Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
The Berry's || I can't believe it
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
8
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 09.
▪▪ Korom :
30
▪▪ Tartózkodási hely :
sydney

»Kedd. Nov. 08, 2016 5:46 pm Keletkezett az írás




Idegesen toporgok a konyhánkban. Apa bejelentkezett hozzánk vacsorára. Ritkán tesz ilyet, mostanában megrögzötten kutat eltűnt bátyám után. Anya halála megviselte, úgy érezte, egyedül maradt a világban és ezzel sikerült engem is jól szíven kormányoznia. Azt hittem, elég leszek neki én és Luke, de tévedtem.
Lelkes és izgatott volt a hangja a telefonban, ugyanakkor egy kissé távolságtartó is. Sokszor becézett manócskának, állítása szerint hegyes fülem miatt aggatta rám ezt nevet. Az elmúlt napokban Isabelle-ként tesz rólam említést még akkor is, ha a férjem is velünk van. Ez hagy némi aggodalmat maga után és most, hogy átjön vacsorára, az idegesség csak még nagyobb erővel tör rám.  
Elbambulva kevergetem a paradicsomos szószt, melyben hatalmas buborékok robbannak szét szemem előtt. Egy idő már azt nézem, vajon keletkezhet e ennél is nagyobb pukkancs a szószban. Az agyam kikapcsol, azon gondolkodom, mihez fogok kezdeni azzal, amit apám mondani akar nekünk. Mert nyilván a kutatása eredményt hozott és ezt szeretné megosztani velünk vacsora közben. Ragaszkodott ahhoz is, hogy Luke is itthon legyen, tehát valami nagyon fontos lehet közölni valója.
Egy apró kóstolás után egy csipet sót hintek az edénybe és elzárom a tűzhelyet. A pultnak dőlve szétnézek a házban. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen csodaszép otthonunk lesz. A kapcsolatunk elején nem jósoltam sok jót magunknak és ezért minden nap szégyellem magam. Pedig Luke aztán mindent megtett, amit ilyenkor szokás. Virág, csokoládé, mozi… nem volt olyan kérés, amit ne teljesített volna csak ezért, mert az elhagyta olykor önző ajkaimat. Hamar szerettem belé és ez először meg is ijesztett. Nem ismertem ezt a meleg, boldog érzést, de idővel annyira függtem tőle, hogy ha akár csak ez apró vitánk is volt, szinte belebetegedtem. A rabja lettem és ez azóta is így van.
Hálószobánk felé menet végigsiklik szemem azon a sok képen, ami gyakorlatilag minden ismeretlen számára könnyen végigkövethető könyvként szolgál életünk legfontosabb eseményeiről. Kósza mosoly kúszik ajkaimra, ahogy megigazítom rakoncátlan, szőke tincseimet. Az órára pillantok… a mutató csigalassúsággal ketyeg, még bőven van időm arra, hogy apám megérkezzen és mint mindig, rohanva Luke is befusson.
Lágy, klasszikus dallam késztet gyorsabb léptekre. A kijelzőn drága jó apám mosolyog, még a boldogabb időkből.
-Apa, ne mond, hogy nem jössz át. A kedvenced főztem. Spagettit paradicsom szósszal. – Esem kétségbe néhány pillanatnyi lélegzetvétel után.
-Dehogy Manócska, a megbeszélt időpontban ott leszek, ne aggódj. Alig várom a spagettid – Hangja bohókás volt, mintha ivott volna.  Megkönnyebbülök, ismét elmosolyodom és miután elbúcsúzik, az ágyra dobom a telefont. Átöltözöm és épp csak végzek, meghallom a kocsi kerekeinek jellegzetes ropogását házunk felhajtóján.
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
3
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 03.
▪▪ Korom :
30
▪▪ Tartózkodási hely :
๑Sydney๑

»Szer. Nov. 16, 2016 1:03 pm Keletkezett az írás



Sweetheart

It feels like... everything just disappears.

Kifejezetten kellemetlen nap ez a mai, amivel még én sem számolhattam előre. Kivételesen, mivel kedvesem szólt és nem akárki, hanem apósom jön vendégségbe, igyekezni szerettem volna haza és a túlórázási hajlamom a fiókba zárni. Ez azonban nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, ráadásul önhibámon kívül, de ugye a magyarázataimmal tele lehetne már a padlás. Bosszúsan morogtam és ráztam a fejem, majd homlokom masszíroztam az ujjaimmal, mielőtt teljes idegbajt kapok. Ahogy a karbantartó tovább magyaráz, hogy a nekünk kijelölt műtő használhatatlan valami áramprobléma miatt, és a másikban pedig kollégámtól megtudom, hogy most végeztek így még elő kell készíteni. Szó nélkül fordulok sarkon, hogy az irodámba mehessek, út közben pedig Mrs. Henninget megkérem, hogy küldje be hozzám a két asszisztáló rezidenst, a föld alól is húzza elő őket, ha kell. A nő egyébként már rezidens koromban is itt dolgozott titkárnőként, korábbi elődöm, aki itt főorvos volt, de már nyugdíjazták alkalmazta őt. Előszedem a papírokat, és átnézek még egyszer mindent, még ők megérkeznek. Erre szerencsére nem kell sokat várni, és amint tudtam, fel is világosítottam őket a változásokról. Nyilván egyikünk se volt elragadtatva a helyzettől, de tettük a dolgunkat. Egy gerincközeli ideg helyrehozása sosem egyszerű, így idegesen vagy bosszúsan nem is lehet nekiállni, így még talán magam sem engedném pengeközelbe.
Ám úgy fél órás csúszással, de meg tudtuk kezdeni a beavatkozást, és egy-két apróságot leszámítva a két segítőmben sem kellett csalódjak. Alapjában véve legalább komplikációmentesen hoztuk le a munkát, és ugyan nem vagyok egy mogorva alak, de megkövetelem a legtöbbet az embereimtől így ugyan nagy dicséreteket nem osztottam ki megköszönve a közreműködést elengedtem őket is haza. Ekkor pillantottam az órámra, hogy úgy nagyjából most kellene az autómban ülve félúton lennem. Visszatértem az irodámba, a papírmunka megvár reggelig, így félretettem, egyből mentem öltözni és összeszedni, amit hazaviszek magammal.
Nem tagadom, sokat kivett a mai nap is belőlem, de minden nap végén ott lebeg az a szőke szépség, aki otthon vár vacsorával, mézédes ajkaival és szeretetével. Már-már majdnem teljesen tökéletes kis család vagyunk, talán lassan bővülünk is majd. De ezzel a gondolattal nem játszok annyit, mint talán ennyi év után kéne. Pedig valahol vágyom rá, és a feleségem is. Elgondolkodtatott, hogy talán éppen ezért is ez a mai vacsora, ami azért nem hétköznapi. Mindenesetre elkészülten robogok ki a kocsimhoz, szállok be és indulok el haza.
- Ne haragudjatok, volt egy kis gond bent.
Mentem ki magam, miközben ajkaim felfelé görbülnek, ahogy belépve meglátom őket. Kulcsom a helyére dobom, kabátom leteszem, majd egyből életem asszonyát keresem. Amint sikerül csípője köré fonom karjaim és csókkal üdvözlöm, ezután apósom felé fordulok, hogy őt is üdvözöljem, bár kevésbé vehemensen, meg úgy csók és tapizás mentesen, érti mindenki. Ám mikor megszorítja a kezemet, olyan más, vagyis egy pillanatra talán csak képzelem, lehet a fáradtság teszi. De egyelőre nem ülök le, csak várom miről maradtam le.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
8
▪▪ Hírnév :
3
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 09.
▪▪ Korom :
30
▪▪ Tartózkodási hely :
sydney

»Csüt. Nov. 17, 2016 6:01 pm Keletkezett az írás




Az ablakon kipillantva nem a megszokott férfias autót találja meg tekintetem. Luke helyett apa kocsijának lámpája világítja be a kertkaput. Lomha lazasággal pattan ki apám az aprócska Opel-ből, hogy aztán ajtaját hangos csattanással becsukja maga mögött. Virágot tart a kezében, a kedvenc inge van rajta és láthatólag nagyon ideges. Honnan tudom én ezt, tisztes távolságból is? Mert az ajkát rágcsálja, akárcsak én, ha különleges helyzetbe kerülök.
Az ajtóhoz lépek és megelőzöm. Szélesre tárom és karjai közé bújok. Még ha csak telefonon is beszélek – hetente többször – akkor is jobb szeretem, ha találkozunk. Kislányként rajongtam érte és azt hittem, az én apukám valami szuperhős lehet, holott nem volt több egy egyszerű autószerelőnél. Kettecskén éltünk, a saját kis világunkban, kizárva minden ártó tényezőt. Talán ezért is lehet az, hogy életem első és utolsó szerelme épp most parkol le apám kocsija mellett.
A virágot vázába teszem, mélyet szippantok a kálák illatából. Az esküvői csokromat is kála virágok díszítették, egyszerű kis csokor volt, pontosan ezért imádtam.
Lecsókolom Luke ajkairól gondjait, majd elpirulok attól, hogy apám ott áll mellettünk. Tekintetét most anya portréján nyugtatja, egy percre azt hiszem, könny ködösíti el szemét, de aztán Luke felé fordul és megrázza kezét.
-Minden rendben van? – Kérdezem halkan férjemtől, ahogy az étkezőbe kísérem őket, karomat derekán pihentetve. A spagetti már ott gőzölög az asztal közepén, illata bejárja az egész házat. Bevallom, nem vagyok konyhatündér, de Luke eddig nem halt éhen mellettem.
-Hogy megy a műhely apa? – Érdeklődöm mosolyogva, miközben egy nagy adag tésztát pakolok tányérjára. Gyerekkoromban én is autószerelő akartam lenni, majd autóversenyző, végül pedig a kórházban kötöttem ki. Gyakran együtt javítottuk apával az autókat, így tudok ezt azt a gépjárművekről. Persze nem annyit, hogy saját műhelyt nyissak, de eleget ahhoz, hogy tudjam, miért füstölt el a motor.  Szeme felcsillan, ahogy a munkáról kérdezem.
-Jól drágám, sőt, a lehető legjobban. – Nagy kanál szószt csorgat a tésztára és mindjárt a villájára is tekeri. Elnézem, ahogy az én drága apám őszes üstökkel, remegő kézzel, jó ízűen eszi a vacsorát, amit csupán fél óra alatt raktam össze. Könny szökik a szemembe, de elhessegetem a gondolatot.
Émelyegni kezdek, most már napok óta érzem. Mintha valami bujkálna bennem. Tudtam mit vállalok azzal, hogy a kórházban dolgozok. Mély, tisztító levegőt veszek, hogy legyűrjem a feltörő hányingert.
Luke tányérja is hamarosan megtelik finomságokkal, már csak az enyém tátong üresen. Képtelen vagyok az ételre nézni, de egy kevés spagettit magamnak is rakok.
-Olyan fehér vagy Isabelle. Rendesen kellene étkezned. George a minap kezdett bele valami egészséges étkezésbe. Paleolit vagy hogy is hívják. Azt mondja, úgy eszik, mint az ősemberek. Nem akartam neki mondani, hogy amúgy is egy őstulok. – Hevesen gesztikulálva mesél, nevet saját viccén és elvárja, hogy mi is ezt tegyük. Tőlem csak egy mosolyra futja, mert épp letuszkolok a torkomon egy kevés vacsorát.
-Eszem én apa, nem kell miattam aggódnod. – Bekapok egy újabb falatot ezzel is azt bizonyítva, hogy mennyire jó az étvágyam, de le kell öblítenem egy kis vízzel, mert vissza kívánkozik.
-És mi a helyzet a kórházban Luke? – Érdeklődik apa, kíváncsi, nagyra nyitott szemeivel. Anya halála után egyetlen orvosban sem tudott megbízni, ezért volt annyira bizalmatlan Luke-al szemben. Sok időnek kellett eltelnie, mire egyáltalán arra rá tudtam beszélni, hogy nem ártana évente elmenni az orvoshoz egy alapos kivizsgálásra. Csakis akkor hajlandó, ha elkísérem és Luke is ott van valahol a közelében.
Magukra hagyom őket, had beszélgessenek. Muszáj elmennem az asztaltól, különben kidobom a taccsot, azt pedig egyikünk sem szeretné. A konyhaablaknál lelek menedékre, engedem, hogy hűvös esti szellő beférkőzzön tüdőmbe. Addig is hallgatom, ahogy az életem két legfontosabb férfije micsoda eszmecserét folytat a kórház piszkos ügyeiről.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:19 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
The Berry's || I can't believe it
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: