Alden & Kate

Kellően részeg vagyok ahhoz, hogy elveszítsek egy billiárd meccset, majd teljesen szabálytalanul nyerjek a csocsóasztalnál, és végezetül, hogy a darts tábla melletti falon törjek össze két, apró, nyílvesszőhöz igen hasonló lőfegyvert.
Imádom a pezsgést, az életet, ami a kocsmában-, vagy szofisztikált nevén nevezve, bárban zajlik. Az életnek nevezett tragikomédia apró kis szikrái pattognak ezer felé a helyiségben, én pedig mélyen magamba szippantom az élet bódító elegyét – a nevetések hangjait, a sör és a whiskey illatát, a cigarettafüst maró zamatát. A beszélgetések bábeli zűrzavarrá minősülnek, különféle mondatok szaladnak a fülembe, én pedig beléjük kapaszkodom.
A falra erősített, eléggé nagy, síkképernyős tévében amerikai focimeccs zajlik éppen, én pedig majdnem eldobom a még félig telt söröskorsómat, ugyanis a Wollongong Mustangs csapata újabb gólt lőtt. Mióta Sydneyt vallom az otthonomnak, azóta ausztrál focicsapatoknak drukkolok. Lehet, hogy ez azért van, mert nemigen játszottak még ír csapattal. Biztosra veszem, hogy Írországnak is van amerikai focicsapata, csak éppen korábban nem foglalkoztam vele, ez előtt pedig a Los Angelesi focicsapatok egyikének drukkoltam. Természetesen annak, amelyiket Tony ki nem állhatja – az LA Ramsnek. De, becsület szavamra, nem azért, hogy őt idegesítsem, vagy, hogy tudjunk fogadásokat kötni, és jól megszívassam, ha vesztett – és Tony hűen imádja azt a balfasz brigádot, az LA Kisst -, hanem mert sokkal jobbak a játékosok és az edző, sokkal sikeresebbek,
Azért volt szar ötlet az ivós játék, mert egyedüli nőként szinte biztosra vettem, hogy veszíteni fogok. Másrészt pedig már kellően részeg voltam ahhoz, hogy ne viselkedjek nő módjára. Valószínűleg ezért mentem bele az ivós játékba is. Pedig tudatában voltam annak, hogy nem lesz jó vége a sztorinak.
Mindenki ismeri a  beer pongot, nem? Biztos vagyok benne. És azt tudták, hogy ezt a közkedvelt játékot az 1950-es években Beirut néven játszották amerikai egyetemisták? Whatever.
A félig telt poharak a helyükön, velem szemben ott áll a kedves kihívó, előttem húsz plusz egy pohár. Elvileg kő-papír-ollóval kellene eldönteni, hogy ki kezdjen, de a gáláns úriember úgy döntött, hogy átadja nekem az első dobás jogát. Ami, természetesen, célba ért, ahogyan a következő is, és eltekintettünk attól, hogy bónusz dobásban részesülnék nem csekély eredményem miatt, így a férfi következett.
Amikor megittam a második pohár sört, az első gondolatom az volt, hogy ez valóban egy szar ötlet volt, lévén, még haza akartam vezetni. Nem hiszem, hogy zárásig-, pláne nem a játék végéig kijózanodjak. Feladni meg nem fogom, az ki van csukva. Nem. A-a. Nem ismerem a szó fogalmát. A második gondolatom az volt, hogy legalább ingyen van a baromkodás, hiszen engem már eleve úgy hívtak játszani, hogy közölték a tényeket: játszunk, rám vár az asztal, és húsz pohár sör. A vesztes sorsáról nem faggatóztam, így ez volt a harmadik gondolatom, hogy vajon mivel fognak megszopatni megszívatni a drága játszó pajtik.
Hülye vagy Kate, hülye.
Ha ez az egész egy heroikus harc, vagy háború lett volna, akkor hősi halált haltam volna. Az utolsó pohár sört is megiszom, csupán büszkeségből, nagyképű önhittségtől vezérelve. Mintha nagy erény volna, mintha illene hozzám, mintha... nem is tudom, mintha muszáj volna. De úgy élem meg ezt az egészet, hogy ebben az idióta játékban is emelt fővel vesztek – épp úgy, mint sok másban, korábban az életemben. Pedig nem szeretek veszíteni, és igazán mindent megtettem azért, hogy nyerhessek, és nagyon akartam nyerni, de ilyen ez a pop szakma.
Utólag kiderült, hogy a National Beer Pong League egy tagjához van szerencsém. El tudják képzelni, hogy ez a nyomi, ivós játék versenyszám valahol, valamilyen észvesztő kereteken belül, és emberek erre edzenek, és erre gyúrnak, hogy megnyerjenek egy szájba baszott ivós játékot? Mert én nemigen. Egy pillanatra el is bizonytalanodom, és csak pislogok, mint hal a szatyorban, és közlöm, hogy nem hiszek neki. Erre mutat egy képet, saját magáról, amin csakugyan egy érem függ a nyakában, a háttérben pedig egy fal, hatalmas beer pong logóval, meg idei évszámmal, és ilyesmi. Azt hittem, hogy a hot dog evő világbajnokságnál nincs nagyobb faszság a világon, de olybá tűnik, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna.
És, lévén teljes mértékben elvesztettem az emberiségbe vetett hitemet, muszáj elmennem vécére, ahol a fülke ajtajára, vastag, vörös filccel felírom az ’örökké szeretni foglak, James’ és a ’mindenki bekaphatja’ macskakaparások közé, hogy ’soha ne játssz beer pongot egy beer pong játékossal. Szeretettel: Kate’.
Aztán kezet mosok, és közben a tükörben nézem az ábrázatomat, és meg kell állapítanom, hogy roppantul szarul jól nézek ki.
Aztán elhagyom a mellékhelyiséget, és a kocsma elé megyek rágyújtani, ahol a beer pongos cimboráim már várnak. Adnak tüzet. Én meg azt gondolom, hogy idő közben sikerült kitalálniuk valamiféle büntetést számomra, amiért elvesztettem a baráti mérkőzést. Ezzel ellenben beszélgetésbe elegyedünk, és rá kell döbbennem, hogy bár jól átbasztak (mondhatni, hiszen az elején is közölhették volna, hogy esélyem sincs a haverkájukkal szemben...), igazán rendes emberek. Kettejüknek van családja is, és normális munkájuk (könyvelő és informatikus), a harmadik meleg, és bárpultos, a negyedik pedig tőzsdézik. Én pedig jobbnak látom, ha titokban tartom, hogy orvos vagyok, és azt hazudom, hogy tanár vagyok.
A pultnál kötök ki, pofátlanul begyakoroltnak tetsző mozdulattal siklok az egyik magas, karcsú lábú bárszékre, egy férfi mellett. Farmer rövidnadrágom még jobban felcsúszik, a vörös, mélyen dekoltált felsőmet megigazítom – mert kilóg a melltartóm fekete, csipkés szegélye -, a bőrdzsekim ujját pedig felgyűröm.
- Egy tequilát kérek, Bill, és hozz egyet az úriembernek is – nem, mintha az úriember kért volna tequilát, vagy kért volna a társaságomból, avagy, hell, lehet, hogy nem is úriember (soha nem lehet tudni). De kurva jó a haja. Rá emelem opálos, tompa íriszeimet, pislogok két laposat, közben pofátlanul és szemérmetlenül mérem végig, úgy, ahogyan azt illik. Vagy nem illik. God, nem tudom disztingválni magamat. – Amennyiben bepofátlankodtam a személyes szférájába, tudassa velem, és azonnal elhúzok a picsába, amint kifizettem a tequiláját – nyújtom felé a jobbom kisujját, hogy pinky promiset kössek vele. Ha elfogadja, ha nem, a jobbom továbbra is kettőnk között félúton függ a levegőben. – Egyébként Kate vagyok – ja, csak így, simán, mellékesen, amúgy.

Alden & Kate

Igyekszem boldognak lenni. Azért jöttem ide, hogy megszabaduljak Tonytól. Habár, erre szokás azt mondani, hogy szégyen a futás. Na, meg azt is, hogy kurvára hasznos. Szóval igyekszem észrevenni az élet apró örömeit és csodáit, igyekszem a legapróbb dologban is meglátni a legszebbet. Ez persze rohadtul nem jelenti azt, hogy az én világomban mindenki póniló, és nem esznek mást, csak szivárványt meg lepke kakit, vagy, hogy az égből cukorkaeső hullik, egy vattacukor felhőből. Ugyan, kérem, ne nevettessen! Egyszerűen arról van szó, hogy nem akarok belesavanyodni az életbe, nem akarom, hogy a múltam hosszúra nyúlt árnyékai kihatással legyenek a jelenemre – és ez által a jövőmre. Felejteni akarok. Színeket és fényt akarok csempészni, a Tony mellett megunt, szürke életembe. És, nem akarok nagyképű lenni, de eszméletlenül jó vagyok ebben. Ha előbb jövök rá, hogy mennyire csodálatos a világ szingliként, részegen, beszívva, vidáman és gondtalanul, akkor előbb elválok Tonytól, semmint, hogy kimondhassa: míg a halál el nem választ.
Derek Brown persze kitartóan szajkózza, és ismételgeti önnönmagát, hogy nem így kellene boldognak lennem, mert ez olyan, mintha megvettem volna magamnak. Szerinte ez a boldogság nem igazi – legalábbis, én ezt hámoztam ki a szavaiból. Szerintem pedig téved. És, valójában, az orvosi pszichológusi diplomájával kitörölhetné azt a feszes, tenyérbe mászó fenekét. Nem hallgatok rá, nem hatnak meg a szavai, pedig már eléggé sok mindent a fejemhez vágott, de valahogy nem érzem azt, hogy bármelyiknek is meg kellene ragadnia, hogy bármelyikre is hallgathatok, és bizalommal támaszkodhatok rá, vagy a tanácsaira. Nincs szükségem minderre.
Elmondom, hogy nekem mire van szükségem. Borra, tequilára, whiskeyre és sörre. Fűre. Cigire. A szívszerelmemre. Csokis sütire – mocskosul, büntetendőn nagy mennyiségű csokis sütire, lehetőleg vörösbor kíséretében. A napfényre, az óceánra, a homokos tengerpartra, az aranyszínű homokkal a talpam alatt, a parti szélre, a víz hullámaira a szörfdeszkám alatt. A kórházra; mert úgy vélem, hogy a gyógyulásomat - egészen faszság így nevezni azt a katatón állapotot, amibe ragadtam Tony miatt, de a kedves pszichiáterem így nevezte, én pedig nem tudok jobb szót rá, sorry for being such a dork – nagyban megkönnyíti az, hogy nap, mint nap életeket menthetek. Imádok segíteni az embereknek! Éppen olyan emberbarát vagyok, mint Tony Stark, haha. Szeretem, ha boldogok. Szeretek műteni, szeretem az emberek életét szebbé tenni. Vagy megmenteni az életüket. Olyasfajta doppingszer-, vagy drog ez, amit csak kevesen tudnak a sajátjuknak, én a szerencsések közé tartozom, azokhoz, akiknek ez az élete. Még akkor is boldoggá tesz a tény, hogy valaki boldog, ha csak egy új pár ciciről, egy ráncfelvarrásról, vagy nagyobb fenékről van szó. Hát még akkor, ha esetleg egy új arcról, egy új testről, egy péniszből kialakított vagináról, vagy egy vagina helyetti péniszről.
Szerencsésnek vallom magamat, amiért ide kerültem, még akkor is, ha ennek megvoltak a kegyetlen, a lélekszorongató, a szenvedéssel teli előzményei. És, a félreértéseket elkerülendő, nem azért vagyok ilyen pozitív, ilyen bölcs, ilyen zen, vagy nevezzük bárminek is ezt az életfelfogást, vagy életvitelt, mert olyan marhára sok önismereti-, vagy pozitív energiákat sugárzó könyveket, vagy tévéműsorokat néztem. Hah! Isten ments! Nem. Egyetlen könyvet sem olvastam, ami segített volna a talpra állásban, és az újrakezdésben. Csupán arról van szó, hogy fogtam magamat, lapoztam, és egy új fejezetbe kezdtem életem történetében. Ez eléggé sablonosan hangzik, ezzel is tisztában vagyok, de másképpen nem tudom leírni a folyamatot. Nyilván nem felejtettem el semmit sem, ami még Los Angelesben történt, a szar házasságom alatt, és, amit a szar, szemét, szar alak férjem elkövetett ellenem, de úgy vélem, mindennek meg kellett történnie ahhoz, hogy az az ember legyek, aki ma vagyok. Ha Tony felesége lennék, akkor az lennék, csak az, egyszerűen az. Se több, se kevesebb.
Így pedig önmagam lehetek. Ennél többet szerintem senki sem kérhetne attól a bizonyos felsőbb hatalomtól, akinek a játszóterén szaladgálunk, össze-vissza, mint a gyerekek, és olyan iszonyúan keresünk mind valamit az életben; a boldogságot.
Szóval igyekszem felhőtlenül boldog lenni, és hol máshol is tehetném mindezt, ha nem a ragyogó Sydney belvárosában, egy örömtől – és szeszpárától – mámoros bárban? Keresve sem találhattam volna magamnak jobb helyet. (Meg, hát már kellően ismerem a jó helyeket a fővárosban, nemigen kell keresgélnem.) Ugye, hogy ugye?
Fullasztóan nagy a hőség, a gyomrom már most forog a sok piától, és a Beer Pong határozottan egy idióta ötlet volt. Még kettőt beleszívok a piros Malrboromba, mielőtt még elnyomnám a hamvadó cigarettavéget a hamutartóban, majd visszatérek a helyiségbe. Azonnal megcsap a hőség, a mellkasom hevesen emelkedik, és süllyed, és a szívem hevesen kalapál, azt hiszem, hogy ki fog ugrani a helyéről. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. Mi a szar?
Hülye vagy, Kate, hülye.
A falra szerelt tévére függesztem pillantásomat, és igyekszem kibogarászni, hogy mégis melyik csapatnak, mennyi pontja van. Közben a pult felé haladok, majdnem nekimegyek egy férfinek.
- Hé – torpanok meg előtte. – A személyes szférám, haver – figyelmeztető jelleggel emelem fel jobbom mutató ujját, majd elvigyorodom, ahogyan ő is, én pedig búcsúzóul játékosan a vállába boxolok, aztán folytatom az utamat a bárszékek, és a pult felé.
Gondolkodás nélkül ülök le a férfi mellé, mintegy random kiválasztva őt. Igazság szerint ki is hagyhattam volna kettőnk között egy széket, de, hát csak az ökör iszik magában, nem? Dehogynem!
- Hölgy? – elmosolyodok, és szemöldökeim felszaladnak homlokomon. – Tényleg úgy gondolja, hogy hölgy vagyok? – mármint... Sátán, Dr. Ribi, ribanc, szívi, cica, vöröske – általában így neveznek a hátam mögött, így persze mindenki tud róla a kórház négy fala között – igen, én is, nem vagyok ostoba! -, vagy kiabálták rám az utcán. – A több jobb – kacsintok rá -, Uram – széles, ezer wattos mosolyt villantok a férfire.
- Hogyne számítana? – teátrálisan hökkenek meg, szinte a szívemhez is kapok, de... haha! Nem, mégsem. Csak vicceltem. Egyszerűen meglepődött arcot mímelek. Borzasztó színésznő lennék. – Alden, aki... – dőlök előre ültemben, és biccentem oldalra a fejemet, már szinte a bárpulton fetrengve. Nem sok kell ahhoz, hogy le is tegyem a fejemet a márványra, de megemberelem magamat. Pedig igazán, nagyon-nagyon csábító a hideg kő! – Akinek nagyon ütős a stílusa – egyenesedek fel ültemben, és a sörre mutatok. – Tudta, hogy a sör csak Arthur Guinness óta népszerű Írországban? Már a 19. században bekerült az első három legnagyobb sörgyár közé – magyarázom, teljesen átszellemülve. Aztán megzavar, amikor előveszi a pénztárcáját. – Oh, ne már! Meghívtam, Alden – és most rajtam a sor, hogy én is elővegyem a pénztárcámat. Nem, mintha olyat akarnék játszani, hogy kinek a farka nagyobb, mert ezzel nemigen simogatnám a férfiúi egóját, meg amúgy is... nehéz előkapni azt, ami nincs. De pénzem az van. És meghívtam. ÉN hívtam meg őt. End of story.
Míg vizet kér, én gyönyörködöm benne. Figyelem a mimikáit, az arca markáns vonalait, acélos lélektükrei ragyogását, a gyér, kocsmai fények szertelen játékában. Az egyik rőt tincsemet tekergetem éppen, és minőségi szesz helyett most a látványát iszom.
Szavai hallatán nem fagy le az élveteg kis mosoly az ajkamról.
- Honnan veszi, hogy nem vagyok egy olcsó kis ribanc? – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet. Elvégre... olyan világban élünk, ahol akár ribanc is lehetnék, nem igaz? Ez a szakma minden korban jelen van, a világ minden országában és városában. Naivitás volna azt feltételezni, hogy valaha le fog áldozni a virágkora. Azért csak lenézek a mellkasomra, és a felsőm-, meg a melltartóm anyaga és színe összecsavarodik. Én meg csak ’ehh’ hangot hallatok, és legyintek. Who cares? – Engem nem zavar – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, és kérdőn nézek rá, valami olyasmi kérdést feltéve pillantásommal: ’téged talán igen?’.
És jön a kedvenc részem, a tequila megivását felvezető, rutinos körök. Megnyalom bal kézfejemet. Máshol, az úrinők a citrom levével nedvesítik a bőrüket, de... hagyjuk is. Sót szórok a nedves sávra a bőrömön, és jobbomba fogom a feles poharat.
- Most valami olyasmit kellene mondanom, hogy a ’megismerkedésünkre’, vagy ’a kezdésekre’, esetleg ’a folytatásokra’, de egyszerű nő vagyok – húzom el a számat, elkapva tekintetemet a férfiről, és elmosolyodok. – Egészségére, Alden! – koccintok vele, ha akarja, ha nem, és lenyalom a sót a kézfejemről, majd ledöntöm a tequilát, mely végigmarja a torkomat, a nyelőcsövemet, végigszalad a gerincem mentén is, majd a gyomromat fordítja fel, aztán a citromba harapok. És, valószínűleg, olyan arcot is vágok, mint, aki citromba harapott. Meglehet, hogy ez sem volt valami jó ötlet, de most már mindegy.
- Bill, kérek egy korsó Foster’s-t – amikor kimondom a sör nevét, bukfencet vet a gyomrom, a nemrégiben lejátszott Beer Pong böjtjeként. De a meccshez kell a sör. Apropó, meccs... hátra fordulok, a tévé irányába, és sokadmagammal rikkantok örömittasan, amikor a Wollongong Mustangs újabb pontot szerez magának. Aztán visszafordulok Aldenhez, és a korsómhoz. – Szeretem ezt a csapatot – szórakozottan kortyolok bele a sörbe, majd kézfejemmel megtörlöm az ajkamat, amire valószínűleg rátapadt a hab. – Szereted a rugbyt? Ön. Izé. Szereti?

Alden & Kate

Az este, a jelen állás szerint, kétféle képpen folytatódhat.
Az egyik verzió az, hogy hamarosan továbbállok, mert érzem, ahogy a vérereimben lüktet valamiféle megmagyarázhatatlan, sürgető erő. Nem volt elég ennyi, többet akarok, bele akarok menni az éjszakába, és egy olyan helyre akarok menni, ahol táncolni is lehet – itt leginkább csak beszélgetni, játszani, meccset nézni és inni vedelni lehet.
A másik verzió az, hogy már itt, a nem is olyan távoli jövőben összeszedek-, vagy felszedek egy férfit, és szépen hazaviszem, vagy hazavisz, magához. Vagy egy hotelbe megyünk, igazából tárgytalan.
Egyébiránt, nem, mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy itt, vagy a következő helyen, egy clubban szedek fel valakit. A sztori vége, végtére is, ugyanaz volna.
Oké. Rohadtul pofátlan vagyok, már csak azért is, mert pontosan tudom, hogy mennyire idegesítő, amikor belemásznak az ember személyes terébe. Én legalábbis nagyon utálom. Szeretek emberekkel kontaktusba lépni, kellően nyitott vagyok ahhoz, hogy bárkivel lepacsizzak – csak ne legyen a beosztottam, mert velük kegyetlen vagyok, de szerintem csak akkor tanulnak, ha szigorúan, vasmarokkal tartja valaki a gyeplőt -, de van egy határ, amit én húzok magam köré; ezt pedig nem szeretem, ha bárki, ha akárki átlépi. Nem tudom, hogy ezt Tony váltotta-e ki belőlem, vagy világéletemben ilyen voltam-e, de most ez van. Nem engedek be senkit sem az életembe, és nem engedek be senkit sem a fejembe, nem engedem, hogy belém lássanak, hogy a lelkembe nézzenek.
Most azonban találkozik a tekintetem a férfiével, tartom vele a szemkontaktust, de nem válaszolok azonnal.
- Hm – elgondolkodom. Tényleg gondolkozom azon, hogy, ha nem vagyok hölgy, akkor mégis mi, vagy ki vagyok. Nem hiszem, hogy egyetlen szóval lehetne jellemezni engem, vagy bárki mást. Szerintem mindenki többrétű ennél. És, a férfi most nyilván a nememre gondolt, első sorban, de azért az túlzás, hogy ilyen kontextusban nevezzen nőnek. Nem vagyok méltó erre, pláne nem itt és most nem. – Őszintén szólva, tök jó lenne, ha macska lehetnék. Tudja, egész nap ennék, és aludnék, néha elnyúlnék egy ház tornácán, és napfürdőznék – és az a vicc, hogy ez nem vicc; ezer wattos mosolyt villantok a férfire, miközben a teljesen komolyan gondolt szavaimat kimondom. – Ez persze nem változtat a tényen, hogy nőnemű egyed vagyok – adom be a derekamat, és bólintok.
Két karomat az asztalra fektetem, úgy görnyedek előre ültemben, az egyik lábam lecsúszik a szék egyik keresztlécéről, ennek következtében kissé megcsúszok előre. De minden rendben van, tudom, hogy mit csinálok, uralom a helyzetet, mindenki nyugodjon le a picsába.
- Nem is akármit – elismerően méltatom a férfi stílusát, már csak azért is, mert cseppet sem szerény személyem is oda, meg vissza van a Guinnessért. Még szép, hogy értek a sörökhöz. Az apám a birtokunkra vitt ki lövöldözni egy puskával, amikor Sally-Anne balett órákra járt. A modern, ír nemesek életét élte mindig is, nekem sem szánt egyebet. Eljártam vele, a bátyámmal, meg a hasonszőrű barátaival, és az ő fiaikkal vadászni. Emlékszem, hogy a bátyám, aki már nyilvánvalóan akkor is tudatában volt annak, hogy csőbuzi, mindig rókázott. Mármint, ő okádott, amikor rókákra-, vagy egyéb kisebb-nagyobb vadakra mentünk vadászni. Én meg... for fuck’s sake, végignéztem az állatok haláltusáját. Nem sírtam, hangosan és látványosan legalábbis nem, de soha nem értettem, hogy mi célja van ennek az egésznek. Akkor fogadtam meg először, hogy nem leszek olyan, mint az anyám, bár akkor még csak azért, mert nem tudtam volna elviselni, ha egy valaha élő állat lóg rajtam-, vagy a házam falán, ilyen-olyan formában.
Azt hiszem, ha kiderülne, hogy a bátyám meleg, az apám tényleg instant szívinfarktust kapna. Elvégre, van két gyereke, nem lehet, hogy mindkettő csalódást okozzon, nem igaz? Mert az én családom nem bármilyen család, nem csak egy egyszerű család; nekünk tökéletesnek kellene lennünk. De határozottan nem vagyunk azok. Az anyámnak már amúgy is ég az arcán a bőr, amikor hazamegyek néhanapján, és a szintén előkelőnek nevezhető ismerőseikkel találkozom.
Mondjuk, szerintem az vicces volt, amikor apát megkérdezte az egyik barátja, hogy esetleg baj van-e a kapcsolatukkal, a házasságukkal, anyával. Ezzel, legalábbis szerintem, arra akart utalni, hogy nem kellene mindenféle kurvával összejárnia-, hovatovább nyilvánosan mutatkoznia. Ja, igen. Annak a kurvának engem nézett, haha!
- Remélem, holnapig nem fogja elfelejteni – kacsintok rá. – Habár, igaza van. A lényeg az íze – hanyagul vonom meg a vállamat, mintha cseppet sem érdekelne a Guinness történelme. – És különben sem hiszem, hogy hasznát venné ennek a tudásnak az életében – összepréselem ajkaimat, és felszaladnak szemöldökeim, halovány, nem túl mély barázdákat vonva homlokom amúgy sima bőrébe. Hiszen ez az amúgy teljes mértékben elhanyagolható információ még csak nem is az alapműveltség részét képezi. – Egyébként ír kocsmadalokban is jó vagyok, de e tudásom prezentálásához még, sajnálatos módon, nem ittam eleget – és a hangsúly a még szócskán van, mert szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a mai nap folyamán még fogok énekelni. Még, ha nem is feltétlenül ír kocsmadalokat.
Aztán meg is kapjuk a két pohárka tequilát, és míg én a kezem sózásával foglalatoskodom, Alden mintha elkalandozott volna kissé, ami nem feltétlenül zavar, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva fent akarom tartani a sebtében kialakult kapcsolatunkat. Mondjuk, azon sem lepődnék meg, ha azt fontolgatná, hogy, amilyen gyorsan csak lehet, megpattan. Nem olyan fickónak tűnik, mint itt mindenki, mert itt mindenkit fel tudnék szedni, és nem is kerülne sokba – egy mosoly, egy kacér, váll fölött hátrapillantás, egy megringó csípő... de az a baj ezzel, ami nem feltétlenül baj, hogy Aldent akarom felszedni, nem bárki mást. Hát, ki érti ezt?
Kaján vigyorral a képemen hagyom-, hovatovább élvezem, miként a férfi rajtam-, kiváltképpen a melleimen legelteti tekintetét. Lágyan az alsó ajkamba vájom fogaimat, míg rám-, egészen pontosan az arcomra-, a szemembe nem néz.
Védekezhetnék. Meg is sértődhettem volna, hogy olcsó ribancéhoz hasonlította a kinézetemet, a fizimiskámat, az öltözékemet, a stílusomat; engem. Tagadhatnám. De nem fogok, nem fogom.
- Meglehet, hogy hm – búgom, megnyalva kiszáradt ajkamat -, hogy egy tanult ribanc vagyok – mutatok rá a tényre, hogy akár az is lehetnék. Persze, nyilván nem vagyok kurva, elvégre soha nem vártam fizetséget azért, amit tettem, meg különben is, azért teszek meg dolgokat, azért bújok ágyba férfiakkal, mert ez természetes dolog, szerintem, továbbá egy jó szex mindig jó. Ha meg nem jó a szex, akkor így jártam, így jártunk. Nem kell az életet olyan véresen komolyan venni.
Persze, van, aki ribancnak nevez, a hátam mögött, vagy nyíltan a képembe mondja az illető, legyen férfi, avagy nő. Mi, emberek olyan felvilágosultnak, zseniálisnak és modernnek gondoljuk magunkat, úgy véljük, hogy mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán, mi vagyunk az evolúciós ranglétra legtetején, ehhez képes ilyennel, vagy ehhez rettenetesen hasonló dolgokkal dobálózunk. És most ne redukáljuk le a savazó embereket férfiakra, bár nem egy esetben pont egy hímneműtől kaptam meg azt, hogy bizony egy könnyűvérű szajha vagyok, sokszor pont olyanoktól, akik velem csalták meg a tulajdon feleségüket. Nem csak a hím soviniszta disznók ilyen kegyetlenek (mert, bizony, ez kegyetlenség, annak ellenére, hogy rólam lepereg, már nőről nem biztos; a felnőtt nőkről nem feltétlenül), hanem kedves nőtársaim is illettek már ilyesmi jelzővel.
- Wow, milyen szolidan fogalmazott – nevetek halkan, és röviden, majd tekintetem az elém tolt tequilára vonom. – Oh, ugyan már, Alden! Szarja le. Én is autóval vagyok – hanyagul megrándítom a vállamat. - Tuti nem kéri? – pillantásom a férfi és a minőségi szesz között ingázik. Amennyiben nemleges választ kapok, úgy egy pillanatig sem kéretem magamat, és az előző köröket újfent megtéve legurítom ezt a rövidet is.
És szinte azonnal megbánom. Ugh hangot hallatok, és megrázom a fejemet, a valószínűleg kipirult arcomat legyezem kezeimmel, és sört kérek.
- Köszönöm – mondom, de nem veszem el a vizet, helyette a folyékony kenyérbe iszok bele, és figyelmemet egy röpke pillanat erejéig a tévéképernyőre irányítom.
- Még soha nem golfoztam, de nem messze van innen egy szórakozóhely, ahol lehet bowlingozni. Ha gondolja, benézhetünk – ajánlom fel a szolgálataimat kíséretemet a férfinek, majd újra a meccset nézem, ahol az ellenséges csapatnál van most a labda. – Gyerünk már, baszd meg, állítsd meg! Jó, hogy nem hagyod, hogy elsétáljon melletted, egészen a vonalon túlra! – ugyan nem kiabálok, de felemelem a hangomat, és a hadonászok a tévének. – Ja, jó hely, szeretek ide járni. A hangulat is mindig jó – futólag pillantok a férfire, és igyekszem tényleg ránézni, nem pedig mellé, valahova, vagy kancsalítani, vagy becsukni a szememet, míg beszélek. Aztán, ki tudja, milyen arcot vágok.
- Tanár vagyok – szemrebbenés nélkül hazudok neki is, mint a beer pongos brigádnak. – A hétvége mindenkinek hétvége – mutatok rá a tényre. Nem, mintha nekem nem kellene holnap dolgozni menni, mert de. Kell. Tízre ki van írva egy műtétem, és most nem késhetek, és addigra össze is kell szednem magamat. Fuck... azt sem tudom, hogy most mennyi az idő!
Aztán én a meccset nézem, Aldent meg megkörnyékezi egy hegyomlás. Laposan pislogva nézek el a korsóm fölött, a tévére függesztem a tekintetemet, de a szemem sarkából a férfit figyelem, még, ha nem is tudom feldolgozni azt, amit a kétajtós szekrény magyaráz. Fogalmam sincs, hogy miről beszélnek; olyan, mintha a víz alól hallgatnám a beszélgetésüket a vízfelszínen túl.
Csak akkor szentelem a kis párosnak minden figyelmemet, amikor Alden rám utal.
- Huh? – tele van a szám sörrel, de lenyelem, míg összerakom a képet. – Dartsozni megyünk? – nézek az ónixhajú férfire, majd az újdonsült kis nagy barátunkra. – Jól van, ám legyen – teátrálisan adom az úrinőt. – A vesztes fizet egy kört – és ezzel, hanyag eleganciával le is csusszanok a székről, kicsit megingok, majd a sörömmel betársulok a férfiak közé. A hegyomlás átkarol, mire orromat megcsapja a veríték éles szaga, a gyomrom pedig bukfencet vet, és egy pillanatra azt hiszem, hogy most ide hányok, és nem érdekel senki és semmi. De tartom magamat, és kibújok a férfi izmos, vaskos karja alól, és közelebb lépek Aldenhez. Akinek amúgy nagyon jó illata van.
- Tud dartsozni? – pillantok Aldenre, merthogy én már nemigen látom tisztán a táblát.
Az első három dobásom rémes. A vonal mögött állok, a kinyújtott karom apró köröket, és nonfiguratív ábrákat ír le a levegőben, míg koncentrálok, a balomban a korsó, amit a dobások között ajkamhoz emelek, és belekortyolok. Egy tízest, egy tizenhatost és egy négyest tudok csak összedobálni, majd átadom a stafétabotot Aldennek. – Nem vagyok formában – vallom be vigyorogva. – De, bárhogy is alakul, ha ennek vége, ígérje meg, hogy nem fog haragudni rám.

Alden & Kate

Miközben a hideg pulton fetrengek a korsóm mellett, a férfit nézem. Már persze, amennyit látok belőle. Tekintetem az alkohol párájától ködös, így a kocsma-, a világ is, minden egyes emberrel egyetemben. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, úgy vigyorgok, mint a pék kutyája. Nem kifejezetten az ismeretlen ismerősre, aki mellé, engedélye nélkül, vagy éppen akarata ellenére szegődtem, hanem csak úgy, mindenre és mindenkire – kivéve a kórházban, a beosztottjaimra, az alattam dolgozókra. Az egész kocsmára és az egész világra mosolygok. Mi mást tehetnék? Sírjak, szenvedjek látványosan, sajnáltassam magamat, keseredjek meg, forduljak magamba, és meneküljek a munkába? Mindez ugyan mi a lófaszon változtatna? Kevésbé lennék lelki nyomorék? Kevésbé lennék szomorú? Hah! Nem hiszem. Már egészen régóta úgy vélem, hogy fő a pozitív hozzáállás, az optimizmus. Nyilvánvalóan ez sem fog változtatni semmin sem, de legalább nem kattogok, és kesergek a múlton, a sebeimet nyalogatva.
Persze, így is számtalanszor eszembe jut Tony, és a kettőnk, közös élete, hogy mennyi mindent megengedtem neki, amit nem lett volna szabad, és, hogy mennyi mindent elnéztem neki, amit nem kellett volna, és mennyi mindenen változtattam, csak és kizárólag az ő kedvéért, az ő szájíze szerint, amit megint csak nem szabadott volna megtennem. Elárultam saját magamat, kifordultam önnönmagamból, és ezt a felhőtlenül boldog, derűs személyt, aki mostanság is vagyok, aki ma is vagyok, mélyen eltemettem magamban, hogy egy savanyú, elitista ribanc, vasszigorba fagyott arcvonásokkal, elegánsan és pedánsan átvegye a helyét, az előtérbe libbenve, és a színfalak mögé száműzhesse a valódi énemet.
Tudom, ez így kusza és furcsa, és, talán, valahol őrültségnek is hangzik, de hát nem ilyen a szerelem? Nem viselkedünk mind őrülten, ha szerelmesek vagyunk – még akkor is, ha csak azt hisszük, hogy szerelmesek vagyunk? Nem csinálunk őrültségeket, ha az agyunkat ellepi ez az undorító, ragacsos, bódító, rózsaszín köd?
A szerelem örültté tesz.
Látom ám a hirtelenjében általam kikiáltott partneremen, hogy nem igazán örül cseppet sem szerény személyemnek, de ez nem gátol meg abban, hogy beszélgetést próbáljak kezdeményezni, és fenntartani vele. És, mivel jobb híján – az időjárásról mégsem fogok pofázni, mivel az nem, hogy kínos lenne, hanem kurva kellemetlen – nincs miről beszélnem, hát beszélek arról, amiről tudok, és jelen pillanatban, az nem más, mint a Guinness sör, amit fogyaszt. Ha ír whiskyt inna, arról is tudnék kiselőadást tartani. Haha!
- Oké, de magára vessen. Ez egy nagyon jóféle tequila – mosolyogva kacsintok a férfire, de nem zavartatom magam egy pillanattal sem tovább, és az enyém után rögtön legurítom azt a shotot is, amit a férfinek rendeltem, és, amiről mégis lemondott. – Lassan a testtel – emelem fel tenyeremet, ezzel is mintegy megálljt parancsolva a férfinek. – Én sem fogok balesetet vezetni – hirtelen hallgatok el, és megrázom a fejemet. – Okozni. Különben is, ha ismerne, tudná, hogy ördögien jól vezetek – azt viszont elhallgatom a férfi elől, hogy pár héttel ezelőtt a zsaruk ittas vezetésen kaptak, és bevittek egy éjszakára, a sittre. It’s a shame, but a true story, bro. Természetesen akkor sem okoztam balesetet, és nem tapad a kezemre ártatlan emberek vére, nem szárad a lelkemen az életük, most sem fog ilyesmi történni.
Belemerülök a rugby meccs nézésébe, és észre sem veszem, hogy a férfi rám függeszti átható, szikrázó kék pillantását, és, hogy e közben teljesen elkalandozik – ki tudja, hová. Csak akkor nézek rá, amikor kérdezem, majd rövid diskurzust folytatunk a sportokról. Aztán megütközve nézek rá, és vigyorom lefagy az arcomról, opálkék lélektükreim elkerekednek.
- Miért nem? – kérdezem, valódi csalódottsággal a hangomban, és igazi, elképedt értetlenkedéssel az arcomon. – Nulla huszonnégyben nyitva van, bár is van, és fedett bowling pályáról van szó, ha az eső miatt aggódna, vagy a hőség miatt. Légkondicionált – kortyolok pár nagyobbat a sörömbe. – Tök jó buli lenne! – rikkantok, teljes átéléssel, ezzel is mintegy igyekezve meggyőzni az igazamról a férfit, és arról, hogy tényleg über király lenne, ha elmennénk oda a ma éjszaka folyamán. Még a karja felé is nyúlok, hogy ingjébe markoljak, gyermeteg lelkesedéssel, de végül a levegőben, félúton megáll a kezem, és a saját combomra ejtem.
- Pontosan! – mutatok rá a péntekre-, és a hétvégére tett megjegyzésére. A sörök világában való jártasságomra tett utalásával megnevettet. – Igazán népszerű lennék a kölykök körében. Egyébiránt szabad tudnia – fűzöm hozzá, ezzel is mintegy két másodpercet nyerve, míg kitalálom, hogy mit mondjak. Végül is, bármit mondhatnék, már így is hazudtam neki, még akkor is, ha nem állt szándékomban. Nem is tudom, miért hazudtam... talán mert nem szerettem volna, ha azért, ami vagyok, és azért, ahogyan mégis viselkedem, rossz szemmel nézzen rám. Csak, hát ugyebár az a probléma, hogy mindkettő én vagyok: az orvos is, meg a party animal is. – Biológiát – felelem végül, elvégre ez áll legközelebb ahhoz, ami vagyok.
A kétajtós szekrény felé fordulok, amikor Aldenhez lép. Rossz érzésem van vele kapcsolatban. Veríték és benzin szaga van, a pólóját izzadságfoltok éktelenítik, homlokán is apró vízcseppek formájában gyöngyözik. A tájszólásából ítélve valamiféle mocsaras környéken élhet, vagy a külváros egy lakókocsi övezetében. Nem, mintha jártam volna már ilyen jellegű helyeken. (De.) Alig értem, hogy mit beszél, már csak a kocsmában tomboló hangzavar miatt is, szóval igyekszem a szájáról olvasni, de csak még rosszabb, csak még jobban összezavar. Összevonom szemöldökömet, és úgy koncentrálok. Félig-meddig sikerül kivenni szavaiból, hogy egészen pontosan mit akar, de ez csak akkor válik biztossá, amikor Alden közli, hogy én vagyok a partnere. Én meg nagyon meggyőzően bólogatok és mosolygok.
- Hát... reméljük, hogy gyorsan belejön újra – szorongatom még a hideg korsómat, mielőtt beleinnék, majd dobáshoz készülök, amit jól el is baszok. Úgy, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Máskor, más esetben – khm, amennyiben nem lennék csatt részeg – fél kézzel lealáznék ebben a kocsmában mindenkit. És nem azért mondom ezt, mert nagyképű vagyok, hanem mert Írországban-, és New Yorkban is sok kocsmában tudtam gyakorolni.
- Tényleg nem? – tányérnyi, kölyök kutya szemekkel meredek a férfire, amolyan felhőtlenül boldog, örökbe fogadott árva pillantásokkal. – Köszönöm – felelem, ha költői kérdésemre esetleg igennel válaszolna.
Aztán élveteg képpel figyelem a férfit. Egyszerűen... csak jól esik nézni. Jó ránézni. Jól eső érzéssel tölt el. Már csak azért is, mert egyrészt Alden olyan férfi, hogy ránézek, és aztakurva. Másfelől pedig rendkívül kedves férfinek tűnik, hiszen nem hajtott el melegebb éghajlatra, amikor az imént oda pofátlankodtam mellé. És még dartsozni is tud, a kurva életbe!
- Azta...! – pislogok, mint hal a szatyorban, amikor az érdekesnek nevezhető technikát figyelem, és nem tudom, hogy honnan olyan rohadtul ismerős... de most valahogy rohadtul nem is érdekel, lévén, már a számban érzem az ingyen pia ízét. Meg a Foster’s-ét, amit e közben iszogatok.
A kis muskétás oldalborda után én következem. Nagy levegőt veszek, és nem azért, mert nincs kedvem játszani, hanem azért, mert már egy icipicit sem vagyok a helyzet magaslatán, sőt...! Megpróbálom lenyelni a gombócot a torkomban, de csak rosszabb lesz.
- Huh? – pillantok a férfire, de mire a hang elhagyta ajkaimat, már tudom, hogy mire gondol. – Ühüm. Azt megköszönném – elengedem a korsót, amikor a férfi kiveszi a kezemből.
Ha nem hagynám, hogy irányítson, akkor is képes lenne rá, mert nemigen vagyok a toppon. De hagyom.
- Értem. Megvan – mármint, azt hiszem, hogy megvan a kijelölt pont. Illetve, megvan, mind a kettő, csak éppen nem tudom követni őket, ezért hevesen pislogok, és hunyorítok. Nem szabad nagyon rákoncentrálnod, Kate – mantrázom magamban Alden szavait, és, amikor ellép mögülem a férfi, eldobom az aprócska tűt, mely a tripla húszas mezőbe fúródik.
- Király! – rikkantom el magamat, a levegőbe boxolva, és tengelyem körül perdülve, Alden felé fordulva, de a férfi és közém dühödt bika módjára csörtet be a kihívónk. Már fel is emelem karjaimat magam elé, kis terpeszbe állva, kezeimet ökölbe szorítva, felkészülve a támadásra.
- Bemosok egy akkorát... – haha! Hát, persze. Alig állok a lábamon, és nem kellene több egy kósza lökésnél, hogy a fal-, vagy a padló adja a másikat, de a szám az persze nagy, mint mindig. Nyilván. Kezeimet Alden hátának támasztom, amikor megáll előttem, és immár kussban pillogok a válla fölött. Gyanítom, a nagydarab, benga állat nem hallotta, hogy mik a szándékaim vele, amikor megindult felém, máskülönben nem lépne le ilyen csendben.
Azt meg nem is igazán értem, hogy végül miért nem kiabálok utána, hogy várjuk a piánkat, ha már feladták.
- Ön valamiféle modern kori lovag? – rándul mosolyra ajkam szeglete, amikor felnézek a férfire, aki immár szemben áll velem. Kezeim, melyek eddig hátán pihentek, most mellkasán foglalnak helyet, és el is feledkezem róluk. Valószínűleg nagyon bárgyú és nagyon nyomi mosoly terül el az arcomon. – Köszönöm, minden oké – ez a pillanat akár módfelett romantikus is lehetne, ha nem tombolna valamiféle szeszes vihar, és alkoholtól nehéz hurrikán a gyomromban. Az a fajta, amelyik nem csak, hogy ki akar törni, de meg is teszi – ha akarja az ember lánya, ha nem.
Összepréselem az ajkaimat, és lesütöm a pilláimat. Jobb kezem ujjbegyeit a számra tapasztom, mintha segítene. Balom mutatóujját felmutatom, ezzel egy pillanatot-, és türelmet kérve tőle, majd elnyújtott léptekkel a női vécé felé veszem az utat, és a legelső fülke ajtaját feltépem, hogy a csészére támaszkodva balommal, jobbommal összefogva zilált, rőt tincseimet, kiadjak magamból mindent.
Mindent IS.
Lehúzva a vécét és a hányást gyomortartalmamat, hátamat a fülke falának vetem, és megpróbálom összeszedni magamat. Nem bujkálhatok itt örökké, nem igaz? Megmosom a kezeimet, és az arcomat, majd magam mögött hagyom a mellékhelyiséget.
Kilépve körbepillantok a kocsmában, de, őszintén szólva, nem sok esélyt látok arra, hogy Alden még itt van valahol. A söröm is ott árválkodik, nagy magányában az asztalon, épp úgy, és épp ott, ahol hagytuk az imént. A falnak támaszkodok, és éppen azon matekozok, hogy inkább induljak el hazafelé, vagy valahogyan másszak el a pultig, ahol talán még meglelem a vizet, amit Alden vett nekem.