Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Adalbert Von der Anderle, Dimitri Grigorenko, Lena E. Winfield, Shay Kieran

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Albert & Victoria :: Fuel to fire
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
5
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 12.
▪▪ Korom :
39
▪▪ Tartózkodási hely :
✘ Sydney

»Csüt. Nov. 17, 2016 7:18 pm Keletkezett az írás




Albert & Victoria



Torn by the hours; all that I say to you is like fuel to fire.


[You must be registered and logged in to see this image.]

A drága, markáns parfümök szúrós elegye sem tudja kiölni az orromból India szegény negyedének, és a Gangeszbe dobott, oszlásnak induló tetemek bűzének szagát.
Nem sokkal a válásom után Indiába utaztam. Nem nyaralni, jobb is, ha ennyiben maradunk, hanem a ma este megrendezésre kerülő, jótékonysági estélyre készítettem fotókat a Brit Korona Ékkövének fővárosában és környékén. A téma adott: a szegénység, a szenvedés, a betegségek, a nyomor. A módszer szabadon választható. Van olyan ismerősöm, aki hamarosan maga is Indiába utazik, hogy ott dolgozzon, ilyen-olyan beosztásban; tanárként, önkéntesként, orvosként, ökológiai harcosként. És persze vannak olyanok is – az öltönyösök, a fehér gallérosok -, akik unottak és kényelmesek, és, akik csupán egyetlen cetlire firkantanak majd fel egy szemtelenül nagy összeget, és a szignójukat. Ők ezzel elintézettnek látják a dolgot. Szerintük, ha halat adnak az emberek kezébe, a helyett, hogy megtanítanák őket halászni, az rendben van, hiszen jót tettek. És ezzel nem akarom magamat egyfajta fenséges piedesztálra emelni, mert az álszentség volna részemről. Én sem tudtam nekik többet adni, semmint tanácsokat a beszélgetéseink során, amit egy tolmács segítségével sikerült megvalósítani.
Elég időt töltöttem ott ahhoz, hogy tudjam, többet akarok tenni ennél. És túl kevés időt töltöttem ott ahhoz, hogy valami maradandót, valami hasznosat tudjak átadni a szegény negyedek lakóinak, a földönfutóknak, az árváknak, a gyermeküket sirató anyáknak, a haza vágyó férfiaknak, akik azért dolgoznak éjt nappallá téve, hogy némi pénzt haza tudjanak küldeni, egy másik elszegényedett városba, mely valahol az isten háta mögött fekszik.
Nem csak kívánom-, hanem egyenesen többet akarok adni ennél.
A jótékonysági est része a majdnem száz képből álló fotósorozatom, szóval, természetesen a megjelenés részemről kötelező – még akkor is, ha én nem kifejezetten nevezném magamat díszvendégnek, vagy egy kivételes vendégnek. Az ügyvédem, Nick a minap felajánlotta, hogy elkísér; hovatovább úgy hangzott, mintha ő hívott volna el engem. Én meg visszautasítottam, lévén így is szárnyra kapott már egy olyan pletyka – ami valójában nem is csak szóbeszéd -, miszerint mi ketten, ő és én, kavartunk a válásom ideje alatt. Csak tudnám, hogy hogyan szökött ki az ügyvédi iroda négy fala közül, a zárt ajtókon át... minden esetre ennek meglesz a böjtje, ha rájövök, ki terjeszti az egyébiránt nem alaptalan pletykát.
Szóval jobbnak láttam, ha ezúttal nem mutatkozunk együtt, ha nem találkozunk nyilvános helyen, és, ha csak nála, vagy nálam futunk össze.
- Azt ne mondd, hogy téged zavarna, ha kiderülne a viszonyunk, Victoria – morog még reggel az ágyamban fetrengve, anyaszült meztelenül.
- Zavarna – felelem szűkszavúan, oldalamon fekve, hátra sem fordulva, rá sem nézve Nickre. A parfümös szelencéket bámulom, melyeknek metszett üvegén meg-megtörnek, és megcsillannak a hajnal első napsugarai.
- Nem hiszem, hogy szégyellned kellene a kapcsolatunkat. Vagy magadat. Vagy engem – hangja metsző és sértődött, én pedig a szemeimet forgatom.
- Hagyjuk ezt, jó? Nincs kedvem erről beszélni, szóval vagy témát váltunk, vagy haza mész – és ezzel, erélyes mozdulattal lerúgom magamról a takarót, és a sötétkék selyem köntösömért megyek, hogy azt a vállamra kanyarítsam.
- Én szeretném megbeszélni, de hiába. Vagy eltűnsz hetekre Indiába, és nem is hallok felőled, vagy itt vagy, Sydneyben, de... mégsem vagy itt – összevonom a szemöldökömet, mert nemigen értem, hogy miről beszél a férfi, aztán a telefonomat a kezembe véve megnézem az e-mail-jeimet. Nick közben beszél hozzám. Kaptam egy fotót a főnökömtől, tegnap estéről, amikor is a fotóimat egy dobozban oda készítette az asztalára, hogy a mai nap folyamán a helyükre kerüljenek. – Figyelsz te rám egyáltalán? – a válaszomat pötyögöm éppen a főszerkesztőnek.
- Nem, bocsánat. Mit mondtál? – pillantok fel a férfire, tekintetét keresve, mire ő csak legyint, és öltözni kezd.
- Lelépek. Hívj fel, ha egy kicsit is érdekellek – bólintok.
- Jó, de a hátsó ajtón menj ki – Nick ’pff’ hangot hallat, majd hamarosan elhagyja a hálószobát, én pedig a fürdőszoba felé veszem az irányt.
A délután folyamán egy barátnőmmel ebédelek az egyik drága, belvárosi étteremben. Húst, hússal. Bő zsírban sült, csokiban tocsogó kajára vágyok. Indiában, ahol voltam, nem túl jó a konyha, és nem szolgáltak éppen laktató, minőségi ételeket.
Aztán elmentem egy szalonba, ahol megcsinálták a hajamat, a körmeimet, és a sminkemet. Szerintem az esküvőm óta nem nyúlt más ember, ilyen jelleggel, az arcomhoz és a hajamhoz. Elegáns kontyba fogta a férfi a hajamat, opálos lélektükreimet egy icipicivel még hidegebbé tette a sminkes hölgyemény, ajkaimra pedig vérvörös rúzst kent; csak még jobban kiemelték hűvös kisugárzásomat, felhívták a figyelmet arra, hogy én vagyok a kontrasztok királynője, márvány fehér bőrömmel és ónix tincseimmel.
A jótékonysági estre végül egy decens, fehér ruhában érkezek meg, fekete magas sarkúban, és elegáns, fekete, műszőrme bundában.
Amikor belépek a helyiségbe, azonnal fogad egy ajtón álló, fiatal férfi, akit leplezetlenül és szemérmetlenül mérek végig, ő pedig lesegíti rólam a kabátot. Egy másik, ugyanolyan öltönyös férfi, ezüst tálcával a kezében lép mellém, melyről leemelek egy pohár, testes vörösbort. Első utam a szalonba vezet, átvágva a tágas, világos helyiségen, melyet miriádnyi, szikrázó lámpa fénye tölt meg édes, hívogató, narancsos-sárgás fénnyel. Színpompás, csillogó ruhás nők libbennek el mellettem, pacsuli, virág, és édes parfüm illatát hozva magukkal, irigyen, öltönyös férjeik zakójába markolva, kik rendre felém fordítják arcukat. Nem foglalkozom velük, nem is látom őket, olyan aprók ezek a fiatalabb, idősebb asszonyok, kiket csupán férjeik és az ékszerek ragyogtatnak – amúgy nem egyebek, csupán kellékek, szerzemények, státuszszimbólumok; díszfeleségek, semmint díszvendégek.
Számos ismerőssel és ismeretlennel találkozok rövid utam során, kik egytől-egyig kezet fognak velem, vagy puha csókot lehelnek arcomra, és gratulálnak a fotósorozathoz, az utamról érdeklődve. A szalonban, férfiak gyűrűjében kerül elő az ezüst szelence, benne a díszsorba rendezett, gyilkos, karcsú katonákkal – egy szálat kiveszek közülük, és meggyújtom, visszautasítva egy úriembert, aki tűzzel kínál -, közben pedig Indiáról beszélünk, és az országban dúló problémákról, melyek nem úgy tűnnek, hogy a közeljövőben csillapodni, vagy javulni fognak (ebben mind egyet értünk).
Éppen elfogy a borom, amikor úgy dönt a díszes társaságom, hogy ideje volna elfoglalni a helyünket, hiszen fél óra múlva kezdődik az ünnepélyes megnyitóbeszéd, majd azt követően a vacsora.
A hosszú, nehéz tölgyfaasztalhoz érve a helyemet keresem, tekintetem a neveket pásztázza, mígnem megtalálom a sajátomat.
- Hah – keserédes mosolyra rándul ajkam szeglete, amikor a mellettem levő névkártyára nézek, és az új információ láttán még egy pohár bort veszek magamhoz, egy másik, ezüst tálcás férfitől. Adalbert Von der Anderle, a mélyen tisztelt, egykor imádott, mostanra szeretett-gyűlölt ex-férjem. A sors fintora, vagy fricskája ez, nem is kérdés.
Egy ideig még tétován állok, a számomra kijelölt szék támláját fogva, és azon tűnődöm éppen, hogy esetleg ne próbáljam-e meg elintézni, hogy cserélhessek valakivel. Mondjuk a terem másik végében.
Hirtelen ötlettől – vagy önteltségtől – vezérelve végül mégis erélyes mozdulattal húzom ki a széket, és leereszkedem az ülőalkalmatosságra.
Rövidesen felbukkan Albert is. Érzem a tarkómon a pillantását. Érzem a jelenlétét.
Ajkam szegletében önelégült mosoly játszadozik, még akkor is, amikor belekortyolok a vörösborba, hovatovább akkor is, amikor mellém lép.
Felszegett fejjel nézek fel rá, bicskanyitogató, gőgös pillantással.
- Tudhattam volna, hogy te is hivatalos vagy az estélyre – dorombolom magam elé, felvonva egyik szép ívű szemöldökömet, gyalázatos módon a képébe mosolyogva.


Words: 1 134 ▲ Music: Fuel to fire ▲ Note: Do you want me on your mind or do you want me to go on?
Vissza az elejére Go down
 
Albert & Victoria :: Fuel to fire
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: