Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
7
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 04.
▪▪ Tartózkodási hely :
sydney

»Hétf. Nov. 21, 2016 12:45 am Keletkezett az írás



Rongyolt, viseletes vonásaimon a megszokottakhoz hasonlóan ezúttal is mélyen barázdált, komor ráncok jelentek meg, ahogyan a tükörbe bámulva voltam kénytelen farkasszemet nézni tulajdon képmásommal. Kezem a mosdókagyló hűvös felületét szorította, megtámasztva törzsem, roskatag megereszkedett vállaim. Tétlenül, hol a jobb, hol a bal lábamra helyeztem a súlyomat. A beteg számára bárminemű segítség is későn érkezett volna; az eleve könnyelmű, valamint meggondolatlan kezelés – mely nem jelentett egyebet összefoglalva annál, minthogy a beteg teljesen egészséges az ilyen problémák mindössze a korral járnak, azonban ezen felül jól szolgál az egészsége és kutyabaja – az orvos, továbbá a beteg részéről történő nemtörődöm hozzáállás hozta meg végül a hőn vágyott jutalmat, a halált. Lelketlenség, avagy sem – orvosi szakmámtól pártatlanul, úgy vélem: megérdemelte – a szüntelen pöfékeléssel, továbbá egészségtelen és tespedt életmódjának folytatása mellett az egyéb fogékonysági tényezők, mint például a családi-hajlam, mit sem jelentettek, ugyanis a halott életvitele megbocsájtható bűn volt szemben a kezelőorvoséval, aki hanyag eleganciával söpörte félre azt a két korábbi TIA-t, ami most a stroke-ot eredményezte. Gratulációm! Magas vérnyomás. Látás, valamint beszédzavar. További „unalmas” egyéb tényezők. Az orvos nem csak felírta, hanem tulajdonképpen diagnosztizálta – egészen pontosan felvetette, mint lehetséges opció és még ennek ellenére is figyelmen kívül hagyta. Egy év telt el az első eset óta, ami már önmagában hetven százalékkal növelte a kockázatot egy komolyabb szövődményre, nem még egy második! Az arcomat megmosva hajoltam a vízcsaphoz. Minduntalan – tehát ezúttal is – megdöbbentett, hogy milyen kutyaütőkkel kényszerültem együtt dolgozni az év bármely szakában. Hirtelenjében fogant meg a fejemben a következő gondolat, miszerint inkább a professzorok táborát kellene erősítenem, azonban ezt az ötlet nem érdemelt még huzamosabb elmélkedést sem, így hamar elvetettem – s mindennek a tényezője egyetlen átkozott dolog volt: a hírnév, mert míg tanárként leginkább a diákok körében lettem volna jó fej és a nevem a mellékhelyiség falára lett volna felpingálva körbe szívecskékkel addig orvosként többször annyi lehetett a fizetésem, nem is beszélve arról, hogy bizonyos körökben sokkal szabadabban mozoghattam és nem kellett üresfejű nebulók előtt szárazra beszélni számat, viszont sokszor talán könnyebb lett volna. Az ilyen tanultan balekok végett kellett Nekem magyarázkodnom a családnak. Minduntalan ugyan az volt a történet vagy egymáshoz nagyon hasonlóak. Mindkét esetben megérkezett nagyjából az egész pereputty, aki a közelben tartózkodott és összeszedhető állapotban volt, hogy a kórházba berobogva sietve, idegesen tudakolják meg a hozzá tartózójuk nevét. A hálának általában egyetlen formája volt. ”Köszönjük Doktor Úr! Köszönjük! Fogalmuk sincsen, miként háláljuk meg!” Egyetlen egyszer sem éreztem késztetést, hogy megszabhatatlan árat határozzak meg, de a kíváncsiság erőteljes volt és alkalomadtán fárasztónak bizonyult egyszerűen annyival elintézni, mint: ez a dolgom. A másik esetnek, azonban két véglete volt. Az egyik, amikor a család őrjöngve fogadta a rosszhírt. Átkozódtak, szitkozódtak és értetlenkedve hozták tudomásomra, hogy mihaszna orvos vagyok. Ezen a szívfájdalmon könnyedén túl tudtam lépni; én tisztában voltam tökéletességemmel – ha akartam volna sem tudtam volna letagadni, azonban voltak helyzetek, amikor egyetlen orvos sem tehetett volna többet márpedig Én sohasem engedem el egyetlen beteg kezét sem, a legutolsó pillanat utáni momentumban sem. A másik véglet azonban rosszabb volt; amikor a család lassan az ember szeme láttára omlik össze. Fojtott, feszült csend és egy halk suttogás. Tudjuk, hogy mindent megtett… A köszönet ezúttal az ember torkára forr. Nem volt miért. Nem volt mit kifejezni. Egy közönséges szó volt, ami ez esetben a kevesebbnél is kevesebbet jelentett. A nikotinszál égett, a füst felhőként kavargott előttem. A kátrány marta a tüdőmet, azonban ezúttal szükségesnek éreztem enyhíteni a tompán lüktető kesernyést ízt, mely egész testemet fürdette.
A szürke, masszív ajtó nyílásának hangja ütötte meg a fülemet.
Nem fordultam hátra, hogy megtudjam ki érkezett – tisztában voltam azzal anélkül is, ugyanis kevesen akadtak, akik utánam jöttek volna. Szám szerint: egyetlen egy.
– Doktornő! Friss levegőt szívni érkezett? – Hangon szenvtelen közönnyel csengett, ahogy a kezemben tartott csikket messzire pöckölve meredtem magam elé, hogy zsebem mélyére nyúlva vegyem elő a következőt. – Attól tartok, nem a legjobb helyen jár.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
3
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 12.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Dec. 05, 2016 9:31 pm Keletkezett az írás




Albert and Grace

[You must be registered and logged in to see this image.]

A legtöbben azért választják az orvosi pályát, mert nagyravágyó terveik között szerepel az is, hogy sok pénzt keressenek, eldicsekedjenek a hivatásukkal, de tartalmasabb indíttatás nincs mögöttük. Meg se tudnám számolni, hogy hány alkalommal hallottam az ifjonti sebészpalánták szájából, hogy életet akarnak menteni. Már annyira elcsépelten hangzik, hogy megaludt a tej is a számban. Nem vallottam magam igazi tanítónak, nem volt meg bennem az ehhez szükséges határozott, már-már visszaélő magatartás, mégis feléledt bennem a vágy, hogy védőszárnyaim alá vegyek egy nebulót. Samanta Jones a maga kis karcsú, és hétköznapi viselkedésével nem tűnt ki a rezidensek táborából, mégis egyfajta különös, és megmagyarázhatatlan aura lengte körül. A betegekkel illemtudóan, és kedvesen kommunikált, egyetlen alkalommal sem veszítette el a fejét. A kollégái társaságában csendesen, és visszahúzódóan próbált beleolvadni a környezetébe. A legtöbb szakorvos nem vette volna észre ezt az igazi gyöngyszemet, de nekem megakadt rajta a szemem, és azóta lesem minden mozdulatát. A minap velem ügyelt, és meglepődve jöttem rá, hogy a hallgatag, és magába forduló viselkedés mögött egy lángelme ébredezik, csak még nem kapott elég teret, hogy bizonyítson. Az ő korában már anya voltam, de ugyebár mindannyian mások vagyunk. Sokkal jobban küzdöttem az elfogadásért, a felkapaszkodásért, ő nem az a versenyzőtípus. Nem legyeskedett a felettesei körül, nem hízelgett, mint a legtöbb rezidens. A kutya se figyelt volna fel rá, de én mégis úgy éreztem, hogy ki kell aknáznom a benne rejlő lehetőségeket, így vettem a bátorságot, hogy félrehívjam egy rövid érdeklődés gyanánt. A volt férjem mellett megtanultam, hogy semmi értelme a félrebeszélésnek, így általában a lényegre térek, és rövidre zárom a témát.
- Dr. Jones idén még nem választottam magam mellé egyetlen rezidenst sem, akivel szívesen dolgoznék együtt, így felteszem a kérdést, hogy mennyire érdeklődik a belgyógyászat iránt? – a barna szembogarak mélyén ott ül a bizonytalanság, és ez az én vizemre hajtja a malmot. A végleges döntést még nem hozta meg.
- Dr. Washington még nem döntöttem el, hogy merre mennék, és… - a kéztördelés, és a szemkontaktus kerülése nem ideális, de nem most fogom megróni érte. Egyszer biztosan rájön, hogy úgy tudja a legjobban kimutatni a tiszteletet az idősebbek felé, ha nem magának, hanem a partnerének válaszol.
- Én azt kérdeztem, hogy érdekelné-e a belgyógyászat? Egy igen, vagy nem is megteszi. – fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt, amikor végre rájön, hogy mivel is tudna hatni rám. Mogyoróbarna íriszei úgy vetülnek rám, mintha én hozhatnám meg helyette a farsúlyos döntést. Az ajkai szélét harapdálja, mérlegel, de tudom, hogy nem fog visszautasítani.
- Igen, érdekel. – máris könnyedebb lesz a saját lelkem is, és egy mosollyal viszonozom a gesztusát, lehetséges, hogy erőt meríthet belőle.
- Ebben az esetben holnap szívesen dolgoznék Önnel. A reggeli műszakban kezdek. Keressen fel a nagyvizit előtt. – hagyom magára, és elindulok a folyosón az automata felé, hogy egy kávéval frissítsem fel az elmémet, és a koffein megdolgoztassa a szervezetemet, amikor elcsípem egy műtős nővér, és egy aneszteziológus párbeszédét.
- Borzalmas, már nem lehetett rajta segíteni. Nem értem az ilyen orvosokat, ő se isten, mégis mit várt? – a nevet nem kell tudnom, hiszen egyértelmű, hogy kiről van szó. Adalbert Von der Anderle, az idegsebész. A műtős szentélyem támasza. A köpenyem zsebében kutatok, de feladom az aprópénz utáni kutakodást. Belső feszültség lesz rajtam úrrá…vajon merre lehet most? Biztosan egyedül van, nem sokan viselik el hosszabb távon, én mégis megnyugtatónak találom a társaságát. Az előbbi nővérkétől kérek útbaigazítást, de szinte már biztos vagyok benne, hogy merre keressem. A felvonó krómozott ajtófelülete éppen nálunk nyílik ki, így nem gondolkodom, hanem bepréselem magam két másik kollegina mellé. A lassú, és komótos liftezés nem a kenyerem, de végül egyedül maradok, és a tetőig már nincs sok hátra. Két fordulót ugyan még meg kell másznom lépcsőn, de hamar elérem a masszív ajtót. Elsőre nem visz a lendület, hát kétszer kell nekiveselkednem, hogy kinyíljon, és arcon csapjon a szél. A levegő páratartalma az elviselhető kategóriába esik éppen, de mit számít az időjárás. A tekintetem sürgetően keresi a célszemélyt, és hamarosan be is méri egy nikotinszállal szimbiózisban.
- Valami olyasmit. – reflektálok, és elengedem az ajtót, ami némi csikorgás után helyezkedik vissza a tokjába.
- Honnan veszi, hogy mi a tökéletes hely számomra Von der Anderle? Jelenleg ez a legalkalmasabb. – a köpeny szélét igazgatom el, és az egyik kiálló falfelületnek vetem oda a hátamat. A fülem mögé tűröm a loboncos hajamat, és a megszokott mozdulatsort követve fúrom a pillantásomat az övébe.
- Nem mondták még, hogy a sok cigaretta tüdőrákot okoz? Nem szívesen feküdnék Dr. Montgomery kése alá, ha arra kerülne a sor. – egy aprócska mosollyal próbálom elütni a helyzet komolyságát. Korántsem biztos, hogy vevő rá, de ha már itt vagyok, akkor nem hagyom szó nélkül.

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down
 
Grace & Albert
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: