Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Adalbert Von der Anderle, Dimitri Grigorenko, Lena E. Winfield, Shay Kieran

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Alden & Kate :: C'mon, c'mon, turn the radio on!
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
62
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Okt. 30, 2016 12:30 pm Keletkezett az írás




Alden & Kate



I don't need no money as long as I can feel the beat.



Kellően részeg vagyok ahhoz, hogy elveszítsek egy billiárd meccset, majd teljesen szabálytalanul nyerjek a csocsóasztalnál, és végezetül, hogy a darts tábla melletti falon törjek össze két, apró, nyílvesszőhöz igen hasonló lőfegyvert.
Imádom a pezsgést, az életet, ami a kocsmában-, vagy szofisztikált nevén nevezve, bárban zajlik. Az életnek nevezett tragikomédia apró kis szikrái pattognak ezer felé a helyiségben, én pedig mélyen magamba szippantom az élet bódító elegyét – a nevetések hangjait, a sör és a whiskey illatát, a cigarettafüst maró zamatát. A beszélgetések bábeli zűrzavarrá minősülnek, különféle mondatok szaladnak a fülembe, én pedig beléjük kapaszkodom.
A falra erősített, eléggé nagy, síkképernyős tévében amerikai focimeccs zajlik éppen, én pedig majdnem eldobom a még félig telt söröskorsómat, ugyanis a Wollongong Mustangs csapata újabb gólt lőtt. Mióta Sydneyt vallom az otthonomnak, azóta ausztrál focicsapatoknak drukkolok. Lehet, hogy ez azért van, mert nemigen játszottak még ír csapattal. Biztosra veszem, hogy Írországnak is van amerikai focicsapata, csak éppen korábban nem foglalkoztam vele, ez előtt pedig a Los Angelesi focicsapatok egyikének drukkoltam. Természetesen annak, amelyiket Tony ki nem állhatja – az LA Ramsnek. De, becsület szavamra, nem azért, hogy őt idegesítsem, vagy, hogy tudjunk fogadásokat kötni, és jól megszívassam, ha vesztett – és Tony hűen imádja azt a balfasz brigádot, az LA Kisst -, hanem mert sokkal jobbak a játékosok és az edző, sokkal sikeresebbek,
Azért volt szar ötlet az ivós játék, mert egyedüli nőként szinte biztosra vettem, hogy veszíteni fogok. Másrészt pedig már kellően részeg voltam ahhoz, hogy ne viselkedjek nő módjára. Valószínűleg ezért mentem bele az ivós játékba is. Pedig tudatában voltam annak, hogy nem lesz jó vége a sztorinak.
Mindenki ismeri a  beer pongot, nem? Biztos vagyok benne. És azt tudták, hogy ezt a közkedvelt játékot az 1950-es években Beirut néven játszották amerikai egyetemisták? Whatever.
A félig telt poharak a helyükön, velem szemben ott áll a kedves kihívó, előttem húsz plusz egy pohár. Elvileg kő-papír-ollóval kellene eldönteni, hogy ki kezdjen, de a gáláns úriember úgy döntött, hogy átadja nekem az első dobás jogát. Ami, természetesen, célba ért, ahogyan a következő is, és eltekintettünk attól, hogy bónusz dobásban részesülnék nem csekély eredményem miatt, így a férfi következett.
Amikor megittam a második pohár sört, az első gondolatom az volt, hogy ez valóban egy szar ötlet volt, lévén, még haza akartam vezetni. Nem hiszem, hogy zárásig-, pláne nem a játék végéig kijózanodjak. Feladni meg nem fogom, az ki van csukva. Nem. A-a. Nem ismerem a szó fogalmát. A második gondolatom az volt, hogy legalább ingyen van a baromkodás, hiszen engem már eleve úgy hívtak játszani, hogy közölték a tényeket: játszunk, rám vár az asztal, és húsz pohár sör. A vesztes sorsáról nem faggatóztam, így ez volt a harmadik gondolatom, hogy vajon mivel fognak megszopatni megszívatni a drága játszó pajtik.
Hülye vagy Kate, hülye.
Ha ez az egész egy heroikus harc, vagy háború lett volna, akkor hősi halált haltam volna. Az utolsó pohár sört is megiszom, csupán büszkeségből, nagyképű önhittségtől vezérelve. Mintha nagy erény volna, mintha illene hozzám, mintha... nem is tudom, mintha muszáj volna. De úgy élem meg ezt az egészet, hogy ebben az idióta játékban is emelt fővel vesztek – épp úgy, mint sok másban, korábban az életemben. Pedig nem szeretek veszíteni, és igazán mindent megtettem azért, hogy nyerhessek, és nagyon akartam nyerni, de ilyen ez a pop szakma.
Utólag kiderült, hogy a National Beer Pong League egy tagjához van szerencsém. El tudják képzelni, hogy ez a nyomi, ivós játék versenyszám valahol, valamilyen észvesztő kereteken belül, és emberek erre edzenek, és erre gyúrnak, hogy megnyerjenek egy szájba baszott ivós játékot? Mert én nemigen. Egy pillanatra el is bizonytalanodom, és csak pislogok, mint hal a szatyorban, és közlöm, hogy nem hiszek neki. Erre mutat egy képet, saját magáról, amin csakugyan egy érem függ a nyakában, a háttérben pedig egy fal, hatalmas beer pong logóval, meg idei évszámmal, és ilyesmi. Azt hittem, hogy a hot dog evő világbajnokságnál nincs nagyobb faszság a világon, de olybá tűnik, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna.
És, lévén teljes mértékben elvesztettem az emberiségbe vetett hitemet, muszáj elmennem vécére, ahol a fülke ajtajára, vastag, vörös filccel felírom az ’örökké szeretni foglak, James’ és a ’mindenki bekaphatja’ macskakaparások közé, hogy ’soha ne játssz beer pongot egy beer pong játékossal. Szeretettel: Kate’.
Aztán kezet mosok, és közben a tükörben nézem az ábrázatomat, és meg kell állapítanom, hogy roppantul szarul jól nézek ki.
Aztán elhagyom a mellékhelyiséget, és a kocsma elé megyek rágyújtani, ahol a beer pongos cimboráim már várnak. Adnak tüzet. Én meg azt gondolom, hogy idő közben sikerült kitalálniuk valamiféle büntetést számomra, amiért elvesztettem a baráti mérkőzést. Ezzel ellenben beszélgetésbe elegyedünk, és rá kell döbbennem, hogy bár jól átbasztak (mondhatni, hiszen az elején is közölhették volna, hogy esélyem sincs a haverkájukkal szemben...), igazán rendes emberek. Kettejüknek van családja is, és normális munkájuk (könyvelő és informatikus), a harmadik meleg, és bárpultos, a negyedik pedig tőzsdézik. Én pedig jobbnak látom, ha titokban tartom, hogy orvos vagyok, és azt hazudom, hogy tanár vagyok.
A pultnál kötök ki, pofátlanul begyakoroltnak tetsző mozdulattal siklok az egyik magas, karcsú lábú bárszékre, egy férfi mellett. Farmer rövidnadrágom még jobban felcsúszik, a vörös, mélyen dekoltált felsőmet megigazítom – mert kilóg a melltartóm fekete, csipkés szegélye -, a bőrdzsekim ujját pedig felgyűröm.
- Egy tequilát kérek, Bill, és hozz egyet az úriembernek is – nem, mintha az úriember kért volna tequilát, vagy kért volna a társaságomból, avagy, hell, lehet, hogy nem is úriember (soha nem lehet tudni). De kurva jó a haja. Rá emelem opálos, tompa íriszeimet, pislogok két laposat, közben pofátlanul és szemérmetlenül mérem végig, úgy, ahogyan azt illik. Vagy nem illik. God, nem tudom disztingválni magamat. – Amennyiben bepofátlankodtam a személyes szférájába, tudassa velem, és azonnal elhúzok a picsába, amint kifizettem a tequiláját – nyújtom felé a jobbom kisujját, hogy pinky promiset kössek vele. Ha elfogadja, ha nem, a jobbom továbbra is kettőnk között félúton függ a levegőben. – Egyébként Kate vagyok – ja, csak így, simán, mellékesen, amúgy.


Words: 968 ▲ Music: Cheap thrills ▲ Note: No, I ain't got cash, but I got you, Baby.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
4
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 24.
▪▪ Korom :
45
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Nov. 01, 2016 10:00 am Keletkezett az írás




Alden and Kate



Az irodám megpenészesedett négy, fehérre már nem igazán emlékeztető fala között ülök. A kórházigazgató biztosított róla, hogy nemrégen lett felújítva és kifestve a helyiség, de én ebből nem érzékelek jóformán semmit. A másodhegedűs szerepében tetszelgek az osztályon, hiszen csak vezető helyettes vagyok, ami annyit tesz, hogy van szavam, de az még felülbírálható. A főnököm, avagy dr. Emanuel Morgan mostanság több időt fordít a magánjellegű problémáira, mint a szakmai tevékenységeire. Irigyelhetném, hogy most vett el egy nála húsz évvel fiatalabb bigét, de számomra a házasság már amúgy is egy lejárt lemez. Többet nem fogok elvenni egyetlen nőt sem. Nem hiányzik a rózsaszín cup cake-es hab a szakácskönyvemből, és a desszertemből sem. Megvagyok a magam is végtelen univerzumában, ahol nem tervezek, csak élek egyik napról a másikra, és a betegeimnek szentelem a figyelmemet, és minden erőmet. Most is péntek révén még mindig bent ülök, és magammal konzultálok egy Glioblastoma multiforme létezéséről. A leletek sohasem hazudnak, és ritkán találkozunk ennyire agresszív agytumor fajtával. A harmincöt éves Elena két gyermek édesanyja, és a tünetek erősödése miatt fordult hozzám. Általános képtechnikákat rendeltem el, de az MRI nem hazudik, és a homloklebenyben ott van a rosszindulatú daganat. Holnap mindenképpen beszélnem kell a kórház onkológusával, mert ez már sajnos nemcsak az én hatásköröm. Nem szeretem a pácienseimmel közölni a végső diagnózist, amíg nem tapostam ki az összes járható utat. Boston után, Sydney a reménység melegágya. A gyilkos kórok, betegségek itt sem válogatnak, de az emberek temperamentuma teljesen más. A napsütés több D vitamint szabadít fel az agyban, és emiatt láthatólag boldogabbak, és kiegyensúlyozottabbak is. Ezt a változást aligha venné észre valaki, de a pszichiáteri végzettségem révén nekem ezzel is tisztában kell lennem. A homlokomat dörzsölöm meg, és teszem le a szemüvegemet. A fejem zsong a sok lehetséges eljárástól, de egyelőre még egyik sem az igazi.
- Dr. Maxfield haza kellene mennie, vagy szórakoznia kellene egyet. Pénteken Sydney felér New Yorkkal is. – mosolyogva áll meg az ajtóban a hatvanas éveiben járó takarítónő. Carmela a csendes segítő, aki minden áldott este eltakarítja a szemetünket, friss virágokat hord be, és még néha kisebb ajándékokkal is kedveskedik a kórház dolgozóinak.
- Lehet, hogy igaza van Carmela, de tudja nem vagyok az a bulis típus. Itt van ez a sok kórlap, és mindegyik egy emberi élet végét is jelentheti. Nem mondanám, hogy minden percben szívderítő egy orvos feladata. – dőlök hátra, és fordulok egy felet a székemmel.
- Doktore ez az élet rendje. Akinek lejár az ideje, annak mennie kell. Nem tarthatjuk vissza, odafent visszarendelték. – mutat az ég felé, és egy pillanatra el is mosolyodom. Emiatt kellett a feleségemnek is meghalnia, mert egy nagyobb erő lejártnak tekintette a földi életét?
- Lehetséges, de amíg az én kezemben vannak, addig nem érdekelnek egyéb erők sem, de kivételesen megfogadom a tanácsát, és elindulok haza. Az éjszakai élet nem az én műfajom. – állok fel, és kinyújtóztatom az elgémberedett végtagjaimat. Be fogok rozsdásodni, ha így fog telni minden egyes napom. Jövő héten előadást tartok az egyetemen, és még arra se készítettem el a prezentációmat.
- Nem istenek, maguk is csak emberek Senor. – rázza meg a fejét az őszülő hölgy, és a tollseprűjével a könyvespolcom körül kezd sertepertélni. Valahogyan nyugalommal tölt el a jelenléte, de nem akarom zavarni, így hangtalanul szívódom fel.

A parkolóban a párás időtől szenvedek, na ehhez nem lehet hozzászokni. A fehér ing, a sötétszürke zakó, meg a fekete nadrág. Rám tapad az isten nyila is, mire beszállhatok, és a biztonsági övet is becsatolhatom. Az utak hangosak, és zsúfoltak. Nem kerülhetem ki a dugót sem. Mellettem egy terepjáró ablakán lógnak kifele a fiatalok, pezsgős üvegekkel a kezünkben, és valami ismeretlen eredetű dalszöveget nyomnak. Valamikor én is ennyire élveztem az ifjúságot, de azok az idők már elmúltak. Elkanyarodok az egyik kereszteződésben, és a hosszabb utat választom hazafelé. Egyfajta nosztalgikus hangulat tör rám, és a tekintetemet a nívósabbnál nívósabb klubok és bárok feliratai vonzzák. A furcsa és tömeges zsivaj nem az én terepem, mégis leparkolok, és kiszállok. Ügyetlenül állok meg a bejárattal szemben, és magamban tanakodok. Egy sör megártana? Csak egy ital, azért még a rendőrök se büntetnek. Végül kiveszem a tárcám, és betérek a füstös helyiségbe. A hangzavar azonnal fejbe kólint, ahogyan az üvöltöző férfiak hada mellett araszolok el, és a bárpultnál huppanok le.
- Egy Guinnesst legyen szíves. – intek a pultosnak, és lekapom magamról a zakómat. Őrjítően nagy a páratartalom, és a bár alapmérete miatt a hőség sem ismeretlen fogalom. A szexhez jó kis kellék, ha valaki az egy éjszakás kalandok nagy játékosa. Meg is kapom másodperceken belül a sörömet, és már éppen jóízűen kortyolnék bele, de az élmény elmarad egy vörös hajú nőszemély jóvoltából, aki egy kisebb szerencsétlenkedés után képes csak helyet foglalni mellettem. A megjelenése hogy is mondjam, enyhén hiányos. Férfiból vagyok, és ráadásul lassan a cölibátus fajtából, de még így sem kerülheti el a figyelmemet a melltartó igazítás. Köpni-nyelni sem tudok, amikor végre rám emeli a tekintetét, és simán szóba elegyedünk.
- Hölgyem én nem kértem tequilát, és van már italom. – emelem fel a poharam, de mintha meg se hallaná, és a kisujját is felém nyújtja. Hú, hallottam a rámenős nőkről, de azért a saját bőrömön tapasztalni egészen más.
- Alden, de számít ez? – tekintek rá, miközben a Billnek nevezett úriember elénk tolja, és a fizetésre vár. Belém ivódott a bentlakásos iskola szelleme, hát előveszem a pénztárcám, de előtte még ismételten végigmérem a kisasszonyt.
- Bill, megköszönném, ha egy víz is kerülne hozzánk. – mutatok a két tequilára, aztán az alkaromat elfektetve fordítom a törzsemet felé.
- Kate, nem szükséges az olcsó ribanc képzetét keltenie. A melltartója, enyhén kilóg még mindig. – a pillantásom odasiklik, de nem nyúlok hozzá. Megvárom, hogy megigazítsa magától.


made by torie ♥



A hozzászólást Alden Maxfield összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 06, 2016 6:09 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
62
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Nov. 02, 2016 6:16 pm Keletkezett az írás




Alden & Kate



I don't need no money as long as I can feel the beat.



Igyekszem boldognak lenni. Azért jöttem ide, hogy megszabaduljak Tonytól. Habár, erre szokás azt mondani, hogy szégyen a futás. Na, meg azt is, hogy kurvára hasznos. Szóval igyekszem észrevenni az élet apró örömeit és csodáit, igyekszem a legapróbb dologban is meglátni a legszebbet. Ez persze rohadtul nem jelenti azt, hogy az én világomban mindenki póniló, és nem esznek mást, csak szivárványt meg lepke kakit, vagy, hogy az égből cukorkaeső hullik, egy vattacukor felhőből. Ugyan, kérem, ne nevettessen! Egyszerűen arról van szó, hogy nem akarok belesavanyodni az életbe, nem akarom, hogy a múltam hosszúra nyúlt árnyékai kihatással legyenek a jelenemre – és ez által a jövőmre. Felejteni akarok. Színeket és fényt akarok csempészni, a Tony mellett megunt, szürke életembe. És, nem akarok nagyképű lenni, de eszméletlenül jó vagyok ebben. Ha előbb jövök rá, hogy mennyire csodálatos a világ szingliként, részegen, beszívva, vidáman és gondtalanul, akkor előbb elválok Tonytól, semmint, hogy kimondhassa: míg a halál el nem választ.
Derek Brown persze kitartóan szajkózza, és ismételgeti önnönmagát, hogy nem így kellene boldognak lennem, mert ez olyan, mintha megvettem volna magamnak. Szerinte ez a boldogság nem igazi – legalábbis, én ezt hámoztam ki a szavaiból. Szerintem pedig téved. És, valójában, az orvosi pszichológusi diplomájával kitörölhetné azt a feszes, tenyérbe mászó fenekét. Nem hallgatok rá, nem hatnak meg a szavai, pedig már eléggé sok mindent a fejemhez vágott, de valahogy nem érzem azt, hogy bármelyiknek is meg kellene ragadnia, hogy bármelyikre is hallgathatok, és bizalommal támaszkodhatok rá, vagy a tanácsaira. Nincs szükségem minderre.
Elmondom, hogy nekem mire van szükségem. Borra, tequilára, whiskeyre és sörre. Fűre. Cigire. A szívszerelmemre. Csokis sütire – mocskosul, büntetendőn nagy mennyiségű csokis sütire, lehetőleg vörösbor kíséretében. A napfényre, az óceánra, a homokos tengerpartra, az aranyszínű homokkal a talpam alatt, a parti szélre, a víz hullámaira a szörfdeszkám alatt. A kórházra; mert úgy vélem, hogy a gyógyulásomat - egészen faszság így nevezni azt a katatón állapotot, amibe ragadtam Tony miatt, de a kedves pszichiáterem így nevezte, én pedig nem tudok jobb szót rá, sorry for being such a dork – nagyban megkönnyíti az, hogy nap, mint nap életeket menthetek. Imádok segíteni az embereknek! Éppen olyan emberbarát vagyok, mint Tony Stark, haha. Szeretem, ha boldogok. Szeretek műteni, szeretem az emberek életét szebbé tenni. Vagy megmenteni az életüket. Olyasfajta doppingszer-, vagy drog ez, amit csak kevesen tudnak a sajátjuknak, én a szerencsések közé tartozom, azokhoz, akiknek ez az élete. Még akkor is boldoggá tesz a tény, hogy valaki boldog, ha csak egy új pár ciciről, egy ráncfelvarrásról, vagy nagyobb fenékről van szó. Hát még akkor, ha esetleg egy új arcról, egy új testről, egy péniszből kialakított vagináról, vagy egy vagina helyetti péniszről.
Szerencsésnek vallom magamat, amiért ide kerültem, még akkor is, ha ennek megvoltak a kegyetlen, a lélekszorongató, a szenvedéssel teli előzményei. És, a félreértéseket elkerülendő, nem azért vagyok ilyen pozitív, ilyen bölcs, ilyen zen, vagy nevezzük bárminek is ezt az életfelfogást, vagy életvitelt, mert olyan marhára sok önismereti-, vagy pozitív energiákat sugárzó könyveket, vagy tévéműsorokat néztem. Hah! Isten ments! Nem. Egyetlen könyvet sem olvastam, ami segített volna a talpra állásban, és az újrakezdésben. Csupán arról van szó, hogy fogtam magamat, lapoztam, és egy új fejezetbe kezdtem életem történetében. Ez eléggé sablonosan hangzik, ezzel is tisztában vagyok, de másképpen nem tudom leírni a folyamatot. Nyilván nem felejtettem el semmit sem, ami még Los Angelesben történt, a szar házasságom alatt, és, amit a szar, szemét, szar alak férjem elkövetett ellenem, de úgy vélem, mindennek meg kellett történnie ahhoz, hogy az az ember legyek, aki ma vagyok. Ha Tony felesége lennék, akkor az lennék, csak az, egyszerűen az. Se több, se kevesebb.
Így pedig önmagam lehetek. Ennél többet szerintem senki sem kérhetne attól a bizonyos felsőbb hatalomtól, akinek a játszóterén szaladgálunk, össze-vissza, mint a gyerekek, és olyan iszonyúan keresünk mind valamit az életben; a boldogságot.
Szóval igyekszem felhőtlenül boldog lenni, és hol máshol is tehetném mindezt, ha nem a ragyogó Sydney belvárosában, egy örömtől – és szeszpárától – mámoros bárban? Keresve sem találhattam volna magamnak jobb helyet. (Meg, hát már kellően ismerem a jó helyeket a fővárosban, nemigen kell keresgélnem.) Ugye, hogy ugye?
Fullasztóan nagy a hőség, a gyomrom már most forog a sok piától, és a Beer Pong határozottan egy idióta ötlet volt. Még kettőt beleszívok a piros Malrboromba, mielőtt még elnyomnám a hamvadó cigarettavéget a hamutartóban, majd visszatérek a helyiségbe. Azonnal megcsap a hőség, a mellkasom hevesen emelkedik, és süllyed, és a szívem hevesen kalapál, azt hiszem, hogy ki fog ugrani a helyéről. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. Mi a szar?
Hülye vagy, Kate, hülye.
A falra szerelt tévére függesztem pillantásomat, és igyekszem kibogarászni, hogy mégis melyik csapatnak, mennyi pontja van. Közben a pult felé haladok, majdnem nekimegyek egy férfinek.
- Hé – torpanok meg előtte. – A személyes szférám, haver – figyelmeztető jelleggel emelem fel jobbom mutató ujját, majd elvigyorodom, ahogyan ő is, én pedig búcsúzóul játékosan a vállába boxolok, aztán folytatom az utamat a bárszékek, és a pult felé.
Gondolkodás nélkül ülök le a férfi mellé, mintegy random kiválasztva őt. Igazság szerint ki is hagyhattam volna kettőnk között egy széket, de, hát csak az ökör iszik magában, nem? Dehogynem!
- Hölgy? – elmosolyodok, és szemöldökeim felszaladnak homlokomon. – Tényleg úgy gondolja, hogy hölgy vagyok? – mármint... Sátán, Dr. Ribi, ribanc, szívi, cica, vöröske – általában így neveznek a hátam mögött, így persze mindenki tud róla a kórház négy fala között – igen, én is, nem vagyok ostoba! -, vagy kiabálták rám az utcán. – A több jobb – kacsintok rá -, Uram – széles, ezer wattos mosolyt villantok a férfire.
- Hogyne számítana? – teátrálisan hökkenek meg, szinte a szívemhez is kapok, de... haha! Nem, mégsem. Csak vicceltem. Egyszerűen meglepődött arcot mímelek. Borzasztó színésznő lennék. – Alden, aki... – dőlök előre ültemben, és biccentem oldalra a fejemet, már szinte a bárpulton fetrengve. Nem sok kell ahhoz, hogy le is tegyem a fejemet a márványra, de megemberelem magamat. Pedig igazán, nagyon-nagyon csábító a hideg kő! – Akinek nagyon ütős a stílusa – egyenesedek fel ültemben, és a sörre mutatok. – Tudta, hogy a sör csak Arthur Guinness óta népszerű Írországban? Már a 19. században bekerült az első három legnagyobb sörgyár közé – magyarázom, teljesen átszellemülve. Aztán megzavar, amikor előveszi a pénztárcáját. – Oh, ne már! Meghívtam, Alden – és most rajtam a sor, hogy én is elővegyem a pénztárcámat. Nem, mintha olyat akarnék játszani, hogy kinek a farka nagyobb, mert ezzel nemigen simogatnám a férfiúi egóját, meg amúgy is... nehéz előkapni azt, ami nincs. De pénzem az van. És meghívtam. ÉN hívtam meg őt. End of story.
Míg vizet kér, én gyönyörködöm benne. Figyelem a mimikáit, az arca markáns vonalait, acélos lélektükrei ragyogását, a gyér, kocsmai fények szertelen játékában. Az egyik rőt tincsemet tekergetem éppen, és minőségi szesz helyett most a látványát iszom.
Szavai hallatán nem fagy le az élveteg kis mosoly az ajkamról.
- Honnan veszi, hogy nem vagyok egy olcsó kis ribanc? – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet. Elvégre... olyan világban élünk, ahol akár ribanc is lehetnék, nem igaz? Ez a szakma minden korban jelen van, a világ minden országában és városában. Naivitás volna azt feltételezni, hogy valaha le fog áldozni a virágkora. Azért csak lenézek a mellkasomra, és a felsőm-, meg a melltartóm anyaga és színe összecsavarodik. Én meg csak ’ehh’ hangot hallatok, és legyintek. Who cares? – Engem nem zavar – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, és kérdőn nézek rá, valami olyasmi kérdést feltéve pillantásommal: ’téged talán igen?’.
És jön a kedvenc részem, a tequila megivását felvezető, rutinos körök. Megnyalom bal kézfejemet. Máshol, az úrinők a citrom levével nedvesítik a bőrüket, de... hagyjuk is. Sót szórok a nedves sávra a bőrömön, és jobbomba fogom a feles poharat.
- Most valami olyasmit kellene mondanom, hogy a ’megismerkedésünkre’, vagy ’a kezdésekre’, esetleg ’a folytatásokra’, de egyszerű nő vagyok – húzom el a számat, elkapva tekintetemet a férfiről, és elmosolyodok. – Egészségére, Alden! – koccintok vele, ha akarja, ha nem, és lenyalom a sót a kézfejemről, majd ledöntöm a tequilát, mely végigmarja a torkomat, a nyelőcsövemet, végigszalad a gerincem mentén is, majd a gyomromat fordítja fel, aztán a citromba harapok. És, valószínűleg, olyan arcot is vágok, mint, aki citromba harapott. Meglehet, hogy ez sem volt valami jó ötlet, de most már mindegy.
- Bill, kérek egy korsó Foster’s-t – amikor kimondom a sör nevét, bukfencet vet a gyomrom, a nemrégiben lejátszott Beer Pong böjtjeként. De a meccshez kell a sör. Apropó, meccs... hátra fordulok, a tévé irányába, és sokadmagammal rikkantok örömittasan, amikor a Wollongong Mustangs újabb pontot szerez magának. Aztán visszafordulok Aldenhez, és a korsómhoz. – Szeretem ezt a csapatot – szórakozottan kortyolok bele a sörbe, majd kézfejemmel megtörlöm az ajkamat, amire valószínűleg rátapadt a hab. – Szereted a rugbyt? Ön. Izé. Szereti?


Words: 1 408 ▲ Music: Cheap thrills ▲ Note: No, I ain't got cash, but I got you, Baby.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
4
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 24.
▪▪ Korom :
45
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Nov. 06, 2016 6:17 pm Keletkezett az írás




Alden and Kate



A hívó szónak, vagy éppen a takarítónőnek köszönhetem, hogy betérek ma este egy ausztrál kocsmába, vagy éppen bárba, mindenki annak nevezi, aminek akarja. Nem vagyok a feneketlen bulizás híve, és jó ideje már nem is ittam egyáltalán alkoholt. A különös hangulatra való tekintettel mégis félreteszem a valódi énemet, és belevágok, legalábbis egy sör erejéig biztos. Nem akarok beszélgetni, nem akarok focimeccset sem nézni, de ha mégis úgy hozza a sors…na és tessék még meg se rendelem a sörömet, de máris mellém vetődik egy vörös hajú nőszemély. Eleinte nem méltatom figyelemre, de a szemem sarkából is látom, hogy illuminált állapotban van, és a kelleténél több bátorság folyt le a torkán, mint kellett volna. A társaságom általában a kórházi dolgozókra, és a betegeimre redukálódik le, de ma kivételt kell tennem, mert a kezdeményezést más teszi meg helyettem. Nem vagyok faragatlan, de túlontúl közvetlen sem. A korsó Guinness megáll a kezemben, és még megízlelni sincs esélyem, mert nekem jönnek.
- Igen, valóban úgy gondolom, hogy hölgy, de miért minek tartja magát? – pillantok sandán oldalra, de még nem nyitok felé. A tartásából is látszik, hogy nincs a helyzet magaslatán, de azért még annyira nem is részeg, hogy támogatásra szoruljon, mondjuk, ha így folytatja, akkor hamarosan sor kerül rá. A bemutatkozás sem marad el, mert a kezét nyújtja felém, és már éppen csak az hiányzik, hogy elböfögje a nevét, de sokkal finomabbra sikeredik.
- Alden, aki most éppen inni készül. – kortyolok bele a korsómba, végre egy kis megnyugvás. Már el is felejtettem, hogy mennyire jól tud esni egy majdnem hazai íz. A régi időket juttatja eszembe, de Ms. Tudálékos kisasszony nem hagyja annyiban az ismerkedésünket, és szóval tart. Egyelőre még nem döntöttem el, hogy öngyilkos jelölt-e, vagy csak szimplán közlékeny, de el fog dőlni.
- Nem tudtam, de most már sokkal okosabb vagyok. A lényeg az ízében rejlik, de meglepően tájékozott az írországi sörök világában. – igen, ott bukjál a szám szegletében az a bizonyos mosoly, mert történetesen a nők kilencven százalékának biztosan nem jutott volna eszébe ehhez hasonló, sőt nem is érdekli őket, hogy mi fán terem a sör, és annak a története. Nehezen vallom be, de a mellettem ülő felkeltette az érdeklődésemet, de azt ugyan már nem hagyhatom, hogy meghívjon egy tequilára, nem szeretem, és nem is fogadnám el tőle. A kis napi limitem ennyi, ha még épségben haza akarok jutni, és nem kockáztatnám a jogosítványom bevonását, ha nem szükséges. A pénztárcámért nyúlnék már, de nem engedi, hogy én fizessem ki, sőt szóba is hozza. Nem sok olyan esetet láttam, ahol a gyengébbik nem mindenáron ragaszkodott volna ahhoz, hogy fizethessen. A víz mindenképpen kelleni fog, ha már ennyire beleveti magát az ivászatba. A rendelésünket meg is kapjuk, és Bill már ránk se bagózik, mert az óriási tv-n ragadnak a kiguvadt szemei. Az én tekintetem kellemesebb vizekre evez, és ha pofátlan akarok lenni, akkor ott is marad néhány másodpercig a telt idomokon, mégis nyugodt maradok, és maximum a fejemben fordulnak meg felnőttes tartalmú erotikus fantazmagóriák, de az arcvonásom ugyanolyan rezignált marad, mint előtte.
- Az olcsó ribancok nem tudják, hogy mi fán terem a Guinness, és nem is áll módjukban fizetni az italukért. – hetykén vonom az ajkaimhoz közelebb a korsót, és hörpintek fel egy nagyobb adagot a kesernyés párlatból. A megjegyzésére csak enyhén felvonom a szemöldököm.
- Az állításomat módosítom, nem ribanc, de igen szabados a viselkedése. – pillantok előre egy rövid időre, de az elém tolt tequilát nem fogadom el, hanem szépen a tulajdonosa elé tolom.
- Ha már maga belelendült, akkor igya is meg. Kocsival kívánok távozni. - azért, ha már az egészségemre iszik, akkor felemelem a saját poharam, és abból iszom ki az utolsó kortyokat, kicsit megöblögetve a szájpadlásomat. Olyan régen élveztem az életet, és hiányzik, hogy felengedjek, de Elisa után sajnos nem megy olyan könnyen. Itt ez a nő, semmilyen félelemérzet nincs benne, simán lehúzza a mexikói csodát is, bármilyen gyengeség nélkül. Irigylésre méltó a hozzáállása, de ez úgysem tart örökké. A holnapi nap hamarabb fog eljönni, mint szeretné, és rosszabb lesz a macskajaj, mint amire számít. Meg se lepődöm már azon, hogy egy újabb sört rendel magának, de most már elé csúsztatom a neki szánt vizet.
- Ha nem akar holnap nagy felfordulást odabent. – mutatok a hasára – akkor szépen megissza azt is. Nem kellene kiszáradnia. A másnap borzalmasan el tudja rontani a kedvet. – a kezem ott marad a hűsítő üveg nyakán, amikor felsikkant, és én is kénytelen vagyok a televízióra irányítani a pillantásomat.
- Nem vagyok oda a hasonló játékokért. Jobban szeretek bowlingozni, és golfozni. – húzom el a kezemet, és kiegyenesedve kérek még egy üdítőt, bár ahogy elnézem, iszonyatosan rosszat mondhatok, mert helyette újabb Guinness koppan a pulton.
- Ez aztán a kiszolgálás. – rázom meg a fejemet, és ha már úgy alakult, hogy szóba elegyedtünk, akkor nem fogom megszakítani ezt a kis bimbózó ismerkedést éppen most.
- Mivel foglalkozik igazából, ha már így péntek estére ennyire el tudja engedni magát? – játszadozok a pohár szélén, és magam elé bámulás helyett, most őt figyelem. Opálos tekintet, egy kicsit alkoholgőzös, de azért kellemes elmerülni benne. Lentebb most nem mennék, mert a végén megvádolna azzal, hogy a melleivel kommunikálok. A vörös haj egyedivé teszi a megjelenését, és minden bizonnyal ennél sokkal visszafogottabban öltözködik a hétköznapokban. A civil megjelenés mindenki számára egy másik álruha.
- Héj, haver nem jüssz játszani? – lök meg a vállamnál fogva egy kétméteres ajtó, és úgy tekint rám, mint lehetséges jászópajtira. Kissé sért ez a fajta leszólítás, de feszültséget sem szeretnék szítani.
- Nem igazán… - nem nagyon elégszik meg ennyi válasszal, és a kezembe nyomja a darts tűket.
- Vún partnered? – nem tudom, hogy az akcentus teszi, vagy csak a két hiányzó első foga, de nem egyértelmű a kérdése.
- Vún párod a játékhuz? – na…sokkal jobb. Elgondolkodom egy pillanat erejéig. Egyszer élünk, vagy nem?
- Igen, a mellettem ülő. – tekintek kérdőn Kate-re, benne van-e, vagy sem, ha már ilyen „szívélyesen” meg lettünk invitálva a játékra.


made by torie ♥



A hozzászólást Alden Maxfield összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Nov. 24, 2016 6:24 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
62
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 05.
▪▪ Korom :
40
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Nov. 13, 2016 6:55 pm Keletkezett az írás




Alden & Kate



I don't need no money as long as I can feel the beat.



Az este, a jelen állás szerint, kétféle képpen folytatódhat.
Az egyik verzió az, hogy hamarosan továbbállok, mert érzem, ahogy a vérereimben lüktet valamiféle megmagyarázhatatlan, sürgető erő. Nem volt elég ennyi, többet akarok, bele akarok menni az éjszakába, és egy olyan helyre akarok menni, ahol táncolni is lehet – itt leginkább csak beszélgetni, játszani, meccset nézni és inni vedelni lehet.
A másik verzió az, hogy már itt, a nem is olyan távoli jövőben összeszedek-, vagy felszedek egy férfit, és szépen hazaviszem, vagy hazavisz, magához. Vagy egy hotelbe megyünk, igazából tárgytalan.
Egyébiránt, nem, mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy itt, vagy a következő helyen, egy clubban szedek fel valakit. A sztori vége, végtére is, ugyanaz volna.
Oké. Rohadtul pofátlan vagyok, már csak azért is, mert pontosan tudom, hogy mennyire idegesítő, amikor belemásznak az ember személyes terébe. Én legalábbis nagyon utálom. Szeretek emberekkel kontaktusba lépni, kellően nyitott vagyok ahhoz, hogy bárkivel lepacsizzak – csak ne legyen a beosztottam, mert velük kegyetlen vagyok, de szerintem csak akkor tanulnak, ha szigorúan, vasmarokkal tartja valaki a gyeplőt -, de van egy határ, amit én húzok magam köré; ezt pedig nem szeretem, ha bárki, ha akárki átlépi. Nem tudom, hogy ezt Tony váltotta-e ki belőlem, vagy világéletemben ilyen voltam-e, de most ez van. Nem engedek be senkit sem az életembe, és nem engedek be senkit sem a fejembe, nem engedem, hogy belém lássanak, hogy a lelkembe nézzenek.
Most azonban találkozik a tekintetem a férfiével, tartom vele a szemkontaktust, de nem válaszolok azonnal.
- Hm – elgondolkodom. Tényleg gondolkozom azon, hogy, ha nem vagyok hölgy, akkor mégis mi, vagy ki vagyok. Nem hiszem, hogy egyetlen szóval lehetne jellemezni engem, vagy bárki mást. Szerintem mindenki többrétű ennél. És, a férfi most nyilván a nememre gondolt, első sorban, de azért az túlzás, hogy ilyen kontextusban nevezzen nőnek. Nem vagyok méltó erre, pláne nem itt és most nem. – Őszintén szólva, tök jó lenne, ha macska lehetnék. Tudja, egész nap ennék, és aludnék, néha elnyúlnék egy ház tornácán, és napfürdőznékés az a vicc, hogy ez nem vicc; ezer wattos mosolyt villantok a férfire, miközben a teljesen komolyan gondolt szavaimat kimondom. – Ez persze nem változtat a tényen, hogy nőnemű egyed vagyok – adom be a derekamat, és bólintok.
Két karomat az asztalra fektetem, úgy görnyedek előre ültemben, az egyik lábam lecsúszik a szék egyik keresztlécéről, ennek következtében kissé megcsúszok előre. De minden rendben van, tudom, hogy mit csinálok, uralom a helyzetet, mindenki nyugodjon le a picsába.
- Nem is akármit – elismerően méltatom a férfi stílusát, már csak azért is, mert cseppet sem szerény személyem is oda, meg vissza van a Guinnessért. Még szép, hogy értek a sörökhöz. Az apám a birtokunkra vitt ki lövöldözni egy puskával, amikor Sally-Anne balett órákra járt. A modern, ír nemesek életét élte mindig is, nekem sem szánt egyebet. Eljártam vele, a bátyámmal, meg a hasonszőrű barátaival, és az ő fiaikkal vadászni. Emlékszem, hogy a bátyám, aki már nyilvánvalóan akkor is tudatában volt annak, hogy csőbuzi, mindig rókázott. Mármint, ő okádott, amikor rókákra-, vagy egyéb kisebb-nagyobb vadakra mentünk vadászni. Én meg... for fuck’s sake, végignéztem az állatok haláltusáját. Nem sírtam, hangosan és látványosan legalábbis nem, de soha nem értettem, hogy mi célja van ennek az egésznek. Akkor fogadtam meg először, hogy nem leszek olyan, mint az anyám, bár akkor még csak azért, mert nem tudtam volna elviselni, ha egy valaha élő állat lóg rajtam-, vagy a házam falán, ilyen-olyan formában.
Azt hiszem, ha kiderülne, hogy a bátyám meleg, az apám tényleg instant szívinfarktust kapna. Elvégre, van két gyereke, nem lehet, hogy mindkettő csalódást okozzon, nem igaz? Mert az én családom nem bármilyen család, nem csak egy egyszerű család; nekünk tökéletesnek kellene lennünk. De határozottan nem vagyunk azok. Az anyámnak már amúgy is ég az arcán a bőr, amikor hazamegyek néhanapján, és a szintén előkelőnek nevezhető ismerőseikkel találkozom.
Mondjuk, szerintem az vicces volt, amikor apát megkérdezte az egyik barátja, hogy esetleg baj van-e a kapcsolatukkal, a házasságukkal, anyával. Ezzel, legalábbis szerintem, arra akart utalni, hogy nem kellene mindenféle kurvával összejárnia-, hovatovább nyilvánosan mutatkoznia. Ja, igen. Annak a kurvának engem nézett, haha!
- Remélem, holnapig nem fogja elfelejteni – kacsintok rá. – Habár, igaza van. A lényeg az íze – hanyagul vonom meg a vállamat, mintha cseppet sem érdekelne a Guinness történelme. – És különben sem hiszem, hogy hasznát venné ennek a tudásnak az életében – összepréselem ajkaimat, és felszaladnak szemöldökeim, halovány, nem túl mély barázdákat vonva homlokom amúgy sima bőrébe. Hiszen ez az amúgy teljes mértékben elhanyagolható információ még csak nem is az alapműveltség részét képezi. – Egyébként ír kocsmadalokban is jó vagyok, de e tudásom prezentálásához még, sajnálatos módon, nem ittam eleget – és a hangsúly a még szócskán van, mert szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a mai nap folyamán még fogok énekelni. Még, ha nem is feltétlenül ír kocsmadalokat.
Aztán meg is kapjuk a két pohárka tequilát, és míg én a kezem sózásával foglalatoskodom, Alden mintha elkalandozott volna kissé, ami nem feltétlenül zavar, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva fent akarom tartani a sebtében kialakult kapcsolatunkat. Mondjuk, azon sem lepődnék meg, ha azt fontolgatná, hogy, amilyen gyorsan csak lehet, megpattan. Nem olyan fickónak tűnik, mint itt mindenki, mert itt mindenkit fel tudnék szedni, és nem is kerülne sokba – egy mosoly, egy kacér, váll fölött hátrapillantás, egy megringó csípő... de az a baj ezzel, ami nem feltétlenül baj, hogy Aldent akarom felszedni, nem bárki mást. Hát, ki érti ezt?
Kaján vigyorral a képemen hagyom-, hovatovább élvezem, miként a férfi rajtam-, kiváltképpen a melleimen legelteti tekintetét. Lágyan az alsó ajkamba vájom fogaimat, míg rám-, egészen pontosan az arcomra-, a szemembe nem néz.
Védekezhetnék. Meg is sértődhettem volna, hogy olcsó ribancéhoz hasonlította a kinézetemet, a fizimiskámat, az öltözékemet, a stílusomat; engem. Tagadhatnám. De nem fogok, nem fogom.
- Meglehet, hogy hm – búgom, megnyalva kiszáradt ajkamat -, hogy egy tanult ribanc vagyok – mutatok rá a tényre, hogy akár az is lehetnék. Persze, nyilván nem vagyok kurva, elvégre soha nem vártam fizetséget azért, amit tettem, meg különben is, azért teszek meg dolgokat, azért bújok ágyba férfiakkal, mert ez természetes dolog, szerintem, továbbá egy jó szex mindig jó. Ha meg nem jó a szex, akkor így jártam, így jártunk. Nem kell az életet olyan véresen komolyan venni.
Persze, van, aki ribancnak nevez, a hátam mögött, vagy nyíltan a képembe mondja az illető, legyen férfi, avagy nő. Mi, emberek olyan felvilágosultnak, zseniálisnak és modernnek gondoljuk magunkat, úgy véljük, hogy mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán, mi vagyunk az evolúciós ranglétra legtetején, ehhez képes ilyennel, vagy ehhez rettenetesen hasonló dolgokkal dobálózunk. És most ne redukáljuk le a savazó embereket férfiakra, bár nem egy esetben pont egy hímneműtől kaptam meg azt, hogy bizony egy könnyűvérű szajha vagyok, sokszor pont olyanoktól, akik velem csalták meg a tulajdon feleségüket. Nem csak a hím soviniszta disznók ilyen kegyetlenek (mert, bizony, ez kegyetlenség, annak ellenére, hogy rólam lepereg, már nőről nem biztos; a felnőtt nőkről nem feltétlenül), hanem kedves nőtársaim is illettek már ilyesmi jelzővel.
- Wow, milyen szolidan fogalmazott – nevetek halkan, és röviden, majd tekintetem az elém tolt tequilára vonom. – Oh, ugyan már, Alden! Szarja le. Én is autóval vagyok – hanyagul megrándítom a vállamat. - Tuti nem kéri? – pillantásom a férfi és a minőségi szesz között ingázik. Amennyiben nemleges választ kapok, úgy egy pillanatig sem kéretem magamat, és az előző köröket újfent megtéve legurítom ezt a rövidet is.
És szinte azonnal megbánom. Ugh hangot hallatok, és megrázom a fejemet, a valószínűleg kipirult arcomat legyezem kezeimmel, és sört kérek.
- Köszönöm – mondom, de nem veszem el a vizet, helyette a folyékony kenyérbe iszok bele, és figyelmemet egy röpke pillanat erejéig a tévéképernyőre irányítom.
- Még soha nem golfoztam, de nem messze van innen egy szórakozóhely, ahol lehet bowlingozni. Ha gondolja, benézhetünk – ajánlom fel a szolgálataimat kíséretemet a férfinek, majd újra a meccset nézem, ahol az ellenséges csapatnál van most a labda. – Gyerünk már, baszd meg, állítsd meg! Jó, hogy nem hagyod, hogy elsétáljon melletted, egészen a vonalon túlra! – ugyan nem kiabálok, de felemelem a hangomat, és a hadonászok a tévének. – Ja, jó hely, szeretek ide járni. A hangulat is mindig jó – futólag pillantok a férfire, és igyekszem tényleg ránézni, nem pedig mellé, valahova, vagy kancsalítani, vagy becsukni a szememet, míg beszélek. Aztán, ki tudja, milyen arcot vágok.
- Tanár vagyok – szemrebbenés nélkül hazudok neki is, mint a beer pongos brigádnak. – A hétvége mindenkinek hétvége – mutatok rá a tényre. Nem, mintha nekem nem kellene holnap dolgozni menni, mert de. Kell. Tízre ki van írva egy műtétem, és most nem késhetek, és addigra össze is kell szednem magamat. Fuck... azt sem tudom, hogy most mennyi az idő!
Aztán én a meccset nézem, Aldent meg megkörnyékezi egy hegyomlás. Laposan pislogva nézek el a korsóm fölött, a tévére függesztem a tekintetemet, de a szemem sarkából a férfit figyelem, még, ha nem is tudom feldolgozni azt, amit a kétajtós szekrény magyaráz. Fogalmam sincs, hogy miről beszélnek; olyan, mintha a víz alól hallgatnám a beszélgetésüket a vízfelszínen túl.
Csak akkor szentelem a kis párosnak minden figyelmemet, amikor Alden rám utal.
- Huh? – tele van a szám sörrel, de lenyelem, míg összerakom a képet. – Dartsozni megyünk? – nézek az ónixhajú férfire, majd az újdonsült kis nagy barátunkra. – Jól van, ám legyen – teátrálisan adom az úrinőt. – A vesztes fizet egy kört – és ezzel, hanyag eleganciával le is csusszanok a székről, kicsit megingok, majd a sörömmel betársulok a férfiak közé. A hegyomlás átkarol, mire orromat megcsapja a veríték éles szaga, a gyomrom pedig bukfencet vet, és egy pillanatra azt hiszem, hogy most ide hányok, és nem érdekel senki és semmi. De tartom magamat, és kibújok a férfi izmos, vaskos karja alól, és közelebb lépek Aldenhez. Akinek amúgy nagyon jó illata van.
- Tud dartsozni? – pillantok Aldenre, merthogy én már nemigen látom tisztán a táblát.
Az első három dobásom rémes. A vonal mögött állok, a kinyújtott karom apró köröket, és nonfiguratív ábrákat ír le a levegőben, míg koncentrálok, a balomban a korsó, amit a dobások között ajkamhoz emelek, és belekortyolok. Egy tízest, egy tizenhatost és egy négyest tudok csak összedobálni, majd átadom a stafétabotot Aldennek. – Nem vagyok formában – vallom be vigyorogva. – De, bárhogy is alakul, ha ennek vége, ígérje meg, hogy nem fog haragudni rám.


Words: 1 662 ▲ Music: Cheap thrills ▲ Note: No, I ain't got cash, but I got you, Baby.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
4
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 24.
▪▪ Korom :
45
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Nov. 24, 2016 6:36 pm Keletkezett az írás




Alden and Kate


A feleségem halála óta megrögzötten kerülöm a nagyobb társadalmi eseményeket, a kórházi összejöveteleket, de még az olyan egyszerű, péntek esti bárokat is, mint az, ahova most betértem. Talán a mexikói takarítónő, talán saját indíttatásból, de elérkezettnek láttam az időt arra, hogy emberek közé merészkedjek. Audrie olyan volt számomra, mint a napsütés egy örökkévalóságig tartó éjszaka után. A lelkem lehet, hogy megfáradt, de az ő kedvéért bármire képes lettem volna. A terméketlen méhe dacára is kiegészítettük egymást, és nem telt el úgy egy nap, hogy ne mondtam volna legalább egyszer neki, hogy szeretem. Másoknak már ömlengősen, rózsaszínbe fingósan romantikus lélek lennék, de akik valóban boldog házasságban élnek, azok tudják, hogy mi fán terem az Igazi. Nem kerestem, mégis ráleltem, és nyíltan vállaltam, hogy a felhők fölött járok, és bejárásom van a Mennyekbe. Kiváltságos szerepet kaptam a sorstól, de mint tudjuk, amit ad, azt vissza is veheti. Elvette a napsugaramat, az életem miértjét, és íme, öt év távlatában is a szívem jéggé van dermedve. Férfilétemre szenvedek, üresek a hétköznapok, de ma valamiért úgy éreztem, hogy nem bánom meg, ha megiszok egy sört, és esélyt adok az életnek arra, hogy megmutassa nemcsak azért érdemes felkelnem, hogy életeket mentsek. Befásultam, és újításra van szükségem, de nem feltétlenül egy új kapcsolat reményében. Azt hiszem, arra még nem állok készen, beszennyezném a szeretett nő emlékét, ha megcsalnám.

A sörömmel foglalatoskodom, de a mellettem lévő hely nem sokáig marad üresen, és lám egy élettel teli, már-már a határokat súroló nőszemély gabalyodik belém. Túlontúl közvetlen, még az is lehet, hogy mások szemében közönséges, és szabados a viselkedése, de a mai átlagot véve nem lepődöm meg ezen. A megjegyzései eleinte idegesítenek, sőt nem igazán óhajtok szóba állni vele, mert nekem az jelenti a kikapcsolódást, és a feltöltődést, ha magányomban fogyaszthatom el a sörömet, de ez most nem valósulhat meg. A szívem mélyén tudom, hogy fel kellene hagynom az antiszociális viselkedéssel, de a szokványos életmód mellett ez már saját magam megerőszakolásának számítana. Fél füllel hallgatom, hogy miket fecseg, a tekintetem többször is megpihen rajta, de azért, ha megoldható, akkor csak szűkszavúan válaszolok neki. A Guinnessről szóló kis eszmecsere az első olyan momentum, ahol megfordul a fejemben, hogy érdemes lenne az igennél, és a nemnél továbbmenni, de még így sem visz rá a lélek, főleg nem akkor, amikor mindkettőnknek tequilát rendel. Kate, ez a neve a hölgyeménynek, és feltűnően nagyszájú.
- Igazán nem kell, de Ön megihatja. A vezetés és a jogosítvány szorosan összefüggnek az én megállapításomban, és lehet maradi vagyok, de nekem fontos, hogy ne okozzak balesetet. – engedem el ennyivel a helyzetet, és bár nem kellene foglalkoznom vele, azért a kedves Billtől az újabb söröm mellé még egy üveg vizet is kérek. Az erőltetett társalgás nem az erősségem, meg ez a „laza vagyok, szét ne essek” stílus sem. Komolyabban állok az élet nagy dolgaihoz, és kevés esetben engedem meg, hogy átessek a ló túloldalára, márpedig a mellettem helyet foglaló, cseppet illuminált állapotban lévő nőszemély már a saját határaimat súrolja ebben a kategóriában. A LCD tv-én az egyik helyi csapat játszik rögbit (?), még ebben se vagyok száz százalékig biztos, de hidegen hagy. Kate ellenben üvöltözik, szurkol, és még veszekszik is, ha gólhelyzet van, de nem sikerül a játékosnak pontot szereznie. Nem nagyon agyalok, csak kortyolgatom a kis ír csodámat, és néha végigmérem. Ez a rövidnadrág, és kilógó melltartó kombináció az egyetemi évek régmúlt eseményeit hozza vissza az emlékezetembe. Milyen más voltam még én is akkor, bohém, gondtalan, és boldog. Tonyval rengeteg kalandot éltem meg, és nem mondanám, hogy nem akadtak rossz időszakok az életemben, ahol elindultam a hanyatlás útján is, de Audrie visszahozott, és megkomolyodtam. Egyszer minden gyerek felnő, és véget ér a rózsaszín máz. Felelősségteljes, fizető állampolgárok leszünk, hitelekkel, befizetésre váró számlákkal.
- A bowling ma este nem fog megvalósulni, de talán egy másik alkalommal igen. – biccentem felé a poharam szélét, és csenden hörpintem fel az alján maradt pár cseppet. A mai limitem ezzel át is léptem, szóval maximum az üdítő, vagy a víz marad, ha egy kis ideig még idebent szeretnék maradni. A józan ész tanácsa szerint most azonnal haza kellene mennem, de valamiért ez a vörös hajzuhataggal megáldott nő maradásra késztet, nem engedi a kíváncsiságom, hogy lelépjek….pedig az lenne a helyes. Miért kell mindig a jó utat járnom? Mikor fogok ellentmondani, ha nem ma este? A gondolataim, és a kommunikáció központom nincs köszönőviszonyban egymással, így mielőtt mérlegelhetnék, át is lépem az illendőség határát, és a munkája felől kezdek érdeklődni. A tanár nem illik hozzá, szinte ki is nevetem, de aztán visszafogom magam.
- Mindenkinek kijár a pihenés, elvégre péntek este van. Mit is tanít, ha szabad tudnom? A sörökben már jártas, de nem hinném, hogy a mai generáció fejét ezzel tömné…ellenben igen hatásos lenne. – halványan rándul meg a szám széle, miközben a meccset is felváltva nézzük, pontosabban csak a mellettem ülő, de ez a kevés szünet is elegendő ahhoz, hogy egy nem túl választékosan beszélő úriember környékezzen meg. A darts és én…régen talán mentek még a hasonló kocsmai játékok, de jócskán kijöttem a gyakorlatból, és nem ártana lassan indulni is, de úgy tűnik, hogy nagyon jó a „meggyőzőereje” a foghíjas férfinak. A páros játszmák még messzebb állnak tőlem, de ha már így alakult, és nemleges választ nem fogad el, akkor bevonom Kate-et is. A partneremnek nevezzem meg anélkül, hogy kikérném a véleményét, de van bennem egy kis isteni sugallat, hogy amúgy sem mondana nemet. Micsoda fordulat ahhoz képest, hogy nem akartam beszélgetni se vele.
- Odamegyünk. – bólintok, és fel is állok. Az ingemet tűröm feljebb, mert iszonyatosan magas a hőmérséklet, amikor elandalgunk a játék helyszínére. Már meghallani se akarom, hogy a vesztes fizeti a következő kört, mert én ugyan nem fogok inni. A másik debella állat mellé, egy kisebb is csatlakozik, aki a kiegészítő muskétása lesz. Tonyval játszottam ilyesmit utoljára, és volt is egy csel, de ahhoz már túlontúl régi az emlék, hogy felelevenítsem…hacsak nem jön majd ösztönből.
- Igen, tudtam…csak kicsit be vagyok rozsdásodva. – felelek neki, de hölgyeké az elsőbbség. Kate nagyon vagány a korsóval a kezében, bár kivetnivalót hagy maga után ez a dülöngélés, koordinációs problémák.  A kezdeti lövések, vagy éppen minek nevezzem őket nem olyan rosszak, de az utána következő sajnos nem kispályás.
- Nem fogok haragudni. – teszem mellé, és a kék tűket el is veszem tőle. A másik kettő nem érdekel, azonban van bennem egy kis bizonyítási vágy.
- Te gyűssz. – mutat rám a „kedves játékra invitálónk”, miközben kissé kiropogtatom a nyakamat, és beállok a vonal mögé. Kis terpeszbe állva lendülök neki, és bemérve a darts táblát az elsővel csak tizenöt pontot gyűjtök be. A másodiknál kinyújtom a nyelvemet, és hirtelen beugrik a csel. Körbefordulok egyet, és a hónom alatt lövöm el. Dupla húszas, erre még egy „ejhaj” megjegyzés is jár, aztán a harmadikkal is leszedek egy huszonötöt. Íme, az erős kezdés, amit meg is említenek nekem.
- Hunnan vagy már? Ez csalás… - kel ki magából az úriember, de én csak megvonom a vállamat.
- Nem csalok. – erősítem meg, de gyanúsan méreget, én meg Kate mellé állok. Megvárjuk, hogy a következő is lépjen, és ha rá kerülne a sor, akkor vele együtt megyek a vonalhoz.
- Segíthetek? – amennyiben igen válasszal szolgál, akkor a kezéből elveszem a sört, és a másikba adom a tűt.
- Most nehezebben fog menni az alkohol miatt, de ki kellene jelölnie egy pontot. – mögé állok, és a derekára simítva a jobbomat, irányítom odébb.
- Majdnem jó…még egy kicsit. Az lesz az. Nem kell erősen rákoncentrálnia…megvan a pont? Ha biztos benne, akkor hajítsa majd el. – az ujjaim a finom bőrbe vájnak, mert felcsúszik a felső.
- Most… - lépek el tőle, és lám meg is van az eredménye, mert betalál a tripla húszasba.
- Jó..nagyon jó. – bólogatok egy mosollyal az arcomon, de másoknak ez már nem tetszik annyira, és felháborodva közelítenek felénk, de még időben beállok Kate és a fatökű közé.
- Nem csaltunk…érthető? – teljesen nyugodtan cseng a hangom, de nem rettenek vissza az erőszaktól sem. Egy ideig még így álldogálunk, de aztán megunja, és hagyja az egészet.
- Minden oké? – fordulok Kate felé, de majdnem összeütközünk, mert olyan közel kerül hozzám. Most először érzem meg az orromba felszökő parfümillatot. Kellemesen fanyar….ki is ráz a hideg a tekintetünk összekapcsolódásakor.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:03 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Alden & Kate :: C'mon, c'mon, turn the radio on!
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: