Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Maddie & Jerry - What's for dinner?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Hétf. Május 08, 2017 9:21 pm Keletkezett az írás





Tudom, tudom... Abban maradtunk, hogy a kis négylábon grasszáló minitornádónk felbukkanása utáni héten hívjuk át a szomszédokat, ha már a szomszéd volt olyan jó fej, hogy ajánlott egy megbízható állatorvost. Mázli, hogy még aznap el is tudtuk vinni a kis dögöt, aki azóta egészen otthonosan érzi magát, ha mondhatom így, talán túlságosan is! Legalábbis a bosszúnak tudom be részéről azt, hogy miszlikbe aprította az egyik kedvenc ingemet, ami épp a szárítón lógott, és még némi macskaszőrt is hagyott grátisz gyanánt a párnámon. Szerencséje, hogy maximum olyan fordult elő mostanában, hogy Maddie-vel kettesben van itthon, olyan pedig egyszer sem, hogy az én egyedüli felügyeletemre lett volna bízva, mert kíváncsi vagyok, mikor találta volna meg drága nejem. A piknik kosárban. A szekrényben. A garázsban...
De most úgy sem a macska a lényeg, az a sunyi kis jószág most úgy is jól viselkedik, hogy imádott pótmamája is itt van, nem győzöm kihessegetni a konyhából, mert ha már vacsorára várunk vendéget, ne mászkáljon már macska az étel körelében!  Egyébként is kíváncsi voltam már, ki ez az oly sokat emlegetett, jó fej szomszédunk, akiről Maddie annyi jót mesélt. Komolyan mondom, ha nem említette volna legalább háromszor, hogy jegyben jár a pasas, a végén még elkezdtem volna féltékenykedni, hogy mégis, mi ez az egész?!
Sajnos a túlórák száma még mindig nem apadt az elmúlt hónaphoz viszonyítva, így mondhatni, még mindig több időt töltöttem a kórházban, mint otthon, ha pedig otthon voltam, az idő nagy részét akkor is alvással töltöttem... Tisztában vagyok vele, hogy hosszú távon ezt úgy sem lehet folytatni, pedzegettem is az igazgatónknak, hogy nem ártana felvenni néhány új orvost, ha már ekkora forgalmat bonyolít a kórház, de csak annyit mondott, dolgozik rajta. Hát... a semmitől több, nem igaz?
Mindenesetre egy újabb, túlórákkal teletűzdelt hét után itt a hétvége, az étel ínycsiklandozó illata betölti a házat, amíg pedig a vendégek érkezését várjuk, hol a terítéken igazgatok itt-ott – párhuzamosan sorakozzanak egymás mellett az evőeszközök, egyformára legyen hajtogatva minden szalvéta, egy gyűrődés se legyen a terítőn – hol pedig a konyhába sasszézok egy-egy puszival elterelve a fejeségem figyelmét, vagy épp falat sült krumplit csenni a háta mögül. Hiába, kezdek éhes lenni, és amúgy is 5 percen belül megérkeznek, ha pontosak! Bezzeg ha tudnám, hogy a sokat emlegetett Darren oldalán kit fogok ma viszont látni, biztosan nem lettem volna ilyen lelkes az estét illetően...!
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Hétf. Május 08, 2017 11:43 pm Keletkezett az írás



A macska maradt Dobby, bár menet közben az állatorvosnál kiderült róla, hogy kislány. De tényleg passzol hozzá a név, olyan mint egy kis házimanó. Szinte repked a lakásban, apró tappancsait gyorsan kapkodva, szempillantás alatt tesz kárt bármiben. Jerry tudtán kívül már nem csak az ingét tette tönkre, de összetört két vázát és számtalan poharat is a szőrmók. Ettől függetlenül nagyon élvezem, hogy itt van, és van kivel foglalkoznom nap közben.
Különösen ilyenkor jó, hogy van nekünk Dobby, amikor ennyire sokat kell dolgoznia szerencsétlen férjemnek. Nem értem miért nem látják be, hogy így előbb utóbb hibázni fog. Ha valakin ekkora a feszültség, az hibába torkollik, pedig én tudom, hogy Jeremiah mindent megtesz azért, hogy a maximumot nyújtsa. Aggódom érte, ezért is viszek minden nap neki be ebédet vagy vacsorát, ha hajnalban végez, elmegyek érte inkább én. Nem akarom, hogy beteg legyen, vagy baja essen a kimerültség miatt. Annál ezerszer fontosabb nekem.
De ma úgy látom kipihent és jókedvű is. Rég nem volt ilyen nyugis napunk, még a készülődés ellenére is. Dobby rohangál fel-alá, látom micsoda küzdelem őt egy helyben tartani, vagy rávenni arra, hogy ne rosszalkodjon. Fura, de nekem szót fogad, mintha kezdené megtanulni, hogy mit jelent a „nem szabad”. Darren és a barátnője hamarosan megérkeznek, és a vacsora is szinte tálalásra kész. Izgulok, hogy minden jól sikerüljön, hisz még sose mutattam be egy barátomat sem a férjemnek. Legalábbis férfi barátom még soha nem volt, a szomszédunk az első.
- Ne lopkodd már a krumplit! – szólok rá vigyorogva a harmadik puszival figyelem elterelős sültkrumpli lopkodás után. - Rosszabb vagy mint a macska, mindjárt itt lesznek a vendégek. – szépen próbálom a tányérok közepére halmozni a salátát, és rakosgatom be őket a hűtőbe szépen egymás után.
- Megjöttek! – izgatottan kapom fel a fejem, amikor meghallom az autót, ahogy leparkolnak a ház előtt. Megtörlöm a kezem, és adok egy nagy puszit Jerrynek. – Hol a cipőm? – kezdem el keresgélni a mára szánt csini magassarkút ahogy az egy ilyen vacsihoz passzol. A főzéshez viszont nem, szóval levettem, most meg eltűnt! Rohangálok a konyha és az előszoba közt mint pók a falon, meztelen talpaim csattognak a kövön. Aztán végül csak megpillantom a cipellőmet, ami csurig van egy alvó macskával. – Ennyit erről. – húzom el a szám bosszankodva, de a világért se kelteném fel a kis szőrmókot. A piros kis tűsarkú így parkoló pályán maradt, pedig szépen illett volna a kis tavaszias ruhámhoz is.
Még azelőtt ragadom meg Jerry kezét, hogy kopognának, de az izgatott vigyort nem tudom letörölni az arcomról. Olyan szuper lesz! Csak kedveljék egymást Darrennel, és tényleg nagyon szerencsésnek fogom érezni magam! Lucy annyira nem is érdekel, mert bár még csak egyszer láttam, futólag, nem tűnt valami érdekes lánynak. Ki tudja Darren mit eszik rajta, nekem leginkább egy nyakigláb cicababának tűnik elsőre. Aztán lehet a külső mögött több is lapul, de az ilyesmiben ritkán szoktam tévedni. Kinyitom az ajtót, de közben figyelek, hogy ha esetleg Dobby dezertálni akarna, idejében elkaphassam. Még nem igazán tud semmit a külvilágról, túlságosan hamar és alaposan megszokta a lakás biztonságát.
- Sziasztok! Gyertek be! – már adom is a két cuppanóst Darrennek, majd a barátnőjének is. Aki viszont mintha oda kövült volna a bejárati ajtóba. Észbe is kapok, hogy még nem találkoztak a férjemmel, így túláradó lelkesedéssel mutatom be őket sebtében a páromnak. A férfias kézfogáson már túl is vannak, az ahhoz színben passzoló halovány mosollyal együtt, ez jó jel! – Ő pedig Lucy, Darren menyasszonya. – csak állok, és várom, hogy ők is üdvözöljék egymást, és mehessünk be a nappaliba.
Vissza az elejére Go down

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Kedd Május 09, 2017 6:12 pm Keletkezett az írás



- Miért? Az is lopkodja a sült krumplit? – kérdezek vissza vigyorogva, de azért a krumplit azt csenem továbbra is, úgy is van elég, marad bőven elég a vendégeknek is. Meg amúgy is, a sült krumpli úgy az igazi, ha készülés közben lehet lopkodni belőle! Akár csak gyerekkoromban.
- Egyébként az nem kis teljesítmény, tekintve, hogy milyen ördögfiókát fogadtunk be a házba... – mondhatni, esélyem sincs rosszabb lenni, mint ő, tekintve, hogy alig vagyok itthon. Ha non-stop rendetlenkednék, és nem aludnék semmit, akkor még talán menne. De így?
Csak szélesen elmosolyodok a puszira, majd ráérősen battyogok a bejárati ajtó felé Maddie után. Ha már kocsival jöttek, úgy is idő, amíg idesétálnak a házig, nem igaz? Minek rohanjunk?
- Öhm... a helyén, mondjuk? – kérdezek vissza, kettőnk közül ő az, aki mindig mindent elpakol, pakol, rendezget, tőlem aztán kérdezheti nyugodtan, hogy mi hol van... gondolom, nem is szánta túlzottan komolynak, pláne, hogy mire felzárkóztam mellé, addigra ő is megtalálta a már keresett darabot.
- Amúgy áruld már el, komolyan magas sarkúban akartál flangálni idebent? A végén még elcsúszol a parkettán és megütöd magad. Mi a baj a papuccsal? – kérdezek vissza, mert ha még nem is akarja magát cuki állatkás mamusszal, vagy szöszmösz-zoknival égetni a szomszédok előtt, szerintem a papucs simán jó ilyen alkalomra. Nem munkahelyi vacsorán vagyunk valami étteremben, és remélem, nem is lesz olyan karót nyelt a hangulat.
Jót mosolygok Maddie lelkesedésén, pláne, amikor még a kezemet is megragadja mellé. Nem mint ha nem lett volna aranyos ezzel a véglelen lelkesedéssel átitatott készülődéssel... Már egészen kíváncsi vagyok, hogy mégis milyenek lehetnek a szomszédaink, és nem is kell sokat várni rájuk. Arcomon széles mosollyal lépek el az ajtóból, hogy befáradhassanak a vendégeink, egyből kezet is nyújtva Darrennek a bemutatkozáshoz, ám amikor fordulok, hogy a menyasszonyát köszöntsem, nos... az, hogy a szívem kihagyott néhány ütemet, még finom kifejezés. Ez most valami vicc?!
- Lucy? – szökik magasba a szemöldököm, mint ha csak értetlenkednék egy sort, mert nem jól hallottam, holott közel sem erről van szó... csupán amikor legutóbb találkoztunk, abban a motelszobában, akkor még Michelle néven mutatkozott be... Vagy Monica? Tudja a fene, elvégre nem beszélgetni mentünk a hotelbe, még pár hónappal ezelőtt... Mielőtt pedig Darren túlságosan meglepődne a hangnem miatt, már jóval hétköznapibb hangnemben folytatom is, a kezemet nyújtva.
- Örvendek a szerencsének. – teszem hozzá diplomatikusan, hisz nem tudom, a másik hogyan áll még ehhez az egészhez. Én nem, nem, nem, és nem akarom! Ez csak valami rossz vicc, ugye? Nem lehet, hogy pont _Ő_ legyen a szomszédunk... Persze bevallani az igazat a feleségemnek – vagy a vőlegényének – hogy honnan is ismerjük egymást, még annyira sem akarom, szóval csak némán, szemmel próbálok jelezni neki, hogy egy szót se! Abban meg csak reménykedek, hogy ő is hasonlóan vélekedik, bár miután én voltam az, aki szó nélkül felszívódott kettőnk közül – amikor Maddie-vel úgy döntöttük, megpróbáljuk ismét.
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Kedd Május 09, 2017 11:38 pm Keletkezett az írás



Néha elgondolkodok, hogy minek nekem még egy gyerek, hisz a férjemmel néha olyan, mintha egy ovist nevelgetnék. Mert igaz, az esetek többségében ő az aki vigyáz rám, és általában ő viseli a felelősséget is a mi kis „családunkért”, de most komolyan! Elég csak ránézni ahogy lopkodja a krumplit, és az embernek kedve lenne összeborzolni a haját és adni neki egy barackot.
- Nem, ő nem lopkodja, de neked lehetne több eszed mint a hat hetes macskának. – kidugom a nyelvem, és incselkedek vele én is. Mikor is játszottunk így legutóbb? Túl rég, annyi biztos. Csak vigyorgok, és vállat vonok. Nem éppen kisangyal ez az állat az tény, de a miénk. Én már most olyannak szeretem amilyen, és bár persze, próbálom tanítgatni de akkor se esek kétségbe ha így marad és ilyen rosszcsont lesz. Dobby már a mi kis családunk tagja, és mint ilyen, az „Ohana” szabályai szerint senkit nem hagyunk magára. Úgy szeretjük ahogy van.
Keresem a cipőmet, de nem találom. Itthon többnyire mezítláb mászkálok, de még vezetni is tizenkét centis sarkakkal szoktam. Mivel nem nőttem valami magasra, ezzel kompenzálok, nem túl gyakran viselek tornacipőt. Sőt, volt már, hogy az egész napos túrázás után fel kellett vennem egyet a kis topánkáim közül, hogy ne fájjon a lábam. De hiába találom meg a cuki kis cipellőm, ha egyszer a macska fekszik benne és jóízűen horpaszt. Marad a helyén.
- Az a bajom a papucsommal, hogy egyrészt mamusz, és rózsaszín kiscicás, – én kértem ilyet, és imádom is, de Jerryn kívül más soha nem láthat benne vagy szörnyethalok a szégyentől – másrészt Dobby belepisilt tegnap szóval ki kellett mosnom. – mondom még gyorsan, mielőtt ajtót nyitnánk a vendégeknek. Örülök Darrennek, és nem véletlenül voltam olyan izgatott. Ma vagy tízszer néztem meg a blogján a receptet, hogy jól sikerüljön, és nem akarok kudarcot vallani. A szőlő levélbe csomagolt tőkehal filé igenis bonyolult, még ha nem is tűnik annak, a szifonos zöldborsó hab pedig szerintem minden próbálkozásom ellenére pocsék állagú lett, így ahhoz majd a segítségét kell kérnem. Remélem nem veszi zokon… Kész gasztro show-t szerveztem mára, hiszen Darren nem csak a szomszédunk de mára az egyik legjobb barátom is, és a kedvenc gasztro-bloggerem.
És kezet fognak, aminek én személy szerint nagyon örülök! Kicsit aggódtam, de az első reakció úgy tűnik pozitív. Csak Lucyt nem értem, hogy miért kövült oda az ajtóba, és észre sem veszem, hogy Jerry milyen meglepett. Biztos szokatlannak tartja a nevét, szerintem is elég hülyén cseng.
- Lucy. – ragadja meg a lány a felé nyújtott kezet és gyorsan megrázza, én pedig szépen terelgetek be mindenkit az ajtóból hiszen ha túl sokáig nyitva hagyjuk, kiszökik az állatunk. A lány persze csak áll ott, és bámulja a férjem de ebben nincs semmi meglepő. Bizony, ilyen dögös! ÉS csak az enyém! Talán a hormonok teszik vagy nem is tudom, de túlárad bennem a büszkeség ahogy a pasimra nézek.
- Lucy, elrabolnám a párodat egy percre, csak valamit muszáj megkérdeznem a vacsihoz! – már ragadom is meg Darren karját, és indulok meg a konyha felé, de aztán észbe is kapok. – Jerry, megtennéd drágám, hogy töltesz nekünk bort? Szórakoztasd a vendégünket amíg mi a laborban kotyvasztunk. – kuncogok mit sem sejtve az előszobában kialakult feszültségről. Épp elég nekem a saját izgatottságom, hisz remélem jó esténk lesz. Várom, hogy Darren kövessen, és gyorsan gatyába rázzuk azt a szószt.
Vissza az elejére Go down

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Szer. Május 10, 2017 9:28 pm Keletkezett az írás



- Több eszem is van. Már tudok egyedül fürödni, és nem úgy, hogy tetőtől-talpig végignyalogatom magam, képes vagyok úgy közlekedni, hogy ne tegyek kárt mindenben, sőt, én egyedül is életképes vagyok! – dicsekedtem büszkén, és roppant komolytalanul, mert nyilván napestig lehetne sorolni, mi mindenben vagyok jobb, mint az a kis szőrgolyó... Igaz, dorombolni nem tudok, de csak kompenzálja számos egyéb jó tulajdonságom ezt a hátrányt, nem igaz?
- Látod? És én még a cipőidet sem foglalom le! – súgom oda Maddie-nek csendesen, nehogy felébresszük a „kölyköt”, amikor pedig a mamuszt emlegeti, csak elvigyorodok – És? Mi a gond vele? – mármint azon kívül, hogy rózsaszín és cicás, igaz, ahogy folytatja a mondandóját, igazat kell adnom neki. Így már én se venném fel a hejében, akármilyen kényelmes is.Csak tudjam meg, hogy az én cuccaimat is összekeveri a macskaalommal, tuti hamar megtanul repülni. De majd máskor, hisz itt vannak a vendégek!
Darren már az első pillantásra is szimpatikusnak tűnik, egy kézfogást követően terelgetem is bentebb, hogy aztán lábon hordjak ki egy szívinfarktust, ahogy meglátom a kedves menyasszonyát... vagy Maddie szavaival élve, azt a „bögyös vöröst”, akivel hetekkel ezelőtt találkozgattam munkaidőn kívül... Ha nem sokkolt volna ennyire a tény, hogy itt van, még titkon meg is lapogattam volna Darren vállát, hogy hasonlóan jó ízlésünk van, így viszont?
- Persze életem, menjetek csak. A többit meg bízd ránk. – legyintek Maddie-ék felé, menjenek csak a konyhába, mielőbb, igaz, annak nem sok híja van, hogy a „szórakoztasd a vendégünket” utasításra nem sírok fel valahol a lelkem mélyén. Ó, ha tudná, amit mi... De hála a jó égnek, hogy nem tudja, mert egyrészt lángra lobbanna zavarában, másrészt élve nyúzna meg! Vagy ha azt nem is, de esélyesen aludhatnék a kanapén, és nem szólna hozzám napokig.
- Te meg hogy a fenébe kerülsz ide?! – bukik ki belőlem, igaz, csak suttogó hangerőn, Lucy felé fordulva, amikor a párjaink eltűnnek végre a konyhába – Mi ez az egész? Nem rémlik, hogy amikor találkoztunk volna, viseltél volna gyűrűt. Most meg komolyan azt akarod mondani, hogy szomszédok leszünk?! – kérdeztem csöppet kiakadva. Nem mint ha rajtam lett volna akkor gyűrű, amikor épp egymásba gabalyodva hemperegtünk abban a bizonyos hotelszobában, de inkább bele se akarok belegondolni, hogyan kéne megbirkózni ezzel az egésszel... tudom, a visszanyalt a fagyi tipikus esete, még eggyel több ok, hogy minden létező túlórát bevállaljak. De a pattogás és méltatlankodás közben azért arra is volt időm, hogy a nappaliba sétálva egy palack bort kiválasszak, átnyújtva Lucynak, én meg addig elkezdtem a poharakat előszedni a szekrényből.
- Madison előtt egy szót sem, világos? – nézek rá szigorúan, mert mást sem hiányzik, mint hogy kirobbanjon a balhé. Gondolom neki sem, így feltételezem, képesek leszünk valahogy jó pofát vágni a vacsihoz, és átvészelni?

- Hmm, az illata alapján jónak tűnik. Elkérhetem a receptet? – szólalt meg Darren poénkodva, mint ha nem ismert volna rá a saját receptjére. Még úgy is, hogy kinézetre lehetetlenség ugyanazt a látványt produkálni, mint egy szakács esetében, a rutin és a tapasztalat híján. Arról nem is beszélve, hogy a gasztro-fotózás is külön műfajnak számít!
- Mondd csak, Madison, mi az amit kérdezni szerettél volna? Valami nem volt egyértelmű a leírásnál, vagy esetleg elírtam valamit? Pedig át szoktam nézni, mielőtt posztolom! – esküdözött egy sort a blogon lévő receptek miatt, miközben várt, mi az, amiben segíteni tud? Akár szóban, vagy fakanalat ragadva.
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Szomb. Május 13, 2017 7:07 pm Keletkezett az írás



- Kár, hogy már tudsz egyedül is fürödni. – alig tudom visszatartani a kibuggyanó nevetést – De amiért ennyivel ügyesebb vagy mint Dobby, aludhatsz te velem! – már épp hajolnék oda hozzá, hogy megcsókoljam és a fülébe súgjam, hogy vele amúgy is szívesebben alszok mint a szőrmókkal, amikor megérkeznek a vendégek.
Cipő mániás vagyok. A hálószoba mellett, a gardróbban van egy falfelület,  az egészet a Szex és NewYork filmből másoltam. Amint megláttam ott a dögös tűsarkú tároló rendszert, már akartam is! Nekem is szépen, katonás sorban állnak rajta a Louboutin és Manolo Blahnik cipellők. Sok más mellett, színsorrendben, formák szerint, kedvenceket központi helyen tároló rendben… Persze, hogy felvenném amit ide készítettem, de ha egyszer a szőrpamacs ebben alszik, akkor ebben alszik. Egyébként, egyre sötétebb a szőre, már szinte fekete. Napról napra egyre csinosabb a mi kis babácskánk! Hiányosságai viszont vannak, például az almot még nem mindig találja el. De hát még olyan kevés ideje volt megszokni! Persze, hogy nem megy mindig!
De azt is érzem, hogy Jerry nem igazán kedveli, és így nekem hiába is a szemem fénye, ha a férjem ki nem állhatja, akkor mennie kell majd a háztól. Még adok nekik egy-két hetet, de nem akarom megvárni míg túlságosan is a szívemhez nő a kis drágaság. Már most is túlságosan szeretem. Csak rá pillantok, ahogy ott alszik a cipőmben, és… imádom. Már csurig van az instagramom, vagy ezer képet készítettem már róla.
Valamiért nem tűnik fel, hogy Jerry milyen feszült lett, és az se igazán zavar, hogy Lucy úgy bámulja. Megszoktam már, hogy a nők így néznek a pasimra, ennyitől még nem akadok ki. A zöldborsó hab viszont nem várhat, így el is rabolom Darrent teátrálisan. Nagy, cuppanós puszit dobok a kedvesemnek mielőtt eltűnnénk a konyhában Darrennel. Elmosolyodok amikor viccelődik.
- Köszi! Én már kóstoltam, az ízével nincs baj. – sóhajtok mégis csalódottan, és hogyom, hogy megnézze a trutymót ami sehogy se akar hab lenni. De még habhoz hasonló sem, inkább olyan mint az élénk zöld ogre-takony.
- Lehet, hogy nincs benne elég kötőanyag? – kérdezem reménykedve, és várom az ítéletét. Közben mellé osonok, figyelem, hogy mit csinál. Hátha legközelebb egyedül is meg tudom oldani a problémát. – A leírással szerintem semmi baj, én rontottam el valamit. Menthető vagy reménytelen? – kérdezem nem kevés lemondással a hangomban. Oké, elcsesztem, de valamit csak ki tudunk találni! Aztán, enyhítve saját feszültségem, a konyha pultra huppanok, imádok ezen ücsörögni.
- Amúgy is borzalmasan tálalok, ezt még meg kellene tanulnom. Valahogy, azt hiszem nincs érzékem hozzá.

A lány nem érti, hogy Jeremiah miért van így kiakadva. Nincs abban semmi rossz amit csináltak, sőt! Határozottan kellemes volt. Ez a kis szürke egér, mániákus-pedáns törpe a nevetségesen nagy szemeivel meg a szeplős bőrével, aki a felesége… EZ biztosan nem volt képes megadni mindent az ágyban, valószínűleg ezért is keresett a jóképű orvos jobb társaságot. Kár, hogy úgy eltűnt, de talán most megtudhatja miért?
- Te sem viseltél gyűrűt. – vonta meg kecsesen a vállait, hogy a vörös fürtjei csak úgy táncoltak meztelen vállain. – Már szomszédok vagyunk, Jerry. De van ennek előnye is. – buja mosolyra húzódtak az ajkai. Miért is ne? Egymás szomszédságában lakva, mégis csak könnyebb lesz összehozni azokat a légyottokat! Bizalmaskodva lépett közelebb, miközben a bort tartotta, majd egészen közel hajolt a férfihoz.
- Lazíts, így elrontod a játékot, Jeremiah! – búgta szinte kéjesen a fülébe, majd hátrébb lépett – Darrennel nyitott kapcsolatban élünk, azt csinálok amit akarok. Téged tán rövid pórázon tart az asszonykád? – alig tudta leplezni a megvetését amit Madison iránt érzett. Hogy lehet egy ilyen jelentéktelen kis libának ilyen férje?! Ráadásul történetesen ez a pasi csúnyán ejtette is őt, vélhetően ezért a formátlan nőcskéért… bosszút forralt.
Vissza az elejére Go down

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Hétf. Május 15, 2017 11:30 pm Keletkezett az írás



- Kár? Inkább szerencse... Elég szar lenne a helyzet, ha ennyi idősen nem menne. – vagy mert szellemileg nem ütöm meg azt a szintet, vagy valami bénulás, vagy durva sérülés miatt... egyik jobb mint a másik, és bár megvan annak is a maga szépsége, ha fürdetik az embert, de azért én örülök, hogy egyedül is megy. Pláne, mert attól még így is lehet néha a másikat, nem igaz...? De majd máskor, most úgy sem lenne elég idő ilyesmire, pláne, hogy hamarosan a vendégek is megérkeznek, nem kis örömünkre, meglepetésünkre... kinek mi.
- Persze, persze, menjetek csak, semmi gond. – hessegetem Maddie-éket a konyha felé, hogy aztán mi meg azzal a lendülettel induljunk az ellenkező irányba, a nappali felé. Minél távolabb, annál jobb, nem igaz...?


- Ha ízre jó, akkor az már félsiker. Az állaga nem akar olyan lenni, amilyennek kéne? – kérdez vissza Darren, ám igen, elég csupán egy pillantást vetni arra a bizonyos emlegetettre, hogy nyilvánvalóvá váljon a probléma.
- Ha a receptben beírt arányokat betartottad, akkor nem az lesz a gond. Inkább arra tippelnék, hogy kevés a levegő benne. Rendesen felráztad a szifont? Vagy volt elég gáz a patronban? – találgatott, tekintetével az említett tárgyat keresve, aztán ha esetleg idő közben előkerült, akkor alaposabban szemügyre vette, hol lehet a hiba?
- Azt nem mondanám, hogy menthetetlen, esetleg új patronnal újrapróbálni? Már ha akad még itthon. – tette hozzá, miközben jókedélyűen legyintett a tálalás kapcsán – Annyira nem vészes az sem, ha gondolod, mutatok néhány egyszerű, de mutatós trükköt. Vagy akár neten is jókat lehet találni. – mesélt tovább, a pulthoz lépve, hozzádőlve.


- Touché. – adtam igazat Lucynak, mert nem fogok leállni magyarázkodni, hogy miért nem volt rajtam... pláne, mert végképp nem tartozik rá.
- Előnye, mi? Nem is tudom, mit mondjak. Hurrá? – kérdeztem vissza cinikusan, a fejemet rázva, hisz képtelenség az egész, ő sem gondolja komolyan, hogy pont a párjaink orra előtt akar ilyen játékot játszani. Értem én, hogy izgalmas lenne, pláne, hogy a lebukás veszélye is sokat dobna rajta, de akkor is!
Ahogy meghallom, hogy lazítsak, cask egy feszült szusszanással fújom ki a levegőt. Igaza van, csoda, hogy eddig még nem tűnt fel a feleségemnek, hogy milyen ideges lettem egy szempillantás alatt, ahogy ezek megérkeztek, igaz, amikor Lucy a fülemhez hajol, szinte reflexből lépek én is hátrébb.
- Nyitott kapcsolatban, jegyben járva? Ejha... – kerekednek el a szemeim a meglepetésből, azt meg magam sem tudom hirtelen, hogy ez a kettő együtt inkább meghökkentő, vagy röhejes... De legalább ismét bebizonyosodott, hogy minden kapcsolatban vannak problémák. Üdítően megnyugtató, hogy nem csak nálunk.
- Nincs szüksége semmi ilyesmire. Én is azt csinálom amit akarok, és döntöttem. – emelem fel a kezem úgy, hogy jól láthatóvá váljon rajta a karikagyűrű. Ami igaz, eddigi találkozásaink alatt sosem volt az ujjamon, de most már Lucy is megcsodálhatja.
- Inkább hozd a bort és menjünk, essünk túl ezen az estén... – fogom a poharakat, azzal a fejemmel intek is, vissza a konyha irányába. Mehetünk végre, vagy van még bármi gondja-baja?
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Pént. Május 19, 2017 11:58 pm Keletkezett az írás



Furcsa, hogy néha már attól elkap a méreg, ha csak ránéz a férjem egy másik nőre. Most viszont semmi bajom azzal, hogy egy ilyen Miss Ausztrália, vörös, bögyös-faros csajjal hagyom kettecskén a nappaliban. Nincs okom féltékenynek lenni, hiszen azt hiszem még akkor sem működött ilyen jól a kapcsolatunk mikor összeházasodtunk. Nincs két hete, hogy megbeszéltük a dolgokat, és a család, kisbaba mellett döntöttünk. Ugyan mi okom lenne arra, hogy balhézzak? Ha csak halványan is megfordulna a fejemben, hogy egy harmadik is a képben van, hát biztos, hogy nem azon morfondíroznék, hogy mi is legyen a csöppségünk neve, hanem azon, hogy Bob milyen pontokban készüljön alaposan a válóperre.
Lucy nekem nem ellenfél. Soha nem is lehetne az, hiszen én mindenek felett bízok a férjemben. Mintha abban a pillanatban, amint rábólintottam a gyerekre, máris elfelejtettem volna, hogy miket is művelt a kedves férjem nélkülem. Mert bizony csajozott, és ha a pletykáknak lehet hinni, nem is kicsit. Szeretném tudni, hogy miért, és régóta akarom azt is tudni, hogy még mindig tart-e ez a dolog vagy már vége van. Szeretem őt, de ezeket tudnom kellene szerintem. És persze mások szerint is.
Jókedvűen dobok hát egy puszit Jerrynek mielőtt a konyhába vetnénk be magunkat Darrennel.
- Azt hiszem nem is kérdés, hogy az állagával van baj – jegyzem meg mosolyogva, miközben a művemben „gyönyörködök”. Ronda, legkevésbé sem étvágygerjesztő. Nem is igazán értem miért lett ilyen, lehet tényleg én rontottam el valamit. Bár az az igazság, hogy a többi étel is így néz ki amiket főzök, szóval… hát, ki tudja.
- Hát, én próbáltam. – mentegetőzök, hiszen egy kicsit se ráztam fel azt a vackot! Arról egy szó se volt a receptben. Nyilván vannak akiknek ez egyértelmű, de nekem nem az. Hiába a több évnyi konyhai rutinom, azért még… hát, vannak hiányosságok. – Hozok egy másik patront! – máris nekiállok keresgélni a fiókban. De sehogy se akar a kezembe akadni, elég kínosan érzem magam. Biztos elfelejtettem, hogy hová is tettem legutóbb. Vagy Jerry, ő segített betekerni abba az izébe. – Egy pillanat, megkérdezem Jerryt, hogy hová tette! – szaladok ki a nappaliba nagy lelkesen. Bár ne tettem volna!

Olyan távolságtartó ma a lánnyal Jeremiah. Azt hitt jobban fog örülni a viszontlátásnak. Őszintén szólva, még soha nem tették Lucyt lapátra, és meg se fordult a fejében, hogy a doki visszament a feleségéhez. Hiszen nem beszéltek valami sokat, de abban a néhány percben is elmondta neki, hogy épp válófélben vannak vagy mi. A részleteket hajlamos volt elfelejteni, amúgyis a pásztorórák voltak a lényegesek, nem a beszéd.
- Legyél velem kicsit kedvesebb! – szúrta oda halkan, kissé fenyegetőn. Nyilvánvaló, hogy játszott csak vele Jerry, de nem tudja még kivel is kezdett… aztán még hátrál is. Mi változott meg ennyire? Mit tud ez a kis béka, hogy így kivonta a dokit Lucy bűvköréből?!
- A tiéd épp úgy elég nyitott volt, tigris! – emeli magasra az állát, hiszen senkinek sincs joga ítélkezni. Neki így jó, tesz amit akar, azzal randizik akivel akar. A gyűrű meglobogtatása csak olaj volt a tűzre. Amikor Jerry a konyha felé indult volna, elé perdült, és szájon csókolta. Még a padlón széttörő poharak zaja sem zavarta meg, hisz elhatározta, hogy ezt az unalmasnak ígérkező estét valahogy élvezhetővé fogja tenni. Fene se gondolta, hogy az a tudálékos kis törpe épp ekkor lép majd be a szobába!


Órák óta gubbasztok a gyerekszobában. Nem vagyok hajlandó arról beszélni ami ma este a házunkban történt, nem és nem! Dobby mit sem ért az egészből, egy ideig szaladgált itt körbe-körbe, de inkább a fotelba telepedett és békésen horpaszt. Egy ideig ahogy a padlón ültem, hátam az ajtónak támasztva, keservesen zokogtam, és a fejem ütemesen ütöttem az ajtóhoz. Pedig tudtam, hogy mindenféle nőkkel hempergett, de álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is vendégül látok egyet is közülük a házunkban. Nem tagadom, az összeomlás szélén álltam, csak sírtam és motyogtam, hogy mit tettem, amivel ezt érdemeltem? Hogy egy ilyen nyakigláb Miss Ausztrália a szemem láttára csókolgatja a férjemet.
Aztán elmúlt. Csak bámulok magam elé, az üres kiságyra és fogalmam sincs mit tegyek. Hiszen megfogadtam, hogy nem vetem a szemére amit a külön töltött időben tett. Megígértem, és be is akartam tartani a szavam, de a rohadt életbe is, ezért kellett volna már rég beszélnünk ezekről a dolgokról! Az egészben az a legpokolibb, hogy még mindig jobban szeretem az életemnél is, nem akarom, hogy ez közénk álljon. Közben pedig látni sem bírom. Tudni akarom, hogy miket művelt azzal a kikent kurvával és az összes többivel is! Tudni akarom, hogy kivel, mikor, mit, hányszor csinált! Tudni akarom, hogy tényleg ennyire gátlástalanul hempergett-e össze vissza mindenkivel akit csak hanyatt tudott dönteni. Kellett annak a vörös ribancnak kinyitnia a száját! Minek dörgölte az orrom alá, hogy a férjem szeretője volt?! Miért?! Mit tettem én ellene, hogy így porig kellett aláznia?!
Újra elkezdenek a kövér könnycseppek peregni az arcomon. Pedig minden olyan jól alakult! Már túl vagyunk a vizsgálatokon is, csak pár labor eredményre várt Jerry… de már szívvel-lélekkel a baba projekten ügyködtünk mindketten, vitaminokat szedek, és… A kiságyra siklik a tekintetem újra. Tulajdonképpen üres is meg nem is. Bizonytalan léptekkel állok fel és megyek oda, egészen elzsibbadtam itt az ajtóban ülve. Kezembe veszem az apró műanyagot, és a tenyerembe szorítom. Ahogy a mamám mondta a telefonba mikor ma délelőtt megcsináltam a tesztet... egy anya az ilyesmit megérzi. Hogyan tovább?
Visszamegyek az ajtóhoz, és kicsúsztatom alatta a résen át. Csak hogy tudja az én drága férjem, hogy tulajdonképpen miért is akadtam ki annyira, hogy a vörös démont a hajánál fogva rángattam ki a házból…
Vissza az elejére Go down

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Vas. Május 21, 2017 8:37 pm Keletkezett az írás



- Azt sejtettem. – húzódik féloldalas mosolyra Darren szája, türelmesen várva, hogy előkerüljön az a bizonyos patron – Semmi gond, menj csak! – biccent végül, mielőtt visszafordulna a trottyos borsóhab felé. Legalábbis addig mindenképp, amíg a padlón landoló üvegek hangja fel nem kelti az ő figyelmét is...

- Ahogy kívánja, hölgyem! Csak ön után! – hajolok meg kissé a másik előtt, ezen aztán ne múljon, olyan angol gentlemanné avanzsálok az estére, amilyet még a hollywoodi filmekben sem pipált, addig, amíg nem akarja csinálni a műsort a feleségem előtt. Mert egy dolog udvariasnak, kedvesnek lenni, és teljesen más dolog az, hogy nehezen viseli azt, hogy eltérő véleményen vagyunk – ő folytatná a viszonyt, részemről azonban vége.
- Ahogy mondod, pontosan ott a hangsúly, cica. Volt! – adok igazat a nőnek, mielőtt még felemeltem volna a gyűrűmet nyomatékosság gyanánt. Akkor nem hiába nem volt rajtam, azóta meg nem véletlenül került vissza a helyére, akár tetszik neki, akár nem, nem az ő döntése. Már indulnék is vissza a konyhába, hogy csatlakozzak a többiekhez, amikor megindul az a bizonyos lavina...
Előbb a padlón csörrenő szilánkok hangja késztet megállásra, aztán mielőtt egyáltalán a csörömpölő irányába kaphatnám a fejem és számon kérhetném, mégis mi a fenét képzel magáról, már Lucy csókja fojtja belém a szót, s úgy tűnik, hiába lököm el magamtól, ahhoz nem elég gyorsan, hogy Maddie ne legyen szemtanúja a pillanatnak.
Mielőtt még leállíthatnám, már neki is esik Lucynak, mit sem törődve attól, hogy nem feltétlenül egy súlycsoport, nekem meg egy pillanatra még a lábam is földbe gyökerezik a lábam a látottaktól, megpróbálva felidézni, láttam-e valaha is hasonlóan dühösen őrjöngeni a feleségemet? Vitáink voltak, igen, de egyik sem más nők miatt...
- Maddie, elég! Most rögtön fejezd ezt be, mégis, milyen viselkedés ez? – ő hívta őket vendégségbe, erre most a hajánál fogva rángatja ki az utcára a másikat? Nem mint ha magam nem haragudnék Lucyra a kis műsora miatt, de attól még kultúráltabb módon is hazaküldhetjük őket. Persze úgy tűnik, a két vadmacska egyáltalán nem osztja a véleményemet, hiába a szép szó a feleségemnek, ráadásul Lucy is úgy üt, rúg, karmol, ahogy csak tud, a viszonyunkról sztorizgat csak hogy a lehető legnyilvánvalóbban Maddie orra alá dörgölje a viszonyunkat, én hiába mennék, hogy szétszedjem őket, mintegy végszóra Darren is beesik, hogy aztán szintén becsatlakozzon a buliba, kísérletet téve, hogy Maddie-t leszedje a kedves menyasszonyáról, amitől meg aztán megint az én agyvizem szökik az egekbe, mert a fenébe is! A saját házunkban csak ne cibálja a nejemet, pláne azok után, milyen szart kavart a barátnője!
Ha valami Hollywoodi filmben láttam volna hasonló jelenetet, biztos jót szórakoztam volna rajta, így azonban valahogy csöppet sem volt ínyemre az egész. Mire sikerült a küszöbön kívül tudnunk a vacsoravendégeinket, addigra szerintem a legkevesebb, hogy néhány kék-zöld folttal mindenki gazdagabb lett, ha nem többet, nekem még egy monoklit is sikerült bezsebelnem idő közben. Ki gondolta volna, hogy egy gasztroblogger ilyen szó kondiban van? Kár, hogy mire a konyhából szereztem némi konyharuhába csomagolt jeget, hogy az arcomat jegeljem vele, addigra Madison is bezárkózott az egyik szobába, s hiába minden kérés, könyörgés, szép beszéd, fenyegetőzés, valahogy egyik sem ért sikert nála. A legrosszabb pedig, hogy még meg is tudom érteni, ha a helyében lennék, valószínűleg én sem reagálnék különbül. Strázsáltam hát egy darabig az ajtó előtt ácsorogva, ajtófélfának dőlve, aztán amikor a jég olvadni kezdett, tettem egy újabb kitérőt a konyha felé.
Hiába maradt ki az ebéd, mégis, most valahogy nem bírtam ránézni a kajára, abban a tudatban meg pláne nem, hogy ez is drágalátos szomszédunk receptje alapján készült... így jobb híján inkább nekiláttam, hogy kicsit romeltakarítsak – összeszedtem a törött üvegszilánkokat, mielőtt még valamelyikünk belelép, hisz míg Maddie legalább mamuszt szokott húzni, én mindig is előszeretettel mászkáltam mezítláb, sőt, még Lucy kitépett vörös tincseit is eltüntettem a folyosóról...
Az órák teltek, múltak, én időről időre újra kisérletet tettem, hogy szóba elegyedjek a nejemmel, de a helyzet sajnos továbbra is változatlan, bennem pedig egyre jobban tudatosult, hogy milyen szar is a helyzet. Bizonytalan vagyok, hogy mi is lenne a megoldás... maradjak és beszéljek hozzá, amíg meg nem unja, és végre válaszol? Vagy hagyjak neki teret, hisz egyedül akar lenni? A fenébe is, már mindkettőt próbáltam, és mégsem segített! Végül csak tanácstalanul rogyok le én is a földre, az ajtó túloldalán, nekitámaszkodva, hisz egyszer úgy is elő kell másznia abból a szobából, nem igaz? És akkor kénytelen lesz szembenézni velem, beszélni, ha már át akar jutni rajtam.
Hallom, hogy az ajtó túloldalán mozgolódás támad, de sok jelentőséget nem tulajdonítok neki, hisz eddig sem érkezett válasz semmilyen érdeklődésemre – amikor azonban az oly jól ismert kis gyógyászati segédeszköz felbukkan mellettem a küszöb alól érkezve, csak értetlenül pislogok, hogy most ez hogy kerül képbe? Egyáltalán minek csinál tesztet, amikor a kórházban szinte már minden létezőt elvégeztünk, már csak néhány eredményre várunk?
Igen ám, de elég egy pillantást vetnem a teszre, hogy a szívem kapásból kihagyjon egy ütemet, ha nem kettőt. Két csík? Persze tisztában vagyok vele, hogy mennyire csalókák tudnak lenni az ilyesfajta tesztek, de akaratlanul is gyorsabban kezd verni a szívem, pár másodperccel később már fel is pattanok a helyemről.
- Maddie? Nyisd ki, kérlek! – indítok újabb ostromot azért, hogy beengedjen, hogy szóba álljon velem, vagy legalább láthassam, ha szólni nem is akar, így ha rövid időn belül nem kapok semmi választ, akkor egyre türelmetlenebbül sürgetem, kopogok az ajtón, mit sem törődve azzal, hogy mennyire zsibbad el az öklöm tőle.
- Maddie, esküszöm, ha nem nyitod ki most rögtön, akkor betöröm azt a nyomorult ajtót. – tessék! Úgy is mindig az a baja, hogy nem akarok semmit sem megígérni, nos, azt hiszem, ez esetben a hangom kellően árulkodó ahhoz, hogy tudja, tényleg komolyan gondolom. Hogy hogyan, azt még magam sem tudom, de van elég szerszám a kerti fészerben, valamelyik segítségével csak kinyitom azt a nyomorult ajtót, nem igaz?
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Vas. Május 21, 2017 11:08 pm Keletkezett az írás



Minden egy pillanat alatt történt. Megpillantottam Jerryt a nappaliban, ahogy Lucyvel csókolózott, és elmentek otthonról. Gondolkodás nélkül lódultam neki, először csak le akartam keverni egyet annak a nőnek, de látva a magabiztos, önelégült, gonosz mosolyát… végképp elgurult az a bizonyos gyógyszer. Azonnal a hajának estem, és bevallom őszintén még én sem hallottam soha ilyen hangokat kijönni a torkomon, úgy üvöltöttem vele. Valamiért nem lepődtem meg azon, hogy egy nagy adag vörös póthaj maradt a kezemben, elvégre ilyen hullámos, dús hajkorona elég ritka lenne!
Nem tagadom, azzal az egyértelmű szándékkal csimpaszkodtam a hajába, és mentem bele a közelharcba, hogy minimum kikaparom a szemét. Elég volt egyetlen pillantást vetnem ugyanis a csók után Jerryre, és láthattam, hogy nem ő kezdeményezett. Ez alkalommal! Mert ez a „kedves” nőszemély elmondta nekem, hogy milyen csudajó kis kalandjaik voltak. Forogni kezdett a gyomrom, és eddigre már szerencsére sikerült kitennem a szűrét a házból.
- Fogd be! – kiabáltam oda a férjemnek amikor olyan végtelenül nevetségesen próbált lenyugtatni. Nem vagyok gyerek! Ne akarjon megnevelni, pláne nem, amikor épp a macájával rendezem amit rendeznem kell! Mégis, elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra lankadjon a figyelmem, így Lucy ügyesen gyomorszájon is vágott, hogy a döbbenettől egyből térdre is estem. De nem kellett sok hozzá, hogy onnan alulról támadjak, és a bokáját megragadva vigyem földre, hát ezért nem éri meg mindig tűsarkút viselni.
Pontosan nem emlékszem, hogy mikor hagytuk abba a balhét vagy miért. Arra emlékszem, hogy a végén már leginkább csak próbáltam nem hallgatni amiket mondott Lucy, hogy bántson, és valahogy mögé akartam kerülni, hogy nehogy véletlenül eltalálja a hasamat a nagy kapálódzása közben. Aztán Jerry bement a házba, én pedig egyenesen a baba szobába, mint egy vert sereg – szó szerint.
Eleinte persze csak sírtam mert nem tudtam mi mást tehetnék. Aztán ahogy lenyugodtam, és hallottam ahogy Jeremiah kérlel, könyörög, próbál rávenni, hogy beszéljük meg, majd indulatosan fenyeget, és megint kérlel… Néha olyan kétségbeesést hallok ki a hangjából mint soha azelőtt. Nem akarom látni. Az állkapcsom fáj, szerintem vagy Lucy vagy Darren alaposan állon könyökölt, hogy még a fogaim is sajognak belé. A bal orcámon egy karmolás van, szerencsére nem mély, de elég feltűnő helyen van. A karom is fáj, zsibbad, és így néhány óra elteltével már látszódnak is a lila ujjnyomok rajta, ahogy Darren és Jerry felváltva próbáltak leszedni a macájukról. Bár valószínűleg nem a férjem keze nyomát viselem, ő sose érne hozzám ilyen durván, ha jól emlékszem a derekam próbálta átkarolni és úgy elvonszolni Lucy közeléből. Amikor eljut az agyamig, hogy milyen nevetségesen viselkedtünk, elszégyellem magam. De ki ne reagált volna így a helyemben?
Úgy döntök, hogy el kell kezdenem kommunikálni a férjemmel, ha azt akarom, hogy még egy ideig az is maradjon. Mielőtt még kicsúsztatnám az ajtó alatt a tesztet, gondolkodok. Tudom, hogy mérges lesz, amiért így elborult az agyam, és nem gondolkodtam, nem jutott eszembe, hogy a legkevésbé sem kellene verekedni, inkább vigyáznom kellett volna magamra.
Jaj Pöttöm! Ha ott vagy bent, remélem nagyon kapaszkodtál!
Aggodalmasan harapdálom az ajkam, és simogatom a hasam egy kicsit. Végül is, el akartam neki mondani úgyis, nem tudnám magamban tartani sokáig és nem is akarom. Szóval, kicsúsztatom a tesztet és várom, hogy mit reagál. Beletelik néhány másodpercbe, pedig tudom, hogy az ajtó előtt van. Valószínűleg épp úgy nem hisz a szemének ahogy én. Nem így akartam ezt az egészet, jobb lett volna, ha tudunk örülni vagy ilyesmi, de… hát, most már ez van.
- Nem! – vágom rá azonnal. Nem nyitom ki az ajtót, felejtse el. Ahogy kopogtat, vagy inkább ököllel veri az ajtót, egyre jobban elönt a kétségbeesés. Talán ő is valami hasonlót érez, ezért próbálkozik? Vagy engem akar leszúrni? Hibáztatni amiért minden ilyen katasztrófába torkollott? Nem tudom, igazán nem gondoltam át a dolgot, amikor azt a vackot átcsúsztattam az ajtó alatt, hogy milyen lavinát indítok el.
Amikor azt mondja, hogy betöri az ajtót, hallom az elszántságát. Nem viccel, tényleg képes lenne kisbaltával szétverni a szoba bejáratát, ha nem nyitom ki. Nagyot nyelek, mielőtt a kezem a kilincsre és a kulcsra tenném.
- De ne gyere be! – mert ugye arról nem volt szó, hogy ha kinyitom azzal be is engedem. Haragszom rá, épp úgy ahogy ő haragszik rám. Próbálom halkan elfordítani a kulcsot, mintha ezzel időt nyerhetnék, aztán gyorsan hátrálok is. Ismerem már, tudom, hogy be fog jönni, nem azért akarta, hogy kinyissam az ajtót, hogy utána is ez a fadarab legyen köztünk. Nem tudhatom milyen lendülettel vágódik majd ki, így inkább hátrébb sietek pár lépést. Más se hiányzik, mint hogy elsodorjon a nagy lendületével, szerintem mára épp elég sérülést szereztünk be mindketten.
Vissza az elejére Go down

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Hétf. Május 22, 2017 5:47 pm Keletkezett az írás



Amikor Lucy ma este felbukkant az ajtóban, már akkor volt némi baljós előérzetem, de a fene sem gondolta volna, hogy ennyire lavinához hasonlóan megindul a baj, egyik pillanatról a másikra?
Ahogy a lányok egymásnak estek, mondhatni, csak még inkább olaj volt a tűzre, ahogy egymást hergelték, bosszantották, és hiába a szép szó, hogy szétválasszuk őket, csak annál jobban küzdöttek. Lehet, hogy ott volt a baj, hogy egyszerre csak egy felé tudtunk Darrennel koncentrálni, odáig meg egyikünk sem jutott el, hogy a saját hozzátartozóját szedje le a többiekről? Bevallom, azért valahol félelmetes ilyen valójában látni akár Maddie-t, vagy Lucyt, belegondolva, hogy milyen atombombát dobtunk most le a jó szomszédi viszonyra... Még szerencse, hogy szép nagy telkek vannak, még ha szomszédok is maradunk, legalább nem egymás szájában éljük a hétköznapokat majd.
Mire sikerült a lányokat szétválasztani, meg kitessékelni a vendégeket, esküszöm, jobban elfáradtam, mint valami dubla műszak végére, igaz, ott legalább nem kell attól tartani, hogy valami hibbant csirke épp a szemem akarja kikaparni bosszúból, vagy a tűsarkújával hagy maradandó nyomot rajtam. És én naiv, még azt hittem, hogy az este nehezén már túl vagyunk! Pedig ha tudtam volna, hogy lesz ez még rosszabb is... Ha nem is hevességre és harciasságra értve, hanem a feleségem csendes, elzárkózó tüntetésére.
Magam sem voltam egészen biztos benne, hogy hogyan is éreztem, igazából egy nagy kavalkád volt az egész. Hol a bűntudat uralkodott el rajtam, hol a szégyen, hol csak a fejemet fogtam, hogyan hagyhattam, hogy idáig fajuljanak a dolgok... Egyáltalán miért nem tettem már rögtön az elején szóvá, hogy ismerjük egymást? Féltem, hogy Maddie mit gondol, vagy épp tervez, engem hibáztat-e a történtekért, vagy inkább magát, és miután egy árva szót sem sikerült kihúznom belőle, egyre inkább nőtt bennem a kétség – ezért is döntöttem úgy, hogy végül a szobája előtt verek tanyát, és nem mozdulok, akármennyire is fárasztott le a mai nap.
Legalábbis amíg meg nem jelenik az a csöpp kis ajándék, az ajtóküszöb alatt érkezve. Mert akkor aztán elég néhány pillanat, hogy úgy pattanjak fel a helyemről, mint aki tűbe ült, és addig kopogjak, dörömböljek az ajtón, amíg a feleségem nem hajlandó kinyitni. Vagy amíg el nem fogy a türelmem, de akkor isten bizony, atomjaira szedem azt a nyomorult ajtót, gondoljon akármit is. Kezdem már kissé unni, hogy időről időre mindig kizárnak a saját házam bizonyos helységeiből, még egy ilyen, és első dolgom biztosan az lesz, hogy az összes zárat lecseréltessem a házban.
- Pff, valld be, ezt te sem gondoltad komolyan! – horkanok fel az utasítás hallatára, már órák óta itt dekkolok a küszöbön, nem gondolhatja, hogy most, hogy végre kinyílik az ajtó, majd ugyanúgy kintről folytatom a társalgást. Ha nem dobta volna be a terhességi tesztes húzást, akkor még talán, mert inkább voltam békülékeny, magyarázkodós, megbocsájtós hangulatban, mintsem most.
Ismét bebizonyosodik, hogy jól ismer, hisz amint ellép az ajtótól, már indulatosan ki is vágom, hogy csak úgy csattan a falon, leverve némi vakolatot, de most az érdekel a legkevésbé, a legkisebb problémám is nagyobb jelen helyzetben, mint ez. Nem mondom, némileg megrendít a látvány, látva, hogy milyen karmolásnyomok, és zúzodásfoltok tarkítják a feleségem bőrét, amilyen sápadt szokott lenni, csak még jobban látszódik minden ilyesmi rajta, és bár rajtam is akadnak hasonlók, talán annyira még sem feltűnőek. Ijesztő a látvány, de annyira azért mégsem, hogy minden indulatom elpárologjon tőle, pláne, mert ő volt az, aki először nekiesett a másiknak.
- Így elsőre csak két dologra lennék kíváncsi. Mióta tudod? És mégis, mikor akartad elmondani? – mutatom fel neki a tesztet, amit nem sokkal ezelőtt még ő küldött ki nekem az ajtó alatt. Azt biztosra veszem, hogy nem az elmúlt pár órában készítette, hisz ki sem mozdult a szobából, előtte meg a konyhai előkészületek és a főzés foglalta le annyira, hogy kétlem, pont ilyesmire szakított volna időt.
- A fenébe is, Madison! Mégis, hogy a fenébe gondoltad ezt az egészet? Verekedés? Komolyan? Nem volt elég a teraszajtós mutatványod, most meg ez? Ettől azért igazán több eszed lehetne felnőtt létedre! – fakadtam ki végül, kész, eddig tartott a türelmem, felőrölte az elmúlt órák várakozása, majd ez a hidegzuhany a nyakamba. Úgy retteg egy esetleges újabb vetéléstől, hogy arra szinte már szavak sem léteznek, erre? Ő az, aki pankrációba kezd a szomszédokkal...
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Hétf. Május 22, 2017 8:55 pm Keletkezett az írás



Nem tudom, hogy pontosan meddig dekkoltam a szobában. Valószínűleg sokkal tovább mint eredetileg szerettem volna. Gondoltam pár percre bezárkózok, hogy lecsillapodjak, de aztán elteltek órák, hosszú órák ami alatt teljesen be is sötétedett. Elég nyomasztó egyedül gubbasztani egy sötét szobában, és Jerry is tudja, hogy mennyire nem szeretek sötétben lenni. Olyan vagyok mint a gyerekek, kell valami kis nyugi fény vagy félek. Mégse akarok pudingnak tűnni, így inkább kuksolok míg már nem környékez ténylegesen a félsz.
Csak akkor kapcsolom fel a villanyt, amikor a kis műanyag bigyóért megyek, hogy lássam és valamivel bátrabban várjam az elkövetkező perceket vagy ki tudja mennyi időt ameddig átrágjuk magunkat azon amin át kell. Nem így képzeltem el ezt a pillanatot az biztos. Gondoltam majd a kellemes vacsora után, amikor párás szemmel elbúcsúztunk az új legjobb barátainktól, leülünk, megkérem, hogy zongorázzon egy kicsit, Dobby hízelgett volna neki… és amikor már minden de minden tökéletesen békés, akkor gondoltam meglepni a nagy hírrel. Meg ahogyan azt a nyuszika elképzelte!
- Te meg ha ilyen vagy akkor ki se nyitom! – vágok vissza. Kezdődik, már megint kezdődik! Hetek óta egy hangos szó nem volt köztünk, erre most tessék! Itt balhézunk, annyira elegem van már ebből! Inkább elsietek az ajtó közeléből biztos ami biztos, mert számítok rá, hogy úgy jön majd be mint egy dúvad. Szívesen beszólnék, hogy most hívhatom a festőket, de nem teszem. Jobb ha most csendben maradok, nem vágom magam alatt a fát.
Meglátom a monokliját, és hajszál híján elmosolyodok. Még sose láttam verekedni, és még harci sérülését se láttam. Szívesen borogatnám jéggel, hogy hétfőig elmúljon, de úgy látom azon ő már túl van. Vajon én is ilyen siralmasan nézek ki mint ő? De a haragjától megtorpanok, egészen elbizonytalanodok.
- Délelőtt. – motyogom mint a kisdiák akit épp az igazgató szidott össze. – Ma akartam elmondani, el akartam mondani, csak nem a vendégek előtt. – teljesen ledöbbenek attól, ahogy nekem esett. De hát…? De hát most ÉN tehetek mindenről? Még én menjek a fenébe, álljak a sarokba és szégyelljem magamat? Hát mi történik itt? Teljesen le vagyok döbbenve.
Aztán, ahogy megint kioszt, már nem tudom magamban tartani a tehetetlen dühömet. Igen hibáztam, és nem kellett volna pankrációzni, de nem én kezdtem a balhét!
- Na álljon meg a menet! Milyen alapon kérsz te engem számon? – magam is meglepődök, hogy milyen higgadt hangon sikerült ezt mondanom. – Nem az én szeretőm grasszált be az otthonunkba! – épp csak egy kicsit inog meg a bátorságom. Nehéz arról beszélni, ami itt történt pár órája. Nagyot sóhajtok, és még mindig kerülöm a tekintetét, nem tudok rá nézni mert nem tudom mit csinálok vele. Megfojtom, vagy kiabálok pedig azt végképp nem akartam. Egész mostanáig azt mantráztam magamban, hogy a pöttömke, ha van, akkor kapaszkodjon alaposan, mert a bolond anyja cicaharcozott egy nagyot.
- Nem lesz semmi bajom, vigyáztam magamra. – még ha nem is emlékszik, én tudom, hogy mindig védtem a hasam, és sose huppantam fenékre. Szívesen hozzá tenném, hogy nem hagytam, hogy a macája bele tenyereljen a családunkba, de az már megtörtént. Ajánlom, hogy értékelje, hogy nem csinálok vele is egy jelenetet vagy kapja majd az egész estés verziót a balhéból ha az kell!
Vissza az elejére Go down

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Hétf. Május 22, 2017 9:33 pm Keletkezett az írás



- Az a hajó már elúszott. – teszem hozzá, mert amin kattan a kulcs a zárban, már megyek is befelé, és kétlem, hogy lenne bármi, amivel meg tudna akadályozni benne. Megyek én, egy ilyen felkérő után keringőre nincs az a pénz, hogy a szobán kívül maradjak!
- Délelőtt. – ismételem utána, azt latolgatva, hogy tényleg az igazat mondja, vagy csak azért mondja ezt, mert még mindig jobban jár, mint azzal, hogy mondjuk két hete...? – Azt mondjuk megértem, hogy nem a fülük hallatára akartad közölni, lévén semmi közük hozzá. – meg amúgy is, nehogy már egyszerre tudjam meg a szomszédaimmal! Vagy mondjuk előbb értesüljenek idegenek erről, mint a saját hozzátartozóink – De az azért jobb lett volna, ha előbb mondtad volna. – nyilván, utólag mindenki okosabb, hisz ki a fene gondolta volna, hogy nem csak Maddie számára lesznek ismerős arcok ma este? Vagy akár azt, hogy ilyen macskaharcba torkollik a még csak el sem kezdett vacsora...
- Nem, valóban nem a te szeretőd volt... viszont nem is én voltam az, aki vacsorára hívta! A fenébe is, halvány fogalmam sem volt arról, hogy ő a szomszédunk, amíg meg nem jelent a küszöbön! Mit gondolsz, ha tudtam volna, szerinted felvetettem volna, hogy hívjuk át őket?! – ennyire hülye azért én sem vagyok, nem véletlenül vágtam el minden szálat, ilyesjellegű kapcsolatot magam mögött, amikor a különélésünk végén úgy döntöttem, hogy felkeresem Maddie-t. Eszem ágában sem volt most felrúgni mindent, amit azóta eddig elértünk.
- Szóval igen, igazad van, nem a te szeretőd volt. De nem is én voltam az, aki úgy esett neki, mint valami agybajos őrült. Komolyan, nem tűnt fel, hogy direkt ezt akarta? Csak azért provokált, hogy felbosszantson téged? Ha már velem nem járt sikerrel. – legalábbis amíg Maddie be nem jött, mert ha teszem azt fel, öt perccel később érkezik, lehet, hogy addigra én penderítettem volna ki a nőt a lakásból.
- Ha ugyanolyan higgadtan reagáltál volna az ő szavaira is, mint most az enyémre, fogadni mernék, sokkal előbb megunta volna az egész műsort. – hiába, a fordított pszichológia... az meg más tészta, hogy könnyű mondani, kivitelezni már annál nehezebb.
- Vigyáztál magadra, mi? Mint amikor Lucy gyomron könyökölt, mielőtt még kirántottad volna a lábát? – csóválom a fejem hitetlenkedve, hisz ezt ő sem gondolhatja komolyan! Ott voltam, láttam, sőt, épp azon voltam, hogy leszedjem őket egymásról, mielőtt valamelyikük 8 napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedne – Ha te ezt annak nevezed... – legyintek lemondóan. Még csak az sem biztos, hogy a teszt valós eredményt mutatott-e, vagy ha mégis, milyen hatása volt hosszú távon ennek az egész estének. Ha pedig bármi baj lenne, szinte semmit sem lehetne tenni – már megint, mint legutóbb, és ez a kényszerű tehetetlenség megint rányomja a bélyegét a hangulatomra. Örülnöm kéne a hírnek, nem ezeken a hülyeségeken rágódni, de mégis képtelen vagyok, mert félek... hogy megint ugyanott kötünk ki, mint korábban. S bár tudnék még mit mondani a feleségemnek, sőt, vitázhatnánk napestig a történteken, vagy hogy ki a hibás, sokat az sem változtatna a dolgokon. Így hát csak sóhajtok egyet, majd sarkon is fordulok, minden szó nélkül magára hagyva a szobában. Úgy is szeret egyedül lenni, úgy sem akart még csak be sem engedni a szobába, vagy látni, nem igaz?
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Kedd Május 23, 2017 9:28 pm Keletkezett az írás



Csak a szememet forgatom. Délelőtt, miért mit hitt, hogy múlt karácsonykor?! Ismerhetne már annyira, hogy tudja, hogy nem tudok titkot tartani. Látom, hogy csak dühös és kötözködni akar, valószínűleg nem kellett volna ennyit várnom a szobában, hanem már sokkal hamarabb ki kellett volna nyitnom azt az ajtót. De mérges voltam rá!
- Jobb lett volna ha előbb elmondom, igazad van. De az is jobb lett volna ha nem hemperegsz ilyen olcsó lotyókkal és akkor úgy mondhattam volna el ahogy akartam. – vontam vállat ingerülten. Most tényleg ezen kattogunk? Nem kellene ezerszer inkább arról beszélnünk ami történt? Vagy nem kellene inkább örülnie a gyereknek? Vagy valami? Kezdek belefáradni az örökös csatározásba, én szeretni akarom, boldogan élni, semmi mást. Úgy érzem mindent megtettem azóta, hogy kibékültünk, nem tudom felfogni, nem értem, hogy hogyan csúszhatott már megint félre minden.
- Jerry! Nem tudhattam, hogy a fél várost hanyatt vágtad! Bocsáss meg, ezentúl majd mindenkinek előre köszönök, hátha jól ismeri a férjemet! – vágok vissza, pedig nem akartam. Tényleg nem akartam balhézni, de olyan nehéz lenyelnem ezt a vörös démont! – Igen neki estem mert nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy vele voltál! Ott abban a pillanatban meg is öltem volna amiért el akart venni tőlem. Miért nem érted meg, hogy én csak teljesen összezavarodtam és nem tudtam mi mást tehetnék. Hallgatnom kellett volna és tűrni ahogy azt ecsetelte az a lotyó, hogy milyen jó volt veled? – úgy érzem még ő is ellenem van. Mintha én lettem volna az aki másnál keresett boldogságot. Soha nem hittem volna, hogy így elönt a féltékenység, de mégis, ki tudott volna higgadt maradni a helyemben, ha egy másik nő azt ragozza, hogy miket művelt a férjével? Persze, hogy kiborultam, csoda, hogy nem mentem torokra!
- Sajnos én nem ismerem ahhoz eléggé, hogy erre gondoltam volna. – húzom el a szám csalódottan. Egyszer próbálok normálisan viselkedni, de akkor se sikerül. Mert mindig de mindig kötözködnie kell, mintha én tehetnék mindenről! Úgy érzem igazságtalan velem, még akkor is, ha tényleg elfogadhatatlanul viselkedtem. Nem kellett volna nekiesnem Lucynak, de tényleg teljesen megőrültem a gondolattól is, hogy Jerryvel hempergett.
- Most miért kell már ez?! – csattanok fel teljesen kétségbeesetten. Én is tudom, hogy nem kellett volna, és hogy baja is eshet emiatt a babának, már ha egyáltalán terhes lennék. Miért kell eszembe idéznie a tragédiákat? Annyira félek így is egy vetéléstől, nem kellene minden ok nélkül keltenie bennem a bűntudatot. Képtelen vagyok tovább megállni a haragja előtt, nem bírok erős maradni. Ahogy az elmúl pár órát végig bőgtem, most úgy kezdenek el potyogni a könnyeim. Nem lesz semmi baja, igenis nem lesz semmi baja a babánknak! El tudok bánni a világ összes nőjével, ha kell, igen, pankrációzni fogok és a földön hemperegve csimpaszkodni a másik hajába… mert meg kell védenem ami az enyém, a családomat, a férjemet, Pöttömkét és még Dobbyt is. Ők az én családom és igen is vigyázni tudok rájuk, és harcolni is tudok értük.
De nem most, mert ahogy azt nézem, hogy kisétál a szobából… hát, eléggé magányosnak ígérkeznek ezek a csaták. Letörlöm az arcom, és Dobbyt azonnal a hónom alá csapom. Akkor sem ronthatja el ez a némber az örömünket ha bele is gebed! Lesietek a konyhába, és bevágom a vacsora romjait a mosogatóba. Nem kell az most nekünk! Dobbyt berakom a kis kosarába, fura, de ha főzni akarok, és lerakom a kosárba mindig ott marad. Okos kislány. Régen, amikor anyukámmal összevesztünk, mindig pudingot főztünk egymásnak. Talán ez is gyerekes, épp úgy mint ököllel nekimenni a szomszédoknak, de rontani már nem ronthat a helyzeten. Gyorsan megcsinálom, tíz perc az egész… a meleg csoki pudingra teszek egy gombóc vanília fagyit, és a két pohárkával meg kanalakkal a kezemben elkezdem keresni.
A fagyi és puding anyukám trükkje. A forró pudingtól gyorsan olvad a fagyi, nincs idő haragudni a másikra, mert tönkremegy a nasi. Meg is pillantom a parton, és már célba is vettem, sietek oda hozzá. Bizonyára egyedül akar lenni, mint én az előbb… és meg is értem majd ha elküld, de egy próbát mindenképp megér a dolog. Leülök mellé a homokba, előbb még mosolyogva, aztán előveszem a titkos fegyverem és bevetem a légyszi-fejet. Nagy, kerek szemeket meresztek rá, miközben nyújtom felé a poharat.
- Tudom, hogy buta voltam, és azt is, hogy ki vagy rám akadva… De nagyon-nagyon szeretlek, és csak azért tudott így felhúzni Lucy, mert… mert még mindig olyan hihetetlen nekem, hogy engem választottál amikor egy olyan bombázóval is lehetnél. És tudom, hogy meg kellene tanulnom végre gondolkodni, és nem heveskedni, de ilyen vagyok. Egy dilinyós, de a te dilinyósod. – csak hadarom el a mondandómat mint máskor, de úgy érzem hasztalan. Nagyot sóhajtok, és csak tartom az édességeket. – Sajnálom, tényleg. Nem ezt érdemeltük volna, hanem tűzijátékot meg konfettit, hogy az egész világ tudja meg, hogy mennyire örülünk, de… csak azt akarom mondani, hogy soha többet nem csinálok ilyet. Megígérem! – persze ezzel a tönkrement pillanatot nem lehet helyre hozni. Az elillant, nem lehet visszacsinálni.
Vissza az elejére Go down

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Pént. Május 26, 2017 3:14 pm Keletkezett az írás



- Ugye nem kell emlékeztetnem téged, hogy miért is tartottunk szünetet hónapokkal ezelőtt? – költői kérdés, nyilván, hisz ha nem váltak volna szinte mindennapivá a veszekedések a viselkedése miatt, vagy nem viselkedett volna úgy, mint valami hisztis, frigid házisárkány, akkor nyilván, én sem fordultam volna meg más ágyában. De ezek után, mit várt? Hazaköltözött az anyjához, én meg kolostorba vonulok, amíg nem jön a megvilágosodás? Meg nagy francokat...! A lényegen sokat nem változtat, tudnánk mi hajnalig a másikra kontrázni, ki miért is tette azt, amit, mint valami elcseszett, ördögi kör...
- Kikérem magamnak, még hogy a fél várost! Nehogy már azt találd ki, hogy több szeretőm van a városban, mint betegem, mert... – nem is tudom, mit csinálok. Világgá megyek, mondjuk, ha túl messzire nem is jutok, de határozottan előbb lehiggadok, ha nem kell tovább hallgatnom ezeket az idióta rágalmakat.
- Édes istenem... – temetem az arcom a tenyerembe, hallva, hogy a feleségem milyen rejtett-agresszív vonásai látnak most napvilágot- A fenébe is, Maddie, előtted is voltak mások az életemben, és akkor sem csináltál soha ilyen jelentet. – azt meg gondolom már mondani sem kell, hogy amikor megismerkedtünk, akkor meg pont, hogy ő volt az a bizonyos „másik”, akit az akkori barátnőm egy kanál vízben meg tudott volna fojtani.
- Nem, nem kellett volna. Mert ha nem estél volna azonnal neki, hogy kikapard a szemeit, én magam raktam volna ki a szűrét a házból, pláne, miután nem akart beletörődni abba, hogy többé semmit sem akarok tőle. – kár, hogy ehelyett az foglalt le, hogy a nejemet leszedjem róla, mielőtt még nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerezne, aztán valami hosszabb távú következménye lenne az estnek. Milyen szép is lett volna, hónapokig csak tárgyalásokra járni!
- Jajj, Maddie, ehhez nem őt kell ismerni, szimpla pszichológia. – forgatom a szemeimet, hisz aki egy kicsit is ért hozzá, elég könnyen kikövetkeztetheti, hogy mit miért tesz vagy mond bizonyos ember... Még csak szakértőnek sem kell lenni hozzá, az újságokban is előszeretettel témáznak róla.
Tudom, amennyiben tényleg terhes, csak hab a tortán az utolsó megszólalásom, ennyit a stresszmentes életmódról, de ahogy korábban ő sem bírta tűrtőztetni magát a nappalinkban, úgy most én sem vagyok képes megálljt parancsolni a szavaimnak, legalábbis amíg el nem jutunk idáig. Mostanra ugyanis már tökéletesen eljutottam arra a pontra, hogy úgy is hiábavaló a veszekedés, akárcsak korábban, nemigen fogunk nevezőre jutni, hisz mindenki csak a maga igazát hajtogatja, megyek is inkább... ahogy eddig Madisonnak volt szüksége némi egyedüllétre, úgy most én nem kívánok társaságot magamnak, s miután az amúgy tágas ház most szinte fojtogatóan szűknek tűnik a szememben, végül a hátsó kijáraton át a tenger felé veszem az irányt.
Valahol a kert végében, a parton, nem messze a víztől, az egyik bucka takarásában verek tanyát, ahogy igyekszem elfelejteni az egész félresiklott estét, a balhét, a verekedést, a veszekedést... és semmire sem gondolni, csak hallgatni a tenger békés morajlását.
Azonban úgy tűnik, sokáig nem örülhetek a magányomnak. A hullámok zaja egészen elnyomja a homokban közeledő léptek zaját, csak akkor érzékelem a feleségem érkezését, amikor már szinte csak pár lépésnyire van tőlem, és bár megállom szó nélkül, hogy miután én órákig strázsáltam az ajtó előtt, ő szinte semmi nyugtot nem hagy nekem, egy bosszús sóhajra azonban még így is futja, amikor lehuppan mellém.
Csak egy pillantást vetek rá, és elég meglátnom azt a tipikusan Maddie-s tekintetet, amivel rekordidő alatt kenyérre tud kenni, ám lévén még duzzogni akarok, nem ilyen hamar megadni magam, inkább a tenger felé fordítom a tekintetem, miközben hallgatom, reménykedve, hogy így hatásosabb lesz az ellenállásom. Nos, ha hatásosabb is, sokkal tovább nem tart, s mire Madison a végére ér, már némileg megenyhülve fordulok felé. Meg fogadom el a felkínált édességet is, amit eddig szándékosan hagytam figyelmen kívül.
- Mindketten hibáztunk. – szólalok meg végül én is csendesen, mert bár tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy nem kellett volna ilyen felhajtást csapnia, de abban is igaza van, hogy nekem sem feltétlenül így kellett volna lereagálnom a történteket. A fenébe is! Ha nem most a vacsi után – helyett – derül ki ez az egész, lehet, most tényleg konfettivel szórnánk tele a kertet.
- Nekem meg a mai napig nem fér a fejembe, hogy mi ilyen hihetetlen benne? Pláne ennyi év házasság után. – ennyi idő után már nem kéne túllépnie az embernek az ilyesfajta bizonytalanságain?
- Amúgy meg minek kéne valami eszetlen bombázó, ha lehet egy aranyos, saját kis dilinyósom is? Na gyere ide! – nyújtom ki végül a szabad karom felé, jöjjön csak közelebb, hadd öleljem magamhoz. Hisz ki tudna egy ilyen kis monológ után még mindig haragudni rá?
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Hétf. Május 29, 2017 10:17 pm Keletkezett az írás



Legszívesebben jó alaposan bepancsolnék neki egy nagyot, hogy a másik szeme alatt is legyen egy monokli. Életem végéig fogom hallgatni, hogy milyen voltam, és miért lépett le. De persze az én türelmem is véges, ő meg éppen azon az utolsó kis hajszálnyi darabkán ugrál jégkoriban. Akármennyire is mérges vagyok, inkább nem vágom a fejéhez a kérdést, hogy akkor meg minek jött vissza hozzám ha ilyen rossz volt velem. Nem adok neki ötleteket, hogy aztán újra elmenjen!
- Tudod mit, nem érdekel, hogy hány ilyen vörös ciklonnal voltál, jobb ha nem tudom. – forgatom a szemeimet ingerülten. Mondhattam volna megannyi más sértést is, de még ez tűnt a legenyhébbnek. És végre komolyan is gondolom, hogy nem akarok tudni a macáiról, eddig csak úgy mondogattam de valójában kínzott a kíváncsiság, de most… inkább tényleg nem akarok tudni semmit sem. Tényleg, semmit.
- Ezentúl majd leülök velük teázgatni, jó? Én nem vagyok olyan, mint Rachel, nem ülök szépen csendben míg valaki belibeg az életünkbe. Egyébként is, én csak akkor tudtam meg, hogy volt valakid amikor már rég szakítottál vele, az nem rajtam múlt, hogy párhuzamosan jártál velünk. Szóval ez elég gyenge kifogás, hogy eddig nem voltam ilyen. Eddig nem volt rá okom. – húzom ki magam, mint a százhatvan (se) centimmel. Hát ne nézzen már madárnak! Naná, hogy kiakadok ha van rá alkalom, vagy máshogy ismert meg az évek alatt?
- Engedjük el szerintem ezt az egészet inkább, mielőtt még túl messzire mennénk. – mondom ki részemről az utolsó szót, és komolyan is gondolom. Mert lehet ezt még ragozni, hogy kirúgta volna vagy sem, pszichológia ide vagy oda, értelme nincs. Hülyén viselkedtünk mind a ketten, főleg én, de már ez van, nem lehet tenni ellene már semmit sem. Megtörtént, ahogy minden más hülyeség is az életünkben. Szerintem még fog is, és azokat a döccenőket sem vesszük majd könnyebben. Vannak akik halkan rendezik a konfliktust, mi meg a másik nyakába dobáljuk a guano-t, ez van.
De mivel tudom, hogy most én voltam a buta, ezért próbálom kiengesztelni. Én is a parton szeretek merengeni, szóval oda viszem az édességet amíg még meleg. Előtte persze bezártam Dobbyt a házba, nem hiányzik, hogy kiszökdössön. Pláne nem, hogy átmenjen a szomszédokhoz!
Leülök mellé a homokba, és nem gondolkodok különösebben. Csak hagyom, hogy a szavak őszintén áradjanak belőlem, abból talán baj nem lehet. Tudhatná már, hogy milyen fontos nekem, és amikor ilyen butaságokat csinálok az nem azért van, hogy őt bosszantsam. Bevetek mindent, grimaszolok, meresztem a nagy kék szemeimet, bevetek mindent, csak azért, hogy megbocsásson.
- Ühüm. – adok neki igazat, pedig mindketten tudjuk, hogy főként én hibáztam. Csak remélni tudom, hogy azért örül a váratlan kis betolakodónak. Mármint ha tényleg van. Tudom, hogy szkeptikus az ilyesmivel, hogy egy teszt nem teszt, és majd a laborban megmondják mi az igazság. Talán ő is épp úgy fél a csalódástól mint én, de ennyi év félelem és veszekedés után, járna nekünk egy kis öröm.
- Nem tudom. Te sosem szoktad magad szerencsésnek érezni? Mintha minden nap karácsony lenne. Főleg így, hogy talán bővül a családunk. – vigyorodok el, és örülök, hogy elfogadta az édességet. Puding és fagyi, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe soha? Csodaszer viták ellen, úgy tűnik.
- Ezt örömmel hallom. De azért, valamit tanultam az esetből. – bújok oda hozzá, és csak bámulom a hullámokat. Ennyi év házasság után, az a nő tudott olyat mondani amivel meglepett. Nem mintha frigid lennék, mert nem vagyok, de… hát, úgy tűnik vannak dolgok amiket mi még nem próbáltunk ki. – Leginkább azt, hogy mindig odafigyeljek rád, és sose hagyjam, hogy hiányérzeted maradjon. – egy kicsit zavarba is jövök, mert nem szoktam csak úgy dobálózni az ilyen ajánlatokkal. – Szóval, ha Lucy nem hazudott és tényleg ilyen… kísérletezős kedvedben leszel legközelebb, inkább nekem szólj, oké?
Vissza az elejére Go down

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Vas. Jún. 11, 2017 6:03 pm Keletkezett az írás



Nyilván senki sem szereti, ha a saját hibáit, tévedéseit minduntalan az orra alá dörgölik, ahogy én is unom, hogy időről időre újra előkerül a téma az egyszervolt szeretőim kapcsán, úgy látom rajta, hogy ő sincs elragadtatva különösebben attól, hogy az akkori viselkedését emlegetem. Azt meg, hogy kié is volt az első botlás, kár is találgatni, azt hiszem, tipikusan a tyúk és a tojás esete.
- De jó! Akkor majd egy hét múlva fogsz megint kérdezősködni meg megjegyzéseket tenni? Vagy a következő veszekedésünknél? – nem mint ha annyira sztorizgatni lenne kedvem, de már korábban is a tudomásomra adta, hogy akármennyire is nem-szeretem témáról van szó, egyszer úgy is le kell ülnünk, és megbeszélni a dolgokat, ahelyett, hogy a szőnyeg alá söpörjük a problémákat. Úgy tűnik, hogy megint csak tologatjuk magunk előtt azt a bizonyost, de ki vagyok én, hogy leálljak ezen vitázni? Majd eldönti, hogy tényleg érdekli-e, vagy ha igen, mégis mikor akar tudomást szerezni róla?
- Bánom is én, ha attól jobban alszol. – vetem oda fél vállról, bár inkább teázzanak, mintsem egymást tépjék meg a nappali közepén birkózzanak, bár tény, hogy valószínűleg attól is ugyanúgy a rosszullét kerülgetne, ha meglátnám. Akár csak most, amikor Lucy felbukkant a küszöbünkön...
Csak nézem szótlanul, ahogy „bekeményít”, és megmondja a magáét, s ha nem épp engem szapulna közben, talán még mulatságosnak is találnám a látványt – így azonban csak megadóan emelem a tekintetemet a plafon irányába.
- Tudod mit? Igazad van, az én hibám. Befejezhetjük végre? – zárom rövidre a dolgot, inkább, mint hogy elkezdjem egyetelni, hogy Rachel sem üldögélt annyira csendben, amikor közöltem vele, hogy mi a szitu. Sőt... repkedtek a porcelánok ott is, pedig még csak házasok sem voltunk!
Amikor pedig Maddie is közli, hogy hasonlóan arról, ideje lenne fegyverszünetet kötni, csak szótlanul bólintok egyet, mielőtt sarkon fordulnék, és inkább egymagam morfondíroznék tovább a lehető legtávolabb, ahol telken belül lehetséges – a tengerparton. A víz amúgy is kimondottan nyugtatóan tud hatni rám, legyen szó akár a tenger morajlásáról, vagy az ablakon kopogó esőcseppek hangjáról, nem változott ez itt, a világ túlfelén sem.
Sejthettem volna, hogy nem fog sokáig tartani az áhított egyedüllét, és hamarosan társaságom akad ismét a feleségem személyében, mondhatni, tipikus. Eddig ő nem akart látni, törődjek bele, most viszont, hogy fordult a kocka, képtelen csak türelmesen várakozni! Így ha meg nem is szólalok, azért kérdő tekintettel felé fordulok a homokban ücsörögve, hogy mégis mit akar?
Ó, hogy édesség... Én pedig már érzem is a vesztem, nem fog itt soká tartani a morcosság, akármennyire is próbálkozok, pláne, amikor a titkos fegyverek egész garmadáját veti be a kis vallomása mellé, amik ellen amúgy is egészen tehetetlen vagyok.
- Dehogynem szoktam.Vagy azt hitted, hogy nem? – még ha nem is egészen azért, amiért ő. Nem is tudom, hogy lehetne jól elmagyarázni ezt az egészet... szerencse? Boldogság? Hol húzódik a határ a kettő között? Szerencsésnek éreztem magam, amikor annak idején randizni kezdtünk, vagy amikor igent mondott a nagy kérdésre, amikor belement, hogy próbáljuk meg újra, de azóta ez az érzés inkább boldogsággá avanzsált át, egyfajta megnyugtató biztonságérzésbe, mint egy biztos pont az ember életében. Egy társ, akire mindig számítani lehet?
- Igen, az valóban olyan lenne. – felelem két falat fagyi között, még ha egyelőre próbálom nem túlságosan beleélni magam. Örülök, de valószínűleg csak akkor lesz ilyen felhőtlen az öröm, ha nem csak egy teszt, de majd a vérvizsgálat is hasonló eredményt mutat. Akkor aztán... ha mást nem, valami alkoholmentes gyerekpezsgőt, de valamit iszunk rá!
- Tényleg? Na és micsodát? – néhány új fogást birkózáshoz? Hogy miért ne hívjunk át többé szomszédot vacsorára? Vagy ha mégis, előtte nem árt egy alapos háttérvizsgálat, hogy mégis, kik ők? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, de ha már épp kibékültünk, nem én akarom megint robbantani a veszekedést, így csak átkarolom fél kézzel Maddie-t, miközben hallgatom, milyen vicces, vagy frappáns bölcsességel áll elő – igaz, amikor meghallom, kissé meglep.
- Mármint rám? Hiányérzet? Hogy értve? – nézek rá némileg értetlenül, miközben tovább kanalazom az édességet, ha már ennyit fáradozott vele, ne vesszen kárba, vagy olvadjon valami felismerhetetlen trutyivá az egész. Igaz, elég folytatnia imádott feleségemnek, hogy a következő falat azzal a lendülettel csússzon félre, kisebb heves köhögőrohamot kiváltva ezzel, mielőtt még megfulladnék.
- Te jó ég, Maddie... nem is tudom, erre mit mondhatnék. – szólalok meg végül óvatosan, mert hát na, nem is tudom, volt-e már korábban, hogy pont ő hozott fel valami hasonló témát, legalább annyira sikerült meglepnie és zavarba hoznia vele, pláne így az előbbiek után, mint amennyire ő is feszélyezve érzi magát tőle.
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Pént. Jún. 16, 2017 12:41 am Keletkezett az írás



Ahogy nézem ott a parton, elgondolkodok egy pillanatra, hogy jobb lenne inkább visszamenni a házba és hagyni neki is időt, hogy megnyugodjon. Csakhogy ha valamit tanultam mostanában, hát azt, hogy az idő semminek sem tesz jót. Pláne a mi esetünkben, mert mindketten csak gyűjtögetjük a feszültséget, és ha nem látjuk a másikat akkor elhatalmasodik. Olyankor tudjuk elfelejteni, hogy valójában szeretjük egymást és csak a rosszat keressük mindenben.
Bevetek mindent, hogy egyáltalán meghallgasson. A sütit, a kerek szemeket, ajak biggyesztést, mindent. Hülye ötlet volt ez a vacsora, de jóvá akarom tenni. Azt is jóvá akarom tenni, hogy olyan szerencsétlenül mondtam el neki az örömhírt.
- Nem tudom, szerintem te másképp értékeled a kapcsolatunkat mint én. – nem arról van szó, hogy jobban vagy rosszabbul, többre vagy kevesebbre. Egyszerűen csak másképp. Nekem minden nap ajándék vele, talán hihetetlenül hangzik de nem szelídült a szerelmem szeretetté az évek során. Pont ugyanannyira rajongok érte és tölt el boldogsággal a tudat, hogy a felesége vagyok, mint az esküvőnk napján. Többen néztek már emiatt hülyének, de ha egyszer így érzek? Persze tisztában vagyok vele, hogy ez sem normális dolog, de ez van.
- Olyan is lesz. – jól esik azt nézni, hogy kanalazza az édességet. Én is eszek egy kicsit, de inkább közelebb settenkedek hozzá, lopom a távolságot. Tudom, hogy korai az öröm a vérvizsgálat előtt, de azt is, hogy utána épp olyan elhamarkodott lenne lelkesedni. Majd akkor, ha már elég nagyra nőtt a pocakban az a baba ahhoz, hogy egyedül is túléljen a világban. Majd akkor. Addig folyamatosan felettünk fog lebegni, hogy bármi baj történhet, és elveszíthetjük. Hiszen egyszer már megtörtént.
Megvonom a vállam. Mindenfélét lehet tanulni egy ilyen esetből. Például azt, hogy kicsi a világ, vagy azt, hogy Jerrynek egészen látványos a jobb egyenese. Bevallom egy pillanatra elöntött a büszkeség, ahogy láttam Darrent elterülni a kövön, úgy betalált az én drágám. Persze ez az után történt, hogy ő is megkapta a maga monokliját, de ő ezerszer férfiasabban állta a sarat!
De most speciel nem erre gondoltam, nem ezt tanultam. Hanem azt, hogy még mindig túl keveset tudok róla. Vagy ennyire megváltozott az alatt a fél év alatt? Mindig is határozott volt és szeretett irányítani, de tényleg ennyire más lett volna Lucyvel? Vagy az a nő csak azért mondott olyasmiket hogy bántson? Olyan volt mint egy kígyó ami mindenfelé csak fröcsögi szét a mérgét.
- Hát hiányérzet. Hogy nem volt neked is jó velem mert valami hiányzott. – persze, hogy zavarba jöttem ettől, de ahogy látom sikerült meglepnem alaposan. Aggódva nézem ahogy köhög és megveregetem a hátát is. Nehogy elpatkoljon itt nekem!
- Nem most kell mondanod, hanem majd ha… eszedbe jut. – fülem hegyéig elpirulok. Furcsa, hogy ilyesmiről ritkán beszélünk. Nem azt mondom, hogy prűdek lennénk, sőt! De azért én még mindig inkább a nem beszélek róla hanem csinálom típus vagyok. Bár nincs összehasonlítási alapom, de szerintem kivételesen jó vele, hiszen bennem soha nem marad hiányérzet, mindig csinál valamit ami új vagy tudja, hogy szeretem. Nyilván én is tudom miket szeret, de hátha van valami ami piszkálja a fantáziáját.
- Csak arra gondoltam, hogy szeretném ha megosztanád velem ha valamit szeretnél. Tudod, hogy azért vagyok itt melletted, hogy boldoggá tegyelek. Szeretnélek tényleg boldoggá tenni, legalább annyira mint te engem. – elmosolyodok és adok neki egy puszit. igyekszem mindent megadni neki, amit tudok. Remélem, hogy ez alkalommal képes leszek egy kisbabát is adni neki, ahogy azt mindketten szeretnénk.
- Mikor lesznek meg a labor eredmények? – kérdezem jókedvűen, bár szerintem érzi a hangomon az izgatottságot. Jó lenne már tudni, hogy mi az igazság!
Vissza az elejére Go down

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Vas. Jún. 18, 2017 12:37 am Keletkezett az írás



Csak dörmögök egy sort az orrom alatt válasz gyanánt két falat édesség között, jelezve, hogy vettem az adást, de hogy mit is mondhatnék rá, magam sem tudom egészen biztosan. Igen? Nem? Talán? Valószínűleg igaza van, hisz hiába van sok közös vonásunk, vagy vélekedünk hasonlóan az élet nagy dolgairól, azért ellentétek is akadnak, amiről eltérően vélekedünk. Így vagy úgy, a lényeg, hogy működik, nem igaz?
- És tényleg majdnem karácsony... – gondolkozok hangosan, utánaszámolva a hónapoknak. Igaz, hogy amennyiben hihetünk a tesztnek és minden rendben, akkor év elején bővül majd a család, de ettől függetlenül igazat kell adnom Maddie-nek. Akármikor is érkezik, az tuti felér egy karácsonnyal... szülinappal, meg gyereknappal, egyszerre. Csak legyen minden rendben addig... meg utána is! Tudom, tudom, jobb, ha nem élem bele magam túlságosan, amíg semmi sem biztos, de olyan nehéz megállni! Pláne, hogy ennyi év után úgy tűnik, végre tényleg megtörténhet!
Persze Maddie esélyt sem ad rá, hogy túlságosan elmerüljek a gondolataimban, éljen a hirtelen témaváltása, meg az azzal járó félrenyelésem-köhögésem... Hálás tekintettel veszem a hátbapaskolást, mielőtt újra rátalálnék a hangomra.
- Hát... Rendben, igyekszem észben tartani.- felelem végül az olvadozó jégkrémet kavargatva a kiskanállal. Nos, reméltem, hogy nem is most kell beszámolnom ilyesmikről, vagy ötletekkel előrukkolni, helyette inkább csak egy puszival illetem a feleségem homlokát, jelezve, hogy értékelem az igyekezetét, és igyekszem nem elfelejteni, amit mondott.
- Madison... Amíg itt vagy mellettem, és látom, hogy az vagy, addig én is az vagyok. – feleltem végül, miután viszonoztam a puszit. Mondhatnám, hogy hízelgő, de ne ez legyen az egyetlen célja, vagy ne menjen a saját rovására, de felesleges szőrszálhasogatás lenne, azt hiszem. Itt vagyunk egymásnak, mindketten boldogok vagyunk, és úgy tűnik, ismét töretlenül felfelé ível a csillagunk... kell ennél több?
- Egy pár nap normális esetben... de ezek után? Amint bemegyek dolgozni, első dolgom lesz szólni a többieknek, hogy vegyenek előre. – biztosítom róla, mert lehet, hogy türelmes típus vagyok, de addig is, mennyit kell még várni!
- Mondd csak, életem, mit szólnál ahhoz, ha visszavonulót fújnánk? Elég későre jár már... De edd csak meg nyugodtan, az a pár perc úgy sem oszt vagy szoroz már. – legyintek neki. én a sajátomat már úgy is eltüntettem, ami meg az időt illeti... tekintve, hogy a szomszédokat vacsorára vártuk, utána órákat töltött bezárkózva életem párja a szobában, lassan hajnalodik... apropó.
- Vagy maradjunk még egy kicsit, megnézni a napfelkeltét? Szerintem arra se kéne sokat várni. – dobtam be az ötletet, hisz az idejét se tudom már, mikor volt, hogy utoljára együtt nézünk napfelkeltét. Naplementét még talán...
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
»Kedd Júl. 04, 2017 1:40 am Keletkezett az írás



- Majd beöltöztetem kis krampusznak, kap egy masnit a nyakába és ő lesz a karácsonyi ajándékod. – elképzelek egy babát a felsorolt kiegészítőkkel és nevetnem kell. Vidáman csillogó szemekkel nézek rá, de az arcomra is fagy a mosoly hiszen ő nem olyan boldogan néz rám mint én rá. Ismerem már ahhoz épp eléggé Jerryt, hogy tudjam miféle harcot vív magával belül. Lelkesedni? Józannak maradni? Elhinni, hogy végre megtörténhet, vagy inkább várni szkeptikusan és azt mondani: lesz ami lesz? Jeremiah és az angol hidegvér egy különleges elegy, aminél soha nem tudom, hogy mikor merre mozdul. De úgy látom, hogy épp úgy a határvonalon billeg mint én magam is. Lesz egy kisbabánk! Az érzés maga leírhatatlanul fantasztikus, közben pedig… félelmetes. Mindketten tudjuk, hogy a tragédiák köztünk járnak, bármikor lecsaphat ránk a balszerencse újra. Csak remélhetjük, hogy ezúttal sikerülni fog, minden gond nélkül ez a terhesség. Már ha tényleg babát várnék.
Aztán felhozom a kényelmetlen témát. Furcsa, hogy már kényelmetlen neki, emlékszem régen mennyire fesztelen volt. Amikor elkezdtünk járni még furcsa volt neki, hogy én nem flangálok a lakásában meztelenül és gondolom az is, hogy nem bújtam vele egyből ágyba. Sokat beszélt arról, hogy miket csinálna, vagy csinált, vagy mit próbálna ki velem. Fiatalok voltunk, talán ezért is volt akkoriban a kapcsolatunk nyitottabb. Talán öregebbek lettünk, talán prűdek, de nem lep meg, hogy Jerry félrenyelte a pudingot. Igen, mielőtt elhagyott volna, pocsék szeretővé váltam, gyakorlatilag a legtöbb amire tellett az a hanyatt fekvés volt. Mióta kibékültünk nyilván más a helyzet, igyekszem visszatalálni a régi önmagamhoz, a huncut kis szexdinamóhoz aki voltam, de azért… nem megy egyik percről a másikra.
- Theo… - mormolom, és élvezem, ahogy megsimogatja az arcomat. – Nekem elég, ha veled lehetek. De neked ennél több kell, tudom mert emlékszek még. És meg is fogod kapni. – nyilván szokta látni rajtam az igyekezetet. Nem mondom, hogy görcsösen, de próbálok a kedvében járni amikor csak tehetem. Szeretném, ha megint belém szeretne, ha bízna bennem és megosztaná velem a gondolatait úgy mint régen. Ha láthatnám a tüzet és a boldog csillanásokat a szemeiben amikor rám néz.
- Rendben, ahogy gondolod. De ha van fontosabb dolguk is, nem kell siettetni a leleteimet. – dehogynem kell! Ha öt percen belül a kezemben lenne az se lenne elég korán! Az izgatottságba bele fogok dilizni, míg végre kiderül az igazság.
Mohón kanalazom az olvadozó édességet, aztán meglepett arccal nézek rá. Napkelte? Idejét sem tudom, hogy mikor néztük utoljára együtt. Pedig régen szerettem az ágyból nézni, ezért is költöztünk ide annak idején. Innen akár a hálószobából is bámulhattuk az óceánt, a csillagokat és a napkeltét. Lerakom a kanalat a pohárkába, és adok neki egy puszit.
- Vagy ha sietünk be, akár a puha párnák közül is nézhetjük a napkeltét. – felé nyújtom a kezem, és szemeimben már-már nosztalgikus fény csillan. Épp csak egy kicsit siettetem a ház felé vezető úton, majd amikor már a teraszunkon vagyunk, egyszerűen ledobom a ruhámat és előre szaladok a hálószoba irányába. Amúgy sem szeretném ha tele lenne homokkal a lepedő, de más okom is volt, hogy levegyem…
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Maddie & Jerry - What's for dinner? Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Maddie & Jerry - What's for dinner?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Maddie & Jerry
» Ryan&Val || dinner time.
» Maddie and James
» James & Maddie
» Maddie & James

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: