Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Share | 
 
Sammy & Dim - Móka a vidámparkban
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Csüt. Jan. 19, 2017 12:59 pm Keletkezett az írás



*Ez a nap más lesz, mint a többi, ezt már reggel tudtam. Szabadnapos voltam és a kórházban meg is mondtam, hogy ne keressenek, nem leszek elérhető...ilyet sem csináltam még soha. Az elmúlt hetekben többször is jött a csipogómra az üzenet, hogy várnak a portánál. Hát Sam tényleg gyakran beugrott hozzám a kórházba azokkal a sütikkel. Lehet, hogy némelyik nem volt olyan hű de szép, de az utolsó morzsáig mindig felfaltam az összeset. Meg hát persze mindig váltottunk néhány szót. Abba a bizonyos cukrászdába is elmentem már egyszer, amikor a beosztásom engedte és persze ott is éppen összefutottam vele.
Pont ott jött az ötlet, hogy mindkettőnkre ráférne némi kikapcsolódás. Aztán nem is tudom hogy, de jött a következő ötlet...vidámpark. Őszintén megvallva életemben nem jártam még egyben sem. Azt azért nem említettem, hogy rettenetes tériszonyom van. Hát majd valahogy túlélek egy nagyobb magasságot, de férfi leszek és nem fogom mutatni a rettegést, legalábbis ez a terv.
A reggelt mindjárt azzal kezdtem, hogy rendbe szedtem magam. Próbáltam nem annyira nyúzottnak látszani, ami talán sikerült is, remélem. A vidámparkot direkt úgy terveztem, hogy ne túl későn induljunk, hogy nehogy bepánikoljon a sötéttől Sam. Indulás előtt azért még kitettem a ház elé az ebéd maradékomat a két közelben kóborló kutyának. Ki tudja, lehet tényleg lesz a végén egy-két kutyám. Majd kiderül odaszoknak-e hozzám.
Ezúttal autóval mentem, mert a vidámpark a város szélén van, elég messze a házamtól. Előtte persze elmentem Sam-ért, emlékeztem még múltkorról, hogy hol is lakik. A ház előtt leállítottam a motort és üldögéltem a piros Kia Riomban. Elvileg tíz perc múlvára ígértem magam, de mint mindig, ide is korábban érkeztem. Nem szeretek pont beesni valahova vagy netán késni.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
21
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Jan. 22, 2017 11:17 pm Keletkezett az írás



Az elmúlt pár hétben vagy egy tonna sütit vittem a dokinak. Jó volt, mert amikor éppen ráért, olyankor tudtunk váltani pár szót, láttam, hogy a kollégái is mennyire kedvelik. Már egyre kevésbé félek tőle. Sőt, néha olyan, mintha egyáltalán nem félnék. Amióta a nyomozó haveromat áthelyezték, és már Perth-ben dolgozik, azóta nem volt ilyen ember, mint a doki. Nem volt kivel beszélgetnem, se egyáltalán, a szabadidőmben nem találkoztam senkivel.
Néha azt vettem észre, hogy amikor valamilyen süteményt gyakoroltunk, szándékosan rontottam el egy kicsit a díszítését. Egy cseppet nem egyenletes a krém a tetején, vagy nem szépek a csillagok, vagy a rózsa minta amit a habzsákból kell rányomni. Esetleg túl sok lett a csoki forgács, vagy épp túl apróra vágtam a mandulát a szélére. Direkt rontottam el őket, mindegyiket, azért, hogy vihessek belőle Dimitrinek. Mert azt viszont tudtam, hogy az íze hibátlan. Azt hiszem, legalábbis lehet, vagyis, megeshet, hogy azért akartam neki süteményt vinni, mert szerettem volna látni. Nem tudom miért, vagy, hogy mi volt bővebben a tervem, hiszen néha csak ültem vele szemben és csendben voltam, mosolyogtam míg az édességet kóstolgatta.
Ő találta ki a vidámparkot, de tetszik az ötlet. Nagyon rég voltam már ott, és a hullámvasút nagy kedvencem! Izgatottan készültem rá, már rögtön ebéd után neki is veselkedtem, hogy embert faragjak magamból. Talán sikerült is, legalábbis remélem, hogy sikerült. Egyszerű, kényelmes farmer ruhát vettem fel, rövidujjas az igaz. Fekete harisnyát és barna csizmát húztam még fel, és persze egy nagy, puha fonalból kötött, karamell színű kardigánt. Anya szerint ez megfelelő lesz a vidámparkhoz. Mindig megkérdezem, ha bizonytalan vagyok abban, hogy az alkalomhoz illően öltöztem-e, bár egy kissé meglepődött, amikor mondtam, hogy kivel megyek.
Még épp a teámat kortyolgattam, amikor hallottam, hogy megállt egy autó a ház előtt. Máris?
- Anya! Apa! Elmentem! – kiáltok izgatottan, miközben felveszem a táskámat, és kisietek az ajtón. Nem várom meg a választ, minél előbb el akarom kezdeni a mókát. Becsukom magam mögött az ajtót, és bekopogok Dim kocsijának ablakán.
- Szia! Korán jöttél.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Jan. 23, 2017 11:39 pm Keletkezett az írás



*Sokat gondolkodtam ezen az egész szituáción. Nem tudom hova tartunk, de az biztos, hogy állok elébe. Jól érzem magamat vele, ami nagyon nagy szám. Réges régen éreztem azt utoljára, hogy úgy igazából élek. Az elmúlt időkben pedig rengeteget találkoztunk, lehet túl sokat is, de egyáltalán nem bántam. Néha volt olyan érzésem, hogy szándékosan ront ennyi süteményt, nehéz volt elképzelnem, hogy ennyit ügyetlenkedne, de mindig elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat... persze mindig ott voltak mélyen azért. Kollégáktól azért néha kaptam pár szúrós tekintetet, de nem törődtem velük, mert ők nem tudják azt, amit én. Hogy ez az egész Sam-nek és nekem is jót tesz határozottan.
Azon is elgondolkodtam, hogy vajon Sam szülei mit szólnak ahhoz, hogy velem találkozgat a lányuk. Őszintén megvallva lehet, hogy a helyükben nem lennék nagyon nyugodt, de talán tudják, hogy mennyit jelentenek ezek a találkozások a lányának... azt pedig valószínűleg vagy inkább biztos, hogy nem, hogy nekem mit jelentenek.
Most éppen hogy leállítottam az autómat, már nyílt is a ház ajtaja. Majdnem eltátottam a számat, amikor megláttam Sam-et, jól nézett ki nagyon is. Nagyot nyeltem és megreguláztam magamat gyorsan.*
-Szia! Mindig előbb érkezek, soha nem kések. *Mosolyodtam el, amikor már bent volt mellettem.* -Akkor induljon a nagy kaland! *Indítottam az autót, ami mint mindig most is elsőre indult és a motor halkan duruzsolt. Szerettem ezt az autót, soha nem hagyott még cserben. Nem egy sportautó, de nekem nincs is arra szükségem.*
-Nem fogod elhinni, de bevonzottad nekem a dolgot. Két kóbor kutyát etetek a házamnál. *Nem is olyan régen még vele beszélgettem arról, hogy kellene nekem valamilyen háziállat, de akkor még elzárkóztam előle. De hát mit tegyek, ha akaratomon kívül lassan gazda leszek.*
-Na de te is mesélj! Mi a helyzet az iskolában? *Közben a szemem az úton volt persze. Kellett is egy nagyobbat fékeznem, mert egy balfék autós úgy gondolta, hogy olyan poénos lenne kikanyarodni elénk. Hát igen, a közlekedés egy elég veszélyes üzem tud lenni. Szerencsére autóval azért hamar meg lehetett közelíteni a vidámparkot és a parkolója is elég nagy, így nem volt annyira nehéz parkolóhelyet találnom.
Aztán már azon kaptam magam, hogy a bejáratnál állunk sorba. Én persze már előkészítettem a tárcámat. Elég úri ember vagyok ahhoz, hogy ne engedjem fizetni.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
21
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Jan. 30, 2017 10:45 pm Keletkezett az írás



Mióta úgymond problémás lettem, a szüleim abszolút rám bízzák, hogy kivel barátkozom. Apa csalhatatlan zsaru szimatán úgyse jut át senki, akinek egy kicsike vaj is van a füle mögött. Nem lennék meglepve, ha valamelyik nyomozó haverjával már leinformálta volna Dimitrit. Apa vigyáz rám, és soha nem hagyná, hogy rossz emberek közé keveredjek. Anya talán aggódik egy kicsit, egyszer azt hiszem felhozta a témát, hogy férfi és nő között nincs barátság, meg hogy hogyan vagy miért haverkodna velem, egy kis cukrász tanonccal a doki? Hát, nem tudom. De az tény, hogy szeretek vele lenni, beszélgetni, nevetni. Mostanában sokat nevetünk. Azt hiszem, az elején mindketten lementünk a másik lelkének sötét bugyraiba, most már csak a jót keressük, nem kesergünk semmin.
Izgatott leszek, amikor kilépek az ajtón. Valamiért úgy képzeltem, hogy ő is amolyan ezüstszürke sportkocsis agglegény doki. Őszintén szólva örülök, hogy nem olyan fajta. Boldogan sietek az autóhoz, miközben apa vigyázó tekintetét érzem a hátamon. Tudom, hogy a konyhaablakból leskelődik, de nem haragszom rá emiatt. Azért haragudnék, ha még mutogatná is az ujjaival Dimitrinek, hogy „figyellek”. Behuppanok mellé, és azonnal be is kapcsolom az övet. Nálam ez elvi kérdés.
- Már nagyon várom! Imádom a vidámpark illatait! Karamellás alma, popcorn, hotdog, vattacukor… - sorolom lelkesen – mindennek olyan jó az illata úgy együtt. – egy kis kerengő mosoly ül az arcomra, aztán rá pillantok, lopva, mégis kíváncsian. Ma valahogy másképp néz ki. Nem tudom miben más, de más.
- Szerintem azok a kutyák tudják, hogy jó gazdájuk lennél. Vagy nem szeretnéd kipróbálni? Az biztos, hogy nálad csak jobb dolguk lehet, mint a mostani. – próbálom biztatni, hisz nem akarom, hogy magányos legyen. Az pedig biztosan jó lenne neki és az állatoknak is, ha gondoskodnának egymásról. Dim adna nekik otthont és ételt, a tappancsosok pedig a társaságuk örömét. Mindenki nyer.
- A suliban? Minden rendben, két hónap múlva lesz a nagy vizsga. Ha sikerülne, akkor már igazi cukrász lehetnék. Na persze… nem tudom, hogy utána hogyan tovább. – elmosolyodok, majd megvonom a vállam. Olyan még nem volt, hogy nem volt sehogy sem.
Csendesen állok mellette a sorban, meg sem próbálok fizetni a jegyekért. Nem azért mert ki akarom használni, vagy mert nincs pénzem. Tudnék én venni jegyeket, sőt az egész kirándulást ki tudnám fizetni. De tudom, hogy ezzel megbántanám, így nem erőlködök. Majd legközelebb meg én fizetek, nem csinálok ebből gondot.
Amikor végre bejutunk, érzem, hogy egyre izgatottabb leszek. Bár sokan vannak, azért nincs tömeg. Mégis, kicsit félek, hogy elkavarodok mellőle. Aggodalmasan törlöm a tenyerem a ruhámba, majd bizonytalanul nyújtom felé. Nagyon nem szeretnék elveszni a forgatagban, ennél még az is jobb lenne, ha fogná a kezem.
- Mit próbáljunk ki először? Hullámvasút? Vagy az óriás kerék? Vaaagy, bemutathatom hogyan tudok vezetni a dodgem pályán! – a nagy, boldog vigyor úgy ömlik szét az arcomon, ahogy a fagylalt olvadozik a forró betonon.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd Jan. 31, 2017 8:53 pm Keletkezett az írás



*Ha most megkérdeznék, hogy pontosan mi is van kettőnk között, akkor valószínűleg nem tudnék rá válaszolni. Ez nem olyan kapcsolat, amit egy-két szóban le lehetne írni. Nem is tudom hova tartunk, de állok elébe bármi is legyen. Nem követelőzök, nem tolakodok, egyszerűen lesz ami lesz. Nem tudom mi volt az, ami így rávett, hogy ennyi időt töltsek vele. Mondhatnám, hogy minden csak azért van, hogy a műtétre már bízzon bennem teljesen, de ez nem lenne teljesen igaz úgy érzem. Szerintem ez már rég túlmutat rajta. Jót teszünk egymásnak. Mindketten megjártuk a poklot és segítünk egymásnak ismét visszakapaszkodni az élők közé.*
-Ha engem kérdezel, akkor a karamellás popcornnál nincs jobb nassolnivaló. *Nos igen, eléggé édesszájú vagyok, de ezt már senki nem tudja jobban nála. Nagyon tetszett, hogy most szinte ragyog a boldogságtól és az izgatottságtól. Nyoma sem volt rajta annak a pániknak és félelemnek. Érzem magamon a pillantását és magamban elmosolyodtam ezen.*
-Őszintén nem tudom, hogy mit tudnék jelenleg nyújtani egy vagyis mindjárt két kutyának. Majd ők eldöntik, hogy beköltöznek-e vagy csak befalják a jussukat. *Mosolyodtam el. Tudom, hogy azt akarja, hogy ne legyek egyedül annyit. Talán igaza van, tényleg jót tenne néha némi társaság. És lehet jó hallgatóság is lenne belőlük, nem ítélkeznének, ha elmondanám nekik időnként a gondolataim. De meglátjuk mi lesz.*
-Hmmm.. a végén felfogadlak a saját külön bejáratú cukrászommá. *Mosolyodtam el szélesen a gondolat hatására. Elképzeltem, hogy tényleg megteszem. Lehet képes is lennék rá, mert nagyon-nagyon finom sütiket alkot. Így is majd minden nap hozta nekem a sütiket a kórházhoz, de ha minden nap süti lenne, az maga lenne a mennyország.
Közben szerencsésen bejutottunk a vidámparkba és én is csak ámultam és bámultam. Soha eddigi életembe nem jártam ilyen helyen. Az igaz, hogy már most éreztem azt a hangulatot, amit Sam korábban leírt. Mindenhol árusok és a játékokhoz igyekező emberek. Jó időpontot választottam, mert nem voltak olyan sokan, talán azért, mert a hét közepe van. Azt sem tudtam hová nézzek, amikor megláttam, hogy Sam felém nyújtja a kezét, mosolyogva meg is fogtam. Ezzel jeleztem neki, hogy vigyázok rá és nem engedem el magam mellől itt.*
-Ma te vezetsz itt engem, ez a te világod. Én még életemben nem jártam vidámparkban. *Közben felnéztem arra az óriáskerékre és már most láttam a vesztemet. Jó magas. De majd valahogy csak túlélem, mert isten bizony fel fogok rá ülni vele. Nem fogom lerombolni azt a boldogságot, amit most az arcán láttam. Be kell vallanom, hogy nagyon jól állt neki ez a mosoly az arcán.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
21
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Feb. 01, 2017 10:13 pm Keletkezett az írás



- A karamellás popcorn nem is igazi nasi. – húzom az orrom nevetve. – Én azt csak moziban eszek. Az igazi nasi egy nagy adag csokis keksz, finom hideg tejjel. Hajnalban. – még rá is kacsintok, mert épp piros a lámpa. Helyes dolog-e ennyire közvetlennek lennem vele? Biztos sokan vannak, akiknek nem tetszik a barátságunk. A kórházban, amikor a sütiket viszem neki, néha hallom ahogy fiatal ápolónők és gyakornokok súgnak össze a hátam mögött, vagy kuncognak rajtam. Rajtunk. De azt hiszem, nem szabad ilyesmivel foglalkoznom. Valahol persze megértem őket, Dimitri tényleg kedves, őszinte pasas, és jól is néz ki, nem vagyok vaksi én sem. De ők nem ismerik, fogalmuk sincs, hogy belül milyen harcokat kell vívnia a saját démonaival. Látnak egy jóképű, kellemes modorú férfit, de nem néznek az orruknál tovább. Az ő problémájuk, nem az enyém, ha velük nem barátkozik.
- Ó, szerintem ők már eldöntötték, hogy mit akarnak. – szívesen megnézném azokat az ebeket, akik ilyen kitartóan ostromolják. Biztos nagyon aranyosak, és hálásak lehetnek azért a kis ennivalóért amit kapnak. Talán tényleg odaszoknak, de ez csak rajtuk áll. Legalábbis nekem úgy tűnik.
- Gondolod, hogy szükséged lenne rá? Nem hiszem! Így is ellátlak bőven sütivel. A kedvedért még… nem fontos. – majdnem elkotyogtam, hogy az az orosz torta amiről mesélt, egyáltalán nem volt tananyag. Azért tanultam meg, és gyakoroltam még otthon is, hogy meglepjem vele, és végre egy kis vidámságot csempésszek az életébe. De ha elmondjuk, akkor már nem számít jócselekedetnek.
Szerencsém, hogy idő közben beértünk a vidámparkba, így talán nem fogja feszegetni a témát. És nehéz is lenne nem elragadtatni magam, amikor annyira szeretem a vidámparkot! Színes fények, finom illatok, kavargó tömeg. Egy gyereknek ez maga a paradicsom, de még felnőtt fejjel is érdekes és élvezetes.
Félve nyújtom felé a kezem, de megnyugszok amikor megfogja. Furcsa, hogy mással épp fordítva van, attól leszek ideges ha megérintenek. Aztán megtorpanok. Még nem volt soha vidámparkban? Az hogy lehet? Milyen gyerekkora volt? És egyáltalán? Igyekszem nem mutatni nagyon a döbbenetemet, így csak nyelek egy nagyot, bólintok és megint elmosolyodok. Nem szánalomra vagy együttérzésre van szüksége, hanem mókára.
- Rendben, legyen így. Akkor kezdjük mondjuk azzal ott. Meglátod, jó lesz. – el is indulok a kiválasztott játék felé. Nagy, fatörzs forma csónakok mennek fel egy meredek emelkedőn, hogy aztán odafent kanyarogjanak kicsit, végül lesuhanjanak egy óriási, hosszú lejtőn. Mindeközben a víz spriccel mindenhová, és óriási loccsanás kíséri a landolást. Remélem, hogy ez majd tetszik neki.
- Felkészültél? – mászok be a csónakba, és vigyázok, hogy ne legyek már most csurom vizes.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Pént. Feb. 03, 2017 6:54 pm Keletkezett az írás



-Csak addig mondod, amíg meg nem kóstolod az én karamellás popcornom! *Szinte hihetetlen számomra, hogy valakivel a nassolnivalókról folytatok elmélyült eszmecserét. Eddig ez elképzelhetetlen volt... sőt, ilyen soha nem jutott volna eszembe. Most viszont olyan természetesnek tűnik. Nem értem hogy tudja kihozni ezt belőlem.
Munkám során sok emberrel találkozok. Nem egy nő is van közte, akik csak bámulnak engem. Nem is nagyon tudom hova tenni a nyálcsorgatásukat, amíg nem képesek túllépni a külsőségeken. Soha nem voltam az a nőcsábász típus. Persze fiatal egyetemista koromban én sem voltam a szűziesség mintapéldánya, de azok az idők elmúltak. Számomra már más értékek kerültek előtérbe. Most pedig itt vagyok és tényleg az édességekről és a kutyákról beszélgetek valakivel. Meglepő, de ezek a témák még tetszenek is nekem. A sok fárasztó orvosi szöveg után jól esik ilyen mindennapi dolgokról beszélni. Persze szeretem a munkámat, de akkor is...
A kutyák meg.. Nos igen... Az után kezdtek meglátogatni, hogy Sam felvetette, hogy kutya kellene nekem. A sors keze? Lehet. Ha nálam ragadnak, akkor majd megmutatom neki őket, hogy kiket küldött rám. Kicsit furcsa volt az egybeesés, olyan, mintha rám küldte volna őket. Persze tudom, hogy ez nem igaz.
Ez a mostani megjegyzése nem kerülte el a figyelmemet...a kedvemért.. mit? Hát felkeltette az érdeklődésemet, de nem feszegettem a témát. Lassú víz partot mos, előbb-utóbb úgyis kiderül mire célzott. Feltűnt, hogy sokat járt hozzám a kórházba, de eddig nem gondoltam rá, hogy van valami a háttérben. Tudom, hogy nem az a típus, akit ki lehet faggatni ilyenekről, így hagyom a témát... most még...
Beérve a parkba megrohantak az ingerek. A sok fény, hang és illat, győztem mindent feldolgozni. Értékeltem azt, hogy nem szánakozott rajtam azért, mert még nem jártam soha vidámparkban. Persze láttam a megdöbbenését, de hamar eltűnt az arcáról az a döbbenet.
Aztán már azon kaptam magam, hogy egy hullámvasút felé húz és ő már be is mászott az egyik ülőhelyre. Vettem egy mély levegőt és bemásztam mellé. Majd próbálok a sebességre koncentrálni és akkor talán nem lesz annyira ijesztő a magasság.*
-Készen? Hát.. majd kiderül... *Mosolyodtam el, hogy ne vegye észre a pillanatnyi hezitálásom. Eszemben sincs megfutamodni egyetlen egy játéktól sem, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát a fóbiám miatt.
És aztán elindult ez a járgány. Ahogy egyre feljebb kerültünk, egyre jobban szorítottam a ránk csukott biztonsági rudat. De próbáltam másra koncentrálni. Sam vidámságára, a sebességre... Nem lesz baj, túlélem... Legalább is remélem.
Jöttek a kanyarok, le-föl emelkedés...és végül a vizes élmény. A vége az tetszett, a vizes dolog, de a magasság. Amikor megállt a járgány, én csak ültem ott és még mindig szorítottam azt az átkozott rudat. Ennyit a férfiúi tekintélyemről...*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
21
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Feb. 14, 2017 12:27 am Keletkezett az írás



Annyit már megtanultam Dimitri múltjáról, hogy a legjobb nem piszkálni. Tényleg, az a legjobb nekem is, neki is, ha inkább nem beszélünk róla. Miféle gyerekkora volt, ha azt se tudja mi az a vidámpark, ha sose járt még ilyen helyen? Ha sose volt kutyája, ha nem játszott állatokkal? Most pedig, felnőttként, felelősségteljes sebészként teljesen belefeszült a munkába, az életébe.
Vidámság és lazaság, az kellene neki, mert mindent olyan végletesen komolyan vesz. És még sosem láttam más lányokkal beszélgetni, csak úgy. Azt hiszem az elmúlt hetekben csak egy barátnőjét említette, de nem feszegetem a dolgot, nem kell tudnom, hogy miért szakítottak. Meg nem is rám tartozik.
Ha nem félnék ennyire, vagy nem jönne ki furcsán, esetleg félreérthetően, akkor szívesen megölelném. Ő sem szokott sajnálkozni az én múltam miatt, és igyekszem én is mindig erős lenni amikor valamit megtudok róla, de őszintén szólva… örülök, hogy eljött abból az Oroszországból. Nem is akarom, hogy visszamenjen oda, ahol ennyi rossz emléket szerzett.
- Szuper lesz! Kapaszkodj! – mosolygok még mindig szélesen, pedig elég kicsi ez az ülés, szinte egymás mellé kell préselődnünk. Félek egy kicsit, de ez játék, és különben is, ha ott leszünk fent, akkor biztos nem fogok erre közelségre gondolni.
Élvezem ahogy kanyargunk, és bár nem olyan magas mint a nagy hullámvasút vagy az óriáskerék, a környéket így is szépen belátni odafentről. De épp csak egy pillanatra nézelődhetek, a szél máris a hajamba kap és én nagyot sikkantva élvezem a szinte vízszintes zuhanást és a csobbanást is.
- Hű, ezt nagyon élveztem! – fordulok felé, és már azon törtem a fejem, hogy mi legyen a következő, amikor megpillantom, hogy még mindig kapaszkodik. – Minden oké Dim? – kérdezem halkan, és úgy fészkelődök, hogy felé fordulhassak.
- Hát így állunk, doki. – mosolyodok el halványan, és nem piszkálom, nem sürgetem. Még lassan evickél a hajónk, torlódás van a kijáratnál, így van talán két percünk is, hogy kiszálljunk. – Miért nem szóltál, hogy ne menjünk magasra? – oldalra biccentem a fejem, és ha tiltakozna, felemelem a kezem – Nem kellett hozzá nagy ész, hogy kitaláljam. Gyere, eszünk egy fagyit és célba dobunk konzerves dobozokra. – biztatóan mosolygok rá, miközben nyújtom felé a kezem. Értem én, hogy milyen egy fóbia. Én ne érteném?!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd Feb. 14, 2017 12:07 pm Keletkezett az írás



*Nagyon kedveltem Sam-ben azt, hogy nem akarta mindenáron piszkálni a múltamat. Hagyja, hogy a magam tempójában mondjam el azt, amit akarok. Sokan elvárnák, hogy azonnal nyíljak meg és mondjam el mindazt, amit annyira el akarok felejteni és ilyen volt az exem is. Ő nem tudta elviselni sem a múltam, sem a munkám. Nem vagyok egyszerű eset sok szempontból, de mentségemre legyen mondva, hogy igyekszek. És Samantha...ő nem akar minden áron válaszokat kicsikarni belőlem. Valószínűleg azért, mert ő magának is megvannak a maga árnyai, amiket egy életen át hordozni fog. Most pedig pont ő az, aki megmutatja nekem, hogy milyen is lehet egy kicsit lazább élet.
Az első hullámvasútra felülve pontosan éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége, de nem akartam elrontani ezt a napot. Meg aztán ideje, hogy leküzdjem legalább egyik félelmem. De amint elindult a masina, tudtam, hogy nem lesz ez ilyen könnyű. A sebesség és a vizes csobbanás kifejezetten tetszett. De az a magasság...huh...nehezebben viseltem, mint amire számítottam. De ami megfizethetetlen volt, az Sam öröme, vidámsága volt, amit láttam az arcán, ahogy száguldott velünk a kocsi át a nyaktörőkön.
Ahogy lassított a kocsi, én még mindig úgy szorítottam azt a rudat, hogy már-már kifehéredtek az ujjbegyeim. És amit persze Sam is észrevett. Tagadni sem lett volna értelme.*
-Én...én...nem akartam elrontani ezt a napot...és...próbálok küzdeni ellene... *Nagy nehezen lefejtettem az ujjaimat a rúdról, mert lassan odaérünk a kijárathoz. Nagy nehezen kikászálódtam a kocsiból és a kezemet nyújtottam Sam felé, hogy kisegítsem. Ennyi férfiasság azért még maradt bennem.
Körbenéztem és megláttam az emlegetett fagyist és meg is indultam felé. Odaérvén fel is mértem a választékot. Szerencsére volt gyümölcsfagyi, ami a gyengém. A gyümölcsfagyikból bármennyit meg tudnék enni. De az illedelmesség azt követelte meg tőlem, hogy először ő válasszon és kérjen.
Amikor végeztünk a fagyisnál, kezemben a tölcsérrel csak néztem rá.* -Kibontottam a levelet, ami a múltkor jött Oroszországból. *Nem tudom miért mondtam, csak úgy kibukott belőlem.* -Fél évvel ezelőtt meghalt az apám...és mostanra találtak meg... Mindent rám hagyott...de én nem akarok tőle semmit... *Az apám az, akitől még egy szöget sem fogadnék el. Soha nem volt egy igazi apa. Csak démonokat kaptam tőle, amik egész életemet kísérteni fogják. Nem azért mondtam el Sam-nek, hogy sajnáljon, hanem egyszerűen csak így gondoltam helyesnek vagy nem tudom.
Közben azért nekiláttam a fagyinak is, hogy nehogy elolvadjon. Felnéztem az óriáskerékre és elhatároztam, hogy ha fene fenét is eszik, akkor is fel fogok ülni rá Sam-mel. Túl fogom élni és kész. Ha másért nem is, akkor azért, hogy Samantha boldogságát láthassam, mert nagyon jól áll neki a mosoly.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
21
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Feb. 25, 2017 10:51 pm Keletkezett az írás



Amint feleszméltem a boldog sikoltásból és a kuncogásból amit a zuhanás élménye okozott, azonnal észrevettem, hogy valami baj van. Nehéz is lett volna nem észrevenni Dimitri sápadt arcát és a kapaszkodót markoló ujjait. Nem állhattam és nem is álltam neki úgy csinálni mintha semmi sem történt volna. Segítségre van szüksége, nem szánakozásra, ráadásul olyan segítségre, ami eltereli a gondolatait arról, hogy valamitől megijedt.
Elkerekednek a szemeim, és egy árnyalatnyit haragosan vonom össze a szemöldököm a szabadkozására.
- Nem azért jöttünk ide, hogy bármivel is meg kelljen küzdened. Máskor szólj inkább, mert attól egyikünknek sem lesz jobb kedve, ha hazudunk egymásnak. – csalódottan ingatom a fejem. Igazán szólhatott volna, hogy fél a magasságtól. Aztán újra megrázom a fejem, és már jóval engedékenyebben teszem hozzá – Szórakozni jöttünk Doki, majd kipróbálunk valami olyat ami nem megy magasra, rendben? – biztatóan elmosolyodok, miközben megfogom a felém nyújtott kezét. Habozok egy pillatatig az igaz, de már szerintem egész jól kezelem, ha ő megérint. Sokkal többet engedek meg neki, mint bárki másnak. Csak a szüleim és Noah, a rendőr haverom érinthetnek meg anélkül, hogy kitörne rajtam a sikítófrász.
Karamellás és csokoládés fagylaltot választok, csokis tölcsérben, nagy adag tejszínhabbal és apró pillecukrokkal meghintve. Ez a kedvencem, szerintem utánozhatatlan a csoki és a pillecukor együtt. Pár lépést odébb sétálunk a pulttól, ahol már van egy kis levegő és nem tolonganak az emberek. Már épp élvezettel nyalnék bele a hófehér tejszínhab halomba, amikor hirtelen megoszt velem valamit a múltjából vagy jelenéből, ezt nem tudom pontosan meghatározni.
- Sajnálom, hogy meghaltak a szüleid. – szólalok meg vagy fél percnyi hallgatás után, mialatt a fagyi már olvadásnak is indult. De az most nem fontos, inkább csak az arcát fürkészem, hogy milyen érzések kavaroghatnak benne. – Ha nem akarod, biztosan nem kell elfogadnod az örökséget. Ha nem akarsz tőle semmit, még mindig kitalálhatod, hogy mihez kezdj vele. Tudom is én, felajánlhatod jótékony célokra is. – szomorkásan húztam el az orrom, és bámultam a tömeg felé. Hát igen, mindenkinek megvannak a maga démonai. Már kevésbé lelkesen, de azért nekiláttam a fagyimat elpusztítani.
- Dühös vagy rá. – jelentem ki egyszerűen, miközben a tekintetét keresem. Tudom milyen pusztító érzés a harag valaki iránt aki bántott. De már vége van, már meghaltak mind a ketten. Egyikünket sem bánthatják többé. Mégis, őt még mindig emésztik az emlékek, a bánat és a harag. Ezzel valamit kezdenünk kell, és nekem pont most jutott eszembe, hogy rajtam mi segített.
- Ki kéne nyírnunk egy pár rosszfiút. – mosolyodok el, mert meghallottam a megoldást. Nem is értem miért nem gondoltam rá hamarabb, csak most amikor megütötte a fülem a légpuskák hangja a céllövöldében. – Van egy ajánlatom. Amit nyerek, neked adom, és te is amit te nyersz. Áll az alku? Lőttél már célba? – rágcsálom el a tölcsér maradékát is, miközben széles vigyorral az arcomon lenyalogatom a szám szélére kenődött csokit. Az én apám zsaru, tíz éves korom óta tanulok célba lőni, és a sok kacat között már ki is néztem magamnak a pálcákon sorakozó ajándék közül valamit, ami szerintem felvidítaná.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Pént. Márc. 10, 2017 10:45 pm Keletkezett az írás



*Nagyon régóta próbálom magamat valahogy átsegíteni ezen a tériszonyos viszolygáson, de eddig nem sok sikerrel jártam. Azt hittem, hogy itt majd ha valahol magasban kell lennem és akkor muszáj megszoknom vagy valami. De úgy tűnik, hogy első nekifutásra nem jártam sikerrel. Persze tudom, hogy Sam nem fog semmit a szememre vetni, sőt… de valahogy mégis csalódtam magamban. Nem tudom miért hajtottam magamat ennyire ezért – bár minden téren a maximumot akarom kihozni magamból-, talán azért, hogy minden egyes nap bizonyítsak magamnak. Bizonyítsam, hogy sokkal különb vagyok apámnál. De még most sem tettem le az ötletemről, hogy felszállok arra az átkozott óriáskerékre.*
-Igenis, semmi hazugság ezentúl. *És ő az, aki mellett tudom, hogy tényleg semmi szükség a hazugságokra. Vele olyan jól el tudok beszélgetni. Mindkettőnknek meg vannak a maga démonai, amiket igyekszik elfelejteni egy életre. Ami jó érzéssel tölt el, az az, hogy tudom, én is sokat segítek neki. Ez olyan kölcsönös. Nem tudom hogyan alakult ki ez köztünk, de nagyon jó érzéssel tölt el, hogy van valaki az életemben, akivel tényleg titkolózódás nélkül tudok beszélgetni.
Mosolyogva néztem, hogy milyen élvezettel tekint arra a tölcsér fagyira, de pontosan ezért jöttünk ide, hogy jól érezze magát és lássam mosolyogni. Még mindig sokszor arra gondolok, hogy egy fiatal lánynak nem így kellene élnie és szeretném mindezt megváltoztatni. Ha nem is sikerül teljesen, de azért valamennyire.
Tudom, hogy a fagyizást kicsit elrontottam a hirtelen bejelentésemmel, de az imént állapodtunk meg úgyis, hogy nincs több titok. De ahogy ismerem magunkat, hamar túleszünk ezen a kis incidensen. De mint mindig, most is rátapintott a lényegre. Valóban dühös voltam az apámra még mindig, hiába tudtam már, hogy meghalt.* -Nem tudom, hogy ez az emésztő harag, keserűség, csalódottság valaha el fog-e múlni. Azt hittem jobb lesz, ha majd meghal, de nem. Olyan igazságtalan, ugyanazt érdemelte volna, mint amit ő tett a saját családjával. *Na jól kibuktam most az biztos. Nem így terveztem, de visszaszívni már nem lehet. Mondjuk nem hiszem, hogy újat mondtam volna neki ezzel. Talán ő is valahogy hasonlóan érez azzal a mocsokkal szemben is.*
-Lőttem-e? Én az életmentésre esküdtem fel, nem arra, hogy valakit pont a késem alá juttassak. *Nevettem el magam. Tudom, hogy pontosan érti a viccet. Aztán már ott is voltunk a céllövöldében. Van egy olyan érzésem, hogy ő több szerencsével fog járni, mint én. Amilyen magabiztosnak tűnt, nekem azt jelentette, hogy ő már lőtt célba. Én ellenben még életemben nem tartottam semmilyen puskát a kezemben, de az újdonságok napja. Ideje ezt is kipróbálni.
Végignéztem az ajándékokon és volt egy célom, de majd csak kiderül, hogy sikerül-e megszereznem neki. Maga a puska nem volt olyan nehéz, de a célzás…na az már kicsit macerásabb volt. Első és a második lövés sem ért célba, de nem bánkódtam, inkább jót mulattam a saját bénaságomon. De aztán valami csoda folytán a harmadik lövés célba talált. Nem volt nagy valami, de vigyorogva akasztottam Sam nyakába a játék sztetoszkópot.* -Jól áll, igazán testhez álló ajándék. *Vigyorogtam továbbra is. Büszke voltam magamra, hogy itt azért nem égtem le csúnyán és tudtam neki adni valamit. Az biztos, hogy ez nem egy sablonos ajándék. Ezerszer jobb talán, mint egy tábla csoki vagy egy csokor virág, mert ezt nem simán megvettem, hanem én magam dolgoztam meg érte, ha lehet így fogalmazni.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
21
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Márc. 21, 2017 10:43 pm Keletkezett az írás



Örülök, hogy beadja a derekát. Ahogy én eddig sem titkolóztam előle, remélem többet ő sem fog. Kár volt, hogy ezt a jó kis hullámvasutat így elrontotta a tériszonya, de szerencsére még egy csomó más dolog van itt, amik kicsit sem mennek magasra. Unatkozni nem fogunk, csak szórakozni, hiszen ezért jöttünk mindketten.
A fagyi finom, sőt, szinte tökéletes. Nehéz is lenne jobbat elképzelni. Meglep, hogy így előhozakodik a levél dologgal, hiszen azt mondta nem akar tudni semmit sem az apjáról. Sajnálom, hogy meghalt. Sajnálom, hogy meghalt és Dimitri nem tudja már a szemébe mondani, hogy szemét alak volt, és a fia sokkal, milliószor jobb ember lett nála. Gondolom, az rosszul esett volna a lelki világának, de a dokinak jót tett volna ebben biztos vagyok. Meg persze azt is sajnálom, hogy így már egyedül van. Nem szokott a rokonairól beszélni, csak az anyukájáról. Nem is tudom, hogy vannak-e még egyáltalán rokonai.
- Nem fog elmúlni Dimitri. – nézek rá őszintén, tágra nyílt szemekkel. – Meg fogsz tanulni nem gondolni rá, és amikor ez meglesz, akkor utána azt hiszem lesznek más dolgok amik kitöltik a gondolataidat és azok már sokkal jobbak lesznek. Ne gondolj a haragodra sem, mert már nem tudod megbüntetni. Vége van. – gyakran érzem úgy mellette, hogy szívesen átölelném vagy megsimogatnám a karját együttérzésem jeleként. De nem merem, még mindig félek az ilyesmitől. Halványan elmosolyodok. Ne gondolja, hogy rossz embernek tartom, sőt! Én magam is pontosan ugyanilyen rossz ember vagyok, hiszen én is valahol mélyen belül örültem amikor az a szemétláda meghalt, kivégezték. Tény, hogy az apjának sem járt volna csendes, tiszta halál, de lényeg, hogy már nem bánthatja többé.
- Ugyan! A céllövöldébe nem halt még bele senki. Gondolom. Legalábbis nem hallottam ilyen esetről. – kuncogok, miközben már kézbe is veszem a puskát. Természetesen mint minden bazári fegyver, ez is kegyetlenül félre hord, de szerencsére egy irányba. Azt pedig már az első lövés után tudni fogom, hogy merre. – Meglátod, tetszeni fog. – nézem, ahogy céloz. Nem reménytelen a technikája, és talán ha egyszer eljönne velem a lőtérre, lehet még a végén úrrá lenne ezeken a negatív érzéseken is.
Én egy plüss kutyát szemeltem ki neki, vegye csak nyugodtan célzásnak. Az a két árva kis szőrmók szeretne vele lenni, hát engedjen a finom kényszernek és meglátja jól fog elsülni. De előbb az ő nyereményét adja oda a pult mögött álló fazon. Lélegzet visszafojtva várok amíg a nyakamba akasztja a műanyag sztetoszkópot. Félek, hogy közben hozzám fog érni, de szerencsére nem történik ilyesmi.
- Köszönöm!Ugye, hogy jól esett? – mosolygok rá szélesen. Aztán, odaadják a plüss kutyát is, én pedig a kezébe adom. – Vau-vau. Vajon miért kaptad? – biccentem oldalra játékosan a fejem, majd alaposan is szemügyre veszem a sztetoszkópot. Neki jobban áll, ez tagadhatatlan, de értékelem a gesztust. Ujjaim közt forgatom a lapos, kerek végét, majd hirtelen jött ötlettől vezérelve lépek közelebb hozzá.
- És ez hogyan működik? – kérdezem halkan, érdeklődéssel a hangomban. Megfogom újra azt a kis műanyag korongot, és felé nyújtom.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Vas. Márc. 26, 2017 11:08 am Keletkezett az írás



*Néha azon kapom magamat, hogy csakúgy figyelem őt. Nem tudom miért, de jó látni a vidámságát. Rossz tulajdonságom, hogy sokszor képes vagyok csak a rosszra emlékezni, így sokszor eszembe jut, hogy hogyan is volt bárki képes arra, hogy ezt a lányt bántsa. Most olyan jól érzi magát, de vajon milyen lenne, ha soha nem történt volna meg vele az? Nem tudom, de célul tűztem ki, hogy ha nem is teljesen sikerül, de visszaadom az emberekbe vetett hitét és bizalmát. Nem vagyok naív, tudom, hogy ez nem fog egyik napról menni. Hónapok, sőt, évek kellenek ehhez majd talán, de kitartó egy alak vagyok. Talán azért is leszek kitartó, mert ezekkel a találkozásokkal nem csak az ő lelke, hanem az enyém gyógyulásnak indulhat. Mintha valami kölcsönhatás lenne kettőnk között. Számomra megmagyarázhatatlan, de igaz. Talán jobb is lenne, ha nem keresnék rá magyarázatokat, hanem egyszerűen csak elfogadnám. Bár nem vagyok híres arról, hogy csak úgy el tudok fogadni megválaszolatlan kérdéseket. Lehet egyszerűen csak kicsit elodázom a dolgot most.
Viszont ő tökéletesen megért. És igaza is van abban, amit mond.* -Szerencsére újabban inkább másra gondolok. *Azt inkább már nem tesztem hozzá, hogy ő az. Valószínűleg nem tenne jót a lassan kialakult barátságunknak. Bár ha kicsit is belegondol, akkor biztosan hamar rájön, mert okos lány. Egy részem belül reménykedik, hogy azért fordítva is így van és gondol rám sokat. Az elmúlt időben tényleg próbáltam minél jobban kizárni a múltam árnyait.
Látom rajta, hogy tépelődik valamin, de inkább nem kérdezek rá. Bár sejtem, hogy az érintés fóbiája és nem mer hozzám érni. De talán majd ez is változik az idővel, amint rájön, hogy én nem akarom bántani.
A céllövölde tényleg jó ötlet volt tőle, élveztem az egészet. Bár azt annál jobban, hogy adhattam neki valamit, ami mindig rám emlékezteti, ha ránéz. Valljuk be, ő sokkal profibban és kifinomultabban lő, mint én. Látszik rajta, hogy nem először csinálja. Vajon ki taníthatta így meg lőni?*
-Agyafúrt egy nőszemély vagy. Ugye tudod? *Mosolyodtam el. Azon nem is lepődtem meg, hogy egy plüss kutyát kaptam tőle. Nagyon is jól értettem a célzását. Vannak kétségeim, de már eldöntöttem azt hiszem, hogy megpróbálkozok a kutyákkal. A legrosszabb esetben majd keresek nekik egy új otthont. De nem indulok neki a legrosszabb esettel.
Aztán olyan történt, amire nem is számítottam. Közel lépett hozzám és a sztetoszkóp használata után érdeklődött. Van egy olyan sejtésem, hogy pontosan tudja, de belementem ebbe a kis játékba.* -Megmutatom örömmel. *Zsebembe mélyesztettem a plüss kutyát először is. Aztán a fülébe tettem az elágazó végét, hisz annak ott a helye. Másik végét pedig fogtam és az ingem alá csúsztatva a mellkasomra tettem. A valódi sztetoszkópok ruhán keresztül is működnek, de ez egy játék. Igaz így az ingem kissé felcsúszott, de ez még talán nem fogja megrémíteni meg aztán ő kérte, hogy mutassam meg.
Ez volt az a pillanat, hogy megérintettem volna szívesen, de tudom, hogy az esetében ezt nem tehetem, mert elijeszteném talán örökre...azt pedig nem akarom több szempontból sem. Az tagadhatatlan, hogy már többet érzek iránta mint egy szimpla orvos-beteg kapcsolat.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
21
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Ápr. 08, 2017 8:43 pm Keletkezett az írás



- Ennek örülök. Talán végre hatott az ausztrál levegő, és lassanként megszabadulsz attól a híres orosz melankóliától. – nagy, boldog mosollyal nézek rá fel. Igazából ha nem ilyen lenne, talán nem is kedvelném ennyire. Nem elég, hogy idősebb nálam jópár évvel, de még a saját korához képest is túl komoly az esetek 90 százalékában. Én olyankor is kedvelem, amikor ilyen végtelenül komoly, mert tudom, hogy megért. Nem fog piszkálni olyasmivel, amivel nem akarom. De persze, sokszor van, hogy én felejteni próbálnék, és épp ő az aki a mélybe ránt, de hát… mindenkinek megvan a maga keresztje, és én segíteni akarok neki abban, hogy normális élete legyen. Ahogy ő is segít nekem.
Néha, amikor sütit viszek neki, csak ülök és nézem ahogy megeszi. Máskor én is eszek belőle egy kicsit, de legtöbbször csak bámulom. Csendben vagyok, és nézem, azon gondolkodva, hogy hogyan is ismerkedtünk meg. És most vajon örüljek-e annak, hogy egyáltalán találkoztunk? Hiszen azt se tudnám, hogy a világon van, ha nem történt volna velem az ami. Ha nem törik el a vállam, akkor sosem ismertem volna meg. Azt hiszem, ha van bármi is, ami jót tett az a szemét disznó, aki azt tette velem, akkor az hogy a doki az életem része lett.
Élveztem a céllövöldét, végre elememben lehettem, úgy igazán. Remélem most, hogy ezen is túl vagyunk, eljön majd velem a lőtérre is, bár ahhoz előbb túl kell valahogy élnünk a vidámparkot is. Meg persze, mielőtt még egy csapat zsaru közé vinném, nem ártana ha apám is megismerné, elvégre… hát, az ő ítélőképessége milliószor jobb mint bárkié akit ismerek. Ki tudja, talán még meg is kedvelné Dimitrit, bár elég sajátosak a nézetei az oroszokról. Szóval, előítélet az van bőven.
- Tudom. De ugye tudod, hogy nem bánnád meg? – hiszem, hogy szüksége van a kutyákra. Ők már kiválasztották maguknak, most rajta a sor. – Ha gondolod segíthetek. Apukám régen egy kutyával dolgozott, mármint, Bernie szinte már a társa volt. Szóval, ha még nem is volt igazából kutyám, szívesen segítenék neked. – Bernie nálunk lakott, apa kutyája volt gyakorlatilag. Abban az akcióban lőtték le szegény tappancsost, amiben apa is megsebesült. De egészen addig a napig, imádta az agész család.
Nagyot nyelek, amikor a fülembe teszi azokat a kis pöcköket. Tudom, én kezdtem az egészet, de már nem is vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt. Még sosem éreztem az illatát. Most ebbe kapaszkodok, miközben nézem ahogy a kis műanyag játék másik felét a mellkasához érinti. Mivel ez csak egy játék, elég rövidke, így még egy kicsivel közelebb kell araszolnom. Csak fülelek. Nem hallok semmit, semmit csak azt ahogy a saját szívem zakatol a fülemben is. Vagy mégse? Ez nem hozzám tartozik, mégis működik ez a kis vacak.
- Hm. – hümmögök elégedetten, mintha tudnám mi a teendő ezzel a pöcökkel, vagy hogy mit kellene hallanom vele. – Hmm! Érdekes, nagyon érdekes! – szörnyen komoly arcot próbálok vágni, miközben kiveszem a fülemből a pöcköket. Épp csak egy kicsit lépek hátrébb.
- Nos, frissen szerzett ám hatalmas szaktudásommal megállapítom, hogy – hagyok egy lélegzetvételnyi szünetet és csak aztán folytatom - életben vagy. És a szíved határozottan dobog valakiért. Azt hiszem, az illetőnek négy lába van, és nagyon de nagyon szeretne hozzád tartozni! – játékosan, mégis kérlelve nézek a szemébe. Igen, nagyon szeretném ha lenne valakije akit szerethet és aki őt is szereti. A kutyák pedig tökéletes választás lennének. Muszáj rábeszélnem, hogy segítsen a saját életét vidámabbá tenni.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Ápr. 17, 2017 11:00 pm Keletkezett az írás



-Híres orosz melankólia? Szóval ezt mondják rólunk? Ezt megjegyzem ám! *Nevetnem kellett ezen. Nem tudom miért, csak egyszerűen kitört belőlem a nevetés. Nem tudom mit művel velem, de ezt hozza ki belőlem. Soha nem kapott el csak így a nevetés. Most valószínűleg komplett idiótának néz, de végül is ő tehet róla, ő hozta ezt elő belőlem. Annyira megváltoztat szép lassan. Talán nem is tudja, hogy milyen jelentősége van ennek. Eddig mindig csak az zakatolt a fejemben, hogy olyan vagyok vagy olyan leszek, mint az apám. Éjjelente mindig csak azt a kisgyereket láttam magam előtt, aki egykor voltam. Van még pár dolog, amit elmondanék neki a múltamról, de az még várhat.
Mostanában egyre inkább ő az, akire gondolok. Nem tudom hogyan tudta elérni azt, hogy ne az állandóan a körülöttem ólálkodó démonok kössenek gúzsba. Bár elmondhatnám, hogy mit tett velem, de ezt még nem lehet. Most viszont egyszerűen csak a nevetés kitört belőlem. Nagyon ciki volt és nem is tudom mennyi idő után tudtam abbahagyni, de inkább nem mondtam utána semmit. Értelmetlen lenne.*
-Szerintem a négylábúak odáig lennének, ha megismerhetnének. Akárcsak a leendő gazdájuk. *Hülye lennék, ha kihagynám ezt az ajánlatot. Olyan úton indított el, amiről nem akarok letérni és tudom, hogy ő az egyetlen, akivel tovább tudok haladni. Nem tudom merrefelé tartunk, de az biztos, hogy egy dolog előbb-utóbb eljön. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan szembekerülök a szüleivel, amit megértek. Valószínűleg nem nyugodtak, hogy a lányuk miért múlatja az idejét egy sebésszel, aki idősebb is nála. Pedig ha tudnák....
Most meg olyan közel állt hozzám...éppen hogy csak meg tudtam állni, hogy ne érjek hozzá. Nem tehetek az ilyen jellegű érzéseimről, hisz azért mégis csak férfiból vagyok. Az illata pedig az orromba kúszott. Nem könnyíti meg a dolgomat! De javamra legyen mondva, hogy szépen ellen álltam az ösztönnek. Még amikor hátrébb lépett, akkor is veszélyesen közel volt. Ha tudná... De megfogadtam, hogy nem fogom elrontani azt, ami köztünk van. Halad minden a maga tempójában és lesz, ami lesz.*
-Megnyugtatott doktor nő, hogy még élek. A diagnózisa helyes, bár több mindenkiért is dobog. *Mosolyodtam el. Elképesztő ez a lány... Az biztos, hogy amit kitervel, azt véghez is viszi. Nagy részben neki köszönhető, hogy azok a kóbor ebek otthont kapnak nálam. Hogy milyen gazda leszek azt nem tudom, próbálkozni fogok.*
-Mivel most leginkább megölelnélek, így inkább felteszem a kérdést, hogy mi a következő célunk itt? Vezessen hölgyem! *Mivel egy ártatlan öleléssel egy életre el tudnám magamtól ijeszteni, így próbálom elterelni a témát. Egyszer talán eljön az a pillanat is, hogy megölelhetem, de azt neki kell majd kezdeményeznie. Én türelmes vagyok. És ahogy mondani szokták ugye....a türelem rózsát terem. Nekem időm pedig rengeteg van.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
21
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Ápr. 19, 2017 2:07 pm Keletkezett az írás



- Hát, te is mindig komoly vagy. – elég hülye kijelentés ez így, hogy épp elkezdett nevetni. Elképesztő, hogy milyen más most, mint amikor először találkoztunk. Persze, akkor is kedves volt és mosolygott, de az a mosoly üres volt. Egyszerre szólt mindenkinek és senkinek, a szemei nem csillantak, és a barátságos, udvarias szavak mögött szintén nem állt semmi. Üres volt, mint egy szépen kimunkált váza. Most pedig azt látom, amilyennek lennie kellene mindig. Önfeledt, vidám… méghogy komolyabb mint a korabeliek? Ugyan már! Szerintem nem lenne ő mindig olyan távolságtartó vagy zárkózott, ha el tudná engedni a múltja gondjait.
Csak bámulom, és legszívesebben végigsimítanék az arcán. A pulóverem ujját markolom, annyira szeretném már megérinteni, de nem merem! Csak szorítom és szorítom az anyagot, miközben az jár a fejemben, hogy meddig bírom még ezt, és ő vajon meddig bírja majd? Miféle barátság az, ahol állandóan azt kell lesnünk, hogy nehogy véletlenül is hozzám érjen? Megoldást kell találnom de extra gyorsan. A dilidokik úgy tűnik tehetetlenek, nekem kell mindent megoldanom. De hogyan?!
- A leendő gazdájuk már ismer. – mosolyodok el szélesen – De ha elmehetnék meglátogatni őket, akkor behajtanám végre az ígéreted. Azt mondtad majd csinálsz nekem szendvicset. – incselkedve emelem fel az állam, hiszen tényleg ígért ilyesmit még ott a parton. Bevallom, kíváncsi vagyok már arra is, hogy hol lakik. Sokat elmond egy ember jelleméről a hely, amit otthonának hív. Meg aztán… hátha ott nem félnék tőle ennyire. Vagy talán még jobban? Nem tudom, nem tudhatom. Egyszer talán kipróbáljuk, és akkor kiderül.
Amikor a játék sztetoszkópot próbálom ki, lélegezni is elfelejtenék, ha… ha nem érezném az illatát közben. Finom sós, nem tolakodó, barátságos… szerethető mint ő maga. Más már biztosan hozzá bújt volna, más lányok már rég cicáznának vele, megpróbálnák elcsábítani. Én meg épp azon vagyok, hogy el tudjam viselni ezt a közelséget, ne kezdjek el sikoltozni ha véletlenül megérint. Bárcsak én is olyan lennék mint mások! Bár olyan lehetnék. De nem rágódhatok ezen, megegyeztünk, hogy a mai nap a vidámságé.
- Persze, mivel ketten is vannak. – bólogatok elégedetten. Alig várom, hogy megismerjem a két tappancsost, és együtt játszhassunk velük. Talán ha ott lesz a két kutya, akkor kevesebbet fog dolgozni is, és kevesebb teher nyomja majd a vállát.
- A szellemvasút! – vágom rá lelkesen, aztán megtorpanok. Eljut az agyamig amit mond, és bevallom le is fagyok tőle. Megölelni? De miért? Illetve… miért ne? Épp csak egy pillanatra suhan át szemeimen a pánik, de keresem a tekintetét. Komolyan mondta? Tudom, hogy nem akar bántani, hogy sose tenne ilyesmit. Az eszem is tudja, és a szívem is, de ettől még beláthatatlan következményei lennének még egy ártatlan ölelésnek is. Kínos helyzetbe hoznám őt, és szégyent a saját fejemre. Lehet, hogy megint elájulok, vagy sikítanék, vagy…
- Én is szeretnélek megölelni. – motyogom magam elé félénken a szavakat, és szinte magam sem hiszem, hogy ilyesmire vetemedtem. – De nem tudom, lehet, hogy rossz lenne, sikítanék tőle. Sose foglak tudni megölelni! – szipogok egy nagyot az utolsó szavaknál, aztán inkább elfordulok. Ha most meglátja, hogy emiatt sírok, nem fogja érteni. Pedig ha tudná, hogy milyen sokszor bőgtem már az úton hazafelé miután süteményt vittem neki. Már hetek óta szeretném, ha olyan lehetnék mint mások, normális ember. Hogy amikor elköszönünk, adhassak neki egy puszit mint az ápolónők a kórházban. Nem lehetünk örökké barátok, hiszen ez a dolog mindig itt lesz, és egyre kényelmetlenebbé fog válni mindkettőnknek. Főleg Dimitrinek, hiszen ő normális, csak én vagyok ilyen szerencsétlen kis lelki nyomorék.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szer. Ápr. 19, 2017 10:09 pm Keletkezett az írás



*Az évek alatt jól megtanultam, hogy elrejtsek mindent. Hogy senkit ne engedjek magamhoz túl közel. Nem akartam, hogy azok a démonok bárkinek is bajt okozzanak. Mert sajnos volt példa arra, hogy valakit úgy megbántottam, hogy többet hozzám sem szólt...egyszerűen csak azért, mert hagytam, hogy az az indulat legyen úrrá rajtam, amit mindig próbáltam fojtva tartani. Az az eset megmutatta, hogy vannak problémáim, elég komolyak. És én megtanultam mindent egy cellába zárni magamban. A lehető legmagasabb falat vontam magam köré, hogy soha ne tudjak úgy megbántani másokat. Inkább voltam egyedül.
Aztán besétált az életembe Sam. Igazából nem is tudom hogyan történt, de neki képes voltam feltárni a legsebezhetőbb pontjaimat. Azokat a részeimet, amiket legszívesebben soha nem hoznék nyilvánosságra. Bár igazából sok mindent szavak nélkül is megértett. Valószínűleg azért, mert mindkettőnknek megvolt a maga múltja. Még hozzá nem is olyan szívderítő múltja. Biztos fel tudnánk idézni néhány vidám emléket, ha akarnánk, de a sebek a lelkünkben túl mélyek és mindent elnyomnak és szinte megbénítanak minket a jelenben is. De mindketten jó hatással vagyunk a másikra, nagyon is ezt érzem.*
-Semmi nem tart vissza, hogy meglátogasd őket. Szerintem az ajtómba fogják várni a vacsorájukat. Nem is sejtik még... És az ígéretemet soha nem szegem meg. Akkor jössz, amikor csak szeretnél. *Rajtam nem fog múlni. Én mindig örülnék a látogatásának. Egy újabb nagy lépés lenne, amit egymás felé teszünk. Nem kerüli el a figyelmem, hogy milyen, amikor a közvetlen közelemben vagyok. Érzem, hogy feszült, de mégsem húzódik el. Akar és próbálkozik. Nekem ez nagyon sokat elárul. És pontosan ezért leszek én is kitartó és nem mondok le róla.
Megmosolyogtam, hogy rávágta, hogy ezért, mert ketten vannak. Én gondolatban még hozzá tettem őt is. Majd idővel ő is rájön erre.
Csak szélesen mosolyogtam, amikor rávágta, hogy szellemvasút. Tudtam, éreztem, hogy nem esett le neki elsőre, hogy mit mondtam. De aztán megértette. És nagyon nagy meglepetésemre azt mondta, hogy ő is meg akar engem ölelni. Ugyan megegyeztünk, hogy ez a boldogság napja lesz, de most szinte elsírta magát. Én hülye, miért kellett kimondanom a gondolatomat. De nem lehet visszaszívni azt, amit egyszer már kimondott az ember. Tehetetlennek éreztem magamat most. De gondoltam egy merészet és lesz, ami lesz.*
-Akkor én ölellek meg. *Óvatosan öleltem át hátulról. Nem fontam szorosan köré a karjaim, csak lazán, hogy ne érezze magát csapdában. Bármikor odébb léphet.* -Csak lazíts. Ne gondolj másra, csakis a jelenre. Hogy hol vagyunk, hogy jól érezzük magunkat.  Hogy fontosak vagyunk egymásnak. *Hát ez sem egy pszichológiai duma, de é nem is vagyok agykurkász. De mit tudjuk ők semmire sem mentek. Nem tudnak azok semmit.
Az államat a vállára támasztottam és elmosolyodtam.* -Most pedig... irány a szellemvasút. *És ha nem menekült már el az ölelésemből, akkor én engedtem el lassan, de a kezét megfogtam, hogy érezze nincs egyedül. Nem akartam az iménti dologról nagyon beszélni, hogy érezze, egy ölelésnek természetesnek és mindennapinak kell lennie azok között, akik fontosak egymásnak. Talán egy idő után nem lesz rémisztő számára az ölelésem. Szóval biztos léptekkel indultam meg a szellemvasút felé, legalábbis amit annak véltem. De a kezét nem engedtem el egy percre sem.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
21
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Ápr. 21, 2017 12:24 am Keletkezett az írás



Tudom én, hogy Dimitrit sok démon gyötri. Amikor azt látom, hogy magába fordul, nem beszél csak gondolkodik olyankor én is el szoktam merengeni az élet nagy igazságtalanságain. Sokaknak nem olyan a múltja mint amit érdemelne, és ő is közéjük tartozik. De el kell engednie ezeket a dolgokat, a sok rosszat, a fájdalmat. Bár kíváncsi lennék mi az ami még ilyen zárkózottá teszi, nem fogom megkérdezni. Már így is olyan sok dolgot elmondott, kár lenne erőltetni, hogy aztán soha többé ne nyíljon meg nekem. Pedig valamiért úgy érzem vannak dolgok amiket másnak nem mond el, épp ezért is őrzöm ennyire a barátságunkat. Hogy egyikünk se legyen magányos.
- Biztos? Nem akarlak zavarni, tudom milyen sokat dolgozol... Pihenned is kell néha Doki. A sok munka árt a szépségnek. - kuncogok jókedvűen, és magamban már tervezem is a látogatást. Vajon milyen lesz? Mit csinálnánk együtt? Addig oké hogy a kutyákat megnézem de utána? Nem akarom, hogy véletlenül... Szóval, nem akarok csalódni benne. Az eszem tudja hogy nem bántana de bárki lehet baltás gyilkos. Még az is akit kedvelünk, még az is aki kedves vagy akárki. Nem tudom ismerem-e már eléggé ahhoz, hogy meglátogassam a lakásán. Különben is olyasmit azok csinálnak akik járnak, nem? Mi pedig távolról se vagyunk egy pár.
Épp csak túléltük a játék kipróbálását és máris jött a következő galiba. Miért kellett nekem azt mondani hogy én is meg akarom ölelni? Még ha igaz is, nem lett volna szabad. De legalább már tudom, hogy véget kell vetni a sütizésnek, nem vihetek neki szinte minden másnap, nem lehet ilyet csinálni. És nem is szabad. Nem vagyunk egy súlycsoport, ő sokkal többet érdemel mint amit én jelenleg adhatnék neki. Hisz még egy szimpla ölelés is meghaladja a képességeimet, mit várok magamtól? Évekbe is telhetne mire olyan lehetnék mint bármelyik lány aki boldogan lenne vele. Még csak gondolnom se lenne szabad ilyesmire... Mégis, olyan rég kíváncsi vagyok milyen érzés lehet, ha érzem az illatát, ha átölelem és behunyt szemmel hallgatom a szíve ritmusát.
Meglep amikor mögém lép, és épp csak egy halk, nyöszörgő hang csúszik ki a számon az érintése nyomán.
- Igyekszem. Próbálom, erősen próbálom legyőzni de nem megy. - de nem lépek el. Nem fogom hagyni, hogy a pánik eluralkodjon felettem. Kicsit még tetszik is a dolog,halványan elmosolyodok amikor a vállamra teszi az állát. Jó érzés, és nincs benne semmi ijesztő. Látom és érzem, hogy elmehetek ha akarok, de most épp nem érzek rá késztetést.
- Menjünk! - nem engedem el a kezét, csak sétálok mellette a szellemvasút felé. Szerencsére ott sincs tömeg, hamar sorra is kerülünk. Egy idősebb bácsi terelget be a rozoga kocsiba, én ülök be előbb mert ezt mondta. Nem ellenkezek. Valamit mormog a bajusza alá, és mosolyog, de főleg Dimitrit nézi, nem engem.
Amikor elindulunk az alagútba, egy kicsit megszalad a pulzusom. Hűha! Itt aztán sötét van! Idegesen markolom meg a kapaszkodót, miközben az előttünk álló sötétséget fürkészem.
- Egy kicsit félek. - súgom át a szinte tapintható feketeségen, amikor éles kanyart vesz a kis kocsi, és máris szembe találom magam egy ronda zombival. Felsikkantok az ijedtségtől, és hirtelen nem tudom mit tegyek. Húzódjak közelebb? Vagy maradjak itt? Nincs idő gondolkodni, mert máris felgyorsultunk. Idegesen, félve tapogatózok a sötétben, a kezét keresem de nem találom. - Dim! Félek. - Mondom már a pánik határán. Értem én hogy ennek az a lényege hogy a frászt hozza az emberre, de nekem úgy tűnik egy kicsit sok a jóból.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Pént. Ápr. 21, 2017 7:38 pm Keletkezett az írás



*Tettetett ijedtséggel kaptam az arcomhoz.* -Te jó ég! Akkor elég rusnya lehetek már!  *Aztán elmosolyodtam. Soha nem tartottam magam egy adonisznak vagy ilyesmi. Persze, voltak barátnők rövidebb vagy hosszabb ideig, de azokkal is a tanulmányok során akadtunk össze. De igazából az soha nem volt az igazi. Általában az én igazán rossz természetem vetett neki végett, hogy így fogalmazzak. Akkoriban még nem tudtam kontrollálni magam. Aztán csak megtörtént és falat húztam magam köré. Nem akartam, hogy olyanná váljak, mint az apám. És mi volt a legkönnyebb megoldás? Hát ha senkivel nem kerülök szorosabb kapcsolatba. De vannak olyan helyzetek, amikor fel kell adnod az addigi meggyőződésed. Nálam is eljött ez a pillanat, amikor megismertem Sam-et.* -Nyugodtan gyere csak el. Kutyázunk, aztán kapsz olyan szendvicset, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod utána, talán még kétszer is. Aztán még egy filmet is bedobhatunk. Bár férfiasan bevallom, hogy nem sok filmem van, nem szoktam egyedül nekiállni filmezni. *Nem igen szoktam nekiállni egymagamban videózni. Inkább futni járok vagy olvasok. Vagy egyszerűen egy kis zenehallgatás mellett meditálok az élet nagy dolgain. Nem vagyok hülye. Vannak elképzeléseim, hogy milyen fenntartásai lehetnek velem kapcsolatban. Igen, idősebb vagyok, de nálam ez nem számít. Gondolom attól is tart, hogy mit tennék, ha átjönne hozzám. Nos, igen vannak vágyaim, de vagyok már annyira érett, hogy tudjam kezelni azokat. Nekem mára már más értékek állnak előtérben. *
-Mi lenne, ha ezentúl minden alkalommal kapnál egy ölelést? Ki tudja, lehet hamarosan te fogsz ölelni előbb. *Lehet ez egy sokkterápia lenne neki, de lehetséges, hogy ez kellene. Hogy rájöjjön, hogy tőlem nem kell tartania. Hátsó szándékaim sincsenek. De azt nagyon nagy lépésnek könyvelhetem el, hogy nem lett pánikrohama attól, hogy átöleltem. Sőt, talán el is lazult kicsit. Úgy érzem jót fog tenni neki ez az ölelésterápia, ha lehet így nevezni.
A szellemvasútnál az a férfi valamit motyogott és nagyon nézett engem. Nem tudtam hova tenni és erősen felment bennem a pumpa. Rég jártam így, de valamiért irritált az az alak. Van egy olyan rossz érzésem, hogy ha kifelé jövet is ilyen lesz, akkor nem fogom tudni magamat visszafogni. Akkor pedig Sam meg fogja tapasztalni a sötét oldalamat is.
A kocsi meglódult velünk és elindultunk a sötétség felé. Aztán meghallom Sam rémült hangját. Érzem, hogy felém tapogatózik, így azonnal mozdulok és megfogom a kezét.* -Ne félj! Bármi is jönne, előbb rajtam kell keresztüljutnia... egy orosz pedig nem könnyű eset. *Remélem sikerül megnyugtatnom. A szellemvasút az ő ötlete volt, de gondolom a sötét és az előugró rémalakok kicsit soknak bizonyultak neki. De az biztos, hogy tényleg megvédem én mindentől. Egy orosz tényleg nem könnyű eset. Habár én a jobbik fajtából származom úgy gondolom, azért bennem van az orosz harci kedv. Megvédem azt, amit vagy akit kell.
Sorra ugrottak elő a zombik, szellemek meg ki tudja még mik, de végig fogtam Sam kezét. Érezheti, hogy itt vagyok és vigyázok rá. Szerencsére úgy tűnt, hogy nem lesz baj most már. Nem is olyan sokára a végére értünk és jött a kiszállás. Csaknem, de tényleg csaknem sikerült elfelejtenem azt az unszimpatikus férfit. Hát persze még mindig ott volt és még mindig vizslatott és motyogott valamit. Nem értettem mit, de valahogy elgurult a gyógyszerem. Nagyon nem tetszett a viselkedése. Minden gondolkodás nélkül löktem neki a falnak.* -Mi a problémája? *És megtörtént, ami nagyon régen nem esett meg velem. Mintha elmentek volna otthonról és az az énem került felülre, amit annyira próbáltam elnyomni annyi éven át. Nem gondolkodtam, hanem csak cselekedtem. Szinte észre sem vettem magamat, hogy a férfi pólóját szorítottam...mintha nem is én lettem volna ez.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
21
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Ápr. 23, 2017 12:53 am Keletkezett az írás



- Én ilyet nem mondtam! – nevetek jóízűen. Hogy is mondhatnék olyat, hogy ronda? Határozottan jóképű, és amikor mosolyog az egész arca megváltozik, sőt nem csak az arca. Mintha az egész lénye átalakulna, kinyílik és… nem tudom megfogalmazni, de más olyankor. Nem mint ha ez a merengő, hétköznapi Dimitri ne nézne ki jól, de nekem mégis csak akkor tetszik legjobban amikor mosolyog. Jól áll neki.
- Hát akkor majd nézünk valami meccset. – vonok vállat. Nem is kicsit könnyebbülök meg, hogy vázolja miket csinálnánk ha meglátogatnám. Mert a kutyákkal való játék oké, a szendvics oké, és a filmezés ellen sincs kifogásom. Elgondolkodva nézek rá fel – Nem is mondtad még milyen sportokat szeretsz. – ha tudná, hogy én mennyi sport közvetítést nézek a tévében! Az apám folyton ezeket nézi, én meg mivel szeretek vele lenni, hát bele tanultam. Megvannak a magam kedvencei is, de nem akarom elriasztani, lehet, hogy már a céllövölde is sok volt neki. Nem hiányzik, hogy a doki megtudja idejekorán, hogy imádom a boxot, az európai focit, a baseballt, snookert, sport lövészetet, a motor versenyeket, és még sorolhatnám. Nem vagyok az a szinkronúszás-jégtánc típusú lány, én azt szeretem ha van izgalom abban amit nézek.
Az mindenesetre tényleg felettébb megnyugtató, hogy így áll a látogatásomhoz. Mert azt gondolom mondanom se kellene neki, hogy bízok benne, de egy dolog a bizalom, egy másik meg a betegség. Meg aztán… az se valószínű, hogy pont én tetszenék neki, ugyan miért mászna pont rám, ha megannyi csinos kolléganő is ott lenne neki karnyújtásnyira?
- Hmm. Lehet, hogy nemsokára én ölellek majd. – hümmögök egyetértve és merengve, miközben mozdulatlanul „ízlelgetem” az ölelést. Meg tudnám szokni, azt hiszem. Bár nem viszonzom a gesztust, és nem is próbálok hozzá bújni, azért bevallom tetszik a dolog. Az illata, a vidámpark illatai, a hangok, zajok, az ing puha érintése, mind kellemes élmény. Talán nem is olyan rossz dolog az ölelés.
Határozottan hülye ötlet volt a szellemvasút, de már nincs mit tenni. Csak kapaszkodok a kezébe, már nem érdekel a fószer aki beültetett minket a kis kocsiba, nem érdekel se a sötét se a zombik csak vége legyen végre! Szinte kapaszkodok Dim kezébe, de nem valószínű, hogy ez elég lesz.
- Akkor most azt mondom szerencse, hogy orosz vagy. – motyogom félve, miközben elhajolok egy előugró vámpír karmai elől. Nem mintha elért volna, de fő a biztonság. Sose gondoltam még bele, hogy mit jelent a származása. Az én szememben minden ember ugyanolyan, honnan tudhatnám hogy milyenek az oroszok? Apa szokott hőbörögni ilyesmin, őt érdekli a politika meg a nemzetközi helyzet, de eddig még nem éreztem szükségét a gyorstalpalónak. Mostanáig, mert kezd komolyan érdekelni a doki szülőföldje.
Mire kiértünk az alagútból már majdnem meg is nyugodtam. Épp evickélek ki, amikor kibontakozik előttem az abszurd jelenet. Mi ütött belé? Jesszus! Így felpaszírozta a falra? Hát mit mondott neki az a pasas? És egyáltalán?!
- Dimitri? – állok meg nem túl messze tőle, de kartávolságon kívül. Sose lehet tudni. Bámulom, ahogy a férfi pólóját szorongatja a doki, és szinte nem is hiszek a szememnek. Valahogy azt gondoltam róla, hogy nem verekedős típus, nem tűnt annak. Őrültségnek tűnhet, de ennek egy kicsit örülök. Persze, nem jó dolog, hogy minden ok nélkül ilyen agresszív lett, de legalább tudom, hogy alkalom adtán meg tudja védeni magát és engem is.
Látom, hogy a fazon esetlenül próbál magyarázkodni, hogy ő csak mormogott meg hogy „nyugi haver”… ja hát jókor jut eszébe csillapítgatni! Úgy tűnik nem igazán hatnak a férfi szavai, abból gondolom, hogy Dim ugyanúgy szorítja a pólóját.
- Dimitri! – szinte rá kiáltok némi szigorú éllel a hangomban, hogy magamra vonjam a figyelmét. Hátha akkor leesik neki, hogy nem a vidámpark közepén kellene balhézni, ami tele van gyerekekkel is, meg egyáltalán. Viselkedjünk civilizáltan amennyire lehetséges.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Vas. Ápr. 23, 2017 11:50 pm Keletkezett az írás



*Hihetetlen, hogy egymást hogyan tudjuk ugratni. Próbálom megérteni ezt a kapcsolatot, ami kettőnk között alakult ki, de nem megy. Ez olyan megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Egymásra találtunk és kész. Szerintem nem érdemes már a miérteket keresni, csak elfogadni. De hát az életemben nem olyan sok örömteli dolog történt, hogy csak így elfogadjak egy tényleg jó dolgot. Márpedig Sam barátsága nagyon is jó.*
-Hogy mit szeretek? Rugby, motocross, terepkerékpár, thai-box és bármilyen hihetetlen, de a military lovaglást is szeretem. *Nem vagyok az a hagyományos focinéző alkat. Inkább a kicsit extrémebb sportok állnak közelebb hozzám. Mondom ezt úgy, hogy csak futni szoktam. Mondjuk nem sok időm van sportokra, de bőven van sportág, amit kipróbálnék. Talán egyszer majd lesz lehetőségem bármelyiket is kipróbálni.* -Na és te? Te mit szeretsz? *Nem tudom eldönteni, hogy neki milyen az ízlése ilyen a téren. Nem tudtam kinézni belőle, hogy leüljön és valami jégtáncot nézzen. Habár sok lány azt szereti, ő nem olyannak tűnt. Ő ebben is más, meg vagyok róla győződve.
Ugyan nem bújt hozzám, amikor megöleltem, de nagyon nagy dolognak könyveltem el, hogy nem húzódott el. Talán tényleg hamarosan eljön az a nap, amikor ő ölel meg engem. És én azon a napon nagyon, de nagyon boldog leszek. Tudom, hogy ha erre a kapcsolatra fény derülne a kórházban, annak nem lenne jó vége. Persze a kollégák látják, hogy sütit hoz nekem sokszor, de az más tészta, hisz miért is ne hozhatna nekem ennivalót a szolgálatban. De ha kiderül, hogy ennél is több, mélyebb kapcsolat fűz az egyik páciensemhez, alighanem fegyelmi elé nézek. De ez a része most valahogy nem tudott érdekelni. Majd törődök vele, ha arra kerül a sor.
A szellemvasút hosszúra sikeredett úgy, hogy megijedt, de talán valamit tudtam segíteni azzal, hogy fogtam a kezét. De aztán ami utána történt... Nem tudom mit tud az oroszokról, de most ízelítőt kapott belőle. Vagy ez nem is a származásom miatt volt? Lehet a genetika, hogy mit örököltem az apámtól? Nem tudom. De a végeredmény ugyanaz volt. Egy apróságon nagyon gyorsan kaptam fel a vizet és majdnem kárt tettem egy másik ember testi épségében. Nem tudtam leállni, teljesen kifordultam önmagamból. Más szavakkal élve, elgurult a gyógyszerem.
Sam hangja volt az, ami kizökkentett ebből az állapotból, a hangja eljutott a tudatomig. Lassan elengedtem a férfi felsőjét és elhátráltam tőle. Megint megtörtént az, amit annyira gondosan akarok eltitkolni, hogy valahol mélyen bennem van ez. Egyszerűen el akartam tűnni mindenki elől. Valami sajnálom szerűséget mormoltam halkan és elindultam valamerre, magam sem tudom merre egészen egy félreeső helyig. Volt ott valami fal, amit csak néztem egészen addig míg ismét előjött az önvád és szinte undorodni kezdtem magamtól, hogy mit csináltam. Nekitámaszkodtam és lehunyt szemekkel horgasztottam le a fejem. És ami a legjobban fájt, hogy Sam-nek mindezt végig kellett néznie, hogy mi lakozik bennem.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
21
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Ápr. 28, 2017 11:37 am Keletkezett az írás



Nem lep meg, hogy milyen sportokat szeret. Valahogy nem tűnt annak a golfozós fazonnak, jobban is illik hozzá a lovaglás. Egyébként a felsoroltak közül elég sok van amit én is szívesen nézek, szóval biztos nem lesz gond ha egyszer elmegyek hozzá meglátogatni őt és a kutyákat.
- Én? Hasonlókat. - mosolyodok el, és megvonom a vállam - Autósportok, gyorsasági motor, sportlövészet. Tudod csupa csajos dolog - kuncogok jókedvűen.
Még az ölelés is jó dolog, ezt el kell ismernem, főleg ha olyan ember ölel át akit kedvelsz. Nem tudom mi van Dimitri és köztem. Barátság? Ez annál több is és kevesebb is. Nyilván, érzem én, hogy ha akarnánk, mindketten igazán akarnánk akkor lehetne ebből akármi is. A gond csak az, hogy én félek bármit is csinálni.
Azt hittem a szellemvasút jó móka lesz. Hát, az is lenne ha nem lenne ilyen sötét és félelmetes! Pedig régebben nem voltam ilyen ijedős, ez valami új dolog lehet nálam de egyáltalán nem örülök neki. Annak igen, hogy Dim nem nevet ki, és fogja a kezem. Különös, hogy már mennyire megszoktam az érintését, legalább is a kézfogást. Azt hiszem, szeretem az oroszokat.
Nem! Mégse! Mikor meglátom, hogy Dimitri egyszerűen felpaszírozza a pasit a falra, megijedek. Éreztem, hogy van benne némi sötétség, de... De nem erre számítottam. Többször is szólongatom mire végre elengedi a férfit.
- Elnézést. - motyogom a riadt fazonnak mielőtt még a doki után indulnék. Meg is találom de hosszú percekig csak nézem. Mit mondhatnék? Hogy halálra rémített?
- Dimitri? - szólalok meg halkan, és közelebb megyek hozzá. Tudom, hogy ezt el akarta előlem titkolni,hogy ne féljek tőle, de így ezerszer ijesztőbb volt mint ha beszél róla.
- Ez az amiről beszéltél ugye? Hogy nem akarsz olyan lenni mint az apád? - sóhajtok és tanácstalanul nézem őt. Pedig olyan jó lett volna. Minden olyan jó lehetett volna...
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Vas. Ápr. 30, 2017 1:11 am Keletkezett az írás



*Hát nem lepődtem meg, hogy nem a nőies sportokhoz vonzódik, nem csalódtam benne. Már szinte maga előtt láttam, ahogy a tévé előtt ülünk a kanapén és pattogatott kukoricát tömünk magunkba, miközben valami sportadót nézünk. Ja és a kutyákat sem felejtettem ki, valószínűleg addigra már elfoglalják a fél kanapémat, ha nem az egészet. Valahogy mostanra az is olyan természetes lett, hogy kutyáim vannak...vagyis csak lesznek. Hazudnék, ha nem félnék kicsit, de már olyan természetes. Ez is Sam-nek köszönhető, hogy belevágok.
Ha most meg kéne fogalmaznom, hogy mi van kettőnk között, az nagyon nehezen menne. Barátság? Legalább. De van benne valami plusz is, amit nem tudok megmagyarázni. Az viszont biztos, hogy részemről kezd ez sokkal több lenni, mint barátság. Csak ezzel az a probléma, hogy ez még saját magamat is megijeszti. Nem is tudom hogyan kéne ezt az egészet kezelnem. Persze, közeledni szeretnék valahogy felé, de vele nem olyan egyszerű. Ez a kihívás...csak még jobban vonz felé. És egyben ki is készít.
Ez a helyzet nem segít a néha feltörő agresszív énemen. Persze próbálom jól kezelni, de nem mindig megy. Mint ahogy most sem. Elég volt néhány apró kis megjegyzés és bekattantam. Isten tudja csak, hogy mikor álltam volna le, ha Sam nincs ott. A hangja olyan volt, mintha hideg vízzel öntöttek volna le. Olyan szégyenérzet öntött el, amit nem tudtam megmagyarázni. Olyan régen nem történt velem ilyen és pont most, amikor minden olyan jól alakult volna. És megint én vagyok az, aki mindent elront.
Abban a kis félreeső utcácskában a játékok közt, szabályosan rosszul lettem saját magamtól. Annyira próbáltam nem hasonlítani az apámra...és mégis valamit rám örökített. Talán jobb lenne, ha tényleg egyedül maradnék, akkor nem bántanék senkit. De olyan régóta először Sam tudott keresztültörni azon a falon, amit húztam magam köré. És most pontosan érzem a félelmét, ahogy mögöttem áll.*
-Sajnálom...ezt soha nem kellett volna látnod... *Vettem egy mély levegőt és felé fordultam. Nem csodálkoznék, ha ezek után többet nem akarna látni. Nem érdemlem meg őt.* -Próbálok...harcolni ez ellen...de néha, mintha nem is én lennék.... *Egyre jobban állok. Lassan már skizofrénnek fog tartani. Dühkezelési problémáim vannak, az biztos, de senki sincs, aki segítene ebben. Ha csak tanácsot adna valaki, az már nagyon jó lenne. Bár igazából ezt senki nem tudja rólam, még az anyám sem tudta. Előle gondosan titkoltam, eleget szenvedett életében.*
-Sam...ha nem akarsz látni többet, azt is megértem... *Őt soha nem bántanám, ezt biztosan tudom. Inkább magamba tennék kárt először, minthogy rá kezet emeljek. Nem, ő túlságosan is fontos nekem. Ezt mutatja az is, hogy az ő hangja volt az egyetlen, ami vissza tudott zökkenteni a valóság síkjára.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
21
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Május 01, 2017 6:39 pm Keletkezett az írás



Dimitri hirtelen hangulatváltozása minden csak épp nem nyugtató hatású. Elképzelni sem tudom, hogy milyen biztosíték ment ki benne, hogy se szó se beszéd nekiugrott a pasasnak. Az ember azt várná, hogy az ilyesmit hosszas szóváltás előzi meg, veszekednek, kiabálnak. De most semmi ilyen nem történt. Egyszer csak bumm, már ott is álltak a galiba közepén.
Bevallom, megijedtem tőle. Persze, az mindenképp jó, hogy ha arról van szó meg tudná védeni magát, de… de ez nem jó. Nagyon nem jó ez az agresszió amit most mutat. Engem is bántana egyszer? Vele is megtenné? Pár másodpercig habozok amikor elrohan, hogy kövessem-e, vagy mit tegyek. Nem tudom mi lenne a helyes.
Mégis úgy döntök, hogy követem. Látom, hogy mennyire kiborult. Valószínűleg mardossa az önvád, és nem mondom, hogy alaptalanul. Elvégre majdnem megverte azt a szerencsétlent, minden ok nélkül. Bár tartom a két lépés távolságot, de közelebb megyek hozzá, és rákérdezek arra ami egyértelmű. Az apja lehetett ilyen, ettől fél annyira. Hogy majd ő is ártatlanokat bánt, pedig a dolgok nem így működnek. Minél jobban félsz valamitől, hogy olyanná válsz, annál valószínűbb, hogy megtörténik. Csak csendben hallgatom és bólintok.
Mintha nem is ő lenne, ebben igaza van. Látom a szemeiben a kínt, hogy mennyire bántja amit csinált, márpedig a rossz emberek nem éreznek bűntudatot. De ezzel valamit kezdenie kell, vagy ez a törékeny valami, legyen akármi is köztünk, véget ér mielőtt igazán elkezdődhetne. El fogok vele menni egy edző terembe és ki kell eresztenie a gőzt, vagy a lőtéren ha azt képzelheti, hogy lepuffant pár gonosztevőt. Ki kell élni ezeket a kitöréseket de úgy, hogy se magában se másban ne tegyen kárt. Segíteni fogok neki, még ha nem is akarja.
- Nem harcolnod kellene ellene Dimitri. – alig hallható a hangom, és tudom, hogy nem érti majd amit mondani fogok. – El kell engedned vagy a legrosszabb pillanatokban tör majd rád. Mint most. – borzasztó érzés ilyen megtörtnek látnom őt. Aztán ez a lemondó hang! Dehogy! Jaj dehogy nem akarom látni! Ez butaság! A meglepettségtől elkerekednek a szemeim, és mielőtt igazán átgondolnám, hogy mit is teszek, elé szökkenek, és szorosan átölelem. Bár reszketek minden porcikámban, mégis erősen magamhoz húzom, haját simogatom. Hónapok óta kíváncsi vagyok, hogy milyen a haja érintése. Milyen az illata, milyen lenne így hozzá bújni. Másképp nem tudom bizonyítani neki, hogy eszemben sincs felrúgni a barátságunkat, csak így.
- De buta vagy! – suttogom a fülébe, és próbálom nem elengedni. A szívem majd’ kiugrik a helyéből, de maradok még akkor is, ha ez a közelség annyira félelmetes érzés. Kellemetlen, mégis jó, borzalmasan ijesztő, mégis helyénvaló. – Nem hagylak magadra ezzel. Kitaláljuk, hogyan lehet megfékezni. – nagyot nyelek, miközben elengedem, és fél lépésnyit hátrálok tőle. Kezeim a vállán pihentetem, hogy tudja: nem áll szándékomban elengedni. – Bízol bennem, ugye?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
33
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd Május 02, 2017 1:49 pm Keletkezett az írás



*Vannak dolgok az életemben, amit nem én irányítok vagy inkább nem irányíthatok. Ezek azok a dolgok, amiket most láthatott Sam. Az apám nem volt jó ember és ezt ő is tudja, elmondtam neki. Persze akadnak részleteket, amiket még nem tud és ez is egy ilyen volt. Tényleg próbálok küzdeni valahogy ez ellen, de olykor nem sikerül jól. Vagy egyszerűen csak felemészt ez az egész helyzet. Szóval lesz miről beszélgetnünk úgy érzem. Persze a hely nem éppen a legmegfelelőbb erre a célra.
És most pont Sam az, aki előtt mindez lejátszódik. Akinek mindenáron segíteni szeretnék, akit védek és aki egyre fontosabb számomra. Hogy tehettem ezt? A francba is. Azt a férfit nem sajnáltam, hogy jött ő ahhoz, hogy bármilyen megjegyzést is tegyen ránk vagy rám. Inkább csak azt, hogy ezzel Sam-re a frászt hoztam, az biztos.
De ő mégis itt állt most velem szemben bátran. Bár érteném, hogy hogyan is gondolja ezeket. Bár van egy olyan érzésem, hogy tapasztalatból mondta ezt. De az ezután következő dolgok voltak azok, amik igazán megleptek. Sam olyan hirtelen mozdult, hogy reagálni sem volt időm. Ő volt az, aki átölelt engem és az érintése... Éreztem, hogy remeg, de mégis átölelt, mert erre volt szükségem. Sóhajtva hajtottam le a fejemet a vállára és egyszerűen csak átadtam magamat ennek az érzésnek. Ha tudná, hogy mióta nem éreztem ilyen törődést. Mert ő tényleg törődött velem és ez hihetetlenül jó érzés. Én már azzal is elégedett lennék, ha megállíthatnám most az időt.
De aztán ellépett tőlem, de nem engedett el. Nem hagy egyedül.* -Bízok benned. *Persze, hogy bízok benne. Ha ő mer bennem bízni, akkor én miért is ne mernék benne bízni.*
-Megöleltél...nem is kellett olyan sokat várni rá. *Mosolyodtam el kicsit, hogy oldjam a feszültséget. No meg ha el is szúrtam egy kicsit a napot, talán még helyrehozható. Nem akarom, hogy ez az emlék legyen a legerősebb a mai napról.* -Tudom, gyenge próbálkozás, de mit szólnál egy vattacukorhoz? Vagy esetleg egy utazás az óriáskeréken? *Remélem még nem szeretne hazamenni, mert azért akadna itt még kipróbálnivaló. Még az óriáskerékre is hajlandó lennék felülni. Persze, ha menni szeretne azt is megértem, hisz azért van mit átgondolnia.*
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Sammy & Dim - Móka a vidámparkban
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: