Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Samantha & Cloe - Kert
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
19
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Okt. 31, 2016 10:27 pm Keletkezett az írás



*Egy szokásos nap a kórház falai között. Reggeli vérnyomás és hőmérés, reggeli vizit és megkapom még a reggelit is, amit szokásosan nem eszek meg. Ez miatt rendszeresen kapom az ívet az ápolóktól, hogy ez így nem lesz jó. De mit csináljak? Erőltessem magamban még akkor is, ha rosszul leszek tőle? Mert az biztos jó úgy.
Egyszerűen elegem volt már, hogy állandóan a szobámba vagyok bezárva, ha nincsenek itt a nagyszüleim. Ők tényleg sokat vannak nálam, de érthetően nem tudnak minden nap itt ülni az ágyam mellett. Igazából az sem lendít előre, hogy rajtuk is csak a fájdalmat látom. Mintha a tükörképeim lennének.
Ebéd előtt járt az idő, amikor elegem lett abból, hogy csak a tévét bámulom. Gyorsan magamra kaptam egy normális felsőt és összeszedtem a csellómat, ami mindig itt pihent az ágyam mellett és elindultam a lift felé. Egyszerűen muszáj volt kiszabadulnom innen. Tudom, hogy a kapun kívülre úgysem jutok, de kellett a friss levegő, így a kórház kertjét vettem célba.
Odakint kerestem magamnak egy csinos kis padot és leültem rá. Magam elé vettem a csellómat, lefogtam a húrokat és a vonóm már meg sem állt. baleset óta képtelen voltam vidámabb, dallamosabb hangokat kicsikarni a hangszeremből...egyszerűen nem vitt rá a lélek. Azóta folyamatosan csak a gyászos hangokat tudtam játszani a csellómmal. Hol van már az a szép szám, amit lejátszottam az akadémia felvételijén.. amiért felvettek oda....
Most egyszerűen csak lehunytam a szemem és játszottam a csellómon. Most nem voltam másra képes. A hangszerem viszont mindig minden körülmények között egy fajta menedéket jelent számomra, még ebben a nyomorult poklomban is. Senki az ég világon nem tudott még kimozdítani innen. Danielnek menne egyedül, de őt is elmartam magam mellől, miután úgy ahogy gyógyulni kezdtem. Talán egyszer még barátok lehetünk, ha valaha megbocsájt nekem.
Most viszont csak játszottam és játszottam, kizárva a külvilágot. Nem is szoktam ilyenkor az idő múlásával foglalkozni. Csak én létezek és a csellóm, ez tud megnyugtatni kicsit ilyenkor.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Nov. 04, 2016 9:51 pm Keletkezett az írás



Mivel már a pszichológus szerint jobban vagyok, és állítása szerint barátságos a természetem… Bepakolt egy csoportba, ahol hozzám hasonló traumatizált fiatalok segítenek más, traumatizált fiatalokon. Hát, másra sem vágyok a szabadidőmben, de ezen tovább lendülve vetettem bele magam a feladatokba. Tegnap egy Noel nevű fiút látogattam meg, akit a saját szülei adtak el valami gyermekkereskedőnek. Belegondolni is rossz, nem csoda, hogy Noel nem beszél. Egyáltalán. Egy sarokban kuporog a szobájában, mindenkitől fél. Azt hiszem azért engedett magához közel, mert elég apró a termetem, és meg se próbáltam megérinteni. Hajlandó volt enni egy kicsit, aminek nagyon örülök. Azt hiszem, kedvelni fogom Noelt.
Ma egy Cloe nevű lánnyal találkozok, de mivel ő tud beszélni, nem mondták el, hogy mi történt vele. Remélem tudja, hogy látogatója lesz, mert nem akarom szegényt rajtaütés szerűen letámadni. Nem mintha lenne választása, őt épp úgy kötelezik erre a marhaságra, mint engem. Bekopogok a szobájába, de nem nyit ajtót senki. Mivel résnyire nyitva van, beosonok és látom, hogy itt már bizony nincs mit tenni. Meglógott. Viszont látok a széken pár kottát, ha jól látom csellóra lettek komponálva.
Az ablakhoz lépek, próbálom kitalálni, hogy mit csináljak. Utálom a kórházakat, és ezen még a múltkori (meglehetősen eseménydús) látogatás az ortopéd sebésznél sem változtat. Megpillantom, ahogy egy lány egy csellóval settenkedik a parkban. Na, azt hiszem, ő az én emberem. Gyorsan leszaladok a lépcsőn, majd ki a kertbe. Nem érek rá vacakolni, más se hiányzik, mint hogy Cloe meglépjen. Csendesen osonok mögé, majd igyekszem nem megijeszteni ahogy megszólítom.
- Szia! Te vagy Cloe? Sammy vagyok, hozzád küldtek. – azért tisztes távolságban maradok. Csak semmi hirtelen mozdulat, kérem! Abból mindig csak a baj származik…
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
19
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Pént. Nov. 04, 2016 10:37 pm Keletkezett az írás



*Durván három hónapja az életem egy óriási forgószélnek tűnik. Előtte...előtte minden olyan jó volt. Emlékszek az utolsó napra a családommal. Milyen tökéletes nap volt... rá tudtak beszélni, hogy elmenjek velük anyukám nővéréhez, ahová viszont már nem érkeztünk meg egy autó miatt, ami szembe jött velünk a sávunkban... Nem lehetett elkerülni az ütközést. A vétkes sofőr meg simán megúszta egy kar és egy lábtöréssel. Míg az én családom meghalt és mindent elvesztettem, ami valaha fontos volt számomra. És egyszerűen nem tudom hogyan folytassam az életem. Persze mehetnék szépen a zeneakadémiára, mintha mi sem történt volna. Én viszont egyszerűen nem tudom, hogy ezek után mit akarok... az akadémia vár... de én nem tudom. Egyszerűen elvesztem ebben a rohadt világban. Elvesztettem az összes támaszomat.
És ahogy mindig az életemben, csakis a csellóm tudott megnyugtatni egy kicsit. Bár erre nem ez a pontos kifejezés. Csellót tekintettem az életemnek és csak a családom halálában értettem meg, hogy baromira nem így van.
Ma szép idő volt, így a kertben szerettem volna játszani lehetőleg egész estig. De igazából nem jutottam sokáig, mert egyszer csak egy hangot hallottam magam mögül. Kicsit megijedtem.. bár az ment mostanában könnyen nálam. Leeresztettem a vonómat és hátranéztem a lányra. Nagyjából egyidős lehet velem és így ránézésre jobb passzban volt, mint én. Bár ki tudja... Lehet sokat dob a kinézeten, hogy nem pizsiben flangál egész nap.*
-Szia! Attól függ ki kérdezi. *Nem vagyok az a kimondott jó társaság mostanában. Nem tudom honnan tudja a nevemet. Bár sokan ismernek már a cselló miatt. Nincs több beteg a kórházban, aki hangszeren játszana idebent. A legtöbb beteg még örül is egy kis csellóhangnak. Igaz, a baleset óta csak gyászos hangok hagyják el a csellómat. A vidám hangok valahogy meghaltak azóta a családommal együtt.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
25
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Nov. 15, 2016 12:05 am Keletkezett az írás



Ahogy közelítek felé, alaposan is megnézem a lányt. Pizsama, kissé kócosra aludt haj, cselló. Mint valami melodráma kezdete, vagy még inkább mint egy lelki nyomorékokról szóló dokumentumfilm nyitó jelenete. Hol vannak a kandi kamerák?! Tény, hogy semmi kedvem az egészhez, de erről nem a lány tehet. Nem is fogom rajta levezetni, nincs rá okom. Óvatosan közelítem meg, megijeszteni se akarom, és jobb is így. Én se rajonganék ha valaki muzsikálás közben zavarna meg.
Nézem, ahogy felém fordul, próbálok bizalomgerjesztően mosolyogni, de azért ez nem mindig jön össze. Nem tudom, hogy most sikerült-e, mindenesetre reménykedek benne.
- Samantha vagyok. A dilidokik jelöltek ki, hogy beszélgessünk. – gondolom ez nem hangzott túl meggyőzően, így inkább folytatom. – Nem vagyok a spiclijük, és nem is akarlak traktálni. De ha beszélgetni szeretnél, akkor itt vagyok, és hidd el, hogy kevés korodbeli van a kórházban akinek legalábbis halvány fogalma van arról, amit most átélsz. Közülük vagyok az egyik én. – egészen elkomolyodtam a mondandóm végére. Biztos, hogy jó ötlet ennyire őszintének lennem vele? Tudom egyáltalán, hogy miért ül a viccosztályon? Én is voltam ott egy rövid ideig, és tudom, hogy ez a pizsamás korszak csak átmeneti. Az igazi pokol akkor jön el, amikor azt mondják, hogy éld tovább a régi életedet, amikor pedig már semmi sem olyan mint régen.
Ülök a lány mellett, bámulom a fákat, bokrokat. Elgondolkodva piszkálom a csuklóm, aztán megtöröm a csendet. Sosem bírtam túl sokáig befogni a szám.
- Te miért kerültél ide? – kérdezek bele a közepébe. Talán egy kicsit sokk-terápiásra sikeredett, de valahogy el kell kezdeni a beszélgetést. Egyébként pedig kíváncsi is vagyok a történetére.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
19
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd. Nov. 15, 2016 5:04 pm Keletkezett az írás



*Nos igen. Ez az a hely, ahol sok jóra nem számíthat az ember. Persze fizikailag rendbe pofozzák az embert az orvosok, de a többi... Az agyturkászok próbálják rendbe tenni a dolgokat fejben... de csak próbálják, mert halvány lila gőzük sincs, hogy az ember min megy keresztül. Ha csak egyikük megtapasztalná ezt az igazi fájdalmat, akkor pontosan tudná, hogy nem megy olyan könnyen.
És most itt van ez a lány, akit elvileg ők küldtek. Miféle programba akarnak már megint belerángatni? Sok hülyeségbe próbáltak már belevonni, így már nem lepődnék meg semmin.* -Szóval téged is belerángattak valami agyament dologba. *Jegyeztem meg félhangosan. Valószínűleg neki is van valami problémája, ha a dilidokikkal találkozgat. Ha csak nem egy önjelölt pszichomókus.
De aztán azt mondta, hogy érti min megyek keresztül. Hát nem tudom. Valahogy nehéz elképzelni, hogy van még valaki ebben a nyamvadt kórházban, aki szintén egyedül maradt ebben a rohadt világban. De hét végülis mit veszíthetek azzal, ha megpróbálom az ellenséges hallgatást felváltani valami mással, hogy hamarabb túl legyek mindezen a beszélgetésen. Közben kényszeresen szorongattam a csellómat, mintha éppen azt mondta volna a lány, hogy azt akarja.*
-Pár hónapja volt egy baleset... Tele volt vele minden újság akkor... Szüleim és az öcsém meghaltak. *Éreztem, hogy az emlék hatására megint kezd úrrá lenni rajtam a világ vége hangulat és a mellkasom is szúrni kezd...az az átkozott tüdő sérülés. Próbáltam lecsillapítani magam, hogy a légzésem ne olyan legyen, mintha egy maraton után lennék. Pár mély lélegzet után szépen elmúlik a szúrás a mellkasomban. Bár el tudnám felejteni azt a napot és az elmúlt heteket... Soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt. Anyával az gyógymosogatások, amikor mindig mosogattam és ő törölgetés közben meghallgatta minden gondomat. Apával a zenefelvételeket, amikor minden egyes eljátszott akkordokra azt mondta, hogy nagyon jó, soha meg nem mondta volna, hogy rossz, amit játszok. Vagy az öcsém mindig mosolygós arca... Egyszerűen nem tudom hogyan is élhetném ezt túl.*
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:12 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Samantha & Cloe - Kert
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: