Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Május 05, 2017 10:03 pm Keletkezett az írás



Már nem kell feltennünk egymásnak olyan kérdéseket, hogy „bízol bennem? Bízhatok benned?” mert fölöslegessé váltak. Nem kell megkérdeznem ahhoz, hogy tudjam a választ, és azt hiszem ő is hasonlóan érez. Fogalmam sincs mi ez ami köztünk van, mert már rég túlmutat minden határunkon és korlátunkon. Ha egyikünknek se lenne semmilyen defektje, akkor se lehetnénk együtt hiszen ő az orvosom, és az ilyesmi finoman szólva is szabály ellenes. Talán majd a műtét után, ha már nem lesz köztünk orvos-páciens kapcsolat, akkor elgondolkodhatunk, hogy hogyan tovább.
Bízok benne, annyira, hogy képes vagyok hagyni, hogy elaltassanak és szétnyiszálja a kulcscsontomat. De már erről is beszéltünk, amikor tegnap előtt nála filmeztünk este. A kutyáival is jól kijövök, már felismernek és örülnek nekem, amikor átmegyek. Először persze féltem, de már háromszor láttam meg a tappancsosokat, és így azért egyáltalán nem vészes a dolog. Dimitri nem bánt, soha nem is akarna bántani, sőt inkább megvédene bárkitől is. Szóval, megbeszéltük, hogy nem lesz semmi vész, vigyázni fog rám és megígérte azt is, hogy nem hagyja, hogy bárki más hozzám érjen csak ha nagyon muszáj. Örülök, hogy ezt is megígérte, butaságnak tűnhet ilyesmit kérni hiszen aludni fogok, nem érzem majd, de nem akarom, hogy más is hozzám nyúljon.
Reggel óta böködnek, utolsó vérvétel és ilyesmi, tegnap dél óta nem ettem egy falatot sem. Az altatás miatt nem szabad enni, nem tudom ugyan, hogy miért, de nem szabad. Most pedig, már a műtőben vagyunk, fekszek, szép nyugodtan miközben a hasam nagyokat kordul. Határozottan éhes vagyok. Nem tudom, hogy Dim ideges-e, én már kezdek aggódni. Az aneszteziológus kiment épp valamiért, várjuk, hogy visszajöjjön és szépen elaltasson. Dimitri keze után nyúlnék, de amint megmozdulok, rá kell jönnöm, hogy csak egy olyan hülye papír izével vagyok letakarva, és ha felemelem a kezem, akkor bizony az lecsúszik és jóval hamarabb fog látni mint azt szerettem volna. Nem mintha műtét közben nem látna majd csupaszon, de nem akarok fülem hegyéig elpirulni, így is elég kínos ez az egész.
- Szóval, ha visszajön dr. Stone, akkor kezdünk? – kérdezem halkan, mivel az asszisztense már itt van a műtőben, nem vagyunk egyedül. Félelemtől csillognak a szemeim, de most kivételesen nem az érintés a legnagyobb bajom. Taperoljanak végig mind, de biztos muszáj vagdosni?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szomb. Május 06, 2017 11:08 am Keletkezett az írás



*Ez a nap más lesz, mint a többi. Erre a napra egy ideje inkább nem is akartam gondolni. Persze örültem, hogy segíthetek Sam-nek, hogy az utolsó sérülést is elfelejthesse hamarosan, ami a múltjához köti. Ahányszor csak átjött, mindig elmondtam neki, hogy vigyázni fogok rá. A két mihaszna ebem is pont ugyanúgy rajongott érte, mint én. Azok a nálam töltött napok, esték... Csak filmeztünk, beszélgettünk és gyavartuk a két kutyámat, akik élvezték az új kényelmes életet. De az idő nem állt meg. Tudom, hogy ami van köztünk, az szabályellenes, de magasról tettem rá.
Tudtam, hogy a nővérek már előkészítették Sam-et, közben nekem be kellett mosakodnom. Lenéztem a kezeimre és nyugalmat erőltettem magamra, hogy ne remegjenek annyira. Pontosan tudtam mi a feladatom, de ez most már. Kellett pár perc és néhány mély levegővétel, hogy a kezem remegése megszűnjön. Aztán csak-csak bementem a műtőbe. Hát így sem láttam még őt, rettegett. A szívem szakadt meg érte, hogy most nem tudok ez ellen tenni semmit. Volt még egy kis időnk és láttam, hogy Sam mozdulna, de észbe kapott. Tudom, hogy nem kéne, de azért odaléptem mellé. Be vagyok mosakodva, így én már nem foghatom meg, de így ha akar, azért valahogy megfoghatja a kezem. A képem eléggé ég így is, hogy előbb látom ruha nélkül, mint illene. Eddig ilyen nem fordult elő velem, de most mégis megtörtént, az ő esete más.*
-Igen, akkor kezdünk, ahogy visszajön. *Leguggoltam mellé és elmosolyodtam, amikor meghallottam a korgó gyomrát.* -Ha ezen túl vagyunk, akkor egy egész vacsorai menüt főzök neked. *Őszintén szólva, én sem ettem valami sokat az elmúlt egy-két napban.
Aztán megérkezett a kolléga, immáron ő is bemosakodva. Ez a steril környezet most valahogy még nyomasztóbb lett nekem is. Voltak eddig is pletykák rólam, szóval ez a mai nap igazán nem oszt, nem szoroz. Az altatóorvos tudta a feladatát, legalább valaki.*
-Tíztől számoljon visszafelé. *És rátette Sam arcára azt a maszkot. Annyira, de annyira fájt érte a szívem. De tartom az ígéretemet, hogy vele leszek mindvégig és csak én fogom nyiszálni, ha már ennyire muszáj.
Aztán eljött a pillanat, amikor kezdeni kellett. Az asszisztensek tudták mit kell tenniük, már fertőtlenítették is a területet. Én mondtam mit kérek és ők adták a kezembe. Hát tényleg nem festett valami jól a dolog, teljesen összecsúsztak a csontvégek, ez magától soha nem gyógyult volna meg. Nem is értem, hogy akkor ezt hogy nem vették észre, könnyen lehetett volna orvosolni is. Most viszont újra el kellett törni a csontot, mert nem éppen megfelelő állapotban kezdtek el összegyógyulni. Így hát jött a csontfűrész, szögek, drótok. Úgy tűnt jó munkát végeztem, de mielőtt bezártam volna, azért kértem egy röntgent, hogy minden stimmel-e. A monitor csipogása zene volt a füleimnek, mert azt jelentette, hogy minden rendben van. Közben pedig az elkészült röntgent vizsgáltam, hogy tényleg jó lesz-e így vagy kell-e korrigálni valamit még, amíg nincs bezárva a vágás. Persze a vágást is próbáltam a lehető legkisebbet ejteni.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Május 06, 2017 4:06 pm Keletkezett az írás



Kár is lenne tagadni, hogy nagyon félek, sőt rettegek a műtéttől. Hiába rágtuk át százszor a dokival, hogy mi fog történni, mit fog csinálni és az miért jó… attól még nem lett kevésbé ijesztő. A fájdalomtól is tartok, amit a műtét után fogok érezni, hiszen nem hazudott, elmondta, hogy pokolian fog fájni az első jópár napban, és bizony hosszú rehabilitáció vár majd rám, mire megint rendesen tudom használni a karomat.
Csak az tartja bennem a lelket, hogy bízok benne. Tudom, hogy a legjobbat akarja nekem, nem csinálna ilyesmit, nem okozna fájdalmat ha nem lenne muszáj. Márpedig az elmondása alapján ez bizony muszáj, nagyonis. Mégis, ahogy itt fekszek kiterítve, elgondolkodok, hogy megéri-e az egész, tényleg szükség van-e minderre? Csak pár percre ment el, hogy ő is felkészüljön a műtétre, mégis a félelmem jelentősen erősödött, úgy érzem magam mint egy őzgida a vadász puskájának célkeresztjében. És még a hasam is korog, szörnyen éhes vagyok és fázom is!
Amikor lehajol hozzám, nagyot sóhajtok, és tudom, hogy nem foghatom meg a kezét pedig attól megnyugodnék. Csak bámulok rá, és próbálok mosolyogni a vacsora ajánlat hallatán.
- Jól hangzik doki. – motyogom és próbálom visszatartani a sírást. – Nem hozhatnánk előre? Minek ez a műtét? – próbálom vicceskedve feltenni a kérdést pedig nagyon is komoly! Miért nem mehetünk el ehelyett inkább fagyizni?! Annyival jobb lenne! Vagy sétáltassuk meg a kutyákat vagy bármit csak ne kelljen most nyiszálni!
De megérkezik az aneszteziológus, és hiába is érzem úgy, hogy nem kellene hagynom ezt az egészet, és legszívesebben felállnék mert borzalmas előérzetem van, nem teszem. Bíznom kell benne, hiszen nem akarna rosszat nekem. Vigyázni fog rám, nem történhet semmi baj. Arcomon a maszkkal, lassan számolok ahogy kérték.
- Tíz…. Kilenc… Nyo..nyolc… - lassan csukódnak le a pilláim. – Hét. – szinte csak lehelem a számot, de már borít is el mindent a sötétség. Álom nélküli álom kerít uralma alá, és már nem is érzek semmit.
Éles sípolásra ébredek, és arra, hogy dr. Stone felkiált:
- A picsába! - kipattannak a szemeim, ahogy a dokik fölém hajolnak. Nem fáj semmim, nem érzek semmit. Tapogatnak, mégse érzem. Felülök, de ők ugyanúgy, ugyanoda hajolnak még mindig fölém. Dimitri is itt van, nem ment el… Joane-t látom az egyik sarokban, felém nyújtja a kezét és mosolyog. De Joane meghalt! Mi történik velem?! Dim felé nyúlok, de nem érem el a kezét, ami amúgy éppenséggel az én véremtől csupa vörös. A kezemmel elkezdem tapogatni a vállam, és az is csupa vörös, véres lett mindenem!
- Segíts! Vérzek! Dimitri! – kiabálom el magam, de nem hall senki. Ő sem figyel rám. Miért nem hall senki?!
- Gyerünk, kislány! – dr. Stone mindenfélét belém bök, szavakat és mennyiségeket kiabálnak egymásnak, mintha teljesen pánikba lennének esve mind. Mi a fene történik itt?! – Még egyszer! – kiált az aneszteziológus, nekem meg mintha az agyamban vakuzna valaki a fényképezőgépével. Két tenyerem a halántékomra szorítom, Dimitri felé nyúlok de nem figyel rám. Megint a fejemben villan valami, és mintha egy örvény húzna lefelé, hogy feküdjek vissza a műtőasztalra.
Zuhanok, bele a sötétségbe, az altatásba. Jól át lettem verve! Méghogy nem álmodik közben az ember semmit?! Hát lesz pár szavam a dokihoz az biztos!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szomb. Május 06, 2017 7:20 pm Keletkezett az írás



*Annyira, de annyira fájt a szívem azért, hogy itt és így kell látnom őt. Ha megváltoztathatnék valamit, akkor ez lenne az. Vagy ha előre ugorhatnék az időben, akkor megtenném, hogy mindez csak egy rossz álom legyen. Tényleg bármit megtennék, hogy ne is kelljen erre emlékeznie.
Persze a műtét előtt hányszor, de hányszor átbeszéltük, hogy mi lesz pontosan. Rajtam kívül más nem fog hozzáérni, ha nem muszáj. Reméljük tényleg nem is kell. Ha minden jól megy, akkor csak én fogom tapicskolni. Fejben pedig már elkezdtem tervezni, hogy mit fog kapni tőlem a műtét után. Végülis félnem már nem kell, találkoztam az apjával. Nem mondom, volt némi fenntartása az orosz származásom miatt, de nem tudtam ez miatt elítélni. Meg nyilván a legjobbat akarja a lányának, aki már sok mindenen keresztül ment.
De most muszáj volt arra összpontosítanom, ami tennem kell, hogy minden simán menjen. És úgy tűnt, hogy tényleg hamarosan végzünk. A kész munkámról néztem a röntgen felvételt, amikor az egyenletes csipogást az éles folyamatos sípolás szakította meg. Máskor mindig tudtam, hogy mi a teendő, de most...*
-A francba... *Csak ennyit tudtam mondani. Persze Harry közben már csinálta a dolgát. Epinefrin, atropin, szívmasszázs és a sokkolások hosszú sora jött. Azok a rohadt óráknak tűnő másodpercek közben éreztem valami furcsa, megfoghatatlan bizsergést. Nem tudom mi volt az, de határozottan ijesztő volt számomra.* -Gyerünk életem...ne hagyj itt...így nem lehet vége... *Nem érdekelt, hogy ki hallja vagy ki mit gondol. De még igazából alig kezdődött el valami köztünk és olyan hülye voltam, hogy ki sem mondtam neki, hogy mit érzek. Pedig tudnia kell! Tudnia kell, hogy szeretem! Basszus! Ezt eddig magamnak sem mertem bevallani. Tudnia kell!
És jött még egy újabb sokkolás és egy gyenge, de annál örömtelibb apró görbe jelent meg a monitoron.* -Szinusz ritmus. *Nyögtem ki nagy nehezen. Igazából nem telt el sok idő, még három perc sem, de nekem éveknek tűnt. Rettenetes volt számomra ez a pár perc. Minden lepergett előttem.. én beszéltem rá erre a műtétre...* -Zárjuk be. *Kezem eléggé remegett most már, de azért gyönyörűen összevarrtam, mert most róla volt szó, Sam-ről! Ez után az intenzív osztályra küldtem, ez a protokoll, ha műtét közben szívleállás van. 24 óra megfigyelés. Oda a szülei nem mehetnek egyelőre, azt viszont nem engedem, hogy egyedül ébredjen. Egyik asszisztens ilyenkor mindig megy és értesíti a hozzátartozókat az eseményekről, fejleményekről. Míg őt felvitték az intenzív osztályra, addig kimosakodtam, aztán az öltözőben muszáj volt kicsit leülnöm. Most tudatosul bennem, hogy megállt a szíve! Majdnem elveszítettem! Basszus...
Tudom, hogy még pár órát aludni fog, de már nincs több műtétem. Így hát fogtam magam és felmentem az osztályra és szimplán leültem az ágya melletti székre. Baromi kényelmetlen volt, de ez most nem érdekelt. Közben végig a monitorokat néztem sas szemmel, hogy ha bármi van, azonnal ugorjak.. na nem mintha az itteni kollégáknak nem ez lenne a dolga.* -Nem hagylak egyedül egy percre sem. *Súgtam halkan neki, mintha hallaná. Igazgattam rajta a takarót, na nem mintha nem lett volna jó, ahogy van, de muszáj volt valamivel elfoglalnom magamat. Döntésre is jutottam. Amint kicsit jobban lesz, bizony színt vallok neki. Nem fogok még több időt elvesztegetni. Az élet törékeny és múlandó.. erre most ráébredtem...*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Május 06, 2017 9:40 pm Keletkezett az írás



Jó érzés volt, hogy mielőtt elaludtam volna, az ő arcát láthattam. Be fogja tartani amit ígért, nem fog más piszkálni, csak ő nyúl majd hozzám. Vigyázni fog rám és helyre hozza, amit az a gonosz alak elrontott. Örültem amikor elmondta, hogy az altatásban nem lehet álmodni, mert az mesterséges alvás, nem igazi. Sőt, az is jó, hogy érezni és hallani se fogok semmit, egyszer csak elalszok aztán majd ha már felébredtem, már túl is leszünk a dolgon.
De mégis álmodtam, ennél furcsábbat esküszöm még sose láttam. Mintha meghaltam volna, olyan volt az egész. Joane, és az a rémes kapkodás, meg hogy nem hallottak és nem láttak engem. Aztán az a villogás a fejemben! Iszonyú érzés volt, fel akartam ébredni de nem tudtam, csak újra lehúzott ez a sötét, álom nélküli alvás. Fő, hogy valahogy vége lett ennek a rémálomnak.
Sötét van, megint sötét van. Nehezen veszek levegőt, fáj mindenem… iszonyatosan fáj mindenhol, de főleg a vállam és a mellkasom! Szavak visszhangoznak a fülemben, egymást érik az elmosódó hangok.
„Gyerünk életem...ne hagyj itt...így nem lehet vége...”
„Nem hagylak egyedül egy percre sem.”

Csipogást hallok, ez a pittyegő hang beszűrődik a szavak közé. Olyan éles a fájdalom, mintha egy elefánt tangózott volna a mellkasomon. Nyöszörögve nyitom ki a szemeim, de azonnal le is csukódnak. Ólomból van a szemhéjam, alig tudom tartani. Ennek ennyire kellene fájnia? És hol van a mamám? Miért nincs mellettem, arról volt szó, hogy amikor felébredek, a szüleim ott lesznek velem. Újra kinyitom a szemem, és már vagy három másodpercig nyitva is marad mielőtt megint behunynám. Sose gondoltam volna, hogy egyszer komoly kihívást fog jelenteni nyitva tartani a szemeim!
Dimitrit láttam elmosódottan. Miért ő van velem, mi történt? És miért van ilyen sötét? A műtét nem tarthatott eddig, akkor meg miért aludtam annyit, hogy már ilyen késő van? Talán ő tudja.
- Dim? – kérdezem halkan, miközben erőt gyűjtök az újabb szemhéj emeléshez. Nagy nehezen sikerül, és valahogy már jobban megy, nem akar elnyomni az álom. Látom viszont rajta, hogy valami nincs rendben. Az arca olyan, mint aki egy fehér cápával viaskodott… - Mi a baj? Mi történt? – szörnyen rekedt a hangom, de nem érdekel. Tudni akarom, hogy miért ül így mellettem, miért ennyire aggodalmas az arckifejezése, és egyáltalán! Hol vagyok?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Vas. Május 07, 2017 11:34 am Keletkezett az írás



*Annyi mindenen gondolkodtam, ahogy így ültem az ágya mellett. Szinte minden együtt eltöltött percünk lejátszódott bennem. A legelső találkozásunk a rendelőmben, amikor még azt sem nagyon akarta, hogy hozzáérjek...aztán a parton a kis beszélgetésünk...aztán hányszor, de hányszor hozott nekem süteményt, valami édességet. Nagyjából minden másnap ott volt és én már vártam mindig a hívást a portáról. Aztán ott volt a katasztrófába fulladó vidámparki kaland, amikor kissé elgurult a gyógyszerem és majdnem megvertem egy embert, aki beszólt. Sam volt az, aki le tudott állítani, mielőtt nagyobb baj lett volna és még azok után sem hagyott egyedül. Sőt, hányszor átjött azután, hogy az unszolására befogadtam azt két kóbor ebet. Egyszerűen csak együtt bámultuk a tévét és én elkészítettem neki azt az ígért szendvicset, ami tényleg ízlett is neki. Mégis, most olyan kevésnek tűnt az eddig együtt töltött idő. Viszont ez a kis idő is elég volt arra, hogy beleszeressek és erre csak abban a pillanatban jöttem rá, amikor a műtőasztalon megállt a szíve. Sebészként tudnom kellene, hogy mennyire múlandó az élet, de minden átértékelődik, ha egy szeretted fekszik az asztalon.
Nem tudom mennyi ideje ülök itt az ágya mellett, valószínűleg órák óta, de nem mozdultam. Aztán egyszer csak kinyílt a szeme. Hogy én erre mennyit vártam. Úgy ugrottam fel ültömből, mintha rakéta lenne a hátsómban. Valószínűleg nem festhettem valami jól, de ez érthető...bár ő erről semmit nem tud. Maximum annyit érez, hogy a mellkasa fáj a sokkolások után.
Megfogtam a kezét és a homlokára tettem a másik kezem. Oké, nem lázas, ez már jó jel.* -Most csak aludj, lesz időnk mindenre. *Muszáj pihennie, hogy visszanyerje az erejét. Majd ha alszik egy jót és kimegy az altató hatása, akkor majd tudunk beszélgetni, lesz miről.* -Itt leszek, vigyázok rád. *Semmi nem tudott rávinni, hogy egyedül hagyjam. Lenne pár dolgom, de most minden várhat. Csak most kezdem érezni, hogy milyen is az, ha valakit ennyire szeretünk. Csak tudnám miért kellett mindennek megtörténnie, hogy erre rájöjjek. Én hülye! Már rég el kellett volna mondanom neki! De férfiasan bevallom, hogy féltem, vagy inkább őt féltettem magamtól. De most már ezek nem számítottak. Csak fogtam a kezét és a homlokát simogattam a másik kezemmel. *
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Május 07, 2017 5:02 pm Keletkezett az írás



Túl vagyunk rajta, ez a lényeg. Nem lebeg már fölöttünk a műtét, meg az, hogy közeleg és ilyesmi, mert már megtörtént. Hála égnek vége van, és remélem jól is sikerült. Bár őszintén szólva, a fájdalom sokszorosa annak mint amit képzeltem, valahogy egészen más mint amit Dimitri leírt. Mármint, azt hittem fájni fog, igen, de ez…! Iszonyatos! Minden porcikám sajog, mintha mozsárban törtek volna össze mint a pirított mandulát. Mégis, amikor felébredek, és végre a félhomályos szobában meglátok valakit, örülök, hogy a doki az. A mamámnak is örültem volna, de neki főleg! Tudom, hogy a kórházban nem lenne szabad mellettem lennie, nem akarom, hogy a barátságunk miatt bajba kerüljön.
Amikor felébredek, és beszélek hozzá, látom milyen aggodalmas, és hogyan ugrik mellém. Jól esik az is, ahogy a homlokomat simogatja, furcsa, de valahogy egyáltalán nem félek tőle. Sokkal inkább aggódok miatta, mert szörnyen fest. Mintha a poklot járta volna meg, teljesen úgy néz ki. Csak fogom a kezét, és nem akarok szót fogadni. Tudni akarom, hogy mi történt.
- Nem akarok aludni! Mondd el, hogy mi történt? Miért nem a te osztályodon vagyok? – nem vagyok hülye, felismerem azt a kórtermet ahol az ő betegei vannak, hiszen megmutatta azt is. De ez egyáltalán nem az a hely! A pittyegés is egyre szaporább, valakinek nem kellene csinálnia vele valamit? Vagy egyáltalán, mi és miért csipog ilyen szabálytalanul? Bip-bip… bip-bip-bip… biip.. bi-bi-bip… mint egy irtó hamis zene ritmusa.
- Inkább mondd már el, hogy mi a fene történt? – mintha szúrást éreznék a mellkasomban. Halkan nyöszörgök egy kicsit, és ha lenne szabad kezem, a mellkasomra is szorítanám. Pokolian fáj. Mivel a bal kezem le van kötözve és azt hiszem amúgy sem lenne jó ötlet a műtét után mozdítani, marad a jobb kezem amit éppen Dimitri fog a tenyerébe. A csipogó műszer is már más hangon, mélyebben sípol mint valami vészjelzés. Szóval az a szabálytalan hang, az én voltam?! Ó, a francba! Próbálok megnyugodni, de az idegességtől és ijedtségtől csak úgy száguldozik bennem a vér, a szívem is ki akar ugrani a helyéből.
Mély levegőt, mély levegőt Sammy! Biztos van valami magyarázat az egészre!
Lassan abbamarad a vészjelzéshez hasonló pittyegés, és már csak a kissé szabálytalan, szapora csipogás marad. Jó, azt hiszem sikerült valamennyire megnyugodnom. Legalábbis addig míg meg nem tudom mi történt. Alaposabban is körülnézek. Voltam már itt! Jesszus, ez az intenzív! Elkerekedett szemekkel bámulok a dokira.
- Kómában voltam?! Dimitri! - agykárosodásom van?! Meddig nem voltam magamnál?!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Vas. Május 07, 2017 9:05 pm Keletkezett az írás



*Most annak is örülni tudtam, hogy felébredt és magánál van. Én magamban tudtam, hogy agykárosodás kizárt, hisz nem volt sokáig a klinikai halál állapotában. Mint megnéztem a műtéti jegyzőkönyvet, csupán két perc volt. Még mindig hihetetlen, mert nekem valahogy inkább óráknak tűnt. De szerencsére vége van ennek a rémálomnak. Túl vagyunk a műtéten, most már csak jobb dolgok várnak ránk.
Valószínűleg nem nézhetek ki jól, mert köti az ebet a karóhoz, hogy tudni akarja mi történt.* -Rendben, elmondom. De előbb próbálj megnyugodni és ha fáj valami, akkor szólj. *Nem akarom, hogy a kelleténél bármi is jobban fájjon neki. Meg hát ha lehet ellene tenni, akkor miért ne. Tudom, hogy az első pár nap kínzó, de azért tudjuk mérsékelni a fájdalmakat.*
-Maga a műtét jól sikerült. Már a végén voltunk... *Meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy ki tudjam mondani.* -...amikor összeomlott a keringésed. *Talán nem is sejti, hogy mennyire nehéz nekem erről beszélnem. Én mondtam azt, hogy veszélytelen műtét, mert minden értéke rendben volt az előzetes vizsgálatok szerint. Mégis majdnem tragédia történt.* -Két percig nem volt szívműködés. Néhányszor sokkolni kellett több gyógyszer mellett. *Hát csak kimondtam. Most okolhat, hogy majdnem meghalt, mert én beszéltem rá erre a műtétre. Még valami, ami miatt magamat okolhatom. Nem tudom mit tettem volna magammal, ha vele történik valami.* -Nem voltál kómában, ma délután volt a műtét. Most az intenzív osztály megfigyelőjében vagy, ez a protokoll. Szüleidnek szóltunk, tudnak mindent. Holnap találkozhatsz velük. Addig itt maradok. *Nem fogom egyedül hagyni, ennyivel tartozom neki. Meg még többel is. Egy életen át engesztelni fogom, ezt eldöntöttem. Még nem tudom hogyan, de bármit meg fog kapni, amit csak akar.*
-Majdnem elvesztettelek...azt nem éltem volna túl. *Egyszerűen képtelen voltam elengedni a kezét. Most még nem akarom lesokkolni pluszban azzal a hírrel, amire rájöttem az elmúlt órákban. De nem fogom halogatni többet, ha lesz rá alkalom. Hülye voltam, hogy eddig sem mondtam ki neki. De tudnia kell! Nincs vesztenivalóm. Elmondom neki mit érzek és lesz, ami lesz!*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Május 09, 2017 12:59 am Keletkezett az írás



Bár nem vagyok túl jól, azért még el tudom viselni, hogy elmondja mi történt velem. Úgyse tudnék pihenni míg nem tudok semmit csak ezt a szörnyen elgyötört arcát látom. Olyan furcsa, hogy mennyire jól esik az érintése, ezerszer jobban mint eddig bármikor. Lehet, hogy ez csak az altatás mellékhatása, de nem érdekel. Most olyanok vagyunk mint bárki más. Amíg beszél, élvezem a homlokomra simuló tenyerét, meg a szemem is behunyom néha olyan más, normális ez most így!
Aztán megijedek. Hogy mi?! Kipattannak a szemeim és szóhoz sem jutok, csak kapkodom a levegőt. Mit jelent az hogy összeomlott a keringés? Teljesen kiakadok,kar is lenne tagadni. Megállt a szívem?!
- Meghaltam?! Meghaltam a műtét közben és ezt nem akartad elmondani?! - haragszom rá emiatt. Mármint, hogy titkolózni akart előttem, pláne ilyesmit. Jesszusom! Meg is halhattam volna! Az ilyesmit jogom lenne tudni!
Akármennyire is tudom hogy nem kellene, mégis elsírom magam ahogy tovább hallgatom. Szegény szüleim! Biztos frászt kaptak és még most se lehetnek velem. Borzasztó ijesztő lehet ez az egész, ahogy nekem úgy nekik is. Bárcsak oda mehetnék hozzájuk hogy elmondjam minden rendben van.
Mikor kicsit csillapodok akkor döbbenek csak rá hogy miért ilyen elgyötört a doki. Ő ott volt, látta az egészet. Tudom mennyire megviselte az az eset a kisfiúval, biztos ez is nagyon nehéz volt neki.
- Nem veszítettél el. Sőt, te hoztál vissza. - kapaszkodok a kezébe. Ha tudnék biztos fel is kelnék hogy megöleljem jó alaposan. Nem az ő hibája ami történt, ilyesmi meg se fordult a fejemben. Hisz megígérte hogy vigyázni fog rám és ahogy most elnézem, mindent meg is tett.
- Jó, hogy itt maradtál velem, de nem akarom, hogy bajba kerülj miattam doki. - szipogok egy nagyot. Próbálom összeszedni magam és feldolgozni hogy majdnem meghaltam. - Rendben leszek tényleg. - gyűlnek megint a könnyeim. Hogy lenne rendben bármi is?! Ha nem akarom hogy a végén még kirúgják miattam akkor el kell engednie a kezem ami pedig olyan jó érzés! Nem akarok egyedül lenni ebben a kórteremben a pittyegő hanggal! Nem akarok Dimitri nélkül lenni!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd Május 09, 2017 12:44 pm Keletkezett az írás



*Elégedetten veszem tudomásul, hogy tetszik neki az érintésem. Most nyomát sem érzem annak a feszültségnek, mint amikor megölelt. Most mintha élvezné is a dolgot. Bár lehet, hogy csak a műtét miatt? Nem tudom. Eddig minden olyan zavaros volt vele kapcsolatban. Én most viszont már többet akarok. Már nem csak barátként akarok vele lenni. Tudom, hogy egyelőre most a gyógyulására kell koncentrálni.*
-Elmondtam volna...csak vártam volna még egy-két napot vele....hisz megígértem, nincs több titkolózás. *Érzem, hogy megharagudott. Pedig tényleg elmondtam volna. Csak most nem kellett volna neki plusz izgalom, elég volt, ami eddig történt. Pihennie kéne, de úgy tűnik, hogy erre most egyáltalán nincs lehetőség. Túlságosan is felzaklatta ez az egész. De nem baj, én itt maradok vele. Akár az örökké valóságig is.
És ekkor megláttam a kibuggyanó könnyeit...majd megszakadt a szívem, hogy ezt tettem vele. Mert ez én voltam. Én műtöttem. Miattam történt mindez. Óvatosan letöröltem a könnyeit a hüvelykujjammal.* -Kérlek ne sírj. *Annyira tehetetlennek éreztem magamat. Annyira akartam volna tenni valamit, hogy helyrehozzam, amit okoztam. De hiába próbáltam kitalálni valamit, semmi nem ugrott be. Talán az sem segített, hogy az idegeim már szerintem rég bemondták az unalmast.*
-De én beszéltelek erre rá...én mondtam, hogy teljesen biztonságos... *És gyakorlatilag én voltam az, aki megölte.. még ha csak pár percre is, de én voltam...az én kezemben volt a kés meg a többi.... Az biztos, hogy ezt soha nem fogom magamnak megbocsátani. Majdnem meghalt...ez maga volt a pokol számomra.*
-Ha én igazat mondok, akkor neked is azt kell. *Mosolygok rá lágyan. Még hogy rendben lesz.. ja, persze. Talán elhinném, ha nem látnám, hogy hamarosan ismét sírni fog.* -És különben is.. már lejárt az ügyeleti időm.. így azt csinálok, amit csak akarok... És én itt akarok lenni veled. *Mielőtt észbe kaphattam volna, hogy mit is csinálok, lehajoltam hozzá és egy csókot adtam az ajkaira. Még saját magamnak is váratlan volt. Meglepődtem, hogy mit csináltam, de amióta itt ültem mellette, várva arra, hogy felébredjen, elhatároztam, hogy semmit nem fogok megbánni. Nem fogok semmit kihagyni ezentúl.*
-Bocsánat... *Motyogtam azért halkan, mert valószínűleg őt is pontosan annyira váratlanul érte a dolog, mint engem. Megköszörültem a torkom és gyorsan kerestem azért magamnak valami elfoglaltságot. Odahúztam a széket az ágya mellé, hogy leülhessek, de a kezét azért foghassam tovább.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Május 09, 2017 9:23 pm Keletkezett az írás



Fura érzés, fura jó, hogy fogja a kezem és a homlokomat simogatja. Máskor mindig megfeszültek a tagjaim, ideges is lettem amikor véletlenül vagy szándékosan hozzám ért, de most teljesen megváltoztak a dolgok. Ha ez még a műtét hatása, akkor nem bánnám, ha gyakrabban nyiszálnának, de van egy olyan érzésem, hogy nem fog elmúlni. Nem lenne igazságos, ha ez a bizalom valamiért elmúlna.
Pedig, épp csak elkezdtem élvezni az élet ízét amikor rá kellett jönnöm, hogy milyen közel is kerültem a nagybetűs Halálhoz. Nem az a „jesszusom majdnem elütöttél!” fajta, nem is „a szívbajt hoztad rám” típusú, hanem az igazi. Ahonnan csak ritkán van visszaút, de úgy tűnik nekem még dolgom van a földön. Csak fekszek teljesen magatehetetlenül, és hagyom, hogy a pánik átcsapjon felettem.
- De miért? Mi történt a műtét közben? – mert hát, csak úgy nem áll meg senki szíve. Nem omlik össze minden előjel nélkül a keringés. Vagy mégis? Válaszokat szeretnék, hiszen mint minden ember én is attól félek, hogy ahogyan most megtörtént úgy bármikor máskor is megtörténhet majd. Bármikor. Azt pedig köszönöm, inkább kihagynám ha nem gond.
- Ne sírjak?! Majdnem meghaltam! – tör ki rajtam a pánik, és csak úgy rázkódok a keserves zokogástól. Nem segít, hogy csitítgat, nincs semmi értelme. Nem amiatt keseredtem el, hogy letört a körmöm. Belegondolni is borzalmas, hogy majdnem mindennek vége lett. A szüleim! Biztosan teljesen kiakadtak már ettől is, és most se láthatnak, nem tudják, hogy minden rendben van. Őmiattuk aggódok most, nem is magam miatt. És Dimitri? Látszik, hogy mennyire megviselték a történtek.
- Nem a te hibád. – szipogok, és az ő kedvéért próbálom kicsit összeszedni magam. Tudom, hogy jó orvos, és nem akarna nekem rosszat. Biztos vagyok benne, hogy mindent ezerszer is ellenőrzött, nem vágtunk volna bele ha egy kicsi veszély is fenyeget. – Légy szíves, ne magadat okold, jó? – hagyom, hogy letörölje a könnyeket. Ha nem lenne ilyen végtelenül ciki, megkérném hogy engedje el a kezem és adjon egy zsepit vagy törölje meg az orromat is, de azért maradt még bennem némi büszkeség. Inkább szipogok tovább.
- Ne legyél ilyen makacs, kérlek. – nem venném a lelkemre, ha most emiatt kirúgnák. Így is épp elég baj, hogy annyit pletykálnak róla, rólunk. Nem hiányzik, hogy adja alájuk a lovat és aztán bajba kerüljön. Akármilyen rossz is lesz egyedül, ki fogom bírni, de azt nem biztos, hogy fel tudnám dolgozni ha miattam kerül bajba a munkahelyén. Már éppen elmosolyodnék, és kezdem összeszedni magam amikor közel hajol.
Nem ér kinevetni, de ez életem első csókja. Másképp képzeltem, talán a tengerparton, naplementében, miközben a hullámok cirógatják a lábunkat… de így talán még tökéletesebb. Alig több mint egy puszi, nekem mégis az egész világomat felborítja. Észrevette? Végig tudta, hogy mit érzek iránta? Épp csak egy pillanatra ijedek meg attól, hogy szánalomból tette. Nem. Ő nem olyan, nem játszadozna velem.
- Megbocsájtok. – suttogom miközben magam sem merem elhinni, hogy mennyire fenekestűl felfordult az életünk, és most kivételesen olyan mintha jó irányba tenné – Egy feltétellel. – teszem hozzá még mindig komolyan. Nem akarom, hogy bajba kerüljön miattam, haza kell mennie!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szer. Május 10, 2017 12:41 am Keletkezett az írás



*Tudom, hogy ez a nyugtatás most nem úgy fog menni, ahogy elképzeltem. Bár igazából előre sejtettem, hogy nem lesz könnyű menet. Én sem lennék nagyon boldog, ha megtudnám, hogy majdnem meghaltam..pontosabban meghaltam, de sikerült újraéleszteni.... Így belegondolva, én sem lennék nyugodt. De az én feladatom az most, hogy amennyire lehet nyugodt legyen vagy pihenjen. Ez lenne a legfontosabb. Pihenjen, hogy hamar gyógyuljon.*
-Sajnos ezt nem lehet teljesen kiküszöbölni...egy altatás mindig megterheli a szervezetet...de olyan jók voltak az értékeid, hogy erre igazán nem számítottam... *Bár lenne erre magyarázat, de nincs. Sajnos minden altatásnál van kockázat, ez mindig egy támadás a szervezet ellen. Sajnos sokszor még a legerősebb szervezet is megadja magát. Az orvostudomány sem mindenható sajnos.. bár az lenne.*
-Tudom életem, csak pihenned kéne. Akkor tudsz gyorsan gyógyulni. *Elég patthelyzetbe kerültünk. Talán mindkettőnknek igaza van. Az ő félelmeit is megértem, de viszont igazat mondok, mert pihennie is kéne. De nehéz így látnom. Annyira szeretném elmulasztani az összes fájdalmát. Csak pozitív emlékeket szeretnék neki adni, amik elnyomnák a múlt sebeit. Ha ebből meggyógyul, akkor mindent el tudna talán felejteni és a jövőbe tudna nézni. De jó is lenne.
Még hogy nem az én hibám? Próbál meggyőzni róla, de ez nem megy ilyen könnyen. * -Igyekszem... *Minden ilyen eset nagyon megvisel. Most pluszban róla van szó! El kell majd telnie egy időnek, hogy fel tudjam a történteket dolgozni. Csak most kaptam észbe, hogy szegény sír, én meg csak állok, mint a bálám szamara. Körbenéztem, hogy mit is használhatnék. Jobbat nem találtam, csak egy kisebb kórházi pamut törlőkendőt. Gyorsan felkaptam és megtörölgettem az orrát.
Nagy meglepetésemre a csóktól nem ijedt meg, sőt...* -Na jó! De holnap korán reggel itt leszek! *Búcsúzóul a homlokára adtam egy búcsú csókot és kényszerítettem magam, hogy elengedjem a kezét. Kifelé menet meghagytam az ügyeletes nővérnek, hogy adjon be neki fájdalomcsillapítót. Egy részről nem kell, hogy fájjon, másrészt attól majd tud aludni egy kicsit.
hazaérvén nem találtam a helyem egyszerűen. Megetettem a kutyákat, kicsit kiengedtem őket a kertbe is. Lezuhanyoztam, de enni nem tudtam. Túl stresszes voltam ahhoz még mindig. Így hát kitaláltam egy remek ötletet. Annyira szerette a két mihaszna ebemet, hogy kicsit felhasználtam őket. Egy kis meglepetés lesz neki holnapra, amitől jobban érezheti magát. Aludni nemigen tudtam, jobbára fetrengtem az ágyban. Ébresztőóra sem kellett, előbb felkeltem. Megittam a kávém, elláttam a kutyákat és már mentem is be a kórházba. Szerencsére jó hír fogadott, Sam már nem az intenzíven van, hanem az osztályon. Valószínűleg hamarosan szülei is megérkeznek, de előtte még szeretnék benézni hozzá.
Óvatosan egy puszit adtam az arcára, nem akarom felébreszteni, ha alszik. A kis kartonpapírt letámasztottam a mellette álló kis szekrényre. A papíron a két kutya mancs lenyomata volt, alatta a nevük, Fox és Cory. Lehuppantam az ágy melletti rém kényelmetlen kis székre, de nekem csak az számított, hogy itt lehetek vele. Nem kell sokat egyedül lennie.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Május 11, 2017 12:27 am Keletkezett az írás



Próbálom felfogni amit mond. Hogy ez előfordul és csak az altatás miatt történt. De nem nyugszom meg, ott motoszkál bennem, hogy milyen nagy volt a baj és milyen közel álltam ahhoz hogy soha többé ne lássak senkit. Még őt se, senkit se. Rossz meg erre gondolni is. Vajon hiányoznék neki? Csak egy kicsit? Nem kell nagyon, és nem kell hogy élete végéig, de hiányoznék? Ahogy jobban végig mérem, ez talán nem is kérdés. Borzalmasan néz ki, szeintem enyhe kifejezés hogy aggódott.
- De máskor nem lesz olyan? Ha nem lesz műtét akkor ugye nem lesz ilyen többet? - mint minden rendes kisgyerek, én is azt akarom, hogy megígérje. Hiába hogy nem vagyok már gyerek, de erre szükségem van.
Azt mondja nekem : életem. Egészen bele is borzongok. Sammy Sullivan, "Életem". Aligha van más a világon akinek egy ilyen apróság ennyire sokat jelent. Nekem is legalább ennyit jelent ő, ha lehet még talán kicsit többet is. Hogy mióta tudom? Már hetekkel, hónapokkal ezelőtt tudtam hogy szeretem, csak nem mertem bevallási. Mert hát, oké, szeretem de mégis mit akarok vele kezdeni? Nem tudok olyan lenni mint egy barátnő vagy mint párja. Én csak egy kis porszem vagyok.
Pihenek. Beszélsz kérlek a szüleimmel? Biztos szörnyen aggódnak. - sóhajtok és próbálok megnyugodni. Aztán újra felboritja az egész világom. Nem tudom miért csókolt meg de nem bánom. Talán így kellett lennie, vagy... Vagy itt volt az ideje. Nem tudom. Mindenesetre bár meglepodtem, de azért kicsit tetszett a dolog.
- Én itt leszek. - köszönök el halvány mosollyal, és ha tudnék integetnék is neki. Csak nézem ahogy elmegy, és megint elfog a sírhatnék. Olyan rossz itt egyedül! Aztán nemsokára egy ápolónő jelent meg, és gyógyszereket hozott. Alig kellett pár perc és már aludtam is!
Reggel már másik osztályon ébredtem, Dim rendelőjéhez közelebb. Pokoli fájdalommal járt még levegőt venni is, így kértem a nővért hogy adjon még valamit a fájdalomra. Vissza aludtam, mert csak így lehet elviselni. Aztán arra ébredtem hogy valaki ül mellettem.
- Dimitri? - motyogom még félig álmomban. Milyen jól néz ki most! Mármint jobban mint tegnap éjjel, amikor olyan nyuzott volt. - Ma nem is rendelsz. - a mosoly az arcomról letörölhetetlen. Láthatóan nem érdekli mekkora bajba is kerülhet, de most valahogy én se ezen rágom magam. De jó lenne minden nap így ébredni!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Csüt. Május 11, 2017 1:11 pm Keletkezett az írás



*Megígértem neki, hogy műtéten kívül ilyen nem fog történni. Ha valamit, akkor ezt teljes mértékben meg tudom neki ígérni. Pontosan tudom mitől fél...hogy ez bármelyik hétköznapon megtörténhet vele. Bár el tudnám oszlatni teljesen a kétségeit. Bár meg tudnám védeni minden rossztól, de az élet sajnos nem ilyen. Mindenből tanul valamit az ember, vagy jót vagy rosszat, ezt mindenki maga dönti el. Én azt tanultam meg most, hogy az élet baromira rövid és törékeny, nem szabad elodázni semmit, ki kell használni minden egyes pillanatát. És én ezentúl ezt fogom tenni. Már terveket is kovácsoltam ezzel kapcsolatban.
Természetesen felhívtam a szüleit. Hát az apja nem volt elragadtatva az egész helyzettől, amit teljes mértékben megértettem. Persze próbálta elmagyarázni a történteket, ezt az egész helyzetet. Remélhetőleg reggelre kicsit megemésztik a dolgot és megnyugszanak, ha találkozhatnak a lányukkal.
Reggel természetesen megnéztem a kórlapot, hogy történt-e valami az éjjel azon kívül, hogy lekerült az intenzívről. Az nem baj, ha fájdalomcsillapítót kért, legalább tud pihenni. És pont aludt is, amikor reggel beérkeztem hozzá. Álomittas hangja nagyon aranyos volt, de a mosolya még jobban tetszett. Hát nem felejtette el, hogy nem dolgozok ma.* -Hát te mindent számon tartasz. *Mosolyodtam el.* -De ez tudod mit jelent? Hogy egész nap itt boldogíthatlak. Szerintem a nap végére még unni is fogod a képemet. *Próbálom viccesebbre venni a helyzetet, hogy eltereljem a figyelmét a kellemetlenségekről. Bár a kellemetlen igazán majd délután lesz, amikor megékezik a gyógytornász, mert bizony azok már másnap elkezdik a tornáztatást. Persze nagyon helyesen, de tudom, hogy a műtött betegek másnap még a hátuk közepére sem kívánnák őket.*
-Lophatok egy újabb csókot? *Hajoltam hozzá közelebb egy pajkos mosollyal az arcomon. A tegnapi csók az olyan ösztönösen jött, de most kíváncsi vagyok, hogy ő hogyan viszonyul ehhez az egész helyzethez. Az biztos, hogy majd beszélgetnünk kell, ha kikerül innen, mert az a hely nem alkalmas arra a beszélgetésre. Most viszont ismét ott ültem mellette, fogtam a kezét és engedtem, hogy átjárjon az az érzés, hogy szeretem őt. Most már nem fogom ezt titkolni vagy leplezni.. bár azt hiszem képtelen lennék is rá.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Május 14, 2017 1:41 am Keletkezett az írás



Jó volt, hogy arra ébredhettem, hogy már nem az intenzíven vagyok. Elég vacak érzés volt ott lenni, a sima osztályon sokkal megnyugtatóbb. Mikor felébredtem a nővér mondta, hogy még hajnal sincs, aludjak egy kicsit, de egyrészt nem tudtam a fájdalomtól, másrészt rettenetesen hiányzott az anyukám. Megkértem, hogy adja kölcsön a mobilját, és olyan aranyos volt, hogy felhívta nekem a szüleimet. Épp csak pár szót váltottam velük, hallottam, hogy még vagy már nem aludtak. Örültek, hogy hallják a hangomat, és azt mondtam minden rendben. Persze hallottam még, hogy anyu sír, amitől én is majdnem elpityeredtem, de aztán helyre állt a rend. Nem volt több az egész beszélgetés mint egy perc, mégis sokkal nyugodtabban aludtam vissza.
Mikor felébredtem, ott volt Dimitri. Nem furcsállottam igazából, mert ha ő feküdne itt, én is bejöttem volna, de valami mégis megváltozott köztünk tegnap. Másképp viselkedik, fogja a kezem… lehet, hogy mást is érez? De ma nem rendel, és azt hiszem nem is ügyeletes, szóval akkor csak miattam jött be?
- Még szép! Különben honnan tudtam volna mikor hozzak neked sütit? – mormolom azon a bizonyos reggeli, kásás hangon amit még kissé darabossá tesz az álom. – Azért nem kéne egész nap itt lenned. – még mindig aggódok amiatt, hogy esetleg meglátnak minket együtt. Nem mintha szégyellném a barátságunkat vagy mi ez. Hanem azért mert nem akarom hogy kirúgják. Nem ér az egész annyit mint a munkája, amiért olyan keményen küzdött. Mégsincs szívem kerek perec elküldeni, hiszen jól esik, hogy mellettem van. Mintha már ettől is gyógyulnék.
- Ugye tudod, hogy a kleptománia egy súlyos betegség? – kérdezek vissza vidáman csillanó szemekkel, majd adok neki egy puszit. Többre sajnos most nem futja, nem igazán érzem még jól magam. Na meg, az is igaz, hogy már nem tör ki a frász a közelségétől, azért még nem vagyok gyógyult, ami a fóbiákat illeti. Inkább csak fogom a kezét és ujjaimmal dörzsölgetem a kézfejét.
- Ha meggyógyulok sütök neked olyan tortát. Emlékszel még, milyen csúnya volt amit hoztam neked először? Most már szép is lesz. – elvégre cukrász lettem. Már tudok tökéletes sütiket csinálni, egyformák, szépek, hibátlanok. Akár minden nap is készítenék neki valami süteményt, még kérnie se kellene.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Vas. Május 14, 2017 4:27 pm Keletkezett az írás



*Nem volt ma semmilyen más dolgom. Nem is vagyok ügyeletes, civilben jöttem be ma. Igazán nem köthet bele senki, hogy mit csinálok a szabadnapjaimon. Soha nem értettem igazán ezt a pácienssel ne kezdjünk kapcsolatba. Mintha ezt az ember így meg tudná magának parancsolni. Majd törődök akkor a problémával, ha ideje lesz. Egyelőre senkinek nem böki a csőrét az, ami köztünk van Sam-mel. Valószínűleg azért akad más kolléga is, aki járt már hasonló cipőben és érti miről is van szó.*
-Touché! Igazad van! *Mosolyodtam el. Hát ezek szerint ezt is kitanulta, hogy mikor vagyok a kórházban ügyeletben és mikor otthon. Okos lány! Nem is gondoltam, hogy ennyire figyel az apró részletekre. Létezhet, hogy egyre jobban szeretem? Sajnos senki nem volt az életemben, aki elmagyarázta volna nekem, hogy mi a normális egy párkapcsolatban. Persze az anyám elmondta hogyan illik viselkedni egy nővel egy kapcsolatban, de azért nem ártott volna egy normális férfi példa is az életemben.* -Nem is leszek, mert elmegyek majd valami ebédért. Meg úgyis kiparancsolnak majd, ha jön a gyógytornász. *Hát igen. Ez a szokás, hogy olyankor mindenkit, aki csak látogató, azt kiküldik, hogy ne legyenek útban. Mondjuk nem tudom hogyan fog boldogulni Sam-mel, majd megpróbálok addigra valami ráadni. Mert úgy sejtem, hogy nem lenne odáig, ha meztelenül kellene itt lejtenie egy rakat idegen előtt, mert ugye jönnek a gyakorló gyógytornászok is tátani a szájukat.
Elmosolyodtam, amikor adott egy puszit.* -Ajaj...akkor sürgősen beutaltatom magam a pszichiátriára. *Próbáltam viccesre venni a dolgot, hogy tereljem a figyelmét. Tudom, hogy még nem érzi magát a legjobban, így nem is várok tőle nagy dolgokat. Lesz még bőven időnk arra, ha kikerül innen. Tetszett, hogy most már ő is fogja a kezem és simogatja is...elmondhatatlanul jól esett.*
-Hééé! Nekem az is tetszett már akkor is, de nem vagyok semmi jónak az elrontója. *Én minden sütinek, tortának, édességnek örülök, amit tőle kapok. Nagyon finomakat szokott nekem hozni. Mondani szokás, hogy egy férfihoz a gyomrán át vezet az út. Na hát ez nálam igaz.* -És mihez kezdesz, amikor felépülsz? Nyitsz egy cukrászdát? *Próbálok vele kicsit beszélgetni, hogy ne a körülményekre gondoljon, eltereljem a figyelmét még jobban. Könnyen el tudtam volna képzelni egy jó kis cukrászdát neki. Lenne hozzá tehetsége és az érzéke is megvan hozzá. Persze lehet előbb még tapasztalatot akar gyűjteni. De akárhogy is legyen, én támogatni fogom. Lehet még meg is un a végére.
Közben hallottam valami neszezést a folyosóról. Valószínűleg a szülei érkeznek meg, mert kezdődik a látogatási idő.* -Azt hiszem látogatóid lesznek. *Ugyan beszéltem velük. De ki tudja így szemtől szemben mi lesz. Talán megnyugszanak, ha látják a saját szemükkel is, hogy Sam most már rendben lesz. Még ha most nem is úgy tűnik. Ha a gyógytornász ma úgy találja, akkor akár már talán holnap, de legkésőbb haza fogom engedni. Persze holnap úgyis én leszek az osztályon, úgyis én fogom a vizitkor vizsgálni, az is sokat fog a latba nyomni. De nem hiszem, hogy probléma lenne már. Ezen a téren minden jól ment a műtétkor, úgy sikerült, ahogy kellett. Persze lesz egy hosszabb rehabilitáció rengeteg gyógytornával, de utána jobb lesz, mint új korában.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Május 19, 2017 12:51 am Keletkezett az írás



Olyan más most Dimitri. Kinyílt, nem az a gubós orosz komoly melankolikus sebész aki máskor. Most olyan mint a többi ember, itt ül mellettem és mosolyog, szemeiben némi aggodalom, a mozdulataiban pedig rengeteg törődés. Miért változott meg? Amiatt ilyen, mert majdnem meghaltam? De hisz tudja, hogy nem neheztelek rá. Semmiről sem tehet, akkor miért? Mégis, miért?
- Nem is sejted milyen rég nyomozok utánad kedves Mr Titokzatos sütifaló. - kuncogok is egy kicsit de hirtelen belém hasít a fájdalom. Meg nem esik jól, sőt azon kívül semmi sem esik jól, hogy fogom a kezét. Azt tudom, hogy én miért változtam. Nem akarok titkokat, nem akarom, hogy kimondatlan dolgok maradjanak köztünk. Sosem tudni melyik perc az utolsó. Aztán elhúzom az orrom.
- Neee.... Nem akarok gyógytornászt. - motyogok és nyafogok miközben a kezét szorítom. Nem kell még több fájdalom vagy bele fogok szakadni! Azt sem akarom igazan, hogy elmenjen. Örömmel adok neki egy puszit, még akkor is ha közben csillagokat látok a fájdalomtól.
- Akkor a szomszéd gumi szobát kérem. - nyújtózok óvatosan felé, hogy egy újabb puszit adják csak sajnos a fájdalom erősebbnek bizonyul így le kell mondanom erről.
- De nem volt szép. Most már igazán szépet is tudnék neked csinálni. Azt az orosz tortát. - csak simogatom a kezét, és próbálom elfelejtettem hogy hol vagyunk és miért.
-azt hiszem valami hasonló. Apa akar nyitni egy kávézót. - fülem hegyéig elpirulok hiszen elég keveset tud a családomról. Szeretnék vele lenni, együtt lógni de keveset mesélek a családi dolgokról. Inkább őt szoktam hallgatni.
Én is felfigyelek a zajokra. Valószínűleg anyuék jöttek, de ha így van akkor a doki jobb ha nem marad mellettem. Fájó szívvel engedem el a kezét.
- Akkor jobb ha most mész... Egyszerre nem tudok két felé szakadni. - szeretnék egy igazi csókot. Egy igazit, mielőtt még jönnek a szüleim, vagy megint t a feje tetejére áll minden. - Dimitri? - pislogott rá fel, érdeklődve. - Szeretlek. - mormolom félve, nem tudom ez viszonzott dolog - e. De nem sok időnk van ezt megbeszelni hiszen anya már át is lepte a küszöböt.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Pént. Május 19, 2017 10:26 am Keletkezett az írás



*Hogy is mondhatnám el neki pont itt és pont most, hogy szeretem? Nem ilyennek képzeltem el a körülményeket a fejemben, pedig tegnap éjjel az ágyban forgolódva volt néhány elképzelésem. De tudnia kell! Igazából legszívesebben világgá ordítanám, hogy szeretem, bár az még így nem is fedné a valóságot, sokkal többet érzek iránta, mint szimpla szeretet. Szavakba önteni talán nem is lehetne. Nem is kicsit félelmetes nekem ez az egész. Saját magamtól is megijedtem, de úgy döntöttem, hogy fel kell nőnöm ehhez a feladathoz.*
-A véredben van a nyomozás. *Cukkoltam kicsit, mert tudom, hogy az édesapja mivel foglakozik. Nem hazudok, kicsit meg is rettentem, amikor először találkoztam az apjával. Az az átható tekintet... mintha a vesémbe látna. Sok titkolnivalóm mondjuk nincs előle. Persze van még egy-két dolog, amit először Sam-nek fogok elmondani. Nem azért, mert titok, hanem mert ő az, akinek először kell tudnia. De mindennek eljön majd a maga ideje.*
-Kell a gyógytorna, különben beáll az izület..és utána csak még rosszabb lesz kimozgatni. De mondtam, ha fáj akkor szólj és kapsz valamit rá. *Megsimogattam az arcát. Tudom, hogy eszméletlenül rossz ez a helyzet. Mégis csak újra el lett törve egy csont. De tudom, hogy holnapra már nem fog ennyire fájni és napról napra jobb lesz. Pár hónap múlva el fogja felejteni az egészet.
Láttam, hogy nyújtózik felém, de nem nagyon jön össze neki, így én hajoltam oda és adtam egy puszit neki az arcára. Bármit, csak kicsit jobb legyen a kedve.* -Szóval kávézót. Jelentkezek első törzsvendégnek. *Kacsintok rá mosolyogva. Ha minden nap az ő keze munkáját csodálhatnám.. no meg kóstolhatnám, az maga lenne a mennyország. Kíváncsi lennék az ő terveire, álmaira meg mindenre vele kapcsolatban. Olyan csendes szokott lenni magával kapcsolatban, de talán most majd ez is változni fog.
Ideje lenne mennem és átadni a helyem a szüleinek. Már felálltam, hogy megyek, amikor megszólít. Kérdőn fordultam hozzá, hogy mit szeretne és akkor meghallottam azt a rövid kis szócskát. Azt hiszem a szívem majd kiugrott a helyéből, én pedig majdnem elolvadtam ezen a szent helyen.* -Én is szeretlek. *Tudtam, hogy már nem kellene, mert mindjárt itt vannak a szülei, de akkor is megtettem. Lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Nem az a sima kis puszi volt, mint tegnap, hanem ez már igazából egy csókra hasonlított, pláne ha még ő viszonozta is. Valószínűleg, ha nem itt lennénk, akkor folytatódott volna még az a csók pár percig is talán. De most kénytelen voltam elszakadni tőle. Aztán csöppet zavarban egyenesedtem fel és néztem farkas szemet a szüleivel.* -Jó reggelt! *A filmekben minden bizonnyal ez lenne az a helyzet, amikor a férfi a rúzst törölgeti az szájáról. Azért reméltem, hogy Sam apja nem darabol fel menten, amiért az előző nap műtött lányát csókolgatom.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Május 25, 2017 12:51 am Keletkezett az írás



- Így is lehet mondani. –szélesen elmosolyodok. Hát ezt is észrevette! Imádok nyomozni, detektív regényeket olvasni, megfigyelni dolgokat, embereket… Ezt egész biztos az apámtól örököltem, és kicsit büszke is vagyok rá. Különös, hogy mégse követtem őt a pályán, inkább a saját fejem után mentem és cukrász lettem. Nem azért, hogy bosszantsam hanem mert szerintem ez tesz boldoggá, úgy igazán. Szeretem, hogy az vagyok aki, és süteményeket sütni igazán jó móka. Bár elég megterhelő munka, de tele van vidámsággal. Főleg, ha a dokinak készítek valamit. Olyankor úgy érzem mintha a felhők felett járnék. Róla is tudok sokmindent. Mit szeret, milyen ízeket, formákat… a zenék terén milyen az ízlése, már nagyon sok dolgot kiderítettem róla.
Már a gyógytornász gondolatára is kiráz a hideg! Ne már, nem akarom… nagyon fáj még mindenem! De nem ellenkezhetek vele, hiszen az orvosom. Tudom azt is, hogy nem akarna rosszat nekem, ezért fogadom el, hogy sajnos nem hagyhatom ki a gyógytornát.
- Reggel már szóltam, és adtak is olyan izét. – bólintok és láthatja, hogy próbálok beletörődni abba, hogy majd jön egy másik doki aki jól megkínoz. – De ha elment, utána visszajössz ugye? – jól esik a puszi amit kaptam, egészen jobb lett tőle a kedvem. De főként az segít, hogy Dimitri itt van velem, olyan megnyugtató a közelsége!
Aztán a terveimre gondolok. Apa szeretné, ha a magam ura lehetnék, ha valóra válhatna az álmom, és lenne egy kávézónk. Örülök, hogy így bízik bennem, de szerintem ő bele se gondolt, hogy ez mekkora felelősség. Egyedül nem tudnám csinálni, és bár anyukám segítene a munkában, apa meg az üzleti dolgokat rendezné, még mindig nagynak ígérkezik ez a falat. Bevallom félek is tőle, biztos vagyok benne, hogy szükségem lesz még egy emberre, valamelyik barátomra a suliból, hogy bírjam csinálni.
- Hát, ha sikerülne, akkor sokkal kevesebbet találkoznánk mert én is örökké dolgoznék. – csak szorongatom a kezét, és gondolkodok, hogy megérné-e egyáltalán az a kávézó, ha cserébe alig látnám őt. Nem, egyértelműen nem érné meg! Feszíti a torkom, hogy elmondjam neki, hogy ő is tudja mennyire fontos nekem! Aztán nem bírom magamban tartani, egyszerűen csak kimondom.
Látom, hogy megdöbbent, és már épp azon aggodalmaskodok, hogy haragszik-e, vagy viszonozza az érzéseimet, vagy mi, amikor visszajön mellém. Boldogan viszonzom a csókját, cseppet sem érdekelnek a körülmények. Tisztában vagyok vele, hogy ez őrültség, és nem kérhetem, hogy várjon rám amíg meggyógyulok. A vállam is és… hát a többi is. Bár az érintését már egész jól viselem, talán a többire se kell majd éveket várni.
Egészen elpirulok amikor észreveszem a szüleimet, de nem engedem el Dim kezét.
- Sziasztok! – mosolygok rájuk, miközben próbálom küldeni nekik a jeleket, hogy ne bántsák a dokit. – Dimitri mesélte már, hogy a műtét jól sikerült? – az anyukám arcán látom, hogy nem tudja eldönteni örül-e vagy dühös. Apa esetében még nehezebb a dolgom, ő csak csendesen mérlegel. Tudom, hogy nem mindennapi pár lennénk, de szerintem megérdemelnénk egy esélyt.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Csüt. Május 25, 2017 1:16 pm Keletkezett az írás



*Ahogy én figyeltem mindig, hogy kitaláljam miből mi a kedvence, úgy ő is mindig figyelt. Ráadásul neki a vérében volt a nyomozás. Szavak nélkül tudta, hogy mi az, amit szeretek. Mondhatni, hogy tényleg nyomozott utánam, de ezt egyáltalán nem bántam. Csak még jobban megerősített abban, hogy ő az, aki kell nekem, akármennyit is kell várnom rá. Különben is mit érne egy kapcsolat, ha nem kell megdolgozni érte. Türelmes vagyok, lassú víz partot mos.*
-Bízz bennem, nem fog olyan fájdalmat okozni a kolléga, ami nagyon fájna. Inkább csak kellemetlen lesz. *Tisztában vagyok vele, hogy tart a gyógytornásztól, de ismerem a kolleginát. Ezért is tudom, hogy fájdalmat nem okoz a betegeknek, van elég gondjuk azoknak nélküle is. Szóval bízok benne, nyugodt szívvel bízom rá Sam-et is.* -És hozok majd neked valami finom ebédet is majd! Mert a kórházi koszt az valami csapnivaló. Csak mond meg mit ennél és hozom. *Bőven van részem abban, hogy a kórházi kaját egyem. Mindent lehet rá mondani, de azt, hogy gusztusos és finom, azt nem. Márpedig a gyors gyógyuláshoz kell az is, hogy rendesen egyen. Ha ehhez az kell, hogy minden nap hozzak be neki ennivalót, akkor megteszem. Bármit, csak hamar lépjen a javulás útjára. Ha minden rendben van, akkor holnapután amúgyis hazaengedem és majd gyógytornára kell bejárnia csak. Varratszedést simán elintézem majd otthon, nem kell bejönnie ezért külön. Vannak előnyei, ha a sebészed a barátod.
Kicsit elgondolkodtam azon, hogy kevesebbet találkoznánk.* -Hmmm...a sütigyártáshoz nem értek, de kiváló kávét tudok főzni. *Mosolyodok el. Beállok én aztán szabadidőmben kávét főzni, ha az kell ahhoz, hogy a közelében lehessek. Remélhetőleg meg is nyugszik ettől, mert szeretném, ha miattam nem adná fel az álmait. Mindenben azon leszek, hogy kiteljesedhessen teljesen. Megérdemli, hogy azt csinálhassa, amit mindig akart. Hiszem azt, hogy ketten meg tudjuk oldani minden problémánkat, ha már idáig eljutottunk.
A finom csókunk után csak néztem a szüleit, miközben még mindig szorongattuk egymás kezét. Én igazából nem tudtam mit is mondhatnék, de szerencsére Sam sokkal jobban a helyzet magaslatán volt. De összeszedtem magamat nagy nehezen.* -Igen...minden a tervek szerint alakult. Pénteken haza mehet, ha minden rendben lesz addig. *Azt hiszem a csókot inkább meg sem említem Sam apjának a tekintetét látván. Mindig is olyan csendes gyilkos típusnak tűnt. De már csak azért sem engedtem el a lánya kezét, lássa csak, hogy nem hagyom őt magára a nehezebb percekben sem. Ha kell szembeszállok vele azért, hogy Sam-mel lehessek.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Május 29, 2017 2:07 am Keletkezett az írás



- Kellemetlen? Ha a hajam hozzáér a vállamhoz, már az is kellemetlen, gondolod ha meg kell mozdítanom az is csak kellemetlen lesz? – vigyorgok rá, és próbálom nem elképzelni, hogy mennyire fog fájni. De nyilván szükséges, hát elviselem, hiszek neki, hogy nincs más választásom ha azt akarom, hogy jól legyek. Annak ellenére ami a műtőben történt, még mindig bízok benne mint orvosban, a szüleimmel ellentétben. Mert az ő bizalmuk egy kicsit megingott ezen a téren talán nem annyira meglepően.
- Az jó lenne, köszi. De lehet, hogy anyu is hoz be majd valamit ebédre, szóval… - kissé kínosan érzem magam. Tudom, hogy ő is gondoskodni szeretne rólam, de valószínűleg anyu már a fél konyhát össze is csomagolta nekem otthonról. Nem hittem volna, hogy egyszer még majd amiatt érzem magam kellemetlenül, hogy ennyien szeretnék a gondomat viselni.
Elgondolkodok ezen a kávézós-cukrászdás dolgon. Rengeteg meló lenne vele, keveset tudnánk találkozni, és nem is biztos, hogy én ekkora felelősséget szeretnék ilyen fiatalon. De talán egy kisebb, kuckós kávézó… hát, azzal meg tudnék birkózni, és még Dimitrire is maradna idő. Majd megbeszélem ezt az egészet a szüleimmel, de inkább csak szorongatom a doki kezét.
- Tudom. Főztél már nekem. Talán majd felveszlek téged baristának!– szívet melengető emlék ez is. Átmentem hozzá, hogy meglátogassam a kutyáit (na és persze őt is, csak a kutyákat használtam ürügyként), és valahogy addig beszélgettünk míg egyszer csak elszundítottam. Kávéval ébresztett, és tényleg nagyon finom volt.
Akárcsak a csók amit most kaptam. Megkönnyebbülés volt bevallani neki az érzéseimet. Mennyivel könnyebb így minden! Nagyon szeretem, és szuper érzés, hogy ezt már ő is tudja. Az pedig, hogy ő is így érez… hab a tortán, tényleg! Csak sajnos a szüleim megzavartak minket, de valahogy ebből is ki fogok mászni. Elhatároztam.
Elmondtam hát nekik, hogy Dimitri szerint jól vagyok, és minden ilyesmi. De apa arcán láttam a bizalmatlanságot. Dim is elmondta, hogy hamarosan haza mehetek, én pedig nem engedtem el a kezét. Tudom, hogy ideges, több mint fél éve ismerem, és azt is láttam már nem egyszer, hogy milyen az amikor megpróbál valamit eltitkolni vagy ilyesmi. Pedig már mondtam neki, hogy apa esetében jobban jár, ha semmit se akar leplezni, titkolni. Úgyis rájön.
- Apa, te nem is mondasz semmit? Eljöttök értem pénteken? – nyilvánvalóan sarokba szorítottam, de nem fogom szégyellni magam miatta. Látom, hogy egy pillanatra meglepődik, de aztán csak elmosolyodik.
- Meglátjuk, hogy hogyan alakul. Talán akad majd más fuvarod is, és kedvedre válogathatsz. – széles vigyorral válaszolok, a szemeim huncut csillanása az apámét tükrözi. Anya mint mindig, most sem érti a kettőnk közt zajló szavak nélküli párbeszédet. Valahogy mindig is jobban hasonlítottam az apámra mint rá.
- Oké! Majd megkérdezem Dimitrit, hogy ráér-e. – fejem oldalra fordítva mosolygok a dokira, majd elengedem a kezét. Jobb volt rendezni a dolgokat a szüleimmel, és nem hagyni őt menekülni a kínos szituációból, de nem tartom itt ha túl kényelmetlen lenne neki. Persze örülnék, ha maradna még, de ez már az ő döntése.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Május 29, 2017 4:11 pm Keletkezett az írás



-Ha tehetném, akkor az összes fájdalmat átvenném tőled, hidd el. *Annyira igazságtalannak tartottam, hogy ő, aki olyan kedves és jószívű ennyi megpróbáltatáson menjen keresztül. Arra már inkább nem is gondolok, hogy a múltban mit kellett átélnie, mert csak elkap az idegbaj, hogy valaki őt bánthatta, elvéve tőle az élete legszebb éveit. Valószínűleg, ha tehetném, annak az embernek nem nevezhető alaknak a fejét használnám a box edzéseken célpontnak. Mert elkezdtem oda járni, ahogy megígértem Sam-nek. Néha bandázs nélkül is nekiesek puszta kézzel a zsáknak, hogy érezzem a fájdalmat a bőrömön. Inkább ez, minthogy másképp okozzak magamnak fájdalmat, hogy arra a fájdalomra gondoljak és ne legyen olyan ronda dühkitörésem.*
-Ne aggódj, kitalálok mást, hogy mit hozzak. *Kacsintottam rá mosolyogva. Látom rajta, hogy rosszul érzi magát, pedig nem kellene. Természetes, hogy a szülei hoznak neki mindenféle finomságot. Pláne azok után, hogy majdnem a kezeim között halt meg. Valószínűleg a bizalmuk eléggé megingott az irányomban, de majd újra meglátják, hogy bízhatnak bennem.
Egy percre sem engedtem el a kezét. Őszintén bevallva többet soha nem engedném el legszívesebben, de ez mint tudjuk képtelenség.* -Bármilyen munkát szívesen vállalok, hogy a közeledben lehessek. *Pajkosan mosolyogtam rá. Valahogy ő mindig a jót hozta ki belőlem. Nem tudom hogyan csinálta, mert még saját magamat sem tudtam úgy kordában tartani, ahogy ő megtette ezt velem. Őszintén szólva olyan szinten az ujjai köré csavart, amire nincsen szó, de ő talán nincs is ezzel tisztában teljes mértékben még.
Most meg csak nagy szemekkel néztem a szüleire, mintha valami rémségen kaptak volna rajta minket. Pedig őszintén szólva életem legjobb dolga történt velem az elmúlt perekben. Őszintén féltem kicsit a szüleitől, de aztán elmosolyodva bólintottam az édesapja célzására, mert pontosan tudtam, hogy mire gondol. Aztán Sammy-re is csak mosolyogtam, amikor felnézett rám. Ő ugyan elengedte a kezem, de én ismét megfogtam és egy csókot adtam a kézfejére, mint egy biztosíték, hogy számíthat rám.*
-Szerintem inkább most hagylak szüleiddel, majd visszajövök a gyógytornász után. *Adtam egy puszit a homlokára. Illedelmesen elköszöntem a szüleitől. Meghagytam nekik, hogy ha bármi probléma van, azonnal hívjanak vagy csipogtassanak rám a nővérrel. Első körben a bolt felé vettem az irányt, hogy vegyek magamnak valami ennivalót, mert ma még enni sem nagyon ettem és a gyomrom vészjóslóan korogni kezdett. Délután majd visszajövök hozzá és estig vele leszek, ezt elhatároztam.*
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Dimitri && Sammy
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: