Tényleg úgy éreztem, szükség van erre. Szükség van rá, hogy végre ki tudjak kissé kapcsolni, s elfelejteni mindent, ami a fejemben kavarog, szinte szüntelenül, a nap minden másodpercében. Nem tagadom; Őt is ki akartam zárni a gondolataim közül, de az alkohol nem segít. Nem öl meg bennünk semmit; csak felerősít mindent, mindaddig, míg a ránk neheződő nyomás végleg összezúz mindent. Majd következik a filmszakadás, amt a másnapi reggeli szedülés, s túlzott hányinger követ. Megéri? Abszolút.  A pár órányi nem törődömség érzése, a semmittevés. Létezés anélkül, hogy az élet problémái közül akár csak eggyel is foglalkoznál. Majd elmúlik. Minden elmúlik, semmi sem örök.
Halk puffannással érek földet, szemeim csak résnyire nyílnak ki, míg sikerül realizálnom, hol is vagyok pontosan, s máris, szinte öntudatlanul nyúlok a takarómért, hogy magamra húzva a padlón folytassam a jól megérdemelt alvást, azonban a kintről hallható halk neszezés szinte visszaránt az álmok kapubájából, az édes tudatlanságtól.