Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 22 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Evan & Edwin; our gentle sin
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Evan & Edwin; our gentle sin Empty
»Kedd Nov. 01, 2016 9:47 pm Keletkezett az írás



I'll worship like a dog at the shrine of your lies
Huszonhat évből tízet biztosan azzal töltöttem el, hogy válaszolgattam a "Miért akarsz pap lenni?", illetve "Miért lettél pap?" féle kérdésekre. Kérdezőik jogosan tették fel őket. A családom sosem volt valami vallásos. A nagyszüleim jártak velem templomba, s néha a szüleim is elkísértek, ők még nem vetették meg, és nem mondtak ellent az Isten fogalmának. Az ikernővérem és a két bátyám egyenesen ateisták. Összetartó család a miénk; mindig is szerettek annyira, hogy ne röhögjenek ki, amiért nekem ez a szenvedélyem a foci és a baseball helyett, de ettől még nem értették. Keményen próbálkoztak, ahogy én is próbálkoztam elengedni a fülem mellett a garázsból bömbölő rock zenét, amikor tanulni akartam. Megvárták, amíg evés előtt befejezem az imádkozást, lefekvés előtt és reggel is. Ragaszkodtak hozzá, hogy segítsenek berendezkedni az első napomon a kollégiumba, én pedig cserébe a napi összes imám az idősebbik bátyámra áldoztam, hogy sikerüljön tisztázni a drogügyei alól.
És bejött.
Most pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy képes legyek fogadni a hívást ezen az érintőképernyős ördögfajzaton, mielőtt az ikernővérem megun csörgetni.
- Kérem vissza a nyomógombos telefonomat, Edith - rárivallok, mindenféle köszöntés nélkül, mire ő csak bájos kuncogásával felel. Mindig azt mondják, a vallásom maradi gondolkodásmódja nem jogosít fel arra, hogy én magam sem haladjak a korral. Kénytelen vagyok okos telefont és laptopot használni, hogy bármikor lehetőségük legyen látni az arcom, így még csak véletlenül se tudjak füllenteni nekik. Így szereztek tudomást arról is, hogy kész vagyok megszegni a cölibátust. Csak ennyit. A többit annyira szégyenlem, magam előtt is, hogy borzasztóan könnyű hazudni róla. Jóllehet, társadalmunk egyre elfogadóbb, és a világ számos országában engedélyezett már az azonos neműek közti házasság, de Isten akkor sem fogadja el. Nem azért teremtett egy férfit, majd egy nőt, hogy azok ne egymást válasszák párnak. Én arról is lemondtam. S erre hozzám szól a Sátán, küldi a legszebb cinkosát, aki még a telefonbeszélgetés közben is a közelembe merészkedik; meg sem próbálja elhitetni, hogy valójában megtért, és imádkozás céljából ült az első padba. Pillantásától megbénulva, makogva és sietősen köszönök el az ikernővéremtől, majd a reverenda zsebébe rejtem a telefont.
- Csak nem megjött végre a hited? - nem nézek rá, csupán testemmel fordulok felé, hogy tudja, hozzá beszélek. Bár rajtunk kívül egyetlen lélek sincs most a templomban. - Javaslom, hogy előtte inkább bánd meg a bűneid - s bármennyire próbálok gúnyos hangnemre váltani, nem megy.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Evan & Edwin; our gentle sin Empty
»Pént. Nov. 04, 2016 6:41 pm Keletkezett az írás





Edwin & Evan





Idejét se tudom, lábam templomba mikor tettem utoljára be, talán akkor, mikor úgy gondolták szüleim, jót tesznek vele, ha rám kényszerítik saját akaratuk. Azóta azonban, beleszólásom van szabadidőm eltöltésébe, az ilyen helyeket messzire kerültem. Félreértés ne essék, problémám nincs vele, azt tesz mindenki, amit csak akar, ha a boldogsághoz földöntúli lényekbe vetett hitre van szüksége, lelke rajta, engem azonban a vallás hidegen hagy, akárcsak minden más, mi hozzá kapcsolódik, nem is foglalkozok vele, míg erre alapozva bele nem szólnak életembe. Nem is gondoltam azt soha, valaha belépek ezen csicsás, hideg helyek egyikére, egészen mostanáig. Okom persze most se imádkozás, bűneim elregélése függöny mögé bújt, ismeretlen személynek, hanem sokkal személyesebb.
Napok óta igyekszek Edwin nyomára bukkanni, sikertelenül, s kezdem úgy érezni, jóval több ez, mint véletlen egybeesés, szándékosan igyekszik elkerülni, mit, bárhogy is merengek, nem értek meg. Tudom jól, ugyanúgy élvezi, ha kettesben vagyunk, mint én, hiába tiltakozik, morog, fintorog. Biztos vagyok abban, ha gyűlölné tisztán és őszintén jelenlétem, rég tett volna valamit annak érdekében, fejemben meg se forduljon a gondolata annak, felkeressem ismét, hogy kedvel engem ő is, legalább egy kicsit.
Hatalmas lendülettel lépek a templom ajtaján be. A falra aggatott szenteltvíztartó mellett torpanok csak meg, csupán annyi időre, hogy a helyet végigpásztázva ráleljek a keresett személyre. A látvány elégedettséggel tölt el, arcomra visszatér a belépés pillanatában lelohadt jókedvű vigyor, lábaim pedig kapkodom is szaporán kiszemeltem felé. Telefonálása tényével, s azzal, más beszélgetését kihallgatni több, mint udvariatlan, nem törődök, pofátlanul csusszanok be a hozzá legközelebb eső padba és tetejére könyökölve, állam tenyereimbe támasztva, pislogás nélkül figyelem Őt. Lefagyása, dadogása, egyértelmű zavara láttán megborzongok. Ha csak felét ismerné ezen cselekedetei hatásának, megtenne minden tőle telhetőt még inkább, hogy őket minimumra csökkentse, ehhez nem fér kétség, szerencsém van hát, sejtelme sincs erről még, s nem is lesz, míg rajtam múlik.
Kérdésére megemelkedik szemöldököm, meg se állva, míg frufrum jótékony takarásában el nem tűnik, hozzá pedig, tudva, nonverbális reakcióm elkerülik az atya figyelmét, hiszen rám nézni se hajlandó, gúnyosan horkantok is, teljesen biztossá téve azt, megjelenésemhez bármiféle hitnek vajmi kevés köze van.  – Neked szívesen meggyónom, mire és kire gondolok esténként, a szobámban, egyedül, ha már ennyire tudni akarod – előre dőlve, hangom szándékosan elhalkítva, s rekedtebbé varázsolva súgom felé szavaim, arcomon elégedett vigyorral. Jelenléte feltölt egyből, nem csak vággyal, de teljesen hagyományos energiával is. Bármilyen fáradt legyek is, mellette mindig tettre késznek érzem magam.
Azt hittem, az ördög játékának tartod a technikát – dörmögöm hangyányi csend után, a korábban nála látott telefonra utalva, mielőtt egy gyors körbepillantás után, reverendája szélét megragadva, közelebb húznám magamhoz. Legnagyobb sajnálatomra a pad hatalmas szakadékot vág közénk, de jól tudom, ennyivel kell beérnem itt.
Talán csak képzelődök, de mintha kerülnél engem – csapok is bele a közepébe egyből, miközben tenyerem egy rövid időre megpihen Edwin csípőjén, készen arra, elhúzódjon onnan, ha gyanús zajok érnének el füleinkig.





 
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Evan & Edwin; our gentle sin Empty
»Vas. Nov. 20, 2016 5:18 pm Keletkezett az írás



I'll worship like a dog at the shrine of your lies
Erőszakosan visszhangzik, megtörve ezzel a templom nyugodt csendjét, ahogy roppan az ujjam. Rengeteg embert látni naponta, aki idegességében tördeli a kezét, s közülük nem egynek roppan az enyémhez hasonlóan ágyúdördülésnyit, viszont valószínűleg egyedül én érzem ezt rendkívül megalázónak. Elárul. Automatikus mozdulat, már észre sem veszem, ha csinálom. A procedúrához hozzátartozik, hogy a tudatalattim el is rejti a kezem, mondjuk a hátam mögé, így más sem láthatja. Aztán mintha legalábbis eltörne a csontom. Mire rájövök, mit művelek, már késő; már elárultam saját magam. Szégyenlősen pillantok vissza Rá, remélve, hogy ezúttal szemet huny felette, és úgy tesz, mintha meg se hallotta volna. Eszébe sincs.
Taktikát váltva a tudatlanság álcája mögé bújok - értetlenül bámulom, mintha nem igazán esett volna le, mire célozgat. Pedig ha tudná, mennyire szeretném tudni...
- Nekem ahhoz semmi közöm, azt hiszem. Kivéve persze akkor, ha az Úr szemében bűnt követsz el vele - kiállom már a pillantását, de beszéd közben a hangom még mindig meg-meg remeg zavaromban. Dehogy abban. Ez önmegtartóztatás, semmi más. A másik én, aki nem gondolkodik túl, nem aggódik, nincs zavarban, s néha felszólal a felszíni énben, ő tudja. Tudja, hogy zavarnak hívom, annak mutatom azt, ami egyértelműen mesterien elfojtott vágy.  
Ezúttal nem bírom ki mosoly nélkül. - Igen, így van. Azt a micsodát a nővérem... - torkomon akad a szó, lehervad a mosolyom, s a szemeim elkerekednek; még a levegő is a tüdőmben reked. Úgy bámulom, mint egy kisfiú, aki először ül a télapó ölében, és rájön, hogy közelről baromi ijesztő. Kívülről hallom, ahogy a szívem ki szeretne ugrani a mellkasomból - és fogadni mernék, hogy ő is. A több rétegnyi ruha ellenére is égni kezd a bőröm érintése alatt. Istenem, ha most nem itt lennénk...
- K-kizárt dolog. Én... én nem... nem kerüllek, miért kerülnélek? - össze-vissza való dadogásom közben a lélegzetem felveszi a szívverésem ritmusát. Túl sok a közelsége. Imádnám, ha máshol lennénk, az agyam valószínűleg abban a pillanatban kikapcsolt volna, hogy hozzám ért. De itt más, itt kétszer annyira szégyenlem, még ha tudom is, hogy ilyenkor rendkívül kevés esély van arra, hogy meglássanak. Elvégre direkt ezért jöttem ide - egyedül akartam lenni. Egy Evanmentes helyen; mert hát tagadhatom, de igaza van. Kerülöm. Hogyne kerülném? Egyre többször járok közel a józan eszem elveszítéséhez, ha látom. És ha már nem csak a másik én fogja tudni, mi ez, ami köztünk folyik, akkor majd beismerem, hogy túl szigorú vagyok önmagamhoz. Addig nem fogom igazságtalannak érzeni azt sem, hogy az öreg Andrew beszédet tart az önmegtartóztatásról, valahányszor csinos nő lép ki mellőlem a gyóntatóból, miközben ő  ki tudja, miket művel a takarítónővel - hanem csak helytelennek. Ha tudná, hogy nem is a nőktől kell féltenie...
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Evan & Edwin; our gentle sin Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Evan & Edwin; our gentle sin
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Evan... / Logan Lerman / 21 / medikus

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: