Ki a franc hitte volna, hogy így fogok járni reggel? Na, én nagyon nem! És szerintem az a bringás sem, aki kamikaze módon elcsapott, hogy aztán kiszállva az út közepére, később én kísérhessem be a mentővel. A jó, hogy megspóroltam a sétát. A rossz, hogy mindenféle kérdésekre kellett válaszolnom, ahelyett, hogy műtöttem volna az egyik betegemet. Több műtétem nem is volt a mai napra. Ha ez nem lett volna elég, még a fejemen is lett egy karcolás. Amit persze gondosan elláttak, ragacsokkal telepakolva a bőröm, mintha nem is tudom mennyire megsérültem volna. A hajam legalább takar belőle valamit. Ezt leszámítva horzsolások a tenyeremen és a felkaromon. Azt hiszem, egy kiadós vizsgálat nélkül nem is engedtek volna a műtőbe. Vagy én nem magamat, a karjaimnak azonban semmi baja. Majdnem teljesen épek és egészségesek, a bőrömet leszámítva. De miért is gyalog jöttem? Ja, azért, mert tegnap végül itt hagytam a motoromat. Mert megint ittam. Le kellene szoknom erről, vagy átszoknom a taxizásra. Az viszont egy fél vagyon. Ha a lakásomon nem is spórolok, legalább azon lehet. Épp a tetőre készülök. A műtétet, amit nekem kellett volna megcsinálni, félig még láttam. Utálom ezt az egészet. Azt a hülyét is, aki megcsinálta helyettem, elvéve a mai munkám. Na, jó, majdnem. De akkor már igazán átvehette volna mára a rosszabbik felét is és végigjárhatta volna a betegeket. Tudom, valójában nem hülye, csak hát... kicsit feszült vagyok. Tényleg csak egy kicsit, miközben azt sem tudom, hogy merre járok éppen, csak megyek, néhány vizsgálati eredménnyel a kezemben, miket bőszen olvasgatok. Csak egy nagyobb csattanásra leszek figyelmes, melynek áldozata én vagyok. Vagy az elkövető? A sarkon gyorsan viharzottam, fel sem, vagy meg sem nézve, hogy ki lehet a másik oldalán. Kis híján hátsómra esve nézek a karambol másik elszenvedőjére, némiképp hunyorogva a korábbi ütközet riadalmától. - Sajnálom! Nem figyeltem! Minden oké? – mondom máris, s csak ezt követően tisztázódik, hogy kit is csaptam el. Már indulnék is a másik irányba. Bocsánatot kértem elvégre, csakhogy az eredmények még a földön hevernek. Nincs mit tenni, mint visszamenni és összeszedegetni. Közben pedig igyekszem elkerülni a Leonarddal való beszélgetést. Valamiért sosem tudok vele szót érteni, csak ha szakmába illő a dolog. Vagy ha sokat iszunk. Nagyon sokat. Nagy kár érte, én mondom. Ha egy kicsit lazább lenne...
Vendég
Vendég
»Pént. Aug. 14, 2015 11:18 pm Keletkezett az írás
Scarlett & Leonard
Tökéletes nap, tökéletes műtétek... Kivételesen semmi kínos, vagy kizökkentő dolog... A napom tündérmeseként indult, és már majdnem el is hittem, hogy végre egyszer a kurva életben lehet egy normális napom. Hát nem. Kezdetben a mellém osztott rezidens olyan ügyes volt, hogy még be is mosakodhatott, a műtőben képes volt helyesen válaszolni az összes kérdésemre. Jutalom gyanánt odaengedtem a mikroszkóphoz, hogy tanulmányozhassa egy pillantás erejéig a felnyitott koponyát, amikor az a kétbalkezes elefántok által nevelt balfácán a szó szoros értelmében beledőlt a beteg nyitott koponyájába. Elvesztette az egyensúlyát, és fejjel előre csókolt bele az agyba, gyönyörű katasztrófát okozva. "Csak" plusz három órát töltöttem emiatt a műtőben, mire végre sikerült a kárt helyreállítanom, ám szívesebben álltam volna az asztal mellett még két napot, mintsem szembe kelljen néznem a jogiakkal. Utálom őket, és ez teljes mértékben kölcsönös. Így akaratom ellenére is felbőszült vaddisznóként robogok el a földszinten, amikor valami idióta megállít, hogy vizsgáljam meg Lewis doktornőt... Azt hiszem, ez az a pont, amikor utolsó idegszálam is elpattan a közhely szerint, és a bennem tomboló harag nagy részét rázúdítom arra a szerencsétlenre, aki csak a munkáját végezte, majd folytatom utamat. Újabb fél óra kiabálás után szabadulok el, és kárörvendő énem örömmel veszi tudomásul, hogy a rezidens még nem végzett. Sőt csak most, távozásom után fogja a sólyom az összes karmát belemélyeszteni. A beteg szobája a következő állomásom; szerencsétlen - immár agytumor nélküli - srác semmit sem tud a rajta elkövetett bakiról. Megvizsgálom a reflexeit, és mindent, ami csak eszembe jut; majd a vizsgálat végén nyugodtan lélegzek fel. Semmi baja. Belenyúlt a szarba, de rendesen. Úgy érzem, friss levegőre van szükségem, így szabad perceimet kihasználva a tető felé száguldok, amikor az egyik folyosó sarkán... BUMM! Scarlett Lewisszel részesülök nem mindennapi találkozásban, csak azért nem esünk hanyatt mindketten, mert megmarkolom az alkarját, és súlyunknál fogva megtartjuk a másikat. Ó, a picsába! Hogy rólad elfeledkeztem... - ugrik be a nekem átadott utasítás. - Én sajnálom - szabadkozok azonnal, tőlem kissé eltérő módon. A bűntudat valahol mélyen mardos, amiért nem kerestem meg előbb, holott tudom nagyon jól, hogy nem volt egy másodpercnyi szabad időm sem. - Hagyd, majd én... - dörmögöm, majd azonnal papírjaiért hajolok, amiket kivertem a kezéből. Amikor visszaadom neki, kezünk egy pillanatra összeér, gyorsan visszahúzom a karom. A nő gyönyörű szemeibe nézek, és beugrik valami a legutolsó tivornyánkról... Ó, ne... Ó, de! Meglehetősen antiszociális vagyok, de nem kevés alkohol hatására örömmel elégítem ki férfias szükségleteimet, hogy aztán utálhassam magam tovább a feleségem haláláért... Az utolsó alkalommal emlékeim alapján elég közeli kapcsolatba került, bár azt tudom, hogy úgy még nem volt meg. Arra emlékeznék. - Én kérdezhetném, hogy hogy vagy. Hallottam, hogy történt veled valami, nekem szóltak, hogy vizsgáljalak át. Csak a biztonság kedvéért - teszem hozzá, megelőzve a várható "én jól vagyok"-féle kitörést. Egy orvos sem szereti, hogyha ő válik pácienssé, így már előre feltételezem, hogy Scarlett sem fogja. Kék íriszeim tekintetét keresik, és magam sem tudom megmondani, hogy miért. Egy részről itt és most megdugnám, másrészről pedig bevinném egy orvosi szobába, és órákon át vizsgálnám az agyi funkcióit. Amikor a szexmachine és a lelkiismeretes őrült doki találkozik... Végül nem teszek semmit sem, csak pókerarccal várom válaszát, miközben hálát adok az égnek, hogy senki sem gondolatolvasó.
Vendég
Vendég
»Szomb. Aug. 15, 2015 11:17 am Keletkezett az írás
Leonard & Scarlett
Neki köszönhetően nem esünk el. Nem sokon múlik, hogy felszisszenjek, mikor megragadja alkarom, mégis megállom. Valahogy nem érzem úgy, hogy tudnia kellene róla, főleg nem azok után, hogy mellettem még ő is szabadkozni kezd. Meglepetten szaladnak fel szemöldökeim, közeledve homlokom közepe felé. Erre valahogy nem számítottam. Főleg nem azok után, hogy én már bocsánatot kértem, na meg azok után, hogy én csapódtam bele, akár egy aszteroida. Mintha csak átvettem volna a reggeli kamikaze bringás szerepét, némi sérülésmentesítő módosítással. Ebben persze Leo is közre játszott. - Ugyan már, én csapódtam beléd. Jobban kellett volna figyelnem – állapítom is meg és ki is tartok emellett. Azért ha hibázok, azt szokásom elismerni. És miért játsszam az egoista, mindenek felett álló szakorvost, egy másik szakorvossal szemben? Azt meghagyom a gyakornokoknak. Már ha használnám ellenük, azonban a többiekkel ellentétben úgy vélem, én még egészen emberszámba veszem őket. Talán. Néha. Biztosan. A papírjaim összeszedelődzködnek nélkülem is. Csak lesek ki a fejemből, nem tudva, hogy erre most mégis hogyan reagáljak. Most miért ilyen… kedves? A mappákat elveszem, ez azonban újabb furcsa reakciót szül, ez azonban már közelebb áll ahhoz a dokihoz, akit megismertem a személyében. Távolságtartó, antiszociális és miegymás, bár… Annyira azért mégsem. Ha van benne kellő mennyiségű oldóanyag. Erről eszembe is jut a múltkori eset. Kicsit túlzásba estem. Talán. Na nem mintha annyira ellenezte volna, sőt. - Látnád a másikat. Nyílt lábszártörés, koponyatörés, a karokon horzsolások és zúzódások… Talán kicsit túlzásba estem – mesélem, mintha valami nagy verekedés, vagy mi lett volna. - A traumásoknál kötött ki. A bringája meg a roncstelepen. Vélhetően – tájékoztatom a dolgokról. Fogalmam sincs, hogy kíváncsi-e a történtekre, de ha már így alakult, hát beavattam. Nem verekedtem, az azért látszik rajtam. Az ökleim épek. Már pedig ilyen sérülések okozásánál azok is roncsolódtak volna, ha más nem is, hát a bőröm. Már ha képes lennék ekkora sérüléseket okozni puszta kézzel, de az lehetetlen. Nem vagyok olyan elvadult kondiban. - Tényleg téged küldtek a nyakamra? Mondtam nekik, hogy jól vagyok. A fejemet ellátták, meg a kezeimet is. Mi kellene még ezek után? Még műteni sem hagytak – török ki, kicsit felemelve a hangom, miközben a mappákat idegesen szorítom magamhoz. Csak ezek után jut eszembe, hogy nem nagyon érdemli meg ezt az egészet. Kissé zavartan lesek rá, bocsánatkérően, miközben keresem a szavakat. Hogy is kéne most bocsánatot kérnem? Elvégre tényleg nem érdemelte meg. - Szóval… Mindegy, akkor… menjünk és tedd, amit tenned kell – sóhajtom végül, szabad kezemmel hajamba túrva, kis időre elvonva tincseimet az összeöltött seb elől. Nem értem, hogy mire jó ez az egész. Mégis miért hazudnék az állapotomról. Nem mintha nem tettem volna meg, mert az oldalamat kihagytam. Az hiányozna még, hogy egész nap vizsgálgassanak. Így inkább nem szóltam róla, pedig lényegében ott kapott el az a barom, meg a bringa kormánya. Elég volt a látható nyomokkal foglalkozni. A karokkal és a fejemmel. Így is meg volt illetődve a gyakornok, mikor látta, hogy engem kellene foltozgatnia. Nem is merte elvállalni, miután szépen néztem rá, így egy már valamivel avatottabb rezidensre bíztak. Azt már hagytam. Bennük már van némi tapasztalat.
Vendég
Vendég
»Pént. Aug. 21, 2015 12:05 am Keletkezett az írás
Scarlett & Leonard
Magamban megmosolygom a dolgot, de nem megyek bele a „ki tud messzebbre pisilni?” verseny férfi kontra nő változatába. Én sem figyeltem, bár ezek szerint ő sem… Szóval egymásnak mentünk. Ha ő akar nekem jönni, akkor szíve joga; bizonyos testrészeim szeretnék, ha még közelebb lenne hozzájuk a nő. Vagyis testrészem, khm. Csak rábólintok, miszerint felőlem a dolog teljesen tisztázva van, már lezártam az egészet. Talán meglepődik azon, hogy összeszedem a papírjait, de mire felnézek, már nem látok semmi erre utaló jelet sem az arcát. Kezünk összeérése még inkább jelzi, hogy csak két egymás mellett álló ember vagyunk, nem közelítek hozzá. Nem mintha nem akarnék… Már hogy a francba ne! De ha jobban megismerem, ha esetleg megszeretem… Legyen ez akárki is, ez nem történhet meg még egyszer. Miattam nem hal meg még egy szerettem, ez teljességgel biztos. Előveszem ritkán használt, fogvillantós vigyoromat. – Hát, ebben az esetben nem szeretnék veled éjjel összefutni az utcán… - dörmögöm, majd tettetett ijedtséggel lépek hátrébb egyet. Eztán kap egy halvány mosolyt, és visszaváltok „normális-Leonard üzemmódba”. Avagy helló újra te hideg, arrogáns pöcs. Tudom, hogy nem verekedett, semmilyen erre utaló nyom nincsen rajta, azonban abban biztos vagyok, hogyha az általa mondottak igazak, akkor nem csak a fejét ütötte meg egy picit. Ha jól tudom, motorral szokott dolgozni járni, de az általa felsorolt sérülésekhez képest… Feltűnően jól van. Lelki szemeimet az égnek emelem és mérgesen forgatom meg. Biztosan nem véletlen, hogy hozzám küldték, a francba is… - Jobb is – morgom, amikor megemlíti a műtétet. – Éppen a jogászokkal vitatkoztam, a hülye rezidensem szó szerint beleszédült a nyitott koponyába… Szerencsére a betegnek nem lett semmilyen maradandó károsodása, mégis azonnal fel kellett fújniuk az egészet – dohogom, majd nem értem magamat. Mégis mi a francért beszélek a saját dolgaimról másnak? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányoznak a baráti kapcsolatok, de már tökéletesen megtanultam élni nélkülük. - Gyere! – szólok neki, és egy vizsgáló felé veszem az irányt. – Csak egy gyors rutinvizsgálat, aztán aláírok akármit, hogy mehessen a műtőbe, dr. Lewis – szólok neki szelíden, miután kinyitottam előtte az ajtót. Csak utána lépek be, előkapom a kis zseblámpát köpenyem zsebéből, míg helyet foglal a vizsgálóasztalon. Odahúzok egy széket, miközben sikerül rájönnöm, hogy miért kezeltem ma akaratlanul is közvetlenebb módon a velem szemben ülő, gyönyörű nőt. Bármennyire is meglepő, nem a bájai miatt, sokkal inkább a baleset az oka mindennek. Pontosabban az, hogy nekem kell őt megvizsgálnom. Ezzel számomra pácienssé válik, akikkel pedig köztudottan emberségesen viselkedek. - Egy kérdésem lenne, mielőtt hozzá fogok – kezdem. – Válaszolj őszintén, nem játék karambolozni valakivel. – Hát persze, hogy nem játék! Nekem is volt részem benne, és sohasem fogom elfelejteni. Talán ez még közelebb hozza az egész esetet és Scarlettet is. – Megütötted valamidet a kezeden és a fejeden kívül? – kérdezem, nem hagyva neki menekülést. Kék pillantásom mélyen belé fúródik, tudni akarom az igazat. A varratok és a kötés alapján azonnal meg tudom állapítani, hogy melyik testrészét látták el lent a balseben; azonban az ottani pörgés és néhány hülye rezidens miatt könnyedén elmaradhatnak a további, fontos kérdések. Amiket én nem fogok kihagyni, még ha lenne ennél sokkal jobb dolgom is. Mert a velem szemben ülő nő páciens, én pedig orvos vagyok.
Vendég
Vendég
»Hétf. Aug. 24, 2015 4:13 pm Keletkezett az írás
Leonard
&
Scarlett
Ó igen. Leonard A. Washington fogvillantós vigyora, mi már-már ritkább, mint a fehér holló. Nagy kár érte, hiszen ez az az arckifejezése, mi a legjobban áll neki. Vagy majdnem a legjobban. Olyan sok ábrázatát még nem láttam, hogy biztosan állíthassam. Azt viszont állítom, hogy szívesen nézegetném sűrűbben is, vagy akár most tovább, még akkor is, ha mondandójától nevethetnékem van. - Azért nem kell félni! Aki nem ugat, azt nem harapom – mondom, kissé még nevetve. Azt azért sérelmezem, hogy szerinte jobb, hogy nem hagytak műteni. Az érthető, hogy dühös a rezidensre, én is az lennék ilyen esetben, sőt, talán előbb vágnám meg egy szikével a szerencsétlent, miközben megfogom, minthogy hagynám, hogy beledőljön valaki nyitott mellkasába. - Nem vagyok az az orvos, aki felelőtlenül műtögetne, holmi egoizmus miatt. Ha úgy lenne, nem műtenék, te is tudod. Úgyhogy ez nem volt szép – jegyzem is meg, kicsit durcás képet vágva, vonásaim azonban hamar kisimulnak. Jöjjön, aminek jönnie kell. Ha ez abból áll, hogy kivizsgálnak, ám legyen. Egy gyors rutinvizsgálat. Ezt mondták reggel is, kár, hogy sokkal tovább tartott. Remélhetőleg Leo még emlékszik arra, hogy ezt miként is kell csinálni. Udvariasságát csak egy lágy mosollyal fogadom, miközben belibbenek előtte az ajtón. Néhány lépés után már fordulok is, hogy felpattanva a vizsgálóasztalra, kényelembe helyezzem magam. Lábaim kis terpeszben, karjaimmal pedig combjaim mellett kapaszkodom, miközben enyhén előre dőlök. Vagy dőlnék, ha nem fájna kegyetlenül, úgyhogy inkább maradok majdhogynem egyenes háttal. Az a pattanás sem volt annyira könnyed azért, bár igyekeztem annak feltüntetni, s végrehajtani, míg újdonsült orvosom a lámpácskája kutatásával van elfoglalva. Figyelem, ahogy leül, várva, hogy végre túl legyek ezen az egészen. A kérdésre azonban felvonom szemöldököm. - Karambol? Ezt mondták neked? Én nem nevezném karambolnak. Inkább… Egy munkába sétáló nőt, elütött egy száguldó bringás, aki aztán kirepült az útra, egyenest egy autó elé. Szerencséje, hogy épp pirosra váltott a lámpa és ezért lassítottak – tájékoztatom a tényleges dologról, ha már egyszer ennyire félreinformálták. Akármennyire meglepő, tényleg gyalog jöttem. Részben. Talán azt a kis távot is másként kellett volna megtennem, most már azonban mindegy. Majd legközelebb okosabb leszek. - Tényleg úgy akarsz kezelni, mint egy beteget? Orvos vagyok, Dr. Washington. Tudnám, ha más bajom is lenne. Ha más komoly bajom. Ma pedig már műtétem sem lesz, ha minden igaz. A lényeg, hogy a fejem és a kezem rendben legyen, mert azokra még szükség lehet. Ha nem ma, hát holnap, vagy azután – háborgok, akár valami tenger. Jó, addig nem jutok el. Inkább csak tavacskának mondanám, elvégre értem én, hogy kell ez az egész. Csak már kikívánkozott. Valahogy elég volt mára a vizsgálatokból. Abból meg főleg, hogy tudatlanként kezelnek, úgy, akár egy átlagos beteget. Vajon ezért viselkedik úgy, ahogy? Hallottam, hogy a betegekkel más, sőt, láttam is már egyszer-kétszer, miközben egy-egy pácienssel beszélget. Na meg azt is, ahogyan egyes kollégákkal. Én eddig valahol a kettő között szerepeltem. Igen, csak ez lehet az oka, nem pedig a múltkori. Ugyan miért is befolyásolná az. Így azonban nem jutunk egyről a kettőre. Talán nem is baj. Én viszont sztrájkba kezdek. Vagy hallgatási fogadalmat teszek, ha úgy tetszik. Szabadulni vágyom, nem itt rostokolni. Még át kell néznem jó néhány papírt. Tudom, én voltam az, aki belement ebbe az egészbe és azt mondta, hagyja, de változott a helyzet. Rögtön ott, hogy úgy kezdett el kezelni, mint másokat. - Sajnálom, én csak... - mondom végül, egy sóhajtás kíséretében. Ennyit a hallgatásról. Többet egyelőre mégsem mondok. Csak egészségesebb oldalamon lévő kezemmel hajamba túrok homlokomnál, végigsimítva benne fejem búbján, mielőtt még visszatámaszkodnék.
Vendég
Vendég
»Kedd Aug. 25, 2015 10:22 pm Keletkezett az írás
Scarlett & Leonard
Féloldalas mosolyta húzom a számat, majd Scarlett szemébe nézve válaszolok neki: - Sajnálom, dr. Lewis, de nem a csöndesebb fajtából vagyok való… - Hangom… Tudom, hogy hogyan hat a nőkre. Nem szándékosan csinálom, legalábbis nem teljesen. Kétértelmű megszólalásom biztosan pluszt ad a szexmachine hangszínhez, ami eredeti „Washington tartozék”… Még ha szégyent is hoztam családomra azzal, hogy nem lettem ügyész apámhoz hasonlóan; még ha anyám ki is tagadott apám halála után; akkor is Washington vagyok, és kész. Nem örülök neki, de ez van. Bár ott van az a tény, hogy az összes férfi felmenőm meglehetősen népszerű volt a nők körében. Én is az vagyok, és nem lepődök meg rajta. Már nem is nagyon érdekel. Hagyom, hadd mondja végig és durcázzon egy sort… Elvégre nő, és ösztrogén meg hiszti és társai… Nem vagyok avatott szakértője a másik nemnek, de azért tudok egyet s mást róluk. Alapvetően sokkal többet, mint a legtöbb férfi. - Bocsáss meg nekem, rosszul fogalmaztam – felelem egy halvány mosoly kíséretében, mikor már nem beszél. – Tudom, hogy nem az a fajta vagy; mindössze arra szerettem volna utalni, hogy a legtöbb rezidens idióta, és csak a bajt csinálják neked, így jobb, ha a műtők közelébe se mész. Ha senki sem megy arra… - dohogom. Tényleg rohadt pipa vagyok a mai miatt, bár kissé megnyugtat a tény, hogy a saját dolgaimról beszéltem, és ez teljesen normálisnak hatott. Ezek szerint csak én vagyok elcseszve… De azt nagyon. Belibben előttem a vizsgálóba, majd míg a lámpámmal foglalkozom, ő felcsücsül az asztalra. Leülök elé a székre, figyelmesen hallgatom a meséjét. Nem tudom, hogy sérült-e meg valaha is komolyabban egy balesetben, és valamiért örülök szívem mélyén, hogy itt ül velem szemben látszólag egészségesen. Akaratlanul is eszembe jut a balról száguldó autó, a feleségem sikolya, a fájdalom, majd az ezt tompává tevő üresség, amikor a lélegeztető gép leáll… Pislogok párat, hogy kitisztítsam a fejem, majd bólintok annak jeléül, hogy felfogtam, mi történt. – Akkor a bringás rossz lapra tett – mondom szárazon. Valahol mélyen minden közúti baleset felborítja sötét lelkivilágom, de látszatra nem foglalkozok egyikkel sem. Nem élhetek a múltban, nem akarok múltat… Felháborodik, és elég nehéz megállnom, hogy ne forgassam a szemeimet. Türelmem kiállja a próbát, a szenvtelen arckifejezést sikerül fenntartanom. Tisztában vagyok vele, hogy fordított helyzetben be sem jöttem volna a vizsgálóba, de mivel Scarlett ül az asztalon és nem én, viselkedését gyerekesnek találom. Másban a gerendát is, magadban a szálkát se… – szól halkan a kis gúnyos hang. Irracionális, hogy ugyan sokat vitatkozom a rezidensekkel, saját magammal veszekedek a legtöbbet. Megvárom, míg elcsitul, bocsánat kérését egy mosollyal jutalmazom. - Semmi gond. Orvosok vagyunk, dr. Lewis, nem szeretünk pácienssé válni. – Kék pillantásom egyenesen a szemeibe néz, sőt mi több, annál mélyebbre. Mintha csak látni akarnám belül, mintha olvasni szeretnék benne. Az emberi test nagyszerű építmény, melynek minden rezdülése külön jelentéssel bír. Túlzottan egyenes háttal ül… Vagy csak nekem tűnik fel? - Csak azt szeretném, hogyha rendben lennél. Tudod nagyon jól, hogy egy egyszerű ütés is mekkora galibát képes csinálni… - Felesleges ezt tovább ragoznom, Scarlett sebész. Egy belső vérzés alattomosan, akár minimális fájdalommal is a túloldalra küldhet valakit, ez itt nem lutri. – Biztosan sehol máshol nem ütötted meg magadat? – pillantásom a veséjéig hatol, szemrebbenés nélkül nézek a szemébe. Ne hazudj, mert úgyis ki fog derülni, csak neked lesz rosszabb… – Mert ez esetben elkezdeném a vizsgálatot – mondom hivatalosan, a kis lámpát a kezemben tartva, ujjammal a bekapcsoló gombon.
Vendég
Vendég
»Szer. Aug. 26, 2015 10:22 am Keletkezett az írás
Leonard
&
Scarlett
Így azért máris jobb. A rezidensekre lehet haragudni, lehet őket hülyének nézni és egyéb. Bár vannak azért köztük is értelmesebbek. Egy-kettőre talán műtétet is bíznék, azok azonban nem a kezdők, vagy a középhaladók. Sokkal inkább az utolsó évesek. Azt nem mondom, hogy a késük alá feküdnék, elvégre tudom jól, hogy vannak náluk sokkal jobbak is, akkor meg már miért ne velük műttetném meg magam, de sok páciensnek nincs választása. Egyesek örülnek, hogy meg vannak műtve, nem hogy még az orvosok közt is válogassanak. Nem úgy, mint mikor: „Az a jó képű orvos fog engem megműteni, ugye?” Franc essen beléd olyankor, Graham! Na mindegy, ezen kár idegeskedni. Leonard újabb megjegyzésén akaratlan is felnevetek. Hamar félbe szakad, s követi egy lassabb lélegzetvétel, mi némileg korrigálni igyekszik a nevetés keltette fájdalmat. Nem, nem szabad nevetnem. Nem úgy, mint máskor. Ezzel viszont alighanem elárulnám magam. Akkor mégiscsak szabad. Kis hisztim csendben hallgatja végig. Gondolom, mennyire élvezheti. Én sem ismerek magamra. Nem szoktam így viselkedni, általában csendben nyavalygok, hogy ne legyen belőle másnak gondja. Vagy a rezidenseknek, esetleg gyakornokoknak, nekik viszont szándékosan, hogy rettegjenek kicsit. Néha én is lehetek gonosz. De csak néha. Az én profilom elvégre a rendes doktornő, aki néha engedékenyebb, mint mások, ha viszont nem is, akkor is normálisabban beszélek. Annyi viszont bennem is van, hogy bizony megjegyzem, mit művelnek és gyűlik, ha nem is papíron, fejben mindenképp. - Inkább azt mondanám, hogy nem kellene páciensekké válnunk. Az orvosokra másoknak van szüksége. Ezért is ennyire bosszantó ez a helyzet. Meg azért, mert utálom a baleseteket. Azért, mert valahányszor ilyesmi történik, akár velem, akár mással, teljes mértékben átélem a helyzetet. Tudom milyen az észveszejtő fájdalom, mi szinte egy pillanat alatt érzéketlenné teszi a testet, annyira bénító. A riadalom, mikor tudod, hogy baj lesz, hogy mások is meg fognak sérülni, hogy te meg fogsz sérülni. Mikor tennél valamit és teszel is, viszont azon aggódsz, hogy mi lesz akkor, ha sikerül a terved. Hogy akkor ki fog megsérülni, hogy akkor ki fog meghalni ahelyett, ami eredetileg lett volna. Aztán a pillanat, mikor minden megszűnik létezni. Az ébredés, mikor apró darabokból kell összerakni a történteket. A feleszmélés, hogy semmit nem tudsz a többiekről. Arról, hogy mi van velük. Mikor közlik veled, hogy néhány napja ki sem nyitottad a szemed… Tehát ha megkérdezik, hogy van-e bajom? Nincs. Az oldalam azok után meg sem kottyan. Volt ennél sokkal rosszabb. Kicsit elmerengek a múlton, éppen ezért nem is hallom tisztán, mit mond Leo. Csak kérdésére kezdek el pislogni, majd kissé zavartan nézek rá. Azokba a mélyre hatoló szemekbe. - Semmi komoly. Vagyis… Nem, nincs semmi más – javítom is ki magam, remélve, hogy nem hallotta meg az elejét. Ez viszont lehetetlen, ugye? Bizakodni még lehet. Pillantását igyekszem állni. Tekintetem meg-megremeg közben, ahogy érzem szemei fojtogatását magamon. Mintha egyre mélyebbre akarna kaparni, keresve magának a válaszokat. El akarom fordítani a fejem, azzal azonban azonnal elárulnám magam, még ha eddig nem is sikerült biztosan. Ne nézz így rám! Miért… kezdtem el félni? Mintha csak attól tartanék, hogy meglátja a választ. Nem, nem is attól félek igazán. Sokkal inkább attól, hogy olyasmit lát meg, amit nem kellene. Hogy sokkal mélyebbre sikerül ásnia. Nem bírom tovább, szemeim egyszerűen lecsukom, fejem pedig előre billentem. - Az oldalam – felelem végül. Így talán abbahagyja. Talán nem néz rám úgy. Talán nem keres tovább. Most, hogy megkapta a választ. Kicsit helyezkedem is, hogy felé fordítsam sajgó felem. Karom ölembe ejtem, hagyva, hogy ha akarja, felhúzhassa felsőm, megszemlélve sérülésem. - Soha többé ne nézz rám úgy… - suttogom közben, mint legyőzött vad. Most ő nyert. Méghozzá fölényesen.
Vendég
Vendég
»Szer. Aug. 26, 2015 7:44 pm Keletkezett az írás
Scarlett & Leonard
Nevetése ezer tőlem idegen, elfeledett, édes érzést szabadít fel bensőmben. Fülemben visszhangzik Marie önfeledt, boldog kacaja, és az a hihetetlenül zöld szempár, melynek gazdája örök álomra hajtotta fejét… Látom magam előtt halott feleségem, ahogyan éjjel kilép a fürdőszobából egy szál semmiben; ahogy örömében táncikál a tengerparton; látom bánatos arcát, amint megtudja, hogy miért nem látogatok haza sosem… Marie több volt nekem a nőnél, akit szerettem. Több volt egyszerű barátnál, szeretőnél, ő volt a mindenem. Az egyetlen ember, akivel megoszthattam mindent. Akinek szabadon elmondhattam akármit, de mégsem ítélt el. Aki kitalálta a mondatom végét, aki segített, amikor mindenki más cserbenhagyott. És megöltem. Pislogok párat, és csak remélem, hogy Scarlett nem vette észre pillanatnyi merengésemet. Nem veheti észre, nem foglalkozhat velem. Mert annak nem lesz jó vége…
- Bosszantó, az biztos… - dörmögöm. – Főleg, amikor gyakorlatlan idióták akarják megváltani a világot, és te vagy a céltáblájuk… - Nem tudom nem megmosolyogni a helyzetet, holott nem vicces. De mégis… Életemben háromszor voltam kórházban úgy, hogy nem én voltam az orvos. Legelőször akkor, amikor megszülettem. Másodjára amikor a világbajnokság elején az a hülye orosz véget vetett lovaspólós karrieremnek, harmadjára pedig Marie halálakor. Az első és utolsó alkalomra egyáltalán nem emlékszem, a köztük lévőre azonban annál jobban. Még semmilyen tervem nem volt az orvoslással kapcsolatban, mégis azonnal sikerült leszűrnöm, hogy én kaptam meg a világ legidiótább gyakornokait. Szerencsétlen felettesük először feltűnés nélkül próbálta őket a helyes irányba terelni, de nem telt bele két perc, és már hangosan kiabált velük az előkészítőben. Én meg csak feküdtem ott meztelenül, letakarva a zöld lepellel, várva, hogy elaltassanak, és röhögtem. Kiröhögtem őket, és nem is kicsit. Ugyan nem volt kellemes a lábadozás, mégis életem egyik legpozitívabb emlékeként maradt meg bennem az a pár nap. Akkor döntöttem el, hogy én sohasem leszek ennyire hülye gyakornok. Felteszem a kérdést, és várok. Tudom, hogy türelmesnek kell lennem, sok ember fél beismerni a fájdalmát. Mintha te más lennél… – szól a gúnyos kis hang, és már megint igaza van. Észreveszem a bizonytalanságot az első válaszában, és nem teszek mást, mint nézem keményen, ellentmondást nem ismerően a csodaszép arcát. Ó, a francba is! Hogy miért léteznek a vágyak?! Amikor végre kiböki, hol fáj, tekintetemet az említett területre szegezem. Scarlett közelebb helyezkedik, én pedig óvatosan felhúzom a felsőjét, hogy láthassam a véraláfutással elrondított, egyébként gyönyörű, világos, hibátlan bőrét. Halk hangja meglep. Ráemelem tekintetemet, és igyekszem elővenni legmelegebb pillantásom, bár révén, hogy nekem nincs ilyen… Na ja. - Soha többet ne hazudj nekem ilyenben – válaszolom. Hangom ugyan határozott, de meleg, a szavak nem ütnek nagyot. Elég nehéz megállnom, de nem teszem fel a kérdést: „Miért ne nézzek rád így?” Suttogó könyörgése magában foglalja a tényt: nem szeretné, hogy többet tudjak róla. Az igazi Scarlettről, nem csak a felszínről. És igazolja a tényt, mely szerint elmehetnék az Antarktisz királyának, vagy valami gondolatot-előhúzó-masinának. Pár másodpercig még mélyen a szemébe nézek, de már nem az előző követeléssel; csak eztán fordítom figyelmemet újra az oldala felé. Óvatosan tapogatom meg a területet, várom, hogy melyik pont érintésétől húzódik hátrébb. - Egy tízes skálán mennyi a fájdalom erőssége? – kérdezem, továbbra is a vöröses területet figyelve. – Azt hiszem nem ártana egy koponya CT és egy mellkasröntgen. – Újra ránézek, várom, hogy beleegyezzen, vagy vitatkozni kezdjen, hogy aztán meggyőzhessem és beleegyezzen. Csak könnyítsd meg, neked is jobb lesz.
Vendég
Vendég
»Szer. Aug. 26, 2015 9:02 pm Keletkezett az írás
Leonard
&
Scarlett
Nem kerüli el figyelmem, hogy ő is elmereng. Ezek szerint, nem csak én. Kíváncsi vagyok, hogy ő merre járhat. Vajon mit él át újra, mi körül bolyongnak gondolatai? A végtelen, újra és újra ismétlődő körforgást én is ismerem. Mikor újra visszajönnek az emlékek, jók és rosszak. Aztán újra elfeledkezik róluk az ember, mígnem megtalálják a pillanatot, mikor kitörhetnek a sötét emlékezetből és megmutathatják színeiket. Vajon minden rendben vele? A pislogásból ítélve, nem valami kellemes helyen járt. Akkor nem komorodna el így. Jobban belegondolva, akkor kedvesebb is lenne, minden bizonnyal és nem az lenne a beceneve, ami. Belegondolva, egykor mi is gyakorlatlan idióták lehettünk. Az egész nézőpont kérdése. Akkor a mi feletteseinknek voltunk azok. Manapság a tapasztaltabbaknak, vagy csak azoknak, akik nem értenek meg minket. És mi jutottunk el arra a szintre, hová egykori kínzóink és szekálóink. Lenézzük azokat, kik tőlünk várnak tanácsot. Bár igaz, aki tőlem vár tanácsot, csak egy idióta lehet. Sokszor még én magam is alig tudom, hogy mit kellene csinálnom. Műtét közben még nem fordult elő, de egyébként… Mint például most is. Mégis mi a francot kezdjek a helyzettel? Itt ücsörgök egy asztalon, bevágva a hisztit, miközben az egyik legjobban kinéző orvos igyekszik engem kezelni. Válaszát pedig meg is kapja. Megtudja, merrefelé van még gondom, s lassacskán hozzá is kezd annak vizsgálatához. Karom igyekszem nem útba tenni, mégsem össze-vissza rakosgatni, a lehető legkisebb fájdalom miatt. Úgy tűnik, meghallotta szavaim. Miért is mondtam azt? Mintha nem akarnám, hogy megismerjen, ami… Nem teljesen, de valahol igaz is. Mégis, néha vágyom arra, hogy kitálalhassak mindenről. Hogy elmondhassam, mióta menekülök, hogy miért nem bízom annyira az emberekben, hogy mindent elmeséljek, hogy nagy eséllyel miért megyek innen tovább, ha rám találnak. Elhatároztam, hogy maradok, ahhoz azonban szükségem lesz valamire. Valamiféle erőre, mert saját magamtól biztosan nem fog sikerülni. Nem, ha vele kerülök szembe. - Nem hazudtam. Tényleg nem. Csak a saját igazam szerint válaszoltam. A kettő teljesen eltér. - Semmi komoly. Volt már ennél rosszabb is – mondom. Ha a vizsgálat közben jobban figyel, talán észre is vehet egy-két nyomot. Régi sérülés, mi akár egy kés pengéjétől is lehetne, s nem is állna távol a valóságtól. Ez azonban mégiscsak más. Széles nyomok, itt-ott, és még úgy is látszódnak, hogy ha csak fel van húzva felsőm. Azok a sérülések nem voltak vészesek. Mondhatni felületesek, ha lehet így fogalmazni. Ennek ellenére, ronda nyomot hagytak. Végezetül azonban jöhet a nyomkodás. Próbálom tűrni az egészet. Nem jajveszékelek, nem húzódok hátrébb. Izmaim feszülése jelzi fájdalmam, miközben remegve próbálnak ellenállni a rá kényszerülő nyomásnak. Fogaim és ajkaim összeszorulnak, a levegő belém szorul, ujjaim pedig az asztal szélébe markolnak. Mindez akkor történik, mikor a medencecsontom felett jár, az alsó bordák környékén. - A fejem miatt kaptam fájdalomcsillapítót úgy két órája, úgyhogy nem tudom pontosan. Jelenleg… hatos. Talán hetes. Inkább hetes, ha ugrálok – felelem, immáron őszintén, két sietős levegővétel között. Ezek után semmi értelme tovább palástolni a fájdalmat. Jobb, ha tájékoztatom a dolgokról, megadva kérdéseire a választ. - Jól van. Csináljuk és essünk túl rajta– sürgetem immár a dolgokat. Az asztalról fel is kelek, ha lehetőségem van rá. Fájdalmaim balga mód figyelembe se véve, a megszokott módon pattannék le, egy kisebb szökelléshez hasonlóan, csakhogy amint talpaim érik a földet, testem már dőlne is hátra, az ágy felé, elveszítve labilis egyensúlyát. Egyik kezemmel az asztalnak támaszkodom, míg másikkal szédülő fejemhez kapok. Azt hiszem, túl hirtelen keltem fel. Előfordul az ilyesmi. Most meg főleg van rá esélyem. - Veled minden rendben? Kicsit, mintha… Nem is tudom… Részben máshol járnál – érdeklődöm. Nem csak azért, hogy eltereljem figyelmét az iménti kis ballépésemről, hanem azért is, mert érdekel. Ideje volt rákérdeznem, hogy tudjam, jól van-e.
Vendég
Vendég
»Pént. Aug. 28, 2015 10:50 pm Keletkezett az írás
Scarlett & Leonard
Igazat adok neki, nem vitatkozom vele. A hazugság és a teljes igazság eltitkolása között csak egy vékony határvonal van, nem szándékozom ezt most megvitatni vele. Egyébként sem szándékozom ezt megvitatni. Senkivel. Soha. Mindenki hazudik, én is hazudok. Sokat. Saját magam ellen pedig nem szeretek cselekedni. Finoman összehúzom szemöldökömet kijelentése hallatán. Volt ennél rosszabb is? Finom érintésem hatására izmai összerándulnak, így még óvatosabban nyúlok hozzá. Rohadtul fájhat neki, és volt ennél rosszabb is? Az ütés helyét vizsgálva észreveszek pár heget, és csak lopva, feltűnés nélkül tanulmányozom őket. Mi a franc történt veled? Erőt veszek magamon, és rendezem arcvonásaimat. Nem aggódhatsz érte… Nem bonyolódhatsz bele érzelmileg… Megsérülhetett, de ezek már nem mostaniak… Foglalkozz. A. Saját. Dolgoddal! – hallom ordítani a belső kis hangot dühösen, így igyekszem koncentrálni a feladatomra. Mert… Egyszerűen csak nem tehetek mást és kész. Kérdezek, majd válasza hallatán egyre inkább kezd bennem gyűlni az a fajta orvosi aggodalom, ami a legtöbb traumás konzíliumnál fenn áll. Amikor azt hiszed először, hogy a beteged teljesen jól van, aztán kiderül, hogy elnéztél valamit és egy óra múlva már halottan fekszik az asztalodon… Csak ki kell zárnom mindent, és akkor rendben lesz. Onnantól nem lehet semmi sem – mantrázom. - Induljunk. Most – szólok keményen, és hátrébb lépek. Miközben beszélt, a kis zseblámpával leellenőriztem a pupilla reflexét, illetve amióta találkoztunk igyekszem odafigyelni az összes, esetleg árulkodó mozdulatára. Eddig semmi rendellenes, ami… Pozitív, nem? Vagy valahol mélyen azt szeretném, hogy egy a nő a betegem legyen? Hogy kedves lehessek vele és őszinte? Nem tudom… Túl hamar... Már akkor látom, hogy nem lesz jó a mozdulata, amikor elkezdi. Azonnal mozdulok, a hóna alá nyúlva megtámasztom, nehogy porcelán bőre megcsókolja a hideg padlót. Azonnal vissza akarja nyerni egyensúlyát, amint biztosnak érzem, elengedem, mintha csak tüzes vasat fognék. Egyértelmű, hogy nem kér a segítségemből… Ahhoz… Túlzottan orvos. Túlzottan nő, túlzottan makacs. Vagy csak az én segítségemből nem akar… Nincsen időm elgondolkodni ezen, kérdése meglep, majd egy K.O.-val kiüt. Azonnal. Eszmélet vesztés, a bíró számol, majd a meccsnek vége. Végem. Jeges izzadtság folyik végig a gerincemen, kiver a víz. Pupilláim összeszűkülnek, megdermedek, mintha csak egy fagyott jégszobor lennék. Mintha nem csak szívem lenne kőből, hanem egész testem is. Ugyan kérdése könnyed, egyszerű, emberi, számomra a véget jelenti. Még ha csakis azért kérdezte, hogy kitöltse a csendet, hogy elterelje magáról a figyelmet… Nem törődhet velem senki. Nem kérdezhet ilyet senki. Nem szerethet soha senki. Nem szerethetek soha senkit… Hogy hol járok? Halott feleségem kezét fogom, miközben a gépeket lekapcsoló nővér elhagyja a szobát. Nézek magam elé, a jól ismert, zúzódott arcra pislogva, és képtelen vagyok tenni akármit. Képtelen vagyok érezni akármit. Nem vagyok képes felállni, és egy csókot lehelni utoljára az arcára. Csak ülök abban a rohadt tolókocsiban, amiben odatoltak. Törött lábam gipszben előrenyújtva, nyakamon nyakmerevítő. Fáj minden, de legjobban az a részem, amely felfogja: Marie nincsen többé. Ez tompává teszi egész lényemet, és elfeledteti, ki vagyok. Hogy mi vagyok. Hogy hol vagyok és miért… Megborzongok, szemeimet lehunyom egy hosszú pillanatra. Veszek egy mély lélegzetet, miközben a kis belső hang parancsokat osztogat a különböző testrészeimnek, hogy tegyék a dolgukat. Kifújom a levegőt, összeszorítom a fogaimat, majd szemhéjaim felpattannak. Scarlettre nézek, és bármennyire is nem szeretném, tudom, hogy tekintetem üres, elveszett, távoli. - Én… Ugyan! – próbálom elterelni a figyelmet magamról. Merevvé vált izmaim végre engednek, kihúzom magam. – Csak azon gondolkoztam, hogy legrosszabb esetben milyen sérülést szenvedett, dr. Lewis, és ez esetben melyik szakorvost kell konzíliumra hívnom – hangom rideg, végre olyan, mint szokott. - Nem szeretne egy tolókocsit? Nem örülnék, ha elesne… - szólok. Mélyen belül fellélegzek, már megint az a Leonard beszél Scarletthez, akit a helyiek megismerhettek. Akit mindenki ismerhet, hosszú idő óta.
Vendég
Vendég
»Vas. Aug. 30, 2015 12:12 pm Keletkezett az írás
Leonard
&
Scarlett
Érzem, ahogy érintése óvatosabbá válik. Máskor bizonyára örülnék, ha így érne hozzám. Ott, ahol most is jár keze és egyéb helyeken. Hogy ilyen finoman érintse bőröm. Most azonban közel sem olyan élvezetes, mint az lehetne. Szúr, fájdalmasan éget érintése a sérült területen, míg ki nem ér annak szélére, hol mindez enyhül, mígnem abbamarad. Légzésem egyre felszínesebbé válik. Lassan kezd legyűrni a kín, apránként fárasztva elmém és ellene küzdő testem. Nem kellene itt lennem. Valahol máshol kellene lennem, ahol nem láthat senki, s hol mozdulatlan összeroskadhatok egy kis pihenés erejéig. Gyorsan túl akarok lenni mindenen. Ezért is kelek fel oly hirtelen. Már mennék, már várnám, hogy elvégezzék a vizsgálatokat, befejezve ezt az egészet. Csak addig kell kitartanom, nem tovább. Szemeimmel szorgalmasan követtem lámpájának fényét beszélgetésünk közben. Nem kell megszólalnia ahhoz, hogy tudjam, mit kellene tennem. Talán ennyi előnye van annak, hogy én is orvos vagyok. De csak ennyi. Sejtem, hogy ezen kívül mennyire szörnyű lehetek, mint páciens. Zavartan tapasztalom, hogy értem kap. Egy ideig hagyom, hogy tartson. Egész addig, míg stabilnak nem vélem saját tartásom. Akkor az asztal helyett karjába kapaszkodom, míg kiegyenesedem, várva a választ kérdésemre. Már megint nincs itt. Valahol máshol jár, ez nagyon is látszik rajta. Vajon merre? Hol van ismét? Vagy ezúttal egy másik helyen? Lehunyt szemeit figyelem kékségeimmel, várva, hogy azok kinyíljanak. Karját fogó karommal érzem borzongásának rezzenéseit. Ujjaim akaratlan is szorulnak könyökhajlata fölött, alig észrevehetően. Csupán egy tizedmásodperc erejére. Egyetlen mozzanat, mi után azonnal visszaáll ujjaim normális nyomása felkarján, mikor pedig rám néz, el is engedem. Hárít. Komolyan azt hiszi, hogy elhiszem a meséjét? Lehet, hogy aggódik miattam is, azt azonban kötve hiszem, hogy ilyen reakciót képes lennék kihúzni belőle. Annyira más volt. Annyira elveszett. Szeretnék róla többet tudni. Szeretnék neki segíteni, hogy ne kelljen többet így látnom. De ki vagyok én, hogy segítsek? Csak egy munkatárs, aki azt sem tudja, hogy meddig lesz egy helyen és nem bízik annyira az emberekben, hogy elmesélje múltját. Ennyit erről. Arcát két kezem közé fogom, hogy ne tudja elkerülni pillantásom, mit egyenest szemeire szegezek. Egy kis ideig így próbálom megkeresni a választ. Nekem azonban közel sincs olyan emberekből minden választ kihúzó pillantásom, mint neki. Így csak lágyan, nyugtatóan mosolygok rá. - Szerintem esélytelen, hogy miattam legyen ez az egész. Ha viszont mégis… A vizsgálatok után kiderül, nemde? – kérdem, arcát pedig el is eresztem, hogy szabadulhasson. Nem fogom tolakodóan faggatni. Így is elég gondja lehet vele, nem akarom újra és újra feleleveníttetni vele azokat a képeket, mik láthatóan most is kísértik. Márpedig ha nem is válaszolna, akkor is felidézné őket. Tudom, hogy így lenne. - Még csak az kellene, hogy tolókocsiban lássanak a folyosón. Maradok a sétánál és nem fogok elesni. Ha közel járnék hozzá, akkor is elkapnál, nem?– nézek rá kérdőn, de még mindig mosolyogva. Nem, nincs az az isten, hogy hagyjam, hogy csak úgy tolókocsiban toljanak. Eddig is mozogtam magamtól, ezek után is menni fog, még ha egyre nagyobb kihívást is jelent. Tudom, hogy ezzel csak nagyobb gondot okozok neki. Ebből azonban nem akarok engedni. Majd később bocsánatot kérek miatta. Ez az egész annyira kiborító. Legszívesebben lefeküdnék. Most azonnal és meg sem mozdulnék, amíg nem muszáj. Egy lépést teszek is az ajtó felé. - Indulhatunk? Ó, csak egy valami… Nem lenne gond, ha megállnánk a mosdónál? Kicsit zavar, hogy pont tőle kérdezek ilyet, de nincs mit tenni. Ha kell, akkor kell. Most pedig úgy érzem, hogy kell. Akkor meg már jobb a vizsgálatok előtt megejteni.
Vendég
Vendég
»Vas. Aug. 30, 2015 10:03 pm Keletkezett az írás
Scarlett & Leonard
Tudatalattim mezsgyéjén érzékelem, ahogyan karomat megszorítja. A kis, pillanatnyi fájdalom segít abban, hogy visszatérjek. Hogy ne merengjek azon, ami már… Nagyon régen volt. Nem akarom tudni, hogy pontosan mennyi ideje. Nem akarom tudni, hogy mennyi ideje vagyok embertelen, hideg, arrogáns. Kinyitom szemeimet, mentegetőzök, de már beszéd közben tudom, hogy veszélyesen gyenge a dumám. Hogy Scarlett nem hülye, és egy szót sem fog elhinni belőle. Tudom, de mégis megteszem, mert a remény… A remény, hogy nem kérdez többet, hogy nem kell arra gondolnom… Még mindig ott van. Én pedig utálok reménykedni, de mégis reménykedek. Átveszi az irányítást, arcomat kezei közé fogja. Megmerevedek, visszatartom a lélegzetem. Rám néz, egyenesen a szemembe, és próbál megfejteni finom, könnyed törődéssel. Azzal a feltétel nélküli baráti szeretettel, amit már nagyon-nagyon régóta senkitől nem kaptam meg. Amellyel utoljára Marie ajándékozott meg… Érzem, hogy szemeim nedvesedni kezdenek. MI A FÉSZKES FRANC!? Gyorsan pislogok párat, de tudom, hogy úgyis észrevette. Hogy látja, mennyire elcseszett vagyok. És mégis itt áll… Egyszerűen csak… Nem értem. Első mondata miatt az amúgy is feszes izmaim görcsbe rándulnak, majd mikor befejezi, elernyednek teljesen. Arcomat elengedi, illatos közelsége eltávolodik tőlem. Egyszerre érzem magam emiatt szabadnak és végtelenül szomorúnak. - Természetesen – válaszolom határozottan, de hangom karcos. A picsába is! Talán eltávolodása, talán az, hogy visszatért a szakmához… Nem tudom mi okozza, de kezdek végre teljesen megnyugodni. Tudatalattim gúnyosan kinevet. Mégis, mit hittem? Csak arra kell válaszolnom, amire akarok. Gyenge! – visítja a kis hang, és utálom az egészet. Utálom, hogy vannak érzéseim még ennyi idő után is. Hogy nem mondhatom el őket senkinek sem. Hogy nincsen senki, akiben megbíznék annyira, hogy elmondhassam neki. Nincs senki, akinek szavai vigaszt hoznának… - Sosem fogom hagyni, hogy elesni, dr. Lewis – mosolygok rá halványan. Ennyire futja, de még emiatt is büszke vagyok magamra. Gondoltam, hogy valami hasonlót fog válaszolni a tolószékkel kapcsolatban, de mégis… Szeretném a karjaimban tartani, ó, de mennyire szeretném! De nem tehetem, mert az a hatalmas, gyönyörű kék szempár azonnal eszembe juttatja, hogy mi vagyok, ki vagyok. - Csak Ön után – nyitom ki neki a vizsgáló ajtaját, miközben igyekszem visszatérni a problémához: Scarletthez. Akaratlanul is eszembe jutnak a régi hegei, amitől megint kiröhög a belső kis hang. Neki is van múltja, ebben biztos vagyok. Ő mégsem akad ki, mégsem veszik el. Ő mégsem gyenge. Kollégák vagyunk, mindenkivel történhettek dolgok. Semmit sem tudunk egymásról, ami egyszerre felszabadító és félelmetes. - Ez esetben balra – terelem testemmel az ellenkező irányba a folyosó végén. Karunk összeér, de azonnal visszahúzom sajátomat. Itt van a legközelebb női mosdó, és valahol örülök, hogy volt mersze szólni. Ez egy annyira… Emberi, természetes dolog. – Csak óvatosan – szólok útravalóul, és megállok a szemközti falnál. Hangom picit védelmező, de elvégre… Beteg, nem? Nem tudom, hogy mit látok Scarlettben: a pácienst, vagy a nőt, akit férfiként kötelességem védelmezni. Te meg a hülye elveid, Washington! Így, hogy a folyosó üres, megengedek magamnak egy mosolyt. Biztosan a mosdóban lakó szörnytől akartam megmenteni. Idióta vagyok, és kész.
Vendég
Vendég
»Hétf. Aug. 31, 2015 9:30 am Keletkezett az írás
Leonard
&
Scarlett
Szemeim egy pillanatra nagyobbra nyílnak, mikor meglátom nedvesedő tekintetét. Most én magam is megdermedek, teljesen ledöbbenve. Örülök, hogy ezt látom, hogy ezt is kimutatja felém, mégis… Nem tudom, hogy szeretném-e újra látni. Ez valami olyasmiről árulkodik, mi nehéz teher lehet számára. Megdöbbenésem igyekszem mihamarabb eltüntetni és visszaültetni magamra korábbi mosolyom, újra megenyhítve megmerevedett vonásaim. Karcos hangja keserű dallam füleimnek. Legszívesebben megölelném, hátha azzal jobb lesz neki. Ez azonban nem valószínű, hogy beleférne egyébként is kusza kapcsolatunkba, mit… hova is lehetne sorolni? Abban nem vagyok biztos, hogy barátjának tart, így maradnék a munkatársnál. Olyan munkatársak, akik jól megférnek egymás mellett. Ebbe azonban már nem férne bele az sem, amit az imént tettem. Vagy mégis? Nem, nem hiszem. Az pedig végképp nem, ami a múltkor történt, túlnyomó alkoholfogyasztás után. Még akkor sem, ha nem volt annyira komoly dolog. - Helyes válasz! – mosolygom, mikor említi, hogy sosem fogja hagyni, hogy elessek. Az ajtó kitárul előttem. Nem húzom az időt, máris kilépek, majd néhány lépésnyire bevárom Leonardot. Nem hagyom el a hős, oltalmazó lovagomat, amíg nem szükséges. Már csak azért sem, mert tényleg nem tudom, hogy meddig fogom bírni a sétát. Minden egyes lépés, minden egyes karmozdulat, kínoz. Mozgásom próbálom nem gépiesíteni a fájdalom elkerülése érdekében. Légzésem lassul és mélyül, hogy minél ritkábban kelljen fel-le mozognia mellkasomnak. Már nincs sok hátra. Mindjárt ott vagyunk és én egyedül leszek. Csak addig kell kitartanom, nem tovább. Ott lesz időm összeszedni magam. Terelésének megfelelő irányba fordulok. Karunk összeérése valahogy megnyugtat, ő azonban azonnal vissza is húzza sajátját. Jó volt érezni, hogy van mellettem valaki. Jó volt érzékelni valakit. - Mindjárt jövök és már kísérhetsz is tovább, hős lovag! – nevetek fel, kellemetlenséget okozva ezzel saját magamnak. Elhagyva biztonságot nyújtó támaszom, kapkodom befelé lábaim. Már csak két lépés. Egy. Az ajtó nyílik általam, én pedig belépek, hogy aztán becsukva magam mögött, azonnal neki vethessem hátamat. Légvételeim azonnal visszaváltanak gyorssá és felszínessé. Ellentétes oldalon lévő karom oldalamra siklik, mintha attól jobb lenne. Nincs bent senki, rajtam kívül. Szorítva a sérült felületet, lassan lecsúszok a földre. Eddig bírtam. Egész testem remeg. A kimerültség egyszerre úrrá lesz rajtam. Sietnem kell. Össze kell szednem magam, mielőtt még hiányolni kezdene. Pilláim fáradtan csukódnak le, majd erőszakkal nyílnak fel újra. Látásom időnként foltokban elhomályosodik. Érzem a lassan csorgó, hideg verítéket homlokomon. Az idő viszont megszűnik. Fogalmam sincs, mennyi ideje vagyok bent. Talán úgy öt perce? Talán annyi. Valaki be akar jönni, én azonban útját állom. Érzem az ajtónak feszülő, gyengéd nyomást, tompán ugyan, de hallom a kilincset, miközben próbálják kinyitni az ajtót, sikertelenül. - Nem hiszem el, hogy zárva van!– morogja egy hang kintről. A fájdalom lassan hagy alább. Szabad kezem mellkasomon pihen, érezve szívem vad dübörgését. Mintha csak ki akarna ugrani. Mintha meg akarna tagadni a történtek miatt, holott eddig nagyon is jól viselkedett. Ideje véget vetni a pihenésnek. Mennem kell. Lassan tápászkodok fel. A csaphoz sétálok, lassú, vontatott mozgással, hogy ott megtámaszkodva nézzek szánalmas tükörképemre. Kiábrándító, hogy ezt is alig viselem. A csapot megnyitva, hideg vizet folyatok tenyerembe, majd bele simítom arcom. Homlokomon végigtörlök, lemosva az izzadtságot. Azt hiszem, itt végeztem. Mégsem. A dolgomat még nem végeztem el. De nem kellene tovább várakoztatnom… A számomra megszűnt külvilágot kezdem újra normálisan érzékelni. A hangok tisztulnak, a képek szintén. Most már képes leszek újra kihúzni magam. Eddig, ha be is jött valaki, míg én a csapnál voltam, észre sem vettem. Lehetett akárki, szólhatott hozzám akárhogyan, akkor sem. Most viszont már jól vagyok. Jól kell lennem. - Szedd össze magad!– mondom újra tükörképemnek, ezúttal már kimondott szavakban megformálva gondolataimat.
Vendég
Vendég
»Hétf. Aug. 31, 2015 4:11 pm Keletkezett az írás
Scarlett & Leonard
Szemei egy pillanatra elkerekednek, nem képes elég gyorsan rendezni vonásait. Tudom, hogy észrevette, és ettől csak még dühösebb vagyok magamra és még jobban utálom az érzéseimet. Vidámságával próbálja elterelni a figyelmemet, amiért végtelenül hálás vagyok neki. Biztosan kíváncsi, biztosan kérdezne szívesen, de nem teszi. És ez könnyebbség. Bár belegondolva… Sokszor, nagyon sokszor éreztem már azt az ilyen kérdéseknél, hogy csak oda kellene vágnom a rusnya igazságot, és akkor békén hagynának. Ám valahol mélyen tudom, hogy ez nem így lenne. Sokan elnéznék nekem arrogánsságomat, küldenének kaját (mi ez a dolog a kajával?), vagy próbálnának közeledni. Nekem pedig ez nem kell. Nem szerethet senki, mert én sem szerethetek senkit sem. Ugyan megmosolygom saját butaságom, mégis… Szavai elgondolkodtatnak. Én, mint hős lovag? Nagyon nem. Határozottan nem. A lovag még talán igaz, elvégre a tisztelet nálam elég nagy úr, de a jelzővel egyetlen sejtem sem ért egyet. A gonosszal vagy a sötéttel azonban már sokkal inkább. Gondolkodásomból a mosdó felé száguldó nővér szakít ki, aki valamiért nem tud bemenni. Azt hiszi, zárva van. Nemtörődöm módom meghúzom vállamat, mire elviharzik, belőlem pedig kitör az aggódó oroszlán. Scarlett be tudott menni, szóval… Ha a nővér nem, az azt jelenti, hogy van valami az ajtó előtt. Ugye nem csinál semmi butaságot? Ereimbe adrenalin jut, pulzusom megemelkedik. Az ajtó elé állok, hogy kopogjak, majd visszahúzom a kezem. Ez nagyon nem lenne illő. Visszalépek a szemközti falhoz, majd gyorsan tárcsázom az MRI kezelőjét, és köszönés nélkül közlöm vele, hogy szükségem lesz a gépre negyedórán belül, a nem sürgős vizsgálatokat tegye későbbre. Választ nem várok, csak leteszem a telefont. Kicsit azért élvezem hatalmamat, vannak pillanatok, amikor jó osztályvezetőnek lenni. Vízcsobogást hallok, és úgy döntök, nem várok tovább. Gyorsan körbenézek, a folyosó üres, így óvatosan benyomom az ajtót, amely a legfinomabb lökéstől is befelé mozdul. Scarlett a tükörnél áll, arcát mossa, majd saját magának beszél. Nincs jól. Nagyon nincs jól. A tükrön keresztül nézek a szemébe, míg észre nem vesz. Ugyan egy női mosdóban állok, pont nem érdekel a dolog. - Minden rendben? Az MRI vár rád, ha kész vagy, mehetünk – teszem hozzá, nehogy még azt higgye, aggódok érte. Ami amúgy teljesen nyilvánvaló, de legalább ki nem mondom, mert egyszerűen csak nem mondhatom. Ugyan korábban CT-ről és röntgenről beszéltem, ezt most kevésnek ítélem. Vagy talán csak egy picit elfogult vagyok, nem tudom. De nem szeretném ezt a csodálatos nőt betegen és sebzetten látni, ebben teljesen biztos vagyok. - Kint várlak – mondom gyorsan, majd kilépek a folyosóra. Elvágtatok a két ajtóval arrébb lévő raktárba, majd gyors kutakodás után találok egy üveg morfiumot. Gyorsan fogok egy fecskendőt, felszívok egy milliliternyit, majd egy vattára fújok némi fertőtlenítő oldatot. Mire nyílik az ajtó, már a falnál állok. Elébe megyek, kérdés nélkül fogom a fertőtlenítős vattát, és körbetörlök egy foltot a karján. Majd beszúrom a tűt, a vénájába fecskendezve a morfiumot. - Remélem így jobb lesz – szólok határozottan. – Ne is próbálj beszélni, majd akkor megteheted, ha már vége a vizsgálatodnak. Addig kérlek tedd, amit mondok – nézek mélyen a szemébe. Szépen kértem, és remélem, hogy már nem maradt benne elég erő a makacssághoz. Az orvosok a legrosszabb betegek, továbbra is.
Vendég
Vendég
»Hétf. Aug. 31, 2015 5:02 pm Keletkezett az írás
Leonard
&
Scarlett
Most, hogy megtárgyaltam magammal, amit meg kell, ideje tényleg megindulni. Már nem várathatom tovább, ezért a dolgom várhat. Egyébként sem sürgős, így egy-két vizsgálatot még simán átvészelek. Mikor azonban fordulnék, észre veszek valamit. Azonnal megdermedek, s feszülten figyelem a tükörből engem figyelő szempárt. A döbbenet sokkolt. Sosem hittem volna, hogy be fog jönni. Hogy egyszer itt fogom látni jelenlegi védelmezőmet. Lebuktam. A csalódottság elsöpör. Most már láthatja, hogy rosszabb vagyok a legrosszabb betegnél is. Titkolom, hogy fáj, hazudok, csak hogy hamar túlessünk a dolgokon és szabadulhassak. Én persze ilyen vagyok. Tekintetem levonom a tükörről, s féloldalasan felé fordulok, de csak fejemmel, miközben szemlehunyás közben sóhajtok egy kisebbet. - Ugye tudod, hogy ez a női mosdó? – kérdem, mintha csak elfeledtethetném vele azt, amit láthatott. Egyáltalán mióta van bent? Már kérdezném is, csakhogy megelőz. Felé pördülve nézek rá, mikor meghallom, hogy mit is szeretne. Erről eddig nem volt szó. Mégis mire fel ez a nagy aggodalom? Egy kis fájdalom miatt? Ugyan már! Ha belerúgok a szekrénybe, az is fáj ennyire, még ha nem is sok időre, csak egy pillanatig. Tudom, hogy ez másabb, ezért is egyeztem bele a vizsgálatokba, de túlzásnak vélem azt, ami lett belőle. - Inkább egy igazi beteget dugjatok az MRI-be, ne engem! – motyogom, miközben megindul kifelé. Nem ellenkezem soká, hagyom, hogy kimenjen. Felháborodásomban azonban úgy döntök, mégiscsak váratom még egy kicsit és nem tartogatom, amit nem muszáj. Ennyit most már kibírhat. Csupán néhány perc az egész és már kint is vagyok. Akkor azonban újabb meglepetés ér. Még tiltakozni sincs időm. Még fel sem fogom, mit művel, mikor már a tű karomban van, s belém fecskendezi a fogalmam sincs, hogy mit. Azt azért sejtem, hogy mi az, de nem értek egyet vele. Nem kértem, hogy adjon valamit, egyszerűen magától cselekedett. Karom kissé mérgesen veszem el. Most pedig még csak meg se szólaljak? Csak tegyem, amit kér? - Ezt nem kellett volna. Inkább olyannak kellett volna adnod, akinek tényleg szüksége van rá. Nem nekem. És akkor beszélek, amikor akarok. Ne mond, hogy maradjak csendben – mérgelődöm. Mondom, amit mondok, szavaim mégis erőtlenné válnak mondandóm végére. Halk suttogássá csupán, mert igyekszem tartalékolni megmaradt energiámat, mi nem túl sok. Meg kell nyugodnom. Tudja jól, mégis felidegesít. Miért kell neki ezt tenni? És miért vagyok ennyire ideges? Csak azért, mert látott odabent? Azt sem tudom, hogy mit látott, hogy mit hallott… Semmit. Mégis, idegesít a tény, hogy ott volt, mikor nem kellett volna ott lennie. Nem kellett volna látnia, mit művelek odabent. Senkinek nem kellene úgy látnia. Erre pont ő az, akinek sikerül, holott megvan a saját gondja. Lefogadom, hogy csak a látottak miatt hozta a fecskendőt. Ez pedig még inkább bosszant. Tudom, nem ő tehet róla igazán. Én vagyok az, aki hibás. Én vagyok az, aki gyenge és még egy kis fájdalmat sem bír ki hosszabb távon. - Mégis, mióta voltál odabent? Egyáltalán miért jöttél be?– kérdem végül, a lényegre térve. Felfedem előtte legnagyobb problémámat. Jelenleg a legnagyobbat. Ez bánt leginkább. Míg válaszol, akár mehetünk is. A továbbiakban csendben kullogok mellette, szoborszerűvé vált arcvonásokkal, hogy kívülállók még csak ne is észlelhessék, hogy van valami. Nehéz így maradnom, ugyanakkor egyre könnyebbé válik. Jobbá, ahogyan azt Leonard remélte.
Vendég
Vendég
»Hétf. Aug. 31, 2015 11:15 pm Keletkezett az írás
Scarlett & Leonard
Észrevesz, és "valamiért" lebukott emberek tipikus módján fogad. Igazából meg sem lepődök rajta. Halvány félmosolyom tartom, még akkor is, amikor felteszi a számomra rohadtul kínos kérdést. Tényleg bejöttem ide? - Igen, tökéletesen tisztában vagyok vele, mivel szerintem te nő vagy – válaszolom játékosan. Ugyan nehéz nem kiakadnom, de azzal itt nem mennék semmire sem. Az orvos, amikor beteg, úgy viselkedik, akárcsak egy ötéves. Makacs és ellenszegül minden vizsgálatnak. Válasz nélkül hagyom az MRI-re vonatkozó megjegyzését, mert képtelen lennék olyat mondani neki, ami ne dühítené fel. Arra pedig most nagyon nincsen szükségem. Odavágnám neki szívesen, hogy „Te is egy igazi beteg vagy!”, de úgy gondolom, valamiért nem értékelné túlzottan… Elvágtatok a morfiumért, majd a meglepetés erejét kihasználva beléfecskendezem az egészet. Nem mintha sok lenne, de… A semminél több. Fog ő még ennek örülni, bár engem az tenne boldoggá, ha nem lenne rá szüksége. Tiltakozik, de betegként kezelve őt teljesen képes vagyok ignorálni a mondatait. - A kórházban szerintem van vagy… Több tíz liter morfium minimum. De könnyen lehet, hogy több is. Szerintem az egy milliliternyi veszteségbe senki sem fog belehalni… - morgom, de csak olyan kedvesen. Mert igen, lehet kedvesen morogni, mielőtt akárki is hülyének nézne. Csak nem kell vicsorogni, és máris kedvesen hat. - Semmi baj – szólok gyengéden, és átkarolom. Szelíd erőszakkal húzom magam mellé, majd magam után. Minden lépésére odafigyelek, hagyom neki, hogyha szeretne, rám támaszkodhasson. Ugyanakkor ha menekül tőlem, azt is megengedem neki. Valamiért… Agyam átkapcsolt a páciens státuszba, így egyáltalán nem hoz zavarba és zavar össze közelsége. Egyik lépés a másik után… Lassan, de biztosan haladunk az MRI felé, amikor felteszi a kérdést, amire szerintem lelke mélyén tudja az igazi választ. Hogy aggódok érte, és nem csak úgy, mint egy átlagos betegért, hogy néha nem vagyok képes csak annyira aggódni érte. - Miattad mentem be, és szinte azonnal észrevettél – mondom. A vége nem igaz, de ettől talán megnyugszik. Az eleje meg… Félreérthető. Hiheti, hogy tényleg érdeklődöm iránta, ami ugyan igaz, de nem szabad, hogy ezt igaznak higgye. Már magam sem tudom, hogy hogyan védekezzek az érzéseim ellen. Nagy sokára odaérünk, az ajtó nyitva áll, így az ágyhoz vezetem. Segítek neki felülni, majd hogyha nem ellenkezik, akkor vállból tartva dőltöm hanyatt, hogy ne kelljen hasizmait használni. A fene tudja, hogy mi lehet vele, jobb nem a véletlenre bízni… Ugyan Scarlett vékony, jobb vállam, amit anno elcseszett az a hülye orosz, fájdalmasan tiltakozik a dolog ellen. Minden hálám az égnek, amiért műtétek alatt általában nem szokott fájni, még csak az kellene, hogy gyógyszerfüggővé váljak. Mert hogy műtétfüggő vagyok, az biztos, attól nem tudnék szabadulni sohasem. - Készen állsz? – kérdezem, balommal megszorítom a hozzám közelebb eső kézfejét. Szemeibe nézek, és tudom, hogy elvesztem. Hogy távol kell tartanom tőle magamat emocionálisan, különben ennek nagyon, nagyon rossz vége lesz.
Vendég
Vendég
»Kedd Szept. 01, 2015 12:28 pm Keletkezett az írás
Leonard
&
Scarlett
Azt vártam, hogy kérdésemre mutat valamiféle kiboruláshoz hasonló reakciót, de semmi. Semmi olyan, ami újdonság lenne. Az pedig, hogy szerinte nő vagyok… Nos, szerintem is. Ezt tehát annyiban kell hagynom. Némi időtöltés után megyek ki, hogy ott áldozatául essek morfiummal végrehajtott támadásának. Mintha nem is hallana. Egyáltalán nem figyel arra, amit mondok, hiába jártatom a szám. Ez valahol tovább dühít, mégsem tudok vele vitatkozni. Már csak azért sem, mert igaza van. Van még bőven. Ennek ellenére, akkor sem kellene pazarolni. Még akkor sem, ha hasznát venném annak a kevésnek, mi immáron véráramomban úszkál, igyekezve felszívódni és hatni. Hagyom, hogy maga mellé húzzon, ott azonban nem maradok sokáig. Nem akarok rá támaszkodni. Senkire nem akarok. Ugyanúgy megleszek én most is, ahogyan eddig, valahányszor akadt egy kis problémám. Ezért is távolodom el, amint lehetőségem van rá, s két lépéssel előrébb sietek. Szükségem van erre a távolságra. Ez a táv azonban hamar semmivé foszlik. Válaszát hallva megállnak lábaim. Meglepetten nézek rá, nem akarva elhinni szavait. Csak így, kijelenti? Hogy miattam? Nem hiszem el. Nem hiszem, hogy komolyan gondolná. Végig arcát tanulmányozom, míg be nem ér, aztán pedig én is megindulok mellette, le sem véve róla pillantásomat. Próbálom megfejteni. Próbálok rájönni, hogy vajon komolyan gondolta-e azt, amit mondott. Mi van, ha igen? Mi van, ha tényleg így van? Nem, ennek semmi értelme! Nem lehet értelme! - Hazudsz – vágom rá, némi idő elteltével, már az ajtóban. Nem fogom magyarázni, hogy melyik felét tartom annak, mert valahol az egészet. Ha az egyikben hazudik, akkor hazudhat a másikban is. Ez már csak így megy. Ostoba lennék hinni neki, elvégre ő az, aki. Ő Leonard A. Washington. Az antiszociális Dr. L.A.W. Végre odabent vagyunk. Csendben sétálok az ágyhoz. Ott felülök, engedve, hogy Leonard segítsen, majd ugyanúgy támogatásával lefekszem. Már nincs kedvem ellenkezni. Hiába tenném, úgyis ő nyerne. Akkor meg mi értelme? Csak húzzuk az időt, feleslegesen, s bár néha egész jó program, most nem igazán minősült annak ez a tevékenység. Nem is értem, mi ütött belém. Hogy miért nem akartam ezt az egészet. Vagyis de, tudom. Azért, mert félek. Félek attól, hogy talál valamit a nyilvánvalóan törött bordám mellett. Félek attól, hogy kés alá kell feküdnöm, holott ha valaki megműthetne, azok pont az itteni kollégáim. Mégsem akarom. Nem akarom újra átélni azt, ami a múltban történt. Mi van, ha valaki hibázik? Ha egy rezidens, vagy gyakornok… Nem. Csak nem engednének be gyakornokot egy rajtam elvégzett műtétre, vagy igen? Ugye nem? Mindegy, még az sem biztos, hogy műteni kell. Meg kell nyugodnom. Veszek egy mély levegőt, aztán kifújom azt, egészen lassan, miközben próbálok kényelmesen elhelyezkedni, ami ugyebár nem egyszerű ezen a masinán. Kérdését hallva, halkan felnevetek. Erre most mégis mit mondjak? Akármit mondok, akkor sem változtat semmin. A vizsgálat meg lesz csinálva, akár akarom, akár nem. Mert hiába mondanék nemet, valahogy úgyis meggyőzne. Valószínűleg pont úgy, ahogyan kihúzta belőlem azt is, hogy fáj az oldalam. - Egy jó szexre bármikor készen állok, még most is csak egy kis morfium kérdése lenne, hogy gond nélkül menjen, de erre… sosem leszek készen – felelem végül. - Ugye csak te leszel ott? Nem akarom, hogy más is ott legyen és lássa az eredményt– jelentem ki, próbálva szemeibe nézni továbbra is. Elég, ha ő tud róla. Nincs szükség másra. Ideje befejezni a beszélgetést és a lényegre térni. Ezt jelezvén felé, elkapom róla tekintetem és elkezdem a plafont nézni. Szemeim kis idő múlva le is csukódnak. Hamarosan vége ennek az egésznek. Már alig várom.
Vendég
Vendég
»Kedd Szept. 01, 2015 5:56 pm Keletkezett az írás
Scarlett & Leonard
Hamar elhúzódik mellőlem, majd előresiet pár lépésnyit, ám megtorpan, amikor válaszolok. Engem néz, fényes szeme kutat-keres, és csak merem nagyon remélni, hogy nem talál. Mert nem találtat. Igyekszem felvenni legjobb pókerarcomat. Miután beérem, mellettem lépdel, gondolkozik. A helyében valószínűleg én is ezt tenném, vagy… Fogalmam sincsen, mit tennék. Végül határozottan válaszol, azonnal csattan vissza válaszom neki: - Általában. – Nem emelem meg a hangom, mindössze a reakcióidő adja a szó élét. – Mindenki hazudik, mert így minden sokkal egyszerűbb. Én is hazudok, te is hazudsz, minden egyes ember hazudik ebben a kórházban. Az egész világon. Miért lennénk kivételek? – nézek bele zafír szemeibe. Várom, hogy fejében megfoganjon a gondolat szavaim hatására, csak aztán folytatom – Miattad mentem be a női mosdóba, tudni akartam, hogy nem ájultál-e el esetleg. Önszántamból nem szokásom ilyenre vetemedni – morgom a végét, és nagyon örülök magamnak. Pontosan sikerült úgy megfogalmaznom gondolataimat, hogy csak az orvosi aggódás szűrődjön le okként a bemenetelemre. Miután belépünk az MRI-hez, enged segíteni, kérdésemre nevetve válaszol. Arcizmaim egy pillanatra megmerevednek, Scarlett a legfinomabb heroin számomra jelenleg. - Emiatt nem bánnád a morfiumot, hogy is van ez? – kérdezem vissza azzal a csibészes vigyorral, amit nem igazán láthatott még tőlem senki sem. Remélem, hogy érti, mókázásommal szabadulni akarok a témától, nem akarok rágondolni arra, hogy vele fekszem le. Nem mintha nem akarnám, sőt… Nincsen egyetlen nő sem, akit nála jobban megszeretnék kapni. De mégis… Én nem tervezek. Én nem töltök el második alkalmat senkivel sem, ezt pedig a nőt nem szokták megérteni. Már nem lehetne közöttünk… Miért, van valami közöttünk? Elhessegetem a gondolatot, inkább rá figyelek. - Ha ezt szeretnéd, akkor igen, csak én leszek ott – ígérem meg. Adja az ég, hogy csak én lehessek ott, és ne kelljen konzíliumit hívnom hozzá… - Próbálj meg nyugton maradni, a mikrofont majd bekapcsolom, ha szeretnéd, beszélhetek hozzád. Annak nem örülnék, ha te beszélnél, mert nem lesznek szép felvételeink, de ha bármi baj van… Tudod a protokollt… - kezét elengedem, majd egy gombnyomással beküldöm az MRI-be. Elhagyom a szobát, a kezelős srácnak megköszönöm a gyors felszabadított helyet, majd elküldöm, hadd kávézzon egyet. Örömmel kap a lehetőségen, így egyedül maradok, a kis üvegen át látok csak rá Scarlettre. Bekapcsolom a mikrofont, miután beállítottam a vizsgálatot, kezemet az indító gombra helyezem. - Mehet? – kérdezem; tudom, hogy hangom dobozszerűen szól a szobában. Amint igennel felel, elindítom a vizsgálatot, az MRI a maga furcsa, kattogó-rezonáló hangjával működésbe lép. Koponya és mellkas felvétel folyik, így nem kevés időt kell majd bent feküdnie. Hátradőlök a széken, és tudom, hogy nem mehetek el addig innen én sem, mert megígértem. Ugyan szívesen haladnék a papírmunkával várakozás közben, mivel nem hoztam magammal…Szívás, ez van. Balommal megfogom jobb vállamat, majd csinálok pár körzést vele. Igen, itt fogok ülni az elkövetkezendő egy órában. És mivel nincs jobb dolgom, mint figyelni, Scarlett mikor szól… Zárt ajtók mögött vagyok, legalább lesz időm elmerengeni a múlton. Hurrá!
Vendég
Vendég
»Kedd Szept. 01, 2015 6:37 pm Keletkezett az írás
Leonard
&
Scarlett
Mindenki hazudik. Ebben van valami. Nem is kicsi. Azzal kapcsolatban, hogy így kényelmesebb, vitatkoznék. Nekem cseppet sem kényelmes, csakhogy másoknak még kényelmetlenebb lehetne, ha elmondanék egy-két dolgot. Nem is beszélve saját magamról, mert ki tudja, hogy utána hogyan bánnának velem. Ezért nem akarok kockáztatni. Na meg minek avassak be olyan embereket apró, közepesen nagy, vagy akár nagy titkaimba, ha ki tudja mikor, már itt sem leszek? Lehet, hogy az évzáró bulit sem tudom itt kivárni. Nem vagyok itt olyan nagyon rég óta. Lehet, hogy kialakítottam felszínes kapcsolatokat, ez azonban tényleg csak a felszín. Mélyebbre nem merészkedem. Nem merek merészkedni és elmélyíteni bárkivel is bármit. - Talán – szólalok meg végül, miközben felülök az ágyra. Ezt a vigyort még nem láttam. Magamban meg is mosolygom, hogy hány arcát láthattam ma az antiszociális viselkedéséről híres alaknak. Egész sokat. Most nem kezdem el számolgatni, de biztosan sokat. Vagy legalábbis többet, mint itt bárki más, rajta kívül. - Akkor legalább haszna is lenne annak a morfiumnak– felelem. Persze, hogy emiatt nem bánnám. Mégis miért bánnám? Nem vagyok én semmi jó elrontója. Rossznak sem, pedig annak szívesen lennék. Az viszont, hogy kivel lenne az a szex, egy nagyon jó kérdés. Akár vele is lehetne, de nem hiszem, hogy belemenne. Talán némi italozás után könnyebben. Valaki más? Minden bizonnyal találnék valakit, aki fogam alá való lenne, csakhogy nem áll szándékomban kikezdeni bárkivel, aki kicsit is megtetszik. Nem azért vagyok itt, hogy megdöntsem az „Aki a legtöbb dokinak megvolt” rekordot. Kicsit megnyugtat, hogy csak ő lesz ott. Az, hogy megígéri nekem, hogy így lesz. Hiszek neki. Ezúttal úgy vélem, igazat mond és megteszi, amit kérek tőle. Mikor kezem elengedi, hirtelen érte kapok ujjaimmal, hogy megállítsam. - Várj, ezeket még odaadom!– eresztem el és túrok zsebembe, hogy kivegyem onnan telefonom és csipogóm, majd odaadjam neki. Most, hogy megszabadultam a vacakoktól, újra elhelyezkedem és várom, hogy becsusszanjak a nem túl tágas hengerszerű helyre. Nincs más dolgom, csak várni. Akkor meg miért vagyok ideges? Vajon mit fog mutatni neki a gép? Valamiért kíváncsi is vagyok rá, meg nem is. Nem vagyok benne biztos, hogy tudni szeretném. Tudom, hogy addig még sok idő fog eltelni. Őrjítően sok, mit nekem itt kell kivárnom, ebben a világító, zajongó tákolmányban. Hamarosan meg is hallom kérdését. - Essünk túl rajta. Ha elaludnék, majd kelts fel, ha végeztünk. Esetleg dúdolhatnál egy altatót – nevetek fel még utoljára, aztán csendben maradok és várom, hogy elinduljon a masina. Ez a művelet egyszerűen dögunalom. Csak feküdni és semmi mást csinálni, túl sok idő alatt. Ez idő alatt pedig akaratlanul is gondolkozik az ember. Olyasmin, amit eszébe juttat. Nekem pedig a múltamat juttatja eszembe. Újra és újra felsejlik bennem, mennyire nem akarok műtétet. Ezért is fohászkodom. Szemeim lecsukva pihennek. Próbálok elaludni. Tényleg próbálok. Kizárni az irritáló zajszemetet, hogy csak a csend maradjon és az üresség. Hogy ne kelljen semmire gondolnom, ne kelljen semmire figyelnem. Mert most nem kell, csak arra, hogy ne ugráljak és ne beszéljek. Akkor meg nem lehet probléma, ha alszok. Álom azonban nem jön szememre. Csak fekszek, egyre kellemetlenebbül érezve magam. Legyen már vége! Aztán persze eszembe jut, hogy akkor sem lenne sokkal jobb. Már előre tartok Leonard szavaitól, mik elém tárják, mit is látott. Közben pedig eszembe jut az, amit mondott. Hogy miattam ment be. Azért, mert félt, hogy esetleg elájultam. Ez valamiért jól esik. Ez az aggodalom, még akkor is, ha tudom jól, hogy az egész azért van, mert jelenleg a betegének tekint. Miért is hagytam magam rábeszélni erre? Csak tovább kellett volna mennem, hivatkozva valamire. Gondolataim lassacskán hangosabbá válnak, mint a kinti hangok. Már nem zavar a zaj, nem zavar semmi, csak saját gondolataim és a tudat, hogy hamarosan sok dolog ki fog derülni.
Vendég
Vendég
»Kedd Szept. 01, 2015 9:06 pm Keletkezett az írás
Scarlett & Leonard
Talánja megnyugtató, remélem, hagyja a témát. Hogyha a hegekre gondolok porcelán bőrén… Neki is van múltja. Nagyon sok embernek van, és sokakon nem látszik. Sokan nem akkora tahó parasztok, mint én. Őszintén nem tudom, hogyan csinálják, nekem egyszerűen nem megy. Valamiért megfogan a fejemben, hogy már tisztára őrültnek nézhet. Egyszer komor vagyok és távolságtartó, majd a következő pillanatban már kisfiúsan vigyorgok rá… Nem is szabadna csodálkoznom azon, hogy félreért és kérdez, elvégre tényleg félreérthető vagyok. És nem is kicsit. - Igen, akkor lenne – sóhajtom, majd vigyorom tudomására hozza (legalábbis nagyon remélem), hogy semmi esetre sem gondolom ezt komolyan. Hogy ő beteg, páciens, és én sohasem feküdnék le egyetlen pácienssel sem. Hogyha már nem lesz az, akkor örömmel, de csak egyszer. Valamiért azonban semmi kedvem ezt ecsetelni neki, így inkább visszavonulót fújok. Utánam szól, és rájövök, hogy mekkora idióta is vagyok. Hogy a francba felejthettem el elkérni tőle a telefonját?! Tényleg összezavar, sohasem szoktam hibázni. Bármilyen fém az MRI-ben… - Ugye nincsen se fülbevalód, se semmi egyéb… Fém. Sehol sem – bökök fejemmel teste felé. Akármi történhetett vele, akárhol, könnyen lehet benne csavar, vagy tudja a franc mi. Már megint ködösek a gondolataim, amitől újfent kezd szunnyadó haragom tüze az egekbe lövellni. Tényleg nem értem, hogy hogyan lehetek ennyire felelőtlen. Mert ha esetleg nincsen rendesen magánál… Bassza meg! Gondolatban lejátszom vagy tíz különbözőféleképp, ahogyan telefonja a zsebében marad, én pedig elindítom az MRI-t. Jeges borzongás fut végig gerincemen, de most tudok uralkodni magamon; illetve szerintem amúgy sincsen olyan állapotban, hogy akármit is észrevehessen. Ugyan a dúdolást csak aranyosan, mindenféle hátsó szándék nélkül mondja, úgy tűnik, ez már megint egy olyan nap. Vannak napok, amikor mindegy, hogy mit csinálok, minden apróság, minden mondat Marie-ra emlékeztet. Hogy utoljára mikor énekeltem? Valamikor a gimiben a bálon. De mikor dúdoltam utoljára? Amikor drága feleségem félálomban feküdt a karjimban esténként, amikor fejjel lefelé lógtunk a kocsiban, várva a tűzoltókra, és ő eszméletlenül, összetörve hevert mellettem… Veszek egy mély lélegzetet, hogy kitisztítsam a fejem, és igyekszem mielőbb a feladatomra koncentrálni. Mielőbb elindul a gép, annál előbb lesz időm gondolkozni. - Abban nem lenne köszönet, dr. Lewis – szólok bele végül a mikrofonba, mintha annyira szörnyű hangom lenne. Az tény, hogy nem vagyok egy klasszis, de régebben elég rendesen buktak rá a lányok. Meg alapvetően rám. Mondjuk még most is buknak rám.. Mr. Egó, csinálja a dolgát! Bekapcsolom az MRI-t, mire az zúgva életre kel. A képernyőn a betöltés felirat villog, és egy százalékos skála jelzi a felső sarokban, hogy még mennyi idő van hátra a vizsgálatból. Végül változtatva az eredeti tervemen, nem kértem akkora sűrűségű képet, mint először akartam. Ha baj van, az látszódni fog ezen is. Ha meg nincsen… Akkor van idő további vizsgálatokra. Hátradőlök a székben, és elmerülök gondolataim közt, csak a gép halk csipogása ránt vissza a földre. Megtörten, sötét gondolatoktól terhesen pillantok a felvételekre, majd veszek egy nagy levegőt. Kikapcsolok mindent, majd kinyitom a szobát. Rácsapok a gombra, mire a tálca Scarlettel együtt kitolódik. - Minden oké? – kérdezem, majd sztetoszkópom mellkasára teszem, meghallgatom mindkét tüdejét. - Gyere, menjünk ki innen, kint elmondok mindent. – Mélyen a szemébe nézek, és nem vagyok vidám. Felesleges lenne megjátszanom a „minden rendben van”-t, mikor öt perc múlva közölni fogom, hogy nincsen minden rendben. Hogyha van egy kis esze, akkor kés alá fekszik, mert a törött bordája bármikor kiszúrhatja a lépét. Hogy az egyik tüdeje nem funkcionál száz százalékosan, és hamarosan problémái lesznek az oxigénnel…
Vendég
Vendég
»Szer. Szept. 02, 2015 7:47 am Keletkezett az írás
Leonard
&
Scarlett
Szavaira csak elvigyorodom, majd annyiban hagyom a dolgot. Felesleges tovább ragozni. Megtaláltuk a morfium használatának legjobb indokát. Na meg azt az okot, ami miatt még én is hajlandó lennék hagyni, hogy azzal szurkáljanak, fájdalomcsillapítás céljából. Anélkül elég nehézkes lenne ma a dolgom. Telefonom és csipogóm átadom neki. Aztán persze jön a kérdés, melyre én is elgondolkodom. Fém, még valahol… Hol is? Fülbevalóm nincs, se nyakláncom, se hasonló. A kórházba nem hordok ilyesmit, félek, hogy valahol elkallódik, miközben rámolok a szekrényemben. Akkor meg hol? A ruhám marad csak. - A... nadrágom gombja és slicce számít? – kérdem némi gondolkodás után. Ha igen, akkor neki kell levennie, mert nekem eszem ágában sincs ezért felülni és ugrálni. Kicsit zavarba ejtő a tudat, hogy ő vetkőztetne, bármiféle hátsó szándék nélkül, de nincs mit tenni. El kell viselnem és inkább ő, mint valaki más. Vagy… Nem, ez nem igaz. Miért nem tudtak valaki másnak adni? Egy nőnek? Mondjuk. Bár akkor képtelen lettem volna pihenni egyet a női mosdóban. Más szóval, az sem lett volna a legjobb opció, de legalább elkerülhetnénk a kínos helyzeteket. Mert ez határozottan az. - Azért egy próbát tehettél volna. Legfeljebb megköszöntem volna és szóltam volna, hogy elég – nevetek fel ismét. Az altatóm tehát elmarad. Milyen kár. Pedig azt hittem, hogy talán ma lehet esélyem. Hogy a sok arca mellett, valami hasonlót is kicsikarhatok belőle, még akkor is, ha ezt már szándékosan, nem úgy, mint ábrázatait. Mert azok mind csak véletlen jöttek össze, mégis, jó érzés megismerni ezt az oldalát is. A gép pedig végül bekapcsol. Ő sem szólal meg és én sem. Kettőnk közül csak neki nem szabad, ennek ellenére jó ez a csend. Tartok attól, hogy ha megszólalna, nem bírnék nyugton maradni és válaszolnék. Akkor pedig kezdhetnénk elölről az egészet. Annak megint nem lenne sok értelme. Maradnak saját gondolataink mindkettőnknek. Ajánlom neki, hogy így legyen vele ő is és ne valakivel beszélgessen odaát, miközben csaló módon kikapcsolta a mikrofont. Akkor adnék a fejére, legyek akármilyen szörnyű állapotban. Soha többé nem hagynám, hogy megvizsgáljon, ebben biztos vagyok. Egy darabig meg messziről elkerülném és hozzá se szólnék, hacsak nem feltétlen muszáj. Időm lassan telik le, végül azonban mégis letelik. Már mozdul is alattam a tálca, hogy velem együtt kimeneküljön a külvilágba. Végre. Már tényleg itt volt az ideje. - Soha többé nem akarok ott bent feküdni – mormogom. Szemeim lassan nyílnak ki. Egy pillanatra megrezzenek a sztetoszkóp érintésétől. Szívem vadul ver, miközben ő hallgatja tüdőmet. Mi lehet a baj? Próbálom normálisan szedni a levegőt és nem máris kérdezgetni. A türelmemmel játszik, mi egyre csak fogy, mintha csak ollóval vagdosnák szalagját. Túl komoly. Túlontúl komoly. Csak pislogok rá, majd körbenézek. Nem értem, hogy miért nem itt. Aztán rájövök, hogy mások is várnak a gépre. Miattam, mert engem közbe iktattak. Holmim összeszedem. Amennyiben lekerült végül az a nadrág, azt is magamra húzom, lassan, óvatosan, hogy aztán utána mehessek. - Komoly gondjaim vannak, ugye? Mond már el, hogy mi az! – szólítom fel, alig néhány lépés után. Nem akarok tovább várni. Vártam eleget. Egyre inkább félek. Legalább mosolyogna és közölné, hogy semmi vészes, hogy megoldható. Az viszont alighanem azzal jár, amit nagyon nem akarok. Mégis miért nekem kell kifogni az olyan bringás barmokat, mint a mai? Miért nem jöttem taxival végig? Miért álltam meg kávéért, miért nem mentem motorral haza, vagy… Miért nincs egy nyomorult autóm? Vennem kell egyet. Venni fogok egyet, nem érdekel, mennyibe kerül, vagy hogy azzal nem tudok úgy menni, mint a motorral. Legalább a tegnapihoz hasonló esték után lenne mivel bejönnöm, ha másra nem is jó. - Műtét kellene, igaz? – teszek fel egy újabb kérdést, ezúttal jóval csendesebben. - Nem vállalom. Nem akarom, hogy megműtsenek, bármi is a bajom – jelentem ki végül, megtorpanva épp ott, ahol járunk. Így talán kinyögi, hogy mi bajom. Ennek ellenére akkor sem akarok műtétet. Túlzottan félek tőle ahhoz, hogy bevállaljam ismét. Nem mintha akkor lett volna választásom. Apám döntött és kész. Én magamnál sem voltam, nemhogy döntsek. Arról nem is beszélve, hogy még nem nagyon volt jogom dönteni.
Vendég
Vendég
»Szer. Szept. 02, 2015 7:43 pm Keletkezett az írás
Scarlett & Leonard
Egy pillanatig meghökkenve nézek rá. - Igen, az is számít – mormogom, majd egyszerűen elsüllyednék szégyenemben. Hogy a fészkes francba nem szóltam magamtól?! Szörnyű hatással van rám, egyszerűen… Nem keverhetek bele. - Segíthetek…? – kérdezem óvatosan, majd igenlő válasza után – legyen ez verbális vagy nonverbális -, óvatosan felhúzom pólóját, kigombolom a nadrágját és lehúzom a sliccét. - Kérlek, csak egy pillanatra emeld fel a feneked – szólok halkan, majd amint megteszi, egy gyors és biztos mozdulattal a térdéig rántom a nadrágot. Miután visszaengedi magát, óvatosan lehúzom a nadrágot száránál fogva lábfejeiről, majd összehajtva a kezembe fogom. - Kint leteszem, és majd visszahozom neked. Már úgyis megszegtünk nem egy protokollt, mit számít még egy… - És tényleg igazat mondok. Annyi papírmunkám lesz ezzel az esettel… Bár nem bánom. Inkább dolgozok többet, csak legyen sikeres a dolog. Ne legyen gond vele. - Ez van – válaszolom neki kedvesen, majd elindítom a vizsgálatot. A felvételek elkészültével, nadrágjával a kezemben megyek vissza hozzá, komoran. - Menni fog egyedül? – kérdezem, miután a gép kitolta, én pedig a kezébe adtam a nadrágot. Amennyiben kér segítséget, azonnal ott termek, egyéb esetben várom, hogy elkészüljön. Korábbi mondatát figyelmen kívül hagyom, én sem akarnék ott bent feküdni. Senki sem akar ott feküdni. Kimegyünk, hiába kérdez, nem válaszolok neki, csak megyek előtte pár lépéssel a folyosón. Azonnal hallom, hogy megszűnik lépéseinek zaja, dühösen fordulok vissza hozzá. - Gyere! – sziszegem. – Vagy a folyosó kellős közepén, mindenki szeme hallatára szeretnéd hallani, mi van veled? – kérdezem fojtott hangon, majd megfordulok, és a tőlünk már csak pár méterre lévő ablakhoz megyek. - Az utolsó scaneket kérem! – förmedek rá a fickóra, majd a kezembe nyom egy barna borítékot, benne Scarlett felvételeivel. Visszafordulok neki, és amennyiben nem ért még be, így szólok: - Jössz? – Hangom nem tűr ellentmondást, az egyik közeli, üres leletmegtekintő szobára mutatok. Kinyitom az ajtót, majd besétálok, és felkattintom a falakon végigfutó fénysort. Gyakorlott mozdulatokkal teszem fel a felvételeket, így mire belép, azon már jól láthatóak. Megvárom, míg az ajtó becsukódik, egy széket húzok oda neki. - Ülj le! – szólok, és remélem, hogy nem fog ellenkezni. – A fejeddel – mutatok a legszélsőre – minden rendben. Azonban… - Arrébb állok, hogy akár leült, akár nem, jól láthassa az összeset. - Scarlett… - pillantok rá aggodalommal teli. – Ha nem is akarsz műtétet, amit orvosilag eszméletlen mértékű ostobaságnak ítélek, fel kell vegyelek fekvőbetegnek. A tüdőd miatt oxigénre lesz szükséget, csakis az isteni csoda mentett meg eddig attól, hogy összeessen. A letört bordadarab kiszúrhatja, bár a léped nagyobb veszélyben van. Bele is halhatsz abba, hogyha nem vagy hajlandó belemenni, én pedig ezt nem fogom hagyni. – Ugyan eddig szépen kértem, előző rimánkodása alapján úgy érzem, ez nem fog működni. - Nekem mindegy, hogy miként kerülsz a műtőbe, de ez így nem maradhat. Hogyha ellenkezel, az agyrázkódásod miatt döntésképtelennek nyilvánítalak huszonnégy órára, és hívok hozzád egy általános sebészt, aki ezeket látva meg fog operálni. Hogyha önszántadból belemész, akkor te választhatod ki, hogy ki foglalkozzon veled. Ez esetben ott leszek veled végig a műtőben, akár személyesen asszisztálok is, ha szeretnéd. – Hangom kemény, és tudom, hogy ezzel végérvényesen eltörtem azt a hajszálvékony „bizalmat”, ami kettőnk között volt. Nem tudom, hogy mit fog válaszolni, de… Nem halhat meg. Ugyan fogalmam sincsen, hogy kit csipogtassak meg a rosszabbik esetben, de majd kitalálom. Nem mintha én nem tudnám elvégezni a beavatkozást, rezidensként belekóstoltunk az összes szakterületbe; de én nem ezt választottam, neki pedig a legjobbat akarom.
Vendég
Vendég
»Szer. Szept. 02, 2015 8:55 pm Keletkezett az írás
Leonard
&
Scarlett
Nem repesek az örömtől, hogy segítségére van szükségem nadrágom levételéhez, mégis bólintok kérdésére. Segíthet. Máskor szívesebben venném ezt a segítőkészséget. Más időben, más helyen, más körülmények között, talán kicsit ittasan. Hátsóm finoman megemelem, majd vissza is teszem a tálcára, amint lehetőségem van rá és a nadrág is jó helyen van. Aztán csak emelem egyik lábam, majd másikat, természetesen segítséggel, hogy ne erőltessem meg magam. Jó, talán egy kicsit most is élvezem. Még azon is elgondolkodom, hogy azt mondjam, a melltartómat is le kell venni a merevítő miatt, abban azonban jelenleg nem fém van, így ezt ki kell zárnom. Ezt persze nem tudná. - Ugyan, mit nekünk a protokoll… Most már édes mindegy. Majd segítek a papírmunkával – legyintek, de csak amolyan csuklóból való kapálódzás az egész. Ennyi erővel, akár dobolhatnék is a kezemmel, jó nagy ívű mozdulatok közben. A vizsgálatok végeztével vissza is kapom nadrágomat. A felvétellel már nem lesz gond. Bólintok egyet kérdésére, miszerint egyedül is boldogulok. Így is van. Amint bokáimon van a nadrág, megfogom derekánál és lecsusszanok az asztalról, egyenesen lábaimra. Így fel is van húzva, a gombolást pedig már tényleg bármiféle probléma nélkül megoldom, ahogy sliccem felhúzását is. Most tényleg örülök, hogy nincs itt senki. Ha valaki látta volna ezt a műsort… Nem szívesen mutogatnám akárkinek a bugyim, még akkor sem, ha minden bizonnyal látott már egyet-kettőt mindenki. Csak hát az a bökkenő, hogy nem az enyémet és nem rajtam. Ez azonban nem is bökkenő. Ez így van rendjén. Na nem mintha zavarban lennék, ha fehérneműben kellene végigmennem a folyosón, vagy akármi. Anélkül már… Nos… Zavaróbb lenne az egész. Talán meg sem tenném, csak néhány takarásra alkalmas segédeszköz kíséretében. Közlöm vele, hogy nem akarok műtétet, mire elég mérgesen néz rám. Egy pillanatra a vér is megfagy ereimben, hallva ingerült sziszegését, na meg azt, mit utána mond. Azonnal körbe nézek. Valóban vannak néhányan, ez pedig szépen elkerülte figyelmemet. Nem, nem akarom, hogy mindenki hallja, hogy mi bajom. Újra legyőzöttnek érzem magam. Nem mozdulok, míg nem végez, s újra meg nem szólít. Akkor azonban lassan megindulok utána, egyenest a szobába, hol ő már rakosgatja is fel a rólam készült felvételeket. A székre elhúzom a szám, azonban nem vitatkozom. Inkább tartalékolom energiám a komolyabb vitára, mert biztos vagyok benne, hogy lesz még. Egyszerűen lehelyezem ülepem, hogy aztán hol őt, hol a kivilágított képeket figyelhessem. Megnyugtat, hogy a fejemmel semmi gond. Meg is eresztek egy halk, rövid sóhajt, csakhogy tisztában vagyok vele, hogy akkor máshol van, mégpedig nem kicsi. Némán hallgatom végig a beszámolót, lesve a bordámat mutató felvételeket. Még pislogni is elfelejtek, úgy igyekszem feldolgozni a hallottakat és túltenni magam rajta. Utolsó mondatán azonban elcsodálkozom. Azonnal rá emelem döbbent tekintetem, miközben próbálok rájönni, hogy mégis mit akar ezzel mondani. Mit ért az alatt, hogy nem fogja hagyni? Nem is tudom eldönteni, hogy dühöm, vagy meglepettségem lesz-e nagyobb, vagy esetleg a félelem, mi átcsap rajtam. Egész testem remegni kezd, miközben ujjaim ökölbe szorulnak, én pedig felpattanok a székről, hogy úgy álljak Leonard elé. - Ezt nem teheted! Megmondtam, hogy nem akarok műtétet! Miért nem akarod elfogadni, ha én elfogadtam?! Ha kell, befekszem, adhatsz oxigént, de nem műthetnek meg, világos? Ha nem tetszik, akkor már itt sem vagyok! – török ki, utána azonban kénytelen vagyok megkapaszkodni benne, megragadva öltözetét. Levegőm mintha egy pillanat alatt eltűnt volna tüdőmből, s nem akarna újra eljutni oda, akármennyire próbálkozom. Szívem dühöng mellkasom alatt, tovább fokozva a rám törő rosszullétet. Lassan visszatántorodom a székre és rá omlok. Ruháját azonban képtelen vagyok elereszteni, csak szorítom, görcsösen, mintha csak valami kapaszkodót keresnék magamnak. Egy stabil pontot, mi a valóságban tart. Miről tudom, hogy igazi. Vagy nem az? - Félek – lihegem - Nem akarom, hogy újra megműtsenek…- vallom be érzéseim, mik folytonos remegésre késztetnek. - Nem akarom, hogy legyen egy újabb időszak, amiről nem tudok semmit.
Vendég
Vendég
»Szer. Szept. 02, 2015 9:39 pm Keletkezett az írás
Scarlett & Leonard
Csak legyintek a papírmunkára, ez nagyon nem az ő dolga, de persze ezt a világért sem mondanám ki. Nem akarom feldühíteni szándékosan, indirekt módon is sikerült szerintem eléggé. Meg még sikerülni is fog, hogyha nem vagyok képes abbahagyni a hangulatingadozást. Hülye… A vizsgálat végeztével nem éppen a vizsgálat előtti, dúdolós hangulatban megyünk végig a folyosón, majd fogok bele először megértően, majd akaratosan problémája ecsetelésébe és a jövő ismertetésébe. Dühöngeni kezd, felpattan, majd szinte azonnal el is veszíteni az egyensúlyát. Megkapaszkodik ruhámban, és pedig automatikusan nyúlok felkarja után, hogy megtartsam. Finoman, gyengéden engedem vissza őt a székre, de továbbra is köpenyem szegélyét szorítja. Nem akarom kikapni a kezéből, holott nagyon szívesen megtenném. Tudom, hogyha nem döntök így másodperceken belül, akkor pont ennek ellenkezőjét fogom csinálni, ami már megint csak össze fogja zavarni őt és engem is. Reszketve vallja be félelmét, és annyira sajnálom, annyira nem szeretném így látni, hogy végtelen, mély szomorúság önt el. Marie-val kapcsolatos érzelmeim keverednek a jelennel, és nem vagyok képes kibogozni a szálakat. Közelebb húzódok hozzá, lehajolva átkarolom őt finoman, szeretetteljesen. - Csss… - súgom fülébe mély, megnyugtató hangomon. – Gyere… - húzom felfelé, és amennyiben nem tiltakozik ellene, felnyalábolom. Hogyha ezt nem hagyja, akkor csak magamhoz szorítva vezetem az ajtó irányába. Nem hinném, hogy bármit is észlel a környezetéből, a folyosó egyébként is üres. A fekvőbeteg-osztály felé kezdem húzni, azt a szobát választom neki, amelyik a legtávolabb van mindentől. Az emberek észre sem vesznek minket, ahogyan elmegyünk mellettük, és ezt pozitívumként ítélem meg. Bár nem mintha hagynék időt erre akárkinek is, amennyiben karjaimban tartom, villámként száguldok vele végig a folyosón. Egy nővér azonnal melletünk terem, de gyors intésemre elhagyja a szobát. Lefektetem Scarlettet az ágyra, majd annak szélére ülve fölé hajolok. Azt akarom, hogy a szemembe nézzen, hogy ne figyeljen semmi másra, csak rám. Az ajtó csukva van, halk beszédünket senki sem hallhatja meg. - Miért nem szeretnéd a műtétet? Szükséged van rá, kérlek… - szólok szelíden. – Lehetek a szemed és a füled egész idő alatt, már ha rám mered bízni ezt. De ha szeretnéd, hívhatok neked valakit, akárkit, akit csak szeretnél. De Scarlett, ezt meg kell csinálni még ma, minél előbb… - Hangom elég közel áll a könyörgéshez, tényleg aggódom érte. Szeretem éles nyelvét, okos kis agyacskáját, szép alakját… Szeretem, hogy néha-néha összefutunk a folyosón, és köszönünk egymásnak. Nem szeretnék vele semmi többet, de… Ezt nem akarom elveszíteni. Leemelem az ágylámpasáv fölül az oxigéncsövet, és orrához illesztem. Beállítom a kapcsolókat, majd visszaereszkedem az ágya szélére. Kezeim az ő kezét kutatják, ujjaim fürgén simítanak végig ujjpercein. Égszínkék szemem zafír íriszeibe fúrom, és a legbarátibb pillantásomat elővéve figyelem hófehér, sápadt arcát.
Vendég
Vendég
»Csüt. Szept. 03, 2015 10:28 am Keletkezett az írás
Leonard
&
Scarlett
Remegésem lassan alábbhagy, miként karjai körém fonódnak. Megnyugtat közelsége, holott tudom, hogy el kellene löknöm magamtól. Mintha csak játszana velem. Felhergel, aztán akárhogy ellenkezem, diadalmasan győz felettem, elérve, amit akar. Nem szeretem, hogy ilyen gyenge vagyok. Hogy ezt hozza ki belőlem. Itt még senki más nem volt erre képes. Sőt, jó ideje senki nem volt erre képes. Mindig sikerült erősnek maradnom, erre csak megemlíti a műtétet és összeomlom. Akár egy kártyavár, amit elért a szél. Mintha csak megtalálta volna Achillesem. Valószínűleg így is van. Az az én gyenge pontom, ha nekem kell a beteg szerepében senyvednem. Minduntalan eszembe jutnak a régi emlékek. Az apám által előszeretettel módosított valóság, melyben csak azt tárta elém, amit kedve volt. Bábként próbált irányítani, a saját maga által kreált mesevilágban. Még jó, hogy pocsék bábjátékos volt. Így a bábu elszaladt, ő pedig bosszankodhatott egy sort. Legalább ennyit elértem. Nagyon fel sem fogom, hogy mi történik körülöttem. Elmerengve a múltamon és műtétellenességem okán, teljesen megfeledkezem a külvilágról. Leonard könnyűszerrel vihet karjaiban. Egyik kezem ekkor ölembe hullik, míg másikkal vállába kapaszkodom, miközben arcommal teste felé fordulok, még mindig sűrűn véve a levegőt. Mire észhez térek, már a szobánál vagyunk. Arcom enyhén elvörösödik helyzetem felismerésekor. Mégis hogy engedhettem mindezt? Pillantásom elkapja a nővért, ki imént lett elküldve, én pedig már ott sem vagyok. Be leszek cipelve, hogy egy ágyon kössek ki. - Ugye tudod, hogy most már az egész kórház tud róla? Arról nem is beszélve, hogy pletykálni fognak – tájékoztatom a nyilvánvalóról. A nővéreknél pletykásabb életforma nem létezik. Nincs jobb dolguk temérdek szabadidejükben, mint az orvosok magánéletét taglalgatni. Ez elég bosszantó tud lenni, amennyiben rólam van szó. Egyéb esetben, talán még szívesen el is hallgatnám a dolgokat, hogy megtudjak egyet s mást, amit esetleg még nem tudtam. A kórházi kémhálózat. A fölém hajoló Leonardra figyelek. Elérte, hogy csak rá figyeljek. Arcomon még mindig ott az enyhe pír, mit igyekszem eltüntetni. Remélem, betudja kimerültségemnek és nem jön rá, hogy esetleg az előbbi ölben cipelés az oka. - Azért, mert… - kezdek bele, kis híján el is árulva mindent - Mert nem akarom és kész – tudom le végül ennyivel. Nem akarom elmondani. Így is túl sokat tud. Túl sokat mutattam felé. Ajánlata meglep. Némán hallgatom, elcsodálkozva szavain és azok hangsúlyán. Szívem szinte összeszorul hanghordozásának hallatán. Miért? Miért beszél így? Miért kérlel ennyire? Csak egy kollégája vagyok, semmi több, akkor meg miért…? Egyszerűen nem értem. Teljesen összezavar. Kikészít. Egyszer szörnyen ellenséges, máskor kedves. Eldönthetné végre, hogy hogy akar viselkedni velem szemben. Vagy akár az emberekkel szemben. Mégis, mikor így néz rám, úgy érzem, semmi esély arra, hogy nemet mondjak neki. És tényleg nincs. Élni akarok, ugyanakkor mégis félek. Ha vége lenne az egésznek, nem kellene menekülnöm tovább. De miért is menekülök? Egyszerűen csak nemet kellene mondanom. Már ha elfogadná azt a szót, csakhogy az apám szótárában ilyen kifejezés nem létezik. Itt viszont nem talál rám. Nem találhat rám. Nem teheti tönkre az itteni emberek életét. - Hogy hihetnék annak, aki közölte velem, hogy általában hazudik? – kérdem piszkálódva, igyekezve oldani saját feszültségemet. Az oxigén végül orrom alá kerül. Mohón lélegzem be azt, mintha csak segítene. Ez azonban vajmi kevés ahhoz, hogy megmaradjak. Úgy érzem, nem csak magam miatt kell, hanem miatta is. Leonard törődése túlontúl jól esik. Olyan rég volt már, hogy valaki hozzá hasonlóan foglalkozott velem. Ilyen gyengéden, ennyi aggodalommal. Ebben én is hibás vagyok, elvégre nem engedtem közel magamhoz senkit. Most viszont úgy érzem, nem akarok tovább menni. Itt akarok maradni, és továbbra is itt akarok dolgozni, ebben a kórházban. Ezekkel az emberekkel. Így tehát abba kell hagynom a menekülést. Ugyanúgy a műtéttől való rettegést. Ez nem Amerika. Nem az ottani orvosok, nem az ottani kórház. Nem egy egyszerű beteg vagyok. Ez mondjuk nem tudom, hogy előny,vagy hátrány. Ujjaim mozdulnak és maguk közé fogják övéit, hogy biztosan figyeljen rám. Ajkaim lágy mosolyt formálnak, miközben enyéimhez oly hasonló szemeibe nézek. - Annyi baj van veled… Ideje lenne hívnod valakit, nem gondolod? Elő kell készíteni egy műtőt – bólintok rá végül a dologra. - Most szólok, hogy mindenről be kell majd számolnod. És amint lehet, ébressz fel! Ígérd meg! – szorítom kezét, komorrá vált tekintettel figyelve őt tovább.
Kezdőlap 
