Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Emma and Nathan - You will be my hero
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 08, 2015 8:20 pm Keletkezett az írás




Emma & Nathan



Három napja azért könyörgök már, hogy ne reggel kelljen dolgozni jönnöm, mert nem bírom, de néma jajveszékelésemet csak én hallom. Nem merek ellenszegülni semelyik utasításnak, és még a legundorítóbb feladatokat is egy szó nélkül elvégzem, mégis arra vágyom már, hogy végignézhessek egy műtétet a galériáról, anélkül, hogy sietnem kellene valahova.
Úgy tűnik ma meghallgattak az égiek, és Olivia éjszakára oszt be Steve-vel, és a nagyokos Marc-kal együtt. Mi hárman leszünk ügyeletben éjszaka, és ha jól értesültem, akkor a kardiológiai vezető is éppen ma lesz bent velünk. Egyfajta izgatottság lesz úrrá rajtam, mert mióta eldöntöttem, hogy orvosnak állok, csakis egyetlen részleg vonz igazán, és az a szívsebészet. Túl mohó, és túl kíváncsi vagyok, de nem tudom megállni, hogy ne arra gondoljak, hogy esetleg ma este lesz egy fontos műtét, és én ott állhatok, hogy minden percét dokumentáljam, és a későbbiekben tanulhassak belőle. A pletykák szerint hamarosan a szakorvosok összeülnek, és kiválasztanak három gyakornokot, akik asszisztálhatnak egy beavatkozásnál. Mindannyian keményen küzdünk a trióba való bekerülés miatt, de olyan szoros a verseny, hogy néha azt hiszem, nekem még talán esélyem sincs bejutni oda.
- Emma, gyerünk az első emeletre. – hallom a sürgető hangot, és megfordulva a folyosón eszmélek fel, hogy megint többet álmodoztam, mint kellene. Steve mutatja az utat, és rohanunk is a lift felé, mert fontos küldetést kaptunk. Az esti vizitnél kell besegítenünk, miközben csendben maradunk, és úgy teszünk, mintha nem is léteznénk, ha a szakorvos beszél. Montgomery egy órája ment el, és most egy másik rezidenssel dolgozunk össze, de őt nem kedvelem annyira. Túl mogorva, és nyers nekem a stílusa, de nem panaszkodhatok, mert a tápláléklánc alján állok. Odaállok a gyakornoktársam mellé, és máris bemegyünk az első terembe, ahol a rezidens elmondja a fontosabb tudnivalókat, és mi jegyzetelünk, mint a kisangyalok. Nem sokáig jutunk, mert benyit az egyik ápoló, és kérdőn néz először ránk, majd a főnökünkre, és végre meg is szólal.
- Dr. Wright nem látta Melanie-t? Dr. Graham várja a műtőben. Pár perce hoztak be szúrt sebbel egy férfit, akit az utcán találtak meg a rendőrök, és szüksége lenne a műtős nővérre. – Dr. Wright a harmincas évei elején jár, de még nem szerezte meg a szakorvosi vizsgáját. Besavanyodott fószer, aki abban leli örömét, hogy minket kínozhasson.
- Nem, de talán keresse meg a nővérpultnál. – förmed rá az ápolóra, aki csak bólint egyet, és ott is hagy minket. A munkában nincs megállás, de akkor sem tudom kiverni a fejemből, hogy a kórház épületén belül az egyik műtőben éppen egy szívműtét zajlik, és nem látok semmit belőle, mert itt kell lennem. Nagyot sóhajtva hajtom le a fejemet, és most a nővérek helyett nekem kell kicserélnem az ágytálakat.
Két óra múlva kapunk egy kis szabadidőt, és nem is hezitálok, hanem rohanok a műtők irányába. Steve is velem tart, de a lépést nem bírja velem tartani. Gyermeki izgatottsággal ülök le a galérián, és lepillantok az alattunk zajló operációra.
- Nem semmi vagy, Em. – lihegve foglal mellettem helyet a társam, és mosolyogva nézek rá.
- A szívműtétek különösen izgatnak. – vonom meg a vállamat, és felkontyolom a hajamat, hogy ne hulljon bele a homlokomba, és ne zavarjon állandóan.
- Odanézz. – hajolok előre, és a monitorra mutatok, ahol nagyban is láthatjuk, éppen mi zajlik odalent.
- Átszakadt a szívburok, és a Szívdöglesztő keze tartja a szívet. – elragadott állapotba kerülök. Nathan Graham az egyik legjobb szívsebész, és megdöbbenek, hogy mekkora higgadtsággal műveli az egyik leglenyűgözőbb dolgot a világon. Csillogó szemekkel tapasztom az üvegre a tenyeremet, és elképedve figyelem, ahogyan megmenti egy ember életét. Mi lett volna, ha évekkel ezelőtt ő műthette volna meg anyát? Akkor lehet még élne, de sajnos a Szívdöglesztő még fiatal volt akkor, talán csak gyakornok. Steve mondana valamit, de leintem, hogy ne zavarjon meg, még a végén elrontja a pillanat varázsát. Kardiológus akarok lenni, olyan akarok lenni, mint ő! Végül Steve megint a nevemen szólít, és muszáj oda fordulnom hozzá. A csipogójára mutat, és tudom mennünk kell, de nem akarok innen mozdulni, végül beadom a derekam, de még visszapillantok a műtő helyiségére.

Órákkal később, reggel hét körül:

Dr. Wright kiszipolyozta belőlünk a maradék energiát is, és nem marad arra se erőm, hogy leüljek. A folyosón állunk mind a hárman, és az első ügyeletünk összegzését hallgatjuk.
- Borzalom, hogy mennyire nem figyelnek. Harrington nézzen rám, ha magához beszélek. – megemelem komótosan a fejemet, és a szigorú, barna szempárba mélyedek.
- Elnézést Dr. Wright… - kezdenék bele a mentegetőzésbe, de fura bizonytalanságérzet kerít a hatalmába. Talán már a fáradtság miatt szédelgek, de nem vagyok benne biztos.
- Én…én csak..fáradt vagyok. – beszélek kisebb megszakításokkal egybekötve, és a köpenyem alá nyúlok be, mert a mellkasomba fájdalom nyilall bele. Meg is lepődök a hirtelen jött fájdalmon, mert erre eddig nem volt példa az életemben.
- Ez akkor sem mentség arra, hogy szarul végezte a munkáját. – hallgatom tovább a rezidensünket, de a szavakat már nem értem olyan jól. A mellkasom remeg, a szívem túl gyorsan ver. A falnak támaszkodom, hogy ne essek össze azonnal.
- Jól van? – kerekednek ki a szemei Dr. Wright-nak, miközben a folyosón nagyobb hangzavar keletkezik, és a másik végén meglátom Dr. Graham-et. A mellkasi fájdalom felerősödik, és nem bírom megtartani a magam. Elállok a faltól, és térdre rogyok.
- Emma?! – hallom meg Steve aggódó hangját, és amikor felnézek rá már nem kapok levegőt rendesen. Mélyeket és aprókat lélegeznék, de nem jut elég oxigén a tüdőmbe. Eldőlök a hideg talajon, és minden perc lelassul. Ordibálások, és emberek vesznek körül, de egyre jobban közelítek az ájulás felé, vagy csak simán meg fogok fulladni?

MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 27, 2015 8:06 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Hétf. Aug. 10, 2015 1:36 pm Keletkezett az írás




Emma & Nathan



Dög fáradt vagyok. Már semmi mást nem szeretnék ma, csak hazamenni, ledőlni és aludni egy kiadósat. Ez meg is fog történni, csakhogy kiadós híján, mivel az 5-6 óra elég kevésnek számít az én szervezetemnek. Mindegy is, igazából már az is elég, csak hadd húzzak már haza a búsba.
Tudod, honnan látszik, hogy fáradt vagyok? Onnan, hogy már ahhoz sincs erőm, hogy odaszórjak egy-egy bókot valamelyik jó nőnek a kórházban. A mai napon ez már nem igazán történt meg, szóval… igen, kijelenthetjük a fáradtságot.
- Dr. Graham, várjon! – kiabál utánam a váróban egy nő, ahogy kijöttem a műtőből. Esetlegesen leülhetnék pár percre? Komolyan mondom, utálom az ilyeneket, akik nem hagynak békén.
- Mrs. Johnson. A lánya súlyos életveszélyben van. Megteszek minden tőlem telhetőt, de ha fél percenként jár a nyakamra, akkor sem fogok tudni többet mondani. A nagy részén már túl van, ha változás történik, szólni fogok. – magyarázom leküzdve ingerültségemet. A nő azonban úgy néz rám, mint a lánya gyilkosára. Eszement, az biztos.
- Hogy beszélhet így velem? A lányomról van szó! – kel ki magából, egy igazi vén banyához híven. Édes Istenem, csak az ilyenektől mentene meg a sors, de nem teszi. Valami rossz ómennel vagyok megáldva, hogy én fogom ki mindig ezeket az idiótákat?
- Ami azt illeti Mrs. Johnson, ha nem idegesítene ilyen sűrűn, és hagyna dolgozni, ne jönnék ki a sodromból, és nem beszélnék így magával. De ettől függetlenül higgye el, vagy ha ne teszi, kérdezzen meg a kórházon belül bárkit, hogy a lánya igenis jó kezekben van. – hadarom el, mert nincs kedvem itt állni még percekig, így el is fordulok tőle egy apró mosoly kíséretében, és igyekszem a büfé felé, hogy bevághassam végre a hőn áhított szendvicsemet. A nő még utánam kiált néhány ékes dolgot, de mit sem törődöm ezzel. Már megszoktam, hogy van néhány problémás hozzátartozó, akit nem lehet nagyon másképp kezelni. Tulajdonképpen miután én faképnél hagyom őket, valamelyik nővér, vagy rezidens úgyis kezelésbe veszi a lelkét, mert tudják, hogy utánam mindig „fel kell takarítani”. Csak érteném meg, miért kell ennyire érzékenynek lenni?!
- Hé Nathan, nem csinálhatod ezt, az asszony összetört lelkileg. – szalad utánam az egyik kollégám, aki fültanúja volt a beszélgetésemnek Mrs. Johnsonnal. Nézd már, hogy felidegesít még ő is.
- Nézd Elena, tudod, hogy mennyire idegesítő tud lenni, hogy ahányszor elhaladsz a várónál, annyiszor megállít, ugyanazzal a szöveggel? Azt sem vonom kétségbe, hogy Alzheimer-kóros az öreglány. Kurva idegesítő. – magyarázom neki, mikor befordulok a folyosón és lármára érek oda. Itt meg mi a jó édes franc történt? Kissé meggyorsítom a lépteimet, hogy megnézhessem, mi a helyzet, amikor megpillantom az egyik gyakornok csajt a földön heverni. Na, gondolom megint az a sztori, hogy vért látott, és beadta a kulcsot. Érteném meg, hogy az ilyenek mit keresnek egy kórházban gyakornokként vagy rezidensként.
- Mi történt? – kérdezem, mikor odaérek, és letérdelek a lány mellé. Ekkor veszem észre, hogy ez rohadtul nem egy szimpla ájulás, a csajnak légzési zavarai vannak.
- Egyszer csak rosszul lett. – mondja az egyik társa kicsit pánikszerűen, én pedig rögtön ránézek a rezidensre. Legalábbis azt hiszem, hogy az, mert körülbelül fogalmam sincs arról, hogy melyik gyakornok és melyik rezidens, de igazából mindegy, egy oxigénmaszkot talán bármelyik képes hozni. Kiadom tehát az utasítást, én pedig az ájuldozó lányhoz fordulok.
- Vegyél jó mély levegőt, ameddig nem ér ide a maszk. Ütemesen, szépen lassan. – mondom neki, mit kell tennie, de ez nem normális dolog, hogy random el kezd fulladozni, szóval a másikkal, aki körülöttünk áll, hozatok egy tolószéket, amennyiben nem fog tudni felállni, betudjam vinni a vizsgálóba. Ahogy megérkezik a maszk, gyorsan az arcához tartom, és várom, amíg visszaáll a légzése  a rendes kerékvágásba.


MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 13, 2015 8:08 pm Keletkezett az írás




Emma & Nathan




A szemem előtt fekete pöttyök táncolnak, és nem értem, hogyan lettem rosszul. Soha nem volt panaszom, és mindig egészségesen éltem. Eltöprengenék még sok mindenen jelen pillanatban, de égetően szükségem lenne az oxigénre. A tüdőm fájón vágyakozik utána, de nem kapja meg. Hörgő hang szakad fel a torkomból, amikor valaki letérdel mellém, és meglátom, hogy Dr. Graham az. A szív istene, akit pár órával ezelőtt elragadottan figyeltem az üvegablak mögül. Olyan akarok lenni, mint ő. Felpillantok az azúrkék íriszekbe, és csak bólintok. Megpróbálok mélyeket lélegezni, és még kitartani addig, ameddig nem érkezik meg a segítség. A szúró fájdalom egyelőre csillapodni látszik, de félek, hogy ez sokkal komolyabb előjele volt másnak. Anya szívbetegségét úgy kezeltük, mint egy ádáz ellenséget, de se apa, se én nem gondoltunk arra, hogy esetleg a történelem megismétli önmagát. Orvos akarok lenni, és nem beteg. Nekem az a hitvallásom, hogy másokon segítsek, de rajtam ne kelljen. Mégis ebben a nyamvadt percben én fekszem a folyosó padlóján magatehetetlenül oxigén után ácsingózva.
Hamarosan megérkezik a maszk is, és a kardiológus istenség szerény személye tartja a számhoz. Mélyen beszívom a láthatatlan segítséget, és megkönnyebbülök, hogy nem ájultam el. Olyan közel álltam hozzá, hogy beszippantson a kellemes sötétség, amennyire még soha, de aztán csak elkerült. Odatartom az ajkaimat, és egy fokkal könnyedebben lélegzek, de valamit kihagytam a számításból.
- Emma, tud már lélegezni? – érdeklődik Dr. Wright, de még ahhoz se érzek elég erőt, hogy ránézzek, nemhogy válaszoljak a feltett kérdésére. Steve kanyarodik be az egyik teremből elcsent tolókocsival, amikor egy újabb hulláma csap le rám a fájdalomnak. Még meg se mozdítanak, de erős sajgást érzékelek a bal oldalán a mellkasomnak. A szorító fájdalom ellen nem tudok mit tenni, csak egyszerűen összegörnyedek, és a mellettem térdelő orvos combjába markolok bele.
- Istentelenül fáj. – szorítom össze a szemhéjamat, miközben kapkodom a levegőt is. A többiek nem tudom, hogy most mit gondolhatnak rólam. Egy csaj, aki rosszul lett az éjszakai ügyelet után, és nem bír ki ennyit se. Nem lesz belőle orvos. Értelmetlen gondolatok cikáznak át a fejemen, és felrémlik egy emlékkép is. Anya a kórházi ágyon fekszik, és csövek lógnak ki belőle. Nem a legszebb látvány, de legalább még életben van. A szívtájéki szorítás felerősödik, és kinyitom a szememet, hogy lássam, mi történik. Egy pillanat erejéig kitisztul a kép, és Dr. Graham-et látom magam előtt, amint kérdez valamit, de nem értem. Minden összefolyik egyetlen masszává és a fekete pontok megsokszorozódnak. Ez tényleg velem történik, mármint én vagyok rosszul? Nem lehet, hogy csak elaludtam, és most álmomban szenvedek, átélem, ami anyával történt.
- Nem értem, az előbb még jól volt. – egy kétségbeesett hang, ez marad meg, mielőtt elnyelne a sötétség.
Semmilyen alagutat, vagy fényt nem látok. Abban se vagyok biztos, hogy csak az eszméletemet vesztettem el, vagy a halálomon vagyok. A körülöttem lévő környezetet nehéz lenne szavakba önteni, hiszen a tudatalattim teremtette meg. A semmi közepe. Az üresség. Kopár síkság ölel körbe, és nem tudom, hogy hova mehetnék. Nincsenek céljaim, vágyaim, sem szükségleteim. Egyedül én vagyok, és senki más. A puszta öntudatom, és a végtelen semmi. Az idő is mintha megállt volna ezen a helyen, és a létezés is másodfogalommá vált volna. Ez lenne a halál után, esetleg most vagyok igazán önmagam?


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Hétf. Aug. 24, 2015 3:37 pm Keletkezett az írás




Emma & Nathan




Nem ritka eset, hogy a folyosón rosszul lesznek itt emberek. Ez szinte már rutinból megy. Egy ki ájulás, egy kis ez-az-amaz, pár perc és meg is van oldva a dolog. De most, az egyik gyakornokunk nem arról tanúskodik, hogy csupán egy ájulásról lenne szó.
- Hol fáj? – kérdezem a földön heverő lányt, aki valószínűleg már nem is érti, mit mondok, hiszen újból eszméletét veszti. Nem akarok a legrosszabbra gondolni, de nagy valószínséggel, ennek a lánynak vagy szív- vagy valamilyen tüdőbetegsége van.
- Hé, nem tudod, hogy van-e bármiféle betegsége? – nézek fel a körülöttünk állókra, azok közül is arra, aki az előbb megszólalt. Gondolom, van valami köze hozzá, ismeri, hátha tudja, hogy van némi problémája bármelyik szervével. Az oxigénmaszk remélhetőleg megteszi hatását, így, hogy már folyamatosan adagolja neki a levegőt. Amennyiben nem teszi meg… Abba nem gondolunk bele, mert akkor elég nagy probléma van. Ritkán fordul elő, hogy hiába a maszk. Olyankor általában a végkifejlet egy: a halál.
- Gyerünk, lélegezz! – motyogom az orrom alatt, és várom, hogy végre történjen valami. Borzalmas lehet, ha valaki nem kap levegőt. Már rengetegszer végignéztem, ahogy valaki fuldoklik, de hála az égnek egyszer sem éltem át. Nem is szeretném. Sosem gondoltam bele, hogy majd egyszer hogy fogok meghalni. De az egyszer biztos, hogy nem szeretnék olyan betegséget, aminek bármi köze van a szakterületemhez. Borzasztó lenne tudni, hogy mi a következő stádium, és azt is, hogy egész pontosan mi zajlik le belül, a szervezetemben. Nem mintha a többi területhez nem konyítanék valamit, de inkább az, amihez kevés közöm van, minthogy olyan, amit nagyon is jól ismerek.
- Nem lesz jó a tolókocsi, hozz egy hordágyat. Betoljuk a vizsgálóba. – változtatom meg a kérésemet a gyakornok felé, mert ahogy észlelem, nem tér észhez egyhamar, azt meg nem szeretnénk, ha kiborulna a kocsiból.
Ahogy megérkezik a hordágy, megfogom a lányt a kezei alatt, majd mikor a lábánál is fogják, feltesszük a kényelmesebb helyre. Rögtön befelé indulok vele a vizsgálóba, és várom, hogy végre felébredjen. Mielőtt megvizsgálnám, jó lenne megérdeklődni, hogy egyáltalán tud-e valami olyanról, ami miatt ez a fulladozás megtörténhetett?!
- Most mi lesz Dr. Graham? – kérdezi az aggódó gyakornok. Látszik, hogy még az… különben nem kérdezne ekkora marhaságokat.
- Most az lesz, hogy várunk, ameddig fel nem ébred, aztán kiderítjük, mi okozta a fulladást. – mondom monotonon, egyhangúan. Azt hiszem, mondjuk ez most számára kevésbé érdekes, mivel ahogy látom, eléggé aggódik a lányért. Biztos van valami köztük. Vagy csak barátok, de így, harmincöt éves fejjel is azt mondom még, hogy nő és férfi között nincs barátság. Hacsak nincs benne némi extra…



MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 27, 2015 6:32 pm Keletkezett az írás




Emma & Nathan



Mikor tudjuk, hogy álmodunk, vagy ébren vagyunk? Nem tudnám pontosan megmondani, hogy a kopár síkság mikor tűnt el, és lépett a helyébe egy kellemetlenebb helyszín. A hallásom volt az első, ami arról tanúsított, hogy már nem a tudatalattim viccel meg, hanem élő és lélegző emberek vesznek körül. Még egy utolsó beszélgetésfoszlányt kaptam el éppen, melyben valakinek az állapotáról érdeklődtek, és tettek kijelentéseket. Az agyam már régen tudta a választ, hogy az említett személy én lehetek, de sajnos én magam mégsem akartam elhinni, hogy az orvos szerepéből a páciens szerepébe estem át. Anya mindig is utálta a kórházakat, és a velük járó orrfacsaró bűzt, a steril környezetet. Én ennek pontosan az ellentéte volt, mert szerettem itt lenni, és ha tehettem, akkor sokkal több időt töltöttem itt. Apa hivatása mellett nem lepett meg, hogy a második otthonomnak tekintettem, mert őt szinte csak ott láttam, és egy idő után anyát is csak.
Az emlékek és a gondolatok cikázó tornádója lassan elillan, és már szagokat is érzek. A közelben nemrégen fertőtleníthettek valamit. A szemhéjaim is lassan felnyílnak, és laposakat pislogva körbenézek a helyiségben. Egy vizsgálóban fekszem, és körülöttem az egyik gyakornoktársam áll, mellette pedig a Szívdöglesztő. A percekkel ezelőtti képek felvillannak a fejemben, és a szívem is enyhe sajgásával jelzi, hogy rosszul lettem. A fájdalom most nem olyan erős, mint az előbb volt, de még érzem, hogy bele-beleszúr, ha a levegőt kapkodom. A torkomat kaparja a szárazság, és a fejem is lüktet. Tizennyolc órája vagyok talpon, vagyis pontosabban voltam talpon, de aztán egy hirtelen fulladás vetett véget ennek.
- Mi történt? – nyögök fel, és a behajlítom a bal karomat, hogy a homlokomat megmasszírozzam, de közbeszól a szúrás. Akadozva veszek egy kisebb adag levegőt, és a mellettem állókra siklik a tekintetem.
- Elájultál, mid fáj? – veti nekem a kérdést Steve, de még nem érzem annyira jól magam, hogy egyből felelni tudjak. A tenyeremet rácsúsztatom a mellkasomra, miközben Dr. Graham-re nézek, aki engem figyel azúrkék íriszeivel.
- A szívem szúr. – akadozva beszélek, és megpróbálok könnyíteni a légzésemen is. Lehunyom inkább a szemhéjamat, és kerülöm a nagy légvételeket, mert minden „erőltetés” után csak fokozódik a fájdalom. Az öröklési hajlam jut eszembe, és nem akarom elfogadni a tényt, hogy esetleg én is arra a sorsra juthatok, mint anya. Olyan gyorsan ért véget az élete, és pár hónapon belül radikálisan romlott le az állapota. Félelem járja át a belsőmet, és rájövök, hogy teljesen egyedül vagyok. Alig pár hete vagyok Sydney-ben, de máris elájultam. Biztosan nem az a bajom,mint neki csak én reagálom túl. Most senki nem beszél mellettem. Steve aggódása meg is lep, mert ez volt az első este, hogy összekerültünk ügyeletbe. Beszélgettem már vele, mégsem nevezném a barátomnak. A fájdalom megint enyhülni látszik, de nem merek felállni így. Kinyitom a szemem, és most várok egy keveset.


MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 07, 2015 12:42 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Csüt. Szept. 03, 2015 11:37 am Keletkezett az írás




Emma & Nathan




Pár percet várva, a gyakornokunk végre kinyitja szemét, és úgymond eszméleténél van, újra… Kis megkönnyebbülést érzek, nem mintha nem találkoznék ilyennel nap, mint nap, na de azért mégiscsak jólesik, ha végre megtörténik a várva várt pillanat. Teljesen érthető, hogy fogalma sincs, arról, mi történt, hiszen gondolom szinte egyik pillanatról a másikra hagyta el az erő a lábait.
- Nos, az elájulás erre nem éppen a megfelelő szó. Ez nem egy egyszerű rosszullét volt, ahogy észleltem. Ön hogy véli kisasszony? Mit éreztél egész pontosan? – fordulok az ágyon fekvő gyakornok felé, akinek még nem is tudom igazából a nevét. Annyi gyakornok meg rezidens megfordul a kórházban, hogy fasz se tudja észben tartani, kit hogy hívnak, ki milyen orvos akar lenni, ki az, aki utál ott lenni, és ki az, aki él-hal azért, hogy bejusson egy-egy műtétre. Ember legyen a talpán, aki követni tudja ezt.
- Mi is a neved? – kérdezek rá, mert nincs túl sok kedvem az elkövetkezendőkben kisasszonyozni. – Ha úgy érzed, majd vedd le a maszkot, de csak ha normálisan kapsz majd levegőt. – mondom a lánynak, majd a röntgengéphez közelebb tolom az ággyal, hogy ne kelljen túl sokat gyalogolnia.  
- Tudsz esetleg valami betegségről. Ott a szíved környékén. Az eleve nem normális, ha szúr… Ha nem bánod, készítenék egy mellkasröntgent. – nézek rá, és remélem, hogy belemegy a dologba, hiszen ez nem vicc, jobb lenne minél előbb kideríteni, hogy mi okozta nála ezt a nem szokványos rosszullétet. Csak azért mert ha van valami betegsége, akkor nem biztos, hogy azt figyelmen kívül kellene hagyni, sőt, még az is lehet, hogy időben észrevesszük, és megelőzhetők a nagyobb bajok.
Remélem nem fog elkezdeni itt nyavalyogni nekem, ha megkérem majd, hogy vegyen le felül minden ruhadarabot, mert az ilyeneket utálom. Azt gondolja egy csomó lány és nő, hogy valakit is érdekel, mi van az anyag alatt. Hát elhiheti mindenki, hogy még ilyen szoknyapecér létemre is leszarom, mert a munka, az munka, nyilvánvaló, hogy nem a melleket fogom bámulni, mikor sokkal fontosabb dolgokat láthatok belül. A mellek maradnak a kórházon kívülre. Na jó, kivéve egy-két esetet, de azok nem a betegek, esetlegesen egy-egy kolleganő kebleit veszem szemügyre.
- Hogy érzed magad? Jobb egy kicsit? Pihenj még nyugodtan, de ahogy tudsz állj oda a röntgen elé, mert igazából ezer, meg ezer más dolgom is lenne. – jegyzem meg. Nem mintha unalommal, és leszaromsággal tekintenék erre az esetre, de nemsokára lesz egy műtétem is, és előtte szeretnék meginni még egy kávét, ha lehetséges. Nem szeretnék elbaszni valamit odabent a fáradtságom miatt, igaz, ilyen még nem igazán történt elő, maximum a kezdeti években, de az elmúlt időszakban mindent tökéletesen véghezvittem.
- Te meg… ha zavarja Emmát, hogy bent van, akkor menj ki. Bár megértem, hogy vetnél egy pillantást a melleire. – mosolyodom el, mikor odafordulok a fiúhoz. Kezdeti státuszban van az emberünk, megértem, ha még nem nagyon szokott hozzá ahhoz, hogy a nők melleit más szemmel nézze. Főleg itt az egyik gyakornoktársáról van szó, kicsit kellemetlen lehet neki…




MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 07, 2015 2:17 pm Keletkezett az írás




Emma & Nathan



Az ájulásom okát még magam se tudtam, de talán nem is akarom egyelőre. A két férfit nézem felváltva, amikor a pontos megfogalmazást keresik az előbbi eszméletvesztésemre. Szívdöglesztőnek jár az első pont. Nem tekintem én se diagnosztikai szempontból egy szimpla összeesésnek, mert galád módon a szívem nagyobb szerepet játszott ebben, mint gondolnák. A maszkot a szám elé tartom, és az oxigéndús levegőt szippantom be az orrlyukaimon keresztül. A kérdés felém repül az állapotommal kapcsolatban, és egyszerre ketten néznek rám, de zavarba ejtőbb az átható kék tekintet, mely most rajtam nyugszik meg. Leemelem a maszkot, és megpróbálom jól körbeírni a fájdalmat.
- Hirtelen szúrt bele a szívem. A fájdalom miatt nem kaptam levegőt, és megszédültem. – mondom el egy szuszra, de sajnos még gyenge vagyok. A tüdőm oxigénért kiált, és muszáj megint a maszkot alkalmaznom.  A nevemet kérdi Dr. Graham, de még nem érzem magam olyan erősnek, hogy erre válaszolni is tudjak, így csak bólintok, és visszadőlök rendesen az ágyra. Még mozgásra is bír, és meglátom a mellettünk álló röntgengépet. Steve kissé bambán figyel, és nem tudja, hogy mit tegyen, pedig nem harapta le senki a fejét. Igazából rendes tőle, hogy mellettem maradt, de egyedül is elboldogulok, hiszen már nem vagyok kislány. A tény viszont, hogy az egyik felettesemmel maradjak itt, nem túl biztató. A páciens szerepét töltöm be, de akkor is, ha holnap, vagy holnapután a folyosón találkozunk össze, akkor a főnököm lesz. Fura helyzetet szül, ha egy kolléga lesz rosszul, de még azt sem mondhatom el, hogy ismernék itt bárkit is olyan jól, hogy megbíznék benne. Dr. Graham-re felnézek, mert tisztelem a munkáját, és nem egy prezentációját hallgattam meg az egyetem alatt, de mégis feszélyezett vagyok a társaságában. Megpróbálok úgy helyezkedni, hogy fel tudjak ülni.
- Emmának hívnak. – közlöm vele színtelen hangon, és most az ölembe fektetem a maszkot arra az esetre, ha még szükségem lenne rá. Már tudom, hogy mi következik.
- Nem gond. – pillantok az azúrkék íriszekbe, és folytatnám a mondatot, de megtorpanok. Miért kellene megosztanom az egyik gyakornoktársammal, hogy mi történt az anyukámmal? Nem akarom kiönteni a lelkemet előtte. Még mindig nehezemre esik az ő haláláról beszélnem, és a betegségről is, ami elvitte. Megköszörülöm a torkomat, miközben felülök.
- Szívmegnagyobbodást diagnosztizáltak az édesanyámnál, amikor harminchat éves volt. Kiderült később a vizsgálatok után, hogy súlyos myocarditisben szenved. Műtéti beavatkozást igényelt a probléma, de sajnos az operáció közben szívelégtelenségben elhunyt. Nem tudok róla, hogy nálam lenne bármilyen ilyen jellegű baj, de kiskoromban egy influenzajárvány miatt több hétre ágynak estem. Akkor szívzörejem volt, de utána már nem hallotta az orvos. – mesélem el neki a háttértörténetemet, de nem nézek egyikőjük szemébe sem. Arra kér ezután, hogy vetkőzzek le, és álljak be a gép elé. Nem tudom, hogy mennyire érdekli az én esetem, mert látom Dr. Graham-en, hogy máshova is mennie kellene. A köpenyemből bújok ki, és teszem le a mellettem lévő székre. A következő megjegyzése azonban már nekem se tetszik. Nem akarok kirakati állat lenni, akinek a mellét bámulják meg.
- Steve, légy szíves menj ki. – hangom parancsolóan cseng, de mégis most rólam van szó, és ebből nem szeretnék engedni, már így is eleget hallott. Miután távozik a teremből kibújok a kék műtős felsőmből is, és a melltartómat kapcsolom ki hátul, de a szúrás ismét a legrosszabb pillanatban csap le rám. Megmerevedek, és lehunyom a szemhéjamat.
- Mindjárt, felállok. – suttogom, és lecsúszok oldalt az ágyról. Hasztalan lenne takarni a kebleimet, mert számtalan alkalommal látott már ilyet a velem szemben álló orvos, mégis pír önti el az arcomat. Dr. Graham az egyik legjobb férfi a kórházban, és sokan odavannak érte, és engem sem hagy hidegen a jelenléte.
Beállok a röntgenkészülékbe, és a mellkasomat a filmet tartó ernyőhöz nyomom.
- Így jó lesz? – érdeklődöm tőle, és várom a további utasításokat azzal kapcsolatban, hogyan lélegezzek, tartsam-e bent a levegőt, vagy csak hajtsam előre a vállaimat.



MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 14, 2015 9:31 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Szer. Szept. 09, 2015 7:03 pm Keletkezett az írás




Emma & Nathan




Gyanús nekem ez az egész dolog, az egyszer biztos, hogy nem egy egyszerű ájulásról van szó, sőt… Megérzésem sokkal inkább arra hajlik, hogy a lánynak a szívével van valami baj, ami azt jelenti, hogy a lehető legjobb kezekbe került, és az egyik legjobb ember járt éppen arra a folyosón. Nem önteltségből mondom –bár akár abból is mondhatnám-, de ha például egy urológus vagy bármilyen más szakterületen dolgozó orvos veszi észre, nem valószínű, hogy többnek titulálják holmi egyszerű rosszullétnél vagy kimerültségnél.
Mikor elmondja, mik voltak a pontos tünetei, csak bólintok, és megbizonyosodom arról, hogy mindenképp meg kell, hogy vizsgáljam. Ez nem játék, nem vicc, hanem egy komoly dolog.
Nem néz ki túl jól a lány, az arcára van írva, hogy aggódik, mert ő maga is tudja, hogy ez, ami az előbb vele történt nem egészen normális.
Idő közben bekapcsolom a gépet, beállítom kb-ra a magasságot, miközben hallgatom, amit mesél a családjában történtekről.
- Ez viszont lehet, hogy megmagyarázza a dolgokat. Amennyiben ez öröklődött, akkor még idejében rá kell jönnünk, mert megelőzhetőek a nagyobb bajok. – magyarázom neki, bár valószínűleg ezeket már ő is tudja, ha eljutott a gyakornokságig, hiszen ez nagyjából alap dolog. Ha meg meghallgatta az előadásaimat az egyetemen, akkor meg végképp tudnia kell. Igazából én biztos elkerülném az orvost, ahogy ismerem magam, ha tudnám, hogy ilyenre hajlamom van. Nem akarom megtudni, mennyi időm van hátra.
- Meghallgatnám először, hátha újra hallatszik a zörej, aztán megcsináljuk a mellkas röntgent. – mondom, és ha hagyja, fonendoszkópom a szívéhez teszem, és úgy hallgatom a hangokat. Némi zörej hallatszik, de egyáltalán nem annyira vészes. Helyezgetem a kis korongot ide-oda.
- Sóhajts nagyokat lassan. – mondom neki, amit tennie kell, és é pedig tovább hallgatom elölről is és hátulról is. Miután megvagyok vele, és odaáll a röntgengép elé, újra beállítom a magasságát, hogy pontosan ott legyen, ahol kell.
- Igen, így jó. Sóhajt nagyot, majd tartsd bent körülbelül öt-tíz másodpercig a levegőt, ezután lassan engedd ki. Ne mozogj közben, marad olyan mozdulatlan, amennyire csak tudsz. – utasítom, és elindítom a röntgent, ami a vizsgálat végén rögtön ki is adja a képet. Amint megvan, a kezembe is veszem, míg szólok Emmának, hogy addig felöltözhet. Szemügyre veszem a fekete-kék színű lapocskát, és összeszűkítem szemeimet. Látszódik némi megnagyobbodás a szíven, de nem vészes. Viszont a tüdőben is van valamennyi víz.
- Mostanában tapasztaltál valami hasonló rosszullétet? – kérdezek rá, miközben még mindig nézegetem a lámpa előtt a szívét. – A cukorral hogy állsz? Nem vagy cukros, vagy nem alakulhatott például ez ki? – Próbálom kipuhatolózni, mi okozhatja a betegségét, mivel a röntgen alapján nagyon gyanakszom a kezdetleges szívelégtelenségre.  Nem szeretnék még semmit mondani neki, mivel egyáltalán nem vagyok benne biztos.
- Mindenképpen csináltatnék egy vérvizsgálatot, és egy echokardiográfiás vizsgálatot is szeretnék látni. A vérvételre beutalom, a másik vizsgálatot pedig még a napokban megcsinálom, ha megfelel neked is. – nézek rá, és remélem, hogy belemegy, nem hátrál meg, mert a helyében ezt én mindenképpen kivizsgáltatnám jó alaposan…





MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 14, 2015 10:08 pm Keletkezett az írás




Emma & Nathan



A röntgen előtt még engedélyt kért tőlem arra, hogy meghallgasson. Mégsem ellenkezhettem a felettesemmel, de tartottam attól, hogy olyasmi derül ki, amire még én sem vagyok felkészülve. Az ember nincs könnyű helyzetben, ha orvosból lesz páciens. Még alig kezdtem meg a gyakornokságot itt, de máris egy újabb bajjal kell szembesülnöm. A sóhajtásoknál automatikusan teszem azt, amit elvár tőlem, miközben előrenézek, és a félmeztelenségem irritál. Orvos lesz belőlem, mégis zavarban érzem magam a Szívdöglesztő előtt. Nathan Graham az egyik legjobb férfi a kórházban, és a fél személyzet oda van érte, de köztudott, hogy egy ”bizonyos határ” alá nem megy, és ez azt jelenti, hogy minimum rezidensnek kellene lennem ahhoz, hogy kikezdjen velem. Az íratlan szabályok miatt nem jöhetek szóba, de talán jobb is így, hogy megvan közöttünk a láthatatlan fal.
A röntgengép előtt állva már előre is nyomom a vállamat, és úgy cselekszem, ahogyan kéri. Beszívom mélyen a tüdőmbe az oxigént, és bent is tartom, úgy öt-tíz másodpercig. A mozdulatlanság evidens számomra, mert nem egyszer estem már át ezen a vizsgálaton, és jómagam is csináltam már pár betegen is, persze csakis felügyelet mellett. A mellemet takarva lépek ki a készülék mögül, és a férfit figyelem. Az eredményeket nézegeti, miközben visszasétálok az ágyhoz, és magamra ügyeskedem először a melltartómat.
- Hasonló rosszullét? Nem igazán volt. Most fordult először elő, hogy nem kaptam levegőt, és elájultam. Megfáztam múlt héten, de még úgyis dolgoztam. Néha szédültem. – lehuppanok az ágy szélére, és a kék felsőbe bújtatom bele az egyik, majd a másik kezemet, aztán a fejemet is megpróbálom belepasszírozni, amikor újabb kérdést intéz felém.
- A cukorral sincs gondom, mármint nem tudok róla, hogy cukorbeteg lennék. – mosolyodok el halványan, és most már fel is állok. Félek, hogy olyasmit fog mondani, amit nem szeretnék hallani, de áttértünk a vérvételre.
- Rendben. – bólintok, és a köpenyemet a kezemre akasztom.
- Szívultrahangra is? – torpanok meg, mert arról nem volt szó. Gyanít valamit, de nem beszél róla, és ez idegesít.
- Eddig nem mondott semmit Dr. Graham, szóval szeretném tudni, hogy mire gyanakszik, mert ugyan nem vagyok kardiológus, de én is tudom mi a dörgés. Nem egyszer hallgattam végig az előadásait az egyetemen, sőt ráadásul a Londonin is ott voltam. Nagyra tartom a munkásságát, de egy valamit nem szeretek, ha eltitkolnak előlem valamit. Örököltem anyám betegségét, baj van a szívemmel? Ne nézzen le, mert gyakornok vagyok. Egyszer én is szeretnék olyan szívsebész lenni, mint maga, de ahhoz előbb tudnom kell, hogy lesz-e esélyem rá. Szóval mondja meg, miért szeretné azt a szívultrahangot? – belefúrom barna íriszeimet az azúrkék végtelenségbe. Nem számít, hogy a főnököm, nem számít, hogy most esetleg hülyének tart.
- Belemegyek bármibe, csak hagy készülhessek fel a legrosszabbra. – megállás nélkül egy szuszra mondom el, hogy mi bánt, és mi az, ami miatt aggódok. A karrierem is lehet a tét, ha tényleg öröklött szívbetegségem van. Most még csak gyakornok vagyok, de ide is olyan nehezen lehetett bejutni. Többszörös a túljelentkezés a programba, és nekem nagyon fontos lenne, hogy a felettem lévő rezidensektől, és szakorvosoktól sajátítsam el a tudást, mely ahhoz kell, hogy egyszer a legjobb lehessek a szakmában.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Hétf. Szept. 21, 2015 4:56 pm Keletkezett az írás




Emma & Nathan




Nem lehet egyszerű Emmának, hogy ilyen hirtelen vizsgálatok elé állítom, és megtudhat esetleg olyat is, amit nagyon nem akar. Én sokszor vagyok abban a helyzetben, hogy inkább nem „megyek el” orvoshoz, mert fosok attól, hogy kiderül valami olyan, amit nem szeretnék. Mondhatjuk, hogy nehéz helyzetben vagyok, mert azért elég jól ismerem a betegségek tüneteit, és így még csak meg sem kell kérdeznem egyik kollegámat sem, vagy esetleg rákeresnem a neten a tünetekre, mert egyszerűen tudom, hogy milyen tünet, mihez köthető. Ez néha jó, de részemről több esetben rossz. Ilyenkor mindig megpróbálom elterelni a figyelmem valahogy ezekről a dolgokról, és el sem kezdek gondolkodni azon, hogy mégis mi a franc lehet ez. Néha túlkomplikálom a dolgokat…
- Akkor az is lehet, hogy csak megerőltetted magad. Néha pihenni is kéne, nem ennyire igyekezni. Az egészség azért mégiscsak fontosabb, mint az, hogy bekerülj bármelyik szakorvos mézes kosarába. – nézek fel rá, a leletek tanulmányozásából bár tudom, hogy nyilván ez a célja, mint minden más gyakornoknak és rezidensnek. Ha olyan orvos mellé kerülsz a tanuló éveidben, aki nem egy bunkó, mint én, és nem szar le nagy ívben, mint én, akkor hatalmas szerencséd van. Ugyanis ilyen esetben rengeteget tanulhatsz el tőle, és sokkal nagyobb előnybe kerülsz, mint a többiek, akik éppen kifogta például engem, akinél igen nehéz egy műtétre is bekerülni. Azt nem mondom, hogy lehetetlen, mert nem az, és ha megkérdezünk bárki olyat, akinek már volt hozzá szerencséje, az már tudja, hogy megéri a nagy erőfeszítéseket. Tovább szuggerálva azt a röntgenképet azonban majdnem biztos vagyok abban, hogy szó sincs kimerülésről, vagy hasonlókról. Itt komolyabbról van szó.
- Igen, arra is. Talán van vele valami gond? – kérdezem, mikor észreveszem, hogy megtorpan kicsit. Persze tudom, nem hülye ő sem és nem is akarom átverni, de nem igazán szeretek előrevetíteni dolgokat, amíg nem vagyok biztos abban, hogy mi baja van. Mikor elkezdi a monológját, folyamatosan őt nézem. Ahogy látom, ő is kissé pánikban van, ami nem is csoda.
- Nem nézlek le, ne aggódj emiatt. – mosolyodom el haloványan, majd újra felemelem a felvételt a fény elé. – Nézd meg jól. Mit látsz? – kérdezem, és ezzel nem akarom vizsgáztatni, csak tudni szeretném, hogy látja-e, amit látni kell. Mint mondta, szívsebész akar lenni, hát akkor nem árt, ha már gyakornok korába konyít hozzá valamit is. Mellesleg ez egy jó lehetőség neki arra, hogy valamennyire bevágódjon nálam. Nézzük a dolgok jó oldalát.
Megvárom, míg mond valamit, majd elmondom neki, hogy mégis miért van szüksége arra a szívultrahangra.
- Azért kell az echokardiográfia, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy ez csak egy szimpla rosszullét, aminek nincs sok köze a szívéhez, vagy éppen egy kezdetleges szívelégtelenségbe ütköztünk. Jobb minél előbb kideríteni ezt a dolgot. – mondom meg neki, miről van szó. Nem csak egyféle szívelégtelenség létezik, és ha megbizonyosodunk róla, hogy az, akkor ezen a vizsgálaton már láthatjuk azt is, hogy melyik fajta.
- Ezen a röntgenképen körülbelül semmit nem látni. Mármint látni, tehát azt tudjunk, hogy meg van nagyobbodva a szíved, igen, de egyáltalán nem biztos, hogy ez tényleg szívelégtelenség. Majd ha megvan az a vizsgálat, akkor már tudhatunk biztosat. Mehet a dolog, vagy van valami kifogásod ellene? – kérdezem, majd leülök a gép elé, és máris beírom a nevét, hogy aztán adminisztrálhassam a dolgokat.




MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 23, 2015 3:45 pm Keletkezett az írás




Emma & Nathan



A megjegyzését nem tudom figyelmen kívül hagyni minden tekintetben, mert van benne igazság is. Melyik gyakornok, vagy rezidens ne szeretne a szakorvosok kedvében járni, ha ezzel elérhet valamilyen jutalmat, esetleg előnyt egy-egy műtét esetében? Sok esetben a tehetséges jelölteket sem veszik észre, mert annyira a saját kis világukban élnek, hogy nem hajlandóak onnan kimozdulni. Például megeshet, hogy többet tudok a társaimnál a kardiológiai esetekről, vagy bármilyen más betegségek tüneteiről, de ha valaki nem figyel fel rám, akkor örökre eltűnhetek a süllyesztőben, és akkor hiába voltam ott, senki nem használta ki, vagy nem vette észre, hogy milyen lehetőségek rejlenek bennem. Apa által biztosan előrébb lennék, mondjuk egy amerikai kórházban, de én a saját erőmből szerettem volna eljutni oda, hogy egyszer a szakma az egyik legjobbjaként ismerjen el. Csendben hallgatom, és a megtorpanásomat is észreveszi. Miután elregéltem neki, hogy mi nyomja a kicsi szívemet nem a vártaknak megfelelően reagál. Azt hittem, hogy le fog szidni, esetleg ostoba picsának néz, akinek még az is gond, ha el kell mennie egy egyszerűnek számító vizsgálatra. Meglepődöm a kedves hangnemen, és most már vissza is fogom magam, hogy ne legyen gond belőle. Érdeklődve hallgatom a további okfejtését. Nem jutok szóhoz, amikor arra kér, hogy lépjek oda mellé, és magam is vessek egy pillantást a szívemről készült felvételekről.
- Öhm…rendben. – jegyzem meg zavartan, és odaállok mellé, hogy lássam mire is kíváncsi. Nem nehéz észrevenni, hogy az átlagos mérettől eltér az enyém mérete, és ez nem kis félelemmel tölt el.
- Ott..nagyobb a szívem, mint kellene. – jelentem ki, és a bal oldali kamrára bökök. Lenyűgöz a szaktudása, de még jobban az, hogy nem zavart el, hanem bevont, és megengedte nekem, hogy egy esetleges diagnózist állítsak fel, vagy legalábbis elmondjam, hogy én mit látok a felvételen.
- Igen, ez igaz. – gyűröm össze a köpenyem szélét, mely még mindig az alsó karomon pihen. Ostobának érzem magam, hogy letámadtam olyan hirtelen az előbb, de megijedtem, és féltem, hogy esetleg már tudja, hogy mi állhat a háttérben, de csak biztosra akar menni, mint a legtöbb orvos. Az azúrkék szemek magukkal ragadnak, és a szavak, melyeket ki akarok ejteni a számon, egyszerűen a torkomra forrnak, és csak bambán állok mellette.
- Nincsen semmilyen kifogásom. – rázom meg a fejemet, és a tollát fogó kezét nézem. Olyan határozottan tartja a pennát, hogy még véletlenül se essen ki az ujjai közül. A nevem bekerül a rendszerbe, és máris elő vagyok jegyezve egy újabb vizsgálatra.
- Mikor kell jönnöm akkor pontosan az echokardigráfiára? – bújok bele a köpenyembe, és a jobb oldali zsebemben keresem a sztetoszkópomat, de nem találom sehol.
- A vérvételre elmegyek még most. – kutatok még mindig, de egyszerűen nem lelek rá. Valahol elhagytam a folyosón, és valaki nem hozta utánam? Steve már szerintem hazament, vagy talán az egyik szakorvos lecsapott rá, és akkor már túlórázik, mint a legtöbb szituációban, ha szükség van a gyakornokokra. Nem tartom bölcs dolognak, hogy most bevállaljam az éjszaka után még a délelőttöt is.
- Nem látta a sztetoszkópomat? – érdeklődöm Dr. Szívdöglesztőtől, majd egy halk kopogás után be is nyit egy nővér a terembe.
- Elnézést Dr. Graham, de várják a kettes műtőben. – bólint egyet, és már ott sincsen. A feladatát teljesítette, és több dolga már nincs is itt. Én csak halkan állok, és a kettőjük közötti párbeszédet hallgatom, ami aztán el is hal, és ismét kettesben maradunk.
- Akkor köszönök mindent. Ja, és a vizsgálat időpontja? – fordulok vissza, miközben zavar, hogy nincs meg az egyik orvosi eszközöm, ezért lepillantok a földre is hátha útközben elhagytam, de ott se látom. Így amikor ismét felnézek, és egy lépést tennék előre, akkor pontosan egy mellkasba ütközök bele.
- Elnézést, nem néztem… - értelmetlen bármit is mondanom, mert olyan szinten pirulok el, hogy az arcomra van írva, hogy legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben. Óvatosan emelem meg a fejemet, és tekintek fel az átható kék szempárba, de valahogyan a lábaim külön életet élnek, és nem mozdulok onnan sehova. Túl közel van, és túl jó az illata.



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Hétf. Szept. 28, 2015 4:55 pm Keletkezett az írás




Emma & Nathan




Értelmesnek tűnik ez a lány, valószínűleg ő is sejti, hogy mi lehet a baja, főleg, ha már most érdekli a kardiológia. Jó időben kitalálni, hogy milyen irányt szeretnénk majd választani, hiszen annál egyszerűbb dolgunk lesz a következőkben. Arra fókuszálunk, amit szeretnénk, de persze az évek során sokan vannak, akik meggondolják magukat, akárcsak én még anno. Mindig is úgy gondoltam, hogy a legmegfelelőbb számomra az idegsebészet. Agydaganatokat akartam műteni és hasonló más érdekességek foglalkoztattak ezen irányon, de aztán rájöttem, hogy a szív sokkal érdekesebb szerv, mint az agy. Legalábbis számomra.
Mikor megkérdezem tőle mit lát, teljesen jól mondja, amit mond. Megnyugodtam, hogy ezt látja, legalább nem egy tökkelütött gyakornokkal van dolgom. Talán saját magán tanulhatja meg a szívelégtelenséget, mint jelenséget, bár jobb lenne, ha csak valami hasonló, kisebb valamivel lenne dolgunk.
- Igen, nagyon jól látod, Emma. Ez ugyebár jele lehet a szívelégtelenségnek, ezért is gondolom, hogy mindenképp tovább kéne mennünk a vizsgálatokban. Ez nem játék. – mondom neki komoly hangvétellel. Nem, nem viselem szívemen a betegeim sorsát ennyire, de azért tudva tudván, hogy ez a lány mire készül, és mennyire szeretne orvos lenni, így igen, megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt. Bár nem mintha, ez nem így lenne mások felé.
Idegesnek látszik, ami igazándiból nem is meglepő. Én is az lennék az ő helyében, ami azt illeti.
Végiggörgetem az elektronikus kórlapját, majd máris keresek neki egy időpontot az echokardiográfiás vizsgálatra.
- Van egy időpont itt csütörtökre 12:50-re. Tedd szabaddá az időpontot, ha be is vagy osztva arra a napra. – mondom, és meg sem kérdezem, már elő is jegyzem az időpontra, és kinyomtatom neki a szükséges papírokat, majd felé nyújtom őket. Vissza is fordulok az asztalhoz, hogy a nyakamra rakjam a sztetoszkópom, majd mikor épp leülnék, körbenézni a neten, benyit a nővér.
- Na hál’ Isten. Máris megyek. – mondok csak ennyit, majd újból felállok, hogy aztán kifelé menjek, amíg Emma a földön kutakodik. Megállok előtte, gondolván, hogy majd kitessékelem magam előtt a vizsgálóból, mikor újra felnéz,és lép is egyet, így nekem is jön. Elmosolyodom a zavarán.
- Semmi gond, már megszoktam, hogy véééletlen nekem jönnek. – emelem ki a véletlent, bár ő valószínűleg tényleg mindenféle hátsószándék nélkül jött belém. Ehhez képest elég zavarba jött, így megfogom a derekát, és kifelé terelem mosolyogva a vizsgálóból. Jó nő, de gyakornok…
- Ja, mellesleg nem láttam a sztetoszkópot, biztos elrakta valaki, azok közül, akik körülvették. Kérdezz körbe mindenkit, de aztán irány haza, pihend ki magad. – utasítom, és amint kiérünk az ajtón, felé fordulok.
- Majd találkozunk, én rohanok, mielőtt elhaláloznak. – mondom, és a folyosó másik irányába mutatok, majd el is sietek arra, hogy megmenthessek egy újabb életet, egy újabb szívet…





MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:36 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Emma and Nathan - You will be my hero
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Vanny & Hero

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: