Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Katherine M. Sullivan, Lena E. Winfield

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Leonard & Katherine :: Elevator
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
63
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Aug. 08, 2015 9:28 pm Keletkezett az írás







Leonard & Katherine

'I think you're gonna be my biggest fan.'



Azt mondják, többet kellene mosolyognom. Na, jó. Az anyám mondja ezt. Apám szerint pedig nem ezért kapom a fizetésemet – legalábbis reméli... -, és ha nincs kedvem mosolyogni, nem kell. Általában ezen összekapnak anyámmal, és megközelítőleg öt percig hallgatom, amint a mosolyomon vitatkoznak. Nem, még mindig nem tanultam belőle, és olykor elfelejtek mosolyogni, ha nincs kedvem. Szerintem ez képmutatás. Ellenben nem dühöngök nyíltan. Szerintem sokkal ijesztőbb, és veszélyesebb a környezetemre – leginkább a gyakornokokra – nézve, ha éppen csak a fagyos pillantásaimban látják vesztüket, vagy éppen egy idegesen megrezzenő orrban, vagy éppenséggel egy kétes mosolyra rándult ajakban. És, nem mellékesen, sokkal mulatságosabb is, ha előre látják a vihart, az azt megelőző csöndben. Tudják, hogy közeleg a vég, tudják, hogy a detonáció beindult, és hamarosan robban a bomba, vagy lecsap a tomboló vihar.
Nem sok ember szereti a viharokat. Tudják, a dörgést, és a villámlást, a szelet és a milliónyi, fagyos nyílvesszőként lecsapó, ezüstös esőcseppet. Engem megnyugtat. Tony nem tudott aludni. Nem félt a vihartól, de nyugtalan volt. És nem csak a ház falát ostromló vihartól volt feszült, hanem attól is, amibe én öltöztem, ami az egész szívemet és lelkemet alkotja. Költőien hangzik, nem igaz? Mégis, talán így lehet elképzelni engem a leginkább. Soha nem gondoltam úgy önmagamra, mint egy kellemes, tavaszi napra, vagy egy nyári, tikkasztó délutánra.
Nem, mintha az emberek olyan gyakran az időjáráshoz hasonlítanák önmagukat – kivéve, amikor valaki túlságosan is szeszélyes.
Én kiszámíthatóan kiszámíthatatlan vagyok, ha a magánéletemről van szó.
A munkahelyemen? Itt és most? Kiszámíthatóan kegyetlen vagyok. Szakszerű, precíz, pontos, maximalista. Istenkomplexusos – hiszen, egészen konkrétan, élő, tökéletes szobrokat faragok az emberekből. Megadom nekik azt, amit nem kaptak meg a megfogantatásuk pillanatában, ami nincs a génjeikbe kódolva – nagy mell, kis orr, nagy farok, kis fülek -, vagy éppen helyrehozom azt, amit az anyatermészet, a sors, vagy a szerencse adott – amit a gép dobott, a megfogantatás momentumában. Azt gondolom, jogosan vagyok nagyképű és beképzelt – and I’m not sorry.
Kicsit meglepő módon késésben vagyok. Sőt, ha őszinte akarok lenni, azt sem tudom, hogy egészen pontosan hol áll a fejem. Teljesen szét vagyok csúszva. Ritkán fordul elő velem ilyesmi.
Egy tíz órás műtétet vittem végig, úgy öt órával ezelőtt. Természetesen sikerrel jártam, habár fellépett nem egy, és nem két komplikáció az eljárás folyamán, de nyugodt szívvel vállon veregethetem magamat, és a csapatomat, hiszen a férfi, akinek a testének harminc százaléka agyonégett, most új bőrt kapott, és pár hónap múlva, de egy éven belül biztosan szebb lesz, mint, amivel megszületett – enyhe túlzással.
Örömittasan és boldogságtól mámorban lubickolva hagytam el a műtőt, mostam kezet, és két opció közül választhattam: vagy megiszok egy kávét, egy cigaretta kíséretében, avagy azonnal az egyik pihenőbe megyek, és ledőlök a most következő műtétemig. Végül teljesen felforgattam a saját terveimet, és inkább kimentem a célra kijelölt helyre, hogy elszívjak egy blázt. Érzéssel. Élvezettel.
Aztán valóban ledőltem pihenni, és bár beállítottam a telefonomat, nem keltem fel a csörgésre. Nagyon ritkán fordul velem elő ilyesmi. Szóval azonnal csipogtam az egyik gyakornokomnak, hogy azonnali hatállyal hozza a kávémat, és az ügy részleteit-, és a korábbi vizsgálatok eredményeit tartalmazó mappát, és valami bő zsírban sült, csokiban tocsogó kaját. Hát... ételt azt nem sikerült szereznie, de a feketeleves még éppen kellemes volt, amikor a kezembe adta.
- Menjen előre, a kórteremhez, de ha be merészel menni a szobába, vagy a beteggel, vagy annak egy hozzátartozójával kezd bájos csevegésbe, megfosztom a kórházbeli rangjától és a golyóitól – mindezt hideg nyugalommal a hangomban közlöm, szavaim késként metszik a csöndet; ráadásul vagyok olyan pofátlan, és szemtelen, hogy közben még mosolygok is.
Nos, igen. Ezért van az, hogy nem tartanak túl kedves embernek.
Míg a gyakornok az adott helyiség felé veszi az irányt, addig én, a kávémat a lehető leggyorsabban kortyolgatva átfutom a mappába foglalt papírokat, a jegyzeteket, minden apró részletet. Mire a kávém elfogy, kellőképpen éhes vagyok, de időm természetesen nincs már ilyesmire. Miért is lenne?
Éppen nyitva van még a lift ajtaja. Sietős, elnyújtott, erélyes léptekkel indulok el felé, félúton kidobom egy szemetesbe az üres papírpoharat, a tollam a köpenyem zsebébe.
Ahogy belépek, szinte azonnal egy mellkasnak-, vagy hátnak ütközök. Annyi bizonyos, hogy férfi az illető. Érzem a parfümjét. Még fel sem pillantok az Idegenre, az ajtó záródik mögöttem – csak ketten vagyunk a nem túl nagy bádogdobozban.
- Bocs – hanyagul köpöm ki a szót, és balommal megigazítom a köpenyemet.
Ha őszinte akarok lenni – és, már miért ne akarnék? – a férfi nevét nem tudom. De az arca ismerős. És nem úgy, hogy láttam valahol, valamikor, az elmúl három hónapban. Többször is szembe jött már velem, de igazából... nem rémlik, hogy köszöntünk volna egymásnak. Vagy éppen bevettem a leszarom tablettáimat, és üdvözlése egyik fülemen be, a másikon ki. Nem tudom.
Szóval tudom, ki Ő, megjegyeztem. És most, hogy szemtől szemben állunk, opálkék íriszeim a köpenyén feltüntetett névre siklanak.
Leonard A. Washington, üdv a felvonóban, köszönöm, hogy velem utazik ma, remélem jól fog telni az útja, és legközelebb is engem választ. A lift hátuljába lépek, és a falnak támaszkodok.
Hirtelen alszanak el a fények a bádogdobozban, a nyomógombok is, a falon, és pár másodperccel ezután kapcsol fel a vészfény haloványan izzó égője.
És, ha nem is az egész világ körülöttünk, de a lift minden bizonnyal megállt. És, mivel kurva türelmetlen vagyok, hovatovább késésben is vagyok, elnyúlok a férfi mellett, mint valamiféle macska, nyújtózkodok, és megnyomom a vésznyitó gombját.
És mi fogad?
Tömör fal.
- Bassza meg – sziszegem magam elé, blazírt képpel. Ilyen nincs. Nem lehet. Miért pont én?

Words: 895 | Music: Bitch Anthem. | Note: I'm gonna be your bubblegum bitch.


A hozzászólást Katherine M. Sullivan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 10, 2015 11:02 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 10, 2015 10:41 pm Keletkezett az írás



Ez a nap már akkor szarul indult, amikor elkezdődött. Az éjféli hazaérésem után hajnali 5-kor arra kellett kelnem, hogy az egyik lovam elszökött, majd beleakadt a szomszéd drótkerítésébe. Mivel nincsen egy olyan állatorvos sem, aki ilyenkor hajlandó ellátogatni az isten háta mögé; így nekem kellett ellátnom. És oké, orvos vagyok, vagyis sebész, egy állat mégsem ember. És ha másokat nem is, de az állataimat nagyon szeretem, élen a vérző lábú, bicegő hollófekete lóval.
Természetesen - mint az ilyen napokon mindig - a sor csak folytatódott. Az autóm egyik kereke teljesen leeresztett - hogy mitől, az még rejtély számomra -, és egyértelmű, hogy ilyenkor hívnak korán egy sürgősségis esethez...
Fél órás késéssel, forgalmi dugóba keveredve, nagy nehezem értem be a kórházba a motorommal, miközben majdnem halálra fagytam a reggeli jeges szélben.
Közben a sürgősségire érkezett betegről kiderült, hogy semmi baja, és csak egy rezidens nézett el valamit a koponya CT-n. Természetesen így lett volna időm otthon kereket cserélni...
Mivel már úgyis korábban bejöttem, így volt időm még egyszer rápillantani a napi betervezett műtétekre; délutánra már kezdtem elfelejteni a reggeli hülyeséget. És ekkor...
A napom elbaszottságára emlékeztetőül valami idióta elkavarta a belső rendszert, így nem tudtam az előre ütemezett időben elkezdeni egy rövid rutinműtétet. A késés miatt, és a további rend érdekében ez csúsztatva lett, aminek - mondanom sem kell - rendkívüli módon örült a páciens.

A nap folyamán először igyekszem némi táplálékot venni magamhoz, így a menza felé vezet utam. Kurvára elegem van már ebből az egészből, és még az állatorvos sem hívott fel, így az otthonom sem egy biztos, nyugodt pont számomra.
Kicsit tartva a csipogó jelzésétől ülök le az amúgy már teljesen kiürült ebédlőben. Elvégre az emberek nem délután négykor ebédelnek. Korgó gyomrom emlékeztet rá, hogy ne fanyalogjak a legutolsó sajtosszendvicsre, inkább örüljek, hogy még maradt egy, és nem chipset kell ennem.
Belekortyolok a kávémba, és jólesően látok neki az evésnek, amikor a köpenyem zsebébe tett csipogó megszólal.
- A kurva életbe most már! - szalad ki a számon, miközben felállok. Gyorsan rápillantok a kijelzőre és a legközelebbi lift felé veszem az irányt. Minél előbb a műtőbe kell érnem, hogy a mentőhelikopterrel szállított beteggel kezdhessek valamit. De hogy mit... Majd bemosakodás közben tájékoztat egy rezidens az esetről. Ez nem az a helyzet, amikor van idő a késlekedésre. Ilyenkor azonnal kell dönteni és cselekedni, mert emberéletek múlnak rajta.
Természetesen a lift megáll az elsőn is, egy vörös hajú szakorvos száll be mellém. Véletlenül nekem ütközik és bocsánatot kér; csakis az illendőség miatt vagyok képes eldörmögni egy "semmi problémát" az orrom alatt. Mögém áll, így nem törődöm vele, fejemben az eddigi súlyos eseteim között kutatok, hátha valami hasonlóval lesz dolgom.
Amikor elalszanak a fények, amikor megáll a lift és rájövök: itt ragadtunk; először képtelen vagyok mozdulni. Tudatomat a sérült és annak családja teszi ki. Mert a betegem meghalhat, és csakis azért, mert nem vagyok képes odaérni időben. Telefonomhoz nyúlok, hogy felhívhassam a - jelenleg egyetlen - kórházban tartózkodó, idegsebészi szakorvosi vizsga előtt álló rezidenst - mert másik szakorvos természetesen nincsen bent, és utolsó esélyem is a porba hull: a liftben nincsen térerő. Még egy pici sem.
A mögöttem álló orvos előrelép és a vészkarhoz nyúl. Okos ötlet! - derülök fel egy pillanatra, majd amikor meglátom a a falat, elvesztem önuralmamat. A lift falába boxolok jobb öklömmel anyázás közben, majd érzem, ahogyan csuklóm ki- és visszaugrik helyére. Ujjperceimnél a bőr felszakad, apró vérpatakokat indítva kézfejemből.  Rossz szögben ütöttél, te marha! Nem ordítok fel fájdalmamban, helyette inkább fogaimat összeszorítva igyekszem balommal valami olyat keresni a zsebemben, amit rászoríthatok a sebre. Egy vászonzsebkendőt találok, majd miután megállapítom, hogy kurvára fáj a szikét tartó kezem, a nő felé fordulok. Katherine M. Sullivan, nézek a névkártyájára. Beugrik a név, tudom, hogy a plasztikai sebészek vezetőjével állok egy liftben. Azonnal jön is az idióta gondolat: legalább nem lesznek hegek a kezemen. Magamban kiröhögöm a hülyeségem, majd továbbra is bosszús, komor arccal szólalok meg:
- Elnézést a... Az előbbiért - morgom.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
63
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Aug. 18, 2015 1:13 pm Keletkezett az írás







Leonard & Katherine

'I think you're gonna be my biggest fan.'


Még egy utolsó műtét ma, aztán hazamegyek, végre, napok óta először. Mert, ugyebár, a kórházban is lehet aludni, hiszen ezért vannak fenntartva a pihenőszobák. Ezért, és azért, hogy az orvosok a zárt ajtók mögött élhessék a nyílt titokként zajló életüket.
Belépve az ónix hajú férfinek ütközök, a testem az övének préselődik. Nem veszem a szívemre, hogy még csak egy mosolyt sem ereszt meg felém – végtére is, én sem mosolyogtam, a bocsánatkérésem sem volt több, mint hevenyészetten odavetett szó. Most nem vagyok sem mosolygós-, sem beszélgetős hangulatban. Egyébiránt, mikor vagyok? Ja, igen. Részegen. Akkor be sem áll a szám, és imádom megcsillogtatni az ezer wattos mosolyomat, amit anyám úgy imád, és, amit szerinte többször kellene viselnem. Shame on me.
Az igazat megvallva, tudomást sem veszünk egymásról. Miért is kellene? Ez valamiféle elvárás? Ha egy liftben utazunk, ketten, vagy többen, csevegnünk kellene? És mégis miről? Az időjárásról? Abban, mondjuk, jó vagyok. Idegenekkel nem szívesen osztok meg személyes információkat önnönmagamról, maradjunk ennyiben. Túlságosan bizalmatlan lettem. Azt hiszem, a házasságom tönkretett. Elromlott bennem-, vagy velem valami. Szóval éppen ételrendelést adok le, a telefonomba pötyögöm be az adatokat, hogy a liftből kiszállva elküldjem az étteremnek, így mire hazaérek, már nem kell nagyon semmit sem csinálnom, csak kajálni. És aludni. Mert már kurvára rám férne.
Nem ijedek meg, amikor a lift nagyot döccenve áll meg. Az egyik legjellemzőbb tulajdonságom, hogy hideg fejjel tudok gondolkozni a legnagyobb zűrzavarban is. Ez a krach pedig semmi, ahhoz képest, ami egy-egy komolyabb tömegbaleset után van a sürgősségin. És, bármilyen precíznek is tűnik egy plasztikai sebész, higgyék el, nagyon hasznosak vagyunk más területeken is, mert olyan öltéseket ismerünk, amiket más nem igazán; én kiváltképp, világszerte az egyik legjobb vagyok a szakmában, a korombeliek között. És gyors a kezem, ha a helyzet úgy kívánja. Szóval pánikra semmi ok.
Washington sem tűnik túl idegesnek, vagy feszültnek. Remélem, nincs klausztrofóbiája, mert a pánikbetegségekhez nem értek. Sem a törött dolgokhoz – gondolom, a nem is olyan távoli múltamból kifolyólag.
Hanyag eleganciával hajolok el mellette, nyúlok el egészen az ezüstösen csillanó gombsorig, már-már lustán, mint egy nagymacska, hogy a vésznyitó gombját nyomjam meg. Ez az utolsó mentsvárunk – és úgy besült, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Nem is az én életem lenne, tényleg.
A következő pillanatban a fények is kialszanak, így csak a vészfény gyullad fel, homályos derengésbe vonva a bádogot. A telefonomat a köpenyem zsebébe csúsztatom – ennyit a pizzámról. Nem is beszélve az utolsó konzultációval, a betegemmel, még így műtét előtt, aminek az elkövetkezendő egy órában esedékes lenne nekiállnom. A legjobbkor. Remélem, hamar megoldódik ez az egész, mert nincs időm ilyesmire.
A férfi hirtelen mozdul meg, és csap le, mint valamiféle ragadozó. Már-már ismerősnek hat, ahogy izmai megfeszülnek. A szívem, azt hiszem, kihagy egy pillanatra, amikor a csontok az alumíniumba csapódnak. Fülemben saját emlékeim csapnak visszhangot, abból az időből, amikor egy másik férfi csontjai csapódtak az én csontjaimnak. Soha nem fogom elfelejteni. Sem a hangját, sem az érzést – a testit, és a lelkit sem. Nem rezzenek össze, tekintetem-, és vonásaim rezzenéstelenek. Érzem, ahogyan a mellkasom összeszorul, és, mintha nagy súly nehezedne a bordáimra, mintha nehéz lenne levegőt venni. A vért nézem a kezén.
Kihasználom azt az időt, amíg nem velem foglalkozik, és rendezem a gondolataimat. Elváltam. Eljöttem. Nem megyek vissza. Anthony nem keres. Anthony a ribancával van. Anthony leszar.
Minden. Rendben. Van.
A horpadásra is vetek egy gyors pillantást, majd összevonom a szemöldökömet, és nemtörődöm mozdulattal a hajamba túrok. Mire a férfi újra rám néz, vonásaim rendezettek. Mintha semmi sem történt volna. Mintha mindaz, ami bennem lejátszódott, meg sem történt volna. Mintha a múlt nem is létezne.
Többé ne csinálja ezt, baromarcú – ezt akarom mondani, de nem vagyok az anyja.
- Nem az én bajom, ha elbassza a kezét – hanyagul bökök állammal a jobbja felé. – Mutassa – nem javaslat, nem kérdés. Szilárd kijelentés, amely ellen nem éri meg tiltakozni – túlságosan is makacs vagyok ahhoz, hogy nemet mondjon. – A jobbját – teszem hozzá kaján, kétes mosolyra görbülő ajkakkal. Én valamiért rögtön másra gondoltam. Rossz vagyok. A kezembe véve a kezét, szemügyre veszem a friss sérülést. – Műteni nem kell, de nem fog ártani, ha rendbe hozom, ha kijutottunk innen – engedem el Washington kezét, és ezzel hanyagul a falnak is támaszkodok, zsebre tett kezekkel.
- Szar ügy – lustán vonom a férfire opálkék íriszeimet, a tömör falról, egyik szemöldökömet felvonva, keserűen mosolyogva.

Words: 710 | Music: Bitch Anthem. | Note: I'm gonna be your bubblegum bitch.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 21, 2015 10:51 am Keletkezett az írás





Katherine & Leonard


Valamiért idegesít, hogy ennyire nyugodt. Nem az zavar, hogy nem látom a sajnálkozó pillantást a szemében, amiért idióta voltam, nem. Ennek örülök, magamban még meg is köszönöm neki. Túlzott nyugalma eszembe juttatja, hogy itt ragadtunk, és a mentőhelikopteres betegem nagy valószínűség szerint már nem él. Illetve… Most esik csak le, hogy mekkora címeres ökör is vagyok valójában. Hogyha ebben a pillanatban elindulna a lift, és még odaérnék a műtőbe… Egy az, hogy nem valószínű, hogy engednének műteni, amint meglátnák a kezemet. Mivel pont leszarnám azt, aki nemet mond nekem, így csak „szimplán” végig kellene csinálnom egy valószínűleg pár órás beavatkozást, amit nem tartok valószínűleg, hogy véghez tudnék vinni. Elég magas a fájdalomtűrő képességem, de csuklóm már a legkisebb mozdulattól is fáj, testem tiltakozik az egész ötlet ellen. Úgy pedig, hogy a kezem nem tökéletes működik… Nagyon nagy butaság belevágni akárkibe, főképp, hogy idegek forognak kockán. Te jó ég, még azt sem tudom, hogy mije és hogyan sérült meg… Bensőm egy része titokban reméli, hogy a lift nem indul el időben, mert nagyon nem szeretnék saját magam miatt kudarcot vallani. Még egy ember, akinek haláláért én vagyok a felelős… Nem akarom elviselni ezt a tudatot, nem akarok még egy embert megölni. Soha.
Régóta nem érzett szomorúság önt el, de az évek tapasztalata segít megőrizni rezzenéstelen arcomat. Katherine nem kissé nézhet idiótának megállapításából ítélve; és ugyan rohadtul bosszant, de igaza van. Emiatt pedig képtelen vagyok neki visszaszólni, meg tisztelet, meg minden… Chh! Néha kiröhögöm saját értékrendszeremet, mert valahogyan érzem: el van baszva, de rendesen.
Pillantásából tudom, hogy úgyis meg fogja vizsgálni a kezem. Ugyan bedob egy jó poént – ő még nem volt meg, egyszer úgyis meg lesz -, a haldokló beteg miatt képtelen vagyok normálisan válaszolni rá valamit. Valami hasonlóan pikánsat. Így már megint előtör a hideg pöcs, aki nem érti a humort. Belegondolva elég sokszor nem mutatok reakciót a viccekre, így biztosan elterjedt rólam, hogy egy segghülye barom vagyok. Mondjuk pont leszarom, ki mit gondol, de mégis.
Vonakodva nyújtom oda jobbom, arcom megrándul egy picit, amikor a kezébe fogja. Nem is az ujjperceim fájnak a legjobban, valójában azt nem is érzem rendesen; csuklóm sokkal rosszabbul járt. Majd jegelhetem meg fáslizhatom, és efféle hülyeségek. Hogy hogy utálom én ezt! Előtör belőlem a „buta férfi”, amelyik utál és nem is tud beteg lenni. Bár ez nem betegség, de na. Egy kaptafára megy.
- Haleluja – morgom dühösen, mikor elengedi a kezem. Még az hiányzott volna, hogy műteni kelljen…
Megjegyzését nem tudom válasz nélkül hagyni, mert már megint a beteg jár a fejemben, és hogy mekkora szerencsés balfácán vagyok, amiért nem megy tovább a lift. Így nem az én hibám lesz, ha meghal. Az az egyetlen szerencsétlen rezidens meg… Na igen, ő megszívta. De nagyon.
Nem mintha megnyugtatna az a tudat, hogy itt vagyok összezárva egy kicsit flegma, de amúgy gyönyörű nővel, miközben valaki meghal, akit normális esetben megmenthettem volna… De mégis, így nincsen részem az ügyben. Így nem nekem kell odamennem a családhoz, aminél jobban nem utálok semmit sem.
- Szar ügy, igen. De annak a férfinak szarabb, akit a helikopter hozott, és most egy rezidens kezében van a sorsa, amiért ez a hülye lift beragadt. És persze térerő sincs, miért is lenne! – fakadok ki. Utolsó mentsvárként a telefon is nagy segítség lenne. Ugyan nem lennék ott, de tudom, hogy igenis sokat segítene a rezidensemnek az, hogyha hallhatná a hangom, és kérhetne tanácsot tőlem, akármit is csinál éppen. Enélkül… Szerencsétlen pasas halálra van ítélve, és az égieken kívül, akik a liftet megállították, még csak felelőse sincsen az egésznek.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
63
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Nov. 13, 2015 8:45 pm Keletkezett az írás






Leonard & Katherine

'I think you're gonna be my biggest fan.'


A legtöbb bántalmazott nő nem vallja be, hogy őt bizony veri egy férfi. Legyen az a barátja, az élettársa, vagy – esetemben – a férje. Azt hiszem, a legtöbben az előítéletektől félnek. Attól, hogy mit gondolnak majd az emberek, a környezetük arról, hogy ezt hagyták megtörténni. Kristálytisztán emlékszem, én magam a büszkeségemet féltettem, több szempontból is.
Először is, bevallani, hogy a férfi, akit választottam, egy szar választás volt. A férfi, akit szerettem, egy vadállat. A férjem, akihez hozzákötöttem az életemet, egy szar, szemét, szar alak. Abban bíztam, hogy a helyzetünk még helyrehozható, hogy mi még nem vagyunk annak a bizonyos fejszének a veszett nyele, hogy mi vagyunk a tökéletes pár – eleinte még olyan édesek voltunk, hogy legszívesebben pofán vágtam volna magunkat. Nem akartam, hogy ez a tökéletesnek hitt-, és annak is látott párkapcsolat ilyen csúfosan érjen véget. A válási mizéria, a sok bírósági ügy egyáltalán nem hiányzott az életemből, hiszen eleve zaklatott voltam. Nem akartam, hogy ezt a káoszt egy-több-sok külső szemlélő is annak lássa, ami: a félelem, a kétségbeesés, a veríték, a morális szenny feneketlen, mocskos titkokkal teli kútjának. Pedig az volt. A végére az lett.
És én tagadtam. Tagadtam, amíg még csak lehetett. Aztán, a helyett, hogy segítséget kértem volna a családomtól, a barátaimtól, esetleg a munkatársaimtól, ne adja ég, egy pszichológustól, beadtam a válókeresetet, és amint lehetett, leléptem.
Az utolsó pár hónap, amit még egy légtérben, egy házban éltünk le, egymás mellett, rémes volt. Láttam a pillantásában valamit, ami miatt minden egyes alkalommal görcsösen összerándult a gyomrom. Láttam a megvetést, a haragot, a gyűlöletet. Újabb, és még újabb pofonok csillantak a szemében.
Szóval igen: tanultam önuralmat. Megtanultam akkor is teljesen érzéketlenül, és hidegen viselkedni, hovatovább a lehető legnyugodtabbnak lenni, amikor valójában rettegek, ideges vagyok, vagy egyszerűen nem érzem jól magamat az adott helyzetben. Szóval, ha másra nem, hát erre biztosan jó volt az a számtalannak tűnő, édes kettesben elköltött, gyertyafényes vacsora, melyeknek során egymással szemben ültünk az asztalnál, és szótlanul fogyasztottuk az ételt. Én inkább felálltam a hatalmas étkezőasztaltól, és elsétáltam az ő felére, ha a sóra, vagy valamilyen fűszerre volt szükségem, habár az étel ízesítés után is inkább hasonlított a fűrészporra, semmint ínycsiklandozó fogásra – képtelen voltam élvezni az élet akár legapróbb örömét is, továbbá a torkomban képződött gombóc-, és nyelőcsövem izmainak görcsös szorítása megnehezítette ezt.
Az egyetlen dolog, ami cseppnyi élvezetet nyújtott, az a bor volt. Aztán a cigaretta, tüdőbe maró, mérgező füstje. Végül, de nem utolsó sorban, a fű. És persze a szex – nyilván nem azzal a férfivel, aki egyetlen, kósza pillantásával megölt volna, vagy fájdalmat okozott volna nekem, ha megvan ehhez a képessége.
Tehát igen, nyugodtnak tűnök, még akkor is, ha érzem, hogy a szívem hevesen dobog, dörömböl, bordáim alkotta ketrecének rácsait ostromolja, mert nem bírom elviselni sem a bezártságot, sem azt, ha verekednek körülöttem. És, bár Washington nem feltétlenül verekedett, azért az, hogy ökle a magasba lendült, élesen és fájdalmasan gyorsan, szinte kiszámíthatatlanul csapott le, minek hatására a lift fala behorpadt, a kezén pedig az ex-férjeméhez hasonló sérülések éktelenkednek, nos... nem éppen baráti-, és megnyugtató gondolatokat, és emlékeket ébresztenek bennem.
De túlteszem magamat rajta, és nem mutatok ki semmit abból, ami a fejemben jár, amin kattogok, amire visszaemlékezek. Még mindig túlságosan is büszke vagyok ehhez, és egy ismeretlennek biztosan nem fogom kiteregetni a szennyesemet, végképp nem fogok beszélni az érzéseimről neki.
Reakciója nem lep meg, de nem engedem opálkék íriszeimmel az ő hideg kékjeit, és makacs, makrancos hölgy módjára nem engedek. Hideg ujjaim kézfejére, tenyerére fonódnak. A diagnózis: rándulás. - Helyezze nyugalomba, és pihentesse - csinos-, már-már parancsba csomagolt kérés. Túléli. De azért zsebeimben keresek valamit, amivel rögzíthetném.
- Szívesen – hangom éles, és metsző, ahogy pillantásom is, mégis finoman engedem el a férfi tagját. Ez valamiféle orvos-dolog lehet.
Csak lopva pillantok Washingtonra, miközben idegesen magyaráz. Zavar, hogy ennyire frusztrált, de igazából, teljes mértékben megértem, és egy percig sem hibáztatom, sőt, gondolatban még igazat is adok neki, együtt érzek vele, sajnálom. Meg minden. De valahogy mindezen érzelmek bent ragadnak, az agyamban, a számban, a kőszívemben.
- Oh – finoman lehelem magam elé, szinte lemondóan. Az elmosódott tükörképemet nézem a bádogban. – Bízzon benne, hogy jó tanár, és jó munkát végzett vele – ez akár úgy is hangozhat, hogy, ha az a férfi meghal, így, vagy úgy, de a szakorvos hibája lesz. Egyrészt, mert a sors fricskája, fintora, groteszk vicce miatt nem mentheti meg a befutó beteget. Másrészt, mert nem jó tanár, és ezért a rezidens valójában egy dilettáns fasz.
Pedig én igazán megpróbáltam kedves lenni, bátorító, és pozitív.
És úgy besültem, mint ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Most meg égnem kellene, mint, ahogyan azt a Reichstag is tette, de annyira még nem érzem rosszul magamat.
A lift gombsorához lépek, mely már pár perce kialudt. Próbálok kezdeni vele valamit, megnyomom újra, és újra, és újra a vészcsengőt, a pániktelefont, a következő emelet gombját – mind hiába.
- Remélem, annak a pöcsnek van annyi esze, és fel fog tűnni neki, hogy nem vagyok ott – most rajtam a sor, hogy bosszúsan morogjak, az én rezidensemre utalva ezzel -, és a keresésemre indul – támasztom hátamat a gombsorokkal ékített falnak, és a férfi felé fordulok, szenvtelenül-, zavartalanul bámulok a képébe.
Rá akarok gyújtani.
Egy igazi jackpot várt volna önre a műtőben, vagy ismeri az ügyet? – munkahelyi ártalom, ezt akarom kérdezni, de inkább gondolatai terelése felé kanyarodnék, mert az egyikünknek sem tenne túl jót, ha felidegesítenénk magunkat egy, amúgy nagyon is bosszantó tényen, ami ellen egyébként nem tehetünk semmit, és, ami miatt egy egész kártyavár borul, és esik alkotóelemeire, darabjaira.
- Hova járt egyetemre? – vagy ez, vagy az időjárás.

Words: 913 | Music: Bitch Anthem. | Note: I'm gonna be your bubblegum bitch.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 10, 2015 9:27 pm Keletkezett az írás





Katherine & Leonard


Hideg ujjainak finom, de határozott, gyakorlott érintése apró elektromos sokként fut végig idegrendszeremen, édes bizsergést hozva. Egy pillanatra elmerülök a mély, csábító mámorban, majd gyorsabban kapcsoló felem egy főbelövéshez mérhető hirtelenséggel rángat vissza  realitás talajára.
Válaszul morgok valami köszönömszerűséget, mintegy tudomásul véve az instrukcióját, illetve reagálva a „Szívesen”-jére. Hangja nem éppen a legkedvesebb, de hogyha más szól így nekem, tudom, hogy fel sem tűnne. És hogy miért tűnik fel az, hogy ő mondja így? A francba is, de ennek nem így kellene lennie. Nagyon nem így.
Újabb szavai megint elgondolkodtatnak. Jó emberismerő vagyok, így a falnak tudok menni attól, hogyha valakit nem értek meg. Olyan vagyok, mint egy szikla, melyet hiába lövöldöznek kis beszólásokkal, az meg sem moccan, kivéve ha… Hogyha megtalálják a gyenge pontot rajta. Hogy az egyre szűkebbé és levegőtlenebbé váló liftben álló gyönyörű kollegám ezt szándékosan csinálja, vagy csak véletlenül… nem tudom, de sorra beletalál a legtöbb pontot érő rubrikába. Nem tudom eldönteni, hogy sérteget, amiért rossz tanár vagyok, vagy csak általánosan állapít meg tényt, esetleg tisztában van azzal, hogy a legtöbb rezidens egy infantilis idióta…
Úgy döntök, hogy nem veszem magamra túlzottan, bár tudom, hogy gondolkodásommal legalább egy teljes értékes másodpercet vesztettem el, egy olyat, amilyet egyébként sohasem szoktam. Én nem.
- Mást amúgy sem tudok tenni – válaszolom végül kissé bosszúsan, a helyzetre utalva. Hülye vagyok, nagyon elcsesztem a dolgot. Nem tudtam magamat kontrollálni, mert… Miért is? Passz… Hogyha egyedül vagyok a liftben, vagy ha valaki mással lennék itt, talán sohasem ütöm meg a falat. A tény, hogy mindezt lehet egy nő miatt csináltam, jeges iszonyattal markol a szívembe, félelmet és romlást hagyva maga után.
Legnagyobb meglepetésemre picit ő is kezd kibukni – ez nem volt neki sem betervezve. Plusz talán a tény, hogy szerintem egy egyszerű szexre pont annyira szomjazhat, mint én, de mégsem kezdhetünk bele, holott össze vagyunk zárva… Retardáló és idegesítő. Nem csak rólam, hanem róla is szállnak fel érdekes pletykák a kórházon belül, talán ő lehet a „női én”, aki csak az élvezet céljából csinál dolgokat az ügyeletes szobában.
- Hogyha csak egy fokkal is hülyébb az én rezidensemnél, akkor nem fog neki feltűnni. Bár goromba vagyok, egész tehetséges a srác, legnagyobb hibája az, hogy még csak harmadéves, és hogy rajta kívül nincsen másik neuro iránt érdeklődő egyik évfolyamon sem, így be kell érnem vele… - hangom szenvtelen, talán picit gúnyos. Én nem tudom, hogy mi lett a rezidenssekkel. Vagy csak én vagyok az a mágnes, amelyik nem képes őket bevonzani, vagy nem tudom… Egyszerűen nem sikerül összeakadnom egyetlen teljesen normálissal sem.
Katherine arca kész tanulmány, éppen olyan határozottsággal és érzelemmentességgel néz rám, mint ahogyan én rá. Akkor nehéz ez a fajta játék, hogyha az ember rálel a saját szintjéhez mérten képzett „vetélytársára”. Komikus, hogy pont annyira akar ő belőlem lapozható könyvet csinálni, mint amennyire én őbelőle. Egyikünk sem tud sokat a másikról, bár talán ez így van a legnagyobb rendben.
Felteszi kérdését, és kapásból nyitom a számat a válaszra, mintha csak egy másodperces kérdezz-felelek lenne, amikor a liftben sötét lesz, és az egész szerkezet megremeg. Már majdnem hangosan felsóhajtottam a „Komolyan?!-érzés” rendkívül elszomorító gondolatától, hogy csak egy ennyire egyszerű és unalmas dologról tud kérdezni  - nem mintha én tudnék jobbról -, amikor az égiek máshogy határoztak. Talán ez volt „A Jel”. Az értesítés, hogy kapcsolatunk még egyszeri és élvezetes része is halálra és sötétségre van ítélve.
Megkapaszkodok a korlátban, majd amint megtalálom az egyensúlyomat, ép kezemmel Kate feltételezett irányába nyúlok, és legnagyobb örömömre sikerül elkapnom a karját. Finoman, bíztatóan megszorítom, mintegy jelezve, hogy „örültem, amiért nem a padlóról kell felkaparnom”, amikor a fények kigyúlnak, és a lift elindul a legközelebbi emelet felé. Karját azon nyomban elengedem a szorítás után, majd az ismerő csengőszó kíséretében kinyíló ajtó felé nyomakodok. Elvégre van egy 911-os betegem, valószínűleg holtan az asztalon.
- Viszlát! – szólok még hátra vállam felett, majd futásnak indulok a műtők felé.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
63
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Dec. 11, 2015 8:18 pm Keletkezett az írás






Leonard & Katherine

'I think you're gonna be my biggest fan.'


Nem is igazán a modora miatt neheztelek a férfire, hanem azért, amit az imént tett. Megijesztett, még, ha ezt nem is mutattam ki, egyetlen rezdüléssel sem, egyetlen mimikám sem árulkodik arról, hogy bizony cseppet sem vagyok nyugodt. És, eléggé nagy marha, ami azt illeti. Miért kellett ezt tenni, saját magával? A szívem vadul kalapál bordáim alkotta ketrecében, börtöne rácsait valósággal rángatja, és kiszakadna a helyéről, a mellkasomra nehezedik valamiféle láthatatlan erő, és, ahogy hozzáérek, ahogy kezeimbe veszem a kezét, meglepő módon, valamiféle megmagyarázhatatlan izgalmat érzek – és nyugalmat is, egyszerre. Nem tudom hova tenni mindezt. Nem tudom, hogy ez mit jelent. Az ijedtségre fogom, a szűk hely miatt rám törő, kellemetlen érzésre, és a frusztrációra, mivel a műtétemet már rég el kellett volna kezdenem. E helyett itt vagyok, és az ismeretlen ismerős kezét vizsgálom. Nem fogom ennyiben hagyni, ne is álmodjon róla, a-a. Nem venném a lelkemre, ha az én hanyagságom miatt valami maradandó történne a milliókat érő kezével.
- Látja, nem is olyan nehéz – szúrok oda még egyet, már, a morgássá minősült ’köszönöm’ hallatán, felhagyva a zsebemben való keresgéléssel, mivel nem találtam semmi olyat, amivel itt, és most rögzíthetném. Egyébiránt, szerintem van olyan nagy az egója, hogy le se szarja, hogy, mint orvos, és nem, mint munkatárs, mit kérek tőle. Az említett eset sürgősségét illetően pedig nem hiszem, hogy éppen most pihentetné. De, sajnos – vagy nem -, én olyan ember vagyok, aki nem adja fel egykönnyen, maximalista vagyok és perfekcionista. Nem maradhat így a keze. Nem fogom engedni. Szóval, ha kijutottunk, és, ha műtőbe jutott, és elvégezte a feladatát, még el fogom kapni ma.
Szívesen mondanám, hogy ’fel a fejjel’, meg, hogy ’nem lesz semmi baj’, de sajnos nem én vagyok a biztató, bizakodó, bátorító, optimista és pozitív beszédek etalonján. Keserű vagyok, pesszimista és negatív.
Ez van, and I’m not sorry.
Replikájára hanyagul megvonom finom ívű vállamat. Mi mást mondhatnék? Nem. Nem tud tenni mást. Sőt, ahogy elnézem, nem is reménykedik, és már elvesztette a reményt. Vagy talán soha nem is reménykedett még, semmiben? Vagy igen, csak valaki jól elbaszta lelkileg, mint engem? Bizonyára nem volt mindig ilyen. Senki sem születik olyannak, mint mi. Kislány koromban én sem voltam keserű, sőt, én voltam a világ legboldogabb gyereke. Az élet tette ezt velünk.
Hát nem módfelett vicces? ’Mi’, és ’velünk’, mintha mi ketten nem Ő, és én lennénk, hanem ’mi’. Holott... nem, nincs olyan, hogy ’mi’. Ő van, és én, pont.
A tekintetét kémlelem, és próbálok belőle olvasni. Próbálok a fejébe látni, próbálom kideríteni, hogy mi motoszkál az agyában, hogy mire gondolhat most. Szenvtelen képpel, rezzenéstelen-, és nyílt tekintettel fürkészem az arcát, a vonásait, a testtartását, mindent. De nem sok mindent látok. Csak a vastag acél-, és jégpáncélt, ami akár a saját valója is lehet, nem tudom. Közönyösnek tűnik, egy beképzelt, isten komplexusos fasznak. Pont, mint amilyen én vagyok.
Éppen az esetem.
De, ugye mind tudjuk: két fasz, egy csárdában nem fér meg egymás mellett.
- A plasztikát sokan választják – merengek -, és Ötös egészen elszánt, de túlpörgött, és idegesítő – magyarázom. - Mindenesetre, annak ellenére is, hogy megvan a tehetsége, és precíz, pontos, egyelőre még csiszolatlan, és nem elég jó egyedül, nem szeretném, sőt, nem ajánlom, hogy hősködjön a műtőmben, a betegemen gyakorolva – fűzöm hozzá keserűen. Kinézem a férfiből, hogy megrészegíti a pillanatnyi-, és csupán látszólagos hatalom, és szikét ragad, nélkülem, a jelenlétem nélkül, és úgy bánik majd a betegemmel, mint egy kivágásra váró fatörzzsel.
A beálló csendben tökéletesen érzem a köztünk vibráló szikrákat és elektromos kisüléseket, a feszültséget. Olyan, mintha valamiféle gócpontot alkotnánk – külön-külön is, de együtt, főleg ebben a kis térben -, mintha fölöttünk lebegne egyfajta radioaktívan sugárzó köd, és mindkettőnket mérgezne.
És már megint itt tartunk: mi.
Hülye vagy, Kate, hülye.
Váratlanul sötétedik el körülöttünk az apró helyiség, ami ebben a pillanatban az egész világot jelenti számunkra, és ijesztően belereszket a bádog a gravitáció csábító hívásába. És innen, ebből a helyzetből, nincs máshová, csak lefelé.
Nem marad más, csak a vas felvonókötelek-, és a fém nyikorgása, megadó nyöszörgése, a szüntelenül imbolygó talaj, a lábaim alatt, és a sötétség, ami hirtelen kebelezett be bennünket.
Az utolsónak hitt másodpercemben belegondoltam, hogy mi volt az utolsó dolog, amit láttam: Washington keserű képét. És ez, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, megnyugvással tölt el.
Amikor a kezem után kap, először összerezzenek ujjai bilincsében. Amikor utoljára így értek hozzám, az záros határidőn belül máshol is fájt, pokolian, égetően és feledhetetlenül. Aztán a pillanat tört része alatt rájövök, hogy ez koránt sem ugyanaz az érzés, hovatovább, teljesen más jellegű érintés. Lappangó aggódás, féltő szorítás, szorosan markoló kéz.
Leonard alkarjába kapaszkodok, ujjaimat a köpenyen keresztül bőrébe-, húsába vájom. Eszemben sincs elengedni.
A sötétség, és a rettentő bizonytalanság épp olyan hamar illan el, mint, ahogyan erőszakosan, és kegyetlenül talált ránk a liftben. Úgy engedem el a fényben, a világosban, a napvilágban a férfi karját, mintha izzó vasat fognék. Megköszörülöm a torkomat, és az ajtóra szegezem a pillantásomat, ami lassan nyílik, a férfi pedig szinte kirobban mellőlem.
- Minden jót, Washington – szólok utána, figyelve távolodó alakját, és igazság szerint, abban sem vagyok biztos, hogy hallotta.

Köszönöm a játékot, imádlak!*-* <3

Words: 836 | Music: Bitch Anthem. | Note: I'm gonna be your bubblegum bitch.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:33 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Leonard & Katherine :: Elevator
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: