Az órámra pillantok, és megdöbbenve veszem tudomásul, hogy röpke 10 perc múlva a megbeszélt helyen kéne lennem. Fel sem tűnt, hogy mennyire elszaladt az idő. Nem szokásom késni, csak néha úgy érzem, hogy belefáradtam már ebbe az egészbe. Szerencsére nem lakok túl messze a tengerparttól, ahová Dorian hívott. Igazából nem is értem, hogy mi ez az egész. Még sosem találkoztunk máshol, csak a rendelőben, ez pedig talán egy picit megrémít. Lehet, hogy beleunt velem foglalkozni. Ezt persze meg is értem, hiszen gyakran érzem azt, hogy csalódást okozok neki. Nem csinálom azt amit mond, és néha nem is vagyok vele teljesen őszinte. Nem miatta van ez, ő nagyszerű terapeuta. Csak egyszerűen rettegek szembe nézni az igazsággal, az igazság pedig az, hogy Ő sokkal többet jelent nekem, mint egy orvos, aki megpróbál rendet teremteni a lelki világomban. És nem, nem akarok rendbe jönni, hogy aztán megszakadjon a kapcsolatunk. Ezenkívül pedig nem bírom nem érezni azt az ürességet, amit a halott vőlegényem és a meg nem született lányom hagytak maguk után. Napról napra könnyebb, ezt nem tagadom, de ez nem jelenti azt, hogy nem hiányoznak. Ez az érzés pedig szétszed legbelül.
Kis, fekete ruhámat meglobogtatja a szél, én pedig beszívom a tenger illatát. Nem is tudom, hogy mikor voltam utoljára itt, vagy egyáltalán ennyi viháncoló ember között. Hogy csinálják? Hogy képesek ennyire boldogok lenni? Néha komolyan úgy érzem, hogy nekem nem jár ez az érzés. Ezt régebben nem így láttam. Hiszen olyan boldog voltam, ahogyan azt el sem tudja képzelni senki. Aztán pillanatok alatt romba dőlt minden, amit felépítettem. Hogy leszek képes újra meglátni az élet értelmét?
Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan megpillantom Doriant a kocsijának dőlve. Szaporábbra veszem a lépteimet, hiszen utálok késni, bár jelenleg azt hiszem, hogy mindegy, hogy milyen tempóval megyek, mert már elkéstem.
- Sajnálom, hogy késtem, kicsit elnéztem az időt. - motyogom, amint oda érek hozzá, közben pedig igyekszem kerülni a tekintetét. Hamarosan megtudom, hogy mi ez az új hely a terápiára, és reménykedni tudok abban, hogy nem azt akarja közölni velem, hogy feladja velem ezt az egészet. Azt nem bírnám elviselni.  

Megjegyzés: . || Szószám: . ||  Credit

Nem igazán értem, hogy mire jó ez az új helyszín, pontosan emiatt igyekszem magam felkészíteni mindenre, ami ott történhet. Például, ha úgy döntene, hogy rábíz egy másik dokira, vagy esetleg, ha úgy látná, hogy reménytelen eset vagyok. Ezt meg is érteném, hiszen elég türelmes volt eddig velem, pedig hát nem voltam mindig túl együttműködő. Néha én is elgondolkodom azon, hogy jobb lenne, ha én szabadítanám fel az alól, hogy nekem keljen segítenie, de aztán rájövök mindig, hogy azt nem bírnám elviselni. Túl sok veszteség ért már ahhoz, hogy boldogulni tudjak nélküle. Ez persze elkerülhetetlen, hiszen nem lehet az orvosom életem végéig csak azért, mert én azt akarom, hogy a közelembe legyen mindig. Néha úgy érzem, hogy túl önző vagyok. De szükségem van rá, jobban, mint azt gondolná, vagy ahogy az helyes lenne. Az ő szemében minden bizonnyal csak egy páciens vagyok, és ez így is van rendjén.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, ahogy meghallom Dorian kedves hangját. Persze azt tudtam, hogy nem fog  haragudni ezért a pár perc késésért, de néha tényleg nem értem, hogy miért ilyen kedves hozzám. Vajon minden betegével ilyen? Butaság lenne azt gondolnom, hogy velem kivételez, nem igaz? Hiszen mitől lennék más, mint a többi hozzám hasonlóan gyászoló? Már rég túl kellett volna tennem magam a történteken, és nem kéne folyton azon rágódnom, hogy milyen csodálatos és meseszép életem lenne akkor, ha azon az estén nem ülünk be abba az átkozott kocsiba. Még azóta is gyűlölök autóba ülni, ha tehetem akkor inkább buszozok, vagy sétálok. Egy pillanatra rá nézek, aztán ismét leveszem róla a tekintetem, hogy aztán a mellettünk elhaladó embereket bámulhassam. Nem azért, mert különösebben érdekel, hogy ki mit csinál, vagy merre megy, hanem csak azért, mert fogalmam sincs, hogy mi mást tehetnék. Tudom, nem ez az első alkalom, hogy találkozunk, de mégis zavarban vagyok. Ez a kis tengerparti találkánk teljesen más lesz, mint amihez hozzá szoktam, és ettől a hideg ráz.
- Csak miattam nem lett volna muszáj ez az egész. Úgy értem, hogy... tudom, hogy segíteni akarsz, de nekem tökéletesen megfelelt volna a rendelőd is, ahogy eddig. Ott mégis csak csendesebb.... - szólalok meg végül, majd vállat vonok és ezúttal rá pillantok. Nem akarom megbántani, mert igazából tetszik ez az egész tengerpartos dolog, de nem igazán értem, hogy ez mivel lenne nagyobb segítség. Persze lényegében mindegy is, hogy hol töltjük el azt a rövid időt, amíg vele lehetek. Picit megnyugszom a szavaitól, amit annyiszor átbeszéltünk már. Néhány évvel ezelőtt Zach is megígérte, hogy sosem fog elhagyni, és most még sincs velem.... nem lehet velem. Halványan elmosolyodok amikor tekintetem találkozik az övével, ezzel jelezve, hogy igyekszem felfogni ezt a tényt. Tehát nem fog elküldeni, feleslegesen stresszelem emiatt magam.
Lassan lépkedek mellette, miközben azon agyalok, hogy mit mesélhetnék a hetemről. Azt, hogy kaptam egy új állás ajánlatot egy kávézóban, vagy inkább azt, hogy visszautasítottam ezt a remek lehetőséget? Abban a pillanatban azonban ahogy felteszi a kérdést, úgy érzem, hogy mindezt nem is kell elmesélnem. Lelassítom lépteimet, míg végül megállok. Őszintének kéne lennem vele, és el kéne mondanom, hogy mennyire nem szeretem az ilyen gyűléseket. Nem akarok annyi ember előtt a problémáimról beszélni, és nem is akarom meghallgatni mások fájdalmát. Nekem ez nem megy. Mégsem tudom, hogy hogyan közöljem ezt a terapeutámmal.
- Igen, persze. Azt hiszem sokat segített. - hazudom végül és idegesen kezdem babrálni a hajam. - De a te heted biztosan izgalmasabb volt ennél. Utálom, hogy mindig csak rólam beszélünk. - próbálok témát váltani, és reménykedek abban, hogy ezzel annyiban is marad a dolog.   

Megjegyzés: . || Szószám: . ||  Credit