to: Dr. Winfield

Vakmerően bátor, vagy vakmerően hülye?

Kifejezetten rossz passzban van mostanában Mira, amiért kizárólag önmagát okolhatná, bár kivételesen nem a másnaposság, vagy éppen a még aznaposság okozza. Érzi a feszültséget a testvére és közte, valahogy azt is, hogy a kimondatlan dolgok azért lebegnek tovább, hogy ne lépjen le. Pedig megfordult a fejében, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha a saját lábára állna. De mégis hogyan, mikor, de legfőképpen miből? Hiába látja be ép ésszel, mit kellene tennie, ha pillanatok alatt elbújnak ösztönei és megy utána, mintha mézesmadzag lógna előtte. Ma azonban ismét rezidensként kell hogy helyt álljon. Nem, mint testvér, barát, vagy éppen mintagyerek; mondjuk, valljuk be őszintén, egyiknek sem igazán való. Ő reménykedik benne, hogy a dacból választott, de erővel és akarattal felépített tanulmányai meghozzák azt a sikert, amire régen vár. Talán ez lehetne az áttörés, de ahhoz előbb össze kéne szednie magát.
Nagyot sóhajtva lép a szekrényhez, ismét kiveszi a köpenyt, felpattintja a kis névjegykártyáját, tollak a zsebbe, majd becsukva végigmormolja magában, mint mindig a legfontosabbakat. Ebben valami módon mentsvárat lát. Már este nyolc is elmúlt, azon kevés szerencsések közé tartozik, akiknek mára szól a beosztása. Mire kievickél a menedékéből az egyik traumatológus vagy öt kórlapot hajít az ölébe, hogy legyen kedves befejezni őket és már rohan is. Valami nagyobb baleset lehetett, mert több mentő is érkezik, és kapkod is mindenki rendesen. Hétvége lévén főleg ügyeletesek vannak bent, és nem is teljes a személyzet, így amelyik sebészre, nővérre, vagy más szükséges szakorvosra, csak lehet és elérhető, rácsipognak. Még pár rezidenstársa és gyakornok is akad talán, de egyáltalán nem szabályszerű, hogy ők bármit - maguktól döntve - tegyenek, azonban a baj nem lehet kicsi.
Újabb hordágy érkezik, egy idős nénivel, akit éppen mellette tolnak el, de már nincs, aki átvegye. Elkapja a beteg a fehér köpenyt, majd sírva, alig érthetően nyögi, hogy segítsen rajta. Ijedten felpislog a mentősökre, majd átnézve a másik oldalra látja az egyik rezidenstársa vészjósló tekintetét és fejrázását. Fenébe is, hát azért van itt, hogy segítsen. Már előre tudja, hogy nem százas, hogy ebbe belevág, de… Felhúzza a kesztyűt és elindul.
- Mit tudunk?
Pillant a mentősre, a néni ekkor elengedi őt és a hordágy mellett lépdelve tart velük az egyik üres kezelőrészhez. Megvárja még az eddig tudható kortörténet és az alapértékek elhangzanak, majd a jelen lévő nővérekkel együtt nézi át a néni külsérelmeit. A fájó, zsibbadó bal kezén, ami nem mozdul és eléggé feldagadt, egy-két régebbinek tűnő kék folton túl semmit nem talál. A segítségeivel együtt nekikezd a legfontosabbaknak, miközben magában pörgeti végig a lehetséges rosszabbnál rosszabb forgatókönyveket. Néha kicsit sem határozott és vidám arckifejezése már-már megrémítheti az embert. Zsibbadás, akár szívroham, vagy sztrók is lehet a dologban, a feldagadt és sérült kéz eret zárhatott el. Gyorsan kér tőlük pár mindig elvégzendő tesztet, majd röntgent, mivel az esésről nem tudni semmit talán CT is kéne? Itt kicsit megakadt. Annyira érzi, hogy valami kimarad! Kapkodja a fejét, még körülötte oxigént adnak a néninek, próbálják a kezét röntgenezhető állapotba helyezni és várnák a további utasítást, hirtelen szegeződnek felé… vagy inkább a bejáratra, ami mögötte van a szemek?