Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Amy xx Lev Empty
»Szer. Okt. 26, 2016 6:41 pm Keletkezett az írás



Reggel hét óra volt. Nem láttam értelmét annak, hogy betoljam a képemet kilenc előtt, és mégis, ott görnyedtem az íróasztal fölött már fél hét óta. Alapból szarul aludtam, és tudtam, hogy ez nemesebb nap annál, mint sem elcsesszek magam körül mindent. Bár nem vagyok oda a kardiológiáért, de egy újabb műtét ígérete amelyben kezeskedhetek ugyanúgy felcsigázott, miképpen kisfiú koromban az a nyomorék orvosos játék, amikor a csipesszel olyan precízen kell kikapkodni a csávó testéből a nem odaillő dolgokat.
A műtét kilenckor kezdődött, és biztos voltam benne, hogy addig még kétszer megölöm magamat idegességemben. Zavart, hogy nem tudtam megfelelően koncentrálni, és gondolataim önkéntelenül is elkalandoztak más, az orvosláshoz még csak egy kicsit sem kapcsolódó dolgok felé. Bármennyire is le akartam nyugodni, idegességem egyre csak nőtt, és folyton azon kezdtem parázni, hogy elszúrok valamit, pedig már millió és egyszer láttam koszorúér-bypass műtétet, még akkor is, ha egészen eddig csak gyakornokként vettem részt rajta, másodasszisztensként, vagy műtőssegédként. Most asszisztens műtűorvosként kellett helytállnom, és minduntalan zavart a gondolat, hogy a mai napon a legbalabb lábammal keltem ki az ágyamból.
Már a harmadik erős, fekete kávémat szürcsölgettem a kórlapok felett, és azoknak, akik kicsit is ismernek, ez mind rosszat sejtet. Teljesen jogosan. Csak akkor iszom tej nélkül, ha szar napom van, és ilyenkor nem csak elviselhetetlenül viselkedem, hanem határozottan az is vagyok.
Valamelyik buzi szakorvos rám hagyta azt a király melót, hogy kitöltögessem a kórlapokat, és különböző jelentéseket írjak, mindenféléről, amihez messze semmi közöm nem volt. Ez csak még jobban felbosszantott, ha lehet. Amy, a gyakornokom, velem együtt hivatalos volt a műtétre, és tegnapi jókedvemben nem állt szándékomban megszívatni, úgyhogy őt tényleg csak nyolcra hívtam ide. Viszont a ma reggeli első idegesen benyelt kávém után rájöttem, hogy kurva szar kedvemben vagyok, és ilyenkor mindig öröm, ha a másik is szenved, szóval úgy fél órával ezelőtt, mikor idecsüccsentem a helyemre, már hívtam is telefonon, hogy kedvesen meginvitáljam erre a szopásra. Biztosan imádott, amiért reggel fél hétkor jutott mindez eszembe, de szükségem volt a jelenlétére. Elakartam vele végeztetni a papírmunkát, ami olyan undorítóan kacsingatott rám az asztallapról, hogy én csendesen pihenhessek valamelyik bőrfotelben az iroda másik sarkában. Meg amúgy is, rohadtul unalmas tud lenni egy csöndes szoba, amikor az ember idegesen várakozik valami nagyszabásúra. A percek csigalassúsággal teltek, és bár még csak harminc perce várakoztam a szolgámra, akit valójában gyakornoknak osztottak be mellém, mégis úgy tűnt, mintha már minimum hat órája nyomtam volna magam alatta széket.
A kezemben a rám váró műtét eljárásáról szóló pontos leírásokat olvasgattam, és tanulmányoztam. Szinte kívülről fújtam, szóval nem volt rá valódi szükség, de biztosra akartam menni. A kórlapokhoz egy ujjal sem nyúltam hozzá, majd Amy úgyis rendbe rakja őket alapon. Megcsinálja helyettem, amit nekem az említett buzi szakorvos helyett kellett volna megtennem. Így működik ez idehaza, nincs mese. A kimondatlan hierarchia rendszer úgy ki van mondva, hogy mindenki pontosan tudja, hogyan is működik. És ahogyan egykor én is a kórlapokat körmöltem kis tojásként, úgy most ő is azokat fogja. A gondolatra valamiért kárörvendő mosoly költözött ajkaimra, pedig tényleg semmi bajom nem volt a lánykával. Sőt, ami azt illeti...
És ekkor libbent be a fehér ajtón az említett kisasszony, én pedig bármennyire is akartam leplezni örömömet, amiért végre nem kell egyedül elhaláloznom ezen a kibaszottul unalmas helyen, egy mosoly árnyéka megjelent a szám sarkában.
- Jó reggelt! - üdvözöltem, mintha nem lenne ez a lehető legrosszabb reggel.- Ülj csak le, már előmelegítettem neked - álltam fel komótosan az íróasztal előtti gurulós székből, és tekintetemet visszaengedtem a kezemben lévő lapokra, ahogy elbotorkáltam a kanapéig, és letelepedtem rá. Két mondat után felpillantottam. Teljesen kiment a fejemből, hogy Amynek még nem említettem mi a ma reggeli feladata, és miért döntöttem úgy, hogy mégsem elég csak nyolcra bejönnie. Pedig direkt ügyeltem, hogy a telefonban nyitott kérdésként maradjon a miért, hogy utána láthassam az arcát, mikor megtudja. - Ja... izé. Ott van az a nagy adag papírkupac. Nekiláthatsz a kórlapok kitöltögetésének. Egy csomó összegyűlt, mert a doktor úr baszott megcsinálni, és inkább megvárta, amíg beosztanak mellé egy rezidenst, hogy rásózhassa a feladatot. Szóval majd ne felejtsük el megköszönni, hogy megcsinálhatjuk helyette - morogtam, miközben ismét a lapokat kezdtem bújni.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Amy xx Lev Empty
»Csüt. Okt. 27, 2016 6:01 pm Keletkezett az írás






Amy Locks




Life would be better without you


Ez a reggel is csodálatosan kezdődött.
Amúgy sem vagyok valami jó alvó, de tegnap éjszaka a szokásostól is nehezebben aludtam el. Legalább másfél órán keresztül forgolódtam az ágyamban, míg végül meguntam, és legurítottam kettő pirula gyógyszert abban a reményben, hogy ettől majd jobban bírok aludni. Aha, majdnem.
Olyan hajnali kettő körül a szél elkezdte csapkodni az ablakomat, ami minden egyes ostrom alkalmával hangosan megnyikordult. Olyan hangja volt, mintha valaki fémet karistolt volna végig; a szőr felállt tőle a hátamon. Hónapok óta ígérgetem, hogy megolajoztatom, de eddig nem váltottam valóra. Most persze bánom, hogy a lustaságom fontosabbnak ítélte meg a kedvenc sorozatom legújabb epizódjait.
Éberen feküdtem az ágyamban. A takaró már teljesen összegubancolódott, fogalmam sem volt, hogyan áll, merre van a vége, eleje. Frusztráltan nyögve oldalra fordultam, lehunytam a szemem, és koncentráltam, hogy merüljek már el az öntudatlanságban.  De nem tudtam elaludni egészen hajnalig, amikor elcsendesült a szél.
A reggel viszont nem várt fordulatot vett. Az ébresztőm helyett a telefonom szólalt meg, így a cseppet sem kellemes csörgő hang helyett az egyébként kedvenc zenekaromnak tartott Green Day vert ki az ágyból. Sajnos szó szerint. Annyira meglepődtem a hirtelen zajra, hogy legurultam az ágyamról, és a földön tapogatózva vettem a kezembe a telefonomat. Hunyorítva meredtem a kijelzőre, ám amikor megláttam Lev Elliott nevét, rögvest kiment minden álom a szememből.
Félreértés ne essék, semmi közöm a férfihoz, viszont igencsak... megfontolt véleménnyel vagyok róla. Ó, hogy miért? Csupán mert pokollá teszi az életemet.
Ő a rezidensem. Nem én választottam őt, de eleinte nem bántam, hogy mellé kerültem. Helyesnek tűnt, és a mosolyából ítélve kedvesnek is. Viszont ez a kezdeti szimpátiám gyorsan eltűnt, amikor együtt kezdtünk dolgozni.
Ma például, ahogyan elhadarta a telefonba, hogy korábban be kell mennem, egyenesen utáltam őt. És nem túlzok. Egy röpke pillantást vetettem az éjjeliszekrényemre állított órára, miközben próbáltam kihúzni belőle, miért van rám szüksége korábban a megbeszéltnél (eredménytelenül). Számíthattam volna rá, hogy elcseszi az egyetlen olyan napot, amikor nem kell korán kelnem.
De nem volt mit tenni, sóhajtva megmondtam neki, hogy fél óra múlva ott vagyok. Miután letettük, rosszkedvűen dobtam le a telefonomat a padlószőnyegre. Megszokta már, hogy folyamatosan hajigálom, úgyhogy semmi baja nem lett.
- Bakker, hogy utállak, Lev Elliott! - morogtam az orrom alattt dühösen.

Fél órával később beléptem a kórház ajtaján. A kinti kipufogógázzal telítődve megváltás volt beszívni a steril levegőt, amiben enyhén érezhető volt a kórházakra jellemző fertőtlenítő szag. Más talán kellemetlennek tarthatja ezt, de nem én. Imádtam minden pillanatot, amit idebenn tölthettem - feltéve, ha nem betegként volt jelenésem.
Mégis rosszkedvűen elfintorodtam, mielőtt beléptem volna a megbeszélt helyre. Ki kellett adnom magamból mindent, nehogy Lev Elliott előtt kezdjek el pofákat vágni. Valószínűnek tartottam, hogy azt nem venné jó néven.
Még egy utolsó sóhaj, és kettő halk koppantás után beléptem. Odabent rögtön megláttam a rezidensemet, ahogyan az íróasztalnál görnyed, de amint belépek, felnéz rám.
Sosem tudtam, hogy köszönjek neki. Nem volt sokkal idősebb nálam, de mégiscsak fölöttem állt valamennyivel, és ezt szerette is kihangsúlyozni. Végül csak motyogtam valamit a "szia" és "jó napot" között, majd elfoglaltam a nekem kijelölt helyet. Az előttem hagyott papírokra meredtem. Egytől-egyig kórlapok voltak. Azok a fajták, amiket minden orvos és minden leendő orvos gyűlöl. Tudtam, hogy én sem fogom jobban szeretni a többieknél.
Mind üres volt, még csak egy tollvonás sem volt rajtuk. Mélyen kezdtem már érteni, hogy Lev miért rendelt ide a szükségesnél korábban, de nagyon reméltem, hogy csak a paranoia.
"Ennyire csak nem lehet köcsög" - bizonygattam magamnak. Nem véletlenül mondják rám, hogy néha félelmetesen naiv vagyok.
A rezidensemre pillantottam, de ő nem nézett rám. Valami nyomtatványt vizslatott elmélyülten. Teltek a percek, én pedig egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Miért nem mond már semmit?
- Khmm... - köhintettem egyet zavartan. - Lev... - Rögtön tudtam, hogy hibáztam. Mr. Elliottnak kellett volna szólítanom. A végén még személyeskedésnek veszi, mint a legutóbb. Azt pedig véletlenül sem szeretném még egyszer végigjátszani!
De a várt leszidás csak elmaradt. Ehelyett valamit olyat mondott, amin lehetetlen volt nem kiakadnom. Tehát mégis lehet ilyen kegyetlen... velem akarta elvégeztetni a mocskos munkát. Mégis minek néz engem, a rabszolgája vagyok talán?
Igyekeztem fékezni a dühömet, mert azzal csak rontottam volna a helyzeten. Helyette a számomra legjárhatóbb utat választottam - adtam a naiv kislányt, aki azt hiszi, a világ szép és jó, és minden ember kedves hozzá.
- Értem. És ha befejezted azt - böktem a kezében tartott lapokra -, akkor te is csinálod? Mert elég soknak tűnik, és nem hiszem, hogy egyedül be tudnám fejezni... - Beharaptam az ajkamat. Fejben már régen tudtam, hogy mit fog válaszolni.
A jó büdös francokat.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Amy xx Lev Empty
»Csüt. Okt. 27, 2016 7:45 pm Keletkezett az írás



Félreértés ne essék, sosem akartam az a faszi lenni, aki megkeseríti mindenki életét maga körül. Legyen szó most egy random emberről mellettem, a legjobb barátomról, a szüleimről, vagy Amyről, a gyakornok lányról. Meglehetősen sajnáltam őt, amiért pont engem fogott ki magának, de a helyzet az, hogy nálam még sokkal elrettentőbb emberek is ólálkodtak ezen falak között, szóval néha talán még túl kedvesnek is találtam magamat az átlaghoz képest. Persze, nem beszélve most itt a kedvesebb, női kollégákról, mert nem akarok itt szexista megjegyzésekkel lövöldözni, de ők mindig babusgatják az újoncokat, mint sem gyakornokokként kezelik őket. Nem mintha magamat fényezném, vagy ilyesmi, de célszerűbbnek láttam a szívatást, és a kemény munkára való rászoktatást, mint sem a nyünyüzést, meg a nyáladzást. Vagy legalábbis, ha valaki megkérdezte, hogy miért nem hagyok egy perc nyugtot sem Amynek, akkor mindig ezzel védtem be magamat. Még akkor is, ha a történetben erős szerepet játszik saját magam szórakoztatása, és annak a ritka lehetőségnek megragadása, hogy legálisan éljem ki rejtett szadistaságomat.
Ha orvos akar lenni, úgyis bírnia kell, gondoltam, és igen, bevallom, öröm volt azt látni, hogy foggal körömmel küzd, pont úgy, ahogyan én is tettem négy évvel ezelőtt. És bár sosem mondtam volna neki, és sosem terveztem mondani, valójában büszke voltam arra, hogy talpraesett gyakornok loholt mögöttem a folyosókon. Könyvet borítójáról, mester tanítványáról. És nem akarok faszfejnek tűnni, szóval ő sem lehet az. Na.
A nyomorult kedvemnek köszönhetően tudtam, hogy ma sem fog jobban kedvelni, mint tegnap, és valószínűleg holnap. De pont ez a nyomorult kedv fékezte meg azt is, hogy érdekeljen a dolog. Csak ott akartam lenni azon a műtéten, a betegért, a szakorvosért, Amyért, és magamért. Aztán haza akartam húzni a faszba. Imádtam a munkámat, de mostanában a dolgok egyáltalán nem a terv szerint mentek. Vagyis ez nem volt teljesen igaz. Inkább úgy mondanám, hogy éreztem a vihar előtti csendet a levegőben, és sejtelmem sem volt, mikor, honnan érkezik majd, és mégis miért kéne tartanom tőle. Én pedig mindig az a fajta ember voltam, aki gyűlöli az ismeretlen, még nem látott dolgokat. A megszokott környezetem volt az elfogadott, és gyűlöltem nem tudni, hogy mi vár rám.
A lány megérkezett, elfoglalta a helyét, és miután felvázoltam a nap terveinek körülbelül egyszázadát, szembetaláltam magam gyűlölködő tekintetével. Próbálta leplezni, de a szeme csillogása nem olyasvalami, amit el tudott volna rejteni előlem. Ennek ellenére nem hibáztattam érte. Nyilván szívesebben aludta volna az igazak álmát a puha ágyban, amiből olyan orvul rángattam ide, az új otthonába. Csak annyit tudtam remélni, hogy tart annyira jó csávónak, hogy elnézi a járulékos veszteséget, ami mondjuk a hangulatom, és az ezzel mindig párhuzamos személyiségem. Bármennyire idiótán is hangzik, mindig reméltem, hogy a nőknél megvan az a bizonyos második esélyem, hogy: "bunkó, bunkó, de legalább jó ránézni". Soha, egyetlen ujjal sem nyúltam hozzá Amyhez, de néha próbáltam engesztelni őt azzal a sármmal, amit általában egyébként lusta voltam használni. Aztán vártam a fogékonyságra, vártam én, de tudtam, hogy őt leginkább az zavarja, hogy itt kell rohadnia velem együtt, miközben még undorítóan ki is használom felsőbbrendű helyzetemet, nem pedig az, hogy szépen nézek-e rá, vagy sem.
Alap esetben legalább elmosolyodtam volna feltételezésére. Viszont ma nem alapeset volt.
- Most viccelsz, ugye? - pislogtam rá, mintha képtelen lennék rájönni, hogy akkor most ő az idióta, vagy én. Visszapillantottam a papírokra, de szavaim továbbra is hozzá voltak címezve. - Soknak tűnik, mert sok is, úgyhogy jobb, ha minél előbb nekilátsz. Kilenckor lesz a műtét, félkor megkeressük a szakorvost. Addig van időd, aztán ha nem sikerül, utána folytatod. - Tudtam, hogy semmi kedve, és feldühített - bár még próbáltam leplezni. Ha nem látszott volna rajtam, így is éppen eléggé ideges voltam, és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy még vele is vitatkoznom kelljen, hogy elvégezze az alapvető feladatait. Jó, ez nem az alapvető feladata, de az enyém sem. És akkor meg már inkább az övé.
Ha érkezik rinyálás, ha nem, még azért hozzáfűztem:
- Amúgy meg egy szavad sem lehet. A legtöbb gyakornok éjjel-nappal ezeket a fosokat töltögeti, én meg ma is viszlek magammal egy bypassra. Inkább meg kéne köszönnöd, és mindent megtenned azért, hogy cserébe imádjalak - vigyorogtam fel rá pimaszul, a reggel folyamán először, és valahol vártam, hogy hol pattan majd el a cérna. Egy kicsit talán azt szerettem volna, hogy nála előbb pattanjon el, mint nálam. Ha már nincs kedve dolgozni, akkor legalább szórakoztasson el, vagy valami. Aztán igen, közben elkezdhetné töltögetni, mert az én fejemet veszik, és cserébe nekem majd az övét kell.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Amy xx Lev Empty
»Pént. Okt. 28, 2016 3:04 pm Keletkezett az írás






Amy Locks




Life would be better without you


Eddig is tisztában voltam vele, hogy nem én kaptam magam mellé a világ legjobb, legkedvesebb rezidensét, de azért na. Értem én, hogy sokkal hasznosabb, ha valaki hajt előre, és nem csak a fejedet babusgatja, hogy ilyen ügyes meg olyan ügyes vagy, amikor egyértelmű, hogy mindent szarul csinálsz, de azért Lev Elliott egészen biztos, hogy nem csak azért ilyen gonosz velem, mert a javamat akarja.
Például, ha valamikor (egészen véletlenül) megfeleltem az ő piszkosul magas elvárásainak, és a vártnál sokkalta jobban teljesítettem, még akkor sem számíthattam dicséretre. Á, dehogy. Az nem is ő lenne. Hanem kapok a pofámba néhány odavetett szót, hogy ő gyakornok korában ilyen meg olyan jól csinálta. Aha, mert ő bizonyára olyan fenemód tökéletes volt akkor is... vagy nem, mert ilyen gonosznak születni kell. Teljesen kizárt, hogy rezidensként kattant be ennyire. Ha pedig igen, valami nagyon rossznak kellett vele történnie azóta. Talán meghalt valakije. Vagy valami betegsége van? Akárhogy is volt, nem kellett volna céltáblának lennem, amin a szadizmusát kiélheti.
Dühösen, összeszorított fogakkal meredtem újra a papírokra. Közben igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Szó se volt róla, hogy a megalázottságtól jött rám a sírhatnék - csupán a dühöm számlájára írtam fel. Ha valaki felidegesített, rendszerint sírni támadt kedvem.
Számítottam rá, hogy azt fogja felelni, amit, de még neki állt feljebb. Mintha valami hülyéhez beszélt volna, pedig be kéne látnia végre, hogy talán nem a körülötte lévőkben van a hiba. Oké, ő is ember, van benne annyi büszkeség, hogy ne ismerje be, ha valamiben nincs a topon, de azért másokat (például engem, úgy általában) nem kéne a pokolba üldöznie. Mert én komolyan kezdem azt hinni, hogy neki ez az életcélja.
Azzal is tisztában voltam, hogy most már nincs mese, ki kell töltenem ezeket a szarságokat. Ha ellenkeznék, ő jönne ki jobban a dologból, én pedig megint csak a rövidebbet húznám. Mégsem kezdtem el írni. Egyrészt, mert annyira remegett a kezem a dühtől, hogy meg sem bírtam fogni a tollat. Nem mintha birtokomban lett volna akár egy is - a táskám mélyén lapult valahol, ahonnan olyan öt perces kutakodás árán tudtam volna csak elővenni. Mégis ezt az utat választottam, bár az asztalon álló tartókban katonás rendben sorakoztak az íróeszközök. Eszembe sem jutott Lev cuccait használni, akármilyen jól tudtam, hogy ez hatalmas gyerekesség tőlem.
Végül találtam egy tollat, és a figyelmemet a kórlapokra fordítottam. Ma reggel még a könnyebb szakkifejezéseket sem sikerült értelmeznem. Főleg azért, mert magamban válogatott sértéseket vágtam a képzeletbeli Lev fejéhez. Aztán olyannyira belemerültem, hogy olyan káromkodások is eszembe jutottak, amikről fogalmam sem volt, hogy tudok.
De rögtön kizökkentem, amikor az én idióta rezidensem azt merészelte mondani, hogy nekem még jó dolgom van a többi gyakornok mellet - na meg az ő elképzelhetetlenül nagy arca mellett. Elvégre éppen én végeztem el az ő feladatát, nem pedig fordítva. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne szóljak vissza valami csípőset, mert akkor tuti nem úsztam volna meg a reggelt kiabálás nélkül. Márpedig nem hiszem, hogy az javított volna amúgy is rémesen pocsék kedvemen.
Úgyhogy egy újabb adag dühből kifolyó könnycseppet visszanyelve, kissé talán remegő hangon azt feleltem:
- Nem hinném, hogy te bárkit is imádsz magadon kívül, úgyhogy szükségtelen erőlködnöm. - Élesen beszívtam a levegőt. Ha azt akartam, hogy komolyan vegyen, magabiztosnak kellett hangzania a mondanivalómnak. Nem engedhettem meg magamnak, hogy elcsukoljon a hangom a mondat végén. - Most pedig, ha azt akarod, hogy elmenjek veled arra a retkes bypassra, hagyjál dolgozni!
Oké, Levnek egyáltalán nem érdeke, hogy én is ott legyek azon a műtéten, de jobb nem jutott eszembe. Ha nagyon akarta volna, simán szerzett volna valaki mást helyettem - és valószínűleg még élvezte is volna.
Igazából hetek óta azt vártam, hogy eljöjjön ez a nap. Nem volt a kedvencem a kardiológia, de akkor is egy fontos műtétről van szó. Szerettem, ha ilyenekre is behívtak (igaz, csak Levnek köszönhetően, akármilyen nehéz is ezt bevallani), mert akkor még jobban bebizonyíthattam, hogy milyen fából faragtak.
Viszont nem állt szándékomban elcseszni a napom további részét, úgyhogy minél előbb túl akartam lenni a papírmunkán. Tekintetemet újra a kórlapokra szegeztem, és sebesen írni kezdtem. Ha gyorsan vetem a betűket, akkor rendszerint olvashatatlanul írok, és most még rá is játszottam erre. Levet akartam idegesíteni, és bár tudtam, hogy neki tökmindegy, hogyan töltöm ki a lapokat, mert még csak egy pillantást sem fog rájuk vetni, elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy kellemetlen helyzetbe kerül miattam. Elvégre ez az ő feladata lett volna, nem az enyém.
- Amúgy meg - kezdtem, annak ellenére, hogy én magam kértem, ne szóljon hozzám többet - a te húgod America? Kedves lány, nem értem, hogy lehet a te testvéred. Melyikőtöket fogadtak örökbe?
Hogy a nevetésemet visszafojtsam, beharaptam az alsó ajkamat. Próbáltam elképzelni, hogy Lev hogyan nézhetett ki kisgyerekként. Nehezemre esett, mivel róla elsősorban az "idióta" és az "ördög reinkarnációja" kifejezések jutottak eszembe, és nem hiszem, hogy ezek a tulajdonságok meglátszanának egy fiatalabb csemetén.
És közben persze vártam, hogy mikor kezd el velem mégis üvöltözni. Néhány perccel korábban még azért tartottam meg magamnak a véleményemet, hogy ne forduljanak az amúgy sem túl rózsás dolgok még rosszabbra. Akkor meg miért írom alá mégis önként a halálos végrendeletemet?

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Amy xx Lev Empty
»Szomb. Okt. 29, 2016 3:54 pm Keletkezett az írás



Alapból nem voltam egy aranyszívű ember. Amy viszont mintha rendelkezett volna azzal a zseniális képességgel, hogy az alapból szőrös szívemet, még hideg jégtömbbé is varázsolja, hogyha esetleg eddig nem lett volna meg bennem a szándék, hogy megkeserítsem az életét, akkor ezek után garantáltan felmerüljön bennem. Persze, ismételten leszögezném, nem ez volt a célom, de ha a végeredmény valamiért mégis így sikerült, akkor meg kit érdekel a szándék, nem igaz? Szóval megtettem magamat a főnökének, annak az igazi felbaszós, köcsög főnöknek, akit nem csak a munkában, de a halálos ágyán sem segített volna ki szíve szerint. Remélem ha egyszer oda jutok, akkor nem ő fogja műteni a szívemet. Talán felnevetne, és rögvest lekapcsolná a gépeimet, mondván, hogy ismer engem, és úgy sincs szívem. Keserű gondolat, de valamiért vicces.
Nem tudom, mit vártam. Talán azt, hogy szó nélkül nekiüljön? Én nekiültem volna szó nélkül? Csak mert az eddig eltöltött fél órából eddig annyi a leszűrhető válasz erre a kérdésre, hogy nem. Mivel hogy nem, hozzá sem nyúltam az elvégzendő feladathoz. Akármennyire is jogtalannak éreztem jómagam is, hogy ráhárítom az amúgy nem csak idegesítő, de tényleg fizikai fájdalmat okozó kórlaptöltögetést, közben meg a kisujjamat sem akartam megmozdítani, hogy segítsek neki. Nem akartam, hogy az én feladatom legyen, és azon voltam, hogy elintézzem, hogy az akaratom teljesüljön. És amíg itt volt nekem egy gyakornok, addig bátorkodtam utasítani erre meg arra, akkor is ha utált érte. Mert basszus, megtehettem, és ha az ember megtehet ilyesmit, akkor meg minek legyen tapintatos? Leküzdhetetlen személyiségjegyem, hogy kedvtől függően bántam a körülöttem lévőkkel, most is felütötte rút fejét, és a másik, miszerint sosem érdekelt különösebben a rólam alkotott vélemények tömkelege, szintén nem állt messze tőlem ezúttal sem. Úgyhogy fogalmazhatnék úgy, hogy akkor, és ott, mondhatott volna nekem bárki, bármit, egyszerűen nem győzött volna meg a lány igazáról. Bár... nem is volt igaza, azt hozzátenném.
Elképedve hallgattam feleletét a mondataimra, és bár én sem szóltam hozzá kedvesebb hangon, sőt, ami azt illeti, még három árnyalattal a csúnyábbik verzióban is, ettől még felháborított, hogy ilyen lekezelően adja elő a dolgokat. Gondolatban megköszöntem neki, hogy ilyen remek ötletet adott saját maga ösztönzésére, mert magamtól tényleg nem jutott volna eszembe.
- Én ugyan nem akarom, hogy elgyere - szögeztem le, még mielőtt még magasabbra ülne azon a lovon, és még messzebbre elszaladna vele. - Azt hittem szívesen jössz. De egyébként ez jó ötlet. Ha nem leszel kész, maradsz. Ez is majdnem olyan érdekes, és izgalmas, mint egy műtét. A rezidens vizsgáidon majd elmesélheted, milyen király volt kórlapokat töltögetni - húzódott szélesebbre az a pimasz mosoly, hogy inkább diadalittasra hasonlítson, és szinte éreztem a kezemben a hatalmat. Én nem akartam ilyen csúnya módszerekhez folyamodni. De ha ő ennyire ragaszkodik a szigorú feltételekhez, és szabályokhoz, akkor nem leszek rest előállni ezekkel. Az én fantáziámon ne múljék, tudok én diktátor lenni. És még csak nem is kell belőlem előrángatni, a szép szóra is hallgat.
Persze, azt nem tudhatta, hogy már régóta imádtam őt. Kényelmesen éreztem magamat azokban az élethelyzetekben, amikben én lehettem a főnök. Alapból megvolt az a rossz szokásom, hogy sosem kértem semmit, általában utasítottam az embereket. Végre volt valaki, aki ezt nem írhatta fel a számlámra, mert rohadtul így volt helyénvaló. Meg amúgy is, amellett, hogy a kórlapok kitöltésének érdekében hívtam ide, benne volt az is, hogy mulatni akartam. Egyedül uncsi, és a kórlapok sem készülnek. Így érdekes, vagy minimum szórakoztató, és a kórlapok is kész lesznek. Mondhatni, két legyet egy csapásra.
Ismét a papírjaimat olvasgattam, amikor ő intézett felém szavakat, ráadásul egy egészen új témában.
America említése legalább annyira váratlanul ért, mint az a pillanatnyi jókedv, amit Amy idegessége csempészett a szívembe. Így az előbbi gyorsan el is tüntette az utóbbit, és meg is feledkeztem róla, mennyire az imént egy pillanatra elszállt az idegességem a diktatúra gyakorlása közben. A pofátlan mosoly, de legalább mosoly, eltűnt az arcomról, és egy darabig szótlanul pislogtam a papírra, mintha legalábbis nem hallottam volna a kérdést, annyira el lennék merülve az olvasásban. America mostanában nem volt túl jól, és már egy ideje aggódtam, hogy talán valami komolyabb betegsége is lehet. Anyáék azt mondták, hogy csak paranoiás lettem a kórháztól, és valahol én is ebben bíztam, de ettől még az a folytonos rossz érzés nem szűnt meg létezni. Visszapillantottam Amyre és felvontam a szemöldökömet. Egyszerre döbbentett meg azzal, hogy ismeri a húgomat, és azzal, hogy most ő kezdeményez beszélgetést, pedig az előbb még épp csak ellenezte ezt a tevékenységet.
- Én meg nem értem miért akarsz hirtelen beszélgetni - feleltem fáradtan, aztán három unott pislogás után megvontam a vállam. - Igen, ő a húgom. Honnan ismered? Ő nem említett téged sosem, szóval gondolom nem hagytál benne mély nyomot. Mármint ezt most nem ellened mondom, csak úgy - vontam ismét meg a vállamat, mintha hirtelen nagyon rákaptam volna erre a mozdulatra, és tekintetem ismét visszasiklott a lapokra. Az igazság az, hogy már rég nem olvastam egyetlen betűt sem a lapokból. Egyrészt, mert tényleg kívülről tudtam, és borzasztóan untam a sorokat, amik már semmi újdonságot nem adhattak nekem. Másrészről pedig, és talán a nagyobb részről, nem azért pillantottam a lapokra, mert szükségem volt arra, ami rá volt írva, hanem mert tudtam, hogy irritáló lehet a másiknak, hogy nem nézek rá, miközben beszél hozzám. Engem mindig irritált, ha valaki ezt csinálja, és gondoltam, ha én csinálom előbb, akkor ő már nem tudja.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Amy xx Lev Empty
»Vas. Okt. 30, 2016 8:35 am Keletkezett az írás






Amy Locks




Life would be better without you


Esküszöm, nem gondolkozok rajta minden második percben, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen és miért ilyen rossz az életem (egyrészt, mert nem igaz, másrészt, mert nem vagyok depressziós), de Lev Elliott szadizmusa általában kihozza belőlem ezt is. Korán volt még, és már megint agyonvágta egy jó nap lehetőségét a jelenlétével. Vagyis... nem csak a jelenlétével. Ha ő nincs is ott, de azt akarja, hogy szenvedjek, elég elintéznie egy telefon hívást, és nekem ott befellegzett. Komolyan, néha azt hiszem, hogy lefizeti a többi gyakornokot, rezidenst és a szakorvosokat, hogy ők is engem basztassanak őáltala.
Persze, előtte is és mások előtt is, akik a halálomat akarták, megpróbáltam nyugodtnak tűnni. Ha kicseszett velem, próbáltam visszaadni neki azáltal, hogy nem láthatta rajtam, mennyire szenvedek. Lev Elliottnak ugyanis láthatóan ez volt az élvezet. Én pedig minden áron meg akartam fosztani tőle.
A probléma csak az volt, hogy nem igazán tudom kontrollálni az arcvonásaimat. Ha bántott valami, rendszerint meglátszott az arcomon. Ha mérges voltam valakire, a tekintetem árult el. És ezt Lev Eliott piszkosul kihasználta. Szinte láttam az arcán a perverz örömet, amit az okozott, hogy megbántott. Én pedig minden egyes alkalommal mélyebbre süllyedtem a kis mocsaramban, ahogy megkeserítette az életemet... na, jó, ez viszont úgy hangzott, mintha depis lennék. Pedig esküszöm, nem vagyok az! Csupán minden egyes alkalom, amelyet a rám osztott rezidenssel kell egy szobában kibírnom, lelki traumaként ér. Most például már nagyon a szakadék szélén táncoltam, alig bírtam kontrollálni az indulataimat. Legszívesebben felpattantam volna, és hátra se nézve kiparádéztam volna az ajtón, de persze előtte még jól behúztam volna egyet annak a seggfejnek. Ezen fantáziálva akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.
De szinte rögtön le is lohadt, amikor Lev a bypasst kezdte el emlegetni. Persze, tudom, hogy én hoztam szóba, de akkor még jó ötletnek tűnt. Most pedig egy kis eleresztés után már ki akar vonni a mai műtétről. Nyelnem kellett egy nagyot, hogy visszaszorítsam a dühből adódó könnyeimet. Jellemző... nem bírok ki egy fél órát a rezidensemmel anélkül, hogy a sírással küszködnék.
Nagyon észnél kellett lennem a következő mondatommal. Alaposan megrágtam a szavakat, mielőtt kimondtam volna őket.
- Á, én szívesen eljövök. - Csak nem veled, jegyeztem meg magamban. - Egyébként meg kész leszek ezekkel. Viszont ha mégsem, és véletlenül nem jelennék meg a műtéten, gyorsan kiderülne, hogy velem végezteted a saját munkádat.
Beharaptam a számat, és sandán felnéztem rá. Féltem, hogy ettől még mérgesebb lesz, és a végén tényleg megvétózza a műtétet. Felsóhajtottam, és kicsit finomítottam az előbbi megjegyzésemen.
- El fogok menni a műtétre, kész leszek addig vele. - És hogy ezt az állításomat megerősítsem, újra a kórlapokra fordítottam a figyelmemet, és kétszeres erővel kezdtem el írni.
Annak ellenére, hogy közben nem néztem a szemébe, sőt még csak rá sem, éreztem, hogy egy pillanatra ledöbben America említésétől. Felmerült bennem, hogy talán mégsem kellett volna a húgát belekevernem, mert a jókedvének láthatóan befellegzett. Ahogy egy röpke pillantást vetettem rá, láttam, hogy az a pökhendi vigyor is lelohadt a képéről. Ezt sikerült elintéznem.
Már majdnem mentegetőzni kezdtem, amikor eszembe jutott, hogy nekem örülnöm kéne, amiért sikerült egy pillanatra elbizonytalanítanom. Hiszen egészen eddig ő tartott kézben engem, és most kétségkívül megtaláltam a talán egyetlen gyenge pontját: a húgát. Viszont ettől a gondolattól legalább olyan rossz embernek éreztem magam, mint Lev Elliott volt. És ez a gondolat nem kicsit rémisztett meg.
Amíg így rágódtam magamban, ő is összeszedte magát. A válasza eléggé meglepett. Nem azért, mert úgy éreztem, Americának ismernie kéne engem: éppen ellenkezőleg. Viszont az eléggé... abszurd volt, hogy Lev emiatt még hajlandó is mentegetőzni. Pedig még Amricától sem vártam volna el ezt, mivel tisztában voltam vele, hogy max egyszer találkoztunk, és akkor se beszélgettünk tartósabban. De hahó! Ő pedig Lev Elliott volt, maga az ördög, aki azért jött a földre, hogy engem basztasson.
Szóval, nem kicsit lepődtem meg.
- Nem, America nem ismer engem - feleltem neki vonakodva. Tudtam, hogy nem ezt a választ akarja hallani, de többel nem tartoztam neki. - Egyébként meg, hidd el, ha lehetőségem adódna rá, legszívesebben életem végéig egy szót sem szólnék hozzád, viszont ha már én végzem a te munkádat, szórakoztathatnál egy kicsit.
Magamban bosszúsan felmordultam azon, hogy ez az utóbbi mondat úgy hangzott, mintha azt kértem volna, tartson szóval. Pedig egyértelműen nem ezt akartam, csak egy iszonyú béna terelés volt, hogy ne kelljen Americáról beszélnünk.
Ironikus, hogy pont én hoztam fel a témát, de minden lehetőséget ki akartam használni, hogy felidegesítsem. Titkon reméltem, hogy kiakad azon, hogy a testvérével állítom kontrasztba. De vagy tisztában volt vele, hogy ő sokkal rosszabb a húgánál, vagy csak nem érdekelte, mit gondolok róla. Valószínűleg az utóbbi.
Még egy pillantást vetettem rá, de ő megint azokat a retkes papírokat nézte. Mérgesen hajtottam le én is a fejemet, és inkább lemondtam róla, hogy újra beszélgetést kezdeményezzek. Elég egyértelmű volt, hogy ezzel az emberrel itt lehetetlen normálisan kommunikálni. Pedig néhanapján egészen rendes fickó volt. Például tegnap, amikor azt mondta, hogy elég ma csak reggel nyolcra bejönnöm. De lehet, hogy ezt is csak azért csinálta, hogy még kellemetlenebb helyzetbe hozzon... Mindegy, a lényegen nem változtat semmit: Lev Elliott talán még kedves is tudott volna lenni, ha megpróbálja. De mivel ő nem törte magát miatta, én szívtam meg a levét.
Már megint.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Amy xx Lev Empty
»Hétf. Okt. 31, 2016 10:45 am Keletkezett az írás



Már éppen nekikezdtem volna a felvilágosításnak, mennyire így működnek a dolgok itt a Claireben, meg valószínűleg az összes létező gyógyászati létesítményben a bolygón, amikor ismét megszólalt, kijavítva előbbi apró hibáját, amikor engem próbált meg fenyegetni. Nem az, valószínűleg én is kaptam volna a fejemre, hogy miért a kisebbel végeztetem a piszkos melót, de velem is egy feljebbjáró akarta megcsináltatni, szóval legalább annyira megértő, mint haragos pillantásokba ütközhettem a közeljövőben. Végül nem kellettek istápoló szavaim, magától is rádöbbent, hogy csak úgy biztosíthatja be magát a bypassre, ha szépen, csöndben, mindenféle hiszti nélkül megoldja a feladatot. Mert hogy engem nem lehet megfélemlítéssel rávenni valamire, az ziher. Fáradt beletörődést tanúsított, és nem tudtam mennyi könnyet nyelt már ma reggel, de reméltem azért, hogy nem sokat. Ez egy kissé megrengetett vasszigoromban, de tekintve, hogy fél perccel azelőtt még engem próbált riogatni, egy árva szót sem szóltam, hogy jobban érezze magát.
Halkan sóhajtottam látva a villámgyors tempóra váltást, és magamban eldöntöttem, hogy akkor is magammal viszem, ha nem végez időben. Mert hát na, néha neki is lehet karácsony. Meg talán azt még az én szívem sem bírta volna látni, ahogy itt ül, árván, és töltögeti a szart, miközben kimarad a jóból... Jó, valószínűleg semmilyen lelki károsodást nem szenvedtem volna el ezt látva, de mondjuk úgy, hogy nem akartam megpróbálni. Bármennyire is szabadelvűen próbált viselkedni, éles helyzetekben vágott az esze, és az ilyen emberekre szükség van műtét esetén. A szakorvos és én meg tudtuk ketten is oldani, de akartam, hogy ott legyen, a saját szemével lássa, a saját fejével gondolja, és később, amikor majd be kell számolnia egy ilyen műtétről, akkor ne a tankönyvben megfogalmazott baromságokat köpködje, hanem azt, amit a saját bőrén tapasztalt. Bár mélyen elfojtottam tanári ösztöneimet, néha még én is megpróbáltam racionálisan gondolkozni, és azt előtérbe helyezni, hogy mi a neki jó. Még akkor is, ha közben azért saját szándékaim is a szemem előtt lebegtek.
Aztán fogta magát, és előhozakodott a húgommal, ami nyilvánvalóan arra ment ki, hogy végre kitapogassa a gyenge pontomat. Sejtelmem nem volt róla, hogy miért vágja maga alatt a fát, de arra a következtetésre jutottam, hogy végül is, én nem bánom. Elvégre pont ezt akartam. Egy kis szórakozást. Bár az igazság az, hogy mint a legtöbb férfinek, aznap reggel nekem is jobban tetszett volna valaki (akár ő) az ágyamban, mint sem az íróasztal mögött, miközben velem vitatkozik, de tekintve, hogy ennek csekély esélye volt, beértem ezzel. A szórakozás az szórakozás, és legalább nem kellett egyedül csöndkirály játszanom, miközben felvágom az ereimet.
- Köszi a kielégítő választ... - Bosszantott, hogy ilyen fele válaszokkal nyomja ki a szememet. - Akkor honnan nem ismered? - adtam még egy lehetőséget, hogy kibontakoztassa a témát, amibe mellesleg ő maga kezdett bele. Most már felcsigázott. Alapból aggódtam annyira a húgomért mostanában, hogy még az is érdekelt mit reggelizik, szóval ha szóba jött, megpróbáltam mindent kiszedni a másikból vele kapcsolatban.
Nem nevezhető tényleges nevetésnek, de felkaptam a fejemet, és elmosolyodtam. Talán ismeretségünk óta most mondta ki először, hogy tényleg gyűlöl, ez pedig annyira viccesnek hatott, hogy nem bírtam ki őszinte mosoly nélkül. Nem is próbálkoztam, ha már erről van szó. Ráadásul újabb ötletet adott saját maga idegesítésre, ami megint csak szórakoztató volt.
- Igen? - tettettem meglepettséget, majd az ő tanácsánál vezérelve, miszerint nekem kéne őt szórakoztatnom, komótosan feltápászkodtam a kanapéról, hűlt helyemre dobtam a papírköteget, és könnyed léptekkel átszeltem a szobát. Végül mögötte állapodtam meg, kezemmel megtámaszkodtam a szék háttámláján, és súlyosan megsértve privát szféráját a válla fölé hajoltam. - És miféle szórakozásra vágyik a kisasszony? - kérdeztem nyugodtan, számmal gyengéden súrolva a haja alól kikandikáló fülcimpát. Nem akartam szexuálisan zaklatni, mert azért az még nekem is sok lett volna, de annyira vártam, hogy elvörösödött fejjel próbáljon menekülni mélyen gyűlölt mivoltom elől, mint tavaly az új Staw Wars filmet. Reméltem, hogy ebből jobb sül majd ki, és mondjuk nem jelent fel. Bár amúgy mindent elkövettem volna, hogy felbosszantsam. És basszus, kiemelkedően jól csináltam.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Amy xx Lev Empty
»Pént. Nov. 04, 2016 9:05 pm Keletkezett az írás






Amy Locks




Life would be better without you


Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem fűz semmi továbbit a bypass-szel kapcsolatos megjegyzésemre, amit  jelnek vettem, hogy elhiszi nekem, és tényleg elvisz   a műtétre, nem csak az agyamat húzza tovább. Teltek a másodpercek, de miután továbbra sem szólt egy szót sem, vidám mosolyra húzódtak az ajkaim, és magamban hálát adtam az égnek, hogy időben befogtam a számat. Közben a kezemben nem állt meg a toll, sebesen vetettem papírra a betűket. Habár bebiztosítottam magamat a bypassre, semmi kedvem nem volt foglalkozni ezzel a szarsággal még utána is.
Egy röpke pillantást vetettem a faliórára, de inkább elkaptam a tekintetemet, miután láttam, mennyi idő eltelt máris. A kórlapok pedig valahogy nem akartak elfogyni az asztalomról - ez pedig eléggé felidegesített. Levről sem szabadott elfeledkeznem, aki láthatóan rápörgött a nővérére, és nem engedte, hogy ejtsem a témát. Nem volt nagyon mit vesztenem ezzel a beszélgetéssel, de azt aztán tényleg nem vallhattam be, hogy csak azért kezdtem el Americáról beszélni, hogy őt felbosszantsam. Nem mintha nekünk kettőnknek olyan zűrös előéletünk lett volna, amiről nem akartam, hogy ő tudjon.
- Semmi extra, csak láttam néhányszor, és szimpatikusnak tűnt, ez minden. - Nagyon reméltem, hogy ennyivel már beéri, mert kezdtem magam kellemetlenül érezni. Semmi mással nem tartoztam Lev Elliottnak, ha akartam volna, már az elején közöltem volna  vele, hogy semmi kedvem erről beszélni. Átkoztam magam, hogy ez korábban nem jutott eszembe, akkor elkerülhettem volna a magyarázkodást.
Rá emeltem a tekintetemet, de aztán gyorsan el is kaptam a pillantásomat. Na, nem mintha zavarba jöttem volna, á dehogy. Magam vetnék véget az életemnek, ha olyan érzéseket táplálnék Lev Elliott iránt. Levetném magam egy hídról, vagy beadnék magamnak valami injekciót... Ebben az emberben semmi szerethető nincs, az egyetlen, ami maximum megmozgathatná a fantáziámat, az az, hogy kétségkívül jó pasi. Akármelyik nő a karjaiba omlana, ha nem ellensúlyozná a megjelenését a viselkedésével - gondolok itt arra, hogy minden ok nélkül pokollá teszi ártatlan emberek életét. Persze, az is lehet, hogy csak velem ilyen kiállhatatlan, amit végképp nem értek, hiszen nem követtem el ellene semmit.
A mosolyát sem tudtam hova tenni, mivel tudomásom szerint nem mondtam semmi vicceset. Végigpörgettem az előző szavaimat a fejemben, miközben elgondolkodva vizslattam a kórlapokat, na meg néha őt magát, de nem jutottam megoldásra. Talán azon mosolyog, hogy szórakoztatnia kéne engem? Ha így volt, nem értettem, miért olyan megerőltető ez számára. Hiszen csak beszélnie kellene, miközben én elvégzem az ő munkáját. (Remélem, érződik az irónia.)
Abban viszont megegyeztem magammal, hogy az én szemszögemből nézve semmiképpen nem jelent jót ez a mosoly. Talán éppen azon gondolkozott, hogyan tegyen következőnek keresztbe nekem.
Arra azonban nem számítottam, ami következőnek történt. Éppen egy beteg gyógyszerérzékenységéről töltöttem ki valamit, amikor meghallottam, hogy megnyikordul a kanapé. Időm sem volt felpillantani, mert a következő pillanatban megéreztem Lev Elliott meleg leheletét a nyakamon. Még a vér is megfagyott az ereimben, ahogyan az ajkait a fülcimpámra tapasztotta. Az érintése meglepően győngéd volt, ellentétben a szavaival, amelyek hallatára piszkos gondolatok tódultak a fejembe. Hirtelen feléledt bennem a nő, és eszembe jutott, milyen régen nem voltam együtt férfival.
Aztán olyan gyorsan józanodtam ki, amilyen gyorsan ez az őrület megszállott. Túlságosan élesen hasított belém a tudat, hogy a férfi, aki mögöttem áll, Lev Elliott, maga az ördög, akit én történetesen gyűlölök. A szenvedélyem helyét pedig átvette a düh és az undor. Legszívesebben durván ellöktem volna magamtól, de uralkodnom kellett magamon. Tudtam, hogy ezzel megadnám neki az örömet, hogy újfent sikerült kiborítania.
Két lehetőségem maradt, a probléma csak az volt, hogy fogalmam sem volt, melyikkel lepném meg jobban. Márpedig, ha ő szórakozik velem, én sem reagálhatok másképp. A szemébe köphetném, hogy mennyire undorodom tőle, és még egy rövidebb litániát is megengedhetnék magamnak arról, hogy egy ilyen maflával, mint ő, senki sem kezdene, de túlságosan jól ismertem magam. Nem mertem volna a rezidensemnek, aki ha még csak egy picivel is, de felettem állt, így beolvasni. Úgyhogy az agyam automatikusan átugrott a következő opcióra.
Ez azonban sokkal, de sokkal több magyarázkodást és veszélyt vonhatott maga után: követem a példáját, és... mondjuk úgy, hogy szexuális ajánlatot teszek neki. Persze, csak burkoltan. És természetesen csak a hecc kedvéért.
Elméláztam, milyen érzés lehet megcsókolni Lev Elliottot, de már a gondolat is olyan abszurd volt, hogy inkább kikergettem a fejemből.
Amy - próbáltam észhez téríteni magamat -, ő Lev Elliott, az Isten szerelmére. Megint csak arra játszik, hogy megalázzon; hogy hülyét csináljon belőled.
Nem hagyhattam, hogy a szavai és kétségkívül megnyerő viselkedése elbizonytalanítson. Nyilván arra vár, hogy egyetlen félresiklott szavamat vagy mozdulatomat ellenem használhassa fel.
Ennek ellenére szembe fordultam vele, és a karjaimat a nyaka köré fűztem. Az ajkaimat a nyakához érintettem, majd simogatva levezettem egészen a tövéig, oda, ahol a vállával találkozik. Belefúrtam az arcomat, és a fogaimmal gyengéden megharapdáltam a bőrt. Közben a jobb kezemet lecsúsztattam a széket támasztó karjára. Akaratlanul is elcsodálkoztam rajta, milyen keményen dagadnak az izmai a tenyerem alatt.
- Semmi olyanra, amire gondolsz, te perverz állat - suttogtam a fülébe. Nyomtam egy csókot a nyaktövébe, majd elfordultam tőle. Újra a kezembe vettem a tollat, és a kórlapokra néztem. Még mindig volt belőlük egy jó adag. - Nem értem, hogy gondolhattam, hogy te majd valaha is komolyan veszel engem - mondtam kimérten. Mereven megráztam a fejem, és elbambultam az egyik irányba. - Én neked csak egy lány vagyok, akivel kedvedre szórakozhatsz.
Felsóhajtottam, de ez nem olyan sóhaj volt. Csak zavart, hogy gyengének mutatkozom előtte.
- Egyébként meg - kezdtem most már sokkal kedélyesebb hangnemben -, mit szól a barátnőd, hogy szexuálisan zaklatod a gyakornokaidat? Remélem, tudod, hogy ezért akár fel is jelenthetlek.
Gonoszan elmosolyodtam, miközben elképzeltem a jelenetet. Ügyeltem rá, hogy ő ne vegye észre; nem hiányzott, hogy ezért is szemrehányást tegyen. Pedig milyen szép is lett volna Lev Elliottot rács mögött látni!

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Amy xx Lev Empty
»Szomb. Nov. 05, 2016 10:28 pm Keletkezett az írás



Úgy döntöttem okosabb dolog elengedni az America témát. Talán azért mert férfiből voltam, vagy talán azért, mert ő nőből, de rádöbbentem, hogy hiába feszegetem a témát, hiába próbálom kisilabizálni, hogy mi a tökömért hozta fel a témát, soha nem fogom megérteni. Úgyhogy úgy hagytam, nyitva, lógni a levegőben, mert amúgy is fáradt voltam, meg amúgy is kurvára nem volt kedvem semmihez, és amúgy sem akartam Americáról tárgyalni. Még akkor sem akartam volna, ha derűsebb hangulatomban hozzák fel a témát. Nem hogy így, a szartenger közepén lubickolva.
Bár magamnak sem akartam bevallani, és bár nem is kellett bevallanom, mert teljesen magától értetődő volt a dolog, de valahol a lelkem mélyén imádtam kinyiffantani ezt a lányt. Érzelmileg, idegileg, mindenféle elméleti síkon, mert nem, nem voltam annyira elvetemült legrosszabb főnök, hogy egy újjal is hozzáértem volna azokhoz a vékony márványcsontokhoz, melyek tökéletesen kirajzolódtak lelki szemeim előtt a fehér bőre alatt. Törékeny volt, mint a nádszál, és belül mégis olyan erősen ragaszkodott a saját álláspontjához - legyen itt szó bármilyen vita témáról, akár arról, hogy buzis-e a lila szín vagy sem, akár arról, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás -, hogy muszáj volt folyton megszorongatnom képzeletben. Ez van na, rohadék voltam, és hű kellett hogy maradjak rohadékságomhoz.
Szóval nem kíméltem. Egészen eddig a pontig rá sem döbbentem, hogy az egész reggelem arra ment ki, hogy kihozzam a sodrából. Kezdve itt azzal, hogy nem volt kedvem kitöltögetni azokat a szaros lapokat. Nem csak azért nyúltam a telefon után, hogy iderendeljem, mert rém lusta voltam, hanem azért is, mert tudtam, hogy idejön majd azokkal a vékony lábaival, azzal a törékeny megjelenésével, és elvégzi majd a kiosztott feladatot, miközben minden maradék erejével gyűlöl engem. És ezt imádtam. Szerettem, ha valaki utál. És ő kifejezetten jól csinálta. Mintha minden alkalommal megpróbált volna csiszolni valamicskét a technikáján. Eleinte csak az a tipikus, mindennapi "ha szemmel ölni lehetne" technika játszott nála. Aztán később átment daccba, mártírkodásba, akár utánzásba is. Megpróbált ő megszorongatni engem, a saját módszereimmel. Megpróbálta ellenem fordítani a saját fegyvereimet. Minden egyes nap, amikor újra, meg újra szívattam őt, alig vártam, hogy újra kihozzam a sodrából, és kiderülhessen végre, hogy most mit próbál bevetni ellenem. Kétségkívül nekem kifogyhatatlan raktáram volt. Egyszerűen azt akartam tudni, hogy vajon neki véges?
Hirtelen ötlettől vezérelve indultam hát neki a legújabb expedíciónak, hogy kipróbáljam, ezen a téren mennyire képes stabilan állni azokon a vékony lábain. Még akkor is, ha nagyon is láthatóan ült.
Ajkaim villámgyorsan csaptak le a fülére, hogy feltegyem a kérdést, amire pontosan tudtam a választ. Vicceket várt, vagy hogy bohócjelmezben megjelenjek, és kitöltsem helyette a lapokat. Esetleg valami szórakoztató sztorira vágyott, amiket a tábortűz mellett szoktak mesélni az emberek, amikor már nagyon nincsen semmilyen közös téma, és már nagyon meg kell tölteni a csendet valami nem túl cinkes dologgal, különben mindenki elmegy aludni a sátorba, és álomba sírja magát, amiért nem maradt inkább otthon.
A baj csak az volt, hogy Amy letaglózóan jól vészelte át a feladatot. Annyira jól, hogy a zsákutca, amibe megpróbáltam bekergetni, hirtelen az én utamat torlaszolta el. Kétségkívül semmi kémia nem volt köztem és őközte, leszámítva azt az egyetlen triviális tényt, hogy ő nő, én meg férfi. úgyhogy mondhatni, nem igazán tudtam, mi a picsát kezdjek most vele, meg magammal.
Ledöbbenve figyeltem a mutatványát, bár mondanom sem kell, arcomon azért mégis csak kacér mosoly terült el, amikor ajka érintéseivel ajándékozta a nyakamat. Választ kaptam valamire, ami igazán érdekelt: nem, nem kifogyhatatlan a fegyvertára, de könnyen vesz kölcsön az enyémből.
- Ó, amikre én gondolok, arról te nem is tudod, hogy léteznek - villogtattam felé kaján vigyoromat, bár őszintén megmondom, semmi olyasmire nem gondoltam. Nem mondom, Amy olyan lány, akit hazavittem volna, hogy kényeztessem, a saját, meg az ő szórakozására, de mint említettem, nem volt meg köztünk az a kémia, ami miatt sóvárogtam volna a vele való szex után, úgyhogy igazából csak rohadtul meg akartam ijeszteni, hogy nekem milyen undorítóan mocskos fantáziálásom van kettőnkről. Noha nem volt.
Őszintén fingom nem volt róla, hogy komolyan mondja-e a következő szavakat, vagy csak továbbra is a színjáték részét képezi az pár mondat. Felhorkantottam, mikor a szexuális zaklatással hozakodott elő, meg a börtönnel.
- Ugyan már Amyke... - sétáltam el mögüle, és ezúttal az íróasztal sarkára ültem, hogy onnan pillantsak le rá. - Sosem jelentenél fel, valahol a szíved mélyén én vagyok a kedvenc embered - nyúltam az álla alá, hogy megcirógassam, mintha minimum a macskám lett volna. - Amúgy meg tiszta ellentmondásos vagy - vontam fel egyik szemöldökömet, ahogy végigmértem. - Az előbb még szórakoztatásra vágytál, most meg azon fosol, hogy sosem veszlek majd komolyan, meg mindig szórakozom csak veled. Látod, ezért nincsen barátnőm, aki kiakadhatna rám, mert nem bírom ezt az ellentmondásos viselkedést - ráztam meg a fejemet. Azt hinné az ember, hogy huszonhat éve elegendő ahhoz, hogy a férfi ember rájöjjön a nők akaratára, de nem. A nők nem is akarnak semmit igazán, mindent csak úgy elvétve, néha, egyszer csak, aztán meggondolják magukat.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Amy xx Lev Empty
»Vas. Nov. 06, 2016 4:29 pm Keletkezett az írás






Amy Locks




Life would be better without you


Reggel is volt, fáradt is voltam, de leginkább egy valami hajtott előre akkor: ki voltam éhezve. Na nem arra, hogy ez a méteres ökör megdugjon vagy valami, sőt a néhány perccel korábbi gondolataimat megmásítva még csak arra sem vágytam, hogy megcsókoljon, csupán szórakozni akartam egy kicsit. Hiszen ezt kértem valamennyivel ezelőtt tőle, nem? 
Csak akkor nem ilyenfajta szórakozásra gondoltam konkrétan. Még csak nem is azt akartam, hogy folyamatosan tartson szóval, csak ha én kérdezek tőle valamit, arra normálisan, kerek mondatban válaszoljon. Ha nagyon messzire akarok menni, akkor hozzátenném, hogy elvétve ő is kérdezhetne tőlem valamit, például hogy vagyok, hogy aludtam, stb. Mert ebből áll egy normális, emberi kommunikáció. Legalábbis szerintem.
De most, hogy ő direkt ennyire félreértette a kérésemet - mert nyilvánvaló volt, hogy csak az agyát játszotta, nem pedig ennyire hülye -, nekem is száznyolcvan fokos fordulatot vettek a nézeteim a "szórakozás" szó fogalmáról.
Mint korábban említettem, nem akartam lefeküdni Lev Elliott-tal. Már átkarolnom is olyan volt, mintha a testvéremet fertőztem volna meg - mármint erkölcsi értelemben. Annyira abszurdnak éreztem, hogy még a gondolat is undort váltott ki belőlem, hogy mi valaha is együtt legyünk. Remélem értitek.
Szóval nem ez volt szándékom. Nem akartam ágyba menni vele, de még csak nem is az egészséges utat, azaz a kommunikáció útját választottam. Számomra sokkal, de sokkal szórakoztatóbbnak ígérkezett ez az új módszer, amit ki akartam próbálni.
Nem ez lett volna az első kísérletem, hogy elvegyem tőle a játékát, amellyel folyamatosan a pokolra küldött engem - mert egészen nyilvánvalóan erre készültem most is.
Először folyton visszaszólogattam neki, ami nyilvánvalóan nem vált be. Felidegesítette, és még agresszívabb módszerekkel erőltette rám az akaratát, úgyhogy erről gyorsan leszoktam. Én sem vagyok annyira hülye, hogy önként megássam a saját síromat. Következő módszer, amit bevetettem, az az volt, hogy csendben tűröm a megaláztatást és véget nem érő munkát, hátha kicsit megenyhül. De azt kétségbeejtően naiv énem is gyorsan elismerte, hogy Lev Elliottnak vasszíve van - olyanfajta, amit egy kis csendes szenvedéssel nem lehet megtörni. Csak még jobban felbátorította, hogy nem teszek semmit a szadizmusa ellen. Ez sem volt célravezető, ennek ellenére igen közel állt ahhoz, amit most tenni akartam.
A harmadik próbálkozásom egészen mostanáig tartott, de olyannyira tehetségtelennek bizonyultam benne, hogy talán kár is volt belekezdenem. Igyekeztem felhasználni ellene a saját módszerét, azaz megszorongattam ott, ahol tudtam. A feljebb említett tehetségtelenségemen kívül ezzel annyi volt a baj, hogy ő mindig talált valami kiskaput, egy rést a pajzson, aminek a segítségével kicsúszhatott a kezeim közül. Olyan tökéletesen, hiba nélkül tudta már ezt csinálni, hogy az én fenyegetéseim szinte eltörpültek az övéi mellett. Bár, nem is értem, miért erőlködtem, egészen nyilvánvaló, hogy az évek folyamán kifejlesztette a technikáját arra, hogyan kergesse az őrületbe az olyan ártatlan gyakornokokat, mint én magam is vagyok. Legalábbis remélem, ez a helyzet. Alapvetően együttérző ember vagyok, és nem áll tőlem messze az önfeláldozás sem. Ebben a jelenlegi helyzetben mégis vigasztaló volt arra gondolni, hogy mások is jártak ebben a cipőben, mások is szenvedtek ugyanúgy, mint én. Ha nem is Lev Elliott-tal, de bárki mással. Csak vannak még ilyen gerinctelen rezidensek, mint ő. Ugye vannak? Nem csak én sorvadozom itt a terror alatt?
Visszatérve az eredeti témára, reménykedtem benne, hogy ez az új módszer célravezetőbb lesz, mint az előzőek. Ha meg nem is, legalább gyakorolhatom egy kicsit a türelmet a távoli jövőben bekövetkező orvosi éveimre.
- Csábító gondolat, de inkább kihagynám - feleltem kétszínű kis grimasszal az arcomon. Nagyjából tisztában voltam vele, hogy csak szórakozik velem. Bár kaján vigyora mást árult el, volt valami az ábrázatában, ami arról árulkodott, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. Tehát jót mulat rajtam. Nagyszerű.
A mai reggelen már nem egy olyan dolog kicsúszott a számon, amit utólag legszívesebben visszaszívnék, kezdve America felemlegetésével. Mégis a legnagyobb hülyeség az volt tőlem, hogy gyengének mutattam magam előtte. Pedig az utóbbi időben már megtanulhattam volna, hogy a gyengéket eltiporják. De könyörtelenül. Remélhetőleg csak azt hitte, megjátszom magam - mint amikor vele vagyok, úgy általában. Ha meg komolyan is veszi, készen álltam rá, hogy lelombozzam. Csak arra kellett ügyelnem, hogy közben ne veszítsem el a kedélyes hangnememet.
A becézést hallva azonban egy pillanatra fennakadt a szemem. Nyilvánvalóan azért hívott így, hogy felbosszantson, hogy érzékeltesse velem, lenéz engem. Hiszen miért másért nevezne az ember egy nála alig néhány évvel fiatalabb valakit Amykének? Újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy ne kapjam fel a vizet.
- Először is, ha kérhetem, ne nevezz így! - mondtam a kelleténél talán egy kicsivel élesebb hangon. - Másodszor meg, arra talán nem vetemednék, hogy bedugjalak a dutyiba, de azt sem állítanám, hogy különösebben kedvellek. Ne haragudj, ha lelomboztalak - néztem rá elnézően.
Utólag elgondolkoztam rajta, hogy ez nem lépi át új felfogásom határait, de gyorsan megnyugtattam magam, hogy ez így teljesen rendben volt. Mégsem édeleghettem egy olyan embernek, akit szívem mélyén megvetek. Bár ezt valószínűleg ő is tudja.
Igazából nem csodálkoztam rajta, hogy nincs barátnője. Nem azért, mert a nők menekültek volna előle, de nem olyannak tűnt, aki meg tud állapodni egyetlen szoknya mellett. Eddig nem nagyon tapasztaltam, hogy tonnaszára flörtölt volna az én nememmel, de azért szerette hülyíteni őket, és csak a Jóisten tudta, melyiknél gondolta komolyan dolgot, hol pedig csak szórakozásra vágyott.
Éppen ezért a mondanivalója ezen részét figyelmen kívül hagytam, és inkább a többi tartalomra koncentráltam.
- Addig jó, amíg nem tudsz kiigazodni rajtam - mosolyogtam rá kedvesen. Bár legszívesebben vicsorogva meredtem volna rá, megembereltem magam, és előhozakodtam a legbarátságosabb arckifejezéssel, ami tőlem tellett. - Az már azt jelentené, hogy túl sok időt töltünk együtt.
Lenyeltem a mondat második felét, és csak magamban tettem hozzá, hogy szerintem már így is sokkal többet látom őt, mint kellene.

Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Amy xx Lev Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Amy xx Lev
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: