Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
71
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Nov. 21, 2016 5:26 pm Keletkezett az írás



*Ez a nap is olyannak ígérkezett, mint a többi mostanában. Reggeli szokásos macerálás, aztán foglaljam el magam. De ebédre aztán legyek a szobámban. Minek azt nem tudom, mert megenni tuti nem fogom. Igazából nagyjából csak akkor eszek normálisan, amikor a nagyszüleim hoznak nekem kintről finom kajákat. A kórházi kosztból maximum a reggelit eszem meg...egyszerűen nem vagyok odáig a főztjükért. Mai nap viszont egy koplalós nap lesz, mert ma nem jönnek a nagyszüleim. Általában minden nap bejönnek, de ma valami ügyet kellett intézniük. Nem mondták el mit, így sejtem, hogy valamit a családom halála miatt.
Délelőttömet csellózással töltöttem a többi páciens örömére, szerették hallgatni a játékomat. Én pedig... nos, nekem a túlélést jelenti az a nap óta. Sok mindent elveszítettem azon a tragikus napon. A csellóm viszont egy menedéket nyújtott a rideg valóság ellen.. legalábbis arra az időre, amíg játszottam rajta.
Délben úgy döntöttem, hogy lemegyek megnézem a büfét magamnak. Szoktak ott lenni egész jó szendvicsek. Inkább veszek egyet és azt eszem, mint a kórházi kosztot. Szerencsére nem volt nagy sor és hamar sorra kerültem. Egy sonkás szendvicset és egy kólát vettem. Ledobtam magamat az egyik asztalhoz, hogy elfogyasszam a napi kalóriámat, mert ma már nem igen fogok mást enni. Rendesen lefogytam, de étvágyam az nincsen. Így is nagy lépés, hogy egyedül hajlandó vagyok valamit enni.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
21
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Dec. 23, 2016 5:23 pm Keletkezett az írás






Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU
Az életem annyira kusza mostanság, hogy már én is alig bírom követni. Nem is értem, hogyan történhetett. Hisz minden olyan szépen alakult... Bár az is lehet, hogy csak én csinálok túl nagy ügyet az egészből. Hiszen van egy jó állásom, amit imádok, egy szerető párom, aki ugyan kicsit sokat dolgozik, de az orvosok már csak ilyenek, nem? A szüleimet ritkán látom ugyan, de rendszeresen beszélünk, mi több kellene még? Minden sínen van. De az élet sosem ilyen egyszerű. Mióta feltűnt néhány hónapja az a nő, aki megszült és újra helyet próbál követelni az életemben. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Három évesen láttam utoljára, akkor is a drogok annyira elködösítették a tudatát, hogy talán fel sem fogta, elvisznek tőle örökre. Ahogy azt sem, hogy nemcsak a gyomrom éhezett mellette, hanem a lelkem, a szívem is. A szeretetére, a törődésére. És most tényleg a bocsánatomra vár?
És akkor még arról a lányról nem is beszéltem. Akivel mostanában több időt töltök, mint a saját vőlegényemmel. Ami persze nem lenne meglepő, tekintve, hogy a párom mennyit dolgozik, de néha még mintha jobban is érezném magam a társaságban...
Sok kusza gondolat, amivel jobb, ha nem is foglalkozom. Ezért is igyekszem inkább a munkámra koncentrálni. Így ebédszünetben azonban felmerül bennem ez-az, ahogy épp ebédet vásárolok magamnak. Kezemben a teli tálcámmal körbepillantok az étkezőben és tekintetem megakad egy fiatal, szőke lányon, aki egyedül ül az egyik asztalnál és nem túl lelkesen rágcsál egy szendvicset. Még sosem osztottak be hozzá, de tudom ki ő. Mindenki tudja. Gyönyörűen csellózik, emellett nem lehet csakúgy elmenni. Bár azt mondják, nehéz természetű beteg. Én azonban sosem féltem a kihívásoktól. Különben is, talán jobb is, ha találok valamit, ami lefoglalja a gondolataimat. Gondolok hát egy merészet és határozottan megindulok az asztala felé.
- Szia! Ugye nem bánod, ha csatlakozom? - barátságosan mosolygok rá, de nem várom meg a válaszát, le is teszem vele szemben a tálcámat és leülök. Azt beszélik, nem egy barátságos jellem, de azok után, ami vele történt, hogy egy balesetben elvesztette a szüleit és a testvérét, ez talán érthető is. Hiszem, hogy türelemmel és kedvességgel igenis célt lehet érni idővel bárkinél.
- Ne haragudj, hogy így idepofátlankodtam, de gondoltam nem jó mindig egyedül lenni. Abigail vagyok, itt dolgozom. Te pedig Cloe, igaz? Sokszor hallottalak a hangszereden játszani. Igazán tehetséges vagy - fel vagyok rá készülve, hogy nem fog kitörő örömmel fogadni, ezért is kezdek rögtön beszélni hozzá. Még ha elutasító is lenne, idővel talán sikerül megtörnöm a jeget. Már ha nem pattan fel rögtön az asztaltól. Rá túlzottan nem erőltethetem a társaságomat. De érdekes lánynak tűnik, szóval úgy hiszem, egy próbát mindenképp megér. Különben is, legalább addig sem rágom magam a saját életem kuszaságán, míg vele próbálok beszélgetést kezdeményezni.
Credit
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
71
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Dec. 26, 2016 11:27 pm Keletkezett az írás



*Nem tudom mit várhatok ettől a mai naptól. Valószínűleg semmi jót. Amíg a kórházban kell rostokolnom soha az életben nem fogom jól érezni magam. Az orvosok miért nem veszik észre, hogy így szép lassan sírba tesznek. Inkább vállalnám, hogy hetente nem tudom hányszor bejövök kontrollra, de neeeem... itt tartanak. Tudom én miért. Hányszor éreztem már azt a légszomjat, szorító érzést a mellkasomban, ha kicsit ideges vagy zaklatott lettem... a tüdősérülésem sanszos, hogy életem végéig el fog kísérni. De mit akarnak? Életem végéig itt tartani? Na ne már!
Éppen a szendvicsemet nyammogtam és elmélkedtem a poklomon, amikor hirtelen egy szőke fiatal lány jelent meg mellettem orvosi ruhában. Futólag már láttam, de így még nem találkoztunk. Mivel nem volt még nálam viziten, valószínűleg nem szakorvos még, bár ki tudja. Ahány orvos már szurkált, böködött, nyomogatott, vért vett meg mit tudom én...lassan nem tudom nyomon követni a dolgokat.
Ugyan a kérdésére bólintottam, de nem is igazán várta meg a válaszom, hanem leült az asztalomhoz. Nem vagyok már az a nyitott, szószátyár típus, így valahogy nem jött ki hang a torkomon. Nem tiszteletlen akartam lenni, csak egyszerűen belefásultam ebbe az egészbe. Ellenben a lány beszélni kezdett és nem volt meglepő, hogy tudja ki vagyok. Annyi ideje vagyok itt és annyi bajom volt vagy éppen van, hogy a legtöbb itt dolgozó hallott rólam.*
-Köszönöm. A cselló az életem... most már. *Ez igaz. Most már nincs semmi más a világon a nagyszüleimen kívül, ami fontos lenne nekem. A szüleim és az öcsém is mindig biztatott, minden fellépésemre eljöttek... de azt már nem élhették meg, hogy fel is vettek a zeneakadémiára, ahová majd fél évvel ezelőtt felvételiztem.*
-A cselló az én menedékem...szüleim biztattak mindig... *És itt el is haraptam a mondatom végét, mert nem akartam a családomról beszélni, akik nincsenek már többé. A dilidokik éppen eleget nyúztak azzal, hogy beszéljek a balesetről...de ezzel csak többet ártottak nekem, mint használtak. Részben az ő hibájuk, hogy ennyire magamba zárkóztam. Minek beszélni egy olyan dologról, amit szeretnék eltemetni magamba mélyen? Nem akarok, de sajnos örökké emlékezni fogok a baleset összes pillanatára.
Inkább a szendvicsem szélét morzsolgattam tovább. Étvágyam úgysincs, minek tettetni. Lassan eljutok oda, hogy nem is akarom már átvágni a nővéreket meg az orvosokat azzal, hogy jól vagyok. Úgyis elkönyveltek már egy zakkant nőszemélynek. Csakhogy ők nem élték át azt, amit én.*
-Sejtem miket hallott rólam. *Ezt inkább csak úgy suttogtam magam elé, aztán vagy meghallotta vagy nem. De hát ez van. Elég ideje vagyok már itt, hogy tudjam mit beszélnek rólam maguk között az orvosok és a többi itt dolgozó.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
21
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Feb. 09, 2017 1:44 am Keletkezett az írás






Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU
Jövendő orvosként úgy hiszem, minden beteggel szemben nyitottnak kell lennem, amennyire csak tőlem telik. Azonban én is csak ember vagyok, a szóbeszédek rám is hatnak. Ezért van az, hogy mikor odalépek ennek a fiatal lánynak az asztalához, már van egy olyan prekoncepció a fejemben, hogy  barátságtalan lesz velem. Pedig ahogy megszólítom, majd meg sem várva azt a kis bólintást, leülök vele szemben és beszélni kezdek, nem érzékelek rajta elutasítást. Zárkózott, nem is szószátyár típus, ez látszik, de ez önmagában még nem sokat jelent. Én sem vagyok az az állandóan csacsogós, még ha most esetleg úgy is tűnhetek neki. Valójában csak a saját gondolataim elől akarok elmenekülni, azért teszem. Na meg a csellójátéka tényleg nagyon szép, ezt őszintén mondom neki. Ezt még azok is elismerik, akik általában panaszkodni szoktak rá, mint betegre. Pedig talán valahol érthető a viselkedése. Egy fiatal lány, aki hosszú ideje be van zárva ide, ráadásul egy elég súlyos baleset elszenvedése után, ami gyakorlatilag derékba törte az életét. És itt nem is annyira a maradandó egészségkárosodására gondolok, sokkal inkább azokra, akiket elvesztett a balesetben. De nem akarom ezt felhozni. Mint ahogy sajnálkozni sem. Kétlem, hogy jobban érezné magát tőle, sőt.
Épp ezért csak kedvesen mosolyogva bólintok arra, amit  csellóról mond. Nem akarom, hogy azt érezze, sajnálom. Az nem segít rajta semmit. Ha valaki, én tudom ezt. Bár az én helyzetem merőben más, ha elárulom, hogy örökbe fogadtak, mert az apám lelécelt, a szülőanyám pedig egy drogos alkoholista szenvedélybeteg volt, én is nem egyszer találkoztam már megrökönyödött, sajnálkozó tekintetekkel. Mindig is dühítettek. Persze, hároméves koromban jóformán éheztem hónapokig, ha nem vesznek el az anyámtól, talán bele is halok, de aztán olyan nevelőszülőkhöz kerültem, egy olyan igazi családba, aminél jobbat kívánni sem lehetne. Az én történetemben tehát úgymond adott a happy end, az övével ellentétben. Bár ebbe a képbe nem tudom, miért rondít most bele a szülőanyám. Mit akarhat tőlem? De pont azért ültem ide, hogy ne ezen gondolkozzak, a figyelmemet igyekszem hát inkább a lányra fordítani. Látom, hogy étvágytalan, csak kapirgálja az ételt, valójában nem eszik. Ez pedig nem jó. Már épp rá is kérdeznék, mi a gondja a koszttal, mikor azonban meghallom a kis elejtett megjegyzését.
- Az emberek sokfélét beszélnek mindenkiről. Nem szeretek ez alapján ítélkezni. Az egyetlen dolog, amiben tuti biztos vagyok, hogy nagyon szépen játszol. És ezt nem más mondta, én is hallottam - kedvesen mosolygok rá, ezzel is próbálva bátorítani, hátha sikerülne megnyitnom egy kicsit és elbeszélgetnem vele. Minden különösebb hátsószándék nélkül.
- Egyébként az étellel magával van bajod vagy úgy a légkör veszi el az étvágyad? - végül csak felteszem a kérdést, ami foglalkoztatott az előbb. Csak orvosnak készülök, nem hunyhatok szemet fölötte. Persze csak óvatosan, nem tukmálni vagy kioktatni akarom. Csak tényleg jó lenne egy kicsit megismerni, megérteni ezt a Cloe nevű lányt, akiről annyi mindent beszélnek.
Credit
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
71
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Pént. Május 19, 2017 3:32 pm Keletkezett az írás



*Senki nincs ebben az átkozott kórházban, aki kicsit megértene. Mindenki csak mutogat rám és a legtöbb orvos úgy bánik velem, mint valami tesztalannyal. Persze tisztelet a kivételnek. Sorra küldik hozzám a pszichológusokat, mintha segíteni tudnának. Pedig nekem az segítene a legtöbbet, ha békén hagynának és nem kéne újra és újra átélnem mindent fejben. Néha legszívesebben ordítanék vagy elbújnék a világ végén. Talán ezért is vettem magamra az ellenségesség álcáját, hogy megvédjem magamat a további sérülésektől.
A kórházban nincs túl sok mozgástér. ha az ember kimegy a kertbe, az már egy baromi nagy távolság. Ez sem segít rajtam, hogy sehova nem mehetek egyedül. Nagyszüleimmel időnként elmehetek egy kis időre. De az semmi. Egy embernek minden nap van mozgásigénye. Ma nem volt jobb lehetőségem, hát lementem a büfébe, hogy veszek magamnak valami ennivalót. Általában csak turkálom az ételem és vagy egy óra múltán kidobom.
De ma viszont társaságom is akadt. Egy-kétszer már láttam őt, de úgy szemtől szemben még nem találkoztunk. És valami csoda folytán hozzám ült le.* -Csoda...mert itt mindenki dilisnek tart. *Vontam meg a vállam arra, hogy ő nem a pletykák alapján ítél. Pedig egy kórházban aztán bőven megy a pletyka. Sokszor hallom az ápolókat, nővéreket, ahogy a kollégáikat beszélik ki. Oké, persze a legtöbb idejüket itt töltik, a kórházban, de azért mindennek van egy határa.*
-Maga az élet veszi el az étvágyam. *Húztam el a számat. Nem tudtam eldönteni, hogy miért ült le velem beszélgetni egy orvos..legalábbis orvosnak gondolom. Igazából nem tudom, hogy meg tudna-e érteni vagy egyáltalán bárki más. Néha az egész világot az ellenségemnek látom.*
-Nem rosszból...de miért beszélgetsz velem? *Nem sértésnek szántam, csupán kíváncsi voltam. Az itt dolgozók nem nagyon szoktak beszélgetni a magamfajtával. Próbálok nem gonosz lenni. De ha valakit egyszer elkönyvelnek valamilyennek, akkor előbb-utóbb olyanná is válik. És ezt nagyon megtapasztaltam itt.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
21
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jún. 09, 2017 12:38 am Keletkezett az írás






Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU
Mindig is törekedtem arra, hogy ne befolyásoljanak a pletykák. Úgy egyáltalán senkiről. Az emberek szeretnek mindenkiről mindenfélét beszélni. Én mindig is csak azt hittem el, amiről magam győződtem meg. Természetesen erről a lányról is sok mindent hallottam már, aki most történetesen velem szemben ül. A legproblémásabb betegek között emlegetik, akivel nagyon nehéz szót érteni. De hát egy ilyen baleset után, ami őt érte, miért is kellene ezen csodálkozni? Nem lehet könnyű neki. De tényleg nem sajnálkozni akarok rajta. Annak senki sem örül és nem is ezért ültem ide hozzá. Bár tény, hogy szívesebben foglalkozom az ő problémájával, mint a sajátommal jelenleg. Még ha szakmai szempontból igazából semmi közöm hozzá. Csakúgy emberileg. Meg egyébként is azért akarok orvos lenni, hogy ott és annak segíthessek, akinek és ahogyan csak tudok.
- Az emberek sok mindent beszélnek. Én inkább magam szeretek véleményt alkotni - válaszolom neki mosolyogva. Mi mást is mondhatnék? Elkezdhetném persze rögtön nyugtatgatni, hogy ugyan, nem dilis, de ez túlzottan sablonos lenne. Meg válaszolhatna azzal, hogy a kezelései nem ezt mutatják. És én most nem szakmai okokból beszélgetek vele. Csak mint ember vagyok kíváncsi erre a tehetséges, de igencsak szomorú sorsú lányra. Megjegyzése a kérdésemre, hogy miért is nem eszik, összeszorítja a szívemet. Hiszen ez a lány olyan fiatal, még szinte kamasz és mégis milyen elgyötörten áll az élethez! Tény, hogy sok rosszban volt része. Túl sokban. Nem lenne szabad ilyen fiatal életekkel ilyesminek megtörténnie. Bár pontos részleteket nem tudok az őt ért baleset körülményeiről, de akkor sem. Az egészségét, a szeretteit, szinte mindent elveszített... De igyekszem nem túlzottan ellágyulni, legalábbis külsőre. Ezért inkább nem is mondok semmit, nehogy észrevegye, mennyire magával ragadtak az érzelmeim. Csak akkor szólalok meg, mikor kérdést intéz hozzám.
- Ami azt illeti, nem szeretek egyedül enni. És amikor megláttalak, hogy te is egyedül eszel, gondoltam ideülök. Mi még úgysem ismerjük egymást, de csellózni hallottalak már, ezért kíváncsi voltam rád. Gondoltam, ha már így alakult, miért is ne? Remélem, nem zavarlak túlságosan vele - ismét barátságosnak szánt mosollyal nézek rá. Lényegében amit mondok, az megfelel az igazságnak, eltekintve attól, hogy elhallgattam a legfőbb okot, hogy nem akartam a gondolataimmal egyedül lenni. Csak feleslegesen kattognék. De nem szeretném, ha felém fordulna a beszélgetés. És ezzel talán őt sem bántom meg, ezért is igyekszem óvatosan fogalmazni. Végül is én nem vagyok a kezelőorvosa, így talán nem érzi úgy, hogy ellenségesnek kell lennie velem. Talán. Ha nem megyek túlzottan az idegeire...
Credit
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
71
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Pént. Jún. 09, 2017 10:51 pm Keletkezett az írás



*A baleset óta mintha egy film lenne az életem, amit kívülről nézek. Hisz egy kórházban az ember igazán nem is él, hanem csak létezik. Itt az ember nézi a fehér falakat vagy a többi beteget, miközben az orvosok vizsgálgatnak, ápolók böködnek a tűkkel és méricskélik a vérnyomásom, a pszichológusok meg mondják a nagy bölcsességeiket. Szerintem ezek azt sem tudják igazából mi az a fájdalom, ami a lélekben fáj. Nekem sajnos ideje korán kellett ezt megtapasztalnom.*
-Hát ez is ritka. *Nézek föl rá nyúzott tekintettel. Igazából eddig mindenki a pletykák alapján ítélt meg. Nem kellett semmit mondanom és már úgy bántak velem, mint egy zakkanttal. Ő viszont akkor tényleg azon kevesek egyike lehet, aki nem ítélkezik. Talán ő magának is vannak problémái, amikről pletykák keringenek? Szerintem nincs olyan munkahely, ahol ne pletykálnának egymásról a dolgozók. De talán pont ezért lett érdekes számomra, hogy nem bánt rögtön lekezelően velem. Talán tényleg érdekli, hogy mi van velem. Bár néha itt ezt nehéz elképzelnie egy embernek. Talán egy kicsit érdeklődve mértem most már végig.*
-Nem zavarsz. Úgysem nagyon van társaságom. *Vontam vállat. Nagyszüleim jönnek sokat, de nyilván ők sem tudják az egész életüket itt tölteni. Daniel meg.. nos igen, elég csúnyán elmartam magam mellől a baleset után. Bár elmondhatnám neki, hogy nem úgy gondoltam. Hogy szeretem még mindig. Csak ez az egész... Egyszerűen szükségem lenne rá.* -Őt is elvesztettem. *Ezt inkább már csak úgy az orrom alatt motyogtam. Igazából fel sem tűnt, hogy kimondtam. Mostanában igazán sokszor megesik, hogy magamban beszélek, de hát ha nincs társaság, akkor saját magam vagyok a beszélgető partner.*
-Mióta az eszemet tudom csellózok. *Igazából már talán alsós koromban kiválasztottam ezt a hangszert szüleim legnagyobb döbbenetére. Ők nem az ilyen zenei stílus felé tereltek volna, de nem gördítettek akadályt elé, támogattak ebben is, ahogy sok mindenben. A cselló az, amiről órákat is tudnék beszélni. No meg mostanában rákaptam, hogy magam szerzek új számokat. Ezt még senki nem tudja. Unalmamban kaptam rá a kórházban.*
-És te miért szel egyedül? *Talán nem haragszik meg, ha tegezem. Meg aztán most már kezdtem kíváncsiskodni, hogy ő nem ítélt el elsőre. Nem értettem miért van egyedül. Ha körbe néztem, akkor a legtöbb itt dolgozónak volt partnere az asztalnál, akikkel beszélgetés közben kaptak be pár falatot vagy éppen ittak megy egy kávét.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
21
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jún. 16, 2017 12:43 am Keletkezett az írás






Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU
Tényleg szomorúnak tartom ennek a lánynak a sorsát. A régóta itt tartózkodó páciensekről azok a dolgozók is hallanak egy idő után egyet-mást, akik nem kezelik, nem is találkoztak vele. Cloe Ackermann esetében pedig ez hatványozottan igaz. Emlékszem, mikor először hallottam a csellójátékát, naivan megkérdeztem az éppen akkor mellettem sétáló gyakornok társamat, tudja-e, vajon ki játszhat ilyen szépen, mire csak megforgatta a szemét, hogy addig örüljek, amíg nem tudom. Ekkor hallottam róla először. Aztán többször is hallottam ezt-azt innen-onnan. Elhiszem, hogy nem lehet könnyű vele, eleve érzékeny korban van és az a baleset, mind fizikálisan, mind lelkileg igen megterhelő lehetett neki. Az ápolók, orvosok pedig a nagy munkateher miatt fáradtak és ezért kevésbé toleránsak, de hát ezt vállaltuk, nem igaz? Lehet, hogy csak a kezdőkre jellemző lelkesedés dolgozik bennem, de szeretném hinni, hogy nem így van. Én tényleg igyekszem minden beteghez a lehető legnagyobb türelemmel és megértéssel állni és lehetőleg nem adni a szóbeszédekre. Most is ezért ültem ide ehhez a lányhoz. Mert kíváncsi vagyok rá és nem rettentenek a kihívások. Épp ellenkezőleg. És ki tudja, talán neki is jól esik valakivel beszélni, aki nem diagnosztizálni akarja és nem is a megszokott látogatóinak egyike. Eddig teljesen pozitív róla a benyomásom. Kicsit zárkózott lány, de semmi extrém. Persze azért óvatos vagyok, labilis idegzetű betegeknél nem lehet tudni, mikor borul a bili, ezzel tisztában vagyok. Meg úgy egy kamasznál általában.
Igyekszem barátságosan mosolyogni rá, hogy elhiggye, tényleg nyitott vagyok felé. Még akkor is, mikor nem igazán tudom hová tenni azt, amit motyog. Értem a szavait, de csak egy félig kimondott gondolat, valószínűleg nem is nekem szól. Ezért, bár szívesen rákérdeznék, kire is gondol pontosan "Ő" alatt, inkább nem teszem. Valószínűleg túl személyes lenne és nem szeretném elrontani a hangulatát, vagy olyasmire emlékeztetni, ami rosszul esik neki. Tudom, milyen ez. Mint az is, ha az ember folyosói pletykák áldozata. Mikor összejöttem Logannel, az itteni szülész-nőgyógyász szakorvossal, az is sokáig pletykaalapot szolgáltatott, rosszmájú megjegyzések még azzal is megvádoltak, hogy így akarok jobb pozícióhoz, magasabb fizetéshez jutni. Aztán persze elültek ezek a szóbeszédek is. Most meg a szülőanyám felbukkanása szúr szemet egyre többeknek. Nyilván nem tudhatják, ki ez a szőke nő, aki mostanában állandóan a nyakamra jár, de tartok tőle, egy nap majd jelentet rendez és az egész kórház attól lesz hangos... Cloe kérdése szerencsére még épp időben ránt vissza a gondolataimból.
- Úgy volt, hogy a barátommal együtt ebédelünk, de közbejött neki egy váratlanul meginduló szülés... Tudod, ő szülész-nőgyógyász szakorvos - teszem még hozzá az érthetőség kedvéért.
- Azt a pletykálkodást pedig nem volt hangulatom hallgatni, amit te is jól ismerhetsz - cinkosnak szánt mosolyt villantok felé. Ez végül is megfelel az igazságnak. Tényleg nem szeretem az ilyesmit, az ápolók és néhány gyakornok pedig előszeretettel űzi ezt a hobbit ilyenkor. Akkor pedig már inkább egy problémásnak mondott beteg társaságával kísérletezgetek. Rosszabb annál a társaságnál Cloe aligha lehet. Pláne a jelenlegi lelkiállapotomban. Most legalábbis így gondolom.
Credit
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
71
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szomb. Jún. 17, 2017 2:59 pm Keletkezett az írás



*Már magam sem tudom mióta lebzselek itt bent a kórházban. Jobb nem számolni az ilyet, mert akkor csak becsavarodik az ember. Ezt nem érti az, aki még nem volt páciensként egy kórház rabja. Az orvosok meg minden itt dolgozó azt hiszi, hogy valaki csak azért lesz ellenséges, mert hülye, mert ilyen a természete. Hát nem. A belül zajló napi viaskodás saját magunkkal sokkal rosszabb. Főleg, amikor egy hasonló tragédia éri az embert, mint engem is. Az ilyen esetek megváltoztatnak mindenkit. De a kívülállók valahogy máshogy kezdenek velünk bánni, mint egy idegbeteggel vagy valami hasonló. És mire a beteg próbálna kilábalni onnan, ahova került, addigra nincsenek a segítségére. A pszichológusokkal is a francba. Nem kell örökké arra emlékeztetniük mit veszítettem, magamtól is fogok örökké emlékezni rá.
Most viszont itt van Abigail, aki teljesen barátságosan áll hozzám. Leül hozzám, beszélgetünk teljesen hétköznapi dolgokról. Nem is tudom, hogy gyanúsnak tartsam vagy örüljek neki. De kedves volt, mert nem kérdezősködött, amikor csak úgy magamnak megjegyeztem azt a dolgot Danielről. De nagyon bántott a dolog, ahogy úgy megbántottam igazságtalanul. Nem hiszem, hogy valaha is meg tud majd bocsátani nekem.*
-És jól kijöttök? *Csúszott ki akaratlanul is a számon a kérdés. Pedig nem akartam tolakodni, csak úgy jött. Talán azért, mert én úgy vagyok a barátommal ahogy.. vagyis barátom még? Nem tudom... Nem hibáztatnám érte, ha nem lenne már az és másnál keresett volna vigaszt.* -Bocsánat.. nem tartozik rám... *Motyogtam gyorsan, hogy nehogy az jöjjön le neki, hogy milyen tapintatlan hülye vagyok.*
-Nem voltam én mindig ilyen ám... *Vontam vállat. Ezt sem tudom miért mondtam a cinkos mosolyát látva. Csak egyszerűen jó, ha legalább egy valaki tudja, hogy nem voltam én mindig ilyen zárkózott, magánakvaló fiatal. A baleset előtt nagy álmokkal voltam tele, tervezgettem az életem. Reméltem, hogy felvesznek a zeneakadémiára, ami ugyan megtörtént, de csak a baleset után tudtam ezt meg. Igaz még mindig tárt karokkal várnak oda, akár egy-két év múlva is, de most ott tartok, hogy nincs miből tanulnom. Nagyszüleimtől nem várhatom el, hogy kifizessék. Szóval fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha kikerülök innen. Valószínűleg valami munkát kell majd találnom, amit én is tudok végezni.*
-Itt rásütik az emberre, hogy menthetetlen anélkül, hogy tudnák miért olyan amilyen... *Pillantottam körbe a büfében. Hát nem egyiket ismertem már itt a vizsgálatok miatt. De egyik sem tudja miért lettem olyan amilyen. Nem tudják, hogy sokszor még a családom is háttérbe került a cselló miatt és ez miatt nagyon haragudtam magamra. Talán, ha aznap nem kellett volna annyit győzködni, hogy menjek velük és ne üljek otthon az értesítőre várva, akkor elkerülhettük volna az ütközést. Aztán azt is elmartam magam mellől, aki mindent megtett volna értem. Szóval inkább magamra vagyok nagyon haragos.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
21
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Jún. 26, 2017 4:25 pm Keletkezett az írás






Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU
A kórház intézménye arra van, hogy legyen egy hely, ahol meggyógyítják, kezelik a betegeket. Ugyanakkor hosszútávon egyetlen embernek sem tesz jót, ha itt kénytelen tartózkodni. A betegségek, sérülések azonban sokszor indokolttá tehetik. Elhiszem, hogy ennek a lánynak sem lehet könnyű, pláne ilyen fiatalon, ilyen komoly baleset és trauma után itt. Azonban nyilván nem véletlenül van még itt. Bár a pontos kórképét nem ismerem, mivel nem az én rezidensemhez tartozik, biztos, hogy nem véletlenül van még mindig itt. Neki és a környezetének is rosszat tennénk, ha kiengednénk innen. Ennek ellenére megértem a helyzetét. Nem lehet könnyű. Egyáltalán nem. De nem akarom azt éreztetni vele, hogy sajnálom, vagy ilyesmi. Attól valószínűleg csak bezárna előttem, segíteni pedig semmit sem segítene rajta úgysem. A motyogását sem firtatom, inkább egy kicsit magamról kezdek beszélni. Végül is én csak kedélyesen beszélgetni jöttem ide vele, nem kikérdezni, mint azt a pszichiáterek teszik. Loganről való kérdésére egy pillanatra ledermedek, amit valószínűleg ő is észrevesz, ezért kezd magyarázkodásba.
- Ugyan, semmi baj, nem kérdeztél semmi rosszat. A barátom és én együtt vagyunk már egy pár éve, együtt is élünk, így természetesen nem minden tökéletes, de szeretjük egymást. Még ha mostanában a munkája miatt nem is sűrűn jut időnk egymásra. De hát az orvosok élete már csak ilyen - igyekszem mosolyogva válaszolni és mintha magyarázkodni, győzködni akarnék. Valószínűleg nem is annyira Cloét, sokkal inkább magamat. Szeretném elhinni mindazt, amit mondok. Hiszen tény és való, Logan és én az utóbbi időben lényegében úgy élünk egymást mellett, mint az idegenek. Alig beszélünk, mert ő mindig rohan, fáradt vagy egyszerűen nincs otthon. Nem jó irányba tart a kapcsolatunk és én úgy érzem, egyre inkább belefáradok abba, hogy harcoljak érte. Egyedül egyszerűen kevés vagyok hozzá. Pláne, hogy ott van az a lány, aki rehabilitációra jár be hozzánk ide a kórházba egy ideje és akit valahogy az első pillanattól kezdve közelebb éreztem magamhoz, mint bárkit. Ez az egész csak még jobban  összezavar... Persze mindezt nem zúdíthatom Cloe nyakába, akit épp csak most ismertem meg. Az én problémáim az övéhez képest talán amúgy is semmiségnek hatnának. Még ha az én életem sem volt mindig könnyű... de ez már régi történet. Talán túlzottan elgondolkoztam én is, megjegyzésére azonban újra rá tudok figyelni. Megértően bólintok arra, amit mond. Egy ilyen baleset, ami vele történt, érthető, ha sokat változtatott a személyiségén. Aligha lenne bárki ugyanaz az ember, mint előtte.
- Az emberek sajnos ilyenek. Nem kell velük foglalkozni. Hadd beszéljenek, amit akarnak. Szerintem csak az a fontos, hogy azoknak megmutasd, ki vagy igazán, akik tényleg számítanak neked - amit mondok, azt nemcsak afféle sablonos lelkesítésnek szánom, én tényleg így gondolom. Az emberek szeretik a szaftos pletykákat és előítéletesek, de igazán mélyre a többségnek sem kedve, sem ideje leásni. Hogy igaz-e, amit hallottak, gondolnak, vagy sem, legtöbbjüknek mellékes. Energiapazarlás ezzel a kelleténél többet foglalkozni. Csak lehúzza az embert. A fontos, hogy mindenki maga és a szerettei tisztában legyenek az értékeivel. A többiek véleménye mellékes. Én legalábbis így gondolom.

Credit
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
71
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd Jún. 27, 2017 1:39 pm Keletkezett az írás



*A barátok valahogy eltűntek mióta a kórház lakója vagyok. Lehet azt hitték, hogy így jobb lesz, ha már semmit nem tudnának mondani nekem... Pedig nagyon kellettek volna ám. Igazából csak Oliver jön hozzám néha látogatóba. Ő volt az a fiatal tűzoltó, aki kivágott a roncsok közül. Vele már nagyon jóban voltam, vele tudtam már teljesen nyugodtan, nyitottan viselkedni, beszélgetni. Igazából ő volt az egyetlen barátom már csak. De nem baj, inkább kevesebb, de minőségibb barátom legyen.
Teljesen lemerevedett, amikor kicsúszott a számon a kérdés. Úgy éreztem, hogy valamibe beletenyereltem, ami számára kellemetlen. Hát gratulálhatok magamnak...ő idejön, hogy felvidítson, beszélgessen velem..én meg mindjárt olyan témát hozok fel, ami kellemetlen számára. Volt egy olyan érzésem, hogy mostanában az ő kapcsolatuk sem lehet felhőtlen. Talán egy hullámvölgy, ha együtt élnek.*
-Én elüldöztem magam mellől a barátom... *Mondtam ki végül csendesen. Talán náluk azért jobb a helyzet, de ki tudja. Én a baleset után azzal vádoltam Danielt, hogy ő tehet mindenről, hogy miért nem értek oda előbb a helyszínre, mert hát ő ugye mentős. Meg isten tudja miket mondtam neki, miután felébredtem a kómából. És ő el is tűnt, úgy megbántottam. Most már tudom, hogy nem volt jogom azokat mondani neki, nagyon megbántam már. Csak remélni tudom, hogy lesz alkalmam bocsánatot kérni tőle. Hogy azok után meg tud-e bocsátani..hát nem tudom...*
-Sajnos nem sokan maradtak mellettem...igazából egy kezemen meg tudom számolni... Talán nem itt tartanék, ha némelyik barátnak hitt ember kitart mellettem.... *Vontam vállat. Igazából már beletörődtem ebbe. Csak abban tudok reménykedni, hogy ha valamikor kikerülök innen, akkor sikerül új barátokat találnom, mert a régiek nem kellenek azok után, hogy magamra hagytak, amikor pedig a legnagyobb szükségem lett volna rájuk.*
-Te milyen orvos leszel? *Valahogy nem nézett ki olyan idősnek, hogy már szakorvos legyen. Talán nem veszi tolakodásnak, hogy megkérdezem. De olyan közvetlennek látszott. Már az is nagyon jól esett, hogy ideült hozzám, amikor mindenki más elkerült.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
21
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Júl. 19, 2017 11:59 pm Keletkezett az írás






Cloe && Abigail

I WON'T GIVE UP ON YOU
A magányt piszok nehéz feldolgozni és elviselni. Ha valaki, én igazán tudom. Bár ne emlékeznék olyan élesen. Kevés emlékem van kiskoromból, de ami igen, az minden, csak nem boldog. Egy olyan anya mellett élni, aki elhanyagol, olyan szinten leszedálva tengeti a napjait, hogy gyakorlatilag a létezésemről is elfeledkezik, nem épp derűs kezdet. Csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy miután csaknem halálra éheztetett, mert elfelejtett gondoskodni rólam, nevelőintézetbe vettek, ahonnan hamar örökbe is fogadtak és egy idősebb, de szerető párhoz kerültem. Ők az én igazi szüleim. Boldog életet biztosítottak nekem, de életem első néhány évének emlékei még sokáig kísértettek így is. Egy kórházban élni ennyi ideig, mint ahogy ez a lány van, sem lehet kevésbé magányos érzés. De ezt persze nem fejtem ki neki. A sajnálat nem vezetne sehová és valószínűleg úgysem hinné el, hogy elég jól át tudom érezni a helyzetét.
Szívesebben is mesélek neki magamról, csak hogy kicsit mást is tapasztaljon, mint amit itt megszokott, hisz a legtöbb orvos valószínűleg mindig őt kérdezgeti. Ráadásul így talán nagyobb bizalommal is lesz felém. Viszont akaratlanul is kicsit zavarba hoz az érdeklődésével. Igyekszem ennek ellenére megfelelni neki, bár a magyarázkodásom, még ha valószínűleg félreérthető is számára, valójában inkább saját magamnak szól. Én szeretném elhinni a szavaimat elsősorban, hogy Logannel ez az állapot csak átmeneti és normális és leszünk mi még úgy, mint régen... Szomorú, hogy már nem igazán tudok hinni ebben...
Viszont úgy tűnik, talán sikeresnek bizonyul a technikám, Cloe ugyanis ezek után magáról kezd beszélni. Hangja szomorú és kissé megtört, ami összeszorítja a szívemet. Miért kellett ennek a szegény, szép, értelmes, tehetséges fiatal lánynak ebbe a nehéz helyzetbe kerülnie? Olyan igazságtalan az élet!
- Lehet, hogy nem hiszel nekem, de tudom, milyen az, ha azok az emberek fordítanak hátat, akikre a leginkább számítanál - hangomból úgy hiszem, érezhető a valós fájdalom. Hiszen én ezt tényleg nem csakúgy mondom. Még ha én más helyzetben is éltem ezt meg, mint ő, de feldolgozni az ilyesmit valószínűleg ugyanolyan nehéz lehet.
- Igazából még nem döntöttem el, csak gyakornok vagyok. Régen sebész akartam lenni, de az talán a legnehezebb szakirány, nem tudom, képes leszek-e végigjárni azt az utat. Pláne, hogy még családot is szeretnék alapítani valamikor a nem is olyan távoli jövőben - hálásabb téma, amit felvet, csak ne jutna megint a nem épp idillikus párkapcsolatom az eszembe róla... Mert eddig olyan tisztának hittem a jövőmet. Letöltöm a gyakorlati időmet, összeházasodunk Logannel, születik egy-két gyerekünk, aztán folytatom a karrierem építését a gyereknevelés mellett. Most már azonban minden bizonytalan. Építhetek-e jövőt egyáltalán egy ilyen párkapcsolatra? Vagy túl korán temetem ezt a dolgot? Túl sok a kérdés az életemben, amikre akárcsak Cloe a sajátja esetében, én sem találom a válaszokat...
Credit
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
71
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Pént. Aug. 04, 2017 9:38 pm Keletkezett az írás



*A magány megöli az embert. A magány egy csendes gyilkos, ezt első kézből tapasztaltam. De úgy tűnik nekem, hogy ő is jól ismeri ezt az érzést. De olyan közvetlen és kedves, hogy nehéz elképzelni róla. Hogy volt képes túlélni a magányt? Vajon mellette volt valaki, aki azért támogatta? Vagy ő is egyedül volt. Olyan rejtélyesen beszél a múltjáról. Egyre kíváncsibbá tett, hogy mi történhetett vele, amitől ennyire jól ismeri a bennem dúló érzéseket. Talán pont ezért állt le velem beszélgetni, mert megért. Jó érzés, hogy legalább egy valaki van itt bent, aki tudja min megyek keresztül.*
-Ki hagyott el? *A napnál is világosabb a mondatából, hogy valaki őt is magára hagyta. De ki? Azt mondja, hogy évek óta együtt él a barátjával, akkor biztos nem ő. Akkor egy jóbarát? Vagy rokon? Elképzelni sem tudom mi történt körülötte, hisz olyan talpraesettnek tűnik. De minden esetre nem úgy áll hozzám, mint a többi orvos, így neki inkább beszélek magamról, mint a pszichológusoknak. Azok mindig csak azt a témát feszegetik, hogy mi történt a családommal. Nem tudom miért, olyan jó lenne, ha csak egy nap nem emlékeztetne rá senki..éppen elegek a rémálmok.*
-Apa mindig azt mondta, hogy kövessem az álmaim és ne alkudjak meg... *A fájdalom szinte összeszorítja a szívem, ahogy eszembe jut édesapám tanácsa, de furcsán jó érzés beszélni róla. Meg talán most neki is jól jön ez a tanács, hogy nem tud dönteni. Ha sebész akar lenni, akkor vigye véghez. Ha barátja szereti, akkor támogatni fogja.Bár volt egy olyan furcsa érzésem, hogy nincs minden rendben a kapcsolatukban. Igaz, nem mondta ki, de volt valami bizonytalanság a hangjában, amikor a kapcsolatáról beszélt. Rákérdeznék, de nem tartom illendőnek, hogy kamasz fejjel őt kezdjem el kérdezgetni.*
-Ha ő már orvos...akkor meg kell értenie, hogy neked is végig kell járnod, amit egyszer ő is végig járt. *Ez talán nem is olyan tolakodó, csak szimpla logika. Persze bárki mondhatja, hogy nem sokat tudok az életről tizennyolc éves fejjel, de azt hiszem az elmúlt hónapokban gyorsan fel kellett nőnöm az élethez. A sors olyan pofont adott, amit nem sokaknak..szerencsére... Mert ezt senkinek nem kívánom átélni...*
-Csak agykurkász ne akarj lenni.. azokat mindenki utálja... *Mosolyodtam el halványan. Csak úgy mondtam, hogy oldjam a feszültséget, ha kellemetlen lenne neki az előző téma a barátjával kapcsolatban. De amit mondtam az viszont igaz, még egy pácienssel sem találkoztam, aki szerette volna a pszichológusokat.*
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Abigail & Cloe
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: