Fintorodva tolom el magamtól a tálcát, amin nemrég behozták azt, amit ők reggelinek gondolnak. Hogy én ezt nem eszem meg, az is biztos. Kávé kell… még, ha ők úgy is gondolják, hogy nekem az nem kell, akkor is. Én döntöm el, hogy mit akarok. Köszönhetően annak, hogy reggel itt hajnalban keltik az embert, az infúzióm lassan le is jár, aminek én nagyon is örülök. Egy pár percig mobilomat nyomkodom, csak, hogy elüssem az időmet addig, majd felpillantok és egy aprócska mosollyal nyugtázom, hogy lejárt. Annak ellenére, hogy a nővérek már többször rám szóltak, szokásom szerint magam kötöm ki az infúziót, visszarakva a kanül kis kupakját, belebújtatom a lábam mamuszomba, a szekrényemből kiveszem pénztárcámat és már indulok is utamra. Illetve, indulnék, ha csak nem lépne be valami szöszi, fehér köpenyes az ajtómon. Már többször láttam, de a nevét nem jegyzem meg. Fölösleges, nem lesz vele dolgom. Felvonja szemöldökét, ahogy az infúziós állványra pillant, majd rám. - Ki kötötte azt ki? – Teszi fel a kérdést nem túl kedvesen. Most az én dolgom lesz a szemöldökfelvonás. Velem így ne beszéljen… - Én voltam. Most pedig örülnék, ha elállnál az utamból. – Lépek oldalra, ahogy ő is azt teszi, elállva az utamat. Mégis mi az istent képzel ez? Kedvem lenne félrelökni, de még a végén benyugtatózna… Ebből a szőke libából még azt is kinézem. - Ki engedte meg? Elnevetem magam… a kis naiv… azt hiszi majd engedélyt fogok kérni. - Mi az, hogy ki engedte meg? Azt ki engedte meg, hogy itt dirigálgass nekem… Nem vagy te nekem senkim, szóval állj csak félre az utamból. - Nem állok, menj vissza a helyedre, el kell végeznem pár vizsgálatot. Ismét nevetek és megrázom a fejem. - Mi az, hogy a helyemre? Mi vagyok a kiskutyád? Mi az istent képzelsz te magadról? Te biztosan nem fogsz engem megvizsgálni és leszarom az érveidet, meg, hogy mi a dolgod. Engem egy számomra ismeretlen rezidens nem vizsgál, engem a szakorvosom vizsgál. Most pedig húzz el az utamból, amíg ilyen szépen kérem, mert kávét szeretnék venni. A végére már igencsak felemeltem a hangomat, mert felbosszantott, ahogy velem beszélt. Úristen, de kedvem lenne felképelni… Már többször összevesztem vele és lássunk csodát, mindig én nyertem. Most is én fogok. Jogom van azt mondani,hogy nem vizsgál meg. - Megmondtam, menj ki a szobámból! – Szólok rá erélyesebben, az sem érdekel, hogy feltehetőleg a folyosón is hallani lehet, amit mondok. - El kell vigyelek egy ct-re… - Már közel se olyan nagy pofával beszél hozzám, ahogy előtte tette… ettől függetlenül biztosan nem megyek vele sehova. - Hallásvizsgálatra kéne menned… Te nem viszel sehova. – Utolsó mondatomat már szándékosan tagoltan mondom, mintha gyengébb értelemmel rendelkező egyénnek próbálnám elmagyarázni, hogy miről van szó. Elment a kedvem a kávétól… sóhajtok egyet, és ledobom magam az ágyra. Ez a kis agybeteg pedig közelebb lép. - Nem megmondtam, hogy nem fogsz megvizsgálni? Tényleg süket vagy? – Kiabálok most már rá, mert úgy látszik nem akarja feladni. Barmok… Komolyan, nem szokták még meg amióta itt vagyok, hogy nálam ez nem működik?
Nem kis bosszúsággal kelek fel tíz perccel előbb az ügyeleti szobából, mint egyébként szükséges lenne. De a betegekért bármit. Felhúzom a cipőmet, majd a köpenyemért nyúlok és máris a folyosón sietek végig. Még messze járok Leanna szobájától, de már látom, hogy elkéstem. Az ajtó előtt egy magatehetetlen rezidens áll, akin valahol mélyen megesik a szívem. Hogyha én lennék a helyében, valószínűleg ugyanígy jártam volna, de a különbség annyi lenne, hogy én nem adnám fel. - Menjen arrébb! - förmedek rá. - Hogyha nem képes elvégezni a feladatát, akkor legközelebb keressen egy másik szakorvost! - rivallok rá, majd benyitok a kórterembe. Magamban elraktározom a riadt arcot, és csak merem remélni, hogy legközelebb kitartóbb lesz. Vagy legalább megpróbálja megvesztegetni ezt a vad lányt. Nekem is el kellene gondolkodnom hosszan rezidensként, hogy mégis mi a fenét kezdjek egy ilyen beteggel. És még csak nem is férfi. Ha az lenne... Szerintem én sem mehetnék be hozzá.
Belépek, majd becsukom magam mögött az ajtót, kizárva a folyosó zsivaját. - Szia, Lea! - köszönök neki, majd kórlapját a kezembe veszem. - Ma már hanyadikat intézted el? - kérdezem mosolyogva a kint álló tanácstalan rezidensre utalva. A kórlapot nem töltötték ki rendesen, ami miatt felmegy bennem a pumpa; de tudom, hogy nem szándékosan mulasztották el ezt. Kivételesen. Én már biztosan főbe lőttem volna magamat, hogyha akármilyen gyógyíthatatlan betegséget állapítanak meg nálam, szóval minden elismerésem ezé a fiatal lányé, de tényleg. Az SM egy nagyon csúnya, jelenleg részben ismeretlen kór, melynél a gyógyszerek kicsit lutrira mennek. Nem nagyon hiszek abban, hogy amíg nem ismerjük a betegség pontos okát, addig van lehetőség a gyógyítására. A tüneti kezelések csak olyanok, mintha elvágjuk a gyom szárát; az vissza fog nőni magától, még jobban megerősödve. Megerőltetve magamat sikerül mosolyognom a lány felé, miközben ellenőrzöm a kórlapját, és gondolkozok a továbbiakon.
Vendég
Vendég
»Kedd Aug. 11, 2015 6:09 pm Keletkezett az írás
Leonard & Lea
Felfogta. El se hiszem, de még vagy félpercnyi szerencsétlenkedés után és tétlen álldogálás után feladta és kiment a szobámból. Nem hiszem el, hogy olyan nehéz és felfoghatatlan dolgot mondtam volna… Pedig elméletileg ebben a szakmában gyors felfogóképességnek kéne lennie, meg magas iq-nak. De hát ez nem minden szempontból működik, ahogy látom. Vagy a magas intelligencia mellé töménytelen szerencsétlenség társul. Ami szintén nem egy jó kvalitás ebben a szakmában. Bár lehet csak én vagyok túl hepciás… de hogy bízzam rá magam egy olyan emberre, aki nem elég magabiztos ahhoz, hogy szembeszálljon egy nagyszájú lánnyal, csak, hogy elvigye egy vizsgálatra. Nem csoda, hogy egyetlen emberre bízom csak rá magam itt. Lássunk csodát, ez az ember meg is érkezik. Nem, mintha olyan sok kedvem lenne ahhoz, hogy vizsgálgassanak, enyhén érzem úgy magam olyankor, mint egy kísérleti nyúl… Elvégre ez nem az a betegség, ahol pontosan tudják, hogy mi is a gond és azt vizsgálják az hol van, vagy mennyire van ott, ahol nem kéne. De hát ez nem kívánságműsor, ugyebár. Hátrébb huppanok, ahogy egy mosolyt dobok a doki felé, bár nem vagyok túl jó kedvemben, hála ennek az idiótának. - Áh, még korán van… ez volt ma az első. – Teszem hozzá és ez azért megér még egy mosolyt. Szeretem, hogy megérti, miért nem akarom, hogy pesztráljanak idegenek és hogy van elég türelme hozzám. Én már tuti kidobtam volna magamat a francba, vagy közölném, hogyha hülye vagy, akkor menj és legyél rosszul. De hát nem saját magamat kell kezelnem… Bár franc tudja, lehet orvosként lennék elszánt… valamikor én is az voltam. Mindent megtettem a célom elérésének érdekében… mindent beleadtam, hogy elérjem a célom. - El kéne magyarázni ezeknek az idiótáknak, hogy ne akadjanak már ki minden alkalommal, amikor lekötöm magam az infúzióról, ha az már lejárt. Mintha valami dedós idióta lennék… nem egy operációt végzek magamon, ezek mégis úgy ki akarnak osztani mindig. Kár, hogy nem sikerül nekik… - Csak a miheztartás végett, hátha egy náluk okosabb ember mondja, akkor leszállnak végre a hátamról és nem ugrálnak rajta minden alkalommal fejvesztve, mintha valami óriási dolgot csináltam volna és úristen. - Mi a helyzet ezzel a kávé dologgal? Senkinek nem hajlandóak adni, vagy csak én vagyok kitüntetve ezzel a csodás gondoskodással? Nincs nagyon ínyemre a dolog. – Jelzem egy pillantást vetve a tálcámra, amin alig nyúltam valamihez is. A következő az lesz, hogy majd anorexiával vádolnak… pedig elhihetik, ha olyan lenne a kaja, nem finnyáskodnék vele.
Rám legalább mosolyog, amit feltétlenül pozitív dolognak ítélek meg. Valahol mélyen meg tudom érteni a lányt: fiatal, előtte az egész élete, és mégis egy kórterembe bezárva kell élnie. Ez nem lehet jó, sőt… Tudom, vagyis csak megpróbálom elképzelni, hogy mennyire rossz lehet neki. Ugyan az én múltamat nem hasonlítanám az ő esetéhez; de az nagyon szar, amikor nem teheted meg, amit igazából meg akarsz tenni. Mosolyát viszonzom, csak ezután cseszem fel az agyamat a szarul kitöltött kórlapon. Miközben válaszát hallgatom, kitöltöm a hiányzó részeket, mindenféle fennakadás nélkül gyorsan megmérem Lea vérnyomását is, amíg a kávé miatt duzzog. Hogy őszinte legyek, teljes mértékben meg tudom érteni. A kávé nálam is sarkalatos pont, anélkül már régen elaludtam volna műtét közben. - Lea… - kezdem. Megértem az ő helyzetét, bár a rezidensekét jobban. Voltam rezidens, és tudom, hogy mit jelent annak lenni. Halkan sóhajtok, még magam sem tudom, hogy hogyan fogom elmagyarázni ezt szépen ennek a makacs, végtelenül peches fiatal lánynak. – Azért fontos, hogy ne magadnak vedd ki az infúziót, mert a rezidenseknek az a dolguk, hogy kivegyék a kezedből. Ők olyanok, mint a kisiskolások, azt a feladatot teljesítik, ami rájuk van bízva. Az, hogy kiveszed, nem egy nagy dolog, tényleg szinte lehetetlen elcseszni. Teljesen megértelek, hogy nem gyakorló orvosokra szeretnéd bízni magadat, de hagynod kell nekik, hogy csinálják, mert ez az ő dolguk – magyarázom. Hangom megértő és kedves, ahogyan a betegekkel mindig is az. – Nekik adatokat kellene feljegyezniük, amikor az infúzió lefolyt, például meg kellene mérniük a vérnyomásod, de ezt nem tudják megtenni, mert senki sem tudja, hogy mikor kapod ki a kezedből. Hidd el, hogyha hajlandó lennél várni egy percet, itt lenne valaki, aki kiszedi neked. És ez még csak a kisebbik gond. – Nem szeretném, hogyha félreértene. Én éppúgy állok az ő pártján, mint a rezidensekén, még ha utóbbiakat idiótáknak is nézem. – Azzal, hogy nem hagyod senkinek a véna szúrását… Köszönöm a bizalmadat, de még egy picit jobban kell bennem bíznod. Tudnod kell, hogy olyannak, aki nem tud rendesen vénát szúrni, nem engedném meg, hogy vénát szúrjon neked. Akkor megtenném én, de vannak olyanok, akik ezt el tudják végezni, mást azonban nem – lépek közelebb, leülök az ágya végébe. Végig szemeibe nézek, kék tekintetem kedvesen, szeretettel, óvóan pillant rá. – Az én munkám oroszlánrészét az teszi ki, hogy a műtőben állok. Sok órát, megszakítás nélkül. Neked azonban szükséged van a gyógyszereidre, és amikor én képtelen vagyok elszakadni a műtőtől, akkor sem maradhat el egy-egy adag, mint ahogyan ez már megtörtént a héten. Kezd elegem lenni a monológomból, főképp, hogy nem a vénaszúrást kellene megtárgyalnom a velem szemben ülő, szép fiatal lánnyal. - Lea! A rezidensek harmincórákat vannak ébren, állandóan ugráltatják őket a szakorvosok, mert ebből tanulnak. Mert csakis így képesek megerősödni, hogy a későbbiekben tisztelettel kezelhessék a munkájukat, és felelős döntéseket hozhassanak. A rezidensek idióták, kisiskolások, akiknek meg kell tanulniuk sétálni a sebészet örvényein, mielőbb futhatnának rajta. Te és a többi beteg egy-egy kanyar vagytok az úton, amit nem kerülhetnek ki, különben az erődben kötnek ki, ahol egy szakorvos a fejüket veszi az első lépés után – mosolyodom el. A hasonlatom kissé morbid, de nagyon igaz. – Nem szidhatom le őket azért állandóan, mert képtelenek vénát szúrni neked. Az ő feladatuk az, hogy ezt megtegyék. Lehetsz velük kemény, adhatod meg magadat nehezen, de kérlek, engedd nekik, hogy végezzék a feladatukat. Gondolj rájuk kisgyerekként, akik botladoznak néha, akiket a jó szándék vezérel. Mert ők is segíteni akarnak neked; és ők úgy segíthetnek, hogy helyettem szúrnak vénát, amikor én nem tudom ezt megtenni. – Na jó, most már tényleg elég a litániából. – Menni fog? – kérdezem, és csak remélem, hogy nem fog felrobbanni, hogy nem vesztem el azt a bizalmat, amit sikerült kivívnom. Csak remélem, hogy az észérveim legyőzték a makacsságot. A kávéra és ételre vonatkozó problémáit egy időre félretolom; azokkal majd foglalkozom akkor, ha az elsőszámú problémát leküzdöttük. Még fél nap, és beszélhetsz a betegségéről is, amiért idejöttél amúgy… – szól be nekem tudatalattim gúnyosan, és egyet kell értsek vele. Régebben nem problémáztam volna ennyit, csak kiadtam volna az utasítást, hogy szedálják le a beteget, ha nem hagyja magát. A végén még egész jó ember válik belőlem… A gondolat elgondolkodtat egy pillanatra, majd tudom a választ: nem. Határozottan nem.
Vendég
Vendég
»Csüt. Aug. 20, 2015 5:22 pm Keletkezett az írás
Leonard & Lea
Azt hiszem félreért engem a doki… de, kivételesen, meghazudtolva önmagamat hallgatom végig és végig, amíg megtartja nekem a kiselőadást, mint valaki ostobának, aki nem képes felfogni, hogy mi történik körülötte. Tudom, ő nem így szánja, de hát könyörgöm, nagyjából 10 percen keresztül beszél nekem egyetlen dologról. Ugyan… nehéz vagyok velük, de azért ennyire nem. Az előzőt nem is azért hessegettem el, mert egy kanüllel volt gondom, de mindegy is. Elmagyarázom én neki, hogy ne legyen félreértés. A végén egyszerűen megrázom a fejem, de nem a kérdésére válaszként, csak úgy az egészre. Nem vagyok kibékülve azzal, amit mondd és különösen azért nem, mert úgy érzem, mintha egy kisgyereknek nézne. Ugyan… felnőtt vagyok, hónapokat, sőt összességében mondva már éveket töltöttem el ebben a kórházban. - Azt hiszem, nem vagyunk egy hullámhosszon. – Kezdem lassan, miközben hátradőlök a párnámon. - Jó, oké, makacs vagyok, néha úgy viselkedek, mint egy ostoba tinédzser, de ettől függetlenül megértem a helyzetet. Hogy ne érteném meg, elvégre itt vagyok hónapok óta… azt se tudom, hogy mikor leszek rosszabbul, hogy mikor leszek jobban, ha leszek egyáltalán… hogy fogom e még normálisan látni a külvilágot és élni benne. Felfogtam. - Sőt, azt se tudom, hogy megéri e ez a szenvedés egyáltalán… mert ha itt élem le hátra lévő életemet, akkor megéri? Mi értelme kórházban létezni? Semmi… kísérleti nyúlnak vagyok csak jó jelenleg. - Nem vagyok olyan borzasztó, mint amilyennek most leírtál… a minap egy gyakornok vett tőlem vért és tökéletesen tudtam kezelni. Egyszerűen… csak belefáradtam, hogy elcseszik, hogy feldagad a vénám, hogy úgy nézek ki, mint egy szerencsétlen drogos, mert beparáznak. Komolyan…egy rezidens ne parázzon már rá egy kanüll szúrásába… Nem kell nekem, hogy mindig ugorj, ha bármi apróságot meg kell csinálni, de hogy más vizsgáljon, hogy más rendelkezzen velem, azt nem fogom hagyni, sajnálom. – Komolyan mondom neki mindezt és biztos vagyok benne, hogy nem leszek hajlandó ezen változtatni. - Amióta itt vagyok, össze se tudom számolni két kezemen, hogy hány orvost, rezidenst láttam, vagy gyakornokot, aki besétált a szobámba. Biztos utána olvastak, hogy mi a helyzet velem, de nem… Nekem ez nem elég. Így is olyan a betegségem, amiről még a hozzád hasonló, jól felkészült orvosok se tudnak semmit… Nem fogja nekem senki bemesélni, hogy akárki ide besétál úgy tudja, hogy mi a helyzet velem, mint te. Adj nekem egy vagy két rezidenst, akik pontosan fogják tudni, hogy mit szedtem eddig, hogy kezeltek, milyen shubok jöttek elő rajtam. Ez nem egy olyan dolog, az én kórtörténetem, amit bárki beseggel egy perc alatt és meg is érti, ezt még én is tudom. Nem fogom elviselni, hogy rajtam tanuljanak… - Nem akarok én kegyetlen lenni, de nem fair, amit csinálni akarnak és ezt be kell látniuk. Nem az én hibám, hogy ez egy tanító kórház… nem az én dolgom, hogy tanítsam őket. - Biztosan vannak más betegek, akikkel foglalkozhatnak és azt is kötve hiszem, hogy mindenki idegsebészetre fog itt specializálódni. Nem az én dolgom, hogy rajtam tanuljanak, sajnálom, de ez a helyzet. Mellesleg meg de, pont, hogy le kéne szidni egy rezidenst, mert ezen a ponton már én is beszúrom szerintem akárkinek… - Na jó, ezt a mellékes kommentet a végén egész halkan mondom, mert hát na, aki ezt se tudja, annak had kiabáljam már le a fejét, mert az ne legyen orvos, aki ennyi év után nem tud vénát szúrni. - Persze tudom, hogy nem mindennapi betegségem van, de el lehet hinni, hogy nem élvezem az egészet és nem akarok bazári majom lenni, akin mindenki tanul egy kicsit, hátha valaki elcsesz valamit… Itt réges-régen többről van szó, mint a hülye vénaszúrás. Ez a kis nyámnyila meg akart vizsgálni… lefogadom, hogy jobban ismerem a kórtörténetemet a sok orvosi dumával együtt, mint ő. Nem tudhatja, hogy mit kell csinálni, ha valami olyan történik, amivel még nem találkozott. Én meg félájultan nem hiszem, hogy megmondhatom neki. Nem fogok lebénulni, hogy tanulhassanak. Nos, ha már ő is, akkor én is adtam egy kis kiselőadást és remélem, hogy megérti a problémámat. Nem véletlenül éreztem magam eddig biztonságban az ő kezeiben… nem igazán tudnám elképzelni, hogy mi az istent csinálnék, ha fel kéne adnom, mint orvost… Azt hiszem elsétálnék haza…
A hozzászólást Leanna Emilia Wright összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 14, 2015 10:23 am-kor.
Vendég
Vendég
»Hétf. Aug. 24, 2015 8:47 pm Keletkezett az írás
Leanna & Leonard
Nagyot sóhajtok, mikor befejezi. Türelmesen, nyugodtan hallgattam végig, holott elég rendesen felment bennem a pumpa. De nem, ő beteg, én meg az orvosa, így befogtam a számat, még ha nehezemre is esett. Egyrészről nagyon igaza van, másrészről pedig nagyon nincsen. Lassíts le! Szépen mondd! – rivall rám a kis, idegesítő belső hang, és ugyan nem örömmel, de eleget teszek a kérésnek. - Lea – kezdem, már megint. Pontosan úgy, ahogyan az előbb. – Én véletlenül sem így gondolok rád. Az SM neurós betegség, és én nem neurológus, hanem idegsebész vagyok. A kettő nem ugyanaz. Nem véletlen, hogy én kaptalak, én kértem a te esetedet, mert segíteni szeretnék neked. – Mélyen a szemébe nézek, és kimondom az igazat. Kivételesen még egy picit sem ferdítek az igazságon, tényleg azt mondom neki, ami történt. Elvégre bizalom, meg ilyenek… Chh! De mégis, hasznos szokott lenni az ilyen. – Csak olyan beavatkozást végezhetnek rajtad, amit én engedélyezek. Szeretnéd látni a papírokat? Mindegyiken ott virít az aláírásom. Igazad van, senki sem ismeri úgy a kórtörténetedet, mint én. Ezért teljesítik a rezidensek azt, amit én a szájukba rágok. Megígérem neked, hogy ezentúl csak olyat fogok a közeledbe engedni, akinél maximálisan biztos vagyok abban, hogy tudja, mit csinál. Megegyezhetünk? – nézek mélyen a szemébe. Halványt mosoly telepedik le az arcomon, magam is meglepődök, hogy tudok ilyet csinálni. Na ugye, te barom! Nem is olyan nehéz kedvesnek lenni… - Szerintem te egy nagyszerű fiatal lány vagy, akinek nagyon rossz lapokat osztottak. Igazad van, nem tudom, hogy milyen lehet neked, de az elképzelése megy. Tudom, hogy milyen egy szoba rabja lenni, amikor te egészen mást csinálnál… - hangom elhal, meglepődök azon, amit mondtam és azon, amit érzek. Hiszen olyan régen volt már! És tényleg jelentéktelen az SM-hez képest… Nagyon jelentéktelen. De mégis… Pár másodpercbe telik, míg összeszedem magam, a mélabú eluralkodott rajtam, igen nehéz félresöpörnöm csak úgy ripsz-ropsz. Pislogok párat, majd tekintetemet újra a lányra emelem. - Bízol bennem? – teszem fel a legegyszerűbb kérdést. Ha nem, akkor régen rossz. Tudnia kell, hogy én nem akarok neki rosszat. Hogy azt szeretném, hogy kikerüljön innen. De ezért nem csak nekem kell küzdenie, hanem neki is; még ha az ő küzdelme egészen másról is szól… A rezidensekről.
Vendég
Vendég
»Hétf. Szept. 14, 2015 10:39 am Keletkezett az írás
Leonard & Lea
Közbevágnék, már szinte szólásra nyitom a számat, de aztán elhallgatok. Ő is végighallgatott, visszaadom neki ezt a tiszteletet, sőt, azt hiszem nem így kéne kezelnem, nem így kéne beszélnem. Egy kicsit sajnálom is, hogy rajta csattan az egész, de egy kicsit unom már azt is, hogy fogjam vissza magam és maradjak csöndben, mert beteg vagyok és örüljek, hogy itt lehetek és segíteni akarnak nekem. Csak ez már rég nem erről szól az én esetemben, amit ők se tudnak, hisz nem ismernek, nem tudnak semmit rólam azon kívül, hogy ott van az a – már igen vaskos – mappa a kezükben. Azt tudják, hogy milyen vizsgálataim voltak, azoknak milyen eredményei… és milyen gyógyszert szedtem. De mást nem tudnak rólam semmit, mégis nem tudok megbocsájtani mindig ezt… egy idő után már nem megy. Próbálok enyhíteni a durcás tekintetemen, hiszen azt szeretném elérni, hogy komolyan vegyen, az pedig így nem igazán fog menni… de a végén még azt is eléri, hogy elmosolyodjak. Azt hiszem megértett és ez azért elég sokat jelent nekem, még ha nem is fogom kimutatni neki. Ha ölelkezős fajta lennék, akkor lehet most megölelném. - Én ezzel tisztában vagyok, doki. Tudom, hogy TE segíteni akarsz rajtam… a többiek meg a munkájukat végzik, csak ez nekem nem mindig elég sajnos. – Persze, hogy rohadtul hálás vagyok neki ezért… bár lehet ha ismert volna, nem akarta volna, hogy a betege legyek, azt hiszem sejtem, hogy a kihívás vezette oda. - Na jó, lehet az előbb kicsit túlságosan is kikeltem önmagamból… de hiába végeznek csak olyan beavatkozást, ami engedélyezve lett, ha azt se tudják mindig megfelelően elvégezni. – Vonom meg végül a vállam és azt hiszem én itt letudom a dolgot. Ha megígéri, hogy ezentúl nem kapok ügyetlen, béna, remegő kezű idiótákat, akkor rendben vagyunk… Bár kicsit elszomorító, hogy elvesztem a napi szórakozásomat. - Meg… - Teszem azért hozzá, bár egy kicsit kételkedek abban, hogy ez hosszútávon is így lesz e, mert nem biztos, hogy mindig lesz ideje és energiája arra, hogy azt is megnézze, kit küld ide, de egye fene, megelőlegezem a bizalmat, hogy szán rám ennyi időt akkor is, ha nincs. Tudom, hogy ez baromira nagy kérés, de egyszerűen így érzem csak kibírhatónak az ittlétemet, hiába élvezem, amikor elmenekül előlem egy gyakornok, azért valahol bosszant, hogy ezzel kell foglalkozzak. Keserűen nevetek fel azon, hogy rossz lapokat osztottak… ugyan, én ezzel már rég nem foglalkozok. Nem tudok, nem merek és nem is akarok, a szőnyeg alá söpröm ezeket a dolgokat, mert ha igazán beleeszem magam, akkor lelkileg sem itt tartanék. Én képtelen lennék úgy élni, hogy elfogadom és tudatában vagyok mindig annak, hogy mi is történik velem és mégis pozitívan állok a dolgokhoz… mert nem tudok mosolyogva viselni egy ilyesmit, inkább nem veszek róla tudomást. - Azt hiszem… - A bizalom az egy igen nagy szó… bár ha orvosok közül választanom kéne, ki az, akiben bízni merek, akkor az ő lenne, már csak azért is, amit mondott nekem. Ő akarta az esetemet… és eddig sose hazudott nekem. - Viszont… ha már itt vagy, had ne vesszek össze még egy rezidenssel a ct miatt… Elszakíthatok annyit azt életedből, hogy te vigyél el? – Jó, most ígértem meg, hogy normálisan fogok a rezidensekhez állni félig-meddig és már most azon jár az eszem, hogy kiabálnom kell velük. De hát nem tehetek róla… egyszerűen félek, hogy nem tudnak megfelelően kezelni, ha valami történik velem. Mostanában pedig kifejezetten kiszámíthatatlanok a shubok, amik rám törnek.
Látom rajta, hogy félbe szeretne szakítani, de nem teszi, amiért gondolatban egy hatalmas piros ponttal jutalmazom. Mert ezt a játékot ketten játsszák, csapatban. Olyan nem létezik, hogy ő meghallgat, de én nem őt. Vagy fordítva. Mert úgy nincsen értelme. A tisztelet egy egyenjogúságon alapuló csapatjáték, mely hiányában az egész szar úgy, ahogy van. Tudom, hogy nem vagyok a legkedvesebb, legegyszerűbb, legjobb ember. Sőt… De a tisztelet olyan erényem, amelyre büszke vagyok. Nem számít, hogy kivel, hol és mikor beszélek, én meg szoktam adni mindenkinek azt a tiszteletet, ami neki jár. Mert ez csak így működik.
Mondandóm befejeztével elhallgatok, most jön ő. Ez kicsit olyan, mintha sakkoznánk. Léptem egyet a királyommal, majd lenyomtam az órát, hogy ő is megtehesse a saját dolgát. Hogy dönthessen, elfogadja-e azt, amit mondtam neki. Hogy akarja-e egyáltalán elfogadni azokat, amiket mondtam… Az ágyon ülő fiatal lány peches, nem szeretném a helyében lenni. Talán ez önzőség, de… Már csak azért sem szeretnék ott lenni, mert én azon orvosok közé tartozok, akik segíthetnek neki. Akik felfedezhetnek az SM-mel kapcsolatban valamit, és… Nincsen és. Majd lesz és. Minden csak idő kérdése.
Első két kijelentésére csak finoman bólintok. Örömmel nyugtázom, hogy hisz nekem; illetve kissé közönyösen veszem tudomásul, hogy elismerte saját hibáját, ahogyan a rezidensekét is. Tudom, hogy nála már az, hogy kiejtette a száján, kicsit kikelt magából… Már ez egy csoda. És minden itt kezdődik, szóval… Jó úton járunk, azt hiszem. Bár ami a rezidenseket illeti… Nagyon nem járunk jó úton. A legtöbb egy idióta, és ezért – ha nem is nagyban, de – részben én is felelős vagyok. Mert ahogyan az ő feladatuk a gyakornokok tanítása, úgy a miénk az ő tanításuk. És én tudom, hogy kib*szottul jó tanár vagyok. De úgy, hogy minden héten más van mellém osztva, és alig vagyok itt fél éve… oroszlánrészben ez nem az én eredménytelenségem. Ez az összes szakorvos, a kórház ballépése.
Biztatóan rámosolygok, látom rajta, hogy nagyon nehezen mondja ki. Végül kiböki, és azt kívánom, bár ne tette volna. Figyelek, hogy ne hervadjon le a mosoly az arcomról,miközben beszél, bár elég nehéz dolgom van. - Lea… - kezdem már megint, de már nem nézek a szemébe. Órámra pillantok, és fejemben a „Miért pont most?” gondolat cikázik. - Pontosan harminchat perc múlva már bemosakodva kell ott állnom egy fickó fejénél, hogy eltávolítsam az aneurizmáját. A bemosakodás negyed óráig tart, így… Tényleg s létező legrosszabbkor kérdezted ezt meg. Nem szeretnék magam ellen beszélni, így tudnod kell, hogy szívesen megcsinálnám neked a CT-t. De nem tehetem. Az egyetlen, amit ajánlani tudok, hogy én gurítalak le. Ott azonban el kell köszönnünk egymástól, és rá kell bízzalak valaki másra. Amennyiben ez így elfogadható neked, örömmel megteszem – fejezem be. Már megint visszaléptem kettőt, magam elé tartva bástyáimat. Beszédem alatt mosolyom szépen, lassan halt el a teljesen komoly, már megszokott arckifejezésemhez visszatérve. Mert a fenébe is! Nagyon szeretnék segíteni ennek a lánynak, a bizalom közöttünk tojáshéj vastagságú, de… Sebész vagyok, orvos vagyok. Teszem a dolgom szívtelenül, mert van dolgom. És mert csak így segíthetek, még ha ezért utálni is fog.
Kezdőlap 
