Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Leonard & Scarlett
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 05, 2015 11:03 pm Keletkezett az írás





Scarlett & Leonard


Egyszerre felemelő és nyugtalanító érzés az, hogy nem küzd velem, hogy hagyja, karjaimban vigyem át a szobába. Nekem dől, aminek külön örülök, mivel így súlya nagy része mellkasomon nyugszik, amit jobb vállam határozottan értékel. Ahogyan átviharzok vele a folyosón, emberek közt cikázva, a legtöbben lesütött szemmel haladnak el mellettünk. Akármennyire is nem akarja, tudni fogja mindenki, hogy mi történt. Meg pletykálni fognak, és nem csak róla. Igazándiból engem teljesen hidegen hagy, sőt mi több. Minél szívtelenebbnek tűnök, annál kevésbé érdeklem az embereket. És ez jó, nagyon jó.
Miután a nővér kiviharzik, Scarlett feleszmél, és szívmonitor nélkül is tudom, hogy vérnyomása megemelkedik, ami nem jó. Most olyan nyugodtnak kellene lennie, amennyire csak ez lehetséges.
- Az MRI előtti morfiummal kapcsolatos szavaidból ítélve annyira nem bánnád a pletykát, nem igaz? – kérdezem, majd kis komolyságot erőltetve magamra folytatom. – Azért nem hinném, hogy annyira nagy pletyka lesz ebből, tudod… Vannak módszereim. Ha szeretnéd, hogy ne legyen semmi, akkor nem lesz, megteszek ezért mindent – jelentem ki, és valójában nem is hazudok. Tekintélyemmel és osztályvezetői hatalmammal visszaélve elég sokra vagyok képes, még akkor is, hogyha most éppen nem a neuro részlegen vagyunk. Ugyan elég sokan láttak, így a teljes silenciumot nem tudom garantálni, mégis, nem mindegy, hogy mindenki erről beszél majd hangosan, vagy csak a kórház fele suttogja szépen, halkan…
Egy pillanatra látom szemében, nagyon szeretne beszélni a múltjáról, a sebhelyei eredtéről, arról, hogy miért nem szeretné ezt az egészet, de végül sikerül annyira magánál maradnia, hogy erősebbik, függetlenebb énje elintézze a dolgot egy egyszerű „nem akarom”-mal.
- Scarlett… - suttogom, miközben egy elszabadult tincsnyi hajat a füle mögé tűrök. – Tudod, ez vicces, nem? – elveszem kezem, és kibámulok az ablakon. Pár pillanatra elmerengek, majd visszarángatom magam ahhoz, amit mondani szeretnék neki. A többi ráér később is, amikor nem lát senki sem. Pontosabban csak akkor ér rá. – Minden embernek más emlékei vannak a műtétekkel kapcsolatban, sokszor nincsen rá valós okunk, egyszerűen csak tartunk az egésztől, mert a legtöbb ember tart tőle. Egyszerű placebo-hatás. Közben pedig… Van, amikor tényleg rossz emlékek kapcsolódnak. Amikor valaki okkal fél, okkal nem szeretné… - Nem várom meg, hogy legyen ideje közbevágni, vagy válaszolni akármit, esetleg megijedni amiatt, hogy hajthatatlan vagyok a titkaival kapcsolatban. – Mindez nem számít. Csak egy dolog fontos: higgy abban, hogy sikerülni fog, bízz a sebészedben. Vagy csak bízz bennem – teszem hozzá a legvégét, bár nem tudom miért. Hogyha ismerne, sosem bízna meg bennem, én sem bízom meg magamban.
Kérdése nagyon is jogos, mégis szíven üt. Ugyan nem látszik kívülről, de olyan, mintha egy tonnás vasgolyóval csapott volna agyon. Egyszerűen szar, és kész.
- Ne higgy nekem, ha nem szeretnél. Viszont bízz, és akkor elhiheted, hogy hihetsz nekem… Vagy csak higgy nekem azért, mert rajtam kívül más ezt nem ajánlotta fel, és mert így nem leszel annyira kiszolgáltatva. De a döntés tiéd, rajtad áll, hogy csak eljátszod, vagy tényleg hiszel nekem és bízol bennem. – Hangom már-már közönyös, de nem érdekel. Magam számára is meglepő, hogy nem érdekel, mit gondol. De akkor mi a fenét akarok tőle? Semmit és mindent egyszerre? A gond az, hogy tényleg valami ilyesmi áll fenn…
Gondolkodás helyett inkább cselekszem, és az oxigéncsövet orrához illesztem. Szavai végül meglepnek, nem hittem volna, hogy ennyire „könnyű” lesz. Hogy nem fog még többet akadékoskodni. Virtuális piros pont, dr. Lewis.
- Ezt nem tagadom – bólintok rá, miszerint problémás eset vagyok. Hát… Végül is, egyszerűen szólva lehet így is fogalmazni… - Hogyha kéred, az összes lépésről be fogok számolni neked, megnézheted az összes kartonodat, kérhetsz akármit, ígérem. Így oké? – nézek mélyen a szemébe. Amint választ kapok, felállok, és az ajtó felé indulok.
- Mindjárt intézek egy műtőt, te csak pihenj. Küldök egy nővért, aki a pre-op vizsgálatokat gyorsan elvégzi, és előkészít. Illetve szerzek egy aneszteziológust S.O.S., jövök azonnal – szólok, majd indulok is.
Hamarosan kilépek, majd a műtők felé viharzok. A tábla, illetve a munkabeosztás alapján nem kissé mérgesen, de visszatérek Scarletthez, hogy közöljem a híreket, miközben a 2-es műtő előkészítése már folyik.
A nővérrel pont az ajtóban találkozom össze, egy pillanatra elkapom a karját. Riadt szemekkel néz rám, én pedig igen egyértelműen és röviden közlöm, hogy ő lesz a felelős, hogyha a fél kórház erről fog beszélni pár óra múlva, és nem fogja megköszönni, ha ez bekövetkezik.
Gyorsan belépek, megállok az ágy mellett, majd mondom, mit sikerült elintéznem:
- Ugyan örültem volna, hogyha egy kardiós is bent van, nem sikerült szabad embert találnom, így én fogok asszisztálni, már ha nincsen ellenvetésed. Amennyiben lenne, egy negyedéves rezidenst tudok neked leakasztani, jobb most nincsen. Hogyha minden igaz, akkor az anesztes már járt nálad, jól tudom? Hogyha nem, akkor bármikor itt lehet… - pillantok órámra. – Általános sebészek közül Goldenway-t sikerült megkerítenem, szerintem ellene nem lesz kifogásod. És azt hiszem… - gondolkodom el egy pillanatra – ennyi. Bármi kérdés? – nézek mélyen szemébe, félbeszakítva a lázlap kitöltését, amelyet beszéd közben csináltam. Igazából… Nem tudom, mit is érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Félek? Hidegen hagy? Ideges vagyok? Ez is olyan, mint egy másik eset? Nem, akkor nem mennék asszisztálni egy olyan műtéthez, amihez nekem semmi közöm. De akkor…? Nem tudom…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 2:33 pm Keletkezett az írás



Leonard
&
Scarlett


A két dolog, szerintem teljesen más. Az, amit mondtam, és az, hogy nem akarok pletykákat. Várom, hogy befejezze mondandóját. Nem akarok több gondot okozni neki, ezért semmiképp nem kérném meg arra, hogy hallgattassa el a pletykás ápolókat. Van jobb dolga is, mint az én ügyeimmel foglalkozni. Persze ha őt is zavarja, az teljesen más.
- Egy szóval sem mondtam, hogy te lennél az a valaki, akivel kiélvezném a hatásait. Bár, az igazat megvallva… Talán – mondom végül, s csak később esik le, hogy mit.
Megint azelőtt beszéltem, mielőtt gondolkoztam volna. Ez már csak így megy. Most már nem tudom visszavonni, vagy megmásítani. Ami azt illeti, nem is szeretném. Nyilvánvaló, hogy tudja, tetszik nekem. Ebben biztos vagyok. A sok másikról nem is beszélve, akiknek szintén elnyeri tetszését első ránézésre. Aztán persze megszólal. Nekem ezzel sincs bajom, sokaknak azonban igen, ami engem nagyon meglep. Nem értem, miért vélekednek róla úgy, ahogy.
- Ennek ellenére, nem szokásom kikiáltani a világnak a magánügyeimet. És amit tényleg nem szeretek, az az alaptalan pletyka – teszem még hozzá.
Egy pillanatra megfagyok, mikor hajam fülem mögé tűri. Figyelek és zavartan hallgatom szavait, miket nekem intéz. Igaza van. Megint. Sokan ok nélkül félnek, nekem azonban van okom, még ha nem is a legjobb. A sebészemben bíznék, az nem is kérdés. Hiszek abban, hogy sikerülni fog, a mikéntje azonban nem mindegy. Ahogy az sem, hogy ehhez mennyi idő kell. Bízzak benne? Erről ki is fejtem hamis véleményem, melyre azonnal kapok is választ. A hit és a bizalom eltérő fogalom. Erre azonnal rájövök, amint befejezi mondandóját. Bár véleménynyilvánításom viccnek szántam, ő meglehetősen komolyan reagált rá, elrontva ezzel az egészet. Néha nem értem, hogy tudja ennyire nem érteni a megjegyzéseimet. Ennyire rosszul fogalmaznék? Ennyire félreérthetően?
- Veled már viccelni sem lehet… - jegyzem meg, kicsit morcosan, nem is tudom, hogy rá, vagy inkább magamra.
- Bízom benned, Leonard – szólalok meg újra.
Valahogy rávesz, vagy én magamat, hogy beleegyezzek a műtétbe. Hogy melyik a nagyobb igaz, azt nem tudnám megmondani, a lényeg viszont ugyanaz. Sok baj van vele! Valahogy azonban mégis megnyugtat az, amit mond, holott most szörnyen idegesnek kellene lennem. Tényleg bízom benne. Ez a bizalom pedig nem vész el olyan könnyen. Tudom, hogy jó kezekben vagyok, és leszek is. Főleg, ha már otthon leszek. Elviharzik, engem pedig ez valamiért rosszul érint. Egyedül maradtam a szobában, saját nyomorommal. Ennek valahol örülnöm is kellene, csakhogy ez más. Erről a nyomorról már sokan tudnak. Ha pedig nem lenne ez elég, az orrom alatt lévő oxigéncső további tájékoztatást ad helyzetemről, minden erre járónak. Hamarosan tényleg megérkezik a nővér, ez azonban cseppet sem dob fel. Készségesen eleget teszek kéréseinek, csak hogy túl legyek rajta, néha téve egy-egy megjegyzést, hogy legközelebb mikre figyeljen oda jobban, és már készen is vagyok. Várhatom tovább a műtétem miatt intézkedő, hős lovagot, ki ekkorra meg is érkezik, hogy tájékoztasson.
- A mai műtéted után lenne szíved egy rezidensre bízni? Nem akarok se rezidenst, se gyakornokot. De végül is mindegy. Akár lehet is. Biztos van jobb dolgod is – állapítom meg.
- Még nem volt itt az anesztes. És Goldenway jó lesz. Felkeltesz, ha vége van? – kérdezem.
Annyira nem komoly kérdés, de valahol mégis az. Nem akarok sokáig aludni. Vélhetően így is fogok eleget. Persze úgy sem hiszem, hogy ébresztgetni kezdenének. Inkább hagynának pihenni, ameddig csak lehet. Ez már csak így megy. Csak ne adjanak még több altatót. Azt nem akarom. Majd alszom én magamtól.
- A kávét két cukorral és tejjel kérem! Micimackós bögrében – teszem hozzá nevetve.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 07, 2015 9:03 pm Keletkezett az írás





Scarlett & Leonard


Elmosolyodom szavaira. Félreérthető, ami rohadtul dühít, de… Én sokkal félreérthetőbb vagyok, így nem róhatom fel ezt neki. Főképp, hogy ő sem teszi.
Mindenesetre reakcióját betudom félig-meddig a morfiumnak és kábultságának, eddigi találkozásainkat figyelembe vége, a maitól eltekintve, még nem nagyon utalt semmi ilyesmire. Bár az tény, hogy én sem. Fejemben képtelen vagyok kibogozni a szálakat, így inkább hagyom az egész gondolatot a fenébe.
Egyetértően rábólintok arra, amit mond. - Igen, az alaptalan pletyka a legidegesítőbb. Az egy dolog, hogyha arról pletykálnak, amilyen tényleg vagy; de amikor hülyeségeket beszélnek… A pletyka gonosz, és hosszú időt alatt lehet csak megtanulni ignorálni teljesen – komorodok el egy picit a végére. Nekem már sikerült…
Érzem, ahogyan megmerevedik érintésemtől, így gyorsan füle mögé tűröm a haját és elveszem a kezem. Láthatóan nem arra számított, amit válaszként kapott, megjegyzésére pedig képtelen vagyok normálisan, vagy legalábbis egy normális ember látszatát keltve felelni:
- Nem, Scarlett. Elég nehéz velem viccelni… - mondom kissé epésen. Hangom komor, egy halott ember hangja. Egyedül neve cseng édes mézként ajkamról, az az egyetlen szó rí ki vakító fényével a teljes sötétségből.
Bizalma valamilyen mély, állatias módon rendít meg, mintha csak egy lehetetlen küldetésen lennék túl: elnyertem valaki bizalmát. Nem is tudom, mit gondoljak, annyi gondolat kering bennem, hogy végül képtelen vagyok akár egyre is ráfókuszálni.
- Köszönöm… - nyögöm ki nagy nehezen, majd tudatalattim értelmesebb fele erőteljes ütésekkel és fejre rúgásokkal igyekszik a belső kis ént magához téríteni, vagy kiütni annyira, hogy ő uralkodhasson helyette.
Gyorsan visszaváltok a szakszerűbe, majd eltűnök elintézni a dolgokat. Miután közlöm vele, körülbelül úgy reagál, ahogyan arra számítottam. – Én nem bíználak egy rezidensre szívem szerint, de megadtam neked a lehetőséget, hogy vagy ő, vagy én – mosolygok rá. – A „jobb dolgom” – macskakörmözök a levegőbe – egy nagy rakás papírmunka lenne. Szívesebben állok a műtéteden, főképp, hogy az én betegem vagy még mindig. Papíron legalábbis – horkantok. Már rég nem hozzám tartozik, de még nem készültek el, így… Technikailag mégis az enyém. Valamiért a birtoklása még gondolatban is örömmel tölt el…
- Akkor bármikor befuthat… - szólok, majd rájövök, hogy ez nem lényeges. Neki most nem ez számít, ez csak gyakorlati dolog, már-már lényegtelen. – Igen, megígérem. Ott leszek melletted, amikor vége – jelentem ki, majd egy halványt mosolyt varázsolok az arcomra. Mélyen szemébe nézve ígérkezem, régi szokás. Vicces, mert már elég régóta nem tettem ilyen ígéreteket. Senkinek sem.
Válaszára felnevetek, pár másodpernyi önfeledt hahota robban ki belőlem.
- Na de dr. Lewis! Műtét előtt nem eszünk, nem iszunk… - vigyorgok rá, és az anesztes benyit. Jó kedvem azonnal alább hagy, visszaváltok a hideg-Leonardba.
- A műtőben találkozunk, várok rád – szólok neki ágya mellé lépve, kézfejét megsimítom finoman. Majd már ott sem vagyok.
Átöltözöm műtősruhába, majd felteszem műtőssapkámat, és elindulok bemosakodni. Míg ezzel végzek, a kis ablakon át látom, ahogyan betolják őt. Valamiért izgalomba jövök, elvégre tudom, hogy a zöld lepel alatt nem lehet rajta semmi sem. Figyelj oda! – ordítja tudatalattim, én pedig folytatom a hab lemosását.
Dolgom végeztével belépek a műtőbe, ahol a műtősnő segít beöltözni. Gyakorlott mozdulattal teszem kezem a kesztyűbe, majd mellkasom magasságába tartott karokkal lépek oda az ágyhoz. Scarlett tekintetét keresem, és sajnálom, hogy nem érhetek hozzá. A hátam mögött Goldenway is belép, és az anesztes pedig felszólítja őt a visszaszámlálásra.
- Aludj jót, én figyelek rád. A végén pedig ébredj fel! – mondom neki, kicsit úgy, mintha egy parancsot adnék ki. Megvárom, míg zafír íriszei eltűnnek szemhéja alatt, majd Goldenwayre pillantok, aki immár az asztal túloldalán áll.
- 10-es szikét! – szól, majd megejti az első bemetszést.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 08, 2015 2:42 pm Keletkezett az írás



Leonard
&
Scarlett


Azt hiszem, megint valami rosszat mondtam. Talán. Talán nem kellett volna azt mondanom, hogy nem lehet vele viccelni. Mert néha lehet. Tényleg. De most ez valahogy rosszul jött ki. Ahogyan következő mondatom is, melynek hibájára akkor jövök rá, mikor köszönetet mond. Ezt nem érdemlem meg. Az én bizalmam nem érdemel köszönetet. Az nem olyan, mint a szó szoros értelmében vett bizalom. Egyszerűen csak kicsúszott az a szó, főleg azok után, hogy olyan komolyan reagált. Tudatni akartam vele, hogy nem vele van gondom, és valamiért így sikerült. Most én vagyok az, aki elkomorodik. Ajkaim egy pillanatra összepréselődnek, majd elveszem róla tekintetem.
- Az én bizalmam nem érdemel köszönetet – szólalok meg végül, még mindig félre lesve.
Egy kis időbe beletelik, mire összeszedem magam, akkor azonban képes vagyok újra hülyéskedni. Örülök azért, hogy nem bízna egy rezidensre. Annak azonban nem, hogy tényleg lenne fontosabb dolga, mit miattam halogat. Az pedig egyre csak gyűlik. Már mondanám is, hogy legyen inkább a rezidens, de képtelen vagyok rá. Nem nyílnak szólásra ajkaim. Nem hagyják, hogy másítsam véleményem, mi ugyan tényleg nem változott, de legalább szavakban módosíthatnám, hogy Leo tehesse azt, amit tennie kell.
- Jó tudni, hogy a betegednek kell lenni ahhoz, hogy szívesen foglalkozz velem. Ezek szerint nem sokáig leszünk ilyen jóban – mondom, színlelt elszomorodással.
Az anesztes sajnos tényleg bármikor jöhet. Örülnék neki, ha nem tenné, mert az azt jelentené, hogy egy ideig még nem kell a műtétre gondolnom. Ugyan megtehetném, de Leonard jelenléte megakadályoz ebben. Most csak vele tudok foglalkozni, senki mással. Ez pedig jól is van így. Már tudom, kihez kell fordulnom, ha el akarom terelni a figyelmem sajátos bajaimról. Bár erről lecsúsztam. Csak azért nem leszek a betege, hogy foglalkozzon velem. Így pedig mégiscsak kizárva ez a lehetőség. Sebaj, majd találok mást. Azt viszont nagyon sajnálnám, ha a továbbiakban visszatérnénk a csak folyosón köszöngetős munkakapcsolatra. Ez annyival… másabb. Annyival jobb. Ugyanakkor néha rosszabb is.
Műtét utáni rendelésem leadom. Az a kávé jól fog esni, még akkor is, ha nagy eséllyel nem ihatom meg. Legalább az illatát érezném. A nagy nevetés meglep. Csak pislogok, lesve, hogy most mit mondtam, amivel ezt váltottam ki. Alighanem a bögrével kapcsolatos óhajom az, ami kiválthatta. Vagy nem tudom. Szavait hallva azonban én is elnevetem magam.
- Szólhattál volna, hogy ma megműtenek, akkor nem reggelizek. A kávé pedig műtét utánra kell – vigyorgok én is, ez az ábrázat azonban rólam is eltűnik, amint bejön a harmadik személy, eltüntetve kellemes párosunkat.
Túl gyorsan megy el. Csak nézek utána, kezemen érezve a meleg bőre hiánya okozta hideget. Nem akartam, hogy elmenjen, még akkor is, ha tudom, hogy mennie kell. Lassan itt az idő. Erre többször is emlékeztetnek, miközben válaszolok néhány kérdésre és én is megteszem a végső előkészületeket. Nem szeretem az aneszteseket. Ki nem állhatom a foglalkozásukat, éppen ezért, nem is szánok túl sok időt az azt művelő emberek megismerésére. Most is kelletlen beszélek, csak azért, mert muszáj és így hamarabb vége. Hamarosan pedig már a folyosón tolnak, egyenesen a műtő felé, miközben most már minden arra járó megfigyeli, hogy ki is fekszik azon az ágyon.
Csak a plafont lesem. Még akkor is, mikor már helyemen vagyok. Egészen addig, míg az ismerős, s számomra oly kedvessé vált sziluett meg nem jelenik látóteremben. Akkor azonnal felé fordulok, egy pillanatra sóvárogva magasba tartott kezének melegsége után. Már olyannyira megszoktam. Oly könnyű volt hozzászokni ujjai finom nyomásához és enyhe súlyához sajátjaimon, hogy szinte most is magamon érzem, pedig tudom, hogy a közelében sem járok a valóságnak. A valóság az, hogy immáron kesztyűk takarják a kezeket, s a hozzájuk tartozó kar is új köntösbe öltözött.
Idővel kezdem érezni az altató hatását. Szempilláim egyre nehezebbek. Nehezemre esik nyitva tartani szemeim, mégis küzdök az álom ellen. Még nem akarom, hogy elérjen. Még túl korai. Csak egyetlen, utolsó percet kérek, mialatt őt figyelhetem, s hallgathatom szavait.
- Ezt mondanod sem kell – suttogom el utolsó szavaimat, utána azonban veszítek a sötétséggel szemben, mi magával ragad egy pillanat alatt.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 12, 2015 12:16 am Keletkezett az írás





Scarlett & Leonard


Nemes egyszerűséggel elengedem fülem mellett mondandóját. Nem akarok arról beszélni, hogy mennyire leszünk jóban, nem akarok beszélni semmiről sem. Felvillan a vészjelző, és tudom, hogy visszavonulót kell fújnom, méghozzá rekordsebességgel.
Még vicce sem képes feldobni, csak rámosolygok, és a műtő felé indulok. Idegesen mosakodok be, majd utolsó elsuttogott szavai tudatomba égnek. Goldenway felnyitja, és pedig kampózok neki, majd mikor megkér, kezelem a szívót vagy tartom az öltést neki. Szerencsére az idős férfi nem arrogáns, így könnyű elfogadnom, hogy a keze alá dolgozom, és hogy az ő szava áll feljebb. Mert ez most az ő műtője, nem az enyém. Ő az operátor, és kész.
A lépet kiveszi, az elmozdult, törött bordát pedig összedrótozza. A sebész határozottan, egy fél évszázadnyi tapasztalattal műt; végül megtisztelésnek érzem, hogy bent lehetek mellette. Ez mindössze azért furcsa számomra, mert ilyen régen éreztem már. Nagyon-nagyon régen.
Goldenway rám bízza a bezárást, én pedig azzal a tudattal öltöm össze utoljára Scarlett alabástrom bőrét, hogyha ronda heg marad, akkor azért én fogok felelni. Dolgom végeztével szólok az anesztesnek, aki feltartott hüvelykujjával jelzi, hogy minden teljességgel rendben van. Elviharzok kimosakodni, tudván, hogy annál előbb úgysem tér magához, mintsem feltolják a szobájába az ágyát.
Becsukom az ajtót, majd a fal melletti kanapéra telepszek a vele kapcsolatos papírmunkával az ölemben. Megígértem, hogy várni fogok rá, így pár másodpercenként felpillantva figyelem, mikor kezd öntudatához térni. Mikor már jobban mocorog, leteszem a vastag dossziét, majd finoman ágya szélére ereszkedem. Jobbját a kezembe fogom, majd hüvelykujjammal simogatni kezdem ujjperceit.
- Scarlett? – szólítom meg halkan, és egészen addig nem nyugszom meg, míg nem látom azt a zafír szempárt. – Minden rendben volt, később majd elmesélek mindent – mondom, mikor már remélem, hogy eljut tudatáig az információ. Szinte érzem, hogy amíg ebben nem lesz teljesen biztos, addig úgysem fog megnyugodni, így jobb ötletem nem révén kezdtem ezzel.
Miután rám néz, halványan elmosolyodok. – Hogyha szeretnél, kaphatsz egy egységgel több morfiumot. Persze ágynyugalom mellett csakis – nézek rá huncutul. Hogy már megint mi a francért csinálom? Azért, hogy boldog legyen. Mert a betegem – mantrázom magamban. Aztán valójában meg… Talán nem is akarom tudni.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 12, 2015 1:05 pm Keletkezett az írás



Leonard
&
Scarlett


Altatásomkor keletkezett sötétségem lassan oszlik fel. Apránként kezdem érezni a külvilágot. Szemhéjaim megremegnek egy pillanatra, miközben ujjaim megfeszülnek, amint a fájdalom rám talál. Hirtelen ér, miközben szinte már reflexszerűen fordulnék oldalamra. Nem szeretek a hátamon feküdni, hacsak nem okkal teszem. Most azonban képtelen vagyok tovább mocorogni. Egyszerűen megdermedek, amint elér oldalam első sajgáshulláma. Élesen nyilall belém a felismerés. Lassan körvonalazódik minden, vele együtt a tudat. Megműtöttek. Szomorúság és öröm fog el egyszerre. Szemeim lassan nyitom ki, a fénnyel ádáz küzdelmet vívva, igyekezve alkalmazkodni csapásához. Résnyire nyílt szemeim, szempilláim homályából igyekszik megfejteni a külvilág elemeit. Próbálják kivenni az alakokat. Füleim mintha neveim hallanák, halkan, alig hallhatóan. Időbe telik felismernem a nap közben olyannyira megszokott orgánumot. Végül azonban sikerrel járok. Szemeim nagyobbra nyílnak, én pedig a hang forrására pillantok, egyelőre kissé kábán.
Reméltem, hogy látni fogom azt a mosolyt. Reméltem, hogy újra találkozom vele, s hogy ezzel fogad. Minden rendben van. Ez hasít át újra és újra elmémen. Most már vége, most már túl vagyok rajta. További szavait hallgatva elnevetem magam, hála korábbi emlékeimnek. Halk, erőtlen nevetés ez, mely hamar alábbhagy egy fájdalmas nyögés kíséretében.
- Ha ágynyugalomra ítélsz, akkor semmi értelme több morfiumnak. Nem kell elkényeztetni, a végén még hozzászokom – mosolygom.
Rövid időre nézek el mellette, hogy körbenézhessek kicsit. Fejem forgatom, jobbra-balra, de csak nyakból, majd végül visszatérek arcára. Pillantásom övébe mélyesztem. Vonásaim egyszerűen ellágyulnak. Képtelen vagyok irányítani őket. Jobb kezem ujjaival ráfogok övéire.
- Örülök, hogy újra látlak! A kávémat viszont nem látom. Hol a Micimackós bögrém? – kérdezem, rögtön utána, csak hogy ne tűnjek annyira megpuhultnak.
Igaz, csak vicceltem azzal a bögrével, meg a kávéval, de muszáj volt megkérdeznem. Ez az egész kezdett túlontúl meghitté válni, azt pedig egyszerűen nem hagyhatom. Hiába merülnék el benne szívesen, félő, hogy magával ragadna az, minek nem szabadna. Félő, hogy a későbbiekben többet akarnék, mint amit lehetne. Meg kell hát állítanom magam. Egy kicsit próbálok helyezkedni. Felülni, ha úgy tetszik. Mozgásom lassú, már-már gépies kezem elengedi övét, hogy megtámaszkodhassak magam mellett két oldalt, karjaimmal segítve saját magam. Nem lesz velem egyszerű dolguk. Ha azt hiszik, láttak már szörnyű beteget… Szerintem a könyvekbe illő egyik példa én lennék. Az pedig, hogy hogyan kellene engem kezelni? Ez egy nagyon jó kérdés. Ha engem kérdeznek, hagyni kellene, hogy azt tegyem, amit akarok.
- Most szólok, egy hét és már itt sem vagyok. Legfeljebb – jelentem ki határozottan.
- Utána, ha kell, akkor még otthon pihenek. Gondolom, egyébként sem műthetek jó ideig. Meddig? – kérdem azért, mert pontosan gőzöm sincs.
Néhány hétre tippelnék. Úgy háromra. Már csak azért is, mert amíg fájdalomcsillapítóval kell tömnöm magam, eszem ágában sincs műteni. Az sem nekem nem lenne kellemes, sem a betegnek. Arról nem is beszélve, hogy sérült bordával nem kellemes egy asztal fölött görnyedni órákon át. Éppen ezért a papírmunkát is hanyagolnám. Otthon viszont… Mi is várna? Egy halom mosatlan, szennyes, por, miegymás. És persze az én drága és egyetlen…
- Francba… - szalad ki belőlem, mikor eszembe jut az én imádnivaló lakótársam.
- Kell egy telefon. Hol a telefonom? Szólnom kell, hogy nem tudok elmenni Charlieért.
Szegény, nagyon szomorú lesz. Mindig alig várja, hogy menjek érte és hazavigyem. Erre most ez… Remélem nem fog rám megharagudni. Senkinek nem hiányzik, hogy haragudjon rám. Főleg nem a szomszédoknak, mert akkor lesz ám kiabálás. De megérti, ugye? Ha elmondom neki, mi volt, meg fogja érteni. És néhány nap múlva találkozunk.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 15, 2015 4:45 pm Keletkezett az írás





Scarlett & Leonard


- Ám legyen! – szólok, és kihúzom magamat, ezzel kissé eltávolodva tőle. Mármint az arcától. Ugyan ugyanúgy mellette ülök az ágy szélén, ez számít. Nem tudom miért, de így egyszerűbb. Mert távolabb van, és mert… Mert csak.
Örülök, hogy tud rendesen fogalmazni, a műtét sikeres volt, már semmi gond nem lehet vele innentől. Persze extrém esetek mindig vannak, de… Azért azok nem gyakoriak. Itt nem lehet gond – határozom el magamban, mintha számítana.
Elnevetem magam, a fenébe is azzal az idióta bögrével! – Ön nyert, Miss. Ígérem, még ma megkapja a bögre kávéját – mosolygok rá fejcsóválva. Nem fér a fejembe, hogy egy ilyen intelligens, mély lelkű nő hogyan lehet ennyire gyerekes. Akár csak viccből is. Bár lehet, sőt mi több, valószínű, hogy velem van a probléma…
Csak azután nyitom ki a számat, miután befejezte a feltételeit.
- Ez nem rajtam múlik, hanem Goldenway-en, de tudod nagyon jól, hogy ő csak akkor enged haza, hogyha tényleg alkalmasnak talál rá. Illetve abban már most biztos vagyok, hogyha egyedül laksz, akkor nem fog elengedni. – Nem kicsit izgat a gondolat, hogy vajon lakik-e vele valaki, de… Lényegében így is rákérdeztem, ennél jobban nem akarok. Az túlontúl… Nyilvánvaló lenne. Meg aztán… Mit is csinálok éppen most?
Ugyan nem látszik rajtam, nem is kicsit feszülten várom a választ. Mert mi van ha… Tudatalattim elfehéredve ájul el: ha esetleg van valakije? Nálam mindig is alapszabály volt, hogy olyan nővel, aki akármilyen kapcsolatban van, nem flörtölök, nem teszek semmit sem. És azért az előbbit elég rendesen sikerült már megtennem.
- Öhm, fogalmam sincsen, hogy hol a telefonod, de az enyémet használhatod, ha szeretnéd – mondom, és amennyiben igényt tart rá, előkapom zsebemből a készüléket. Egyszerű okostelefon; gyorsan feloldom a billentyűzárat, így a házam előtti mezőn legelésző lovaimmal nézhet farkasszemet tárcsázás előtt. – Tudok segíteni valamiben? Ugyan nem tudom, hogy ki ez a Charlie, de elmehetek érte én is. – Kicsit kihúzom magam, mintha csak az óvodában lennénk. Hüjjjjje! – még gondolatban is fáj látni ezt így leírva.
Rájövök, hogy mekkora hülyeséget csináltam, hogy mennyire nem érek rá ilyenekre, és hogy mennyire nem én vagyok az, aki ilyenekkel ajánlkozik. Amennyiben elkérte a telefonomat és telefonált, azt újra zsebembe csúsztatom, mikor csipogóm megszólal. Elég csak rápillantanom, tudom, hogy ma már nem lesz időm erre jöni.
- 911. Mennem kell. Reggel hozom a kávédat, ma már szerintem nem tudok erre jönni. Gyógyulj meg! – mondom gyorsan, majd a kanapén lévő iratokért kapok. Amikor ezekkel a kezemben fordulok meg, odahajolok hozzá, és biztatóan megszorítom a kezét. Túl sok lesz a kézszorításból mára…
Az ajtóhoz sietek, biccentek neki, mert fuldokolva rontok ki a folyosóra. Akármi is van a sürgősségin, megmentve érzem magamat. Megmentve érzéseimtől, a helyzettől… Scarlettől.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 16, 2015 7:14 pm Keletkezett az írás



Leonard
&
Scarlett


Megmosolygom győzelmem, mi akár fölényesnek is mondható, őt látva. Ez az egész azonban nem több egy viccnél, melynek végeredménye kielégítő, ugyanakkor mégiscsak vicc marad. Még élvezem egy kicsit. Ritka pillanat, mikor én kerülök ki győztesül, mikor vele vívom nem létező csatám. Létezőben szerintem még sosem nyertem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy most itt fekszek, kicsivel egy műtét után. Valamiért kezdek hálás lenni. Itt vagyok és élek, ez már magában elég ahhoz, hogy győztes legyek, még akkor is, ha egy vereség által szült győzelemről beszélünk. Nem mondom, hogy bármikor bevállalnék még egy műtétet. Soha többé. Ugyanúgy rettegek gondolatától, mint eddig, érzem, csakhogy azt is, mennyire megnyugtató a tudat, hogy mellettem van. Úgy, ahogy ígérte.
- Egye fene, jó lesz egy normális bögrében is. Egyébként is Füles párti voltam, mindig is – jegyzem meg, némi engedménnyel.
Ez nem jelenti azt, hogy most elkezdek követelődzni egy Füleses bögréért. Arról szó sincs. Egyszerűen csak kicsúszott, ezen pedig már nincs mit változtatni. Nem szívesen hallgatom végig azt, amit mond. Tervem dugába dőlni látszik, korai hazamenetelemet illetően. Ujjaim egy pillanatra gyűrik az alattam lévő levegőt. Csendben maradok szavai után, hogy hallgathassuk egy kicsit a kórház sajátos zajongását, míg azon agyalok, mi is lehetne erre a megoldás.
- Majd… Megoldom valahogy. Valamelyik szomszéd biztos szívesen rám les néha – elmélkedem.
Nem, valójában nem hiszek ilyesmit. Hamarabb fogok valami mese által hazajutni, mint általuk. Már csak azért is, mert nem sok emberrel tartom a kapcsolatot az ott élők közül. Azokkal is csak köszönés szintjén, vagy esetleg egy-két szó a portással, semmi több. Vele viszont néha jót nevetünk. Talán ha őt említeném… Nem, az nem lenne elég. Minden bizonnyal az lenne a legjobb, ha anyámra hivatkoznék. Nem szép egy holt anyával kapcsolatban hazudni, mégis, valahol olyan, mintha egyik vágyammal kapcsolatban avatnám be Goldenwayt. Itt senki nem tudja, hogy anyám már nem él. És mégis ki kezdene el vitába szállni velem, ha közölném, hogy anyám hozzám költözik gyógyulásom idejére? Szerintem még az öreg sem merné zaklatni őt, hogy megtudakolhassa, mi ezzel kapcsolatban az igaz. Így ez a része meg van oldva. Legalábbis elméletben, aztán hogy mi lesz gyakorlatban… Majd kiderül. Szavaimból sejthető, hogy nem él velem senki. Senki olyan, aki gondoskodni tudna rólam. A kutyámat inkább nem említem. Bár ő is szívesen segítene. Talán rá kellene hivatkoznom. Elvégre Charlie a világ legédesebb pasija. Mindig figyel rám, ha nagy baj lenne, képes lenne kimenni az ajtón, hogy segítséget hívjon, arról nem is beszélve, hogy akár a hátán is vihetne az ágyamig, akkora teherbírással van. Tehát már van két… elméletben ember, akire hivatkozhatom. Valójában pedig egy se, csak egy négylábú, fekete szőrcsomó.
Hálásan nézek rá, miközben telefonjáért nyúlok. Egy ideig csak nézem a mezőn legelésző lovak képét. Az övéi volnának? Meglehet. Erre azonban most nem fogok rákérdezni. Csak belépek a hívás menüpontba, hogy üthessem a számot, ekkor azonban megállnak, egyébként lassú mozgású ujjaim. Egyszerűen lóg mutatóujjam a telefon kijelzője fölött, agyam pedig jár.
- Elfelejtettem. Nem emlékszem a számra. A telefonomban el volt mentve – sóhajtom.
A készüléket visszaadom neki, kissé csalódva memóriámban. Jó néhány számot képes volt megjegyezni, nem is értem, hogy ezt az egyet miért nem.
- Azért köszönöm – teszem még hozzá, mert tényleg rendes volt tőle, hogy ideadta volna és hagyta volna, hogy megeresszek egy hívást.
Ajánlatára csak pislogok. Sok mindent nem hittem volna róla, ami ma megtörtént. Többek közt ezt sem, ugyanakkor nem is értem, miért csodálkozom. Annyira kedves volt velem egész végig. Leszámítva néhány kínos percet, mikor csúf mód győzedelmeskedett felettem, jól használt lelki terrorjával. Erről eszembe jut fenyegetése. Nem bírom a fenyegetéseket. Egyszerűen nem szeretem és kész. Most viszont nem teszi. Ez nem is egy olyan fajta szívesség lenne. De vajon éljek vele? Senki más nincs, akire hirtelen rábízhatnám Charliet. Az ég világon senki.
- Charlie a kutyám. Egy fekete német dog és most az állatklinikán van. Ott tartották megfigyelésen, mert én a munkám miatt nem tudtam rá figyelni. Már jól van, de ma kellett volna érte mennem. Csak el kellene vinni a lakásomra és adni neki némi kaját. Onnantól kezdve boldogul. És ha szólnál a portásnak, hogy néha nézzen rá… Meg fog őrülni, hogy nem mehet sétálni, de legalább otthon lesz – magyarázok, remélve, hogy tényleg elvállalja.
Csipogója váratlan ér mindkettőnket. Figyelem, míg ellenőrzi, majd már tudom, hogy mennie kell, mikor rám emeli tekintetét. Elmosolyodva igyekszem nyugtatni, hogy rendben leszek. Mert így van. Tényleg megleszek magam is. Jobb is, ha nem tartanak szemmel, akkor tudok menni, amerre akarok. Nem mintha randalírozni akarnék. Nyugton fogok maradni, míg le nem telik az általam eltervezett egy hét. Rendes betegként fogok viselkedni és nem ugrálok, hogy hamarabb gyógyulhassak. Azért remélem, néha benéz hozzám valaki, még akkor is, ha csak egy vigyorra. Csak ne valami fellengzős barom legyen, aki a káromon örvendeni jön.
- Azon leszek. Menj csak! És… Leonard! Köszönöm! Köszönök mindent, dr. Washington! – szólok még utána, aztán kényelembe helyezem magam.
Itt az ideje belekezdeni hosszú és fáradalmas pihenésembe. Mit is kellene ilyenkor csinálni? Á, legalább egy tollat meg egy papírt kérhettem volna! Vagy egy könyvet, vagy mit tudom én mit! Halálra fogom unni magam. Valaki mentsen meg!
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:37 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Leonard & Scarlett
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: