Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég

Adalbert Von der Anderle, Dimitri Grigorenko, Lena E. Winfield, Shay Kieran

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Okt. 29, 2016 9:06 pm Keletkezett az írás



Sokadszorra vitázok anyával. Folyton orvosokhoz cipel, mintha beteg lennék, mintha valami szervi baj okozná azt, hogy bezárkóztam. Pedig semmi bajom, tényleg, csak a vállam fáj egy kicsit, néha. Azon az estén tört el, amikor a barátnőm meghalt. Az a szemétláda törte el a karom és a kulcscsontom is, de olyan hirtelen helyeztek minket védelem alá, hogy valahogy kimaradt a csontjaim helyrepofozása. Rosszul forrt össze a törés, és most már attól tartok így is marad. Anya cipelt el egy dokihoz, hogy megvizsgáljon, megmondja mit lehet csinálni ezzel a tompa fájdalommal. Amikor terhelem, akkor szokott belenyilallni, de nem hinném, hogy bármit is lehetne kezdeni vele.
A suliból is ki kellett maradnom mára, pedig a likőrös bonbont tanuljuk… azt pedig nagyon szeretem. Az egyetlen dolog, ami mostanában megnyugtat és ellazít az a sütés, de ma ez is kimaradt. Idegesen tördelem a kezeim, ahogy a rendelő előtt várakozok. Meddig még? Időpontunk volt, már öt perce bent kellene lennem! Nem szeretem a folyosókat, se azt a tömeget ami a kórházban van. Anya összefutott egy ápolóval, a szomszédunkkal, Mrs. Gibsonnal, és vele cseverészik míg engem lassan tölt el a pánik. Az ajtón a dr Dimitri Grigorenko név áll, amitől csak még kényelmetlenebbül érzem magam. Orvos, és férfi. Hozzám fog érni, anélkül nem lehet megvizsgálni… Ajkam rágcsálom, próbálok nem teljesen beparázni, nem lesz semmi baj, épp csak egy kicsit fog megérinteni, megvizsgál és el is enged. Gyűlölöm, ha valaki hozzám ér!
Már épp azt lesem, hogy hol tudnék meglógni, amikor nyílik az ajtó, és egy fiatal fiú lép ki rajta. Sántikál, de mosolyog, abból ahogy elköszön az orvostól, megtudom, hogy nemrég műtötték a lábát, és már jobban van. Sovány vigasz ez nekem. A srác nyitva hagyja az ajtót, és azt mondja, menjek be. Nagyot nyelek, majd kissé vonakodva állok fel a padról, ahol eddig ücsörögtem. Franc esne bele! Minek kell megvizsgálni?! Jól van a karom úgy ahogy van, nem kell piszkálni és akkor nem fáj! Mégis elindulok befelé, a szívem a torkomban kalapál. Semmi vész. Talán ha odaadom majd neki a borítékot, amiben a röntgen felvételeim vannak, nem fog megérinteni. Halkan lépek be a rendelőbe, és becsukom magam mögött az ajtót. Még szorosan rálapulok a falra, a helyzethez képest kissé riadtan bámulom a dokit. A szemem ide-oda rebben, és félénk hangon szólalok meg.
- Üdv. Én… én Samantha Sullivan vagyok, a mamám kért nekem időpontot. – csak hebegek, és próbálok nem reszketni. Nem tűnik emberevő szörnyetegnek, de elsőre senki sem tűnik annak. Illetve vannak akik igen, de még több olyan ember van, aki tök normálisnak tűnik mielőtt bekattanna. Nem megyek közelebb, míg nem látom, hogy nincsenek ártó szándékai. Nem megyek oda az asztalához és kész!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szomb. Okt. 29, 2016 9:43 pm Keletkezett az írás



*Újabb nap a mókus kerékben. De valahogy ma minden szebbnek tűnik, mert tegnap szabadnapos voltam és végre valahára ki tudtam magam pihenni. Reggel egy kicsit döcögősen indult, mert a számítógépes rendszer nem akart elindulni. Anélkül pedig nem tudunk működni, ez a legnagyobb probléma. Mire ideértek az informatikusok és helyrehozták, már jócskán benne voltunk a rendelési időben. Szerencsére hamar behoztam a lemaradást, amint helyreállították a rendszert. Végülis már csak öt perces késésben vagyok. Persze ez nem azt jelenti, hogy a betegeket nem vizsgáltam meg alaposan, csak gyorsan csináltam mindent, illetve kihagytam a kávézásomat is. Most el tudtam hagyni, mert kivételesen fitt és éber voltam.
Bent volt nálam Tom, még a merevítő ott van a lábán, nem rég műtöttem és hamarosan teljesen rendben lesz. Az ilyen esetek jó érzéssel töltenek el, hogy én miattam lehet majd ismét teljes életük a pácienseimnek. Mondtam neki, hogy kifelé menet küldje be a következő várakozó beteget, mert a sorszámos rendszer az még mindig nem állt helyre.
Papírforma szerint Samantha Sullivan a következő, akinek a kulcscsontjával van valami probléma. És tényleg ő jött be. Első látásra egy elég félénk fiatal hölgynek tűnt. Gondolom azért, mert még nem találkoztunk. Különben tudná, hogy bennem aztán lehet bízni és ha valami probléma van, akkor azt humorral próbálom meg megoldani, hogy oldjam a feszültséget a betegben.
Rámosolyogtam a lányra és felé nyújtottam a kezem.* -Üdvözlöm! Doktor Grigorenko vagyok. *Ha elfogadja a kezem, akkor kezet fogok vele, de ha nem az sem gond. Vannak olyan pácienseim, akik nem szoktak kezet fogni velem, de nem veszem magamra.*
-Az édesanyja azt mondta, hogy a kulcscsont tájékával vannak gondok. Megkérném, hogy a pólót vegye le, hogy megvizsgálhassam. Esetleg valami trauma volt, ami okozhatja a fájdalmat? *Közben lediktáltam az asszisztensemnek az adatokat, hogy vigye fel a rendszerbe őket, de jelezte felém, hogy a lány már bent van a rendszerünkbe, nem kell új kartont nyitni.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Okt. 29, 2016 10:34 pm Keletkezett az írás



A rendelő pont olyan belülről, mint az összes többi. Néhányat már végig jártam, de nem is vártam túl sokat ezektől a helyektől, funkcionális mind. Nem mondom, hogy szűkös, de attól még látszik, hogy ide beteg emberek járnak, azért, hogy gyógyuljanak. Bár mondhatnám, hogy ez a kedves mosoly és közvetlen modor segít abban, hogy ne legyek tiszta ideg, de nem. Ahogy közelít felém, úgy ugrik felfelé a pulzusom. Ne! Maradj ahol vagy, ne akarj hozzám érni!
- M-m! – tiltakozok halkan mormogva a felém nyújtott keze láttán, de azért bólintok. Értem én a gesztust, de hanyagolnám, ha nem gond. Az asszisztensre nézek, aki vadul klimpírozik a gépen. Tőle aztán hiába várnék bármiféle segítséget is, ez a szituáció úgy kínos ahogy van.
Aztán azt kéri, hogy vegyem le a pólómat. Megrázom a fejem, és a közelben lévő kilincsbe kapaszkodok. Nem veszem le a pólót és nem fog megvizsgálni. Kizárt dolog, én ebbe nem megyek bele!
- Eltört, másfél éve. – motyogok elveszetten, miközben segélykérőn bámulom az asszisztenst. Benne kell lennie abban a kartonban, hogy utálom ha hozzám nyúl bárki is! Mondjon már valamit! Kínomban előveszem a borítékot, félénken nyújtom dr Grigorenko felé. – Ebben vannak a röntgenek róla, múlt héten csinálták. … muszáj megvizsgálni? – úgy érzem magam, mint akit sarokba szorítottak. Anya nem mondta el a telefonba, hogy heti kétszer járok ebbe a nyomorult kórházba egy agyturkászhoz?! Hogy felejthette el?!
Mivel látom, hogy senki nem oldja meg a gondom ha én nem fogom, sóhajtok egy kicsit, és végre a doki szemébe merek nézni. Annyira nem is szörnyű a dolog eddig.
- Nem szeretem, ha megérintenek. El lehetne valahogy kerülni a dolgot? – látom, hogy az asszisztens bámul. Döbbenten. Ja, hát nem mondtam, hogy én leszek a kedvenc betegük, de ez van. Idegesen helyezem egyik lábamról a másikra a testsúlyom, majd egy nagyon halovány mosollyal tárom szét a karjaim. – Azt hittem, hogy a mamám említette a dolgot… van valami más megoldás?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szomb. Okt. 29, 2016 11:15 pm Keletkezett az írás



*Nem feltétlen szoktam elolvasni a páciens korábbi adatait a gépben. Általában ők maguk mondják el a dolgokat, amik a sérüléshez vezettek. Ez a legegyszerűbb lehetősége, hogy felvegyük az anamnézist.
De ebben a lányban már láttam valamit, amiből tudtam, hogy nem lesz egyszerű vele boldogulni. De én nem arról vagyok híres, hogy egy könnyen feladom. Ha panasza van, akkor ki kell találnom, hogy miként is tudom megvizsgálni. Ő az első pillanattól kezdve úgy szorongatta a kilincset, mintha az jelentené neki a kiutat a pokolból.. ami nem más, mint a rendelőm.
Szóltam az asszisztensemnek, hogy hívja az osztályra az egyik kollégát, hogy átvegye a többi beteget, mert úgy érzem nem lesz egy gyors menet az ő vizsgálata.*
-Köszönöm. *Átvettem a röntgen felvételeket és a fény felé tartva megnéztem őket. Jól látszottak az egykori törés nyomai, ami kezelés nélkül maradt, így nagyon rosszul forrt össze. Kissé elcsúsztak egymáson a csontszélek és úgy forrt össze az egész. Valószínűleg ez okozza a panaszokat. De ehhez meg kéne tapogatnom a tájékát, hogy biztos legyek a dologban.*
-Egy percet se aggódjon. Megoldjuk valahogy a dolgot, kitalálunk valamit. Megnézem az akkori feljegyzéseket. *Leültem a gépem elé és megnyitottam az akkori fájlokat. Ahogy olvastam a sorokat, rögtön világossá vált minden. De erőt vettem magamon, valószínűleg a legkevésbé azt szeretné, ha szánakoznék rajta.*
-Sajnos akkor MRI nem készült a törésről. Van egy leképzelésem, hogy mi okozza a panaszokat, de ahhoz meg kéne érintenem az adott területet. Ha a póló maradhat, úgy sem lesz jó? *Nem tudom meddig jutottak a pszichológussal. Látom a gépen, hogy mai napig jár hozzá, de nyilván a haladási adatok nem nyilvánosak.*
-Ennyit tennék mindösszesen. *Odamentem az asszisztensemhez és rajta mutattam meg. Egyik kezemmel az ép oldalt tapintottam meg, másikkal azt amin a törés volt, hogy össze tudjam hasonlítani a két oldalt. Az egész nem volt több, mint tíz másodperc.
De ha ez sem fekszik nála, akkor vannak még ötleteim, hogy miként is tudom megvizsgálni. Nem adom fel, mert segíteni szeretnék neki, hogy ő is helyre jöjjön ilyen szempontból, akárcsak a többi betegem.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Okt. 30, 2016 1:17 am Keletkezett az írás



Eleinte mindig kínosan éreztem magam, amikor látszólag hisztériás lettem, mert féltem valamitől. Most viszont már semmi bajom, legalábbis ebből a szempontból. Már nem érdekel, hogy ki mennyire néz bolondnak, megtanultam, hogy a félelem olyan dolog, amiről senki sem tehet, és ez ellen a legnehezebb küzdeni. Én pedig igyekszem, de valahányszor valaki akár csak véletlenül is hozzám ér, elönt a pánik. Néha még el is ájulok. Egyetlen emberben bízok, a nyomozóban, aki aznap éjjel kiérkezett, és megmentette az életemet. De még tőle is nehezen viselem ha véletlenül vagy szándékosan megérint, viszont tudja a bajomat, és igyekszik elkerülni az efféle kontaktust.
Egy kicsit megnyugszok, amikor átveszi a borítékot, de sejtem, hogy akkor is meg fog tapogatni, ha a fejem tetejére állok is. Kissé izgatottan rágcsálom az ajkam, ahogy a képeket nézi. Ugyan én nem értek hozzá, de még az én vaksi szemem is látja, hogy az a két csont ott a legkevésbé sem áll jól. Elcsúsztak egymáson, az egyik lefelé áll, nem a normális szögben. A kettejüket átívelő távolságot egy megvastagodott csont köti össze, míg az alsó csont hegyes vége továbbra is kissé kiáll. Nem meglepő, ha fájdalmat érzek, amint valami két kilónál nehezebb dolgot kell egy percig tartogatnom.
- Köszönöm. – a hangomban már legalább nem érződik a pánik, és elengedem a kilincset is. Megnyugtató, hogy előbb tájékozódik a gépen, így legalább látja majd, hogy kezelésre járok, és van egy kis pszichés defektem. Talán nem erőlteti majd ennyire ezt a vizsgálódást.
Az elmúlt pár hónapban megtanultam olvasni az orvosok arckifejezéseiből. Mindegyiknek van egy nagyon profi póker arca, de amikor a kórtörténetem olvassák, egy pillanatra mindig elkerekedik a szemük, mielőtt még visszanyernék a kifejezéstelen arckifejezésüket. Most sem volt másképp, és nem is hibáztatom. Ott van feketén fehéren, hogy mi történt, az agyrázkódás, a csonttörések, zúzódások… a trauma, hogy aznap éjjel a barátnőmet meggyilkolták, és én is csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy még egyáltalán élek. Az is ott van, amit én soha nem mertem megkérdezni. Hogy mi történt velem, miért egy szál ruha nélkül talált rám a nyomozó. Nem csodálnám, ha ez a doki se tud majd mit kezdeni velem. A többség nem tud.
- Nem tudom. – elgondolkodva döntöm oldalra a fejem, és pár másodpercig keresem a tekintetét. Aztán úgy határozok, hogy egy próbát megér, olyan nagy baj nem lehet belőle. Valószínűleg elenged majd, ha szólok. Nem arról van szó, hogy bíznék benne, de ha már egyszer itt vagyok, és tényleg nem jó ezzel a fájdalommal élni, talán hagynom kellene, hogy megvizsgáljon.
Bólintok.
Őszinte érdeklődéssel fürkészem, ahogy az asszisztens vállait nyomkodja. Nagyot nyelek, mert elég félelmetesnek tűnik, de megint csak bólintok. Aggodalmasan tördelem a kezeimet, de teszek még egy lépést a rendelő belseje felé, egyúttal távolodok a biztonságot jelentő ajtótól.
- Azt hiszem, talán menni fog. Talán. – mert ígérni nem merek semmit sem. Mélyeket lélegzek, ahogy a pszichológus mondta, de már minden apró mozdulatra figyelek, felkapom a fejem, a szívverésem minden erőfeszítésem ellenére egyre szaporább. A páni félelem nem kifejezés arra amit érzek.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Vas. Okt. 30, 2016 11:26 am Keletkezett az írás



*Nem újdonság, ha egy-egy páciens kezelése nehezebb ilyen-olyan okokból. Mindig van néhány eset, amit megjegyzek jó időre. Az ő esete is ilyen lesz. Bele gondolni is rossz, hogy miket élhetett át ez a lány. Egy rohadék elvett tőle mindent. Csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb valahogy túl tud lépni rajta és nem az a nap fogja meghatározni az egész hátra lévő életét. Remélem az elkövető is megkapta a méltó büntetését, amit soha nem fog elfelejteni... Nem engedem meg magamnak, hogy bármiféle érzelem is kiüljön az arcomra ezzel kapcsolatban. Valószínűleg így is túl sok szánakozó szót kapott az elmúlt időkben.
Szerencsére belement abba, hogy megpróbálja elviselni, hogy gyorsan megvizsgáljam. A röntgen sok mindent megmutat, de nem mindent. Egy MRI felvétel sokkal jobb lett volna, mert az minden szögből mutatja a sérülést, nem csak síkban, mint a röntgen.*
-Ígérem nem fog tovább tartani annál, mint ami szükséges. Ha kellemetlenül érzi magát, csak szóljon. *Soha nem kényszerítek rá szükségtelen vizsgálatot a betegeimre. No meg türelmetlen sem vagyok. Tudom milyen kínos tud lenni némelyik vizsgálat. Neki meg pláne, hisz érintést nehezen viseli. De megpróbálja és ez jó.
Szembeálltam vele és a kezeimet tényleg gyorsan húztam végig a kulcscsontokon. Igazából a két ujjam között volt végig a csont, hogy érezzem oldalról is csont egyenetlenségét. Póló nélkül valószínűleg látni is lehetne a törés helyét, hisz a kulcscsont közvetlen a bőr alatt fut végig.
Közben végig éreztem, ahogy a lányban tombol a feszültség, nem csodálom. De ha ezt képes lesz kibírni, akkor nagyon nagy lépést tett előre a gyógyulás útján.
Hát túl jó híreim nem lesznek szegény lány számára. Friss kulcscsont törést könnyű kezelni, de így...hát nem lesz egyszerű, de megpróbálom megtalálni a számára legjobb megoldást.*
-Nos a probléma forrása megvan. A probléma onnan fakad, hogy a sérüléskor nem lett kezelve. Akkor könnyen lehetett volna rögzíteni egy speciális hám segítségével, amit csupán hat hétig kellett volna hordani. De így a csontok összecsúsztak. Ha tükörbe néz látni is a helyét. Az egyik csontvég az, ami a panaszokat okozza, mert gyakorlatilag beleágyazódott a szövetekbe és azokat irritálja, felsérti. És ez okozza a fájdalmat. Az idő múlásával ez csak egyre rosszabb lesz. *Felvázoltam neki a helyzetet, hogy első körben legyen ideje megemészteni a hallottakat. Majd utána lesz időnk áttérni a kezelési lehetőségekre. Közösen megtaláljuk a mindenki számára ideális kezelési lehetőséget.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Okt. 30, 2016 11:55 pm Keletkezett az írás



Már amikor megáll előttem, legszívesebben akkor szólnék, hogy kellemetlenül érzem magam, és hagyja abba. De nem teszem, próbálok másra gondolni, és nem arra, hogy épp emeli a kezeit, hogy a vállaimhoz érintse őket.
- Sajnálom, hogy megnehezítem a dolgát. – elég halkan szólalok meg, az asszisztens valószínűleg nem is hallja, de nem neki címeztem szavaimat. Tényleg bánt egy kicsit, hogy dr Grigorenko ennyit szenved velem. Amikor ujjait a csont vonalában végighúzza, bennem ragad a levegő. Most majd mindjárt jól megmarkolja a vállaimat, aztán leüt, aztán… aztán…! Egészen halk, nyöszörgő hang jön ki a torkomon, pedig nagyon igyekszek, hogy ne akadályozzam a munkájában. Pedig finom az illata, valahogy olyan megnyugtató féle. Mint a kakaó, annak az illatától is mindig megnyugszom. És puha a keze, egyáltalán nincs benne semmi ijesztő. Én mégis úgy félek, mintha minimum láncfűrésszel hadonászna előttem.
Amint végez, máris hátrálok egy lépést, és jobb tenyeremmel dörzsölgetem a bal, kissé rendellenes kulcscsontom. A megkönnyebbültségtől sírni tudnék, vége van, nem fog többet nyomkodni, tapogatni, megvizsgálni. Szégyenkezve sütöm le a szemeim, hogy miket gondoltam, és mennyire féltem tőle. Pedig tényleg nem akart bántani, az agyam végig tudta is, hogy nem fog bántani. Belül mégis jöttek ezek a borzasztó gondolatok, még akkor is, ha nem volt alapjuk. Hallgatom amit mond, de igazából nem volt benne semmi újdonság. Tudom én is, hogy fáj és azt is, hogy mitől. Bár annak egy kicsit örülök, hogy megállapította mi a bajom, így legalább egy kicsit jobban bízok majd benne.
- De azért van valami módszer amitől majd nem fáj? Gyógytorna vagy ilyesmi? – még a hideg is kiráz a gondolatra, hogy esetleg meg kellene műteni. Fogalmam sincs, hogy azt hogyan élném túl, mert rengeteg, elképzelhetetlenül sok macerával járna. Plusz a suliból is kimaradnék, pedig nemsokára itt lesznek a félév végi vizsgák. Gyakorolnom kellene rájuk, nekem nem fér bele most az időmbe ilyesmi.
Fel sem tűnik, hogy gondolkodás közben az ajkam rágcsáltam, csak amikor észbe kapok, akkor hagyom abba hirtelen. Aztán a doktor tekintetét keresem, várom, hogy mit javasol, tud-e valamit kezdeni ezzel az egésszel vagy hagyjuk a fenébe?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Okt. 31, 2016 6:04 pm Keletkezett az írás



*Éreztem a lány remegését végig. Belegondolni is rossz, hogy mi játszódik le benne, amiért retteg még egy orvos érintésétől is. De nagyon aranyos volt, amikor halkan odasúgta nekem hogy sajnálja, de csak elmosolyodtam. Tudtam, hogy nem akarná, hogy asszisztensem is hallja. Tényleg gyorsan dolgoztam az esetében, hogy minél előbb megnyugodhasson.
Közben lediktáltam persze az észlelt dolgokat, hogy azok is rögzítésre kerüljenek a kartonjában. Közben pedig ezerrel pörgettem az agyamat, hogy melyik lenne a legjobb kezelési módszer esetében. Az a biztos, hogy a hosszú eltelt idő miatt nem lesz olyan egyszerű. Az az éles csontszél nem fog elszublimálni a levegőbe ez egyszer biztos. *
-Nos itt igazából az egyetlen megoldási a műtéti úton való helyretétel. Van egy komolyabb, ami egy teljes csontrekonstrukció, amelynek során újra eltörjük a csontot és kiegyenesítjük. Ez nyilván hosszabb felépülést von maga után, de utána panaszmentes lesz. A másik lehetőség egy artroszkópos műtét, amelynek során lecsiszoljuk a gondot okozó kiálló csontszéleket. Ez esetben egy elég hosszadalmas gyógytorna sorozat javasolt, hogy a környéki izmok megerősödjenek annyira, hogy kompenzálni tudják a csont rövidségéből fakadó gyengeséget. De tudni kell, hogy ebben az esetben a későbbi években kialakulhat kisebb-nagyobb fokú gerincferdülés a rövidebb csont miatt.
*És most hagyok neki némi időt, hogy megeméssze mindezt. Biztos, hogy nem fog örülni ennek... és valószínűleg ez egy enyhe kifejezés volt. Próbáltam kisakkozni valahogy a műtét elkerülését, de ebben az esetben képtelenség az akkori hanyag kezelés miatt. Persze biztos akkor a többi dolog fontosabb volt, de mint látjuk most ez is megbosszulja magát.*
-Bárhogy is dönt, azt megígérhetem, hogy én fogom műteni és minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy újra fájdalom nélkül tudjon élni. Illetve én azt mondom, hogy legyen a műtét mondjuk fél év múlva. Addig fel tudunk rá készülni. *Valahogy úgy érzem, hogy ennek a lánynak még jobban akarom, hogy legalább ez a fájdalom ne keserítse meg a mindennapjait. Elég sok minden van, amivel nap mint nap meg kell küzdenie. Viszont talán elkezd majd bízni bennem. Az nagy lépés, hogy hagyta, hogy megérintsem. Ha belemegy a műtétbe, akkor fél évünk lesz, hogy annyira megbízzon bennem, hogy egy műtétre is merje a kezeim közé adni magát.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Okt. 31, 2016 8:54 pm Keletkezett az írás



Próbálok nem arra gondolni, hogy éppen megérint, ujjai a vállamon vannak. Próbálom nem behunyni a szemem, látom, hogy elmosolyodik amikor bocsánatot kérek. Ettől valahogy… nem tűnik baltás gyilkosnak. Várom, hogy mondjon valamit, mit lehetne csinálni a vállammal, hogyan tudja meggyógyítani.
Egyáltalán nem örülök. Műtét? Csak azt ne, nem akarom, hogy nyiszáljanak, fogdossanak, elaltassanak… borzalmas lenne. Nagyot nyelek, és próbálom felfogni amit mond. A két lehetőség közül akkor már inkább a nagyobb műtét, nem vagyok bolond, de ha az jobb lenne, akkor azt választom. Persze az ilyesmit a mamámmal is meg kell beszélni, meg apuval otthon. Sok olyan dolog van, aminek egy ilyen komoly műtét keresztbe tehet, és valószínűleg kupaktanácsot is tartunk majd a témában.
- Értem. Szóval így nem maradhat… De gondolom, nem most rögtön kell erről döntenem. – legalábbis remélem, mert nem tudnék. Bevallom, nagyon félek a műtéttől, attól talán még egy kicsit jobban is mint tőle. Elgondolkodva húzom az orrom, miközben próbálom mérlegelni a lehetőségeket. Bár egyik sem valami kecsegtető, én továbbra is az elsőt választanám… nem akarok gerincferdülést egy rövid csont miatt. Akkor ott lennénk mintha nem is csinált volna semmit.
- Fél év? – kapom fel a fejem kissé megnyugodva. Na, ez már egy jó hír! De nem… nem jó! – Nem lehetne inkább nyolc hónap? – fülem hegyéig elpirulok. Mivel orvos, bizonyára idősebb nálam pár évvel, és már túl van a sulin meg az ezzel járó macerákon. – Nyár elején lesz egy nagy vizsgám. Akkor tehetem le a cukrász vizsgát, és... hát, ez elég fontos lenne nekem. – zavarban vagyok. Nem rá tartozik, hogy milyen vizsgám lesz vagy milyen nem. De az is tény, hogy ott kell tudnom használni mindkét kezem, nem lehet frissen műtött karral krémeket keverni, tortákat emelgetni.
Hirtelen hiányérzetem lesz, de aztán inkább tovább gondolkodok.
- Szóval, vállalná, hogy maga operál? – kérdezem egy halvány mosoly kíséretében. Anya jól elcseverészik odakint, pedig már be kellett volna jönnie réges rég. Ekkor kopog valaki röviden az ajtón a hátam mögött, de egyből be is nyit. Próbálok gyorsan ellépni, de a doktor előttem áll, sarokba szorultam. Az ajtó viszont megbillent, kénytelen vagyok előre lépni, hogy ne csak úgy dőljek előre mint egy fa. Így legalább már némi lendületem is van, hogy eleshessek. Anya aztán tud időzíteni!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Okt. 31, 2016 10:07 pm Keletkezett az írás



*Az biztos, hogy nem számítottam ilyen esetre ma. De úgy szép az élet, ha zajlik. Legalábbis ezt szokták mondani! Bár így belegondolva, néha sokkal jobb lenne, ha minden kiszámítható lenne. Akkor nem itt tartana Samantha sem és valószínűleg én sem. Viszont azt is mondják, hogy minden okkal történik. Talán okkal sodorta őt felém az élet. Akárhogy is, de segítek rajta. Ha pedig közben megtanulja, hogy nem minden férfi egy állat, annak még jobban örülök, mert én is hozzájárulhatok a gyógyulásához.*
-Természetesen nem azonnal kell válaszolni. Mindig van gondolkodási idő. Adok egy névjegykártyát és felhívnak, ha döntöttek. Akkor pedig keresünk egy időpontot. *Mosolyogtam rá. Látom rajta, hogy már ő maga is gondolkodik a lehetőségeken. Én magam az első lehetőséget ajánlanám. Nyilván nehezebb lenne utána, de hosszabb távon biztos jobban megéri, mert nem kell újra kés alá feküdni. De senki nem egyforma.*
-Ó azok az iskola évek! De jók is voltak! *Igaz én már egy ideje nem koptatom az iskolapadot, de pontosan emlékszek rá milyen is volt. Tanulni, koncentrálni, követni az álmokat. Nagyon jól emlékszek, hogy mi mindent adtam fel azért, hogy eljussak ide. És arra is emlékszek, hogy mikor határoztam el, hogy orvos leszek. Úgy 5 éves lehettem és akkor is anyámmal ültem a sürgősségin apám egyik verése után... De most gyorsan száműzöm a fejemből apám emlékét.*
-Dehogynem, megoldható. *Bólintottam. Igazából az a két hónap már nem oszt, nem szoroz. És akkor megfelelő lesz mindenkinek az időpont.
Éppen olyan aranyosan és félénken kérdezte meg, hogy vállalnám-e a műtétjét, amikor kopogás hallatszott. Esélyem sem volt válaszolni, mert azonnal nyílt az ajtó, ami elég rendesen meglökte a velem szemben álló lányt. Automatikusan utána kaptam, hogy el ne essen. Valahogy csak úgy tudtam elkapni, hogy félig magamhoz öleltem. Tudtam, hogy neki ez nagyon is zavaró lesz, hogy finoman mondjam, de nem volt választásom.* -Jól van? *Kérdeztem meg pár másodperc után, de még mindig nem engedtem el. Nem tudhatom, hogy hol és mennyire ütötte meg az ajtó. De igazából maga a sokk is nagyon alattomos ellenség tud lenni.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Nov. 01, 2016 9:19 pm Keletkezett az írás



- Rendben. Gondolkodunk, és mindenképp felhívjuk. – elveszem a névjegyet, de gondosan ügyelek rá, hogy ne érintsem még véletlenül se az ujjait. Mindenképp kell majd bővebben is beszélgetnie erről a mamámmal. Ő ápolónő volt, jobban ért az ilyesmihez mint én, nekem ugyanis halvány gőzöm sincs arról mi a különbség ilyen vagy olyan műtét közt. Műtét-műtét, mindenképp szívás, az én szemszögemből.
- Hát, én még két évig taposom őket. – mosolyodok el már valamicskét nyugodtabban. Még ez az év és megkapom a cukrász papíromat, utána egy másik év, hogy kelt tésztákat, péksüteményeket is megtanuljak készíteni. Az ugyanis, úgy gondolom (na meg a rendszerünk is úgy gondolja) külön szakma. Már alig várom, hogy valahol elkezdhessek dolgozni, finom habos tortákkal és omlós, pillekönnyű pogácsákkal.
- Szuper! Kösz. – talán a koromból fakad, hogy néha ilyen gyerekesen viselkedek. De talán nem is fogok soha másképp. Fura, de már épp kezdenék nem nagyon parázni a közelében, amikor nyílik az ajtó. Biztosan a mamám jött, befejezte a trécselést, és szeretne konzultálni a doktorral. Csakhogy nem jó helyen állok, megbillenek, és arccal előre, a padló irányába gyorsulok. Gyorsulnék, ha dr Grigorenko el nem kapna el.
A világ hirtelen egyetlen, fényes pontokból álló masszává vált. Az arcát látom, a kezeit amivel tart, a fehér köpenyét az orrom előtt… hallom, hogy valaki sikít, aztán rájövök, hogy én sikítok. Nem enged el, még mindig, pedig már nem fogom a padlón végezni. Nagyon félek, sírni tudnék, de amint elfogy a levegőm, és abbahagyom a sikoltást, egyszerűen elájulok. Minden további hűhó nélkül, ami azt illeti.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd. Nov. 01, 2016 10:49 pm Keletkezett az írás



*Nem kerülte el a figyelmemet, hogy nem ért hozzám, amikor elvette a névjegyemet. Még mindig feldühít, hogy egy férfi hogyan volt képes bántani egy lányt. Az ő korú fiataloknak buliba kéne járnia, barátnőkkel lógni és kibeszélni ki kibe szerelmes meg ilyenek. Ehelyett ő attól retteg ki mikor ér hozzá, mert azt hiszi, hogy mindenki bántani akarja.*
-Jók is voltak azok az iskola évek. Tanulni kell, amíg megteheti az ember. *Hát ha valaki, akkor én tudom mennyi energia, pénz és idő, hogy valaki elérje a céljait. És erről megint csak anyám jut eszembe. Mennyi mindent feláldozott. Az egy dolog, hogy az ösztöndíj fedezte a tanulmányaim, de az egyéb kiadások az egekbe voltak és ő inkább sanyargatta magát Moszkvában, csakhogy én elérjem a céljaim. Mindent neki köszönhetek.
Igazából már pont végeztünk volna a látogatással, amikor megtörtént, amire senki nem számított valószínűleg. Az ajtó nyílt. Még hozzá pont olyan lendülettel, hogy fellökte szegény lányt. Én ugyan elkaptam, de ez talán még rosszabb volt neki, mintha elesett volna. Olyan hangosan sikított, mintha éppen ölték volna. Nem mondom, kissé megijedtem ettől a földöntúli hangtól, de erőt vettem magamon. Mielőtt válaszolhatott volna a kérdésemre elájult.
Gyorsan felnyaláboltam. Egyik kezemmel a felsőteste alá nyúltam, másik kezeimmel a térde alá nyúlva felemeltem és az ágyra fektettem óvatosan. Haját kisimítottam az arcából és hátrapillantottam az ajtón belépőre, aki gondolom az anyja lehet. Ezután az asszisztensemnek szóltam, hogy hozzon egy kis repülő sót. És amint megérkezett gyorsan a lány orra előtt, hogy minél előbb magához térjen. Ha jól sejtem, akkor eléggé pánikban fog ébredni, így kértem egy pohár vizet is az asszisztensemtől, hogy itt legyen, ha felébred végre.*
-Ébredj királylány! *Mondtam halkan neki. Csak remélni tudom, hogy hamar megnyugszik majd, ha rájön, hogy nem bántottam és ezután sem áll szándékomban bántani.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Nov. 02, 2016 12:22 am Keletkezett az írás



- Hát, nekem kevesebbet kell tanulnom mint magának. – fülem hegyéig elvörösödök. – Ha én elrontok valamit, akkor csak odaég a sütemény, vagy nem lesz szép. Itt egy kicsit más a helyzet. – egy kicsit zavarba is jövök, de az asszisztens kedves, halk kuncogása valamelyest megnyugtat. Azt hiszem, ő is érti, hogy  mire gondolok. A dokinak rengeteg idő és energia volt, míg megtanult mindent, amit most tud. Ráadásul nem hibázhat, az ő munkája sokkal, ezerszer fontosabb mint az enyém. Végül is… én csak süteményeket csinálok.
Annyira megdöbbenek, amikor az ajtó hátba talál, hogy elakad a szavam. Illetve elakadna, ha nem kapott volna el. Félek, olyan nagyon félek! Pedig nem bánt, tudom, érzem. Szó szerint érzem, hiszen tart. Nem ártó szándékkal, hanem azért, hogy ne essek pofára. Mégis nagyon félek. Túl közel van, az eddig megnyugtató, kakaóra emlékeztető illata most csak szín tiszta pánikot kelt bennem. Sikítok. Olyan hangosan, ahogy csak tudok… míg el nem fogy a levegőm, és a világ apró pici darabkákra nem törik.
Fekszek a vizsgáló asztalon, amikor felébredek. Valami büdös anyagot legyezget az orrom előtt, anya meg a háttérben sápítozik. Az asszisztens szerencsére kitessékeli a szobából, és vele is marad, hogy megnyugtassa. Anya már csak ilyen. Kőkemény zsaru feleség, de ha rólam van szó, egyszerűen… hisztériás. Nagyot nyelek, kapar a torkom ettől a büdös izétől. Lassan nyitom ki a szemeimet, várom, hogy ne csak homályos foltokat lássak, hanem kitisztuljon a kép. A dokit látom, fölém hajolt. Azonnal beindulnak az agyamban a turbinák, és ezerrel működni is kezdenek. Menekülni! El innen, el a közeléből, el bárki és mindenki közeléből!
Kezeimmel és lábaimmal is felfelé lököm magam, de a fejem fájdalmasan koppan a falon. Szóval már a vizsgáló asztal tetején voltam. Ez némileg kijózanít, és elkezdem dörzsölgetni a kobakomat, miközben próbálok lenyugodni.
- Sammy. Csak Sammy, nem királylány. – motyogom kábán, miközben érdeklődve nézek rá fel. – Sose voltam királylány típus. – kínomban kissé elmosolyodok, és próbálok felülni, de még kissé kóvályog a fejem, így inkább maradok ahol vagyok.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szer. Nov. 02, 2016 9:51 am Keletkezett az írás



*Aranyos volt, amikor az egész arca elpirult.* -Isten káromlás, ha egy süti odaég. *Nem sokan tudják rólam, de egy finom sütivel le lehet venni a lábamról. Azt szokták mondani, hogy a férfi szívéhez a hasán keresztül vezet az út...na hát ebben végülis van valami.* -Szóval ne becsülje alá a leendő hivatását. *Nem jó, ha az ember leteszi a saját hivatását, de remélem, hogy majd idővel rájön, hogy nagyon is számít a munkája. Én személy szerint soha senki munkáját nem becsülöm le. Minden munka fontos.
Aztán egy pillanat alatt odalett a pillanatnyi jókedv. Azt hittem sikerült kicsit feloldani a szorongását, de akkor az a rohadt ajtó kinyílt és őt meg el kellett kapnom, hogy ne essen el. Sikított... Valószínűleg már a biztonságiakat is hívták, de aztán elájult. Gyorsan cselekedtem, hogy felébredjen. A jó öreg repülő só mindig beválik, ahogy most is. Ahogy elkezdett ébredezni, elvettem az orra alól a sót és leültem az ágy mellé a székre.*
-Ó dehogynem, pont egy királylány típus. *Mosolyodtam el és felé nyújtottam a pohár vizet, amikor felült. Szerencsére közben az asszisztensem kikísérte az anyját, így nyugalom lett a szobában. Igazából ez volt az a pillanat, amikor nem is tudtam mit kellene mondanom. Aztán egy olyan dolog jutott eszembe... amit itt valószínűleg senki nem tud rólam. De csak azért vetemedek erre, mert ketten vagyunk csak a rendelőben éppen.*
-Az apám mindig csak akkor jött haza, amikor kedve támadt megverni anyámat vagy engem. Anyám mindig közénk állt, így helyettem is mindig ő kapott. Évekig szenvedett és én tehetetlenül szemléltem. Tizenegy éves voltam, amikor bekattant nálam valami és egyik ilyen alkalommal én voltam az, aki ütött... Visszaütöttem apámnak. Emlékszek apám arcára, ahogy rám nézett..... Soha többet nem jött el hozzánk. De a mai napig itt van bennem, hogy mi van, ha olyan leszek, mint ő....hisz ha szeretném, ha nem, az ő vére folyik bennem. De egy dolgot soha nem hagyok. Hogy legyőzzön! Nem engedem, hogy minden nap itt legyen a fejemben! Tudom, hogy a kettő nem ugyanaz, de ne engedje, hogy legyőzze. Mert ha engedi, akkor egy életre győztes lesz az az embernek nem nevezhető lény. Már pedig szerintem a győztesnek annak kell lennie, aki itt ül velem szemben most. *Nem tudom miért mondtam ezt el. Talán ha kicsit is elgondolkodik, az is elég. Persze nem vagyok naiv. Tudom, hogy ez nem így működik, de egy próbát azért csak megért.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Nov. 03, 2016 12:29 am Keletkezett az írás



- Pedig nekem néha odaég. – mormolom, és ha lehet, csak még tovább fokozódik arcom vöröses árnyalata. Már bizonyára olyan, mint egy pipacs. – Ez kedves hozzáállás. – mosolyodok el halványan, az asszisztens halk hümmögése pedig arra biztat, hogy tovább beszéljek. De a sütemény sosem lesz olyan… hasznos, mint embereket gyógyítani.
- A süti is lehet gyógyír, Miss Sullivan. – szól közbe a nő, mosolyog magában az asztalánál, csak nem mi nevetségeset talál ebben a helyzetben. Mert én semmit.
Ahogy abban sem, ahogy meglökött az ajtó, és megbotlottam. Utólag szégyellem magam, hogy így pánikba estem, a kiabálást is és az ájulást is nagyon sajnálom. Tudom, hogy a legtöbb emberben az ilyesmi nemtetszést vagy haragot kelt. Azt hiszem, megértem őket, és remélem a doktor nem tartozik közéjük. A büdös valamitől és az ájulástól még kissé kábán tiltakozok. Sosem voltam királylány, apám zsaru, és azt hiszem mindig is fiút akart. Ezért nevelt engem is fiúsan, amennyire csak tehette. Megtanított lőni, búvárkodni, sokat beszélget velem, illetve tanít. Nyomozó volt, az egyik legjobb az országban, próbál belőlem valami… Sherlock Holmes-t faragni, egyelőre eredménytelenül.
- Azt hiszem, alaposan félreismer engem. – viszonzom a mosolyát, majd elveszem a felém nyújtott pohár vizet. – Köszönöm. – lassan, apránként iszom, kortyonként ízlelgetem. Szeretem a vizet, és ez most igazán jól is esik. Honnan tudta, hogy jól fog esni? Vagy az ilyesmit minden orvos tudja?
Aztán, csak csendben hallgatom. Magam elé bámulok, nem merek a szemeibe nézni. Próbálok elképzelni egy gyereket, akit otthon bántanak. Egy kisfiút, aki a mamáját akarja megvédeni, de nem elég erős hozzá. Bele se merek gondolni, hogy mennyire elfuserált az élete, a múltja. Lenyűgöző, hogy egy ilyen nehéz gyerekkort is a háta mögött tudott hagyni. Sokat gondolkodok, mielőtt megszólalnék.
- Azt hiszem, magának nincs mitől tartania. Hiszen tudja, hogy milyen nem akar lenni, tudja, hogy mit akar elkerülni az életében. Én nem hiszek a genetikában. Ha hinnék, most nem cukrásznak tanulnék, hanem a rendőrtisztin, hogy én is nyomozó legyek mint az apám. – mosolyodok el halványan. Tudom én, hogy a bajomról beszélt, arról, hogy nem lenne szabad félnem az érintésektől. De ez nem ilyen egyszerű. Lehervad a mosolyom, és elszomorodok még az emlékeimtől is. – Az az ember, aki bántott engem. Megölte a legjobb barátnőmet, mert én nem voltam elég erős. Ha nem rémültem volna meg annyira, a barátnőm talán még ma is élne. Azt hiszem, talán ez az, amit nem tudok megbocsájtani magamnak. Jobban haragszom saját magamra mint arra a szemétre. Ez normális? – emelem rá a tekintetem. Mint egy ketrecbe zárt sólyom, aki szabadon repkedő társát fürkészi, úgy nézek most rá. Hogy csinálta? Hogyan hagyta a háta mögött a múltját?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Csüt. Nov. 03, 2016 12:03 pm Keletkezett az írás



*Ez az egész mostani hirtelen történések...Valószínűleg mindenkiben régi sebeket tépnek fel. Legalábbis részemről biztos. Nagyon régen engedtem meg magamnak, hogy ennyit gondoljak apámra. Most viszont itt van minden. Amikor apám felém indult meg puszta kézzel vagy éppen egy bőrszíjjal... mindig összehúzva vártam az ütéseket, de soha nem érkeztek meg. Anyám mindig közénk állt és ő fogta fel azokat a kegyetlen nekem szánt ütéseket is. Utána pedig mindig megkapta az ő adagját is. És hányszor ültem anyámmal a sürgősségin... számát sem tudom már. Valószínűleg az orvosok már gyanakodtak, de nem tudtak semmit tenni, mert anyám mindig letagadta. Én pedig közben mindig néztem az orvosok sietős dolgát. És akkor szerettem bele az orvosi hivatásba.*
-Bár ilyen egyszerű lenne. Azt mondják a vér nem válik vízzé. A vér maghatároz, megköt, megátkoz... De lehet küzdeni ellene. Napi harc ez. Talán azért is lettem orvos, hogy magamnak bizonyítsam, hogy különb vagyok. *Vontam meg a vállam.
Aztán meghallgattam, amit mond. Nagyon is megértettem, amit mond. Amikor az ember saját magát okolja...ó igen... nagyon is ismerős.* -Talán.. tehát nem biztos. Normális, amit érez. De inkább azt gondolja végig, hogy a barátnője mit akarna. Hogy élete végéig félelemben éljen? Nem hiszem. A másik dolog, hogy a múltunkat nem lehet elfelejteni. Csak meg lehet tanulni együtt élni vele. Az biztos, hogy nem egyszerű és néha piszok nehéz. De ne engedje, hogy az az ember győzzön!  *Tudom, hogy ez nem megy ilyen könnyen, de hát mindent el kell kezdeni valahol, nemde? És ha kicsit is tudok segíteni neki, akkor az már nagy szám.*
-És visszatérve a sütikre... igaza volt Jenny-nek, nagyon is tud gyógyítani egy jó süti. *Mosolyodtam el, hogy kicsit oldjam a feszültséget. Egy jó sütivel engem nagyon könnyen le lehetne kenyerezni. De ezt sem tudják sokan. De most már ő is tudja, ha egy kicsit is belegondol a szavaimba. Persze semmi hátsó szándékom nem volt. Csak mondtam neki, hogy ne alacsonyítsa le ennyire a munkáját.*
-Ha kér még vizet, csak szóljon. *Böktem a kezében lévő pohárra.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Nov. 04, 2016 9:03 am Keletkezett az írás



Látom, hogy mennyire elmerül a gondolataiban. Néha én is szinte kizárom a külvilágot, csak a saját nyomorúságomra tudok gondolni. Azok alapján, amit mondott, borzalmas emlékei lehetnek a gyerekkorából. Mégis itt van, nem hisztizik hanem orvos lett belőle. Lenne mit tanulnom tőle, ez nem vitás. Hogy csinálja? Honnan van ennyi erő benne? Én a helyében egy sarokban nyüszítenék… vagy rég levetettem volna magam egy tetszőleges magas épület tetejéről. Ugyanakkor úgy érzem mondanom kell valamit. Rendes embernek tűnik, aki orvos azt hajlamos vagyok valahogy automatikusan rendes embernek nézni. Távolról sem hasonlít az apjára, szemernyit sem, legalábbis innen nézve. Hiszen még azt is megértette, hogy nem szeretem az érintéseket, nem akart fölöslegesen tapogatni, elkapott amikor elestem volna, és most is itt ül az ágyam mellett… az ilyen emberek sosem bántanák a feleségüket se a gyereküket.
- Én úgy tanultam, hogy minél sötétebb út van mögöttünk, annál fényesebb a jövő. A papám mindig ezt mondja. Úgy tűnik nem csak nekem kell megküzdenem a démonaimmal. De magának sokkal jobban megy! – mosolyodok el keserédesen. Jó, hogy vannak még olyanok, akik képesek a saját életüket helyre pofozni, csak kár, hogy én nem tartozom közéjük.
- Tutira nem pszichológus? – szélesedik ki a mosolyom. A féleszű dilidokimmal nem beszéltem ezekről a dolgokról. De vele igen, és ez fura. Aztán elkomolyodok. Nem szeretek arra gondolni, hogy a barátnőm már nincs többé. Nem azért, mert úgy gondolom, hogy az én hibám. Tudom, hogy nem menthettem volna meg, az eszem legalábbis tudja. A szívemben viszont ott zakatol a kérdés, hogy miért ő? És miért én vagyok az, aki túlélte? Nincs válasz. Aztán, amikor azt mondja, hogy az a pasas győzhet… egy különös, már-már morbid mosoly jelenik meg az arcomon.
- Kiadták annak az országnak, ahol született. Én nyertem, dr. Grigorenko. Mert én még élek, őt viszont két hete kivégezték. Vége van. Az a szemét többé nem bánt senkit sem. – kerülöm a tekintetét, nem akarom, hogy lássa milyen kegyetlen vagyok, ha akarok. Inkább csak kortyolgatom a vizet, kapaszkodok a pohárba, hogy ne érezzem magam rossz embernek, amiért örülök, hogy kivégezték azt a szemétládát. Pedig megérdemelte!
Amikor viszont a sütiket említi, megint képes vagyok arra, hogy rá nézzek.
- Remélem, hogy egyszer én is tudok majd velük gyógyítani. Ha nem is lábakat meg kulcscsontot, de szívzűröket mindenképp. – néha elég ránézni valakire, és szinte tudom, hogy mi lehet a kedvence. Kinek a teasüti, van akinek egy jó muffin, cukormázzal, és vannak a tortás, habos krémes típusok. Elgondolkodva biccentem oldalra a fejem, hogy vajon a doki melyik csoporthoz tartozik. Azt hiszem, tortás típus. Akinek ilyen volt a gyerekkora, annak kell az édes, krémes szeletnyi boldogság.
- Nem, köszönöm ennyi elég volt. – nyújtom felé az üres poharat, miközben végignézek magamon. Csak feltartom, pedig a betegeivel kellene foglalkoznia. Ma már úgysem tud velem mit kezdeni, nem ma fogja nyiszálni a csontjaimat, jobb lenne, ha mennék. De még nem akaródzik, valahogy hónapok óta először egészen megnyugodtam a kórházban. Máskor mindig feszült és ideges vagyok, de most ezt nem érzem. Lehet, hogy mindig el kellene ájulnom?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Pént. Nov. 04, 2016 7:44 pm Keletkezett az írás



*Nagyon kevesen tudják, hogy valójában milyen gyerekkorom olt. Kórházi kollégák közül talán senki nem is tudja, de jobb is. Nem akarok minden nap erről beszélni. Anyámmal egymásnak mi voltunk a pszichológusok. Nem tudom elképzelni, hogy egy vadidegen hogy tudott volna ezen segíteni, amit nem kellett neki személyesen átélnie. Hogy túltettük-e magunkat rajta? Ezt nem merném határozottan kijelenteni. Anyám a haláláig nem tudott férfival kezdeni. Valahol megértem. Ebben kicsit talán hasonlít is Samantha-ra. Én meg? Hát nekem volt már bőven időm, hogy gyakoroljam a póker arcot. Napi szinten harcolok az ellen, hogy nehogy olyanná váljak, mint az az ember, aki nemzett engem. Ezeket a dolgokat csak az érti, aki szintén megjárta már a poklot.*
-Bölcs nagypapája van. Remélem igaza is lesz. Tudja, nekem már bőven volt időm, hogy tökéletesre gyakoroljam a póker arcot. *Mosolyodok el. Persze próbáltam az életemet olyan irányba terelni, ami cseppet sem hasonlít apámra. Remélni merem, hogy jó úton vagyok, amiről soha nem fogok letérni.*
-Nem kell pszichológusnak lenni. Csupán ez érti meg az emberek félelmeit, aki maga is járt már az árnyékban. *Vontam vállat. És így is gondoltam. Mindig úgy gondoltam, hogy az árnyék megcsókolt, de szerencsére nem kebelezett be. Minden áldott nap minden percében küzdök az ellen, hogy ne nézzek túl mélyen a sötétségbe, mert az bizony nagyon könnyen visszanézhet ránk.*
-Remélem egy percig sem érzi magát rosszul, amiért annak az embernek a halálának örül. De szerintem akkor lesz igazi győztes, ha maga mögött tudja hagyni az árnyakat. Ha nem a múlt árnyékában fog élni. *Úgy gondoltam, hogy akkor lesz igazi győztes, ha el tudja fogadni saját magát. Ha el tudja fogadni, hogy akkor és ott ő nem tehetett semmi. Valaki meghalt. Ő él. Ezen már nem lehet változtatni. Valószínűleg akkor ő sem tehetett volna semmit az ellen, hogy meghaljon a barátnője. És ha ő elfogadja, hogy nem hibás, akkor sok minden megváltozhatna. *
-Egy jó süti nagyon sok mindent megold ám. Egy falatnyi habos, krémes finomság...és mindent máris vidámabban lát az ember.  *Mosolyodtam el. Így belegondolva jó régen ettem édességet. Pedig időnként határozottan jót tud tenni egy kis inzulin bomba. Főleg egy olyan embernek, aki napi szinten küzd meg a saját démonaival. Lehet, hogy azok a démonok könnyen elűzhetőek lennének, de ennyi év után is képtelen vagyok rá, csak jól álcázom a gondjaim.
És ami még meglepőbb, hogy határozottan jól érzem most magam. A kolléga már valószínűleg átvette az ügyeletet, így van most egy kis szabadidőm. Az asszisztensem meg a lány anyját pátyolgatja odakint, így tényleg ketten vagyunk. Kellemes a társaság. Mindketten az árnyainkkal küzdünk kisebb-nagyobb sikerrel. Hogy mit hoz a jövő azt még nem tudni.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Nov. 07, 2016 11:33 pm Keletkezett az írás



- Hát, én még csak tanulom. Túl rövid volt ez az egy év ahhoz, hogy egyáltalán… távol kerüljön tőlem a dolog annyira, hogy megpróbáljam elengedni. – egy rövidet sóhajtok. Még tényleg nem volt időm arra, hogy rendbe szedjem az életem. Nem is voltam itthon, nem voltam a városban, azon kellett aggódnom, hogy az a férfi ne találjon meg se engem se a családomat. Csak amióta otthon vagyunk, azóta merek a pszichológusnak is mesélni.
- Talán ez a baj a legtöbb dilidokival. Azt hiszem, nem igazán értik, hogy mi az emberek problémája. - megint elpirulok. Nem szép dolog így nevezni a pszichológusokat, és az se szép, hogy nem hiszek abban amit csinálnak. Az egész hókuszpókusznak tűnik, humbugnak, mert rajtam nem segítenek egyáltalán.
- Azért én rosszul érzem magam. Ne vagyok benne biztos, hogy ítélkezhetek fölötte. Még akkor sem, ha tudom, hogy milyen rossz ember volt. – lassan csóválom a fejem. Nem, tényleg nem szép dolog más halála felett örömöt érezni. Talán ez a baj, hogy nem vagyok igazi kegyetlen, szívtelen típus. Ha az lennék, talán nem itt tartanék.
- Sejtettem, hogy maga az a krémes fajta. – mosolyodok el félig álmodozva. Ráhibáztam, hogy nem az a kekszes típus. – Néha elég valakire ránézni, és van egy tippem, hogy milyen süteményt szeret. – kicsit zavarba jövök, de aztán a szemeit keresem. Nem szoktam ilyesmit csinálni, azóta amióta… amióta az történt. Inkább kerülni szoktam az embereket, a pillantásukkal együtt.
- Talán gyerekesnek tűnhet, de még régen, kislány koromban olvastam a Csokoládé című könyvet… azt hiszem, azóta szeretnék cukrász lenni, kitalálni mások mit szeretnek vagy minek örülnének. Maga szerint is butaság? – kérdőn függesztem rá a szemeimet, tényleg érdekelne a véleménye.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd. Nov. 08, 2016 12:35 am Keletkezett az írás



*Csak nézem ezt a fiatal lányt és próbálom elképzelni milyen is lehetett nemrég, amikor még nem történt meg az a sok szörnyűség. Valószínűleg a fiatalok átlagos életét élte és nem foglalkozott a kórházakkal. Most meg? Gyakorlatilag hazajár ide és ez nagyon szomorú. Bár bagoly mondja verébnek. Fiatal korom felét én is a kórház fehér falai közt töltöttem anyámmal.*
-Igazából akkor fogja tudni elengedni, ha valaki majd belép az életébe, aki megmutatja, hogy van normális férfi is a világon. Giccsesen hangzik, de ez az igazság. Vagy legalábbis én így gondolom. *Vontam meg kicsit a vállam. Józan paraszti ésszel gondoltam csak bele a helyzetbe. Egy férfi elvette az emberekbe vetetett bizalmát és visszaadni is majd csak egy férfi tudja... talán. Igaz, ezen a téren nincs nagy tapasztalatom. Neki kell azt tudnia, hogy mi az, ami talán kicsit feledtetni tudja vele a múltat.
Észreveszem minden egyes alkalommal, amikor elpirul. Kifejezetten jól áll neki, megy a haja színéhez. Férfiból vagyok azért, észreveszem az ilyen dolgokat.*
-Én nem nevezném rossz embernek. Szerintem pont, hogy az ítélkezhet felette, aki ellen elkövetett valamit. Vagy én rossz ember vagyok, amiért sokszor kívántam a saját apám halálát? Néha én is azt gondlom, hogy igen, mert az hozzá hasonlóvá tesz... De rájövök mindig, hogy megbocsáthatatlan az, amit tett. *Nem tartom magam egy gonosz embernek, de ki tudja... lehet mégis az vagyok, hisz a véremben van. Igazán nem tudom. Szerintem nem létezik ember, aki erre választ tudna adni. Majd talán az idő adja meg a választ erre.
Azon elcsodálkozok, hogy így ki tudja találni az emberek ízlését. Ismét látom rajta a zavart, de közben a szemembe néz, először mióta betette ide a lábát. Én pedig állom a pillantását és elmosolyodok.* -Egyáltalán nem butaság. Miért? Valaki azt mondta, hogy butaság? Szerintem inkább több ilyen ember kellene, aki ennyire ráhangolódik a másik emberre. És azt mondja meg nekem, hogy miből gondolta, hogy krémes fajta vagyok? *Igazán kíváncsivá tett. A végén még annyit beszélünk a sütiktől, hogy ölni tudnék egy szeletért.*
-És mit szólna ha elhagynánk ezt a magázást? Nem érzem magam még olyan öregnek azért. *Úgy gondolom, hogy eleget beszélgettünk itt már, hogy letegezhessük egymást, de majd ő eldönti, hogy őt nem zavarja-e. Tiszteletben tartom a döntését, akármi is lesz az. És a legfurcsább, hogy jól érzem magam a társaságában. Nagyon régóta nem éreztem azt, hogy nincs semmi aggódnivalóm. Most egyszerűen csak úgy beszélgettünk és ez jó volt.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Nov. 08, 2016 10:03 pm Keletkezett az írás



Akaratlanul is végigszalad a hideg a gerincem mentén, hogy még a vállaim is belerázkódnak. Normális férfi? Olyan nem létezik! Mindegyik… mindegyik előbb vagy utóbb bántani akar. Normális férfi? Egyet sem ismerek az apámon kívül, még a legjobb barátaimtól is félek.
- Hát… Nem hangzik giccsesen, de azt hiszem, én már kinőttem a mesékből. – halványan elmosolyodok, majd az ujjaim bámulom. – Az életben nincs „boldogan éltek míg meg nem haltak” és a szőke hercegek se léteznek.
Gyakran szoktam elpirulni. Valahogy az arcom felett nincs hatalmam, ha kell ha nem, hatalmas piros pipacsok terpeszkednek az orcáimon. De nem baj, én már megszoktam, azt viszont látom, hogy a doki nem minden nap lát ilyen embereket, akiket ennyire könnyű zavarba hozni.
- Nem hiszem, hogy maga valaha is hasonlítani fog rá. És talán tényleg nem könnyű, de talán jobb néha elengedni bizonyos dolgokat. Még én is csak tanulom. De már sejtem, hogy ez az egy mód van arra, hogy az ember ne bolonduljon bele a múltjába. Elengedni. - egy kis ideig gondolkodok, elmélyedek azokban a dolgokban amikről beszéltünk. Nem hittem, hogy ilyen könnyű őszintének lenni egy orvossal. Bár, ami a tüneteket illeti, azokról kár is lenne hazudni nekik. Mégis, ezek olyan témák, amikről nem beszélünk. Aztán felkapom a fejem, amikor a sütikre terelődik a szó.
- Hát, vannak akik szerint butaság. – aztán egész szélesen elvigyorodok. Ó, szóval kíváncsi, hogy honnan tudtam! – Magával nem volt nehéz dolgom, olyan mint egy nyitott könyv. Én is a habos-krémes tortákat szeretem. Akinek a múltja keserű, az keresi ezeket az apró örömöket, amiken nem kell gondolkodni, nem kell emlékezni. Mi nem szeretünk emlékezni. – ahogy itt ülök ezen az asztalon, lassan elmúlik a szédülés is, a remegés is. Csak a fejem fáj még egy kicsit, és egyáltalán nem bánnám, ha a mamám még nem jönne vissza. Talán butaság, de jól esik végre olyannal beszélgetni, aki megérti a gondjaimat.
- Nem is tűnik öregnek. – az őszinteség átka, hogy mindenféle butaság néha csak úgy kiesik a számon. Mint például ez is. – Rendben, benne vagyok. –röviden megköszörülöm a torkom, amikor hallom, hogy odakint már mozgolódás van, nem sokára visszajön az asszisztens is és az anyukám is. - Mikor kell visszajönnöm? Meg kell még vizsgálnia a műtét előtt, vagy…?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd. Nov. 08, 2016 10:53 pm Keletkezett az írás



*Nos igen, a normális férfi tényleg ritka. Vagy létezik egyáltalán olyan? Nem vagyok hülye, tudom, hogy a férfi nem bőven hagy kívánni valót maga után. Én is az vagyok, tudom milyenek vagyunk. Eleget megéltem már, hogy kiismerjem a saját fajtámat. Hát ez van, ezen nem tudunk változtatni. Férfiból vagyunk, mind csak azt akarjuk. Csak némely példányunk azért képes azért kitartóan megküzdeni. Jómagam nem vagyok az egy éjszakás kalandok híve. Nem is igen lenne rá lehetőségem a munkám miatt.*
-Nincsen tökéletes ember, de azért szeretünk valakit, hogy megtanuljunk tökéletesnek látni egy tökéletlen embert. Én legalábbis így gondolom. *Vontam meg a vállam. Nem vagyok szakértője a szív ügyeknek, hisz még életemben nem szerettem senkit. De azért megvoltak a magam elképzelései erről. Aztán ki tudja, lehet mindent másképpen fogok gondolni egy idő után. Jövendő mondó sem vagyok.*
-No abban egyetértünk, hogy egy jó kis habos, krémes torta láttán minden gondja elszáll az embernek. És addig beszélgetünk itt a tortákról, hogy azt hiszem lassan a gyomrom hangosan fog korogni egy szelet sütiért. *Mosolyodok el ismét. Nagy igazság van abban, hogy a férfihoz a gyomrán keresztül vezet az út. Édesanyám mondta mindig ezt és milyen igaza lett. Hiányzik az ő főztje. Meg úgy alapból az orosz ételek. Nagyon régen ettem igazi orosz ételt. Azt hiszem itt lesz az ideje, hogy elővegyem a régi főző tudományomat.
Azon jót mosolyogtam, hogy kicsúszott a száján, hogy nem vagyok öreg. Nagyon is aranyos volt ez az őszinteség. Jól járna, ha soha nem veszítené el ezt az őszinteséget. Manapság nagy kincs az őszinte mber.*
-A műtétig még biztos szeretnélek látni. Vagyis inkább a válladat, hogy változik-e a helyzet. Mondjuk legyen kettő alkalom. Az időpontokat majd még egyeztetjük. Rendben? *Ha már belement a tegezésbe, nem is folytatom a magázást. Így talán még oldottabb lesz a légkör körülöttünk.
Éppen hallom kintről, hogy ismét társaságunk lesz hamarosan. És lám ki is nyílik az ajtó és megérkezik az asszisztensem és Samantha édesanyja is. Lassan felálltam a székről és kezet fogtam az édesanyjával is.* -Azt hiszem mindent megbeszéltünk a lányával és már jobban is van úgy tűnik. *Mosolyogtam rá Samantha-ra. Beszélgetni így már úgysem fogunk. Az volt a jó, amíg kettesben voltunk, akkor nagyon jól megértettük egymást. Lassan úgyis vissza kell térnem a munkámhoz, hogy a kollégám visszatérhessen a saját munkájához, ahonnan elhívtuk.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Nov. 09, 2016 10:57 pm Keletkezett az írás



- Én inkább úgy gondolom, hogy még akkor sem látunk valakit tökéletesnek. Csak szeretjük a hibáit is. Olyan könnyű megkedvelni valakinek a jó oldalát… Szeretném egyszer valakiben azt szeretni, hogy rendetlen, vagy sokat káromkodik, gyorsan hajt az úton… - vigyorodok el. – Nem mintha tudnám az milyen. – én is megvonom a vállam. Fogalmam sincs, hogy milyen szerelmesnek lenni. Azt hiszem, ha nem járnék dilidokihoz, azt hinném, hogy szerelmes vagyok a nyomozóba. Ragaszkodok hozzá, igen, és nagyon kedvelem is. Ő az egyetlen, aki előzetes figyelmeztetés nélkül, és úgy érinthet meg, hogy nem sikoltozok. Na nem mintha próbálkozna. De elvileg, azért kötődök hozzá mert megmentett, és utána is sokat foglalkozott velem. Valami hős-megmentő szindróma, vagy mi. Mindenesetre nem élem bele magam a dologba, inkább csak örülök, hogy maradt egyetlen hímnemű lény az apámon kívül, akiben megbízok.
- A tanoncok cukrászdája egész jó hely, mindig tömve van sütivel, és ha nem bánja, hogy néha nem tökéletes, akkor még az árát is megéri. – naná, én is ott vásároltam még gimis koromban. – Sőt, ha van kedvence, félre is tudom tenni. – talán egy kicsit tolakodó ez az ajánlat, így inkább zavaromban lesütöm a szemeim, és már azon gondolkodok, hogy hogyan vonjam vissza ezt az udvariatlan kijelentést. Nem illik ilyesmit mondani egy orvosnak, vagy nem is tudom. Mindenesetre nem tűnik helyesnek. Aztán meglepődök, de a szemeiben tükröződő jókedv ragadós, így én is csatlakozok hozzá, és széles mosoly terül szét az arcomon.
- Rendben. Akkor majd jövő hónapban kérek időpontot. – bólintok, úgy tűnik nincs visszaút, a doki mindenképp nyiszálni akar. Egyáltalán nem vagyok boldog attól, hogy eltöri a csontom és mindenféle izéket csinál vele. Nem hangzik, egyáltalán nem hangzik jól.
Aztán megjelenik anya az ajtóban, és valahogy már nem érzem magam olyan kellemesen, se biztonságban. Ami fura, mert hát ha bántani akart volna a doki, akkor tutira nem olyankor csinálja mikor mások is itt vannak. De nem bántott. Egyre furcsábban alakul ez a nap, és nem tudom, hogy még miket tartogathat. Gyorsan pattanok le a vizsgálóról, és állok meg az anyukám mögött. Egy enyhén csalódott mosollyal pillantok fel dr Grigorenkora.
- Akkor kösz mindent. Majd jelentkezek az időpont miatt. – a mamám is elköszön, én pedig zavartam hajtom le a fejem. – Viszlát!
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:09 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Dimitri && Sammy
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: