Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Wendy xx Lev - take you to neverland
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Rezidens
▪▪ Hozzászólások száma :
11
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
sydney, wollongong

»Szomb. Okt. 22, 2016 10:36 pm Keletkezett az írás



[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem az volt a legrosszabb az egészben, hogy nekem kellett maradnom Jonathan helyett kilencig, amikor elvileg már délután ötkor elhúzhattam volna a csíkot, hanem az, hogy kibaszottul kellemetlen volt, amikor Jon barátnője megérkezett, és üvöltözött velem, hogy azonnal mondjam meg, hova ment a vőlegénye, mert hogy én vagyok helyette bent, és ezért biztosan azt is tudom, hogy hova ment munka helyett.
- Hölgyem bocsásson meg, de fogalmam sincsen, hogy Jo... - kezdtem már vagy milliomodszorra neki mondandómnak, mert a főnököm a közelben ténykedett, és nem akartam gerincen talpalni a szeme láttára a házisárkányt. A hangerő pedig a csúcson volt, és a körülöttünk lévő összes várakozó páciens, arra járó orvos, de még az automatát szerelő csávó is fültanúja volt az asszonyság viszonzatlan vitájának.
- Ne hölgyemezzen engem! És nehogy azt higgye, hogy nem ismerem az ilyen magafajta férfiakat! Olyan, mint a vőlegényem, és ezért fedezi a hátát! - Kész, és még nekem ég a pofám emiatt a rühes nő miatt, aki fél perc alatt átment személyeskedésbe. A főnök ekkor fordult le a folyosóról.
- Nézze, pont annyira szarok a családi problémáira, mint amennyire Jonathan önre. Fogalmam sincsen, hogy hol van Jon, de remélem, hogy keres magának egy kevésbé fapina asszonyt, mert nagyon kellemetlen lehet, ha szálka megy a péniszébe, és úgy legalább nem gondolnám azt, hogy feleslegesen maradtam itt helyette. Most pedig választhat, hogy felkísérjem a pszichiátriára, vagy csöndben hazamegy.
Csöndben hazament. De még mondott valamit arról, hogy faszfej vagyok, ami dobott egyet az önbecsülésemen, minden irónia nélkül.

Fél kilenckor már olyan hullának éreztem magamat, hogy nem akartam semmi mást, csak hazamenni, és befeküdni a forró kádba. Mintha mindenki megőrült volna, egész nap  esetek százait hozták be, és mivel most sürgősségin ténykedtem rezidensként, ezért egy rohadt percem nem volt leülni. De még kajálni sem. De bassza meg, még szarni sem volt időm. Ideges voltam, fáradt, és ezeknek a remek körülményeknek köszönhetően a rendkívül lekezelő mivoltom járt az élen. Tizenöt perccel azelőtt, negyedkor, az egyik büfés lány annyira a szívére vette hozzászólásaimat a drága, de mellette meglehetősen pocsék kávéra, amit adott, hogy sírva kért bocsánatot. Ott azért kicsit lenyugtattam magamat, hogy nem kell mindenkit meggyilkolni magam körül. De aztán nyolc óra negyvenöt perckor villámcsapásszerűen jött a nyugalom. Nem láttam értelmét, mert az egész álló napi fülledt hőség utáni vihar ekkor kezdett rá odakint, és arra számítottam, hogy ekkor fognak csak beindulni a dolgok. De tévedtem. Leültem, ettem, elvégeztem a dolgomat a mosdóban, és kilenc órára megint egészen emberi élőlénynek találtam magamat a tükörbe nézve. Kilenckor pedig fel is út le is út, végre felölthettem ruháimat, és hazaindulhattam szerény otthonomba. Mellékesen megjegyezném, hogy ekkorra annyi koffein volt a szervezetemben, hogy egyáltalán nem éreztem magamat fáradtnak. Bár alapból, az ember mindig akkor pezsdül fel, amikor már nincs szüksége energiára, csak annyi ideig, amíg hazamegy, és ledől az ágyikójába. Ma úgy volt, hogy Beth, a szomszéd lány bekukkant, de egyáltalán nincs kedvem a társaságához, szóval nem szabad elfelejtenem felhívni.
Kiszaladtam a kocsihoz, mert tény, ha szaladsz, akkor még jobban megázol, és én nagyon veszélyes életmódot folytatok, aztán beültem, és viszonylag megszárítkoztam. A kinti hideg levegő kitisztította a fejemet, és segített véglegesen eltűnni a migrénemnek. Beindítottam a motort, gázt adtam, és már úton is voltam hazafelé.
Akkor pillantottam meg az ismerős lányt, amikor a főbejárat előtt csorogtam a kocsisorban. Ilyenkor sokan járnak ezen az úton, mind a kórházból hazaindulók, mind random városiak. A sor miatt biztos voltam benne, hogy még a következő zöld lámpán se fogok átjutni, úgyhogy volt időm kieszelni. Eleinte semmi szándékom nem volt a lánnyal. Csak szánakozva bámultam ki az ablakon, ahogy az esőben sétafikál. Aztán megállt az alig tizenöt méterre a kocsimtól lévő kerékpárnál, ami minden bizonnyal az övé lehetett.
Sejtelmem sem volt róla, hogy milyen betegsége lehet, de az agyam valahol rémlett, hogy egészen gyakran rohangálok el mellette a kórház folyosóin, úgyhogy hacsak nem gyakori látogató, talán ő maga is beteg lehet. Az orvos meg akkor is orvos, ha nincs rajta a fehér köpeny, nem igaz? Meg amúgy is. Lány, negyven kiló vasággyal, zuhog az eső. Megfázni mindenképpen megfázik, és akkor ez még csak a legkisebb probléma, ami történhet vele a sötét utcákon.
Lehúztam az ablakot, és kikiáltottam a viharba. Próbáltam olyan hangosan beszélni, hogy biztos meghalljon, még akkor is, ha közben úgy dörgött az ég, mintha mindjárt a fejünkre esne.
- Hé! Szállj be! Hazaviszlek! Rezidens vagyok a St. Claireben, nem akarlak elrabolni, vagy ilyesmi, csak segíteni - tisztáztam gyorsan, mielőtt minimum azt hinné, hogy meg akarom erőszakolni.
Te Lev, te áldott jó ember, most mért kell megint szuperhősködnöd?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
7
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Sep. 28.
▪▪ Korom :
22
▪▪ Tartózkodási hely :
kórház vagy otthon

»Szer. Okt. 26, 2016 8:22 pm Keletkezett az írás






Lev & Wendy
i'd never thought this moment would come

[You must be registered and logged in to see this image.]
Az eső halkan és egyenletesen kopogott,a hogy a kórház ablakának esett. Némán bámultam minden egyes csepp érkezését, majd lefolyását az üvegen. Miután az éppen követett víz elérte az ablak legalját, újabbat kerestem szememmel, hogy azt figyelhessem tovább. Néhány egész gyorsan leért, de a legtöbb nem siette el az útját. Valamelyikből néha kettő is lett félúton. Olyan különös volt ezt nézni, de nem tehettem mást, az orvos velem szemben ült már vagy 5 perce, és csak bámult a leleteimbe. Egy szót se szólt hozzám, ráadásul az arcából se lehetett leolvasni semmit. Ezért se néztem rá, mert túl idegessé tett. Bár így is, hogy másra koncentráltam őrjítő volt a tudat, hogy még nem mondott semmit. Kezeim már ökölbe szorultak, körmeim rég fájón vágtak a tenyerembe. Nem bírtam, hogy ennyit hallgat. Hiába tudtam mit fog mondani, de hallani akartam végre tőle is. Mintha meghallotta volna gondolataimat, úgy szólalt meg megkönnyebbülésemre.
- Miss Dagenhart. - kezdett bele, ahogy becsukta a kis mappaszerűséget, és az asztalra helyezte, maga elé. Fejemmel is felé fordulva vártam türelmetlenül, hogy folytassa. - Én nem értem magát. Azt mondja mindent úgy tesz, ahogy kérem. Elmondása szerint nem iszik, nem dohányzik, semmi más károsat se csinál. Az állapota meg csak romlik! Tudja, hogy ez így nem mehet tovább? - fejezte be ezzel a borzalmas kérdéssel, amire már rég tudtam a választ. Tisztában voltam vele, hogy abba kellene hagynom mindent, de nem volt miért, vagy kiért. A családomat nem érdekeltem, igazi barátaim nem voltak. Úgy se hiányoznék senkinek, nem érné meg csak magam miatt abbahagyni a jelenlegi életvitelemet.
Fél órával is később az orvos kérdése járt a fejemben. A hangját hallottam újra, meg újra, meg újra... Legalább már végeztünk, és nem kellett szembenéznem vele. Nem bírtam volna a további hazudozást, és a lecseszést, amit mellesleg jogosan kaptam. Csak azért nem volt jó érzés hallani. Ahogy kiléptem a kórházból megcsapott a hideg levegő. Összehúztam magamon a pulcsit, majd lehunyt szemmel lélegeztem párat. A hűvös elűzte a fejemben ismétlődő mondatot, és kissé megkönnyebbülve léptem be a viharba. Nem siettem el a lépteimet, valahogy megnyugtatott az eső. Úgy éreztem elmossa az össze gondomat. A biciklim felé vettem az irányt. Az is tiszta idióta dolog volt tőlem, hogy borút időben jöttem el vele, de nagyon más választásom nem akadt. Gyalog jövök, vagy kerékpáron, és ha nem az utóbbi mellett döntök, el is késtem volna. Ahogy odaléptem az oszlophoz, már nyitottam is volt a zárat, viszont valaki hangját hallottam. Nem voltam benne biztos, hogy nekem szóltak, de felnéztem, és tekintetemmel keresni kezdtem. Hamar meg is láttam az autóból felém tekintő férfit. Szemeim kikerekedtek, és alig mertem hinni annak, amit láttam. Az a gyakornok szólt hozzám, akit láttam a kórházban és... nos... ő az, akit nem tudtam kiverni a fejemből. Mire észbe kaptam, már a kocsi felé mozogtam. Egy halvány mosollyal az arcomon néztem rá, ahogy a gyomrom összeszorult. Nem is értettem miért szólított meg. Azt meg még annál jobban nem, hogy én miért mentem oda. Nem volt szokásom ilyeneket csinálni, általában csak egy szó nélkül leléptem volna a biciklin, mint aki nem hallott semmit a vihar miatt. Végül be is szálltam az anyósülésre, és kissé félve pillantottam felé.
- Köszönöm. - nyögtem ki végre valamit. Hajamból, sőt mindenemből folyt a víz, ahogy csak ültem ott némán, mint egy idióta. Oldalra pillantva néztem ki az ablakon egy másodpercig, majd ismét felé fodulva kezdtem el beszélni. Jó, azt mondta hazavisz, be is szálltam, de nem tudja hova is kell mennie.
- Bocsánat, nem is mondtam hol lakom. - hebegtem zavartan, aztán el is árultam neki a címemet. Egy egyszerű házban volt a bérelt lakásom, a belvárosban. Ismert utca is, nem nehéz megtalálni. - És még egyszer köszönöm. Megmentettél ezzel. A vihar őrületes. - mosolyogtam halványan, majd csak inkább az ablakon bámultam ki ismét. A gyomrom még össze volt szorulva, és csak akkor jöttem rá, hogy igazából ez az út ilyen időben még hosszabb lesz, mint amilyen eleve lenne. Na meg kínos is lesz azt tekintve, milyen szociális és kommunikációs képességeim vannak. Nem igazán tudtam mit is mondhatnék, vagy tehetnék, így az első, leghülyébb kérdést tettem fel neki.
- Mióta vagy rezidens a St. Claire-ben? - ez annyira volt idióta beszélgetés téma, mintha az időjárásról kérdeztem volna. Jó, igazából az még kínosabb és unalmasabb téma, mint ez. Annyira még nem vagyok szerencsétlen, hogy azt szedjem elő. Jobb lett volna talán bemutatkozni és megkérdezni a nevét, de nem. Nekem meg kellett kérdeztem, hogy mióta van a kórházban. Igaz, ez is érdekelt, hiszen így is csak egyszer sikerült látnom, meg néha csak úgy egy pillanatra. Viszont a nevét jobb lett volna megtudni, mivel csak annyit tudtam, hogy a vezetékneve Elliott.

Zene: Closer ×× Üzi: remélem tetszik  angyal
Vissza az elejére Go down


Rezidens
▪▪ Hozzászólások száma :
11
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 22.
▪▪ Tartózkodási hely :
sydney, wollongong

»Szer. Okt. 26, 2016 10:02 pm Keletkezett az írás



[You must be registered and logged in to see this image.]
Sejtelmem sincsen, hogyan hozta ezt össze nekem a véletlen. Általában tettem, amit tennem kellett, és nem voltam elég túlbuzgó személyiség ahhoz, hogy valami többet is letegyek az asztalra, hogy valami mást is fel tudjak mutatni az alapvető elvárástól függetlenül. A kötelességeim elvégzésével vége volt a történetemnek. A húgom szerint normális volt, hogy ilyen nemtörődöm személyiséggel próbáltam elrejteni a sebeimet a világ elől, hogy otthon titokban nyalogathassam őket, de őszintén? Sosem vettem észre, hogy nyalogatnám őket. Abban sem voltam biztos, hogy vannak egyáltalán sebeim. Az életem nagy részében foglalkoztam a saját dolgommal, kedvemtől függően bántam a körülöttem lévőkkel, és az eközben szerzett ismerősökkel jól elvoltam, akik meg utáltak, azok hadd utáljanak. A farkas sem ijed meg a bárányoktól alapon teljesen hidegen hagytak az ellenszenves pillantások.
Huszonhat éves voltam, túl voltam egy házasságon, volt munkám, és egy lakásom. És az a maroknyi ember, akik csak maroknyian voltak, de az életemet is rájuk bíztam volna. Sosem szerettem a változást, és ezért imádtam az életemet. Jól elvoltam, és minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. Mármint, többnyire.
Talán azért ötlött fel a fejemben az a képtelen ötlet, hogy hazafurikázom az ismeretlen szőkét, aki az esőben ácsorgott. Olyasvalakinek tűnt, akit nem zavar, hogy szarrá ázik, aztán két hétig intenzíven fekszik tüdőgyulladással. Olyasvalakinek tűnt, aki tényleg képes volt eljönni biciklivel, miközben szemmel láthatóan vihar közelgett. Ez valamiért elszórakoztatott. Alap esetben butának tartottam volna, de ő inkább, úgy a maga módján, esetlennek tűnt. Olyasvalakinek, akinek nincs szüksége segítségre, és aki nem vár arra, hogy megmentsék.
Szóval ja. Muszáj volt megmentenem. Ellent mondott volna a makacsságommal, ha ott hagyom, szétázni, miközben ez neki teljesen rendben van.
Bár nem tudtam miért szólítottam meg, és miért ajánlottam fel, hogy segítek rajta, nem bántam meg, hogy így tettem. Odabotorkált, és szó nélkül beült mellém, mintha legalábbis az anyja lettem volna, vagy valaki, akit ezer éve ismer. Meghallott, rám nézett, odajött, és beült. Lehettem volna rablógyilkos is, aki azt hazudja, hogy orvos. Vagy lehettem volna tényleg rezidens, aki hazaviszi, és megerőszakolja. Az, hogy nem voltam egyik sem, az ő szerencséje volt. De az, hogy neki mindez a világában sem volt, tényleg megindított bennem valamit. Ki akartam röhögni, de helyette a közlekedési lámpára kellett koncentrálnom, ami ebben a pillanatban váltott zöldre.
Mindig imádtam nevetni, és ő az elmúlt két percben már kétszer is megnevettetett. Egyetlen szó nélkül. Szóval csak ültem, némán, és borzasztóan élveztem, hogy kellemetlenül érzi magát a helyzetben. Nekem nem volt benne semmi kellemetlen. Az én kocsim volt, én vezettem, meg amúgy sem vagyok az az idegeskedő típus, csak ha a munkáról van szó. Lány, már régen nem hozott zavarba.
- Valóban nem mondtad - sandítottam rá, és kisvártatva meg is kaptam a címet. - Aha, jó - nyugtáztam, hogy hallottam, meg fel is fogtam merre lakik, és ismét megálltam. Még egy zöld, és átjutunk a kereszteződésen. - Szívesen. Bevallom sosem szoktam ilyen nagylelkű lenni, hogy hazafurikázok embereket. De mondjuk általában nincs is rá lehetőségem, mert... - pillantottam rá, és nem, most már tényleg nem bírtam ki vigyorgás nélkül. - hát, mert az emberek általában nem jönnek biciklivel, amikor fekete az ég. - Most, hogy ismét állt az autó, volt időm szemügyre venni. Vékonyka lány volt, és ahogy elkaptam a tekintetét, megállapítottam, hogy zöld színű a szeme. A zöld szemszín ritka, jutott eszembe.
Kérdésére meglepetten felvontam a szemöldökömet, és a gázra léptem, amint megindult a kocsisor. Ezúttal átjutottunk a kereszteződésen, és kitűztem úti célnak a lány házát.
- Harmadik éve - feleltem, és nem akartam tovább húzni a csönddel, úgyhogy folytattam. - Most tartok a felénél. Két év múlva kell szakosodnom. Azt mondják legyek kardiológus, mert jól megy, de tudod kinek van kedve folyamatosan szíveket műteni - grimaszoltam, és megvontam a vállamat. Alapvetően nincs bajom a vérrel, a szervekkel, és a műtéteket inkább élvezem, mint sem rosszul legyek tőlük vagy bármi, de a kardiológia számomra túlságosan is egysíkú. Csak szívvel foglalkozni, és semmi mással. A baleseti vagy az általános sebészet már sokkal inkább az én asztalom.
- És te, Esőlány? Gondolom nem az ingyen óvszerről szóló téves pletykák vonzanak a kórházba - kérdeztem rá én is, de azért csak óvatosan, mert nem akartam semmi olyasmit kiszedni belőle, amit ne akart volna elmondani. Alig tíz perc közös út állt előttünk, amit nem neveznék hosszúnak, és így is furcsa, hogy műtétekről, és betegségekről kommunikálunk, még akkor is, ha a kórházból vagyunk ismerősek egymás számára.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:16 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Wendy xx Lev - take you to neverland
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: