Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Összesen 0 felhasználó van jelen :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 0 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
27
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Nov. 21, 2016 5:26 pm Keletkezett az írás



*Ez a nap is olyannak ígérkezett, mint a többi mostanában. Reggeli szokásos macerálás, aztán foglaljam el magam. De ebédre aztán legyek a szobámban. Minek azt nem tudom, mert megenni tuti nem fogom. Igazából nagyjából csak akkor eszek normálisan, amikor a nagyszüleim hoznak nekem kintről finom kajákat. A kórházi kosztból maximum a reggelit eszem meg...egyszerűen nem vagyok odáig a főztjükért. Mai nap viszont egy koplalós nap lesz, mert ma nem jönnek a nagyszüleim. Általában minden nap bejönnek, de ma valami ügyet kellett intézniük. Nem mondták el mit, így sejtem, hogy valamit a családom halála miatt.
Délelőttömet csellózással töltöttem a többi páciens örömére, szerették hallgatni a játékomat. Én pedig... nos, nekem a túlélést jelenti az a nap óta. Sok mindent elveszítettem azon a tragikus napon. A csellóm viszont egy menedéket nyújtott a rideg valóság ellen.. legalábbis arra az időre, amíg játszottam rajta.
Délben úgy döntöttem, hogy lemegyek megnézem a büfét magamnak. Szoktak ott lenni egész jó szendvicsek. Inkább veszek egyet és azt eszem, mint a kórházi kosztot. Szerencsére nem volt nagy sor és hamar sorra kerültem. Egy sonkás szendvicset és egy kólát vettem. Ledobtam magamat az egyik asztalhoz, hogy elfogyasszam a napi kalóriámat, mert ma már nem igen fogok mást enni. Rendesen lefogytam, de étvágyam az nincsen. Így is nagy lépés, hogy egyedül hajlandó vagyok valamit enni.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
9
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
24
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Dec. 23, 2016 5:23 pm Keletkezett az írás






Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU
Az életem annyira kusza mostanság, hogy már én is alig bírom követni. Nem is értem, hogyan történhetett. Hisz minden olyan szépen alakult... Bár az is lehet, hogy csak én csinálok túl nagy ügyet az egészből. Hiszen van egy jó állásom, amit imádok, egy szerető párom, aki ugyan kicsit sokat dolgozik, de az orvosok már csak ilyenek, nem? A szüleimet ritkán látom ugyan, de rendszeresen beszélünk, mi több kellene még? Minden sínen van. De az élet sosem ilyen egyszerű. Mióta feltűnt néhány hónapja az a nő, aki megszült és újra helyet próbál követelni az életemben. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Három évesen láttam utoljára, akkor is a drogok annyira elködösítették a tudatát, hogy talán fel sem fogta, elvisznek tőle örökre. Ahogy azt sem, hogy nemcsak a gyomrom éhezett mellette, hanem a lelkem, a szívem is. A szeretetére, a törődésére. És most tényleg a bocsánatomra vár?
És akkor még arról a lányról nem is beszéltem. Akivel mostanában több időt töltök, mint a saját vőlegényemmel. Ami persze nem lenne meglepő, tekintve, hogy a párom mennyit dolgozik, de néha még mintha jobban is érezném magam a társaságban...
Sok kusza gondolat, amivel jobb, ha nem is foglalkozom. Ezért is igyekszem inkább a munkámra koncentrálni. Így ebédszünetben azonban felmerül bennem ez-az, ahogy épp ebédet vásárolok magamnak. Kezemben a teli tálcámmal körbepillantok az étkezőben és tekintetem megakad egy fiatal, szőke lányon, aki egyedül ül az egyik asztalnál és nem túl lelkesen rágcsál egy szendvicset. Még sosem osztottak be hozzá, de tudom ki ő. Mindenki tudja. Gyönyörűen csellózik, emellett nem lehet csakúgy elmenni. Bár azt mondják, nehéz természetű beteg. Én azonban sosem féltem a kihívásoktól. Különben is, talán jobb is, ha találok valamit, ami lefoglalja a gondolataimat. Gondolok hát egy merészet és határozottan megindulok az asztala felé.
- Szia! Ugye nem bánod, ha csatlakozom? - barátságosan mosolygok rá, de nem várom meg a válaszát, le is teszem vele szemben a tálcámat és leülök. Azt beszélik, nem egy barátságos jellem, de azok után, ami vele történt, hogy egy balesetben elvesztette a szüleit és a testvérét, ez talán érthető is. Hiszem, hogy türelemmel és kedvességgel igenis célt lehet érni idővel bárkinél.
- Ne haragudj, hogy így idepofátlankodtam, de gondoltam nem jó mindig egyedül lenni. Abigail vagyok, itt dolgozom. Te pedig Cloe, igaz? Sokszor hallottalak a hangszereden játszani. Igazán tehetséges vagy - fel vagyok rá készülve, hogy nem fog kitörő örömmel fogadni, ezért is kezdek rögtön beszélni hozzá. Még ha elutasító is lenne, idővel talán sikerül megtörnöm a jeget. Már ha nem pattan fel rögtön az asztaltól. Rá túlzottan nem erőltethetem a társaságomat. De érdekes lánynak tűnik, szóval úgy hiszem, egy próbát mindenképp megér. Különben is, legalább addig sem rágom magam a saját életem kuszaságán, míg vele próbálok beszélgetést kezdeményezni.
Credit
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
27
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Dec. 26, 2016 11:27 pm Keletkezett az írás



*Nem tudom mit várhatok ettől a mai naptól. Valószínűleg semmi jót. Amíg a kórházban kell rostokolnom soha az életben nem fogom jól érezni magam. Az orvosok miért nem veszik észre, hogy így szép lassan sírba tesznek. Inkább vállalnám, hogy hetente nem tudom hányszor bejövök kontrollra, de neeeem... itt tartanak. Tudom én miért. Hányszor éreztem már azt a légszomjat, szorító érzést a mellkasomban, ha kicsit ideges vagy zaklatott lettem... a tüdősérülésem sanszos, hogy életem végéig el fog kísérni. De mit akarnak? Életem végéig itt tartani? Na ne már!
Éppen a szendvicsemet nyammogtam és elmélkedtem a poklomon, amikor hirtelen egy szőke fiatal lány jelent meg mellettem orvosi ruhában. Futólag már láttam, de így még nem találkoztunk. Mivel nem volt még nálam viziten, valószínűleg nem szakorvos még, bár ki tudja. Ahány orvos már szurkált, böködött, nyomogatott, vért vett meg mit tudom én...lassan nem tudom nyomon követni a dolgokat.
Ugyan a kérdésére bólintottam, de nem is igazán várta meg a válaszom, hanem leült az asztalomhoz. Nem vagyok már az a nyitott, szószátyár típus, így valahogy nem jött ki hang a torkomon. Nem tiszteletlen akartam lenni, csak egyszerűen belefásultam ebbe az egészbe. Ellenben a lány beszélni kezdett és nem volt meglepő, hogy tudja ki vagyok. Annyi ideje vagyok itt és annyi bajom volt vagy éppen van, hogy a legtöbb itt dolgozó hallott rólam.*
-Köszönöm. A cselló az életem... most már. *Ez igaz. Most már nincs semmi más a világon a nagyszüleimen kívül, ami fontos lenne nekem. A szüleim és az öcsém is mindig biztatott, minden fellépésemre eljöttek... de azt már nem élhették meg, hogy fel is vettek a zeneakadémiára, ahová majd fél évvel ezelőtt felvételiztem.*
-A cselló az én menedékem...szüleim biztattak mindig... *És itt el is haraptam a mondatom végét, mert nem akartam a családomról beszélni, akik nincsenek már többé. A dilidokik éppen eleget nyúztak azzal, hogy beszéljek a balesetről...de ezzel csak többet ártottak nekem, mint használtak. Részben az ő hibájuk, hogy ennyire magamba zárkóztam. Minek beszélni egy olyan dologról, amit szeretnék eltemetni magamba mélyen? Nem akarok, de sajnos örökké emlékezni fogok a baleset összes pillanatára.
Inkább a szendvicsem szélét morzsolgattam tovább. Étvágyam úgysincs, minek tettetni. Lassan eljutok oda, hogy nem is akarom már átvágni a nővéreket meg az orvosokat azzal, hogy jól vagyok. Úgyis elkönyveltek már egy zakkant nőszemélynek. Csakhogy ők nem élték át azt, amit én.*
-Sejtem miket hallott rólam. *Ezt inkább csak úgy suttogtam magam elé, aztán vagy meghallotta vagy nem. De hát ez van. Elég ideje vagyok már itt, hogy tudjam mit beszélnek rólam maguk között az orvosok és a többi itt dolgozó.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
9
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
24
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Feb. 09, 2017 1:44 am Keletkezett az írás






Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU
Jövendő orvosként úgy hiszem, minden beteggel szemben nyitottnak kell lennem, amennyire csak tőlem telik. Azonban én is csak ember vagyok, a szóbeszédek rám is hatnak. Ezért van az, hogy mikor odalépek ennek a fiatal lánynak az asztalához, már van egy olyan prekoncepció a fejemben, hogy  barátságtalan lesz velem. Pedig ahogy megszólítom, majd meg sem várva azt a kis bólintást, leülök vele szemben és beszélni kezdek, nem érzékelek rajta elutasítást. Zárkózott, nem is szószátyár típus, ez látszik, de ez önmagában még nem sokat jelent. Én sem vagyok az az állandóan csacsogós, még ha most esetleg úgy is tűnhetek neki. Valójában csak a saját gondolataim elől akarok elmenekülni, azért teszem. Na meg a csellójátéka tényleg nagyon szép, ezt őszintén mondom neki. Ezt még azok is elismerik, akik általában panaszkodni szoktak rá, mint betegre. Pedig talán valahol érthető a viselkedése. Egy fiatal lány, aki hosszú ideje be van zárva ide, ráadásul egy elég súlyos baleset elszenvedése után, ami gyakorlatilag derékba törte az életét. És itt nem is annyira a maradandó egészségkárosodására gondolok, sokkal inkább azokra, akiket elvesztett a balesetben. De nem akarom ezt felhozni. Mint ahogy sajnálkozni sem. Kétlem, hogy jobban érezné magát tőle, sőt.
Épp ezért csak kedvesen mosolyogva bólintok arra, amit  csellóról mond. Nem akarom, hogy azt érezze, sajnálom. Az nem segít rajta semmit. Ha valaki, én tudom ezt. Bár az én helyzetem merőben más, ha elárulom, hogy örökbe fogadtak, mert az apám lelécelt, a szülőanyám pedig egy drogos alkoholista szenvedélybeteg volt, én is nem egyszer találkoztam már megrökönyödött, sajnálkozó tekintetekkel. Mindig is dühítettek. Persze, hároméves koromban jóformán éheztem hónapokig, ha nem vesznek el az anyámtól, talán bele is halok, de aztán olyan nevelőszülőkhöz kerültem, egy olyan igazi családba, aminél jobbat kívánni sem lehetne. Az én történetemben tehát úgymond adott a happy end, az övével ellentétben. Bár ebbe a képbe nem tudom, miért rondít most bele a szülőanyám. Mit akarhat tőlem? De pont azért ültem ide, hogy ne ezen gondolkozzak, a figyelmemet igyekszem hát inkább a lányra fordítani. Látom, hogy étvágytalan, csak kapirgálja az ételt, valójában nem eszik. Ez pedig nem jó. Már épp rá is kérdeznék, mi a gondja a koszttal, mikor azonban meghallom a kis elejtett megjegyzését.
- Az emberek sokfélét beszélnek mindenkiről. Nem szeretek ez alapján ítélkezni. Az egyetlen dolog, amiben tuti biztos vagyok, hogy nagyon szépen játszol. És ezt nem más mondta, én is hallottam - kedvesen mosolygok rá, ezzel is próbálva bátorítani, hátha sikerülne megnyitnom egy kicsit és elbeszélgetnem vele. Minden különösebb hátsószándék nélkül.
- Egyébként az étellel magával van bajod vagy úgy a légkör veszi el az étvágyad? - végül csak felteszem a kérdést, ami foglalkoztatott az előbb. Csak orvosnak készülök, nem hunyhatok szemet fölötte. Persze csak óvatosan, nem tukmálni vagy kioktatni akarom. Csak tényleg jó lenne egy kicsit megismerni, megérteni ezt a Cloe nevű lányt, akiről annyi mindent beszélnek.
Credit
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Abigail & Cloe
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: