Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Share | 
 
Jeremiah & Madison - Can we keep it?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Márc. 21, 2017 8:08 pm Keletkezett az írás





Az elmúlt napokban sajnos alig láttam a férjem – ha mégis, akkor többnyire csak aludt vagy evett, esetleg elkezdtünk nézni vacsora közben egy filmet, és a kanapén, villával a kezében aludt el. Néha előfordul, hogy a helyettesítések és a magánrendelése, meg a saját beosztása miatt így összejönnek a dolgok. Ezt minden orvos feleség tudja, és el is kell fogadnunk. Meg lehet szokni, még ha nem is éppen könnyű. Ma szabad napja van, hogy aztán holnap megint egész nap a rendelőjében legyen, aztán éjjel ügyelnie is kell. Ilyenkor, teliholdkor dolga is akad bőven, hiszen nincs annyi szülésznő a világon, aki elegendő lenne a telihold és a tavaszi frontok hozta bébiáradat világra segítéséhez.
Valamikor az éjszaka közepén ért haza, de ha jól láttam már inkább hajnalodott. Nem mindig várom meg ébren, hiszen akkor mindketten olyanok lennénk mint a mosott egér minden értelmes indok nélkül. Persze, felriadtam amikor bebújt mellém az ágyba, és addig simogattam félálomban a haját míg el nem aludt ő is. Most pihen, már dél is elmúlt, de nem akarom felkelteni. Nem sok értelmét látom a dolognak. Inkább a házban pakolászok, ebédet is főzök, és azon töprengek, hogy mit csináljunk délután. Úgy döntök, hogy egy laza biciklis túra a parton megfelelő lenne, elő is veszem hát a garázsból a bicikliket, és a teraszon, az ösvény kezdetéhez állítom őket. Kényelmes de sportos darabok, igazi mountain bike mind a kettő, teleszkópokkal és miegyébbel, hogy terepen is tudjunk menni velük. Természetesen a két bukósisak, a kar és térd védők, protektoros mellények is már ki vannak készítve. Szeretem az extrém sportokat, a búvárkodást, hegyi biciklit, ilyesmit. Nem vagyok egy átlagos csaj, tudom én, de szerencsére eddig még mindig partner volt a hobbik terén a párom is.
Szeretem, hogy aktív életet élünk, gyakran találkozunk a barátainkkal (leginkább az ő barátaival). Igaz, a többség engem nem igazán kedvelt, főleg mikor másról sem tudtam beszélni csak a pénzről és a cipőkről. Mostanában már kedvesek velem, főleg mióta a családosok gyerekeivel is foglalkozok, játszok velük. Harry (a plasztikai sebész aki az én karomat is össze foltozta) felesége lassan szülni fog, ez már a harmadik gyerekük lesz. Méltányolom, hogy Jerry még nem hozta fel egyszer sem, hogy ők bizony a mi esküvőnkön jöttek össze a pezsgő-gőzös mámorban, mint oly sok pár az ismerőseink közül. És nekik már a harmadik babájuk fog megszületni, mi pedig még mindig csak kettecskén…
Sokat gondolkodok ezen, mióta kinyílt annak a vendégszoba-baba birodalomnak az ajtaja. Helyénvaló ez, hogy ketten vagyunk? Rendben van ez így? A válasz természetesen nem. Nekünk is már rég családban kellene élnünk, de sajnos az elmúlt években túl sok időt vesztegettünk arra, hogy a magunk bajával foglalkozzunk. Karrier, félelem, összetört álmok. Nem lett volna jó ötlet abba a környezetbe még egy ártatlan kisbabát is belerángatni. Miközben az ebédet készítem, és ráérősen szeletelem a grillezett csirke, zöldségek és a rizs mellé szánt saláta alapanyagait, nagyokat sóhajtok. Még sosem gondolkodtam el ezen, de mi van, ha velem van a gond? A fogantatás sima liba, hiszen egyik terhességem sem terveztük be, mégis valahogy becsúsztak. Csak ami utána jött… mi van, ha nem tudok kihordani egy magzatot?
Szomorkás fintorral az arcomon, tétován érintem meg lapos hasamat és keskeny csípőmet. Biztosan bennem van a hiba. Bár a férjem nőgyógyász, mégsem engedem, hogy ő vizsgáljon, más az orvosom. Nem tartom jó ötletnek, hogy szakmai szemmel vizslasson, hiszen bennem jobban szeretném ha a feleségét és a szeretett nőt látná, és nem a „munkát”. Persze, amikor baj volt, csak benne és az ő szaktudásában bíztam meg. Nehéz dolgok ezek, bizony nehezek. Újabb sóhaj után állok neki szép, egyenletes kockákra szeletelni egy napsárga paprikát. Olyan jó most kettesben… épp csak kibékültünk, és élvezek minden percet amikor együtt lehetünk. Mégis, amióta csak kiderült, hogy milyen nagyon félreértettük egymást, azóta motoszkál bennem a gondolat, hogy gyereket akarok. Mindig is akartam, és most valahogy kevésbé félek az egésztől. De még így is az egészséges határérték felett áll a rettegésem foka. Nem tudom mit kellene csinálni. Talán az lenne a legjobb, ha megvizsgálna… vagy legalább megbeszélnénk, hogy a kollégája mit mondott nekem a héten, amikor nála jártam. És persze megnézné azokat a bogyókat is, amiket felírtak nekem. Majd ebéd után sort kerítünk erre is, még nem vettem be egyetlen szem gyógyszert sem. Nem is azért nem mondtam el neki ezeket mert megint titkolózni akarok, hanem mert egyszerűen nem volt rá alkalom – hiszen az elmúlt napokban gyakorlatilag aludni járt haza. Biztosan nem lesz mérges emiatt, ha jobban belegondol majd.
Észre sem vettem, hogy besötétedett, csak most, hogy egy nagyot dörren az ég. Ennyit a biciklizésről. Kiszaladok a kertbe, hogy behozzam a szépen összekészített bicajokat. Errefelé hirtelen tud feltámadni a szeszélyes, vihar erejű szél, így késlekedés nélkül teszem helyükre a kétkerekű csodákat. Aztán, a meggy bordó, sportosan karcsú járgányomra siklik a tekintetem. A helyén áll, a tágas garázsban, de Jeremiah kocsija kint áll, és amilyen erős lett ez a szél, jobb lenne ha azzal is beállnék. Felkapom hát a pótkulcsot, és kiszaladok a szemerkélő esőbe, hogy aztán lendületből huppanjak be a vezető ülésre. Ezért is szeretem a cabriót. Azért meg nem, mert egy ilyen zuhé után olyan lenne a bőr kárpit mint egy medence. Miért nem húzza fel sosem a tetőt, ha hazaér, nem értem.
Nagyot fújok, amikor lecsukódik mögöttem a garázs ajtaja. Még ez alatt a fél perc alatt is nedves lett a pólóm és a hajam az esőtől. Ez is megvan, nem ázott rommá a drága férjem kocsija, ennyi legalábbis nem árt neki. Behunyom a szemem, és csak hallgatom, ahogy az esőcseppek az ajtón koppannak. Jerry már biztosan felébredt erre a zajra, de nem baj, úgyis kész van már az ebéd is.
- Na, menjünk be. – nyitom ki a szemem, de legnagyobb megdöbbenésemre nem a megszokott kormány és szélvédő látványa tárul elém, hanem egy bőrig ázott, kíváncsi szemeket meresztgető kölyökmacskáé, aki a kormánykeréken egyensúlyozik ügyetlen tappancsaival, hogy aztán az ölembe pottyanjon. – Hát te meg hogy kerültél ide? – nem mintha válaszolni tudna, de logikus a kérdés. Aztán látom, hogy az anyós ülés bőrkárpitja itt-ott kissé ki van lyukasztva, mintha apró tűszúrások áldozata lett volna. Szóval, a kocsiban bújt el ez a kis betolakodó. - Mindig mondom neki, hogy zárja be rendesen a kocsit... hát, lerendezted alaposan! - vigyorodok el önfeledten.
Mivel odakint nagyban tombol a vihar, ő pedig szemlátomást kicsi és elhagyatott, két tenyerembe fogom óvatosan, majd mellkasomhoz szorítom finoman, hogy megnyugodjon miközben a konyha felé sétálok ráérősen. Anyáéknak is van macskája, és Binx is mindig Zen lesz, ha hallja a szívverésem. Keresek majd egy törölközőt amibe bebugyolálhatom, és némi laktóz mentes tejet is, hisz biztos éhes. Aztán, ha már elcsitult majd a vihar, meglátjuk mi lesz a sorsa, illetve, mit szól majd hozzá Jerry.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Márc. 22, 2017 11:58 pm Keletkezett az írás



Nos, könnyű úgy mellőzni a babatémát, hogy az ember gyakorlatilag csak aludni meg enni jár haza. Igaz, ha Maddie nem lenne, valószínűleg még azzal sem törném magam, hogy megtegyem a kórház és a házunk közötti utat napjában legalább kétszer, hanem inkább szereztem volna be egy ágyat a rendelőmbe... Mert nem lenne egyszerűbb? Határozottan!
De lévén, nem egyedül élek, így ha tehetem – és van legalább pár órányi időm, hogy egyáltalán legyen értelme hazakocsikáznom – akkor mindig inkább autóba ülök, és vezetek, még ha a puszta jelenlétemen túl különösebb hasznom nem is igen akad.
A mai nap sem volt különb... miután az éjszaka közepén hazaestem és beájultam az ágyba Maddie mellé, az már fel sem tűnt, hogy mire reggel az ébresztőm csörgött – naná, hogy olyan fáradt voltam, hogy megint elfelejtettem kikapcsolni – addigra már ő is felvolt. Csak félálomban próbáltam kitapogatni azt az átkozott, csipogó ketyerét, hogy miután végre elhallgatott, átforduljak a másik oldalamra, magamhoz ölelve a feleségem párnáját, és aludjak is tovább mint valami békés kisgyerek.
Őszintén? Elképzelésem sem volt, hogy meddig aludhattam végül. Először azt hittem, hogy villámlik odakint, és annak a zaja ébresztett fel, de lassacskán leesett, hogy nem erről van szó, a hasam kezdett tüntetni amiatt, hogy már sok-sok órája annak, hogy utoljára ettem. Két ásítás közt álmosan dörgöltem meg a szemeimet, hátha segít valamicskét, de nem nagyon, csak amikor kinéztem az ablakon, s láttam, mennyire besötétedett, tört rám némi lelkiismeret-furdalás: ennyit a szabadnapomról, úgy tűnik, az egészet átaludtam. De legalább esik az eső!
Egy darabig az ágy szélén üldögélve hallgattam, ahogy az esőcseppek kopognak az ablakon, mígnem végül magamra kaptam egy pólót, és rászántam magam, hogy miután tettem egy kitérőt a fürdőszoba felé, lemásszak a földszintre, mint valami téli álmából ébredt mormota.
A finom illatokat már a lépcsőn lefelé menet sikerült elcsípni, egyből össze is futott a nyál a számban, miközben azt találgattam magamban, hogy mi is lehet a vacsora – vagy ebéd? Viszont amint beléptem a konyhába csalódottan állapítottam meg, hogy a feleségem itt sincs.
- Maddie! Maddie, merre vagy? – szólongattam, de hiába, válasz nem érkezett, így csak értetlenül vakargattam a tarkómat. Nem tűnt fel, hogy hagyott volna bármi üzenetet, hogy elment itthonról, és gondolom, akkor az ennivaló sem gőzölögne ott a konyhában. Elég volt mmeghallanom a hátsó ajtó nyikorgását, és egyből megvilágosodtam a kérdésemet illetően. Az meg már totálisan kiment a fejemből, hogy amikor este hazaértem, az udvaron hagytam az autót, így ha a feleségem nem kapcsol időben, holnap medence fogadott volna helyette.
- Maddie, később, ha eláll az eső, volna kedved... – amilyen lelkesen és lendületesen kezdtem bele a mondandómba, olyan hirtelen maradt is abba, amikor megláttam, hogy nem csupán a feleségem érkezik, hanem egy négylábú is vendégünk is akad, egy egészen aprócska. Megszeppenve pislogok néhányat, mint ha képzelődnék, és csak valami álom lenne ez is, de hiába, a kis kölyökmacska csak nem tűnik el a feleségem kezei közül.
- Hát ez? – bukik ki belőlem a meglehetősen szűkszavú kérdés. Természetesen azt én is látom, hogy egy kiscica, a kérdés inkább arra irányult, hogy mégis, hogy a francba került ez a mi házunkba? Lemaradtam valamiről? Úgy néz ki, mindenesetre azért közelebb sétálok, egyrészt, hogy egy csókkal köszöntsem a nejemet, másrészt, hogy közelebbről is megnézzem ezt a kis szőrgolyót. Még óvatosan meg is bököm, de úgy néz ki, hogy tényleg igazi, legalábbis a panaszos nyekergéséből ítélve.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Márc. 23, 2017 2:23 pm Keletkezett az írás



Rengeteg előnye van annak, hogy a tengerparton élünk. A kilátás közülük a legjobb, imádok az óceán végtelen kékségére ébredni, vagy a hullámokat bámulva meginni a reggeli kávét. Ebédelni is a teraszon szerettem volna, de az eső ennek is keresztbe tett. Néha a dolgok nem rajtunk múlnak, máskor pedig igen. Talán mégis megépíthettük volna azt a télikertet, és akkor egész évben élvezhetnénk a teraszt. Másfelől viszont, ha ott lenne az az üvegfalú monstrum a nappali egyik végében, akkor már az egész ház, távolról sem hasonlítana egy otthonra. Örülök, hogy Jeremiah lebeszélt róla annak idején, pedig épp az ő angliai házukban tetszett meg a dolog.
A kocsival beparkolni muszáj volt, mert még ha fel is húztam volna a tetőt, itt a parton erős a szél, és ki tudja mit visz magával. Tavaly egy hatalmas vihar két ablakunkat is betörte, azután szereltettünk fel mindenhová redőnyöket is. Szóval, jobb helye van a járgánynak a házban, ez vitathatatlan. A benne rejtőzködő macska kérdése pedig már egy teljesen más kérdés.
Óvatosan tartom a tenyereimben, mert még nagyon kicsi. Biztosan elkóborolt, vagy elárvult, az ilyen csöppségek még a mamájuk mellett szoktak lenni, és ott is a helyük. Ki lenne képes csak úgy kirakni a nagyvilágba? Szívtelenek, annyi biztos! Látszik, hogy rémült, egyrészt attól, hogy most kézben van, másrészt a szabálytalan időközönként érkező villámok és dörgések miatt is. Helyes kis jószág ezzel a hamuszürke bundájával, nekem mindenesetre nagyon tetszik.
Hallom, hogy a férjem már felkelt, ezért a konyha felé sietek a kis szőrmókkal. Biztosan a hasa hozta le az emeletről, gondolom már éhes.
- Itt vagyok! Csak beálltam a kocsiddal mielőtt szétázna teljesen. – kiáltok előre, de már látom is, ahogy frissen ébredt, kócos hajjal áll a ház közepén. Imádom amikor még ilyen gyűrött, és az agya sem vette még fel a fordulatszámot! Éveket fiatalodik tőle, mert ugye míg nincs gondolkodás addig nincsenek gondok sem. Megtorpanok, és megvárom, hogy elém érjen miközben a tappancsos próbál kapaszkodni a pólómba, úgy tűnik nem tetszik neki az utazás. Az eső gondolom még ennyire sem tetszene neki!
- Mit? – kérdezem mosolyogva, miközben felemelem az állam, és kérem a „reggeli” puszimat. Ami jár az jár, ne spóroljunk a puszikkal! Hová vezetne az? Aztán felfogom, hogy meglepődött a szőrös kis jószág jelenlététől. Mit ne mondjak, én is megdöbbentem először, de tulajdonképpen örülök neki. Eddig legalábbis örültem, nem tudom mit szól a kis vendégünkhöz.
Azt hiszem, nem tetszik neki, hiszen egyből el is akadt a szava, és megböködi az állatot. Fogást váltok, hiszen egy kezemben is elfér, a másikkal pedig meg tudom simogatni a kis puha pocakját és a füleit is. Vállat vonok. Végül is, nem tudom hogyan került hozzánk.
- Azt hiszem az autóban húzta meg magát miután hazaértél, én meg már csak akkor vettem észre, hogy benne van amikor a garázsban voltam. Gondoltam, meghúzhatja nálunk magát, ha már így alakult. – elmosolyodok, mert a bársonytalpú dorombolással is jelzi pillanatnyi elégedettségét. Közben persze Theo arcát is vizsgálgatom, próbálom kitalálni, hogy mit is gondolhat erről a kialakult helyzetről. Végül régi jó szokásom, a halogatás mellett döntök. Ha úgy teszek, mintha mindig is itt lett volna ez a macska, talán könnyebb dolgom lesz. Mert őszintén szólva, első pillantásra megtetszett. Ahogy a gondolattal is játszadozom, hogy meg kellene tartani. Mi baj lehet belőle?
- Keresek neki valami kosarat vagy dobozt, és ebédelhetünk. – a gardrób ajtóhoz lépek, hogy elővegyem a piknik kosarat, és a pokrócot amit a partra szoktunk vinni. Abban elfér szerintem, legalább addig míg eszünk és megbeszéljük, hogy mi legyen a sorsa. Közben felteszem a szokásos kérdéseket is, hiszen tegnap reggel óta egy árva szót sem váltottunk egymással.
- Milyen volt a kórházban? Ki tudtad pihenni magad? – aztán rájövök, hogy ha az egyik kezemben a macska van, a másikban meg a kosár és a pokróc, az egyiket el fogom ejteni, és nem szeretném traumatizálni ezt a kis szőrmókot. – Segíts kérlek. – pillantok rá fel, hiszen egyedül nem megy, legalábbis úgy nem, hogy mihamarabb kajához jussunk mi is.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Márc. 23, 2017 10:13 pm Keletkezett az írás



Már akkor elindulok a konyhából a terasz felé, ahogy meghallom, hogy nyílik a hátsó ajtó, így valahol félúton találkozunk. Csak csodálkozva pislogok, amikor az autót emlegeti, mert azt érzékeltem, hogy szakad az eső, de hogy a kocsiból hol szálltam ki tegnap este egészen pontosan... kettőt és könnyebbet, ha meggebedek, sem tudnék rá válaszolni.
- Ezek szerint megint elfelejtettem beállni vele a garázsba...? – kérdezek rá óvatosan, bár költöi a kérdés, ha nem így lenne, akkor ő sem állítana ilyesmiket – Mondtam már, hogy imádlak? – nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküle, pláne, hogy megint a minden-szép-minden-jó korszakunkat éljük. Vagy még mindig, nézőpont kérdése. Imádom ezt is.
- Sétálni egyet a parton. – fejezem be a félbemaradt mondatomat, hisz mindig is imádtam az esős időt, sok emberrel szemben talán még jobban is kedvelem ezt, mint a nyári kánikulát. Hiába, Londonban is folyton esik az eső, én meg mindig is szerettem az eső illatát. De elég vetnem egy pillantást az extra-pici négylábú kis szőrgolyóra, hogy sejteni véljem, úgy sem lesz belőle semmi.
- Ez? Az én autómban? – értetlenkedek tovább, és már kérdezősködnék is tovább, hogy mikor? Hogyan? Miért...? És legfőképpen: Hogy nem vettem észre? De be kell látnom, ha én magam sem tudom a válaszokat erre, akkor valószínűleg a nejem sem lesz okosabb.
- Ötletem sincs, hogy mikor került oda. Bár amilyen fáradtan indultam haza... örülök, hogy egyáltalán hazaértem. Szerintem ha egy kenguru terpeszkedett volna a hátsó ülésen, az sem tűnt volna fel. – vallom be, tudom, nem túl okos dolog ilyen kimerülten a volán mögé ülni, és ráadásul balesetveszélyes is, de legalább nincs szinte semmi forgalom. Csak azért meg nem akartam az éjszaka közepén felébreszteni Madisont, hogy ugyan, jöjjön már el értem a kórházba, és hozzon haza... Legalább ő hadd aludjon nyugodtan, ha nekem ilyen zizis a munkabeosztásom mostanában.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem csak átmenetileg vendégeskedne nállunk, hanem hosszabb távon maradna? – sandítok Madisonra, még ha nem is mondta ki szó szerint, elég csak egy pillantást vetni rá, már most hogy dúl a szerelem köztü. Hogy féltékeny vagyok-e? Egy kismacskára? Ááá, dehogy! - Végül is, elég nagy a ház, elférni elfér... – igaz, reménykedtem benne, hogy ha már egyszer bővülni volt a létszám nálunk, akkor az inkább a saját gyerekünk, és nem egy háziállat miatt, de szerencsére még időben a nyelvembe harapok, mielőtt hangot adhatnék a véleményemnek.
- Amíg nem élezi a karmait a bútorokon, hintázik a függönyön, lyuggatja ki az ingjeimet, szarja össze az egész lakást, meg borít mindent macskaszőr, addig nem bánom, felőlem maradhat. De most szólok, nem fog velünk aludni, sőt... ha meglátom, hogy az ágyon terpeszkedik, akkor én magam tanítom meg repülni. – szögezem le már így a legelején. Na jó, valószínűleg úgy se lenne szívem kirepíteni a szobából, annak ellenére sem, hogy állítólag mindig talpra érkeznek, és kilenc életük van. Igaz, kettőnk közül nem én vagyok a nagy macskaguru, remélem, hogy Madison tudja, hogy mit csinál, vagy képes lesz kézben tartani a dolgokat ezzel a kis szőrmókkal kapcsolatban.
- Támogatom az ötletet. Lehetőleg olyat, amiből nem tud kimászni. – jegyzem meg, miközben zsebre tett kézzel követem, csak hogy szóval tartsam, meg beszámoljak a tegnapi napomról.
- Csak a szokásos őrültek háza. Azt nem mondom, hogy gyakran ölne minket az unalom, de azért ez sem teljesen megszokott, ami mostanában van. – dőltem az ajtófélfának, részletesebben meg inkább bele sem megyek, semmi kedvem Maddie-t untatni vele, hogy milyen páciensek, betegek, esetek, miegyebek töltötték ki a mai napomat.Elég a munka a kórház falain belül, itthon ne arról szóljon már minden!
- Fogjuk rá. Bírtam volna még aludni, csak a hasam másképp látta a helyzetet. – teszem a kezem a hasamra, tekintve, hogy utoljára tegnap vacsira kaptam be pár falatot szünetben, azóta semmit sem ettem... csoda, hogy még nem haltam éhen. Vagy nem ébredtem fel hamarabb!
- Áh igen, máris! – már veszem is el a kezéből a kosarat és a pokrócot, felé tartva, hogy igazgassa el nyugodtan benne, ahogy gondolja... de aztán leesik, hogy miután fél kézzel még mindig a macskát fogja, végül inkább én látok neki, hogy előkészítsem az ideiglenes kuckót a cicának. Aztán, ha nagyon nem jó, az asszony majd megcsinálja, ahogy szeretné.
- Neked hogy telt a napod itthon? Történt valami érdekes? – érdeklődöm közben én is, fel-felpillantva, s egy két perccel később már tartom is neki a kosarat szemrevételezésre, megfelel vajon az elképzeléseinek? Mondjuk az biztos, hogy vennünk kell egy új piknikkosarat, így, ebből a macskásból már nem lenne étvágyam enni később.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Márc. 26, 2017 9:00 pm Keletkezett az írás



- Nem elégszer. – mosolyodok el miközben csak bámulom. Ennél aligha lehetnék szerencsésebb. Nézem ahogy lassan sétál felém, és elképzelni sem tudom, hogy más látvány várjon otthon. Azt hiszem, így nézhet ki a boldogság. Ha le kellene rajzolnom, pont így festene. Úgy mint Jerry, a kócos hajával, pólóban, álmosan… - De én is imádlak téged. – teszem még hozzá, hogy megnyugodjon. Még hajlamosak vagyunk lőporos hordókon ücsörögni, ami a kapcsolatunkat illeti, óvatoskodunk, hízelgünk, lenyeljük a békát. Vége lesz ennek valamikor? Nem mintha ne lennék boldog mellette, de kezd fárasztó lenni, hogy mindketten próbáljuk a legjobb formánkat hozni. Én legalábbis nagyon igyekszem.
- Sétálhatunk. – tudom, hogy azt gondolja úgyse lesz belőle semmi, de hé! Van ám fürdőszobánk ahová be tudjuk pakolni a kis vendégünket míg nem tudjuk szemmel tartani. – Én biciklizni akartam, de nagyon csúszna az ösvény. – kissé csalódottan húzom el a szám. Jobb lett volna egy kis adrenalin, de arról gondoskodhatunk ezernyi más módon is. Sőt, ha ez a kis tappancsos beveti magát, nem lesz itt hiány izgalmakból.
- Nem szeretem, ha ilyen fáradtan vezetsz. Inkább elmegyek érted, nem érdekel milyen késő van. – jegyzem meg halkan. Értékelem, hogy bedobta azt a kengurus poént, de tényleg nem örülök neki, hogy inkább hazavezet olyankor is, ha már majd’ összeesik a fáradtságtól. Veszélyes, és ismerem már annyira, hogy nem azért van cabrioja, mert szeret a sebességhatárokon belül közlekedni. Féltem, és ezt legalább milliószor elmondtam már, hasztalan.
Közben a kismacska ismerkedik velem, és a hellyel is. Rózsaszín orrát magasra emeli, és a levegőt szaglássza, miközben élvezi a hirtelen jött biztonságot a kezeim közt. Kislány korom óta mindig volt a háznál macskánk, csak mióta férjhez mentem, azóta hiányoznak az életemből és a mindennapokból. Azt hiszem, még nem is beszéltünk a háziállat témáról, ami nem is csoda hiszen annyit veszekedtünk a gyerek miatt, hogy talán nem is maradt rá időnk. Ráadásul Theo se tűnik annak a tipikus macskás fazonnak.
- Elég nagy a ház, és el is fér majd. Alig fogod észrevenni! Juhuu! – kuncogok vidáman, miközben óvatosan ölelem magamhoz az új legjobb barátommá avanzsált macskát. – Majd beilleszkedik és én is megtanítom majd mindenre amit tudnia kell. – kétségtelen, hogy bár az idő elromlott, az én napom egyre jobban alakul! Van egy macskánk! Gondolatban már állítom is össze a bevásároló listát, hogy mikre lesz szüksége. Tálka, alom, macska kaja, nyakörv, kosárka, játékok, óh, rengeteg holmi! És majd elviszem állatorvoshoz is, és… hékás, miért ez a nagy szigor? Izgatottan csillogó szemeimmel nézek rá, engem nem érdekelnek ezek a dolgok, amiket ő már most megtiltott. Persze, nem akarok csurom macskaszőrös lenni, de ezzel jár az ilyesmi. Elkerülhetetlen lesz néhány dolog.
- Rendben, oké! Úgy lesz ahogy akarod. – gyakorlatilag az összes dolgot felsorolta, amit minden egyes kölyök macska szokott csinálni. Függönyön lógni, kanapén és ingeken körmöt élezni, amíg nem szobatiszta addig összekakálni mindent, hullajtani a szőrét amikor vedlik vagy növésben van… És igen, szeretnek a gazdáikkal aludni. Azt hiszem, tisztán látszik, hogy fogalma sincs mivel jár egy ilyen kisállat a családban. Annyira már ismerem, hogy tudom, hogy nem dobná ki a hálóból szegényt, de nem valószínű, hogy a szőrmók a lábujjait rágcsálhatja éjjel.
- A piknikkosárra gondoltam, abból biztosan nem tud kimászni. – feszültnek érzem a helyzetet ami kialakult így a macska miatt. De azért nem reménytelen, csak kerüljön mielőbb a kosárba, és ne legyen szem előtt, mert akkor egészen biztos, hogy ki fogja akasztani az én drága férjemet. Ahogy elnézem, nem valami nagy bizalommal méregetik egymást.
Terelem is a témát, de a szokott választ kapom. Pontosabban, a szokott hosszúságút. Pedig tényleg érdekelni szokott, hogy mik történtek vele, mi volt a kórházban. Elvégre ha egész nap nem látjuk egymást, nem tudom miket csinál, de biztosan érdekesebb dolgokat mint amik velem történnek. Sebaj, mert közben azért megtaláltam a kosarat és a pokrócot is, de nem igazán megy egyedül a dolog.
- Remélem a hasad elégedett lesz az ebéddel. – közben csak mosolyogva várom, hogy elvegye a kosarat, és nézem ahogy rendezgeti benne a pokrócot. Nem is tudtam, hogy ennyire nem megy neki ez a fészekrakás dolog, de majd gyakoroljuk mielőtt még oda jutnánk, hogy gyereket vállalunk. Nem állok neki igazgatni a pokrócot, a macskának pont meg fog felelni. – Kösz! – bele is teszem a kiscicát, aki már szaglássza is a pihepuha új helyét.
- Hát… már hiányoztál nagyon, hogy nem nagyon találkoztunk. Tegnap előtt bent voltam a kórházban és kerestelek, de azt mondták, hogy épp egy szülésnél segítesz szóval gondoltam majd otthon beszélgetünk. – közben lerakom a kosarat is, és lehajtom a fedelét. Fonott kis kosárka, nem fog megfulladni benne a bársonytalpú, de mivel elég kicsi, ki sem tud majd szabadulni belőle amíg mi megebédelünk. Üres gyomorral nem mindig kedves az én drágám, na meg aztán tényleg jó lenne, ha meg tudnánk probléma mentesen beszélni, hogy miket mondott nekem az orvosom (akinek nem mellesleg ő a „főnöke”).
Közben megmosom a kezemet, és előveszem a tányérokat, hogy valahogy tálaljam az ételt. Sosem volt erősségem a gusztusos tálalás, valahogy mindig félre sikerül, és mintha egy óvodás pacsmagolta volna össze a fogásokat a tányér közepére… pedig az íze finom, és jól is nézne ki, ha nem próbálnám meg kiszedni a tányérokra. Lehet, hogy inkább hagynom kellene máskor őt, hogy tálaljon? Majd kipróbáljuk azt is.
Aztán, ha már minden a tányérokon és az asztalon van, leülök a helyemre, hogy minimális gondterheltséggel az arcomon kezdjek el falatozni. Nem tudom, hogyan kellene belevágnom egy újabb beszélgetésbe amiből meglehet, hogy kiakadás lesz.
- Milyen lett? – teszem fel inkább a kitérő kérdést.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Márc. 27, 2017 10:21 pm Keletkezett az írás



- Ha nem kezd el megint szakad le megint az ég... – teszem hozzá, mert bár engem a legkevésbé sem zavar az esőben sétálgatni, sőt mi több, egyenesen imádom, de azt már kevésbé, amikor mindenféle szemetet, falevelet, meg szomszéd napozóágyat vág hozzád a szél. Legyünk őszinték, itt, a tengerparton pedig egészen viharos erejű szelek kísérik az esőzést, sok esetben.
- Majd meglátjuk, milyen lesz a idő. De ha nem süt ki a nap, akkor esélyes, hogy a kerékpározás marad máskorra, vizesen tényleg elég csúszósak azok a kövek. – adok igazat neki, mert bár a biciklizés jó kis kikapcsolódás, de nem hiányzik, hogy valamelyikünk összetörje magát csak azért, mert megcsúszik a kerék, vagy nem fog jól a fék.
- Tudom... – felelem csendesen, hisz nem először ajánlja fel, és azzal is tisztában vagyok, hogy igaza van... de másfelől meg tényleg nincs szívem csak ezért felrángatni az éjszaka közepén, hisz ha én már úgy is használhatatlan vagyok a fáradtságtól, legalább ő pihenjen nyugodtan. Mondanám, hogy majd igyekszem úgy ütemezni a munkát, hogy kevesebb dupla műszakom legyen, de sajnos, nem ilyen egyszerű a téma.
- Talált, süllyedt. Lottóznom kéne, úgy lehet. – görbül féloldalas mosolyra a szám, miután úgy tűnik, bejött a „tippem”, bár már magában Maddie gyermetek lelkesedése is mosolyra készteti az embert.
- Abban nem kételkedtem egy percig sem. – teszem hozzá csendesen, és valóban így is gondolom, tekintve, hogy mennyire odavan a macskákért. Nálam ez valahogy kimaradt, otthon kutyánk volt gyerekként, azok meg ugyebár köztudottan nem kompatibilisek a macskákkal, miután meg ide költöztem, bőven lefoglalt az egyetem meg a munka ahhoz, hogy egyáltalán házikedvencen gondolkozzak. Nem mint ha most annyira hiányzott volna az életemből, de így belegondolva, talán annyira mégsem rossz ötlet, mint amilyennek elsőre tűnik. Madison mást most oda meg vissza van érte, és belegondolva, hogy mennyit van itthon egyedül, amíg én a kórházban dolgozok, talán nem is jön rosszul, hogy van, ami – vagy aki? – leköti a figyelmét addig is.
- Nagyszerű, akkor ezt túl is tárgyaltuk. – hagyom annyiban a témát, abban a naiv hitben élve, hogy csak mert a feleségem megígérte, az alább felsorolt problémák közül egyre se lesz gondom a jövőben...
- Ha rázárod a fedelet, akkor biztos nem. Mondanám, hogy a fürdőkáddal sem hiszem, hogy boldogulna, de a kosár talán jobb választás. – ha már valamit be kell áldozni a kis doromboló miatt, inkább legyen egy sima kosár, mint a kád, amiben esténként áztatjuk magunkat, nem igaz?
- Én is, de ha az íze is olyan ínycsiklandozó, mint az illata, akkor biztosan az lesz. – ha meg nem, nos, szerencsére nem vagyok túl válogatós, szóval hacsak nem valami odaégetett, ehetetlenül túlfűszerezett valamit raknak elém a tányéron, akkor azt jó eséllyel úgy is eltüntetem róla. Igyekszem is mielőbb elrendezni azt a pokrócot a kosárban, pláne, mert a hasam ismét korog egyet emlékeztetésként, hány fogást is hagytam ki a mai nap eddig, szóval hagyjuk a macskát egyelőre, majd foglalkozunk vele, ha nem fenyeget az éhenhalás veszélye.
- Tudom, tudom... a fene sem gondolta volna, hogy így felgyülemlik a munka tavasszal. Biztos a frontok miatt. – igaz, ősszel több kisbaba szokott születni, de azért panaszra most sincs ok, nem unatkozunk egy percet sem odabent a kórházban.
- Tényleg? Nekem nem is szólt róla az asszisztensem... – jegyzem meg némileg csodálkozva, ha legközelebb megyek dolgozni, majd ne felejtsek el rákérdezni, vagy szóvá tenni neki a dolgot – De ha szülésnél segédkezdtem... akkor azt hiszem, megvan, hogy melyik. Aznap csak kettő volt, az egyik egészen hamar és zökkenőmentesen zajlott, bezzeg a másik... – dörgöltem meg fáradtan a halántékomat, miközben azon dilemmáztam, mennyire avassam be Madisont a történtekbe. Egyrészt, mert orvosi titoktartás, másrészt, mert tisztában vagyok vele, hogy a nők többsége hallani sem akar semmilyen szüléssel kapcsolatos „történetről” vagy „rémtörténetről”, mielőtt ők maguk oda jutnának. És tekintve, hogy milyen félelmekkel küzdött korábban a drágám, nem vagyok benne biztos, hogy csak rontanék a helyzenek, így inkább maradok a szűkszavúbb, diplomatikusabb változatnál. Pláne, mert igazából elképzelésem sincs, ő melyik táborba tartozik ilyen téren.
- ...nos, mondjuk úgy, hogy a vajúdás is órákig elhúzódott, és komplikációk is akadtak. De úgy tűnik, hogy a jövő héten már a baba meg az anyuka is hazamehetnek. – fogtam rövidre, miközben Madisonra vártam, kell-e segíteni valamit a tálalással, ha meg nem, akkor csak ülök a helyemen és várok jó gyerek módjára, amíg elém kerül a tányér, hogy aztán egy „jó étvágyat” után neki is lássak.
- Finom lett. Ilyet csinálhatunk máskor is. – válaszolok a kérdésére két falat között, igaz, míg a tányérom tartalmának nagy része el nem tűnik, addig mondhatni minden szó nélkül termelem befelé az ebédemet-vacsorámat. Nem is kell hozzá túl sok idő, annyi szent, este meg majd hallgathatja Maddie a látványos szenvedésem, hogy túlettem magam...
- Tényleg, ha már evés... ez a kismacska elég nagy már ahhoz, hogy egyedül egyen? - jut eszembe egy kérdés, mert az igazat megvallva halvány elképzelésem van, hogy mikor kell amúgy elválasztani őket az anyjuktól, vagy egyébként mikor kezdenének el szilárd ételt enni a tej helyett.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Márc. 28, 2017 11:25 pm Keletkezett az írás



- Hát akkor majd maradunk otthon és sétálunk ha jobb idő lesz. Addig meg kiülünk majd a teraszra és élvezzük az eső illatát borozgatás közben. – rég nem iszogattunk már. Sőt, rég nem volt egy nyugis esténk sem, hiszen vagy otthon sem volt, vagy elfoglaltuk magunkat. Mozi, vacsorák kettesben vagy a barátainkkal. De otthon egy kis békesség, arra még nem sok alkalmunk volt. Talán majd most.
- De ha tudod akkor miért nem hívsz fel? Féltelek. – biggyesztem csalódottan az ajkam. Értékelem, hogy hagyni akar aludni, pihenni, de hogyan lehetne valaha is egy nyugodalmas éjszakám, ha vele valami történne? Ha valami baleset érné csak mert nem hívott fel, én pedig az ágyamban szuszognék mit sem sejtve? Néha túlzásba viszi a gondoskodást, igazán fel tudnék kelni és el tudnék menni érte, ha már egyszer ő dolgozik én meg csak itthon kuksolok.
- Sokat leszek majd vele. Együtt várunk majd haza. – csak simogatom a kis szőrmókot. Lehet, hogy mindenki hülyének néz majd amiért naphosszat egy macskához beszélek majd, de nem nagyobb bolondság ez mint egy csecsemőhöz beszélni. Körülbelül ugyanannyit fognak fel belőle mindketten, és legalább nem leszek egyedül. Lesz aki lefoglal, és talán ha egy macskáról gondoskodok… nem fogok már annyira félni valaki másról gondoskodni. Nem tudom, ezek még szörnyen homályos dolgok nekem.
- Azért persze… előfordulhatnak balesetek. – pillantok rá, mert amíg nem tanulja meg, hogy mit szabad és mit nem, addig nem tudok garanciát vállalni érte. Lehetetlenség is lenne elvárni egy ilyen cseppnyi kis állattól, hogy egyből mindent tudjon. Egyelőre annak is örülnék, ha már tudna enni egyedül. De az majd úgyis kiderül, ha szerzünk neki valami ételt.
- Hát, mégis csak puhább és melegebb. Kicsi még, biztos megijedne egy hideg, csúszós kádban. Bár nem árt majd megfürdetni. – mosolygok le a szőrmókra, miközben várom, hogy a férjem eligazgassa a pokrócot. Úgy tűnik mindkettőnknek vannak hiányosságai, nem csak nekem. Bár az igaz, hogy szereti a gyerekeket, de alaposabban belegondolva még sosem láttam kakis pelenkával. Se tiszta pelenkával, se úgy általában… úgy tűnik van még mit tanulnunk mielőtt be mernék vállalni egy ártatlan gyereket akivel aztán majd lövésünk se lenne, hogy mit kezdjünk. Jobb, ha mindketten csiszolgatjuk előtte ezeket a szülői ösztönöket vagy miket.
- Csak egy kis csirke és grillezett zöldségek rizzsel. De neked csináltam hozzá mártást is. – beleteszem a cicát a kosárba, de nem zárom le a fedelét csak lehajtom. Csoda ha ez a kis tappancsos saját magát elbírja, nem hogy még egy fedelet is felnyomjon? Lehetetlenség… Inkább az étellel foglalkozok és azzal, hogy mielőbb együnk. Éhes vagyok már én is, tagadhatatlan, és amúgy sem akarok korgó gyomorral beszélgetni. Mert ha jól hallom, Jerry gyomra már hangosan korog.
- A frontokról senki se tehet. – vonok vállat. Arról már inkább, hogy mi a bal fülem botjáért engednek mindenkit egyszerre szabadságra? Így aki bent maradt az jó nagyot szív, de ez mindig így van. A szervezésről még lenne mit tanulniuk.
- Nekem azt mondta, hogy majd üzen neked. Úgy tűnik még mindig nagyon… kedvel engem. – kuncogok a helyzet abszurditásán, mert tudom, hogy amíg külön éltünk, az asszisztensnek azt mondta, hogy ha én keresem akkor nincs bent. Mindenki kettőt találgathat, hogy ki volt a legcsalódottabb amikor kibékültünk! – És a másik? – kérdezem kíváncsian. Milyen lehet egy problémás eset? Mármint ami tényleg, szerinte is problémás és komplikált? Érdekelnek, illetve érdekelnének ezek a dolgok, hiszen egyszer majd rám is valami hasonló vár.
- Óh. De minden rendben velük? – nyilván, különben nem akarnák hazaengedni őket. De azért a kérdés jogos, ki tudja? Adódhatott valami komplikáció. Inkább lerakom a tányérokat, és én is leülök. Tőlem megszokott módon az étel nem szép, de finom. Jóval lassabban falatozok mint ő, de én reggeliztem is, vacsoráztam is rendesen. Annyira azért még nem akartam éhen halni.
- Majd legközelebb ketten csináljuk. – mosolyodok el, és már látom is, hogy mi lesz az esti program. Nyafogni fog és használhatatlan lesz bármire is, mert fájni fog a hasa. Úgy eszik mintha egy hete éhezne, bár ki tudja, lehet ez is valami pszichoszomatikus dolog. Persze meglehet, hogy tényleg csak ennyire éhes volt.
- A macska? – kapom fel a fejem meglepve, mert elmerültem a gondolataimban és abban, hogy milyen gyógyszerek és vitaminok sorakoznak a szekrényemben már megint. – Nem tudom. Talán tud már valamit enni, de el kellene mennünk valami boltba, hogy legyen rendes kajája. Valószínűleg a mai napot kihúzza valahogy, de reggel mindenképp szerzek majd neki tápot. – ma még ellesz egy kis csirkehúson és langyos, laktóz mentes tejen is. Aztán lehet jobb lenne, ha hamar elmennék a boltba hiszen macskaalom sincs itthon. Annak meg már a fele se tréfa!
- Majd ebéd után megnéznéd, hogy milyen vitaminokat írtak fel nekem? – próbálom kíméletesen felvezetni a dolgot. Elvégre, azért mentem el dokihoz, hogy kiderítsem alkalmas lennék-e arra, hogy gyerekünk legyen. Azért, hogy közelebb kerüljünk ahhoz, amit szeretne. Mégis tartok egy kicsit attól, hogy mit fog mondani. Tudom, hogy nem bízik meg annyira a kollégáiban mint saját magában, és talán igaza is van. Ajkamba harapok, majd halványan elmosolyodok és felé nyújtom a kezem.
- Azt hiszem, ideje lenne már, hogy orvost cseréljek. Van még helyed egy új betegnek? – sosem akartam, hogy ő vizsgáljon. Nem lenne helyes, eddig így gondoltam. De talán úgy még jobban tudna vigyázni rám, és nincs még egy ember az egész világon akiben annyira bíznék mint benne. Nem tudom mit szól majd hozzá, ezért csak kíváncsian várom a válaszát.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Márc. 30, 2017 12:04 pm Keletkezett az írás



- Az sem rossz megoldás. – értek egyet vele, hiába aludtam át a fél napot, attól az elmúl pár nap, vagy éppen hét alváshiányát lehetetlenség lenne egyszerre bepótolni, egy kis békés semmittevés pedig sosem árt. Legalább nem csak az alvás – munka – alvás – munka – alvás – munka mókuskereket taposom.
- Azt hittem, hogy előbb végzek. Az igazat megvallva nem is nagyon néztem az órát, csak amikor már ledöbbentem, hogy mennyi az idő. Tudod, hogy van ez, amíg pörög az ember, benne van a munkában, addig a fáradtságot sem igazán érzékeli. – igaz, az más téma, hogy miután abbamarad a pörgés, valami félelmetesen gyorsan le tud csapni a fáradtság, hogy átvegye a helyét. Tekintve, hogy nem lakunk olyan messze a kórháztól, reméltem, hogy kitart addig az energiám, amíg hazaérek.
- Na jó. – adom meg végül magam sóhajtva – Ha legközelebb ilyen lesz, akkor inkább felhívlak, rendben? – ha ez megnyugtatja, akkor legyen, legalábbis igyekszem észben tartani, aztán legrosszabb esetben pár alkalom után megint egyedül kocsikázok majd haza.
- Nagyszerű. – nevetek fel csendesen, mert nem is tudom, mit kéne szólnom ahhoz, hogy ilyen hamar eldőlt, egy macskával bővül a család. Hát, nézzük a jó oldalát, lehet, hogy nekem nem lesz a szívem csücske, de a feleségem már beleszeretett egy szempillantás alatt, és legalább addig sem lesz egész nap itthon. Elég idegőrlő tud lenni az is, amikor nincs kihez szólni. Másrészt meg úgy is mennyien hajtogatják, hogy gyerek előtt jobb valami háziállattal kezdeni ezt a gondoskodós témát, hát... meglátjuk.
- Balesetek. – somolygok az orrom alatt, persze, el tudom képzelni. Kár, hogy nem csettintésre tanul a kis szőrgolyó, de talán annyira sok gond nem lesz vele. Vagy legalább jól titkolja majd őket Maddie, mire hazaérek.
- Mert ha egy kosárba zárjuk, attól nem? – kérdezek vissza – Mindegy is, te vagy a macskaszakértő kettőnk közül, nem én. De... Fürdetni? Ezek nem maguk fürödnek? Bár, egy rendes fürdés tényleg ráfér, ha már a házon belül fog mászkálni, ki tudja, merre járt korábban. – inkább nem szagolom, fogdosom addig se, igaz, az rémlik, hogy a macskák meg a víz nem nagy barátok, szóval kíváncsi vagyok, hogyan akarja majd drága nejem kivitelezni a dolgot. Egy kölyökcicával csak elbírunk ketten, nem? Kínos lenne, hanem.
- Jól hangzik. Meg jól is néz ki, már meglestem, amikor lejöttem az emeletről. – árulom el, csak hát előbb őt szerettem volna megkeresni, ahelyett, hogy szó nélkül leülök tömni a hasam egyedül, éhség ide vagy oda, annyit még kibírok, meg a jómodorom is megmaradt.
- Nem, azokról tényleg nem. De attól még elég sok munkát ad nekünk. – igaz, nem vagyunk ezzel egyedül, a más területen dolgozó orvosok is birkóznak vele, elég például a frontérzékenyekre gondolni, vagy a szívproblémákkal küszködőkre. Magas vérnyomás... meg sorolhatnánk még.
- Cöhh, milyen diplomatikus. Na, majd... beszélek vele. – csóválom a fejem, mert az egy dolog, hogy volt rá példa, valóban azt kértem tőle, falazzon nekem a feleségem előtt, viszont gondoltam, van annyi esze, hogy ha már újra együtt élünk, érvényét veszti a korábbi kérésem. Számomra egyértelmű volt, úgy tűnik, számára kevésbé.
- Persze, a mama és a baba is jól vannak, csak a biztonság végett maradnak még pár napig megfigyelésre. A szülés után 72 óráig úgy is kötelező a bentmaradás. Adminisztráció, pihenés, meg ilyesmik. – sokan nem szeretik, mondván, ha semmi panasz, miért kell? De megvan a maga oka, hisz ha bármi gond lenne akár a kicsivel, akár az anyukával, legalább egyből tudnak rá reagálni az orvosok. Másrészt... utána úgy is maguknak kell boldogulniuk, és búcsút inthetnek a pihenésnek is, legalábbis ami a szülőket illeti.
- Ha nem alszom át megint a fél napot... vagy én aludhatok, te meg felhordod a hálóba a kóstolót? – incselkedek vele, amikor pedig visszakérdez, csak bólintok, igen, a macska...
- Meg a nagy bevásárlás előtt – vagy után – lehet, állatorvoshoz sem ártana elvinni, nem? Míg mi sötétben tapogatózunk sok mindennel, addig ő egy sima vizsgálat után megmondja biztosra. – mondjuk, hogy pontosan milyen kajára van szüksége, vagy meddig, kell-e bármi vitamint adni neki mellé, hogy anyatej helyett sima tehéntejen nevelkedik, oltások, meg a többi.
- Hm? – pillantok a feleségemre két falat csirke közt, mire sikerül felvennem a beszélgetés fonalát, hogy a macskáról ismét témát váltottunk – Persze, megnézem. Hol vannak? A fürdőszobaszekrényben a többi közt? Ki írta fel? – kérdezek rá, mert bár így látatlanban is lenne ötletem, még ha csak annyit mondott, hogy vitaminok, de beazonosítva, hogy mondjuk háziorvos vagy más területen dolgozó írta, vagy az összetételt átnézve megint teljesen más lehet a válasz. Amikor azonban meghallom a következő kérdését, egy pár pillanatra még a villa is megáll a kezemben, mielőtt a keze után nyúlnék.
- Neked mindig van. De... Hogyhogy meggondoltad magad? Vagy miért pont most? – érdeklődöm óvatosan, mert emlékszem, már régebben is említettem neki, hogy engem a legkevésbé sem zavarna, ha az orvosa (is) lennék, ő volt az, aki nem szerette volna, én pedig tiszteletben tartottam a döntését. Pont azért furdal a kíváncsiság, honnan jött most ez az ötlet?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Ápr. 03, 2017 12:59 am Keletkezett az írás



Arcomon egy meleg mosoly jelenik meg, amikor próbálja megmagyarázni azt amit úgyis tudok, és amiben amúgy nincs igaza. De nem fogok ezen veszekedni. Még akkor sem fogok, ha legközelebb megint ilyen fáradtan fog vezetni és nem telefonál nekem haza. Majd akkor balhézok ezen, ha összetöri magát, de akkor úgy készüljön, hogy bármilyen súlyos is a sérülése… az fog jobban fájni amit tőlem kap!
- Tudom hogyan működik, az agyad még pörög és míg az adrenalin kitart, addig a világot is odébb tudnád pakolni. De ez nem így működik Theo, felnőtt vagy és orvos, neked magyarázzam, hogy milyen következményei vannak annak, ha valaki hulla fáradtan ül a volán mögé? – még mindig mosolyogva csóválom meg a fejem. Mert hiába is nem akartam most megint belé kötni, de magamat sem hazudtolhatom meg. Annak épp úgy nem lenne semmi értelme.
- Rendben. – még bólintok is, aztán kíváncsi leszek, hogy betartja-e az ígéretét. Én mindenesetre tényleg szívesen elmennék a kórházhoz ha felhív, jobb lenne mindkettőnknek. Bár az is tény, hogy én meg valami borzalmasan lassan ébredek, beletart vagy negyven percbe míg reggelente kihámozom magam az ágyból. Nem vagyok az a tipikus reggeli ember.
- Majd meglátjuk hogyan jöttök ki egymással, és ha nagyon nem tetszik a dolog, majd… hát, találunk neki más helyet. – azért az nekem is egyértelmű, hogy nem rajong az ötletért. Nem erőltethetek rá egy macskát, ha ő nem akarja. Valószínűleg megkedvelik majd egymást, és nem lesz gond, de azért semmi sem biztos. Lehet, hogy néhány nap után úgy kiakasztja a szőrmók a férjemet, hogy lesz majd „fel is út le is út”. Akkor pedig, nyilvánvaló, hogy én kinek a pártján fogok állni. Nyilvánvaló, hogy fontosabb nekem Jerry nyugalma, bármennyire is szeretnék segíteni ezen a tappancsoson.
- Balesetek. – bólintok félig vigyorogva, hisz tudja mire gondolok. Varázsütésre szobatiszta sem lesz a mi új kis családtagunk, mindenre meg kell tanítani.
- Hát, magukat fürdetik, de… azért elég koszosnak tűnik. Majd ebéd után kitaláljuk hogyan legyen. – én szívesen megfürdetem, olvastam, hogy a macskák is szerethetik a vizet, ha úgy szoktatják őket. Vagy ha nem is szoktatom, te egy kisállattal ami elfér a tenyeremben, már csak elbírunk ketten! Ha nem így lenne, akkor inkább bele se vágjunk az egészbe mert katasztrófába torkollik, és nem szívesen lennék felelős egy ártatlan állat haláláért a gondatlanság miatt.
- Kukkolós haspók! – öltöm ki a nyelvem is kuncogva. Vajon mikor evett utoljára normális kaját? Tegnap reggel, amikor együtt ettünk? Nyilván, tudom már és megszoktam, hogy a főorvosi pozíció olyan extra juttatásokkal jár mint a „kevés avás”, „kevés családi idő”, „normális étkezés zéró”, de azért még mindig elgondolkodok, hogy megéri-e ez az egész ilyen áron. Mert tehetséges, lelkiismeretes orvos, de magára is kellene gondolnia, legalább ehetne valamit néha napján amikor bent van.
- Hát, egyszer majd csak kitavaszodik rendesen és akkor nem lesz ennyi gondotok a frontokra. Apropó! Azt olvastam, hogy az óceáni ciklonok megint hoznak felénk egy nagy vihart, szerintem estére engedjük majd le azokat a redőnyöket. – és estére mindenképp ott feküdjön mellettem, hogy ölelhessem vagy egyikünk se alszik egy percet se! Félek amikor a villámok össze-vissza csapkodnak éjjel, fura, de nappal semmi bajom velük. Csak amikor már sötét van, olyankor nem tudok nyugodtan aludni, kivéve ha ő mellettem van, hozzá tudok bújni. Olyankor felőlem a szomszéd házra is dobhatnának egy atombombát, akkor is biztonságban érezném magam.
- Inkább ne beszélj te vele, legyen ez a mi meccsünk. – vonok vállat mindenféle érzelemtől mentesen. Mert nem akarok ezen kattogni, az asszisztense nagyjából akkora falat nekem mint egy rizsszem. Majd én lemeccselem vele, hogy adja át az üzeneteimet a férjemnek vagy megnézheti magát! Nem kell, hogy ő vesse be a főnök-kártyát, ezt nekem kell lerendeznem, és még egy kicsit várom is!
A kismama és a baba sorsa tényleg érdekel. Annyi szörnyűségről hallani, és jó lenne valami szívet melengető sztori, amikor baba is, mama is jól vannak.
- Örömmel hallom, hogy jól vannak. Mindig olyan furcsa, amikor érvelsz a kórházi szülés mellett, meg a megfigyelés és minden egyéb, de közben a családod az otthon szülést támogatja. Mintha… ketté lennél választva. – merengve mosolyodok el a tányérom fölött, majd bele se gondolva, hogy esetleg milyen lavinát indítok el, folytatom a gondolatot. – Vajon magadnak milyen tanácsot adnál, ha a saját gyerekedről lenne szó? Otthon vagy kórházban szülessen?
Ha lehetne visszaszívnám ezt a hülyeséget már megint. Folyton magam alatt vágom a fát, amióta csak kibékültünk, és a múltkori vendégszoba incidens miatt tisztáztunk mindent. Amióta ki merem mondani ezeket a gondolatokat, mintha saját magammal vívnék harcot, hogy legyen-e gyerekünk vagy sem.
- Akkor inkább megcsinálom egyedül, te meg pihengess csak. – vigyorodok el, és utána is szerencsére a macskáról kérdez, nem pedig arról, hogy már megint hogy jön a képbe a fiktív gyerekünk fiktív születésének helye. De a cicát illetően egyetértek vele.
- Hát, legjobb lenne elvinni egy dokihoz. Majd felhívom Darrent, hogy nem tud-e itt a környéken valakit, aki fogadna minket ilyen hirtelen. Van egy kutyája, biztosan ismer állatorvost. – Darren az egyik új szomszédunk, azalatt költözött ide, hogy külön éltünk. Ha jól emlékszem szakácskönyveket ír, néha együtt megyünk el bevásárolni. Már meg akartam hívni a menyasszonyával együtt egy vacsorára, csak még sosem volt megfelelő az alkalom, hogy összeismerkedjenek a férjemmel. Talán majd ezen a héten, valamikor.
- Nem, még a táskámban vannak. – jövök kissé zavarba. Mióta borult a bili az antidepresszáns bogyók miatt, gyakorlatilag csak a fogkrémemet tartom a fürdőszobai szekrényemben. Nem paranoia, csak… hát, ott valami elpattant bennem ami a bizalmat illeti, és azt sem könnyű helyreállítani. – Charlie írta fel. – teszem hozzá, mintegy mellékesen. Charlie az osztályán dolgozik, és gyakorlatilag régebb óta ismerem mint a férjemet. Ettől még nem véletlen, hogy nem lett belőle főorvos. Valószínűleg nem mindig megfelelő az attitűdje, vannak dolgok amik felett átsiklik. Talán ha egy kicsit összeszedettebb lenne a gondolkodása, talált volna már valami megoldást. A felvetése viszont lehet, hogy helytálló. Ebben kellene az én szuperokos hiperszexi férjem véleménye, hogy pontot tegyen a dologra. Van-e esélyünk egy saját gyerekre vagy nincs. És ha van, mik a lehetőségeink? A kezébe kapaszkodok. Tudtam, hogy fel fogja tenni ezeket a kérdéseket, tudtam és mégsem vagyok képes válaszolni rájuk.
- Csak… Charlie gyakrabban foglalkozik szülésekkel mint problémás esetekkel, és… - zavarba jövök, a villámmal egy fél karika cukkinit bökdösök inkább. – és bár te sem vagy meddőségi szakértő, de szerintem te okosabb vagy mint ő, és talán… talán te meg tudnád mondani, hogy mi a baj velem. – úgy pillantok rá, mintha csak azt mondtam volna, hogy kék az ég. Az orvosom már felfedezett pár dolgot, amik talán okozhatnak problémákat, de jó lenne ezt egy nála tapasztaltabb embertől hallani. Pláne ha az a valaki a párom, aki jóban-rosszban mellettem áll reményeim szerint. Inkább lerakom a villát, de a másik kezemmel még mindig fogom az övét.
- A héten voltam rutin vizsgálaton ahol beszélgettünk is kicsit, és Charlie szerint lehet, hogy azért veszítettük el a babákat, mert én nem vagyok alkalmas arra, hogy kihordjak egy magzatot. – elég fájó volt ezt hallanom, és szégyellem magam miatta. Ezért is mentem át hozzá, hogy kérjek egy ölelést és a világom megint össze legyen ragasztózva, de az asszisztens elhajtott azzal, hogy nem ér rá. Így aztán… otthon gondolkodtam a lehetőségeken, és akkor írta fel nekem a doki ezeket a vitaminokat.
- Szóval szeretném, ha majd te is állást foglalnál a témában, mármint szakmai oldalról is. Nem akarok sötétben tapogatózni, és végül is ha így kiküszöbölhető lenne egy újabb tragédia, talán nem lenne olyan rossz ötlet az a béranya dolog sem. – darálom egy szuszra, esélyt sem hagyva neki a közbeszólásra, majd iszok egy nagy kortyot a poharamból, amiben az ételhez passzoló fehérbor van. Nem vagyok jó feleség. Eddig is pocsék voltam, és ezután már haszontalan is leszek. Milyen nő az, aki nem alkalmas arra, hogy világra hozzon egy kisbabát? Nő még egyáltalán? Vagy csak egy emberi roncs, egy selejt ami senkinek sem kell? És ha beigazolódik a félelmem, és tényleg velem van a gond, akkor vajon kitart-e majd mellettem? Hiszen gyereket akar, és ha én tudom megadni neki akkor nincs tovább. Egyszerre vagyok feszült, csalódott és rettenetesen szégyellem is magam. Csak csendben várok amíg összeszedi ő is a gondolatait, és talán meghallja a sok ki nem mondott félelmet, aggályt és reményvesztettséget, szertefoszló álmokat. Talán most majd bekövetkezik ami sosem, hogy úgy olvas bennem mintha nyitott könyv lennék, ő pedig egy szorgos kisdiák.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Ápr. 09, 2017 8:33 pm Keletkezett az írás



Tudom, tudom... csak csendben bólogatok a nejem szavaira, hisz tisztában vagyok vele, hogy igaza van, azt is tudom, hogy milyen könnyen torkollhat tragédiába az ilyesmi. S még csak ha neki is szerettem volna jót, úgy tűnik, annyira még sem sikerült elérnem a célomat. Bár nem mondja, van egy olyan sejtésem, hogy végtelennek tűnő fejmosással jutalmazná, ha tényleg bármi bajom esni, így hát végül csak beletörődök, és a jövőben megpróbálom másképp csinálni.
- Igen, majd meglátjuk. – bólintok egyetértően, mert bár nem igazán vagyok macskapárti, de valljuk be, tudnak ezek a négylábú kis szőrgombócok is aranyosak lenni, ha épp nem a házat változtatják csatatérré, így, látatlanba pedig amúgy sem sok értelme lenne találgatni, hogyan is viseljük egymást? Majd elválik idővel, úgy is. Mindenesetre azért örülök, hogy nem ragaszkodik hozzá Maddie annyira foggal-körömmel így 10 perc után, hogy még a veszekedések és kellemetlenkedések ellenére se akarna megválni tőle.
- Igen, az a biztos. És ha már így szóba jött a kosz, életem, egyébként kinti cicának szántad, vagy bentinek? – kérdezek vissza, mert nem mindegy. Ismerek olyat, ahol a macska be nem teheti a lábát a házba, ahogy olyan ismerősöm is akadt már, aki képes volt még vele is aludni! És még ha biztos is, hogy ez az együtt alvás részünkről kizárva, azért legalább szeretnék tisztába lenni, mi a kedves feleségem elképzelése ilyen téren, csak hogy később kevesebb meglepetés érjen.
- Nagyszerű... – sóhajtok a vihar említésére, mert bár az esőt szeretem, amikor ilyen orkán erejű szelek reptetnek mindent a levegőben, azt már kevésbé. Nem mint ha félnék tőle, aludni is simán tudok, miközben kint tombol a vihar, de tekintve, hogy tavaly is betörte az egyik ablakunkat... Arról nem is beszélve, hogy tudom, Maddie milyen kis félős tud lenni ilyenkor. Azt meg inkább nem akarom tudni, legújabb kismacskánk hogy fog nyivákolni egész éjszaka...
A megjegyzésére, nyelvnyújtására csak jóízően nevetek, miközben szedek magamnak egy újabb adagot az ételből, igaz, kisebb adagot, mint elsőre, de érzem, van még némi hely odabent, és amúgy sem volt szó desszertről... igaz, desszertnek mindig van hely!
- Nos, ahogy szeretnéd. De ha nem bírsz zöld ágra vergődni vele, akkor csak szólj. Nem járja, hogy az asszisztensem így viselkedjen. – teszem szóvá, biztos ami biztos, aztán majd elválik, hogyan boldogulnak. Tudom, nem kell féltenem a kedves feleségem, tud ő, ha akar, nagyon is!
- Igen, kicsit... de csak mert a kórházban, ha adódik is komplikáció, egyből közbe tudnak lépni és segíteni. Egyébként megvan mindkettőnek a saját előnye, hátránya, szépsége, sőt... olyan is van, hogy az otthon szülés teljesen kizárt, akármennyire is ragaszkodna hozzá a kismama.- nyilván, császármetszést nem végez az ember otthon, a hálójában, meg még sorolhatnánk az ilyesmiket. Maddie kérdése viszont meglep, mondhatni, váratlanul ér, de ettől függetlenül, hogy korábban nemigen esett szó ilyesmiről, nem blokkolok le, s néhány pillanattal később igyekszem is válaszolni.
- Nos, az attól függ... Nincs kifogásom egyik ellen sem, és még ha otthon szülésről is lenne szó... ha bármi gond adódik, és időben érzékeli az orvos vagy a bába, akkor még mindig van idő bemenni a kórházba. Hollandiában például kimondottan népszerű az otthon szülés, szinte minden harmadik baba úgy jön világra, de... igazából ez elsősorban úgy is az anyuka döntése. Neked melyik lenne a szimpatikusabb? Inkább itthon, a megszokott, jól ismert környezetben, vagy kórházban? – passzolom vissza a kérdést, mert eddig nem igazán volt még szó ilyenekről, és tényleg kíváncsi vagyok, hogy ő hogyan is áll ehhez az egész témához?
- Darren? Milyen Darren? – vonom fel a szemöldökömet, mert bár a név ismerős, de így hirtelen még sem esik le, hogy semmi ok féltékenykedésre – remélem – hisz csak a szomszédunkról van szó... mentségemre legyen szólva, mostanában elég keveset voltam itthon, és bár rémlik, hogy új szomszédaink vannak, túl sokat még nem volt alkalmam találkozni velük.
- Ó, vagy úgy. – ezek szerint még ennyire friss az egész, hogy kipakolni sem volt ideje, mert az fel sem merül bennem, hogy előlem rejtegetné... ráadásul pont ott, amikor tudjuk jól, számos más hely is akad a lakásban, ahol nem találnék rá egyhamar – mondjuk a sütőporos dobozban, ugyebár...
- Charlie, világos. – legalább már képben vagyok, hogy ne háziorvos által felírt vitaminokban gondolkozzak, hanem azon, amit a nőgyógyász beosztottam írt fel. Hallgatom azt is, hogy miért pont most döntött úgy, hogy orvost vált, annyi év után.
- Maddie... – kezdek bele óvatosan, miközben továbbra is fogok a kezét, az evést is abbahagyom, ha már ilyen fontos téma van terítéken - ...nem, nem vagyok meddőségi szakértő, de nem is kell, hisz nálad nincs semmi ilyen gond. – emlékeztetem, hogy kétszer is sikerült teherbe esnie úgy, hogy nem is terveztük... bezzeg amikor meg igen! Mindegy.
- Nos, hiába vagyok a férjed, az orvosi titoktartás minket is köt, így nem tudom, hogy pontosan mik állnak az aktádban, vagy épp milyen vizsgálatokat végeztetek, amiből Charlie erre a következtetésre jutott, de akkor majd megbizonyosodunk róla, hogy mi a pontos helyzet. Mindenesetre, így látatlanba én egyáltalán nem jelenteném ki ezt biztosan. – elvégre fiatal, egészséges, és igen, lehetnek ettől függetlenül olyan szervi elváltozások, amik miatt nehézkes lenne egy terhesség, de nem tartom valószínűnek. Hisz az első magzat elvesztése kimondottan gyakori, más nők esetében is, meglepően sokakat érint, még ha nem is beszélnek róla, míg a második vetélésre bőven volt ok... a gyógyszerek, a sokk, a baleset, gondolom, nem kell emlékeztetnem rá. Mindenesetre eszemben sincs statisztikákkal fárasztani, az lesz a legtisztább, ha együtt utána járunk, mi a helyzet. Az talán a félelmeit is sikerül eloszlatnia. Fejben már sorra is veszem, milyen teszteket, vizsgálatokat kéne megejtenünk, amikor ismét megszólal, s mire a végére ér, én finoman szólva is lefagyok a hallottaktól.
- Hogy... béranyaság? – kérdezek vissza teljesen ledöbbenve, és nem is tudom, mit mondjak erre a... képtelenségre. Vagy hogy kezdjek neki? Mert lehurrogni sem szeretném érte, de... ez egyszerűen nevetséges. Ha tényleg, biztosra tudnám, hogy nincs más megoldás, akkor nyilván, fontolóra venném, de azért még messze nem tartunk ott.
- Maddie... ha már szóba került ez is, akkor gondolom, nem ismeretlen számodra ez az egész téma. Mennyit tudsz róla? – kérdezek vissza, mielőtt kifejteném a véleményemet, mert nagyon nem mindegy, hogy csupán annyit tud, amit egy nem-érintett, átlagos ember, vagy Charlie erről is részletesen felvilágosította?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Ápr. 10, 2017 12:19 am Keletkezett az írás



- Azért jobban örülnék, ha összebarátkoznátok. – mosolyodok el halványan, elvégre mégis csak egy védtelen kis állatról, meg az egészen jófej férjemről van szó. Mégis, mi lehetne a baj? Szerintem megszeretik majd egymást, főleg ha a kis szőrmókunk esetleg kislány lenne. Mert a lány cicák egyenesen odáig vannak minden pasiért, legalábbis azok akiket én ismerek.
- Hát, én gondoltam amíg nem szokott meg minket teljesen, addig maradjon csak bent, elég nagy a hely, hogy szaladgáljon. Aztán majd ki is mehet, elég nyugis ez a környék, nem esik majd baja. – az én fejemben egy kinti-benti macska konstrukció körvonalazódik, de nem tudom ő hogy áll ezekhez a dolgokhoz.
Szeretem, amikor ilyen jóízűen eszik. Bár szívesen szólnék neki, hogy egyen lassabban, de nem teszem. Egyen csak amennyi belé fér, úgyse csináltam desszertet, csak egy kis keksz és fagyi van itthon. Lusta asszony voltam, ez van. De remélem még mindig szereti a fagyit, ha meg mégse lenne hozzá kedve, még mindig vannak ötleteim az alternatív felhasználásra.
- Ne idegeskedj ezen. Megoldom. – vonok vállat. Nem akarok a háta mögé bújni, és hagyni, hogy már a személyes konfliktusaimat is ő rendezze. Az azért már végképp sok lenne. Azt még elviselem, hogy nem dolgozok, csak várom itthon, hogy mindketten minél boldogabbak legyünk (elméletben). Azt is, hogy az élet számtalan más területén is gondoskodik rólam, például mivel én félek a fogorvostól, oda is ő szokott nekem időpontot kérni és még el is kísér, ha belefér az idejébe… elég életképtelennek tűnhetek mellette, de az igazság az, hogy azért alakult így az életünk mert mi így akartuk, így láttuk jónak. Vannak akiknek nem tetszik ez a rendszer, de azoknak nincs rálátása arra, hogy közben mi mindent megbeszélünk itthon, és amióta újra együtt élünk, tényleg még a legapróbb dologban is közösen döntünk vagy megbeszéljük a dolgot. De azt nem hagynám neki sose, hogy megvédjen másoktól. Nem kell neki rendeznie a konfliktusaimat, vannak csaták amiket igenis magamnak kell megoldanom.
- Nem lehet könnyű azoknak, akiknek nem engedhetitek meg, hogy otthon szüljenek. Mármint, biztos érzik a súlyát a dolognak, hogy olyan nagy a komplikáció esélye, hogy nem vállalhatnak minimális kockázatot sem. – sóhajtok szomorkásan. Borzasztó lehet úgy várni a szülést, hogy az ember szemébe mondják azt, hogy jobb ha a közelben vannak különböző dokik mert akár baj is lehet. Én legalábbis biztosan frászban lennék, hogy nehogy valami baja essen a babának.
- Szóval azt mondod ez az anya döntése? – nézek rá őszinte meglepődéssel. Még sosem gondoltam ilyesmire. Soha nem mertem játszadozni a szülés mikéntjének gondolatával. – Nem tudom. Azt hiszem, én inkább a kórházban szeretném, ha majd egyszer… sőt, biztos, hogy kórházban. - jövök zavarba egy kissé. Óriási családi balhé lenne belőle, előre látom lelki szemeimmel. Bármennyire is szeretett régen az anyukája, valahogy már nem a régi a viszony, hiába is békültünk ki. Azt hiszem, Jerry mesélhetett neki az életünkről, illetve a szenvedéseiről mellettem. Szóval, eleve nem áll jól a szénám, hátha még a családi hagyománnyal is szembe mennék és kórházban hoznám világra az unokáját, valószínűleg kitagadna minket. Ettől még, én nagyon is tartok a komplikációktól, és nyugodtabb lennék, ha olyan közel lenne a segítség amennyire csak lehetséges. Ebből a szempontból, pont nem érdekel az anyósom véleménye. Maximum Jerry az, akivel hajlandó lennék tárgyalni a dologról, de nagyon kellene izzadnia, hogy meggyőzzön az otthon szülés előnyeiről.
- Darren, a szomszédunk. Egyébként ez az ebéd is az ő receptje, látnod kellene egyszer, hogy hogyan főz! Olyan a konyhában mint a delfin a vízben. – már párszor voltam a házukban, és ő is nálunk, persze ez utóbbi csak futólag, ahogy segített behozni a holmikat amiket vásároltam.
Látom, hogy gondolkodik, emészti amiket mondtam neki. Megértem, hogy furcsának tartja ezt, mármint, hogy orvost akarok váltani, de azt hiszem beleütköztünk Charlie korlátaiba. Persze meglehet, hogy Charlie téved, és én teljesen fölöslegesen pánikoltam rá mindenre. Mert ki tudja, lehet, hogy a keskeny csípőm, a kicsi és hátrahajló méhem még önmagában nem olyan nagy tragédia mint amekkorának ő beállította. Amiket felírt nekem, azok olyan vitaminok amiket lombik program előtt szoktak javasolni, ezért is akarom, hogy Theo is megnézze őket és együtt döntsünk, hogy merre induljunk tovább.
- De… nekem Charlie azt mondta, hogy az, hogy teherbe tudok esni önmagában nem elég, a baj azzal van, hogy nem tapad rendesen, és emiatt veszítem el. – megrázom a fejem, és épp csak egy pillanatra fut át a gondolataimban, hogy elhúzzam a kezem. A kollégája gyakorlatilag rám hárította az egészet, mármint, hogy ha nem is szándékosan, de az én hibámból történt minden.
- Jó. – mondanom sem kell, hogy félek a vizsgálatoktól, attól meg pláne, hogy ő csinálja majd. Viszont benne megbízok, jobban mint bárkiben. És ha bármit is találna, legalább tudnánk, hogy mi a teendő, vagy mi nem. Megkímélném magunkat egy kínos beszélgetéstől. Azt persze továbbra sem tudom, hogy mi lesz, ha az ő vizsgálatai majd azt az eredményt hozzák ki amitől tartok. Amióta pár napja az orvosom egy egyszerű ultrahangos és rutin vizsgálat meg a kórtörténetem alapján azt mondta, hogy jobb lenne ha elgondolkodnánk az alternatív megoldásokon, bepánikoltam. Ha ez nem lenne elég, azóta motoszkál bennem jobban mint valaha, hogy szeretnék gyereket. De mégis, hogy mondjam el ezt neki? Azok után, hogy mennyi éven át álltam ellen, és mekkora veszekedéseink voltak, hogy kínjában már inkább lelépett? Pofátlanságnak érzem, hogy csak így bekattant ez a dolog, és már nem érdekelnek a kockázatok. Azt hiszem, ha valamire azt mondják, hogy talán sosem adatik meg, akkor minél előbb próbálja az ember menteni a menthetőt, mintha a várakozástól csökkennének az esélyei. Aggodalmasan harapok az ajkamba, miután kibukott belőlem ez a béranya dolog.
- Ühüm. – látom a döbbenetét és meg is értem. De készüljünk a legrosszabbra, és talán kellemes csalódás ér. A következő kérdésére csak megrázom a fejem. – Charlie csak megemlítette mint lehetőséget, nem tudok róla sokat, de ez is egy lehetőség és végül is genetikailag a mi gyerekünk lenne. És… én csak… - még jobban elszégyellem magam, amiért első pánikomban nem hozzá fordultam, hanem egy kvázi idegen riogató szavainak hatására teljesen rápörögtem arra, hogy nekem nem lehet gyerekem. Két tenyerembe temetem az arcom pár másodpercre, hogy összeszedjem magam.
- Megijedtem, amikor azt mondta, hogy lehet, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy végigcsináljak egy terhességet. Folyton csak az jár a fejemben, hogy elcsesztem, lehet, hogy túl sokat vártam és most vége van, nem maradt esélyem. – megrázom a fejem. – Én nem is gondoltam rá, hogy milyen nagyon akarok gyereket ameddig azt nem mondta, hogy nem lehet. – sírásra biggyednének az ajkaim, de megemberelem magam, és közelebb csúszok a székkel, hogy mellé bújhassak. – Nagyon utálsz? – az ujjaival játszok, miközben várom az ítéletet. Igazából nem számít semmi sem, se az, hogy haragszik-e, se az, hogy lehet-e gyerekünk valaha is. Csak az, hogy velem maradjon.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Ápr. 11, 2017 4:20 pm Keletkezett az írás



- Az is igaz. Attól se kell félni, hogy a hullámok elmosnák, gondolom önszántából úgy se menne a víz közelébe. – tettem hozzá, bár megvallom magamban, az határozottan pozitív jövő, hogy nem csak bent fog lustálkodni a kis szőrgombóc, hanem kint is tölt majd némi időt. Valahogy a benti macskákat sokkal lustábbnak képzelem el.
- Nem idegeskedek, pusztán érdeklődtem. – jegyzem meg mosolyogva két falat között, én úgy is majd’ minden nap bemegyek a kórházba, az asszisztensemet is gyakran látom – ki gondolta volna, nem igaz? – szóval tényleg semmiből sem tartana elintézni a dolgot, ettől függetlenül, ha már ő szeretné, nem állok az útjába.
- Nem, valóban... viszont az ilyen eseteknél többnyire már jóval a szülés előtt kiderül, hogy nem lesz egyszerű eset, és eleve úgy készülnek. Például akinél valami olyan betegség áll fenn, vagy például aki a császármetszéshez ragaszkodik, otthon azt is bajos lenne kivitelezni. Egyébként nem igazán szokott gond lenni az ilyenekből, sőt... inkább vállalnak bármit, csak egészségesen világra jöjjön a baba. – persze nem lehetetlen akár otthon, vagy terepen műtétet végezni, olyan esetről is hallottam már, amikor a sürgősségin segítettek világra kisbabát, mert nem sokkal előtte karamboloztak, és élet-halál kérdés volt, ahogy az sem meglepő, hogy sok esetben a kórházba sincs idő beérni... de szerencsére ezek viszonylag ritka esetek, a többségnél minden rendben szokott zajlani.
- Igen, elsősorban az övé. Mint nagyjából minden orvosi beavatkozásnál is, ha bármi ellenvetése van az embernek, akkor hiába vagyunk orvosok, kötelez a jogszabály. Például ha valaki beteg, hiába tudjuk, hogy egy adott kezelés segítene neki meggyógyulni, ha elutasítja, akkor meg van kötve a kezünk, nem tehetünk semmit sem. – valami ilyesmi a helyzet a szüléssel is, igaz, szerencsére ebben azért szoktak adni a véleményünkre. Talán mert nem csak a saját, de a gyermekük élete is a tét, nem tudom. Csak kíváncsian hallgatom, Maddie hogy áll a témához, a zavara sem kerüli a figyelmemet, sejtem is, hogy miért feszeng annyira a kérdéstől.
- Figyelj, Maddie... ne érdekeljen az, hogy más mit szeretne, elvégre nem ők szülnek, nem kell semmilyen családi hagyománynak vagy babonának megfelelned. Amúgy is, ez a mi családunkban van csak, nálatok semmi ilyenről nem tudok. – a húgom követte, a saját szíve joga, ettől függetlenül azonban én korán sem ragaszkodok hozzá, hogy az én gyermekem is otthon szülessen... sokkal fontosabb az, hogy mindketten jól legyenek, és rendben menjenek a dolgok. Az meg pláne nem érdekel, ha esetleg anyám nehezményezi, mert bár megvan rá az esély, szerintem annyi jólneveltség szorult belé is, hogy ne dörgölje Maddie orra alá. Ha neheztelne is, maximum addig, amíg meg nem látja az unokáját, utána meg úgy is egy csapásra megfeledkezne minden bajáról. Másrészt meg... az újabb kialakítású szülőszobák már kórházban is egész otthonosan tudnak kinézni, nem feltétlenül a zöld csempe és a fertőtlenítőszag kell, hogy megadja az alaphangulatot...
- Ahha, hogy ő Darren... – bólintok hosszan, így, hogy sikerült helyretennem, kiről is van szó, arra meg, hogy hogyan főz, csak elgondolkozok azon, vajon a feleségem mégis, honnan ismeri ezt az oldalát ilyen jól? Receptet cseréltek, vagy más vacsorázott is nálunk, vagy....?
- Ha tényleg ez a probléma... akkor is van több féle megoldás. Az alloimmun mechanizmusok szoktak ilyesmit produkálni. – felelem egyből, mire kapcsolok, hogy bár nekem egyértelmű, amit mondok, valószínűleg Maddie kevésbé járatos az ilyen kifejezésekbne, még ha hallott is róluk, így megpróbálom érthetőbben körülírni a dolgot – A magzati gének felét ugyebár az apa génállománya határozza meg, ez a mechanizmus pedig lényegében az, amikor az anya szervezete idegenként reagál az apától származó sejtekre, ezért a vetélés. Vagy... vércsoportoknál az RH összeférhetetlenség is okozhat ilyet, amikor az anya negatív, az apa pozitív vércsoportú. – hozok egy újabb példát, de tekintve, hogy terhességek előtt, meg alatt többször is szokás vérvizsgálatot csinálni, elég szarvashiba lenne Charlie részéről, ha pont ilyesmibe futna bele. Lehetne még órákig regélni arról, hogy miilyen okai lehetnek, vagy épp hogyan kezelhető, de vizsgálatok nélkül úgy is csak sötétben tapogatózás lenne, valószínűleg csak Maddie-re ijesztenék rá azzal, hogy mennyi gond adódhat egy terhesség során – holott ezek a valóságban egészen ritkán fordulnak elő...
Aztán meg én fagyok le teljesen, ahogy meghallom ezt a béranya-témát, mert... nem. Mert ennyire még messze nem rossz a helyzetünk, és ha bármi más lehetőség van, akkor nem szeretnék ezzel élni, akármennyire is tűnhet kényelmesnek és biztosnak a feleségem szemében. Tudom, hogy ha benne lennénk nyakig, akkor már ő sem feltétlenül így vélekedne róla.
- Igen, generikailag a miénk lenne, ez igaz... – értek egyet vele, mert kínomban nem is igazán tudom, mit mondjak erre, azon túl, hogy remélem, Charlie tényleg szabin lesz jövő héten, mert ha nem, egy roppant csúnya beszélgetéssel kell szembenéznie. Így legalább egy hetet nyer, ha szerencséje van, addig én is lehiggadok valamennyire.
- Szívem... – kezdenék bele, csak azt sem tudom, hogy hol kéne, így inkább csak hallgatom Maddie-t, majd a keze után nyúlok, amikor odabújik mellém, székestől-mindenestől – Nem, nem utállak, nem erről van szó... – mondanám, hogy inkább csalódtam, de korrekt felvilágosítás hiányában hogyan vádolhatnám ilyesmivel? Hiszen csak jóhiszeműen említette, mint lehetséges megoldás.
- Csak... én nem szeretném ezt a megoldást, csak, ha kiderül, hogy tényleg nincs más választás. Nem csak orvosilag bonyolult és hosszadalmas, rizikós, de jogi oldalról is, és hidd el... attól, hogy más hordja ki az ember gyerekét, még nem biztosítás semmire.- ugyanazok a problémák, amikkel most küzdünk, lehetséges, hogy bárki másnál is előfordulnának. Akárcsak a vetélés, a betegségek, mondhatni bármi – Igazából én csak olyankor szoktam ilyesmit ajánlani, ha a nő számára tényleg lehetetlen, vagy életveszélyes lenne a terhesség. Mondjuk komoly szívbetegséggel...- tettem hozzá csendesen, hisz  van olyan, aminél borítékolható lenne a veszteség. És... legyünk őszinték, de nálunk azért közel sem ennyire rossz a helyzet, szerencsére.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Ápr. 15, 2017 2:38 am Keletkezett az írás



- Nem valószínű. – bólintok, mert még én se láttam olyan macskát aki önfeledten lubickolt volna a tengerben. – De azért annak most már örülök, hogy a múlt héten befejezték végre a kerítést a másik oldalon is. – nem mintha olyan veszélyes környék lenne a miénk, de ha már komplett vagyonokat költ az ember a békességért és a saját partszakaszért, ne üljenek már turisták a teraszunkon… még mindig emlékszem, hogy mennyire meg voltunk döbbenve mikor két fiatal srác besasszézott a teraszajtón át a nappaliba és megkérdezték, hogy kérhetnek-e egy koktélt. Szerintem én azóta is az államat keresem, úgy leesett. Nem mintha az óceán felől nem lenne nyitott a telek, de azért elég kevesen úszkálnak el ide, hála a sziklásabb partszakasznak. Most a cica miatt még jobb lesz, ha nem tud csak úgy kiszökni, én legalábbis örülök ennek. Meg aztán, ha gyerekünk lenne, ő se kolbászoljon el a már említett sziklák felé, mert engem és az apját is elvisz az infarktus.
- Értelmes csajnak tűnik, azt hiszem érteni fog a szóból. – mosolyodok el én is, és élvezettel nézem, ahogy ilyen jóízűen falatozik. Ő szoktatott rá engem a reggelire, uzsonnára, ebédre… régebben csak valamit ettem nap közben, hogy ne essek össze és vacsoráztam. Szerintem meggyőződése, hogy a hegyi beszéd hatott, pedig valójában csak arról van szó, hogy ő annyira jóízűen tud enni, hogy nekem is meghozza a kedvem hozzá. Vannak ilyen emberek.
- Én is vállalnék bármit. – csúszik ki a számon, de szerencsére csak nagyon halkan. Akármit is vállalnék, ha cserébe egészséges kisbabám születne. Ha kellene, mind a kilenc hónapot ágyban fekve tölteném, a kórházban is akár… azt hiszem, nem létezik olyasmi, hogy „túl nagy ár”, ha az ember gyermekének az egészsége a tét.
- Még jó, hogy nektek hinni szoktak. – mosolyodok el halványan. Már rég meg akartam rá kérni, hogy meséljen a szakterületéről, de olyan butaságnak tűnik… ennyi év házasság után. Tudom, hogy jobban kellett volna figyelnem rá és a dolgaira amikor letette a szakvizsgát, és utána is amikor specializációt talált magának. De amit régen elrontottam helyre már nem hozhatom. Ha pedig bevallanám, hogy lényegében fogalmam sincs mit csinál a kórházban, valószínűleg kiakadna. Szóval, megpróbálom fél szavakból összerakni a dolgot.
- Kedves tőled, hogy ezt mondod. – szorongatom a kezét, és örülök neki, hogy támogatna akárhogy is döntök ebben a dologban. – De ez azért nem ilyen egyszerű. Már a te családod része is vagyok, hülyén venné ki magát, ha elutasítanám a hagyományt. – vonok vállat kissé tanácstalanul. Aztán, inkább újra elmosolyodok – De ezen ráérünk még gondolkodni, majd ha aktuális lesz.
Nem tudom megmondani, hogy miért, de nem igazán értem ezt a lassú bólintást és az elgondolkodó arcot. Darren rettentő jófej pasas, és igazán szerencsések vagyunk, hogy ő lett az új szomszédunk. Fiatal, normális, nem hangoskodik, nincsenek furcsa szokásai. Segítőkésznek ismertem meg, és egész jó a humora. Talán ha Jerry is megismeri majd, már nem lesz ilyen… fura.
- Igen, Darren. Már meséltem róla. – bólintok én is lassan. Nem fogom feszegetni most ezt a témát ha nem muszáj, de mihamarabb összehozok egy vacsorát, hogy megismerje Darrent és a menyasszonyát.
Teljesen megdöbbenek amikor erről az immun izéről beszél. Hogy mi? Idegenként kezeli a testem a gyerekünket?! De hát hogyan tehetne ilyet, amikor… amikor a világon semmit sem szeretek jobban mint Jerryt és a gyerekünket. Lehetetlenség, képtelenség! Miért taszítaná el a testem azt a dolgot amire a szívem annyira vágyik?!
- De én nem akarok semmi ilyesmit! Én nem akartam bántani a babánkat. Hogyan csinálhatna ilyen szörnyűséget a saját testem ha nekem ennyire fáj? – szegezem neki a világ valószínűleg leghülyébb kérdését, hiszen például a vércsoport összeférhetetlenségről már pláne senki sem tehet. De mégis, válaszokat akarok mint mindig, és mint máskor, most se nagyon akaródzik várni. Tudom, hogy nem voltam jó felesége, tudom, hogy a múltban szörnyen viselkedtem, de nem vagyok rossz ember. Annyira legalábbis biztosan nem, hogy ezt a büntetést érdemeljem.
Mikor felhozom a béranya dolgot, látom, hogy meglepődött. Szóval, ezek szerint ez nem annyira általános megoldás mint amennyire nekem annak tűnt. Látom, hogy kínban van, és kezdem sejteni, hogy valami oltári nagy blődséget mondhattam. De miért? Mi a baj ezzel a béranya dologgal? Aztán ahogy tovább beszél, rájövök, hogy szörnyen buta voltam. Előbb mindenképp vele kellett volna beszélnem, nem kellett volna máshoz fordulnom. Mellé bújok, és csak remélem, hogy nem utál nagyon.
- Ühüm. – érzem én a hangján a csalódottságot. Ennyi év után, azt hiszi nem tudom pontosan? – Akkor miről? – kérdezek rá inkább, hogy ne tapogatózzak sötétben. Aztán inkább csak csendesen hallgatom. Szóval gyakorlatilag nincs rá mód, hogy minden kockázatot kizárjunk. Az sem életbiztosítás, ha nem is az én hasamban növekszik a babánk, akkor mégis mi lenne az?
- Értem. – sóhajtok – Nem tudtam, hogy ez mi is igazából, azt hittem… hogy ez egyszerűbb. De ehhez nem értek, szóval inkább megvárom, hogy mik a lehetőségeink. – körülbelül fél percig csendben maradok, aztán szorosan átölelem és elmosolyodok. – Akkor tudsz nekem időpontot adni a jövő hétre? Hátha te meg tudod mondani, hogy kb mikor jöhetnek majd el hozzánk a szüleid meglátogatni a legkisebb Callaghant.
Biztos vannak akik azt hiszik nem vagyok komplett, pedig még sosem voltam annyira biztos a dolgomban mint most, és jobban tudom mint valaha, hogy mit akarok. A családomat akarom, boldogságot a férjemmel ahogy azt mindketten elképzeltük még a legelején. A nagyokat kacagó, szeplős kislányunkat szeretném, és a kócos hajú, törpegéniusz kisfiunkat. És még vagy egy tucat másik gyereket is, annyit ahányan csak kellenek ahhoz, hogy a sok rosszat el tudjuk felejteni és többet ne is jöjjenek vissza az életünkbe. Remélem, hogy most nem ő fogja behúzni a kéziféket, és együtt végigcsináljuk az egészet. Elvégre... elkezdeni a legnehezebb, de ha már benne leszünk a hintában, biztos minden rendben lesz. Most már végre én is hiszek benne, hogy végre megtettem amit már rég kellett volna, és lecseréltem Charliet. Jerry sokkal jobb orvosom lesz majd, mert ő biztosan megoldást fog találni, és nem ijesztget fölöslegesen.
- Hé, Bébi! – kuncogok halkan – Szedjük össze a szőrmókunkat, és gyakoroljuk a fürdetést… sose lehet elég korán elkezdeni! Mit szólsz?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Ápr. 15, 2017 8:20 pm Keletkezett az írás



- Ne is mondd, már azt hittem, hogy sohasem fognak elkészülni vele. Nagyon nem kapkodták el a dolgot. – húzom fel az orromat, hisz én is ugyanolyan jól emlékszem, akárcsak ő, hogyan szoktak bekóvályogni a túristák... vagy a kóbor állatok, szomszéd kutyája, vagy úgy bármi egyéb élőlény a telkünkre. Sőt mi több, annak örömére, hogy elkészült a kerítés, lehet valami kertészt is keresek, ültessünk pár cserjét mellé, legalább kicsit zártabb, otthonosabb lenne a telek.
Jóízűen falatozva, egy néma mosollyal reagálok az asszisztens-ügyre, mielőtt a munkámra terelődne a szó, ott azért én is belassulok az evéssel, mert nyilván, tele szájjal nem állok neki magyarázni, csak egy-egy falat zöldséget vagy húst kapok be, miközben Maddie kérdezget.
- Látod? Nem vagy vele egyedül. – hiába, még ha önmagunkat nem is sajnáljuk sokszor, a gyereke egészségét senki sem kockáztatná kényelemből, vagy büszkeségből. Szerencsére, talán pont ezért, de egész jól hallgatnak a véleményünkre, tanácsunkra.
- Miért ne lenne az? – kérdezek vissza némi értetlenséggel, miközben Maddie kézfejére rajzolgatok apró köröket az ujjammal – Szerintem inkább az venné ki magát, ha másoknak akarnál megfelelni akkor, amikor a te biztonságérzeted lenne a legfontosabb. Hidd el, túltennék magukat rajta. Ha már hagyományok, én is rendbontó vagyok, hogy nem Angliában maradtam, hanem ideköltöztem, anyám szavait idézve: „a világ végére”. – vonok vállat, ezen aztán tényleg nem fogunk összeveszni, mert hát igaza van a feleségemnek – ráérünk még ezzel akkor, ha majd aktuális lesz. Az pedig nem mostanában lenne, még ha ma délután neki is állnánk a baba-projektnek, akkor sem.
Lehet, hogy a fáradtság teszi, vagy hogy a nehéz elszakadnom  gondolatban a sok munkától, de nem igazán sikerül képbe kerülnöm Darrennel. Mármint persze, rémlik, hogy az új szomszédunk, de hirtelen még az is nehezemre esne, hogy arcot társítsak hozzá. Azt hiszem, tényleg ideje lenne már beköszönni, hogy én is megismerjem őket, és ne csak a feleségem. Vagy ne csak úgy ismerjenek, mint Maddie férje, aki mindig dolozik, és sosincs itthon.
- Szívem, ez nem olyasvalami, ami fejben dől el... inkább attól, hogy milyen géneket örököltünk a felmenőinktől. – próbálom csitítgatni, amikor meghallom a kétségbeesett kérdését, látom az arcára kiülő döbbenetet is, és... igen, egyet kell értsek, hogy valóban elég kegyetlen fintor a sorstól egy ilyesmi, mint ha a test akarná kiröhögni a tulajdonosa érzéseit, hiába a szerelem, akkor sem...
- Kár emiatt emészteni magad, tudom, hogy nem akarnád bántani. Inkább gondolj arra, hogy száz évvel ezelőtt még semmilyen gyógyír nem lett volna ilyesmire... míg ma? Pár nap, vagy hét alatt készítenek egy ellenszérumot, és a probléma meg is van oldva! Hát nem fantasztikus, hogy mi mindenre képes az orvostudomány? – kérdezek vissza némileg elragadtatva magam, miközben próbálom megnyugtatni kissé, ha esetünkben is ez a probléma állna fenn, akkor sem olyan mértékű, amit ne lehetne megoldani.
Ellenben ez a béranya téma, nos, az már jóval bajosabb lenne. Azt hiszem Madison számára is egyértelmű lehet az arckifejezésem látva, hogy mennyire nem rajongok ezért az ötletért, legalábbis amíg ki nem derül, nincs más megoldás. És ha már Charlie nem eresztette túl bő lére a téjákoztatást, akkor én próbálom meg pótolni, hogy valójában miért nem szeretném ezt az egészet.
- Nem tudom, Maddie, lehet, hogy van olyan, aki úgy látja, hogy igen... Mondjuk hírességek körében is egészen népszerű és gyakori megoldás, igaz, ott azért döntenek e mellett, mert hogy nézne már ki mondjuk, ha egy sztárfocisra mellett nem egy tökéletes testű asszonyka feszítene? Vagy ha valami modell ezért adná fel a karrierjét? – mert tény, hogy csak kevesek olyan „szerencsések”, hogy a szülés után pár nappal, vagy héttel már vissza is nyerik a tökéletes alakjukat, mindenféle heg, terhességi csík, vagy túlsúly nélkül... De ez az élet természetes velejárója. Az én szememben mindezekkel is ugyanolyan csodás lenne a feleségem, mint most, és azt sem hiszem, hogy belé szorult volna olyan szintű büszkeség és hiúság, hogy rettegjen ezektől a „következményektől”.
- Igazából... szerintem sokkal nehezebb lehet úgy végigvárni kilenc hónapot, hogy nem vagy „állandó” kapcsolatban a babával, hanem csak néhány naponta, vagy hetente, havonta értesülsz arról, hogy mi van vele? Az első rúgások, meg ilyesmik, sokak számára felejthetetlen élmény. Másrészt meg, szerintem sokkal jobban vigyáz rá úgy, és az, aki maga hordja ki, mint ha olyasvalakire bízzák, aki a pénzért vállalja el. Vagy te másképp látod? – nincs a hangomban semmi vádaskodás, csupán próbálok segíteni neki, hogy kicsit jobban rálásson, mégis mivel járna egy ilyen döntés? Szélesíteni a látókörét, ismertetni a különböző érveket és ellenérveket, hogy aztán jobban dönthessen, neki melyik a szimpatikusabb.
- Persze, hogy tudok, neked bármikor. – viszonzom az ölelését, egy apró csókkal illetve a homlokát, a legkisebb Callaghan hallatán pedig akaratlanul is szórakozott mosolyra húzódik a szám, mint aki nem is akarja elhinni, hogy jól hallotta azt, amit.
- Nocsak-nocsak, csak nem belelkesült, Mrs. Callaghan? – kérdezek vissza könnyednek tűnő incselkedéssel, holott majd’ kiugrok a bőrömből, hogy ilyesmit hallok tőle. Hogy végre magától emlegeti, úgy,  mint aki tényleg ezt szeretné, és nem csak kényszerből, vagy vitázva rajta. Az igazat megvallva nem hittem volna, hogy ilyen hamar fordulhat a kocka, de mindenesetre... azt hiszem, megérte az elmúlt pár hét hallgatás, akármilyen nehéz is volt részemről.
- Fürdetés, igenis, értettem... és hogy szeretnéd gyakorolni? Te a macskát, én meg téged? Vagy... én is a macskát? Mert akkor hozok valami strapabíró kesztyűt, mielőtt össze-vissza karmol kétségbeesésében. Gondolom, a karmait levágni csak nem kéne. – így meg maximum én fogom kesztyűstől, ő meg fürdeti addig – Vagy mit is szoktak azokban a vicces youtube-os állatorvosos videókban? Csipeszt a tarkójukra? – kérdezek vissza vidáman, miközben összeszedem a tányérjainkat, hogy legalább a konyhapultra bevigyem őket, aztán sietek is a nejem után, essünk túl azon a fürdetésen.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Ápr. 17, 2017 11:05 am Keletkezett az írás



- Ebben biztos is voltam! – mosolyodok el, mert igaza van. Sok kockázatot vállal az ember, gyorsan hajt, iszik, dohányzik… de a gyereke egészségével nem szórakoznak csak a hibbantak. Márpedig, szerencsére belőlük van kevesebb. Bizonyára Jerrynek is volt már rebellis betege, akinek mondhatott volna akármit, de az is biztos, hogy a többség hallgat rá. Furcsa, hogy valahogy nem mondanak neki ellent az emberek, szót fogadnak. Van egy kisugárzása, igazi vezető típusnak tartom, mégis gyakorlatilag én vagyok az egyetlen aki nemet tud neki mondani. Még olyankor is amikor latba veti a tekintélyét, vagy már kiabál, vagy racionális érveket hoz. Velem szemben úgy tűnik gyakorlatilag minden hasztalan. Kivéve ezt, mert ha a mi babánkról volt, vagy lesz szó, habozás nélkül teszem amit mond.
- Sose gondoltam még rád rendbontóként. – vigyorodok el, de belül azért már hallom is, hogy milyen érveket hoz majd fel a mamája meg a fél családja az otthon szülés mellett. – Végül is, van abban jó ha az ember szakít a hagyományokkal. Ha nem jöttél volna ide, nem ismerlek meg, és valószínűleg még mindig otthon sóhajtoznék a teraszon, egyedül. – álmodozó arccal nézek rá. Különös, hogy sok ismerősünk mondta azt, hogy a szerelem majd elhalványul az évek során, és őrültség volt olyan korán összeházasodni, meg hogy majd jönnek a bajok és egy-két év múlva már válunk is. Én még mindig pontosan ugyanúgy szeretem mint a legelső napon. Még mindig megremeg a lábam, ha megcsókol, és még mindig idétlen, bárgyú vigyor ül ki az arcomra ha egy teremben vagyunk, tömegben, és elindul felém. Ennyi év után is fülig pirulok, ha bókol, és imádom, hogy ugyanaz a kíváncsiság és kalandvágy ég benne is. Nem unatkoztam még mellette soha, egy percre sem ingott meg az amit iránta érzek. Tudom, hogy ő ezzel másképp van. Hiszen lelépett, fél évig a maga útját járta, de nem hibáztatom. Csak reméltem, hogy majd haza talál hozzám, és vége lesz a rémálomnak.
Bevallom megdöbbenek amikor azt mondja, hogy minden szervi baj nélkül is nehézségekbe ütközhet egy terhesség. De hát már csak nem ilyen nagy a baj! Hiszen a családomban szinte mindenki olyan termékeny, hogy ránéznek egy nadrágra és már le is babáznak! Sőt! Az apám rokonságában nem ritkák az ikrek sem, a nagybátyáim például ikrek. Ahogy az egyikük, Samuel bácsikám lányai is azok. Képtelenség, hogy ezek mellett nekem egy gyerekem se lehessen! Az nem lenne igazságos.
- Genetika… de azért nem csak ilyen géneket lehet örökölni, ugye? – semmi kétség, némiképp reményvesztetten nézek rá. Mert hát, tekintettel a körülményekre… ha velem valami baj lenne, én is ezt örökíteném tovább. Pláne borzasztó érzés lenne!
- Tényleg nem akarnám bántani. Bármit megtennék, hogy vigyázzak rá. – bólintok. Klassz dolog az orvostudomány, de azért én nem hiszek benne ilyen vakon. Mert hát, bár már nagy előrelépéseket tett, de még mindig vannak gyógyíthatatlan betegségek. – De te az ilyesmit ki tudod szűrni, ugye? Megoldást fogsz találni. – nem kérem, hogy ígérje meg. Úgyse tenné… másfelől meg, fölösleges lenne, hiszen tudom, hogy ha valaki, hát akkor Jerry biztosan addig kutatna míg valahogy kiutat nem talál a bajunkra. Hiszen nem csak az orvosom lesz, hanem a férjem is, és ő még nálam is jobban szeretne egy kisbabát. Ismerem már, és azt is, hogy mennyire elszánt tud lenni.
Bólintok. Olvastam én is olyan dilinyósokról, akiket jobban érdekel a feszes bőrük meg a lapos hasuk mint az, hogy maguk hordják ki a babájukat. Sose értettem, miért tesz egy nő ilyesmit. De azért, még ha halvány mosollyal is, de jobb ha valamire rákérdezek. Biztos ami biztos…
- De téged ugye nem zavar, ha nem egy tökéletes testű asszonyka feszít melletted hanem egy kis gombóc? – ha jól emlékszem a barátnője, akit miattam ejtett egy teltebb csaj volt, és nekem úgy tűnt mostanáig, hogy tetszik neki, hogy én ilyen apró vagyok. A termetem nem változna, de azért… nem tudom mit szólna ha egy kisgömböc várná otthon miközben nap mint nap ostromolják a csinos, csontos lányok. Láttam már nem egy nőt, aki tette-vette magát, és mindent bevetett, hogy a férjem észrevegye. Vannak ilyen típusok, és bár nem vagyok különösebben féltékeny, még mindig eléggé kicsi az önbizalmam. Valahol mélyen, belül, azt hiszem mindig is félni fogok tőle, hogy valami bombázó lecsapja a kezemről. Mert mégis, miért lennék én különleges?
- Nem. Én is azt szeretném, ha ezeket átélhetnénk és mi vigyáznánk rá. Minden nap. – mert ha nem az én hasamban növekedne a baba, ő sem lenne vele kapcsolatban. Ez mindkettőnket érint, és magamtól meg se fordult a fejemben, hogy ne én szüljem meg a gyerekünket. Emlékszem még az első terhességre, bármilyen rövid volt is. De az az egy hónap, életem egyik legszebb időszaka volt. Emlékszem, volt egy kis zenedobozom, amit a hasamra tettem, és dúdoltam a csilingelő dallamot… már izgatottan vártam, hogy mikor fog domborodni a pocakom, és túláradó lelkesedéssel dédelgettem minden álmot ami úgy tűnt valósággá válik.
Aztán jött a pofára esés, a poklok pokla… hogy semmi rosszat nem tettem, míg a férjem a kórházban ügyelt én otthon aludtam, és egyszer csak minden ok nélkül elveszítettem őt. Pedig úgy vártam, mint a legféltettebb ajándékot. Sose felejtem el azt a fájdalmat. Se a fizikait se a lelki törést. Inkább mellé is vackolok, nem akarok ilyesmire gondolni sem. Ezúttal minden másképp lesz.
- Majd amikor lesz időd. Csak telefonálsz én meg bemegyek, nem akarok megint pletyka tárgya lenni. – nem mintha olyan lenne az élet mint a sorozatokban, de tény és valóság, hogy elég nagy pletykafészek tud lenni egy kórház, amit még a dokik feleségei vagy férjei se úsznak meg. Mikor átestem az üvegajtón, akkor is futótűzként terjedt el a hír kábé tíz perc alatt a pincétől a padlásig, hogy öngyilkos akartam lenni. Micsoda baromság! Miért tettem volna olyasmit? Ennyire gonosz némbernek hisznek, hogy ilyesmivel tartanám sakkban a férjem? Szóval, nem hiányzik, hogy most meg a vizsgálatokon csámcsogjanak hetekig.
- De igen. Egy kicsit. – pirulok el, mert érzem, hogy furcsának tűnhet ez a fordulat. Már napok óta el akartam neki mondani, csak nem tudtam hogy kezdjek bele. – Szeretnék én is gyereket, ha te még ne gondoltad meg magad. – motyogom a vállába, miközben reménykedek, hogy nem küld el a fenébe. Mert azt is megérteném, ha már nem akarna kisbabát, annyit veszekedtünk emiatt, hogy teljesen érthető lenne, ha már lemondott volna róla.
Megüti a fülem a macska nyivákolása, jobb lenne mielőbb foglalkozni vele is, és elvinni egy állatorvoshoz, hogy adjon hozzá valami használati utasítást.
- Mondjuk mi a macskát, aztán te engem. – kuncogok, és elképzelem ahogy kertész kesztyűben tartja a szőrmókot. Mókás látvány lenne, de szerintem nem lesz szükség védőfelszerelésre. Elfér a tenyeremben is, mi baj lehetne? – Majd kitaláljuk hogyan nyomjuk víz alá. – adok neki egy puszit, és előre sietek, hogy kivegyem a kosárból az állatot. Kétségbeesetten kapaszkodik már most is a pólómba, pedig még semmi tragédia nem érte. Lassan ringatni és csitítgatni kezdem, ő pedig halkan dorombol. Nem lesz semmi vész, megfürdetjük szépen. Ketten már csak elegek leszünk hozzá.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Ápr. 22, 2017 10:05 pm Keletkezett az írás



- Ó, de csak mert nem ismertél tizenéves koromban. – vágok vissza nevetve – A kis családom azért tudna sztorizgatni bőven, az biztos. – teszem még hozzá, mert valljuk be, azért volt velem gond nem is kevés, de hát melyik tizenéves sráccal nincs? De csak benőtt a fejem lágya, sőt mi több, amikor egyszer még az egyetem alatt elmentem egy osztálytalálkozónkra, még a saját osztálytársaim is meglepődtek, hogy megkomolyodtam. Amit nem bánok, mert orvosként elég nehezen összeegyeztethető lenne a rebellis magatartás, másrészt meg... nem is tudom, Maddie hogyan állna hozzá.
- Vagy menő lakberendező lennél. Egyedül? Ugyan már... – forgatom a szemeimet – Amikor először találkoztunk, még meg is lepődtem, hogyhogy nincs senkid? Nem akartam elhinni, hogy ilyen szerencsém van. – hisz aranyos, vicces, csinos, jószívű... igaz, akkor még elég fiatal volt, ettől függetlenül azonban nem tartom valószínűnek, hogy macskás vénlányként öregedett volna meg, egyedül, ha nem találkozunk. Magamból inkább kinéztem volna, hogy agglegényként halom meg, tekintve, hány kapcsolatom volt már előtte, és egyik sem volt ilyen komoly. Vagy ilyen hosszú távú, ilyen hullámvölgyekkel teli. És mégis, itt vagyunk.
- Nem, dehogy! Igazából maga a genetika is külön terület az orvostudományon belül, számos érdekességgel, furcsasággal... de hogy a kérdésedre válaszoljak, nem, nem csak rossz dolgokat. Jókat ugyanúgy, sőt...! – mosolyodok el biztatóan, hisz a bájos szeplők, és a loknis, szőke haj, a kreatív hajlam, és még sorolhatnánk!
- Tudom, Maddie. – felelem magabiztosan. Még ha vannak is kétségeink egymással kapcsolatban, azt tudtam, hogy a saját gyerekének sohasem ártana. Tudva, hogy min mentünk át együtt, hogy az első terhessége alatt is mennyire várta... nos, talán ez az egyik oka annak, hogy amikor a másodiknál a teraszajtós incidenst követően szárnyra kélt a pletyka, hogy öngyilkos próbált lenni, erős kétségeim voltak ezzel kapcsolatban, és nem hittem el elsőre, mint szinte mindenki más. Én ismertem, tudtam a hátteret, sok olyan dolgot, amit ők nem, ők, akik szemében nem volt más, vagy több, „csak” az én problémás feleségem.
- Ha bármi ilyesmiről van szó, akkor annak a nyomára járok, és keresünk valami megoldást is rá. Amennyiben pedig bebizonyosodna, hogy nincs szó semmi ilyesmiről, akkor legalább mindketten megnyugszunk, nincs igazam? – kérdezek vissza, hisz vele ellentétben én még mindig nem osztom feltétlenül azt a véleményt, hogy valami hasonló komoly ok állna a korábbi sikertelen terhességek hátterében, továbbra is inkább szimpatikus az a felvetésem, miszerint az első csak egy szimpla kromoszóma-gond miatt, míg a második a baleset és a gyógyszerek számlájára írandó. De látva, hogy Madison mennyire fél az esetleges veszélyektől, ráadásul Charlie is csak tovább növelte a kétségeit, belátom, tényleg az lesz a legjobb, ha tiszta lappal indítunk. Legalább mindketten megnyugodhatunk, ez a legkevesebb.
- Tisztában vagyok vele, hogy milyen változásokkal jár egy terhesség. Hidd el, nem fog. – ha még azért ugrana meg drasztikusan a mérleg nyelve, mert a nagy semmittevészben meg lusta tunyulásban hízik meg, akkor valószínűleg én is nehezebben állnám meg szó nélkül, hisz elég lehangoló tud lenni az ilyesmi. De teljesen más az, ha a gyerekvárás miatt szed fel néhány kilót, mellesleg meg, olyankor plusz kilók ide vagy oda, de a nők teljesen megváltoznak, szinte ragyognak a boldogságtól. Ha azért lesz egy kis gombóc, mert épp a közös babánkkal várandós, nos, én leszek az utolsó, akit zavarni fog, hogy felszedett egy keveset.
- Másrészt meg... nem tudom, volt-e szerencséd ahhoz a netes cikkhez, amikor egy fitness edző nő mind a kilenc hónapot végigedzette... Egy deka felesleg nem volt rajta, az lehet, de valami borzalmas látvány volt, ráadásul ahogy olvastam, végül a szülés sem ment zökkenőmentesen, mert a hasizmai szinte satuba fogták a magzatot, úgy kellett műtéttel világra segíteni, amikor eljött az idő. – húztam el a szám, miközben kicsit bővebben meséltem az említett sztoriról, mert fogalmam sem volt arról, hogy mennyire találkozott az adott nő történetével. Remélem, azért veszi belőle a célzást, hogy semmi ilyen esztelenséget nem várok el tőle, vagy szeretnék, ha egyszer odáig jutunk, akármennyire is imádtam egyébként, hogy olyan kis apró, pátyolgatni való teremtés, már csak a törékenynek tűnő alkata miatt is.
- Akkor így lesz. – szorítom meg a kezét bátorítóan, majd eljön a mi időnk, hogy mikor, vagy hogyan, még magam sem tudom, de szeretném, és látva, hogy már a feleségem sem idegenkedik tőle, tényleg képes lennék a csillagokat is lehozni az égről, csak hogy valóra váltsam a kívánságait.
- Rendben. Bár több hétre előre beteltek az időpontjaim, de akkor majd a magánrendelésem után túlórázok egy kicsit. Megoldjuk. – mert az nem állapot, hogy pont rá ne legyen időm! Hisz mindenkinek arra van, amire szeretne, én pedig határozottan szeretném ezt.
- Örülök neki. – feleltem őszintén, ám ahogy a vállamhoz bújik, csak jóízű nevetéssel reagálok a kérdésére – Ugyan már, szívem, most viccelsz? Ha tudnád, mióta várok már erre a pillanatra... életem legszebb késő-szülinapi ajándéka. – teszem hozzá, hisz már túl vagyunk rajta, de akkor is!
Kár, hogy a pillanat varázsába belerondít a kis tappancsos, de egye fene, most kivételesen még csak nem is morgok miatta, még mindig a felhők közt járok attól, hogy egyre jobban alakulnak a dolgok mostanság.
- Ezt megbeszéltük. Akkor essünk túl rajta, taníts, mester. – gondolom, számára nem újdonság, hogy totálisan analfabéta vagyok a macskákkal, de majd csak szól, ha valamit nagyon elrontanék. Végül még sem  indulok kesztyűt keresni, inkább csak követem Maddie-t és a macsekot a fürdőbe, hogy aztán... nem is tudom.
- Engedjek vizet? Vagy inkább zuhany? – nézek rá tanácstalanul, mert magam sem vagyok biztos benne, melyik lenne a nyerőbb megoldás.
- Tényleg, néven gondolkoztál már? Vagy várjuk meg, hogy előbb fiú vagy lány? – kérdezek rá, aztán ha kell, akkor elkezdek vizet engedni közben. Nem sokat, csak hogy ne fulladjon bele a cica.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Ápr. 23, 2017 4:41 pm Keletkezett az írás



- Gondolod, hogy a kis családod nem szokott csiripelni? Anyukád például elmesélt egy igen érdekes történetet egy bizonyos Callaghanről és a születésnapjáról, amikor is kifogyott a kocsmából a sör és minden rövidital. – vigyorgok rá incselkedve. Hogy is ne mesélt volna nekem a húga és az anyukája mindenfélét míg ő a régi osztálytársakkal ment el valamelyik pubba beszélgetni és iszogatni? Amúgy is, könnyű nekem kikotyogni titkokat, valahogy megbíznak bennem az emberek. Még az ősrégi barátnőiről is meséltek, igaz róluk már jóval diszkrétebben mint az ifjonti ivászatról és dorbézolásról.
- Jeremiah Callaghan, én rád vártam. Nem azért voltam egyedül mert nem lett volna más választásom, hanem mert rád vártam. A páromra, nincs ezen mit kombinálni. – tudja ő is, hogy előtte jártam srácokkal, de mind éretlenek voltak, rámenősek és nagyképűek. Mint általában minden huszonéves. Nem meglepő, hogy néhány hétnél tovább egyik sem húzta mellettem, hamar kiadtam az útjukat. Minden lány álmodozik arról, aki egyszer csak betoppan az életébe és egy csapásra valóra válnak a tündérmesék. Néha, azt hiszem megéri álmodozni, hisz itt vagyunk. Ha nem is rózsaszín cukormázzal borított az életünk, de az én mesém valóra vált.
- Túl keveset tudok a te híres orvostudományodról. – mosolyodok el én is, miközben a kezét simogatom. Talán jobban kellett volna figyelnem arra, hogy mivel telnek a mindennapjai, de az az igazság, hogy nem véletlenül tanulta vagy tíz évig ha nem tovább a szakmáját. Hiába is figyelnék, képtelenség lenne még csak megértenem is amiről beszél. Plusz ott van az a nem elhanyagolható tény, hogy én ugyebár sokkal kevésbé vagyok… nyitott a tudományok felé, mint ő. De az azért jó hír a szememben, hogy jó dolgokat is lehet örökölni. Szóval, még az is lehet, hogy nem lesz borzalmas küzdelem a trónutódlás? Persze ez most csak egy reménysugár, de talán épp erre van szükségünk. A remény jelenleg sokkal több mint amim eddig volt.
Csak elmosolyodok, és a nyakába szimatolok. Még ha nem is teljesen, és nem is úgy mint régen, de bízik bennem. Azt legalábbis elhiszi, hogy szándékosan nem ártanék a babánknak. A butaságom vagy tudatlanságom miatt egyszer már megtörtént a baj, de többet nem lesz ilyen. Biztos vagyok benne, hogy soha többé nem lesz ilyen, és nem is fogok vele vitatkozni annyit mint régen. Remélem feltűnt már neki, hogy amióta visszaköltöztünk ide, próbálok rendesen viselkedni. Már nem vagyok rendetlen, sőt, mindig szép és tiszta az otthonunk. Van vacsora is, és ebéd, készítek reggelit is mindig, kivéve ha azt mondja, hogy menjünk el valahová étterembe, vagy rendeljünk pizzát. Nem vagyok házsártos, az együtt töltött időt próbálom hasznosan eltölteni, vidáman. Már vásárolgatni sem járok el, legalábbis úgy nem mint annak idején. Sajnos felfedeztem, hogy milyen jó móka elugrani a piacra, vagy a pékségbe… már megismertem a zöldségeseket, henteseket, a péket is. Milyen finomságokat is lehet venni ezeknél az embereknél! Csak egy valami nem változott az életünkben. Még mindig csak ketten vagyunk. Még mindig nincs gyerekünk, és ahogy a dolgok állnak még jó darabig nem is lesz. Vagy nem tudom, most már nem csak rajtam múlik. Hanem rajta is és a híres orvostudományán.
- Ezért is kértelek, hogy vizsgálj meg te. – bólintok. Örülök, hogy megértette miért fordultam hozzá, és már látja, hogy mire van szükségem. Válaszok kellenek és biztonság, a tudat, hogy vigyáz rám, ránk, és megoldást talál. – A múltkor a vendég szobában azt mondtad, hogy vigyázni fogsz ránk. De az csak úgy megy, ha hagyom is, nem igaz? – hiszen hogyan is tudna segíteni nekünk vagy vigyázni ránk, ha meg se vizsgálhat? Azt hiszem, sok dolog van amiben én is hibás vagyok, de sosem késő helyre hozni őket.
- Azért majd igyekszem nem olyan lenni mint egy víziló. – vigyorgok némiképp biztatóan. Mert hát, tisztában vagyok vele, hogy nincs bennem túl sok különlegesség. Ezek egyike az apró termet és a törékeny alkat. Szép is lenne, ha meghíznék, hogy csak gurítani tudjon! Bár amit utána mesél, némiképp elrettent a salátázós-fitness étrendtől amit olvastam a neten. Vannak már ilyen egészséges mama, egészséges baba csoportok ahol különböző recepteket csereberélnek, és együtt örömködnek azon, hogy milyen keveset híztak a terhesség alatt. Hát, a jelek szerint mégse olyan okos dolog közéjük tartozni. Még a hideg is kiráz amikor azt mondja, hogy úgy kellett kiműteni belőle a babát.
- Ha jobban belegondolok, inkább leszek víziló. – motyogom szégyellősen. Sőt, akár kétszáz kiló is leszek ha az kell, csak ne kelljen műtét, és ne legyen semmi baja a babának. Micsoda felelőtlenség inkább koplalni és edzeni! Hát én inkább csokoládén és fagylalton élek majd, de ilyesmi ne fordulhasson elő velünk. Sőt, örülök, hogy abban is megegyeztünk, hogy ha csak lehetőségünk van rá, inkább nem kérünk a béranyákból. Jobb helye lesz a csöppségnek az én hasamban és ha mi gondoskodunk róla, vigyázunk rá.
Nem mintha szégyellném, hogy gyereket tervezünk, de azt se akarom, hogy a fél kórház tudjon róla. Pláne, hogy milyen gyorsan, milyen hajmeresztő pletykák tudnak szárba szökkenni, nos, én inkább passzolom a dolgot. Ez az egész csak ránk tartozik.
- Pedig azt hittem a szülinapi ajándékod is tetszett. – vigyorodok el, hiszen egész napos programot eszeltem ki neki, nem vettem ugyan semmi nagy dolgot, de… hát, azt hittem elégedett volt azzal amit végül kapott. – De ha így állunk, már tudom mit kapsz legközelebb. És azután és azután és azután és mindig! – rövid csókot nyomok ajkaira. Nem nehéz boldoggá tenni, mármint nem nehéz, ha már nekem is örömet okoz a dolog.
A macska ugyan most még leginkább csak problémának tűnik, ha már eljutunk majd vele egy dokihoz, és lesz valami fogalmunk arról mit kell kezdeni az állattal, nem lesz gond. Bár én többet tudok a macskákról, de azért még én se eleget.
- Hát… az biztos, hogy sampont nem használhatunk se szappant. Ha jól tudom más a bőrük ph-ja. – húzom elgondolkodva az orrom, miközben a kád felé araszolok. A kis tappancsos kezd ugyan megijedni, de még nem vészes a dolog. – Inkább engedj vizet kérlek, langyosat. – megsimogatom a cica pocakját, és elmosolyodok. Helyes kis jószág, tetszik nekem.
Azt viszont látom, hogy Jerry nem igazán tudja mit kellene tennie. Jobb, ha csak segít, és én találom ki hogyan csináljuk, vagy különben úszni fog az egész fürdőszoba. Tényleg van még mit tanulnunk a csöppségekről, fürdetésről és miegyébről, ha gyereket akarunk. Vele mégse bénázhatunk majd!
- Így jó. – mondom némiképp biztatóan, amikor már egy kis langyos víz van a kád aljában. Bele állítom a macskát, lassan, óvatosan, de még tartom is. Keserves nyivákolásba kezd, és apró körmeivel a kezeimet kapargatja. – Juj! Hé, te! Nem akarunk bántani… - próbálom megnyugtatni, kevés sikerrel. Már csurom víz vagyok a kapálódzásától, de nem zavar igazán. Valahogy mégis sikerül közös erőkkel mindenhol bevizezni, és a sár, homok és kosz lassanként leázik róla. Bár nem lett tőle szebb, szegényke így csurom vizesen szörnyen soványnak tűnik.
- Hozol egy törölközőt? Nehogy megfázzon. – csak tartom kezeimben a macskát, és várom, hogy a férjem érkezzen a törölközővel. Nem is volt olyan nehéz. Bár, elnézve, hogy milyen vizesek vagyunk és hogy hogyan néz ki a fürdő… ez inkább csak fél siker. Hiszen a macska tiszta lett, na de mi?!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Ápr. 28, 2017 9:02 pm Keletkezett az írás



- Hééé, most csak ijesztgetni próbálsz, nem igaz? – kérdezek vissza gyanakodva, amikor azzal jön, hogy mesélt ám az én imádott kis családom a fiatal éveimről, de nem is kell sokat várnom arra, hogy bizonyítsa, sajnos nagyon is igaz a félelmem.
- Ó te jó ég... Tényleg meséltek. – sóhajtok nagyot, belátva, hogy valóban igaz amit mondot, nem csupán ugratás akar lenni – És... miket meséltek még? – kérdezek rá óvatosan, biztos ami biztos, mert mindent csak nem. Ugye? Legalábbis remélem, hogy a kocsmázós-iszogatós sztoriknál megállt a történet, és azzal már nem büszkélkednek, hogy ittasan miket alkottunk a haverokkal. Kiütött villanyoszlop, zöldre festett szomszéd kutya, meg társai...
Amikor pedig arról kezd mesélni, hogy mindig csak rám vár, szórakozott, boldog mosolyra görbül a szám sarka, közben pedig azon gondolkozok, hogy valóban létezhet ilyesmi? Hogy valakiben megtaláljuk a másik felünket, hogy rá várjunk? Maddie előtt nem igazán hittem az ilyen mesékbe illő romantikus találkozásokban, sőt, még talán a házasságunk vége felé sem, amikor elváltak az útjaink egy időre. De nem kellett túl sok, hogy belássam, hogy valami mégis más, mert hiába tértem vissza a korábbi életemhez, az mégsem volt olyan, mint korábban, valami, valaki hiányzott belőle. Nos... azóta én is másképp gondolok erre az egészre.
- Kicsit irigyellek, hogy számodra mindvégig ilyen nyilvánvaló volt. – teszem hozzá csendesen, hisz mutogathatunk a másikra, de kettőnk közül mégiscsak Maddie az, aki végig kitartott, míg nekem ilyen sok időre volt szülségem ahhoz, hogy rájöjjek, tényleg ő az, minden korábbi ellenére, akivel életem hátralevő részét szeretném leélni.
- Ó, az orvostudomány... Lehet, hogy egy civilhez képest sokat tudunk, de van egy olyan érzésem... sőt, valószínű, hogy nagyon sok olyan dolog van, amit még mi sem tudunk. Bezzeg majd a gyerekeink, unokáink, dédunokáink számára már teljesen magától értetődő lesz! – nincs ebben semmi meglepő, így volt ez eddig is, csak napjainkban talán felgyorsult ez az egész folyamat. A kutatások, projektek, új fejfedezések... azt hinné az ember, hogy már nem maradt semmi felfedezésre váró, pedig de! Az pedig már egészen más téma, hogy a különféle kísérletekkel milyen messzire jutottak...
- Nos... igen, úgy azért határozottan könnyebb a dolog. - elég csak az orvosi titoktartásra gondolni, meg arra, hogy ha mondjuk nem kísérem el egy vizsgálatra, akkor csak arra alapozhatok, amit ő megjegyzett abból, amit az orvos mondott. Ha meg el is kísérném, elég hülyén venné ki magát az, hogy civilként utasítgatom a kollégámat... arról nem is beszélve, hogy tagadhatatlanul alaposabb munkát végzek úgy, hogy a saját feleségem, gyerekem a téma, mint egy idegennél. Kár is tovább ragozni a dolgot, örülök, hogy Maddie végül úgy döntött, orvost vált, még ha elsőre talán furcsa is lesz számára. Bár belegondolva, lehet, hogy egy kicsit nekem is...
- Majd meglátjuk, mennyire indulnak be a hormonok nálad, mennyire leszel kívánós, meg ilyenek. Ahány ember, annyi féle képpen élik meg ezt az egész időszakot. Van, akit szinte végig rosszullétek gyötörnek, és épp, hogy csak hízik annyit, hogy minden rendben legyen, míg mások éjjel-nappal esznek. Nem igazán lehet előre megjósolni, de... mást nem, faggasd ki anyudat, hogy nála mi volt a helyzet, amikor téged várt. Nem száz százalék, de nagy eséllyel nálad is hasonló lesz majd. – adok egy tanácsot neki, amennyiben még nem tette volna. Talán még mindig szerencsésebb, ha ő érdeklődik, mint ha én környékezem meg ilyesmivel a kedves anyósomat, akinek még mindig nem vagyok a szíve csücske, mióta csak előálltam a „próbáljuk meg külön utakon” ötletemmel. Nos, sokat úgy tűnik, az sem segített a helyzeten, hogy a végén én voltam az, aki felkereste a lányát, hogy próbáljuk meg megint.
- Természetesen tetszett, de... te jó ég, tudod te, mióta vártam már erre? Persze, hogy ne tudnád... – csóválom a fejem, minden gúnyos éltől mentesen, hisz nem számonkérni akarom. Egyszerűen csak még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy lehet, előbb leszünk szülők, mint azt sejtettük volna, amikor újra összeköltöztünk. Egyébként sem várok el semmi drága ajándékot, sőt... igazából megvan mindenünk, amire szükségünk van, és pénzért megvásárolható, szóval már csak emiatt is sokkal jobban értékeltem, hogy inkább közös programokat szervezett ajándék gyanánt. Arról nem is beszélve, mennyivel több előkészületet igényel, mint levenni valamit a polcról és lehúzni utána a bankkártyát, szóval már csak emiatt is értékelem az igyekezetét.
- Húha... meg sem állunk, amíg nem lesz saját focicsapatunk, vagy micsoda? – kérdezek vissza csipkelődve,  mielőtt viszonoznám a csókját, hogy gyorsan eltüntetném a maradék néhány falatot a tányéromról, hogy aztán csatlakozhasson a többi mosogatásra váró edényhez a konyhában.
Mi meg a kis szőrgombóchoz a fürdőszobában.
- Hát, ehhez sajnos egyáltalán nem értek. – húzom el a szám, így igazából ötletem sincs, hogy mit kéne bevetni ahelyett. Jobb híján inkább teszem, amit Maddie mond, és nekiállok fürdővizet engedni, lehuppanva a kád mellé, a szőnyegre. Így, hogy az egyik kezemmel a víz hőmérsékletét nézem, egészen jól sikerül beállítani olyanra, ami se nem túl hideg, vagy meleg. Képzelem, a kis macska mennyire fogja értékelni az igyekezetemet. Semennyire.
- Látod? Én mondtam, hogy jól jöhet a kesztyű... Na várj, inkább fogom én, te próbáld meg lemosni a sarat róla. – ajánlom fel, és már nyúlok is érte, hogy átvegyem tőle, talán előbb találok fogást rajta úgy, hogy ne karmolásszon agyon. Igaz, néhány vörös csíkot én is bezsebelek, egészen hamar, de aztán csak sikerült megbirkózni vele.
- Amilyen kicsi, meglepő, mennyi erő van benne. – vallom be a végén némileg elképedve, miközben egy törölközőt kerítek a szekrényből, Maddie felé nyújtva, hadd nyúzza még egy kicsit szerencsétlen macsekot.
- Hogy milyen kis ronda így vizesen. Remélem, ha megszázad, azért nem úgy fog kinézni, mint valami ázott kis patkány. – gondolkozok hangosan, az ajtófélfának dőlve, miközben figyelem, hogyan szárítgatja a kis tappancsost.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Ápr. 29, 2017 10:26 pm Keletkezett az írás



- Meséltek. Tudok minden fontosabb bulis sztoriról, de nem voltak elrettentőek. Nagy partiarc voltál, meg kell hagyni! – vonok vállat sokat sejtető mosollyal az arcomon. Egyáltalán nem zavarnak a történetek amiket hallottam róla, sőt. Vannak amik megnyugtatóak számomra, hogy ő sem volt mindig a komoly dr. Callaghan, főorvos, bla-bla, hanem emberből van, és megcsinálta a maga hülyeségeit még ifjoncként. Na persze a kutya átfazonírozása egy kicsit erős volt nem mondom, de hát… nem halt meg senki.
- Meséltek még arról, bébi, hogy te régen a bögyös vörös csajokra buktál. – emelem magasba incselkedve az állam, miközben huncutul felvonom a szemöldököm. – Aztán már csak simán a bögyös csajokra, azután pedig mindenki legnagyobb megdöbbenésére elvettél engem. – ez a gyötrelem és kétségbeesés az arcán a pletykás anyukája és húga miatt, mindent megér! Gondolja, hogy ha olyasmit hallottam volna, akkor nem hoztam volna már rég fel? Ismerhetne ennyire, hogy nem tudnám megállni a dolgot.
Megsimogatom az arcát, majd inkább csak visszabújok mellé. Talán másképp szeretjük egymást, és neki még van józan gondolkodása is, de nekem már nincs. Rózsaszín ködben van a lelkem ha rá gondolok. Azóta érzem úgy, hogy mellette a helyem amióta csak elhívott az első randinkra.
- De te is tudtad. – engesztelve pillantok rá. Pontosan azért mivel sok dologban különbözünk, engem nem lep meg, hogy másképp éli meg a kettőnk közös történetét. – Visszajöttél, mert tudtad, hogy összetartozunk. – nem firtatom, hogy mit csinált a nélkülem eltelt időben. Majd egyszer, de még mindig nem látom elérkezettnek az idejét. Egyre jobban bízok benne, a kolléganőit már nem méregetem gyanakodva, és nem vonom össze a szemöldököm, amikor mosolyogva rendel egy étteremben a pincérnőtől. Mindig is ilyen volt, kifogástalan a modora. Próbálom elfogadni, hogy nincs okom féltékenységre, mert nem tenne velem ilyesmit. Hiszem, hogy nem hozna ilyen helyzetbe, annál tisztességesebbnek ismertem meg.
- Na igen, lehet, hogy ők már kétszáz évig fognak élni, és nem léteznek majd a betegségek. Milyen jó is lenne! – mintha egy álomvilágban élnék, tudom. De miért ne? Hiszen észvesztő tempóban fejlődik a tudomány, szerintem elképzelhető az ilyesmi. Nekünk viszont egyenlőre ez az egy életünk van, ami olyan amilyen. Igyekszem legyőzni a félelmeimet, hogy a lehető legboldogabban teljenek a közös éveink, és igen, jó lenne, ha egy seregnyi gyerek is körülvenne minket! De ha csak egyetlen egy adatik meg nekünk, azt hiszem, akkor őt szeretnénk tíz helyett is. Nincsenek kétségeim, hogy szeretetben nem szenvedne hiányt, sok más mellett. Persze nincsenek illúzióim, lényegében fogalmam sincs mit kell kezdeni egy csecsemővel, de lesz rá kilenc hónapom, hogy megtanuljam, ha már oda jutottunk.
- Örülök, hogy nincs ellenedre a dolog. – hiszen ez nem csak nekem lesz kényelmetlen, hanem neki is. Más az, amikor itthon lát meztelenül és más az, amikor a rendelőjében vagyok alul semmiben. Nyilván elég profi ahhoz, hogy ezen felül emelkedjen, és én se esek ettől pánikba, de szokatlan lesz. Pláne utána hazamenni, és úgy tenni mintha korábban nem épp szakmai szemmel vizslatott volna. Meg aztán, hiába is látja majd az aktámat, vannak dolgok amiket meg kell kérdeznie. Tudom is én miket. Biztos van jónéhány dolog amiről nem szoktunk beszélgetni, de bizonyos szempontból fontos lenne tudnia. Íme a sors iróniája, lehet, hogy csomó dolgot most fog megtudni rólam és a kórtörténetemről, holott több mint hét éve vagyunk házasok.
- Majd akkor beszélek anyuval. De eddig még mindig úgy mesélt a terhességéről mint valami ironman versenyről, és szinte sose mulasztja el megjegyezni, hogy azelőtt milyen szép karcsú volt de bezzeg most. – húzom ez orrom egy kissé. Mert tény, hogy a mamám elég sokat felszedett a terhessége alatt, de nem is igazán törte magát, hogy leadja a plusz kilókat. Ráadásul tényleg nem lehetnek jó tapasztalatai, a császármetszés miatt sem, meg azért sem mert állítása szerint túl mozgékony voltam és össze-vissza rugdostam belülről. Fura érzés lehet, de bevallom kíváncsi vagyok rá. Vajon milyen lehet? Milyen lehet amikor belülről bökdösi a pocakomat egy csöppség? Hallja a hangom? Felismeri majd, ha az apja beszél hozzá, tapicskolni fogja a hasfalamat a lelkesedéstől? Egészséges lesz? Kire hasonlít majd jobban? És fiú lesz vagy kislány? Kérdések milliói várnak a válaszra, de a többségükre majd csak akkor kapunk választ ha már át is ölelhetjük a picikénket.
- De azért még ne éld bele magad nagyon, jó? Nem tudjuk, hogy mik az esélyeink, hogy tényleg lehessen gyerekünk. – hiszen még az is lehet, hogy Charlie nem a levegőbe beszélt, és szemmel alig látható a valószínűsége annak, hogy gyerekünk lehet. Persze, már én is gondolatban túl messze kalandoztam, de szeretném ha legalább az egyikünk józan maradna ebben az ügyben. Jobban belegondolva, lehet, hogy ez most kivételesen én leszek, ismerve a férjem álmait és lelkesedését.
- Ha foci csapat nem is, remélem azért egy jó nagy családi autóra kell majd cserélni a szexi kis járgányodat. – kuncogok jóízűen. Mert azt is tudom, hogy nem csak én vagyok oda a kocsimért, hanem ő is szereti a sajátját. Nem tudom hogyan döntjük majd el, hogy ki járjon egy minibusszal, de bár ott tartanánk már! Nem tagadom, hogy félek a vizsgálatoktól, ezért is fordítom a figyelmem inkább a macska felé. Vele még mindig kevesebb a gondunk.
Nézem ahogy a férjem a vizet engedi. Gondoskodó természetnek ismertem meg, és szerintem remek kezdés lesz egy macskát örökbe fogadni. Amíg nem betegszik meg, addig valószínűleg jól fogunk szórakozni hármasban.
- Majd megtanulunk mindent, és ha eláll az eső elvihetjük valami dokihoz is. – ahogy az állattal közelítek a víz felé, látom, hogy kezd pánikba esni. De a félelemtől nem lesz tisztább, így mindent megpróbálok, hogy a négy tappancsát a vízben tartsam minden kapálódzása és nyávogása ellenére is.
- Rendben! Talán neked jobban megy. – hagyom, hogy átvegye a cicát, én pedig a kezeimmel locsolgatom és dörzsölöm finoman a bundáját, hogy lemossam róla a sok piszkot. A kád aljában szép adag homok gyűlik össze, és a tiszta víz is megdöbbentően zavarossá válik ahogy a bársonytalpú tisztul.
- Nem is hittem volna! – helyeselek hasonlóan meglepetten, mert tény, hogy egy tenyérnyi kis szőrgombóctól nem vártam ilyen heves küzdelmet. – Lehet, hogy el kellett volna kapni a grabancát, de azt én se tudom, hogy egy ennyire pici cicával hogyan kell bánni. Ezzel biztos nem tettünk benne kárt. – bebugyolálom a törölközőbe a vizes csöppséget, hogy csak a feje látszik ki. Így legalább megkarmolni se tud. Nem mintha arra készülne, most épp szinte dideregve meresztgeti a szemeit, és várja az újabb gyötrelmeket.
- Nem is néz ki úgy. Egész helyes ezekkel a hatalmas fülekkel. – kuncogok, miközben finoman dörzsölgetem a törölközővel a macskát. – A nevére visszatérve tényleg jó lenne tudni előbb, hogy kandúr-e vagy cica. Vagy válasszunk valami uniszex nevet neki addig is? – kislány koromban volt például egy Csíkos nevű macskám, ő kislány volt. Aztán, kezemben az új családtaggal, kíváncsian nézem a páromat. Az eső és a füstbe ment szabadtéri programok ellenére, azt hiszem az elmúlt évek egyik legjobb napja lett ez kettőnk számára.
- Happy? – fordítom felé a cicát, hogy lássa milyen kis ennivaló lett a szanaszét álló, nedves szőrével és óriási kerek szemeivel, kíváncsian mozgó füleivel.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Május 03, 2017 11:45 pm Keletkezett az írás



- Most egyszer mit mondjak? Örülj, legalább fiatalként kibuliztam meg tomboltam magam, felnőtt koromra már benőtt a fejem lágya, meg lecsillapodtam. Képzeld el, ha még mindig ilyen életmódot folytatnék! – vágok vissza neki – Egyébként meg azt ne mondd, hogy te fiatalon soha semmi őrültséget nem csináltál. – igaz, az anyukája inkább sztorizgatott arról, hogy milyen volt kisgyereknek, vagy babaként miket alkotott még sok-sok évvel ezelőtt, meg hasonlók. Most meg? A lánya nélkül a közelébe sem merek menni. Ellenben az én anyám...! Úgy látszik, nem fukarkodott a meséléssel, legalábbis nem kicsit kerekednek el a szemeim, amikor megtudom, hogy _ilyen_ mélységekbe menően meséltek az én drága feleségemnek a fiatalkoromról. Nem mondom, túléltem volna, ha kimarad, de úgy néz ki, ő is inkább poénosra veszi a dolgot a féltékenykedés meg a letörtség helyett, így teszek hát magam is.
- Mondhatnánk, hogy fő a változatosság, de... – tekintve, hogy kettőnk közül én voltam az, aki a külön töltött fél év alatt is én éltem ezen mottó szerint, inkább hagyom is annyiban ezt a gondolatsort – Tudod, mit szoktak mondani, szívem – nem a külső a fontos. – nyilván, valamennyire az is számít, mert kétlem, hogy valami bányarémbe képes lennék beleszeretni, de értelemszerűen, egy hosszabb távú kapcsolatnál, vagy házasságnál nem árt, ha jól kijön egymással a két ember, megvan köztük az összhang, a szikra. Nagyobb prioritást élvez, mint mondjuk a vörös haj, vagy akár a kosárméret.
Csak elmosolyodok a cirógatásra, s ahogy közelebb bújik, én is magamhoz ölelem Maddie-t. Aprót bólintok a szavaira, hisz igaza van, végeredményben csak ugyanott kötöttünk ki mindketten... akarom mondani, itt, újra együtt.
- Mondanám, hogy úgy legyen, de nem hiszem, hogy annyira gyorsan érnének el ilyen átütő sikereket. Na meg 200 év... a jóból is megárt a sok, nem igaz? – kérdezek vissza, hisz visszatekintve már 100 év is szép lenne, mondjuk betegségek nélkül. Inkább nem akarok abba belegondolni, milyen lehetne 200 évig élni, látni, hogy minden hozzátartozónk, ismerősünk meghal, aki idősebb, mint mi...  Mert persze, szép a hosszú élet, de azért annak is megvannak a maga hátrányai.
- Miért lenne?  - kérdezek vissza kíváncsiskodva. Nyilván, valamennyire furcsa lesz eleinte, de csak azért, mert az elmúlt évek során hasonló „beteg-orvos” viszony sosem volt köztünk leszámítva azt a röpke vizsgálatot a balesete után, de azt hiszem, akkor mindkettőnknek volt nagyobb baja is. Igen, valószínűleg furcsa lesz a kezdetekben, de nem hiszem, hogy ne tudnánk kezelni a dolgot – vagy túl sok időbe telne, míg hozzászokunk.
- Amiatt ne aggódj, szerintem egy nő sem felejti el megjegyezni, akinek nem sikerült leadni a terhesség alatt felszedett kilókat. Akkor ezek szerint úgy készüljek, hogy nem csak átmenetileg leszel kis gombóc, hanem utána is az maradsz? – túlságosan is magas labda, bűn lenne kihagyni, de ha már pont ő viccelődött azzal korábban, hogy olyan lesz, mint valami kis víziló. Mindenesetre, látva, hogy amúgy milyen hízásra képtelen Maddie, ha nem kavarnak be a hormonok, genetika ide vagy oda, nem tartom valószínűnek, hogy ilyesmitől kéne tartania a jövőben... Ha meg mégis, hát... gyerek mellett biztos ez lesz a „legnagyobb” bajunk.
- Megpróbálom. – felelem, miközben próbálom visszatartani a boldog vigyorgást, amiből azt hiszem, imádott nejem számára is világossá válhat – hiába minden próbálkozás, ezzel már rég elkéstünk... Persze, még egy árva vizsgálatot sem csináltunk, és az orvosi aktáját sem láttam, de akkor is! Nagyobb előrelépés ez, alig pár hét, hónap alatt, mint korábban évek alatt! Csoda hát, hogy örülök?
- Ha ezen múlik... egye fene, legyen. – adom be a derekam, bár azért bevallom, hiányozna a kicsike... azt meg inkább nem kezdem el emlegetni, hogy valószínűleg egyszerűbb – és célszerűbb – lenne inkább az ő autóját cserélni, ha kettőnk közül ő lesz az, aki itthon lenne a gyerek(ek)kel. És ha már gyerek, bemelegítésnek kezdhetünk rögtön az autómban talált kóbor macskával, meg annak fürdetésével.
Amíg csak vizet kell engedni, még egész békés a helyzet. Bezzeg amikor Maddie megpróbálja vízbe rakni, meg a sarat lemosni róla! Először csak nézem, hogyan próbálkozik ő, akinek legalább már korábban volt köze a macskákhoz, ám ahogy az elkezd össze-vissza karmolászni, inkább felajánlom, hogy helyet cseréljünk – talán még mindig könnyebben fogom le a kétségbeesetten kapálózó jószágot, ő meg előbb végez a fürdetéssel.
- Most, hogy mondod... mint ha rémlene valami videó a nyakra csippentett csipeszekről, ami olyan náluk, mint valami kikapcs-gomb. Jókor jut eszembe nekünk is. – húzom el a számat, ahogy feltápászkodok én is a kád mellől, tovább folytatja az agymenést az ázott macska kinézetéről.
- Nem-e? Ilyen lapátfülekkel? – kérdezek vissza nevetve, finoman megpöckölve a kis jószág említett részét. Ami meg a nevet illeti, annyira nem vagyok otthon állatnevekkel – Azt sem tudom, hogy macskáknak milyen tipikus nevek vannak. Happy? Akkor már inkább legyen Dobby. Tudod, mint a házimanó a Harry Potter filmekből. Mit szólsz hozzá? – igaz, kopaszon nagyobb lenne a hasonlóság, de a szem, meg fülméretek alapján én simán áldásom adnám rá. Persze az már más kérdés, hogy kedves feleségem mit szól hozzá...
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Május 05, 2017 8:47 pm Keletkezett az írás



- Fájdalom, de meg kell cáfoljalak. Én rendes lány voltam míg el nem rontottál. Emlékszel még arra a lakásavató bulira, amikor elkészültünk végre a kégliddel? – emlékezetes egy parti volt, annyi biztos! Őszintén szólva, az alig három hónapos kapcsolatunkkal amikor az ereszd el a hajam után másnap felébredtem, azt hittem ki fog rúgni. Ha jól emlékszem nem csak simán benyomtam, de még énekeltem is. Pedig az kábé úgy hangzik mint egy ork harci üvöltése… amikor náthás. – Szóval, én akkor csíptem be életemben először. Mint az köztudott.– még az emlékébe is belepirulok annak, hogy piapongoztunk a haverjaival a konyhapulton, és utána meg ő fogta a hajamat amikor a vécé előtt térdeltem.
De azért látom, hogy neki se kellemes arra gondolni, hogy a mamája és a tesója mit mesélt nekem. Pletykás banda, szerencsémre! Egy csomó mindent megtudhattam róla, főként olyasmit amiket Jerry sose mondott volna el. A nagy didkókra vonatkozó részt például elegánsan elhallgatta, gondolom arra való tekintettel, hogy én nem rendelkezem ilyesmivel.
- Hé, te! – rázom meg a mutatóujjam „fenyegetve”, de azért megkapja a jól megérdemelt pusziját. – Egyszer talán én is kipróbálom ezt a változatosság dolgot aztán meglátjuk milyen arcot vágsz majd. – incselkedek vele, de gondolom tudja, hogy csak viccelek. Talán rossz vicc, hiszen ő kipróbálta azt a bizonyos változatosságot, de tényleg érdekelne, hogy ez a fenenagy magabiztossága meginogna-e valaha is. Illetve, hogy megfordulhat-e valaha ilyesmi a fejében, mármint hogy én megcsalnám. Elméletileg. Mert arra én képtelen lennék a valóságban.
- Nem, azt hiszem én nem tudnék 200 évig élni. Veled talán, de egyedül semmiképp. – ez az álláspontom is a témában, már jóideje. Például a Csillagpor című filmet is. Mert milyen már az, hogy a gyerekeik, unokáik, dédunokáik is mind felnőnek, megöregednek, meghalnak, ők maradnak fiatalok míg világ a világ? Nem, nekem az nem menne.
- Hát, nekem kicsit furcsa lesz. Mármint tudom, hogy profi vagy, meg minden de… szóval kicsit aggódom. – az eredmények miatt is, ez tagadhatatlan. De attól is tartok egy kicsit, hogy másképp nézünk majd egymásra egy ideig. Mert azért most egészen másképp lesz majd a lábaim között, és lehet, hogy neki ez semmiség, de nekem nagy dolog. Mindenesetre azt is tudom, hogy nem igazán van más választásunk.
- Hát, meglehet, hogy nem fogok visszafogyni, igen. – néhány másodpercig kerülöm a tekintetét, de végül is, kettőnk közül nem én akartam először gyereket. – De hé! Cserébe lesz egy gyerekünk, ez nem elég jó biznisz neked? – nem lenne igazságos tőle, ha megszülném a hőn áhított gyerekét aztán meg piszkálna, hogy puffancs vagyok. Megpróbálok majd formába jönni, de nem vagyok jós, nem tudom mennyi lesz az annyi, amit le kell majd dolgoznom. Mert 20-30 kilót tutira nem fogok tudni. Tíz alatt még oké, talán menne, de annál több már lehetetlen küldetés egy kisbaba mellett. És az ő szülei is messze élnek, és anyámék se épp a szomszédban, szóval nem lesz túl sok segítségem. Remélem, hogy ilyesmivel nem csak én számoltam már fejben, hanem neki is eszébe jutott már, hogy mennyi mindent borítana fel egy gyerek az életünkben. Ki tudja, lehet még a hajam is csimbókos lesz és nem lesz időm gyantáztatni?! Nem, arra mindig lesz idő. Kizárt, hogy ne legyen! Én nem leszek slampos, mackó nacis bányarém, nem én!
- Látom! – válaszolok vigyorogva, én is. Pedig tényleg jobb lenne nem beleélni magunkat a dologba míg nem tudunk semmi biztosat, de ha egyszer ez annyira szuper! Elvégre épp most beszéltük meg, hogy családot alapítunk, az ilyesminek örülni kell, és meg kell ünnepelni. Talán este falhoz is vághatunk egy üveg pezsgőt, ki tudja? Elég sok baba fogant már alkoholgőzben.
- Szavadon foglak, mert én nehezen engedném el ezt a kis bordó csodát. – sóhajtok nagyot. Bele se merek gondolni, hogy milyen lenne, ha mondjuk eladnánk. Kész rémálom! Szülinapomra kaptam tőle, még piros masni is volt rajta! Nemáááár!
A macska tisztába tétele milliószor bonyolultabb lett, mint amire számítottam. Eleve, szerintem két ilyen amatőr ne álljon neki, de ha mégis, akkor legalább jó lenne, ha tudnák mit csinálnak. Mert mi szerintem csak nyúztuk azt a szerencsétlent míg végül tiszta nem lett. Egész helyes így megfürdetve, bele se merek gondolni, hogy mitől volt olyan büdös és koszos. Lényeg, hogy már tiszta, nagy szemeit meresztgeti kíváncsian ránk, a „szüleire” akik válogatott kínzásoknak vetik alá. Pedig az állatorvosról még sejtése sincs! Óvatosan dörzsölgetem a törölközővel, szárítgatom, hogy ne fázzon meg.
- Majd legközelebb kipróbáljuk, bár remélem innen már megoldja maga is a fürdést! – nézek végig az összekarmolt kezeinken és a vizes pólókon. – Ha ezzel végeztünk, felhívom Darrent, hogy mondjon egy jó állatorvost. – teszem még hozzá, mielőtt késznek nyilvánítanám a törölgetést.
- Nem is lapátfülű! – veszem védelmembe a csöppséget. Nem tehet róla, hogy ilyen bután néz ki. Majd reméljük ahogy növekszik alakul a feje is, és hozzá fog nőni a füleihez. Vagy ha nem, akkor tényleg elég mókásan fog festeni, de ez nem szépség verseny. – Dobby? Hát… de Dobby fiú. – gondolkodás nélkül nyomom a kezébe a törölközőbe csavart jószágot, hogy aztán a két hátsó tappancsa közé lessek. – Hát szerintem lehet Dobby. De majd a doki megmondja. – kuncogok, és már szaladok is ki a nappaliba a telefonomért, hogy felhívjam a szomszédunkat hiszen elállt az eső. Ha már mi is szárazok leszünk, vihetjük megvizsgáltatni, és kérhetünk hozzá pár jótanácsot, hogy ne nézzünk ki minden nap úgy mint akik a frontról jöttek.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Május 07, 2017 7:45 pm Keletkezett az írás



- Míg el nem rontottalak... hogy te milyen kedves vagy, életem! – csóválom a fejem nevetve, mindettől függetlenül nehéz elhinnem, hogy tényleg, soha, semmi őrültséget nem követett el soha, mielőtt megismertük volna magát – Persze, hogy emlékszem. Hát lehet azt elfelejteni? A kollégáim közül néhányan még mindig emlegetik azok közül, akik itt voltak akkor. – kérdezek vissza, hisz több okból is emlékezetes volt. Az elkészült lakás, az a nagy party, amit szerveztünk, a nem sokkal korábban befejezett sikeres vizsgák, meg még úgy maga az egész kapcsolatunk, hisz igencsak gyerekcipőben járt, minden nap valami újat tudtunk meg a másikról, és... na igen. Például azt, hogy a kiszemeltünknek a későbbiekben nem árt, ha csínyján bánik az alkohollal.
- Köztudott. Ühüm. – bólogatok nagyokat, miközben próbálom elfogjtani a vigyorgást, mert igaz, akkor korán sem volt olyan vidám, vagy rózsás a helyzet, amikor csak arra lettem figyelmes, hogy Maddie sehol sincs, s végül az egyik csoporttársamtól kellett megtudni, hogy merre találom. Nem, mint ha nem láttam volna hasonló állapotban lévő nőt, de azért kissé meglepett, hogy ennyire nem bírja az italt... igaz, ami igaz, ilyen nagy piálást azelőtt sosem csináltunk, amikor kettesben voltunk.
- Hogy milyen arcot! Szerintem esélyesen valami ilyesmit... – hunyorogtam rá fél szemmel kacsintva, majd ha nem vette volna a lapot, akkor a kezeimet is feltartottam mellé, mint ha épp egy vadászpuska célkeresztjébe néznék éppen. Persze nyilván én sem gondoltam komolyan, ha kiderülne, hogy Maddie szívében is felébred a kíváncsiság az iránt a bizonyos „változatosság” iránt, magam sem tudom, hogy hogyan venném a dolgot. Nyilván az sem mindegy, hogy milyen háttérrel, vagy okból szánná rá magát, együtt lennénk-e még egyáltalán, vagy a hátam mögött lépne félre, de akármennyire is akadnék ki miatta, valószínűleg odáig úgy sem fajulna a dolog, hogy lelőjem a másikat. Megverni még talán... de adja az ég, hogy ne jussunk el soha idáig!
- No igen... valami hasonló részemről is. Egyedől semmiképp. – csatlakoztam a véleményéhez, nem mint ha az agglegény életnek ne lenne meg a maga szépsége, vagy ha az ember a maga ura, tizen-, huszonévesen én is imádtam, ha épp úgy volt, de így, hogy már megtaláltam életem nagy szerelmét, és házas is vagyok, mellé pedig úgy tűnik, ismét egy hullámhosszon vagyunk, nos... egy emberöltőnyi élet is kínzóan hosszú lenne, ha ideje előtt veszíteném el Maddie-t, nem még ha kétszáz évig kéne élnem nélküle!
- Nem kell aggódnod miatta. – próbáltam meg nyugtatgatni – Nagyjából annyi értelme lenne, mint ha azon rágódtunk volna évekkel ezelőtt, hogy a lakberendezőmmel kezdtem randizgatni, milyen dolog ez? Sőt mi több, még a kezét is megkértem, pedig csak munkának indult! – oké, nyilván, nem ugyanaz a szituáció, de némi párhuzam azért mégiscsak van a kettő között. Bár abban nem vagyok biztos, hogy valójában feszélyezte-e ez korábban Madisont, és ilyen jól titkolta előlem, vagy ő sem adott ilyen apróságokra, mint hogy a főnöke mit fog szólni? Vagy az emberek?
- Jajj szívem, ugyan már! Hát nem pont az előbb büszkélkedtél el azzal ahogy anyámék elpletyózták, hogy – szavaitokkal élve – régen a bögyös csajokra buktam? Ne aggódj, ha mégsem sikerülne visszafogynod szülés után, akkor sem fog egy világ összeomlani bennem. Egyébként is elég bunkó dolog lenne részemről pont ezért kritizálni, nem igaz? – pláne, hogy mondhatni, nap mint nap látom, mivel jár egy szülés, vagy milyen megterhelő tud lenni az anya szervezete számára, és ahányan vannak, annyi féle képpen viselik... Annak fényében meg, hogy ráadásul a közös gyermekünkkel való várandósság miatt történnének így a dolgok. Nem, eszem ágában sincs rossz érzéseket kelteni benne, vagy akár megbántani.
- Igen. Abszolút. – mosolyodok el szeretetteljesen zárszó gyanánt, még egy apró csókkal is megajándékozom a homlokát biztosíték gyanánt, hogy segítsen elosztani a kétségeit. Itt leszek mellette, számíthat rám mindenben, én pedig a legjobb tudásom szerint igyekszem majd segíteni neki.
Ami meg a családot illeti... igaz, anyósomék nem a szomszéd utcában laknak, de minden gond nélkül kinézem belőle, hogy ha tényleg bővülne a család, ő lenne az első, aki beállít hozzánk, hogy segítsen. Elég csak arra gondolni, hogy milyen anyatigris üzemmódban védelmezte csöpp szeme fényét, amikor a teraszajtós incidens után behozták... Majd pont az első unoka születésénél vonulna vissza? Ami meg az én szüleimet illeti, nos... tekintve, milyen régóta várják ők is, hogy bővüljön a család, szerintem anyámnak első dolga repülőjegyet venni, és beköltözni hozzánk legalább egy hónapra. Igaz, Maddie-nek még nem mertem mondani, ne hozzam rá a frászt...
- Jól van na! Talán baj, hogy örülök? – pöccintem meg az orrát játékosan, mielőtt felkelnék az asztaltól, hogy kicsit összepakoljak, aztán a macskát is belevágjuk a kádba. Ami meg az autót illeti... nos, majd meglátjuk, hogy alakul, bár egyelőre bőven elegendő a mostani két autó is, úgy hiszem. Ha meg eljutunk addig, hogy kinőjük... nos, az még úgy is a jövő zenéje, odébb van az még!
- Reméljük, hogy így lesz. Azért napi szinten nem hiányzik ez a műsor. – jegyzem meg, miközben óvatosan megvakargatom a kis vakarcs füle tövét, hát, túlságosan nem díjazza, úgy néz ki.
- Jó ötlet. Hátha sikerül még ma letudnunk, jó lenne. Vagy a napokban... Vagy ha már itt tartunk, meg emlegetted korábban Darrent is, miért nem hívjuk át őket valamikor vacsorára? Legalább végre én is megismerhetném őket, tudnék arcot társítani a névhez.  – dobtam be ötlet gyanánt, mert igaz, elég sokat túlórázok mostanában, de talán így még mindig előbb van esélyünk összefutni, mint egyébként, amikor csak épp, hogy hazaesek, már zuhanok is az ágyba...
- Hát, ha fiú is, gondolom, még pár látogatás az állatorvosnál, aztán hosszú távon úgy sem marad az. Elég egy macska, nem hiányzik, hogy ő is családot alapítson. – szögezem le már rögtön az elején, bár reménykedek benne, hogy imádott nekem sem akar macskatenyésztőnek felcsapni. Mert tény, hogy aranyosak a kiscicák, de... elég ez.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
29
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Május 08, 2017 12:53 am Keletkezett az írás



- De ciki! – fogom a fejem miközben elvörösödök mint homár a gőzben. Elég ciki volt úgy bemutatkozni a haverjainak, hogy gyakorlatilag járni se tudtam úgy berúgtam, és aztán fél éjszaka hánytam. Komolyan azt hittem, hogy azon az estén vége is a kapcsolatunknak, de szerencsére nem így lett. Még nagyobb szerencsémre pedig utána azért volt még jópár alkalom amikor együtt seggeltünk be, sőt, azt hiszem olyan is, hogy Jerry volt rosszabb állapotban mint én. Sovány vigasz, de ennyi jutott egyelőre.
Persze akkor derült csak ki, hogy nem bírom az italt egyáltalán. Két pohár bor is elég ahhoz, hogy teljesen fejre álljak, és táncikáljak meg énekeljek egész éjjel, négy után pedig tutira kidobom a taccsot.
Kuncognom kell, amikor imitálja, hogy éppen céloz egy puskával. Nem néznék ki belőle semmi agressziót, és igazából ennyi év alatt még egyszer sem láttam féltékenynek. Mármint poénkodott már ilyesmivel, amikor például az olasz utat hoztam fel, de ezen kívül más nem. Kicsit mintha egyértelmű lenne neki, hogy én itt vagyok, szeretem és soha nem is néznék másra. Ami persze jogosan egyértelmű, de egy kicsit furcsa is. Én nem csak azóta méregetem paranoiás módján a nőket amióta megtudtam, hogy a külön töltött hónapokban kalandozott, hanem már előtte is, ha túl jó barátságba került egy csajjal akkor azért acsarogtam egy kicsit.
- Nem is akarok ilyesmire gondolni. – szép meg jó lenne ezer évig is élni, de nem nélküle. Még ezer percet se bírok ki nélküle! Vele akarok lenni, addig ameddig csak lehet, és ha menni kell, azt szeretném ha egy percig se kellene egyedül lennem. Bárcsak tudná, hogy koránt sem tekinthető gyógyultnak az állapotom, mert a terapeuta szerint most meg túlkompenzálok, és mindent megtennék, hogy ne menjen el újra. Remélem a gyerek nem erről szól, mármint, nem ez motoszkál bennem tudat alatt. De lényegében mindegy is, amúgy is akartunk gyereket, mármint tervben volt és én is igazán szeretném. Most már legalábbis semmi kifogásom ellene!
- Mikor kiderült hogy járunk, engem kirúgtak. – sose mondtam el neki, hogy nem én léptem ki. Megmondtam, hogy már nem dolgozok ott, de nem került szóba, hogy mi történt. – És én már az előtt is aggódtam amiatt, hogy az ügyfelem voltál. Az ilyesmi nem helyes… - csak a fejemet rázom. Nem véletlen, hogy arra kért, hogy ne dolgozzak lakberendezőként. Tudja, tapasztalhatta, hogy egy nagyobb projekt alatt mint egy egész ház vagy lakás, rengeteg kommunikáció és találkozás van. Nem kell a feszültség, én se akarok ismerkedni, bőven elég nekem a férjem, a párom akit szeretek úgy ahogy van.
- Tudod többek közt ezért szeretlek. – mosolyodok el, mert tényleg mindig de mindig meg tud nyugtatni. Már épp kezdtem pánikba esni, hogy mi lesz ha kövér leszek, amikor ilyen megértően viselkedik velem. Persze még nem szembesült azzal, hogy egy bálna a felesége így könnyen mond ilyesmit, de ettől még a szándék a fontos. Én legalábbis hiszek neki, és élvezem, ahogy puszit ad a homlokomra. Egyre kevésbé tartom ijesztőnek ami előttünk áll, és már nem gondolok arra, hogy mi lesz ha esetleg megint nem sikerül. Mert sikerülni fog! Jó kis csapat vagyunk együtt, ezt most bizonyítjuk, tanuljuk, hogy hogyan lehetnénk boldogabbak, türelmesebbek egymással.
Nem piszkált a gyerekkel pár hétig, és máris milyen messzire jutottunk. Hiszen eddig pont ez hiányzott, az elhatározás, hogy bele merjünk vágni a dologba. A többi innen már gyerekjáték! Menni fog minden mint a karikacsapás, ebben biztos vagyok! Sikerülnie kell, hiszen most annyira… szeretnénk, mindketten.
Sejtem, hogy a mamám majd segíteni fog, és valószínűleg jól is fog jönni. Legalább néha alhatok majd vagy ilyesmi. Amúgy se vagyok profi a babákkal, szóval még majd meg kell tanulnom mindent. Benne pedig bízok, tudom, hogy a segítségével gyorsan belerázódok majd. Őszintén szólva nem akarok itt népvándorlást, anyámnak is meg fogom mondani, hogy akkor jöjjön ha hívom. Szerintem egy kisbaba mellé a legkevésbé sem hiányzik a vendégjárás. Még nekünk is bele kell majd rázódni, semmi szükség arra, hogy az összes nagyszülő a nyakunkba lihegjen. Jobb is lesz majd erről beszélnem Jerryvel is, ha már ott tartunk, hogy oké, a családja eljöhet meglátogatni, de azért mérlegeljünk majd, hogy mekkora erőfeszítés lenne nekem ellátni a babát is és még a vendégek körül is ugrálni. Pláne ha ne adja ég annyit fog dolgozni mint most! Akkor tutira becsavarodok!
- Nem baj. Én is örülök neki, csak… már így is túlságosan előre gondolkodok, és mi lesz, ha mégse sikerül? Ha így beleéljük magunkat akkor… az a baj, hogy akkor esélyünk sincs feldolgozni ha valami balul sül el. – próbálok nem arra gondolni ami elmúlt, de nehéz. Mert persze, nagyon szeretnék már én is gyereket, de az az igazság, hogy benne van a kalapban, hogy megint valami baj történik. Tudom nem lenne szabad erre gondolnom, de mégis itt motoszkál.
Szerencse, hogy a kis négylábú eltereli a gondolataimat, és ahogy látom Jerryvel is barátkoznak. Legalábbis, már tesznek egymás irányába lépéseket, ami elég biztató! Ahogy az is, hogy a szőrmók már nem büdös, mert amíg büdi volt, addig nekem se sok kedvem lett volna ölelgetni.
- Már gondoltam egy vacsira, de még nem volt rá alkalom. De ha benne vagy, akkor a jövő hétre szerintem össze tudom hozni. Majd meglátod, Darren tök jófej! – nagy lelkesedéssel pillantok rá, mert tényleg jó ötletnek tartom őket megismerkedtetni egymással – Szólok neki, hogy hozza el a barátnőjét is. Vele még én se találkoztam, de biztos szívesen jönnének át. Ha nem gond! – teszem még hozzá, de csak úgy mellékesen. Miért lenne gond? Egyértelmű, hogy ha Darren jön, hozza a barátnőjét is. Nekem legalábbis egyértelmű. Meg ő is úgy mondta, hogy mindkettejüket hívhatom, de jobb ezt is tisztázni.
Aztán a figyelmem megint „Dobby” köti le. Kandúrnak tűnik innen nézve. Kuncognom kell amikor Jerry az ivartalanítást pedzegeti.
- Csak a lány cicák hozzák haza a kölyköket, a kandúrok szórják szanaszét a magvaikat. De jobb lesz majd ivartalanítani, igen. – bólogatok, miközben már nyomkodom is a telefont, és kérdezem Darrentől, hogy merre van egy jó állatorvos a környéken. Hamar válaszol is, és küldi a címet meg pár szmájlit is, amin vigyorognom kell.
- Oké, megvan a cím. Berakjuk a kosárba, és indulunk, vagy van még előbb valami amit szeretnél elintézni? – nekem lennének ötleteim, úgyhogy a kis szőrmókot át is veszem tőle, és szépen vissza tessékelem a piknik kosárba. Szereznünk kell majd egy új kosarat, ebbe már nem szívesen tennék ételt, de most nem ezzel foglalkozom. – Előbb még át kellene öltöznünk, mit szólsz? – egy szempillantás alatt ragadom meg a kezét, és ha hagyja akkor már húzom is magammal a lépcső felé, hogy felmenjünk. Mert hát, egy dolog elhatározni azt a családalapítást, de tenni is kell érte!
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Jeremiah & Madison - Can we keep it?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: