Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Share | 
 
Abigail & Logan
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
7
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 20.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Nov. 24, 2016 5:25 pm Keletkezett az írás



*Újabb hosszú nap a munkahelyen. Tuti valami front van, három páciensemnél is megindult a szülés egymás után, mintha csak megvárnák, hogy végezzek az egyik helyen. Aztán, ahogy végre indultam volna hazafelé, beérkezett még egy sürgős szülés is, amiből császármetszés lett. Már a műtét elején tudtam, hogy ebből veszekedés lesz itthon. Valahogy mindig borul a bili, ha tovább maradok bent. Ez pedig elég gyakran előfordul nálam. Egyrészről, mert a szülésnél nem mondhatjuk az anyának, hogy szorítsa össze a lábait és várjon, mert nekem mennem kellene. Másrészről időnként előfordul, hogy nem jövök haza, ha csak pár óra szabadidőm van, hanem bent alszok egyet az orvosi szobában. Szóval ma is bőven elhúzódott jóval a hazaérkezésem. Viszont, ha minden jól megy, akkor holnap szabadnapos leszek.
Ahogy ráfordultam a ház behajtójára, már láttam is Abbey autóját, szóval itthon van már. Fogtam a holmimat, bezártam a kocsit és felkészülve a legrosszabbra is, de beléptem a házba.* -Hazaértem! *Kiáltottam el magam bent, hogy meghallja akárhol is van éppen a házban. Levettem a cipőmet és a konyhába mentem, hogy gyorsan összedobjak egy szendvicset magamnak. Pár perc múlva már a nappaliban voltam ledobtam magam a kanapéra. Letettem a kis üvegasztalra a tányéromat. Hátra dőltem és becsuktam a szemeim. Hirtelen már el is felejtettem a szendvicsemet az asztalon. Jó volt kicsit lazítani a hosszú nap után, ezt bevallom. Szeretem a munkám, de most tényleg jó volt csak úgy relaxálni kicsit.
Nem tudom mennyi idő telt el, de nem is érdekelt... nem sietek ma már sehova.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
7
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
24
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Dec. 26, 2016 8:28 pm Keletkezett az írás






Logan && Abigail

Where are we heading at all this way?
Természetes, hogy egy orvos sokat dolgozik. Ha én sem csak gyakornok leszek már, biztosan velem is így lesz ez. Így is akad számomra is munka bőven. Ráadásul a szülészet egy olyan terület, ahol tényleg sokszor nehéz előre tervezni, ami az időbeosztást illeti. Ha valaki, én igazán tudhatom, mivel jár ez. Vagy legalábbis több sejtésem van róla, mint annak, aki nem az egészségügyben dolgozik. Tudtam, mivel jár ez az egész. Ráadásul Logan már akkor sem dolgozott kevesebbet, mikor megismerkedtünk három évvel ezelőtt. De néha azért elgondolkozom, tényleg rendben van-e az, hogy lényegében a kórházban többet találkozom vele, mint itthon, hiába élünk együtt elvileg és a kommunikációnk is többnyire egy-két futva váltott mondatra vagy SMS-re korlátozódik? Próbáltam párszor az értésére adni, hogy talán ennél többre lenne szükségem, hogy jó lenne azért, ha legalább néha rám is szakítana egy kis időt, de ha erre sort kerítettem, mikor véletlenül elkaptam itthon, már általában fáradt és ebből kifolyólag ingerültebb volt, így pedig csak veszekedés lett belőle. Lehet, hogy kár is ezt feszegetnem? Talán így a normális? Már magam sem tudom.
Őszintén nyomasztott, hogy az elmúlt hónapok alatt, lényegében elsősorban azóta, hogy lassan egy éve együtt élünk, szinte már olyanokká váltunk csak, mint a lakótársak, akik néha összefutnak véletlenül és váltanak pár szót. Nekem pedig ez több, mint rossz. Kicsit arra az időszakra emlékeztet, mikor még egészen kicsiként az édesanyámmal éltem és ő még azzal sem foglakozott, hogy enni adjon nekem, annyira a szerek és az önsajnálat hatása alatt állt. Az édesanyámra, aki pár hónapja ismét felbukkant az életemben... Amiről Logannek fogalma sincs, mert szinte nem is beszélgetünk. Alig tud valamiről, ami velem történik. Néha elgondolkozom, mit tudunk mi már egymásról? Mikor beszéltünk utoljára normálisan? Mikor volt közöttünk bármilyen meghittebb, intimebb kontaktus legutóbb? Már az idejét sem tudom. Pedig nekem szükségem lenne a törődésre, a szeretetre. Hogy érezzem, tartozom valahová, valakihez. És itt nemcsak a szexuális életünkre gondolok, ami ugyan nem szűnt meg teljesen, de elég rendszertelen és igencsak sivár. Az érzelmek sokkal jobban hiányoznak. És én úgy érzem, tényleg mindent megpróbáltam már. Megpróbáltam kifejezni egyértelműen, hogy rosszul érzem magam ebben a helyzetben és változtatnunk kellene, de csak veszekedés lett belőle. Próbálkoztam olyasmivel is, hogy elcsábítsam ismét, szexi ruhát vettem, vacsorát főztem és vártam, de persze túlórázott, a vacsora kihűlt, én pedig el is aludtam, mire hazaért, így ez is befuccsolt.
Belefáradtam. Szörnyű belegondolni, de már sokkal többet beszélgetek egy újabb beteggel a kórházban. Az egyetemista lány rehabilitációra jár hozzánk, innen ismerem. Ő sokkal többet tud az életemről, a napi dolgaimról már, mint Logan. Néha, ha mélyen magamba nézek, talán már jobban is érzem magam vele és többet is gondolok rá... Lelkiismeret-furdalásom van tőle, hogy így érzek, de ha mélyen magamba nézek, ez a helyzet. Talán ő is az oka annak, hogy már nem is erőlködöm annyira. Hiszen van valaki az életemben. Nem, ez hülyeség. Logan életem párja. Bár még nem tettük hivatalossá a kapcsolatunkat, mégis így gondolom. Együtt élünk, ismerjük egymás családját, ugyanott dolgozunk. Minden remek... lehetne. De talán csak én akarok túl sokat. Talán csak a nehéz gyerekkorom miatt vágyom túlzottan a törődésre...
Ma is túlórázik, már régen itthon kellene lennie. Ránézek a telefonomra, de nem érkezett üzenet tőle. Biztosan valami sürgős eset. Csalódottan, szomorúan bújok bele a kényelmes, kissé viseletes pizsamámba és az ágyon fekve olvasgatni kezdek. Hátha megérkezik hamarosan.
(...)
Ajtócsapódásra riadok fel. Félálomban hallom is Logan hangját. Ránézek az órára, már igencsak későre jár. Úgy fest, elaludtam olvasás közben. Hiába, nekem is hosszú napom volt. Lassan ülök fel, megdörzsölöm a szemeimet, ásítok egyet, majd miután sikerült valamelyest felébrednem, még mindig kissé álmosan lépek ki a hálóból. Logant a nappaliban találom, a kanapén hátradőlve, becsukott szemmel. Nem hiszem, hogy elaludt volna, hiszen csak most érkezett, olyan sok idő nem telhetett el az ajtócsapódás és a között, hogy én kijöttem. Kicsit közelebb megyek hozzá.
- Szia! Nem akarsz még lefeküdni? - hangom még az álmosságtól reszelős, ahogy megszólalok, le sem tagadhatnám, hogy most ébredtem fel az érkezésére. A kérdésem igazából színtelen, csak szimpla érdeklődés, nem győzködés, nem is provokálás, harag, él, de kérlelés sincs benne. Kiakadhatnék, hogy nem szólt, hogy későn jön, hogy hiába vártam, de az igazság az, hogy már nem is vártam. Fáradt vagyok és fásult. Nem tudom, hová haladunk így, de már nincs erőm küzdeni kettőnkért, hogy változtassunk. Egyedül nem megy.
Credit
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
7
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 20.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd. Dec. 27, 2016 1:07 pm Keletkezett az írás



*Ahogy a kanapén meditáltam kicsit magamban, végig gondoltam az elmúlt időket. Mostanság nem sok lehetőségem volt csak úgy átgondolni mindent. Leginkább a saját gondolataimat sem hallottam sokszor. De most volt egy kicsike szabadidőm.
Mostanában egy óriási örvényben érzem magam, ami nem hagy a felszínre jutni. Régen minden olyan sima volt. Dolgoztam, dolgoztam és dolgoztam. Aztán megismertem Abbey-t. Már akkor is kidolgoztam a belemet is, de valahogy mégis csak összejöttünk. Nem sokkal később már azon kaptam magam, hogy összeköltöztünk egy belvárosi házban. Elején mondjuk, hogy jól mentek a dolgok. De aztán valahogy ellaposodott minden és egy szakadék lett köztünk, ami egyre mélyebb és mélyebb lett. Persze tisztában vagyok néhány okkal, ami nevezetesen én magam vagyok. De a francba is, férfiból vagyok! Tisztában vagyok én, hogy a férfi nem megragadt egy kisgyerek szintjén és változni képtelenek. Tudom azt is, hogy ha így haladunk, akkor elveszítjük egymást. Ha eddig nem történt meg. Mostanában inkább olyanok vagyunk mint két jó barát.. vagy inkább azt a jó szót vegyük is ki. De egy dolog biztos. Szeretem Abbey-t, nagyon is. Csak a francba is nem tudom hogy fejezzem ki. Valamilyen szinten meg is rémítenek a saját érzelmeim. Soha senki nem volt még ennyire fontos nekem. Talán pont attól félek, hogy gyengévé tesznek az érzéseim. Francba is velem!
A nagy elmélkedésemből pont ő volt az, aki kiszakított. Kinyitottam a szemem és csak néztem rá. Megtehettem volna, hogy simán felkelek innen, lezuhanyzok és lefekszünk aludni, mint ahogy tesszük ezt jó ideje. De most nem!*
-Tudom, hogy késő van. De mit szólnál ahhoz, ha most csak úgy kicsit lennénk, semmi más. *Előrehajoltam és ha hagyta, akkor lehúztam magam mellé a kanapéra és magamhoz öleltem. Fáradt voltam nagyon is, de nem akartam megint csak úgy lefeküdni. Nem akarom elveszíteni. Ami viszont meg fog történni, ha nem teszek érte valamit. De a fene nagy igazság, hogy soha az életben nem voltam jó a romantika terén. Nem is igazán értem mit eszik rajtam egy ilyen nő.*
-Holnap szabadnapos vagyok. *No persze benne van a pakliban, hogy behívnak, ha sürgős eset érkezik, de remélhetőleg nem így lesz. Nagyon szeretem a munkám, de itthon is muszáj lenne valamit változtatnom, hogy ne a szétválás felé közeledjünk, hanem próbáljunk egy hidat építeni a köztünk feszülő hatalmas szakadék fölé.*
-Szeretnél valahova elmenni vacsorázni? *Megsimogattam az arcát, miközben a másik karom szorosabbra fontam köré. Atya ég, csak most kezdem érezni, hogy mennyire hiányzott ez a fajta közelsége. Ki tudja mióta nem voltunk így együtt. Persze tudom, hogy ennyi nem fogja pótolni a sok baromságom okozta dolgot. Francba is, nem tudom hogyan kellene újra visszaszereznem a bizalmát. Azért sem tudnám hibáztatni, ha másnál keresett volna vigaszt, de egyszerűen ezt nem tudom feltételezni róla.*
-Nem akarlak elveszíteni. *Mondtam ki végül halkan félretéve minden büszkeségemet. Lesz ami lesz. Vagy itt hagy faképnél vagy ad nekem még egy utolsó esélyt. Bár lenne, aki megmondaná, hogy kell visszakerülni egy nő kegyei közé. Apám soha nem tanított meg arra hogyan is kell egy nővel bánni, bár ő sok másra sem tanított meg. Engem inkább az utca nevelt fel. Nem a szüleimen múlott, hogy az lettem aki. De csak most kezd látszani, hogy elég hiányos a neveltetésem.*
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 6:01 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Abigail & Logan
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: