Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Share | 
 
Abigail & Logan
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Szakorvos
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
22
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 20.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Nov. 24, 2016 5:25 pm Keletkezett az írás



*Újabb hosszú nap a munkahelyen. Tuti valami front van, három páciensemnél is megindult a szülés egymás után, mintha csak megvárnák, hogy végezzek az egyik helyen. Aztán, ahogy végre indultam volna hazafelé, beérkezett még egy sürgős szülés is, amiből császármetszés lett. Már a műtét elején tudtam, hogy ebből veszekedés lesz itthon. Valahogy mindig borul a bili, ha tovább maradok bent. Ez pedig elég gyakran előfordul nálam. Egyrészről, mert a szülésnél nem mondhatjuk az anyának, hogy szorítsa össze a lábait és várjon, mert nekem mennem kellene. Másrészről időnként előfordul, hogy nem jövök haza, ha csak pár óra szabadidőm van, hanem bent alszok egyet az orvosi szobában. Szóval ma is bőven elhúzódott jóval a hazaérkezésem. Viszont, ha minden jól megy, akkor holnap szabadnapos leszek.
Ahogy ráfordultam a ház behajtójára, már láttam is Abbey autóját, szóval itthon van már. Fogtam a holmimat, bezártam a kocsit és felkészülve a legrosszabbra is, de beléptem a házba.* -Hazaértem! *Kiáltottam el magam bent, hogy meghallja akárhol is van éppen a házban. Levettem a cipőmet és a konyhába mentem, hogy gyorsan összedobjak egy szendvicset magamnak. Pár perc múlva már a nappaliban voltam ledobtam magam a kanapéra. Letettem a kis üvegasztalra a tányéromat. Hátra dőltem és becsuktam a szemeim. Hirtelen már el is felejtettem a szendvicsemet az asztalon. Jó volt kicsit lazítani a hosszú nap után, ezt bevallom. Szeretem a munkám, de most tényleg jó volt csak úgy relaxálni kicsit.
Nem tudom mennyi idő telt el, de nem is érdekelt... nem sietek ma már sehova.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Dec. 26, 2016 8:28 pm Keletkezett az írás






Logan && Abigail

Where are we heading at all this way?
Természetes, hogy egy orvos sokat dolgozik. Ha én sem csak gyakornok leszek már, biztosan velem is így lesz ez. Így is akad számomra is munka bőven. Ráadásul a szülészet egy olyan terület, ahol tényleg sokszor nehéz előre tervezni, ami az időbeosztást illeti. Ha valaki, én igazán tudhatom, mivel jár ez. Vagy legalábbis több sejtésem van róla, mint annak, aki nem az egészségügyben dolgozik. Tudtam, mivel jár ez az egész. Ráadásul Logan már akkor sem dolgozott kevesebbet, mikor megismerkedtünk három évvel ezelőtt. De néha azért elgondolkozom, tényleg rendben van-e az, hogy lényegében a kórházban többet találkozom vele, mint itthon, hiába élünk együtt elvileg és a kommunikációnk is többnyire egy-két futva váltott mondatra vagy SMS-re korlátozódik? Próbáltam párszor az értésére adni, hogy talán ennél többre lenne szükségem, hogy jó lenne azért, ha legalább néha rám is szakítana egy kis időt, de ha erre sort kerítettem, mikor véletlenül elkaptam itthon, már általában fáradt és ebből kifolyólag ingerültebb volt, így pedig csak veszekedés lett belőle. Lehet, hogy kár is ezt feszegetnem? Talán így a normális? Már magam sem tudom.
Őszintén nyomasztott, hogy az elmúlt hónapok alatt, lényegében elsősorban azóta, hogy lassan egy éve együtt élünk, szinte már olyanokká váltunk csak, mint a lakótársak, akik néha összefutnak véletlenül és váltanak pár szót. Nekem pedig ez több, mint rossz. Kicsit arra az időszakra emlékeztet, mikor még egészen kicsiként az édesanyámmal éltem és ő még azzal sem foglakozott, hogy enni adjon nekem, annyira a szerek és az önsajnálat hatása alatt állt. Az édesanyámra, aki pár hónapja ismét felbukkant az életemben... Amiről Logannek fogalma sincs, mert szinte nem is beszélgetünk. Alig tud valamiről, ami velem történik. Néha elgondolkozom, mit tudunk mi már egymásról? Mikor beszéltünk utoljára normálisan? Mikor volt közöttünk bármilyen meghittebb, intimebb kontaktus legutóbb? Már az idejét sem tudom. Pedig nekem szükségem lenne a törődésre, a szeretetre. Hogy érezzem, tartozom valahová, valakihez. És itt nemcsak a szexuális életünkre gondolok, ami ugyan nem szűnt meg teljesen, de elég rendszertelen és igencsak sivár. Az érzelmek sokkal jobban hiányoznak. És én úgy érzem, tényleg mindent megpróbáltam már. Megpróbáltam kifejezni egyértelműen, hogy rosszul érzem magam ebben a helyzetben és változtatnunk kellene, de csak veszekedés lett belőle. Próbálkoztam olyasmivel is, hogy elcsábítsam ismét, szexi ruhát vettem, vacsorát főztem és vártam, de persze túlórázott, a vacsora kihűlt, én pedig el is aludtam, mire hazaért, így ez is befuccsolt.
Belefáradtam. Szörnyű belegondolni, de már sokkal többet beszélgetek egy újabb beteggel a kórházban. Az egyetemista lány rehabilitációra jár hozzánk, innen ismerem. Ő sokkal többet tud az életemről, a napi dolgaimról már, mint Logan. Néha, ha mélyen magamba nézek, talán már jobban is érzem magam vele és többet is gondolok rá... Lelkiismeret-furdalásom van tőle, hogy így érzek, de ha mélyen magamba nézek, ez a helyzet. Talán ő is az oka annak, hogy már nem is erőlködöm annyira. Hiszen van valaki az életemben. Nem, ez hülyeség. Logan életem párja. Bár még nem tettük hivatalossá a kapcsolatunkat, mégis így gondolom. Együtt élünk, ismerjük egymás családját, ugyanott dolgozunk. Minden remek... lehetne. De talán csak én akarok túl sokat. Talán csak a nehéz gyerekkorom miatt vágyom túlzottan a törődésre...
Ma is túlórázik, már régen itthon kellene lennie. Ránézek a telefonomra, de nem érkezett üzenet tőle. Biztosan valami sürgős eset. Csalódottan, szomorúan bújok bele a kényelmes, kissé viseletes pizsamámba és az ágyon fekve olvasgatni kezdek. Hátha megérkezik hamarosan.
(...)
Ajtócsapódásra riadok fel. Félálomban hallom is Logan hangját. Ránézek az órára, már igencsak későre jár. Úgy fest, elaludtam olvasás közben. Hiába, nekem is hosszú napom volt. Lassan ülök fel, megdörzsölöm a szemeimet, ásítok egyet, majd miután sikerült valamelyest felébrednem, még mindig kissé álmosan lépek ki a hálóból. Logant a nappaliban találom, a kanapén hátradőlve, becsukott szemmel. Nem hiszem, hogy elaludt volna, hiszen csak most érkezett, olyan sok idő nem telhetett el az ajtócsapódás és a között, hogy én kijöttem. Kicsit közelebb megyek hozzá.
- Szia! Nem akarsz még lefeküdni? - hangom még az álmosságtól reszelős, ahogy megszólalok, le sem tagadhatnám, hogy most ébredtem fel az érkezésére. A kérdésem igazából színtelen, csak szimpla érdeklődés, nem győzködés, nem is provokálás, harag, él, de kérlelés sincs benne. Kiakadhatnék, hogy nem szólt, hogy későn jön, hogy hiába vártam, de az igazság az, hogy már nem is vártam. Fáradt vagyok és fásult. Nem tudom, hová haladunk így, de már nincs erőm küzdeni kettőnkért, hogy változtassunk. Egyedül nem megy.
Credit
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
22
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 20.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Dec. 27, 2016 1:07 pm Keletkezett az írás



*Ahogy a kanapén meditáltam kicsit magamban, végig gondoltam az elmúlt időket. Mostanság nem sok lehetőségem volt csak úgy átgondolni mindent. Leginkább a saját gondolataimat sem hallottam sokszor. De most volt egy kicsike szabadidőm.
Mostanában egy óriási örvényben érzem magam, ami nem hagy a felszínre jutni. Régen minden olyan sima volt. Dolgoztam, dolgoztam és dolgoztam. Aztán megismertem Abbey-t. Már akkor is kidolgoztam a belemet is, de valahogy mégis csak összejöttünk. Nem sokkal később már azon kaptam magam, hogy összeköltöztünk egy belvárosi házban. Elején mondjuk, hogy jól mentek a dolgok. De aztán valahogy ellaposodott minden és egy szakadék lett köztünk, ami egyre mélyebb és mélyebb lett. Persze tisztában vagyok néhány okkal, ami nevezetesen én magam vagyok. De a francba is, férfiból vagyok! Tisztában vagyok én, hogy a férfi nem megragadt egy kisgyerek szintjén és változni képtelenek. Tudom azt is, hogy ha így haladunk, akkor elveszítjük egymást. Ha eddig nem történt meg. Mostanában inkább olyanok vagyunk mint két jó barát.. vagy inkább azt a jó szót vegyük is ki. De egy dolog biztos. Szeretem Abbey-t, nagyon is. Csak a francba is nem tudom hogy fejezzem ki. Valamilyen szinten meg is rémítenek a saját érzelmeim. Soha senki nem volt még ennyire fontos nekem. Talán pont attól félek, hogy gyengévé tesznek az érzéseim. Francba is velem!
A nagy elmélkedésemből pont ő volt az, aki kiszakított. Kinyitottam a szemem és csak néztem rá. Megtehettem volna, hogy simán felkelek innen, lezuhanyzok és lefekszünk aludni, mint ahogy tesszük ezt jó ideje. De most nem!*
-Tudom, hogy késő van. De mit szólnál ahhoz, ha most csak úgy kicsit lennénk, semmi más. *Előrehajoltam és ha hagyta, akkor lehúztam magam mellé a kanapéra és magamhoz öleltem. Fáradt voltam nagyon is, de nem akartam megint csak úgy lefeküdni. Nem akarom elveszíteni. Ami viszont meg fog történni, ha nem teszek érte valamit. De a fene nagy igazság, hogy soha az életben nem voltam jó a romantika terén. Nem is igazán értem mit eszik rajtam egy ilyen nő.*
-Holnap szabadnapos vagyok. *No persze benne van a pakliban, hogy behívnak, ha sürgős eset érkezik, de remélhetőleg nem így lesz. Nagyon szeretem a munkám, de itthon is muszáj lenne valamit változtatnom, hogy ne a szétválás felé közeledjünk, hanem próbáljunk egy hidat építeni a köztünk feszülő hatalmas szakadék fölé.*
-Szeretnél valahova elmenni vacsorázni? *Megsimogattam az arcát, miközben a másik karom szorosabbra fontam köré. Atya ég, csak most kezdem érezni, hogy mennyire hiányzott ez a fajta közelsége. Ki tudja mióta nem voltunk így együtt. Persze tudom, hogy ennyi nem fogja pótolni a sok baromságom okozta dolgot. Francba is, nem tudom hogyan kellene újra visszaszereznem a bizalmát. Azért sem tudnám hibáztatni, ha másnál keresett volna vigaszt, de egyszerűen ezt nem tudom feltételezni róla.*
-Nem akarlak elveszíteni. *Mondtam ki végül halkan félretéve minden büszkeségemet. Lesz ami lesz. Vagy itt hagy faképnél vagy ad nekem még egy utolsó esélyt. Bár lenne, aki megmondaná, hogy kell visszakerülni egy nő kegyei közé. Apám soha nem tanított meg arra hogyan is kell egy nővel bánni, bár ő sok másra sem tanított meg. Engem inkább az utca nevelt fel. Nem a szüleimen múlott, hogy az lettem aki. De csak most kezd látszani, hogy elég hiányos a neveltetésem.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Feb. 19, 2017 5:55 pm Keletkezett az írás






Logan && Abigail

Where are we heading at all this way?
Bár hosszú évek teltek el azóta és egy szerető család szerencsére felülírta mindezt, még mindig élnek bennem emlékképek életem első három évéből, amit a szülőanyámmal töltöttem. Azzal a nővel, aki nemrégen visszatért az életembe, hogy arra kérjen, engedjem, hogy újra a részese legyen. Illetve igazán a részese legyen. De én úgy érzem, túl mélyek a sebek. Szerencsére nem a fizikaiak, hiszen az éhínség, a fogcsikorogtató hideg már régen a múlté. De a félelem, a magány, az elhagyatottság érzése a mai napig kísért. A különböző tudatmódosítók és az alkohol okozta közömbössége, ami a szeretethiányom legfőbb kiváltója volt. Nem mondanám ugyanilyennek azt, ahogy most élek Logannel, de tény, hogy közeledünk felé. Én pedig a magánytól, az elhagyatottságtól mindennél jobban félek. Talán ezért is visel meg annyira ez az egész helyzet. Ezért sem akarok már vitatkozni vele. Mi értelme is lenne? Nem tudom, jó-e ez így, hová vezet, de nem szeretném tovább rontani a helyzetet. Már ha még lehet ilyet egyáltalán.
Mikor hallom, hogy megérkezik, álmosan mászom ki az ágyból és már csakúgy megszokásból, közömbösen kérdezem meg tőle, nem jön-e aludni. Úgy tűnik, mintha elbóbiskolt volna egy kissé, de a hangomra kinyitja a szemét és rám néz. Egy ideig nem válaszol, amit nem igazán tudok hova tenni, már csak még az alvástól lelassult gondolkodásom miatt sem.
- Akkor jó éjt! - motyogom még kótyagosan és már indulnék is vissza a hálóba, mikor hirtelen felém nyúl és megfogja a kezem. Meglep, de hirtelen ha akarnék sem tudnék az álmosság miatt tiltakozni, így hagyom, hogy lehúzzon maga mellé a kanapéra. Az ölelése jól esik, ösztönösen simulok bele a karjába. Nem tudom, mi lelte hirtelen, de nem is foglalkoztat. Csak élvezem a közelségét, a teste melegét, amit már olyan régen nem éreztem leszámítva néhány rövid, szinte gépies, elég érzelemmentes szexuális aktust, amit nem is tudom, élvezett-e igazából is bármelyikünk. Érdeklődve, bár még mindig kissé álmosan nézek rá, ahogy végigsimít az arcomon és a szemembe nézve beszél hozzám.
- Igen, az nagyon jó lenne - bágyadtan mosolygok rá. Szeretném hinni, hogy komolyan gondolja, amit mond, de már nem merem beleélni magamat. Hányszor volt már olyan, hogy gondosan megszerveztünk egy-egy közös programot, én lázasan készültem rá, majd az utolsó pillanatban mégis le kellett mondanunk, mert őt sürgős esethez riasztották. Vagy amikor fel kellett állnia egy romantikus vacsora kellős közepén, mert megszólalt az orvosi csipogója. Persze ez nem az ő hibája, ez a hivatás ezzel jár, tudom jól. Én elfogadtam ezt, és ha valaki, én végképp toleráns kell, hogy legyek, hisz valószínűleg az én életem sem lesz másmilyen néhány év múlva. Logan azon a bizonyos vacsorán is úriember volt, amennyire a helyzet engedte, rendezte előre a számlát, sőt még taxira is hagyott nekem pénzt, hogy haza tudjak menni, miután befejeztem a vacsorámat. Nélküle. Nem ő tehet róla, hogy a romantikus, meghitt, bensőséges hangulatot ez nem pótolhatta, amit az hívás egy csapásra eltörölt. De holnap biztosan más lesz. Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Bár már igazán beleélni sem merem magam. Ha reménykedem, csak annál nagyobbat csalódhatok...
Ami a fontos, hogy most itt van. Bár látom rajta, hogy fáradt, én sem különben, szeretném kiélvezni a pillanatot. Elveszni az ölelésében, érezni a szerelmét. Minden értelemben, hogy aztán a karjai közt aludhassak el. Mint régen, amikor még minden jó és szép volt kettőnk között. Amikor úgy éreztem, tökéletes az életem mellette és ennél boldogabb már nem lehetek, hiszen megtaláltam a másik felem, akivel együtt megöregedhetek szeretetben. De hát ez még mindig így van, a nehézségek ellenére is. Nem igaz?
- Szeretlek, Logan. Veled akarok lenni. Hiszem, hogy együtt meg tudjuk oldani - szavaira lassan ismét felemelem a fejem, de nem távolodok el a testétől, az öleléséből nézek fel rá és válaszolok neki. A szavaim, bár halkak, de határozottan csengenek. Talán határozottabban is, mint amekkora valójában a meggyőződés bennem. Mintha azzal, hogy kimondanám, igazabbá válhatna a hitem. De már magam sem tudom valójában, mit érzek. Tényleg helyre lehet ezt hozni? Helyre akarom hozni? Vagy csak a megszokás miatt kapaszkodom ennyire belé mind fizikai, mind érzelmi tekintetben? Szeretném kizárni ezeket az ijesztő gondolatokat az elmémből, ezért miután szavaim elhagyják a számat, egy pár pillanatig csak nézek rá, figyelve a reakcióit, a tekintetét, majd kicsit közelebb hajolok hozzá és ajkaimmal óvatosan megérintem az övét. Csak egy futó kis csók, de ha esetleg úgy akarná, akár el is mélyíthetné azt. Bár, ha belegondolok, már idejét sem tudom, mikor csókolóztunk mi ketten igazából forrón, szenvedélyesen. Oly sok minden egyébbel együtt az utóbbi időben mintha ez is kiveszett volna a kapcsolatunkból, átadva helyét a formalitásnak, a monoton megszokásnak...
Credit
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
22
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 20.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Márc. 15, 2017 5:47 pm Keletkezett az írás



Az utóbbi időben nagyon sok mindent nem tudok Abbey-ről, de ez nem az ő hibája. Tudom én, hogy sok minden az én hibám. A munkám miatt sokszor nem vagyok mellette és ahogy teltek-múltak a hetek-hónapok, úgy romlott a kapcsolatunk. Aztán azon kaptam magam, hogy időnként nem is akarok hazamenni egy újabb veszekedésre és inkább bent aludtam az irodában. Olyan eset is volt bőven, amikor egy nyugodt otthon töltött napon a csipogó keltett fel a vacsora asztal mellől egy sürgős eset miatt. Meg a sok ügyeletes nap vagy éjjel. De mostanra jutottam el oda, hogy bizony nagyon sürgősen változtatni kéne, különben elvesztem. Azt sem zárnám ki, hogy már van valaki, akivel megoszthatja a bánatát, de ez is csak az én hibám.
Így történt, hogy most is lefeküdhettünk volna egyszerűen, de nem engedtem, hanem magam mellé húztam a kanapéra. El is felejtettem már szinte, hogy mennyire szeretem a karjaimban tartani. És ami még jobban esik az, hogy ő hozzám is simul, pedig megtehetné, hogy elhúzódik. Nem is értem hogy lehet ennyire jó hozzám, hogy tud így kitartani mellettem.*
-Akkor a holnapi nap csak a miénk lesz. *Mosolyogtam rá. Komolyan is gondoltam, hogy a holnapi napunkat senki nem veheti el tőlünk. Nem érdekel mit szólnak bent, de holnap az atya úr istennek sem vagyok hajlandó bemenni. Itt a lehetőség, hogy elkezdjük helyrehozni a kapcsolatunkat, ami remélhetőleg még nem túl késő.
Most viszont élvezem a jelent. Egyszerűen csak el akarok veszni ebben az érzésben. Az érzésben, hogy bizony szeretem őt. Vissza akartam hozni azokat az időket, amikor minden egyes éjjel összebújva aludtunk el és nem volt semmi megoldhatatlan probléma közöttünk. Szeretem őt, vele akarok lenni, csak baromi nehéz nekem ezt kimutatni sokszor.
A szavai és a csókja egy csapásra kitörölt minden egyéb gondolatot a fejemből. Csak ő képes erre. De viszonoztam én azt a finom csókját, elmélyítettem kettőnk között, most nem arra a formalitásra van szükségünk, ami az utóbbi időben kettőnk között kialakult. Bizony hosszan kitartottam én ezt a csókot, ha csak ő meg nem szakította.
-Csak mi vagyunk… *Fogtam a csipogómat és egy laza mozdulattal dobtam át a szoba túlsó végébe. Nem érdekelt mi lesz vele, maximum behazudom, hogy elvesztettem, ha ripityára tört, de ez most tényleg nem érdekelt.
Ismét megcsókoltam, de ezúttal már a szenvedély javában tombolt bennem. Aztán már a nyakát is csókoltam és hanyatt dőltem a kanapén, hogy rajtam feküdjön.* -Te vagy az életem! *Megsimogattam az arcát és újra megcsókoltam, miközben szorosan öleltem magamhoz. Aztán a kezem bekalandozott a pizsama felsője alá. Nagyon-nagyon régen nem élveztem ennyire ezt a fajta közelséget. Most egyszerűen szükségem volt rá. Testem és a lelkem egyként kiáltott a szenvedély után, ami most fellobbant kettőnk között. És ha rajtam múlik, akkor ki sem fog hunyni egy jó ideig. Így hát, ha nem ellenkezett, akkor a felső már le is került róla.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Ápr. 22, 2017 11:04 pm Keletkezett az írás






Logan && Abigail

Where are we heading at all this way?
Valójában Logan előtt nem volt egyetlen komoly kapcsolatom sem. Sosem voltam igazán szerelmes. Talán ez is lehet az oka, hogy meg sem fordult eddig a fejemben, hogy elhagyjam. Ha nem gondolnám komolyan vele, sosem költözöm hozzá. Ragaszkodó természet vagyok, talán túlságosan is. Nehezen engedek közel magamhoz bárkit, de ha megteszem, utána a végsőkig kitartok mellette. Ezért is furcsa az a lány a kórházban. Vele szinte az első pillanattól kezdve sokkal bizalmasabb volt a viszonyunk, úgy érzem, szinte bármit el mernék mondani neki. Mintha ezer éve ismerném...
De ez most nem róla szól. Hiszen Logan végre itt van és ahelyett, hogy mennénk aludni, mint ilyenkor általában, a fáradtsága ellenére lehúz maga mellé a kanapéra, én pedig engedek a szelíd erőszaknak. Egy halvány mosollyal az arcomon bólintok a szavaira, hogy a holnap végre csak a kettőnké lesz és belesimulok a karjaiba. Nem tudom, igaz-e, hihetek-e neki, hogy végre nem zavar meg a csipogó, egy sürgős eset, de most nem is akarok ezen gondolkozni. Csak elrontaná a pillanatot.
Talán ő is így érezhet, a következő pillanatban ugyanis a csipogója nagy ívben repül át a szobán, hogy egy puffanással a sarokban landoljon. Meglepetésemben elkerekedik a szemem, de nincs időm bármit is mondani, mivel az előző finom csókunk után most sokkal vadabbul veszi birtokba a számat. Már nem is emlékszem, mikor éreztem ezt a fantasztikus csókot az ajkaimon, amire csak ő képes és ami mindig egy szempillantás alatt lángra tudta lobbantani a vágyaimat. Most sincs ez másként.
Szemernyi ellenállás sincs bennem, mikor erős karjaival magára húz, majd vágytól égő tekintetét az enyémbe fúrva, keze már a felsőm alatt tör utat magának. Felsóhajtok, ahogy csupasz bőrömet érinti és még ha nem is kapok hozzá segítséget tőle, akkor is néhány másodpercen belül a földre hajítom a kapkodva levetett pizsama felsőmet, ezzel szabadabb utat biztosítva neki. Előredőlök és ismét az ajkait keresem, hogy újra szenvedélyesen találhassanak egymásra az enyémmel, miközben a csípőmet félig-meddig ösztönösen, finoman mozgatni kezdem az ágyékán. Régen ez sosem maradt hatás nélkül és bízom benne, hogy most is így lesz. Érezni akarom őt. Minden értelemben. Szükségem van a szerelmére, az érzésre, hogy még mindig összetartozunk, ez csak egy átmeneti hullámvölgy volt. Testi és lelki értelemben is.
Credit
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
22
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 20.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Ápr. 24, 2017 7:32 pm Keletkezett az írás



+18

*Abbey előtt nem volt olyan kapcsolatom, ahol összeköltöztem volna a lánnyal. Nehéz volt feladni az agglegény életet, de ő volt az, akiért érdemes volt. Nem is értem hogyan tudott már eddig elviselni. Oké persze, egy orvos párjának lenni nem könnyű, de hamarosan ő is az lesz. Hogy mi lesz akkor azt nem tudom, de merem remélni, hogy ketten megoldjuk valahogy. Nem tudom pontosan hogyan, de a jelenlegi helyzetet szeretném nagyon helyrehozni. Ketten csak kitalálunk valamit. Mindenkinek kell tennie engedményeket. Nekem soha senki nem tanította meg hogyan is kell bánni egy nővel, hogy kell viselkedni egy párkapcsolatban. Apám ezt nem mondta el, habár sok minden mást sem. Fiatal koromban inkább az utcán voltam és bajt kevertem. Csoda, hogy az lettem, ami.
Most ez egy gesztus volt, hogy elhajítottam a csipogóm. Nem érdekelne az sem, ha megszólalna. Most nem. Most arra koncentrálok, ahogy Abbey teste az enyémhez simul, ahogy csókol. Régen érzett szenvedély lángolt fel most köztünk.
Végigsimítottam selymes, puha bőrén felfedezve ismét minden egyes szegletét. Olyan régen éreztem azt, hogy teste az enyémhez simul és szenvedélyes csókban forrunk össze. Pontosan tudta, hogy mit kell tennie, hogy elveszítsem a maradék józan eszemet is. Csókunkba nyögtem bele, amikor a csípőjét kezdte mozgatni. Muszáj volt őt éreznem, így ha még kissé ügyetlenül is, de valahogy csak levettem magamról a pólómat és ledobtam a földre. Éreznem kellett a finom bőrét az enyémhez érni. És ez volt az a pillanat, amikor minden visszafogottságom elpárolgott, semmivé lett.* -Érezni akarlak... *Belecsókoltam a nyakába és azt az átkozott pizsama nadrágot próbáltam levarázsolni róla. Hát most biztos nem tudok várni. A sok elpocsékolt idő után most meg kell, hogy kapjam, ahogy nagyon régen nem...szenvedélyesen, minden finomkodás nélkül.
Amint sikerült megszabadítanom a nadrágjától, már a saját övemmel bajlódtam, de persze amikor kéne, akkor nem tudtam gyorsan kikapcsolni. De már azért sem fogom elrontani ezt a pillanatot és átölelve csókoltam meg ismét szenvedélyesen. Végigsimítottam a csodálatos testén és még mindig imádtam, hogy mindez az enyém. Soha nem tudtam betelni vele.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Május 13, 2017 1:09 am Keletkezett az írás



+18




Logan && Abigail

Where are we heading at all this way?
Furcsa érzéseket ébresztett bennem az a lány a kórházban. Bár szinte alig ismerem, sokszor úgy érzem, közelebb áll hozzám, mint Logan... mint Logan valaha is. De meggyőződésem, hogy csak azért támadtak ilyen gondolataim, mert az utóbbi időben igencsak eltávolodtunk egymástól Logannel. Nincs közöttünk semmi olyan probléma, amit némi energiabefektetéssel és türelemmel ne tudnánk megoldani. Hiszen még mindig ugyanúgy szeretjük egymást. Én legalábbis biztosan szeretem és hiszem, hogy ő is.
A ma este pedig talán épp elég jó bizonyíték is erre. Bár én is régóta érzem már, hogy valamin változtatnunk kellene, ha nem akarjuk elveszíteni egymást, egyedül kevésnek érzem magam ehhez. Épp ezért nem is gondoltam, hogy ez a mai éjszaka más lenne, mint az eddigiek. Logan későn ért haza, én nem is bírtam megvárni ébren, csak az érkezésére ébredtem fel és csoszogtam le bágyadtan a nappaliba, hogy megkérdezzem, nem jön-e aludni. Nem számítottam arra, hogy lehúz magához és előbb a gyöngéden ölelő karjait érezhetem újra, amik úgy hiányoztak, majd a szenvedélyes csókjait.
Szinte egy csapásra felejtem el azt, hogy álmos voltam, ahogy hosszú idő után újra felkorbácsolja bennem a szenvedélyt, ahogy csak ő tudja. Hamarosan a felsőm a földön landol Logan csipogója után és csupasz bőrünk végre egymáshoz simulhat. Úgy dörgölöm hozzá a csípőmet, ahogy tudom, hogy mindig is szerette és érzem, hogy most sem hatástalan rá a kis akcióm. Bár meg kell hagyni, rám sem az ő közelsége.
- Én is téged... - lihegem vissza a szavaira, majd megemelkedek és segítek neki lehúzni a pizsamám alsó részét is, hogy immár teljes meztelenségemben legyek fölötte. A vágytól láthatóan még a saját övével is nehezen boldogul. Nem akarom megszakítani a csókot én sem, de ha szüksége van rá, igyekszem én is segíteni neki a vetkőzésben. Akár neki, akár nekem, pár másodpercen belül biztos, hogy sikerül, így végre már semmi sem választ el minket a tökéletes egyesüléstől.
Nem is akarom tovább váratni sem őt, sem magamat, hisz a helyzet már engem is beindított kellően. Mélyen a szemébe nézek, miközben a megfelelő pozícióba helyezkedek és lassan ráereszkedek az alattam meredező férfiasságára. Túl régen éreztük már egymást így, igazán átadva magunkat a pillanatnak, ezért egy másodperccel sem akarok erre többet várni.
Credit
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
22
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 20.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Május 13, 2017 6:15 pm Keletkezett az írás



+18

*Biztosan tudom már, hogy helyre kell hozni azt, ami elromlott közöttünk. Nem tudom mi ment félre igazából. Talán a megszokás volt a probléma, hogy ellaposodott minden? Ha így is történt, akkor közösen meg kell találnunk a megoldást. Nem szeretném, ha a jövőben is ilyen udvariasan élnénk egymás mellett. Mondhatni mindketten társas magányban tengettük itthon a napjainkat, de ez senki nem lesz jó hosszú távon. Én pedig eljutottam oda, hogy változtatni akarok, csak nem tudom hogyan. Reméltem, hogy Abigail segít nekem benne. Szeretem őt, tiszta szívemből és biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanúgy érez.
Ezért is döntöttem úgy, hogy a ma este más lesz, mint a többi mostanában. Kezdeményeztem ás ő belement a játékba, amiből végül sokkal szenvedélyesebb dolog kerekedett.
Meztelenül simult hozzám, ami szinte felért egy droggal számomra, amiből mindig több és több kell, amivel nem lehet túladagolni. Mindig is ilyen hatással volt rám a közelsége, amióta csak megismertem. Mondhatni, hogy hatalma van felettem, ez nem vitás. Most pedig itt voltunk egymáshoz igencsak közel, egymás segítségével már ruha nélkül. Öleltem és csókoltam úgy, ahogy megérdemli. És amikor megéreztem magamon, nem szakítottam el a tekintetemet az övéről. Akaratlanul is, de csípőjét szorítottam, talán jobban is mint kellett volna, de ez a fajta élvezet mindig is az eszemet vette, főleg vele. Lehúztam magamhoz, hogy újabb szenvedélyes csókot lopjak tőle. Minden kellett tőle, amit csak adhat nekem. Ahogy öleltem magamhoz, meg is mozdítottam alatta a csípőmet. Viszont most én következtem. Fordítottam magunkon, hogy én legyek felül. Először próbáltam lassan és finoman mozogni, de volt egy pont, ahol már nem ment. Szabadjára engedtem magamban mindazt a visszafojtott szenvedélyt és vágyat, ami az elmúlt időkben felgyülemlett bennem. Alkarjaimra támaszkodtam mellette és pontosan olyan hévvel és szenvedéllyel csókoltam, mint ahogy mozgott a csípőm. Csókjaimmal levándoroltam a nyakára is, mert pontosan tudtam, hogy ezzel még jobban lázba tudom hozni. Azt akartam, hogy ő is pontosan ugyanannyira élvezze, mint én. Viszont tudom, hogy el fogom nyújtani, nem fogom elsietni. Emlékezetessé akarom tenni a számára is.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Jún. 08, 2017 4:59 pm Keletkezett az írás



+18




Logan && Abigail

Where are we heading at all this way?
Olykor, elkeseredettebb pillanataimban attól rettegek, hogy Logannel már végérvényesen eltávolodtunk egymástól. Hogy már helyrehozhatatlan az egész és már mindig így lesz. Talán ennek is volt köszönhető, hogy újra visszatértek a rémálmaim. A rémálmaim, amik sokkal inkább emlékképek egy hároméves kislányról, aki éhes, fázik és fél, miközben az édesanyja, akinek gondoskodnia kellene róla, szeretnie, drogoktól elködösült tudattal, delíriumos állapotban fekszik a konyhaasztalon és a leghátsó gondolatában sem jut eszébe, hogy van egy kislánya, akinek szüksége lenne rá. Régen volt persze és hála a nevelő szüleimnek, meleg, támogató családi fészekben nőhettem fel, de nem felejtek. Hogy is tehetném, mikor ez a nő, aki egykor egy szó nélkül, üveges tekintettel tűrte, hogy a gyámügyesek elvigyenek tőle, néhány hónapja ismét megjelent az életemben és makacsul ragaszkodik hozzá, hogy újra a részévé akar válni? Azt hittem, miatta tértek vissza a rémálmok, amikor úgy hiszem, még mindig vele élek, de ha jobban belegondolok, lehet, hogy az elhidegülésünk Logannel is belejátszott. Nyilván nem éhezem mellette vagy bármi hasonló, de a magány érzése ugyanúgy megcsap olykor, mint akkor régen...
El kellene mondanom neki. Hiszen régen ő volt nemcsak a szerelmem, de a legfőbb bizalmasom is. Nem titkoltam előtte semmit. Idővel feltártam mindent. Tud a múltamról, hogy örökbe fogadtak és hogy sokáig rémálmaim voltak arról, ahogyan kiskoromban az édesanyám mellett éltem, a félelmeimről, mindenről. Hogy lehet, hogy mégsem említettem meg neki, hogy ez a nő ismét felbukkant az életemben? Én nem akartam titkolni, tényleg nem, egyszerűen csak így alakult... valahogy sosem voltak megfelelőek a körülmények hozzá, hogy előhozakodjak vele. Nem volt rá elég idő... Ezért inkább annak a lánynak meséltem el minden kételyemet, bánatomat, akivel a St. Claire-ben találkoztam, mert rehabilitációra jár a sportsérülése után. És róla mit mondhatnék Logannek? Egy lány, aki valósággal elvarázsol és úgy érzem, jobban megért, közelebb áll hozzám, mint bárki más? Ez akár rosszul is eshetne neki. De ha azt mondanám, hogy találtam egy új barátnőt? Azzal semmi gondja nem lehetne és végül is igazat is mondanék. Azt hiszem...
Most azonban nem akarok, nem is tudok ilyesmiken gondolkodni. Csak élvezem a közelségét, a tüzes szenvedélyt, ami oly hosszú idő után lángolt fel újra közöttünk. Kéjesen nyögök fel, amikor megérzem őt magamban és mozogni kezdek. Nem hagyja azonban sokáig, hogy irányítsak, megragad és pozíciót vált, hogy immár ő lehessen felül. Imádom a hevességét, a vadságát, amivel most is magáévá tesz, ahogy ölel, csókol, ahogy mozog bennem. Szeretném hinni, hogy ez egy új fejezet kezdete. Hogy újra minden jó lesz közöttünk. Hiszen szeretjük egymást, egymáshoz tartozunk. És ez így lesz most már életünk végéig. Így kell lennie. Így akarom. Örökké vele lenni. Gyerekeket szülni neki. Igazi családdá válni. Vele. Erre vágyom. Most azonban inkább csak átadom magam az érzésnek, amit a közelsége vált ki belőlem. Nem akarok semmi mást, csak élvezni ezt. Amíg csak lehet.
Credit
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
22
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 20.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Jún. 08, 2017 10:55 pm Keletkezett az írás



*Igazából mindig elgondolkodtam, hogy hogyan is jöttünk mi össze. Pontosan emlékszek az első napra, amikor megláttam a büfében. Hosszú szőke haja, intelligens tekintete és végem volt. Emlékszek, hogy szinte tátott szájjal álltam meg és csak néztem őt. És akkor nem is volt merszem odamenni hozzá. Ez után minden nap jártam a büfébe, hogy láthassam. Mire végre sikerült ismét meglátnom, már odamentem hozzá és valami eszméletlen nagy hülyeséget mondtam, de ő sugárzó mosollyal válaszolt. Abban a pillanatban mentett meg. Talán nem is tudja, hogy mennyire elveszett voltam addig a pillanatig. Onnantól kezdve minden nap utána koslattam, ahogy volt szabadidőm. Aztán már azon kaptam maga, hogy egy fedél alatt élünk. Egyáltalán nem bántam. Vagyok már annyi idős, hogy elismerjem, fülig bele vagyok esve. Még akkor is szerettem, amikor olyan monotonná váltak a napok, minden olyan megszokásból történt. Udvariassá váltunk egymással. Én meg egyre több időt töltöttem a kórházban, ami csak még jobban elmélyítette a kettőnk között nyílt szakadékot. Én meg azt hiszem gyáva voltam ez ellen tenni. Őszintén szólva azt sem tudom mi van Abbey-vel az elmúlt időben. Nem igen osztja meg velem a dolgait, amit nem csodálok. Igazából azon sem lepődnék meg, ha másnál keresett volna vigaszt, csak én tehetnék arról. De ma mintha valami helyére kattant volna nálam, hogy helyre kell hoznom ezt. Nem gondoltam volna, hogy így egymás karjaiban kötünk ki mindjárt. De talán most ez kell nekünk.
Nem sokat haboztam és fölé kerültem. Heves voltam, nagyon is. De amilyen odaadósan ölelt, tudtam, hogy nagyon is tetszik neki. Őszintén szólva ilyenkor azt sem bánom, ha kicsipkézi a hátam a körmeivel. Időnként visszafogtam magam és lassítottam a tempón vagy meg is álltam, hogy el tudjam húzni ameddig lehet. Addig visszafogtam magamat, amíg velem együtt ő is fellegekbe nem repült. Alig győztem magamat tartani, hogy ne nehezedjek rá teljesen. Valahogy mellé gördültem és magamhoz ölelve próbáltam lecsillapítani a szapora légzésem.
Nem is tudom mennyi ideje feküdtünk így összebújva, amikor valami az eszembe ötlött. Valami, amire nagyon nem gondoltam a szenvedély hevében.* -Azt hiszem...elfeledkeztünk egy apró dologról...a védekezésről... Én legalábbis biztos. *Őszintén szólva nem tudtam bánkódni miatta. Igazából azt nem tudom, hogy ő szed-e tablettát. Sok minden más mellett ezt sem tudom. Így belegondolva nem tudom mit tennék, ah becsúszna egy gyerek. Megijednék, de nagyon. Nap, mint nap több gyereket segítek a világra, de még soha nem jutott eszembe, hogy egyszer apa lehetek. Pedig előbb-utóbb az is el fog jönni, ehhez kétség sem fér.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Jún. 15, 2017 2:40 am Keletkezett az írás






Logan && Abigail

Where are we heading at all this way?
Régen volt már, túl régen, hogy ennyire átadtuk volna magunkat a szenvedélynek Logannel. Őszintén szólva már nem is nagyon reménykedtem abban, hogy lesz még ilyen. Most sem tudom teljesen elhinni, hogy ez egy új fejezet kezdete, és innentől mindig így lesz, bármennyire szeretném, de igyekszem kiélvezni a pillanatot, ha már megadatott. Akárcsak pillanatnyi ez a pozitív változás a kapcsolatunkban, akár tényleg tartós is lehet. Persze sokat kell majd dolgoznunk rajta mindkettőnknek, de ha igazán akarjuk, hiszem, hogy sikerül. És olyan lesz minden, mint régen. Legalábbis most szívesen ringatom magam ebbe az illúzióba, miközben átadom magam a testi szerelem élvezetének, amire már régen nem volt köztünk példa. Itt azonban hamar megtaláljuk az összhangot, mindketten emlékszünk még rá, mit szeret igazán a másik. Elnyújtjuk, kiélvezzük, amíg lehet, a szenvedélyes mozgását bennem, az egymáshoz simuló testünket, míg végül együtt érjük el a beteljesülést. Ekkor már semmi mást nem érzékelek a külvilágból, csak őt, miközben heves nyögések közepette átadom magam az élvezetnek, körmeim pedig ösztönösen a hátába vájom közben, miközben a testem ívbe feszül.
Utána percekig csak fekszünk egymáson és lihegünk, miközben próbálunk visszatérni a valóságba. Lassan megérzem újra testének rám nehezedő súlyát, majd azt, ahogyan legördül rólam. Ösztönösen simulok hozzá, ő pedig magához húz. Így fekszünk egy darabig, mindketten még az előbbi élmény hatása alatt, mikor megszólal. És amit mond, az igencsak kijózanító. Nem is értem, hogy nem jutott ez eszembe. Talán mert nem vagyok hozzászokva mostanában, hogy ilyesmin kellene gondolkodnom...
- De hát... néhány hónappal ezelőtt pont te mondtad, hogy ne szedjek tablettát, mert tönkreteheti a hormon-háztartásomat és évekkel később komoly szövődményeket is okozhat... - zavartan szabadkozom, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak, hogy rossz fát tett a tűzre. Pedig igazából csak megijedtem. Mert amit mondok, az igaz. Bár tény, hogy elég fáradtan, egy műszakból hazaérve mondta mindezt, mikor épp próbáltam megbeszélni vele a kapcsolatunkat érintő aggályaimat, őt pedig ez valószínűleg bosszanthatta és mivel épp a konyhában voltunk, meglátta a gyógyszerem dobozát. Akkor vetette oda, hogy jobb lenne, ha nem szednék ilyesmit, de ezt végzett orvoshallgatóként én is tudhatnám, vagy valami ilyesmit. Neki akartam valahol a kedvére tenni azzal, hogy megfogadom a tanácsát. Most pedig ez lett a vége...
Félek, de nem attól, hogy állapotos lehetek. Bár tény, hogy a karrieremet alaposan visszavetné, és talán nem a legjobb az időpont, hiszen csak most kezdünk visszatalálni egymáshoz, de végül is mindig is szerettem volna gyereket, ha úgy alakulna, nem dobnám el a lehetőséget magamtól. Ki tudja, talán pont ez kellene a kapcsolatunk megszilárdításához? Ennek ellenére félek. Méghozzá Logan reakciójától. Nem beszéltünk még a családalapításról, a gyerekvállalásról, fogalmam sincs arról, mik a tervei, hogy viszonyul jelenleg ehhez a kérdéshez. Így pedig tartok tőle, hogy ez a dolog elvágja a folyamatot, ami épp csak megindult közöttünk. De a mostani hangulatot mindenképp elronthatja. Lélegzetvisszafojtva várom hát, mit reagál arra, amit mondtam, mikor tudatosul benne a szavaim jelentése. Vajon mindent elrontottunk ezzel? Vagy éppen ellenkezőleg?
Credit
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
22
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 20.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Jún. 15, 2017 1:37 pm Keletkezett az írás



*Minden egyes pillanatát élveztem az együttlétünknek. Biztos rá lehetne fogni, hogy csak a szex miatt, de nem. Abbey nagyon-nagyin sokat jelent nekem és az elmúlt idők udvariaskodása után, ez valami fantasztikus volt vele. Tudja pontosan, hogy mi az, amitől eszemet vesztem és én is nagyon jól tudom hol és hogyan kell megérintenem ahhoz, hogy tűzbe jöjjön. Nagyon jól ismerjük egymás gyengéit és nem is felejtettük el ennyi rossz után. Próbálom azt hinni, hogy ez most valami újnak a kezdete. Hogy rendbe tesszük az életünket. Tudom, hogy nem lesz egyszerű összeegyeztetnünk a munkámat és az ő tanulmányait, de ha keményen dolgozunk rajta, akkor talán sikerülhet. Nem akarom eldobni a kapcsolatunk, annál sokkal többet jelent nekem. Tudja, hogy nem éppen vagyok a kapcsolatok szakértője, hogy soha nem mondta el nekem senki hogyan is kellene egy nővel bánni.
Most ahogy itt hevertünk egymáshoz bújva, szorosan öleltem magamhoz, csak az zakatolt bennem, hogy igen, meg kell menteni a kapcsolatunk. És közben az ütött szöget a fejemben, hogy a nagy szenvedély hevében a védekezésről mindketten elfeledkeztünk. Elmosolyodtam, amikor magyarázkodni kezdett. Pontosan emlékszek arra a napra. Egy fárasztó munkával töltött nap után értem haza és megláttam a tablettáit. Hiába voltunk akkor már kissé fasírtban, de elmondtam neki, hogy nem kéne, mert csúnyán ráfaraghat. Hallgatott rám, ez melengeti a szívem.*
-Nyugi édes, nem mondtam, hogy a te hibád. A te egészséged mindennél fontosabb. *Simogattam meg az arcát, hogy megnyugodjon.* -Erről nekem kellett volna most gondoskodni... De késő bánat... Bár nem mondanám bánatnak, mert rég voltunk ilyenek. *Vigyorodtam el szélesen. Már nem is tudom, hogy mikor volt utoljára, hogy ilyen jó kedvű lettem volna.* -Hát ha már az első felelőtlenségünk után összejön egy gyerek...akkor ez van. Lesz kilenc hónapom akkor, hogy túltegyem magam a sokkon. De egy valamihez ragaszkodok. Ha terhes leszel, akár most, akár később...én szeretném világra segíteni a gyerekünk. *Persze tudom, hogy fantasztikus kollégáim vannak, de ha Abbey-ről van szó, akkor minden átértékelődik. Én szeretném végigkísérni a terhességét és a szülést. Elég különleges lenne, meg nekem fontos. Így tudnám, hogy tényleg minden a legnagyobb rendben zajlik körülöttük. Furcsa, de ahogy így elgondolkodtam a dolgon, nem is tűnt olyan hihetetlennek már, hogy nekem gyerekem legyen.*
-Te bánnád, ha gyerekünk lenne? *Kíváncsi voltam ő mit gondol erről a helyzetről. Persze normális helyzetben előbb jön a házasság, aztán a gyerek, de már a 21. században élünk. Így is-úgyis szeretném és eltartanám őket. Bár mindezek ellenére valószínűleg megkérném Abbey kezét, muszáj lenne összeszedni minden bátorságom.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jún. 23, 2017 4:13 pm Keletkezett az írás






Logan && Abigail

Where are we heading at all this way?
Szinte idejét sem tudom már, mikor volt legutóbb, hogy Logan és én ilyen bensőséges, szenvedélyes pillanatokat éltünk át, mint az előbb. Jó lenne hinni, hogy ezután újra visszatalálunk egymáshoz és olyan lesz minden, mint régen, de nem tudom, merhetek-e hinni ilyesmiben. Túlzottan félek már a csalódástól. Ráadásul a bensőséges pillanatot Logan józan felvetése el is rontja egy kicsit. Legalábbis megijedek tőle, hogy elronthatja. Hiszen tény, hogy a védekezésről mindketten megfeledkeztünk, ennek pedig akár komoly következményei is lehetnek. Olyanok is, amire esetleg nem vagyunk felkészülve. Legalábbis nem tudom, ő hogyan viszonyulna esetlegesen ahhoz, ha teherbe esnék. Ha így alakulna, én biztos, hogy megtartanám a picit. Igenis joga van az élethez. A lehető legjobbhoz. Én biztos, hogy mindent meg akarnék adni neki, akár mellettem maradna az édesapja, akár nem. Nem tudnék soha olyan lenni, mint az anyám, aki annyira mély apátiába süllyedt, hogy még a létezésemről sem vett jó formán tudomást, sem arról, hogy elvettek tőle. És most mégis újra itt van... Az viszont biztos, hogy ha gyermekem lenne, az még eggyel több okot adna nekem arra, hogy elutasítsam őt. Nem hagyhatnám, hogy a kisbabám életét is elrontsa. Az ő nagyszülei a nevelő szüleim lennének, nem ez az asszony, aki megszült aztán nem törődött velem. Ilyen szempontból jó is lenne, ha fiatalon édesanyává válhatnék, mivel a nevelő szüleim elég idősek és jó lenne, ha még ismerhetnék az unokájukat... De nem tudom, milyen hatással lenne ez a Logannel való kapcsolatomra. Hiszen fontos nekem, vele akarom leélni az életemet, úgy hiszem. Nem akarnám elveszíteni... pláne most nem, hogy végre látok némi reményt kettőnk számára...
Viszont az első döbbenete után meglepően pozitívan reagál. Olyan szeretettel simogatja meg a fejem és mosolyog rám, hogy ösztönösen is még szorosabban bújok hozzá és viszonozom a mosolyát. Hosszú idő óta először megint biztonságban érzem magam mellette, a karjaiban. Jól esik, ahogy a támogatásáról biztosít.
- Boldoggá tennél vele, ha végig te vigyáznál rám... ránk - a szavaim őszinték. Hiszen tudom, hogy jó szakember és kiben bízhatnék jobban, mint benne a majdani terhességem és szülésem során?
- Én mindig is úgy gondoltam, szeretnék gyerekeket. Bár úgy terveztem, várnék vele még pár évet, hogy a karrierem építésére tudjak koncentrálni, hiszen te is tudod, hogy az orvosi hivatás egész embert kíván. De egy kisgyerek is. Viszont ha úgy alakulna, hogy most akarna érkezni, én mindenképp szeretném megtartani és felnevelni... - hangom a mondandóm végére kicsit bizonytalanná válik. Furcsa ez így, hogy most beszéljük ezt csak meg, mikor a lehetőség felmerül, hogy a gyermekünk esetleg már meg is fogant, előtte pedig fogalmunk sem volt, hogyan vélekedik erről a másik... Ezért hallgatok el én is, hisz még mindig nem vagyok biztos abban, Logan hogyan viszonyul ehhez az egészhez. Ha esetleg tényleg megérkezne az a gyerek az életünkbe már kilenc hónap múlva...
- Te hogy érzel? Bánnád? - teszem fel végül én is ugyanazt a kérdést neki, némi hallgatás után, ahogy összeszedem a bátorságom. Nem szeretném tönkretenni ezt az épp csak újraépülgető harmóniát közöttünk, de muszáj megtudnom a választ. Hogy mire számíthatok tőle.
Credit
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
22
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 20.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Jún. 24, 2017 12:37 pm Keletkezett az írás



*Olyan szenvedélyes pillanatot éltünk át az imént, amit már nagyon régen elfelejtettünk sajnos. Annak idején ilyen volt a kapcsolatunk, mindig szikrázott közöttünk a levegő. Elég volt csak egymásra néznünk és máris lobogott a láng. Őszintén szólva hiányzott az az érzés és most kezdem azt hinni, hogy visszakapjuk.
Most pedig beütött a baba téma. Nemrég még lehet lelombozódtam volna tőle. Most viszont elkezdtem rajta gondolkodni. Eddig magam sem tudom hány babát segítettem a világra, de soha nem gondoltam rá, hogy nekem is legyen. De most... Most nem is tűnik olyan lehetetlen dolognak. Nem mondom, vannak kétségeim, de semmiképpen sem vetetném el, hisz nem az a baba akart megfoganni, mi hoztuk létre. De egy biztos, soha nem lennék olyan vele, mint velem az apám...ő mindig szinte csak keresztülnézett rajtam. Anyám sem volt sokkal jobb. Meg akarom mutatni, hogy különb vagyok.
Mosolyogva fontam szorosabbra karjaim Abbey körül, amikor még jobban hozzám bújt.* -Szeretlek! *Egy csókot nyomtam az ajkaira, mint egy zálogként, hogy tényleg vigyázni fogok rájuk, ha oda kerül a sor. Nem is tehetnék máshogy, hisz nekem Abbey lesz mindig is az egyetlen, akiért hajlandó lennék bármit megtenni.
Megértettem, hogy ő először még a tanulmányaira fókuszálna, de hát ha most akar érkezni a baba, akkor nincs mit tenni. Én mellettük leszek és mindent megadok nekik.* -Eszembe sem jutott, hogy el kellene vetetni. *Biztosítottam arról, hogy soha nem kérnék ilyet tőle. Orvosként, ráadásul szülészként abortusz ellenes vagyok. Ez nem titok. Mióta főorvosként praktizálok a kórházban, soha egyetlen egy abortuszt sem vállaltam el. Nem fog az én kezemhez egy meg nem született baba vére tapadni.*
-Hát...tudod jól, hogy nekem a szüleim nem voltak mintaszülők, nem rajtuk múlott, hogy mire vittem. Így leginkább attól tartok, hogy milyen apa leszek... Nem tagadom, halálra rémülnék, ha kiderülne, hogy gyerekünk lesz, de talán itt az ideje, hogy ez is eljöjjön. Meg minek tagadjam, nem leszek már fiatalabb. *Húztam el a számat. Hát igen, egy tízessel hosszabb vagyok, mint Abbey. Ha gyereket szeretnék, akkor talán éppen itt az ideje, hogy belevágjunk a baba projektbe. Persze ez nem csak tőlem függ.*
-Szóval mit mondasz? Belevágjunk? Vagy még várjunk, ha most nem jött össze? *Őszintén szólva egyre jobban tetszett az ötlet, hogy gyerekünk legyen. Talán azért, mert akkor igazi családdá válnánk. Az elhatározás pedig egyre jobban erősödött bennem, hogy a napokban el kellene mennem egy ékszerészhez. Még ha egy hullámvölgyben is voltunk, én szeretem őt és el akarom venni. Még ha félek is, de megteszem. Remélhetőleg majd igent mond.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Júl. 16, 2017 8:14 pm Keletkezett az írás






Logan && Abigail

Where are we heading at all this way?
Mikor néhány évvel ezelőtt találkoztam Logannel, nem mondhatnám, hogy egy csapásra beleszerettem, az olyasmiben sosem hittem. Inkább úgy mondanám, nagyon vonzódtam hozzá. Lenyűgözött, de nem mertem közel engedni először. Viszont imponált, hogy küzdött értem. Mindig is bizalmatlan voltam és nehezen engedtem magamhoz közel bárkit. A múltam után talán nem is csoda. Féltem magamhoz közel engedni bárkit, mert nem akartam, hogy esetleg eldobjanak és fájdalmat okozzanak. Ő azonban kitartott mellettem, udvarolt és végül elnyerte a szívemet. Elérte, hogy biztonságban érezzem magam mellette és megnyíljak előtte. Hosszú út volt, de sikerült.
Hogy mikor kezdett elromlani, már nem tudom. Talán a mindennapok során fokozatosan távolodtunk el egymástól. Túl sok volt a munka, a hétköznapi tennivaló és eleinte észre sem vettük az intő jeleket. Én sem. Azzal hitegettem magam, ez a normális. Fáradtak vagyunk, sok a stressz, ilyesmi. Majd a hétvégén, a szabadnapunkon, a szabadságkor, nyáron, Karácsonykor, a lényeg, hogy egyre-egyre későbbre tolva majd jobb lesz. Nem akartam én sem belátni sokáig, hogy nem lesz, ha nem teszünk érte együtt. Ha előbb észrevesszük, talán nem fajul el eddig a dolog.
Most azonban, mikor már kezdtem feladni, mégis felcsillant a remény. Nem is mertem már álmodni sem arról, hogy ez az éjszaka ilyen szenvedélyessé válik kettőnk között. Talán túlságosan is szenvedélyessé és hevessé, mivel csak az élvezetek csillapulásával kapunk észbe mindketten, hogy egy "apróságról" megfeledkeztünk. Egy olyan apróságról, aminek akár életre szóló következményei is lehetnek. Először meg is ijedek tőle, de nem is annyira attól, hogy anyává válhatok, sokkal inkább Logan reakciójától és attól, hogy ez esetleg tönkreteheti az épp csak újraépülő összhangot közöttünk. Ám ő meglepően jól reagál. Sőt, mintha még tetszene is neki az ötlet, ami pedig engem is egészen fellelkesít. Lehet, hogy ez a kis figyelmetlenség kellett ahhoz, hogy igazi családdá váljunk?
- Tudod, hogy nekem sem voltak az igazi szüleim épp a legideálisabb mintaszülők... De ha egy kis élet engem választ édesanyjának, épp ezért akarok megadni neki mindent, amit csak tudok... - valahogy furcsa most erről beszélni, de végül is megbízunk egymásban, közös jövőt tervezünk, akkor pedig arról is tudnunk kell, hogyan vélekedik a másik erről a kérdésről, milyen kétségek, félelmek gyötrik, nem igaz? Pláne, hogy ő is ilyen őszintén megnyílik nekem.
- Szeretnéd, ha esetleg biztosabbra mennénk? - arcomon hamiskás mosoly terül szét, ahogy ujjaimmal köröket kezdek leírni a mellkasán, egyre lejjebb kalandozva kezemmel a hasán, bízva abban, hogy ezzel ismét felkeltem a vágyát, ha már neki hirtelen sikerült az enyémet. Végül is miért is ne vághatnánk bele a babaprojektbe most rögtön? Talán hirtelen, meggondolatlan ötlet, de most valahogy mégis örömmel tölt el és szépnek látom a jövőnket. A kettőnkét és egy gyönyörű, mosolygós kisbabáét is, aki akár már meg is foganhatott. Vagy éppen most fog, ha Logan is belemegy a játékba.
Credit
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
22
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 20.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Júl. 17, 2017 6:12 pm Keletkezett az írás



*Olyan szép emlék az számomra, amikor összejöttünk. Elején csak távolról néztem őt, ahogy másokkal beszélget, a mosolyát, fénylő szőke haját, csodás hangját. Mit is mondhattam volna neki, hisz előtte soha nem láttam. Olyan mellékesen kérdezgettem a srácokat, hogy mit tudnak róla. Ők mondták vigyorogva, hogy nincs senkije és egy gyakornok. Csak messziről csodáltam sokszor. Aztán csak-csak odamentem hozzá és valahogy beszélgetésbe elegyedtem vele. Valami tök átlagos dolgot mondtam neki és nem nézett hülyének, hanem mosolygott. Igaz, nem volt elsőre kölcsönös a vonzalom, de kitartottam és elnyertem a jutalmam, nekem ajándékozta a bizalmát és a szívét is. Tudunk egymás múltjáról mindent. Két magányos lélek talált egymásra, mondhatnánk így is. Noha fiatalabb nálam, mégis megért és szeret, kiegészítjük egymást.
Elrontottuk a dolgokat, ezt tudom. Talán, ahogy jöttek az átlagos, szürke hétköznapok, az nyomta rá a bélyeget az egészre. Ellaposodott az egész. És mert féltünk tenni bármit is, majdnem vége lett a kapcsolatunknak. Felnőtt emberek vagyunk és mégsem voltunk képesek leülni és beszélni egymással. Igen, elég gáz. De most eljött ennek is az ideje.
Sőt, ez jóval túlmutat a beszélgetésen. Olyan szenvedély gyúlt fel köztünk, amire nagyon-nagyon régen nem volt példa. És talán pont ez volt annak az oka, hogy még a védekezésről is megfeledkeztünk.
Éreztem Abbey-n, hogy fél a reakciómtól. Fél attól, hogy netán kiakadok. Arra soha nem kérném, hogy vetesse el. Alapból abortuszt sem vállalnék soha. Ha valakinek volt annyi esze, hogy megcsinálta, akkor viselje a következményeket. Persze vannak kivételek, amikor az anya élete veszélyben lenne...de nekem akkor sem megy, elvi, erkölcsi okokból.*
-Akkor mi leszünk a világ legjobb szülei. *Mosolyodtam el és újra megcsókoltam. Hihetetlen, hogy erről beszélgetünk, de hát mindennek eljön az ideje egyszer. Ezt sem lehet örökké halogatni... épp időszerű, főleg most.*
-Hmmm...határozottan tetszik az ötlet.... *Pajkos mosoly jelent meg az arcomon, ahogy figyeltem a rajtam játszadozó ujjait. Ahogy egyre lejjebb csúszott a keze, egyre jobban kapkodtam a levegőt és elég egyértelmű jele kezdett lenni, hogy a testem is egyetért velem. Hogy is lehetne ellenállni egy ilyen ajánlatnak. Lehunyt szemekkel élveztem a kényeztetését. Ezek az apró, finom érintések is a mennyországot jelentik. Talán nem is tudja mit okoz ezzel.
Valami eszement ötlet folytán én pedig az ő testén kezdtem játszadozni. Simogattam, cirógattam a nyakát, formás idomait, hasát és egyre lejjebb vándorolt a kezem, hogy én is úgy keltsem fel benne a vágyat, ahogy teszi velem ezzel egy időben.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Aug. 16, 2017 1:41 am Keletkezett az írás






Logan && Abigail

Where are we heading at all this way?
Annyira, annyira hittem, hinni akartam régen abban, hogy Logan számomra az igazi! Még mindig szeretném ezt elhinni. Azonban az elmúlt időszak után, amiben már hónapok óta jóformán úgy éltünk egymás mellett, mint az idegenek, már nem vagyok rá képes őszintén. Pedig minden olyan szépen indult. Sosem álmodtam róla, hogy egy jóképű főorvos majd észrevesz pont engem, egy jellegtelen kis gyakornokot, mégis így történt. Aztán valahogy felpörögtek az események. Minden olyan természetes volt, egyenesnek tetszett az út az összeköltözésig és a gyakornok barátnőim mind határozottan állították, hogy innen már tuti, hogy rövidesen gyűrűt is kapok tőle. Olyan volt, mint egy tündérmese az egész. Épp ezért, talán túl szép, hogy igaz legyen. A gyűrű ugyanis nem jött (nem mintha ez lett volna a legnagyobb gondom), a kapcsolatunk pedig szép lassan beszürkült, ellaposodott. Bedarálta a hétköznapok taposómalma, mondhatni.
Mikor azonban már szinte kezdtem róla lemondani, hogy lehet ez még valaha jobb is, teljesen váratlanul vesz ez az éjszaka olyan fordulatot, amiről már álmodni sem mertem. Az a szerelem, szenvedély lobog közöttünk, ami már oly régen nem. Még igen nagy felelőtlenségbe is visz minket, de még Logan is meglepően pozitívan reagál arra az elképzelésre, hogy esetleg szülőkké is válhatunk néhány hónapon belül. Bár az elmém legmélyén megszólal egy kis vészjelző, hogy ez talán korai, elkapkodott, hisz olyan ingatag, bizonytalan még minden és az ígéretek sajnos nem biztos, hogy valóra válnak, akármit is hiszünk ma éjszaka, a vágy, az öröm, amit érzek Logan közelségétől, hogy kicsit olyan most, mint régen, hogy nem foglalkozom vele. Sőt, még fokozzuk is az őrültséget. De hát nem az őrültségekből fogannak olykor a legjobb ötletek? Jelenleg ezt éppúgy érthetjük szó szerinti, mint átvitt értelemben is.
- És te leszel a világ legszexibb apukája is mellé - kacér mosolyt villantok felé, ahogy kezem lassan felfedezőútra indul a testén. Tudom, mit csinálok, mit hogyan szeret és hallom, érzékelem is a reakcióiból, hogy jó úton járok ahhoz, hogy ismét felkeltsem a vágyát. Ő sem marad azonban tétlen, közben én is megérzem az ő kezét a testemen. Nagyon is jól tudja, mik a gyenge pontjaim, az egyetlen probléma, hogy így nehezen tudok az ő kényeztetésre koncentrálni, ezt az olykor meg-megálló kezemből, a belőlem kiszakadó sóhajokból ő is észreveheti. De olyan nagy gond-e ez? Talán épp itt az ideje, hogy teljesen átadjuk magukat a szenvedélynek és elmerüljünk egymásban. Ismét.
Credit
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
22
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 20.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Aug. 18, 2017 9:43 pm Keletkezett az írás



*Sok rossz volt az életünkben az elmúlt hetekben. Pedig a találkozásunk mesébe illő volt annak idején. Szerintem egyikünk sem gondolta volna, hogy pont egymást választjuk... Elég gyorsan összeköltöztünk, ami nem volt nehéz, mert amúgyis egyedül éltem abban a nagy házban. Minden jól ment évekig..de aztán elkezdett laposodni minden. A hétköznapok elvették a varázsát a kapcsolatunknak. Elkezdtünk távolodni, én pedig a munkába menekültem... mintha a probléma attól megszűnne. Nos, mint várható volt, csak még tovább rontott a helyzeten. Pár napja viszont rájöttem, hogy így el fogom veszteni Abbey-t, pedig szeretem. Ma pedig mint egy varázsütésre, cselekedtem...
De talán meggondolatlanok voltunk vagy inkább figyelmetlenek...mindegy is. Nem is lenne talán olyan nagy baj, ha gyerekünk születne. Talán pont egy gyerek kellene. Talán pont az tudná ismét megerősíteni a kapcsolatunkat. Talán pont itt az ideje, hogy szülők legyünk. Bár kétlem, hogy akkor teljesen meg tudnánk komolyodni. Talán nem is kell hozzá. Jó az, ha egy gyerek nem a komolyságban nő fel. De egyre biztosabb vagyok magamban, hogy tökéletes apa lesz, annak ellenére, hogy soha nem volt éppenséggel jó apafigurám.*
-Te pedig a világ legdögösebb anyukája... *Mosolyodtam el. A szememben ő mindig is a legszebb, legvonzóbb, a leg-leg-leg nő lesz. Most viszont csakis rá koncentráltam. Simogattam, becézgettem, ahogy szerette mindig is. Nem érdekelt, hogy ez miatt néha megállt az engem izgató keze, többet értek nekem az ő sóhajai. Az biztos, hogy én már készen álltam bármire, megtette hatását a közelsége és a könnyed érintései. Érte mindig lángolni fogok.
Lazán magamra húztam, hogy a mellkasomon feküdjön.* -Szeretlek! *Megsimogattam az arcát és meg is csókoltam. Karjaim köré fonódtak és a hátán simítottak végig. Olyan bársonyos a bőre, olyan sima...egyszerűen tökéletes. És az angyali természetével együtt csak az enyém! Ahogy öleltem magamhoz, egyre követelözőbben faltam az ajkait. Közben viszont meg is adtam magamat neki, tegyen velem amit csak akar. Előbb én engedtem el a régóta gyülemlett szenvedélyt, most rajta a sor.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Szept. 01, 2017 9:44 pm Keletkezett az írás






Logan && Abigail

Where are we heading at all this way?
Azt mondják, nem jó út az, ha valaki egy gyerekkel akarja megmenteni a kapcsolatát. De a mi esetünkben Logannel nem is erről van szó távolról sem. Csak éppen, ha már így alakult, eljátszadozunk a gondolattal mindketten és arra jutunk, hogy kifejezetten tetszik. Nekem legalábbis mindenképp, és neki is. Végül is fiatal édesanya akartam lenni mindig is, és úgy gondolom, együtt fogjuk leélni az életünket, akkor pedig mire is várnánk? De belül egy kis vészcsengőt mégsem tudok elhallgattatni. Hogy mi van, ha hibát követünk el? Amiért később egy ártatlan ember is bűnhődhet. Én a gyermekemet, gyermekeimet egy teljes, boldog családban szeretném fölnevelni. Ami nekem csak az őrökbe fogadásom után adatott meg. Végül is egy széthulló kapcsolat "terméke" voltam. Nem szeretnék olyan apát a gyerekemnek, mint amilyen az én vér szerinti szülőm volt, aki kétéves koromban otthagyott a drogos anyámmal, mikor rácsapta az ajtót és soha vissza sem nézett rám. De tudom, hogy Logan sosem tenne ilyet. Ebben egészen biztos vagyok. De én vajon boldog lennék egy életen át mellette elköteleződve? Nem is értem, miért merül fel bennem a kérdés. Persze, hogy az lennék. Mindig is vele képzeltem el a jövőmet. A jövőmet. Régen mindig a jövőnkként gondoltam rá, így többesszámban, most valahogy mégsem megy.
A pillanatnyi boldogság azonban elmossa a kételyeimet. Végül is miért is ne lehetne ezek után mindig így? Boldogan, családként, egy vagy esetleg később több gyerekkel? Nyilván nem lehet mindig minden rózsaszín, minden kapcsolatban vannak problémák, de ez nem jelenti azt, hogy ne illenénk össze. Mindent meglehet oldani. És talán tényleg az a legjobb, amit most tehetünk, ha ráállunk a babaprojektre. Végtére is mi hozhatna jobban össze minket, mivel élhetnénk újra a boldogságunkat? Különben is, orvosok vagyunk, akármit is mondunk, könnyen megeshet, hogy hónapokig, évekig kell próbálkoznunk. Annyi idő alatt pedig bőven egymásra találhatunk. Ez a ma este csak bevezetője ennek az egésznek. Hogy valóban megfoganjon ma az a baba, annak igencsak kicsi az esélye. De attól még izgalmas a játék, ahogy annyi idő után újra felfedezzük egymás testét, ahogy igyekszünk a lehető legnagyobb élvezetet okozni egymásnak.
Megjegyzésére rámosolygok és átengedem magam a kényeztetésének. Hagyom, hogy simogasson, majd finoman magára húzzon. Kizárok az agyamból minden gondolatot, csak élvezem, hogy végre, annyi idő után újra itt vagyunk egymásnak. És én ezt újra át is akarom érezni teljes egészében, úgy, ahogy néhány perccel ezelőtt is tettük. Hisz érzem, már ő is készen áll rá.
- Én is szeretlek! - suttogom neki ragyogó arccal, mikor egy pillanatra megszakítom a csókot, de csak azért, hogy utána ismét elmerüljünk benne. Majd egy kicsit eltávolodok tőle, de csak azért, hogy felemelkedve újra magamba fogadhassam férfiasságát. Felsóhajtok az érzéstől és először csak lassú mozgásba kezdek, minél inkább elnyújtva, kiélezve az együttlétünket, hogy csak azután váltsunk hevesebb tempóra, mikor már a szenvedélyünk lángja magasabb fokozatba csap. Mikor már egyikünk sem bírja kontrollálni magát és lassan ismét elveszünk a minket az előbb is ugyanígy elborító szenvedélyben. Pont úgy, mint régen. A kapcsolatunk kezdetén.
Credit
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
22
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 20.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Szept. 06, 2017 9:06 am Keletkezett az írás



*Lehet, hogy nem a legjobb módja egy kapcsolat rendezésének, hogy mindjárt gyerekkel akarjuk rendbe hozni. De őszintén szólva tetszett az elképzelés, hogy apa legyek. Vannak problémáink jelenleg, igen! De ha még most meg is fogan az a gyerek (mert nem elképzelhetetlen), akkor is lesz jó néhány hónapunk, hogy minden a legtökéletesebb legyen körülöttünk. Igyekezni fogok, hogy olyan férfi és apa legyek, akire mindig számíthat a családja. Talán pont ez a gyerek kellene, hogy felnőjek végre a feladathoz. Igen, határozottan egyre jobban azt akarom, hogy gyerekünk legyen. Szülészeti pályafutásom alatt nem egy esetet láttam már, hogy csak egy szimpla bolondériás együtt létből gyerek lett. Már csak remélni tudom, hogy ilyen szerencsénk lesz nekünk. Soha nem hagynám el Abbey-t és a gyerekünk.. Hogy is tehetném? Abbey az, aki mellett megtaláltam azt a nyugalmat, amire mindig is vágytam. Menthetetlenül beleszerettem és most szeretném helyrehozni, amit elrontottunk valahogy.
Most viszont minden gondolatot kizártam a fejemből és csak ő rá koncentráltam. Csak ő létezett most számomra. Ahogy hozzám simul, ahogy faljuk egymás ajkát. Pont olyanok vagyunk most, mint annak idején, a kapcsolatunk elején. Rá kell jönnöm, hogy nagyon hiányzott ez a szenvedély.
Csípőjét szorítottam, ahogy ismét magába fogadott. Lehunyt szemekkel sóhajtottam fel ismét az élvezettől, amit nyújtott már most. Nagyon nehéz volt megállni, hogy ne fordítsam magam alá, de megtettem és türtőztettem magam. Most az ő ideje van itt. Csak simogattam a testét és élveztem azt, amit éppen átélünk. Amikor hevesebb tempóra kapcsolt, akkor viszont már felültem és magamhoz ölelve faltam az ajkait, néha pedig a nyakára vándoroltak az ajkaim. És nem is tellett olyan sok időbe, hogy ismét átéljük azt a gyönyört, amit úgy hajszoltunk. Utána is csak a levegőt kapkodva öleltem magamhoz és a nyakába temettem az arcom.*
-Tudod... lehet többször kéne veszekednünk... *Nevettem fel, miközben ráemeltem a tekintetemet mosolyogva. Az már egyszer biztos, hogy nincs jobb a kibékülős szexnél, mint a helyzet is mutatja. Nagyon-nagyon régen volt ilyenben részünk...*
-Egyet azért tartsunk be...ezentúl ha valami bajunk van...akkor ezt beszéljük meg, rendben? *Továbbra sem engedtem el, hanem öleltem magamhoz. Túlságosan is jó érzés, hogy így hozzám simul. De az viszont igaz, hogy sanszosan az ment félre, hogy képtelenek voltunk leülni egymással és átbeszélni a problémát. Ezt többször nem tehetjük meg, mert akkor talán menthetetlenné válna a kapcsolatunk.*
Vissza az elejére Go down

avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
28
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Nov. 05.
▪▪ Korom :
25
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Szept. 25, 2017 3:18 pm Keletkezett az írás






Logan && Abigail

Where are we heading at all this way?
Ha nem nyomom el a józan eszem hangjait, hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek bennem félelmek, kételyek a hirtelen meghozott döntésünket illetően arról, hogy családot alapítunk. Persze az is lehet, hogy ez már úgyis eleve eldöntött volt, mire tudatosult bennünk. Hisz a szenvedély hevében elfeledkeztünk a védekezésről és már akár az az egyetlen eset is elég lehetett ahhoz, hogy gyermekünk foganjon. De tulajdonképpen mitől is tartok? Hogy Logan nem lesz jó apa? Biztos vagyok benne, hogy az lesz. Hisz annyi gyermeket segít a világra, biztos, hogy a sajátja fontos lenne neki és soha nem hagyná úgy magára, mint ahogy mondjuk engem anno a vér szerinti apám. Na de én boldog lennék-e mellette egy életen át? Nem is értem, ez miért merül fel bennem. Eddig biztos voltam ebben, még a kérdést sem kellett feltennem magamban. Mi változott hát meg? Miért riaszt meg, hogy egy gyerekkel is elkötelezzem magam mellette? Biztosan a régi szorongások, a rémálmok, a szülőanyám felbukkanása miatt. Meg az a lány a kórházban... Nem, neki ehhez semmi köze. Mindössze eltávolodtunk egy kicsit egymástól az utóbbi időben, ez zavarhatott meg. De ez nem megoldhatatlan. Szeretjük egymást, ez mit sem változott és ez a lényeg. Ha mindketten akarjuk, igenis rendbe tudjuk hozni. A ma este, ha nem is hoz rendbe egy csapásra mindent, mindenképp reményt ad.
Végül egyszerűen csak átadom magam a szenvedélynek, ahogy magamba fogadom őt ismét. Jobb nem aggódni, inkább kiélvezem a pillanatot. Most itt van és kicsit minden olyan, mint régen. Legalábbis azt az illúziót kelti. Nyilván sokat kell még dolgoznunk mindkettőnknek ezen a kapcsolaton, hogy helyrehozzuk, de miért is ne mehetne? Ahogy a a szenvedély lángja egyre magasabbra csap bennem, idővel el is nyomja ezeket a gondolatokat. Vadul csókolózunk, öleljük egymást, elmerülünk a másikban, míg újra robbanásszerűen el nem érjük a csúcsot. Az biztos, hogy az ágyban még mindig tudjuk, mire vágyik a másik. Szeretjük egymást, így pedig miért is lenne lehetetlen egy boldog, kiegyensúlyozott, szerető családdá válnunk? Ketten együtt megoldjuk ezt. Így kell lennie.
- Csak aztán a békülés se maradjon el - nevetek vissza rá a megjegyzésére és ismét megcsókolom, miközben egész közel bújok hozzá, a mellkasán megpihenve, hogy érezzem a teste közelségét. Jól esik megbújni az ölelésében annyi idő után ismét.
- Ühüm - kicsit már fáradt a mosolyom, ahogy felpillantok rá, egyre hosszabbakat pislogva. Végtére is félálomban voltam, mikor lejöttem hozzá, hogy aludni hívjam és az előbbi igencsak heves pillanatok is elég sok energiámat elhasználták. Átfut ugyan az agyamon, hogy megjegyezzem neki, én már régóta próbálom megbeszélni vele a problémáimat, de általában arra sem volt ideje, energiája, hogy meghallgasson. Mármint hogy igazán figyeljen rám. De végül úgy döntök, nem akarom elrontani ezt a szép pillanatot holmi akadékoskodással. Ha ezek után tényleg máshogy lesz, úgysem számít. Egyébként is túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármi miatt vitatkozni kezdjek. Nem akarok már semmi mást, mint hozzábújva,a  szívverését hallgatva, teste melegét érezve álomba szenderülni. Mint ahogy régen sokkal, de sokkal többször tettük.
Credit
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Abigail & Logan
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: