Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza

»Pént. Jún. 09, 2017 11:17 pm Keletkezett az írás

*Mit is mondhatnék az elmúlt napokról? Hát száznyolcvan fokos fordulatot vettek a történések. Valami csoda folytán valahogy kibékültem Daniellel. Bár rettegek attól, hogy együtt éljek vele. Na nem azért, mert nem szeretem, hanem még gyereknek gondoltam magamat. Én mint háziasszony? Hát nem tudom. De amitől még jobban félek, hogy Daniel családot akar, ismerem már ennyire, de én még nem állnék készen egy gyerek felnevelésére. Fogalmam sincs hogy tudnék ebből kihátrálni. Őt szeretem, de a többi halálra ijeszt.
Most viszont még itt vagyok a kórházban. Mindig húzzák-halasszák azt, hogy haza engedjenek. Pedig már hány hete vagy hónapja már a fogjuk vagyok. Amikor egy kicsit jobban érezném magamat, akkor jön egy pszichológus és a kérdéseivel ismét visszataszít a pokol bugyraiba. Fel nem tudom fogni mi a francért kell újra és újra a baleset napjáról beszélnem. Szerintük így lehet feldolgozni a szeretteim elvesztését? Nah akkor nagyon hülyék. Miért nem lehet csak békében hagyni az embert, hogy tovább léphessen. Már ott tartok, hogy lehet leütöm a következőt, aki faggatni kezd.
Ma is egy remek ötletem támadt. Elvileg egy újabb terapeuta jött volna, de megléptem előle. Fogtam a csellómat és lementem a kórház kertjébe. Biztos röhejesen festek a pizsimben, de annyi baj legyen, itt a többi beteg is abban van. Szokásosan elkezdtem a játékot a csellón, amit mindenki imádott a kórházban hallgatni. Ilyenkor mindig megáll az idő nekem, így nem is tudom meddig játszottam átszellemülten, mire kicsit félre tettem a csellót. Letámasztottam a pad oldalához és körbenéztem. Ha az ember egy kicsit is figyelmesen nézelődik, akkor sok furcsaságot láthat egy kertben. Van itt aztán bőven mindenféle beteg. Én már a szerencsések közé tartozok, hogy első meg nem mondani mi történt. A megannyi heget elrejtik a ruhák, a többi sebhely pedig a fejemben van elrejtve. Az nem múlik el hamar... idő, sok idő kell azoknak.*

»Pént. Jún. 09, 2017 11:45 pm Keletkezett az írás

Ritka pillanatok egyike, ha a kertben sütkérezhetek kicsikét. Nehéz megállni, hogy mosolyogjak, hogy szót fogadjak mindenkinek és szabályok, szigorú szabályok szerint éljek, valószínűleg életem végéig. Nem gondolnám, hogy soha többé nem engednek "szabadlábra", de biztosan nem a közel jövőben teszem ki innen a kis talpacskáim. Nem akarok hozzászokni, hogy ez az otthonom. Semmi magánszféra, semmi titok. Mindig mindenről tudnak, s ha nem, akkor be kell róla számoljak. Hibát követtem el, s ezt bánom - de úgy igazán, őszintén - ha tudnám, visszacsinálnám, de nem tudom. Szó se róla, nem vagyok őrült. Volt egy kisebb kirohanásom, egy kis hiszti, de nem hibbantam meg. Tudom ki vagyok, mi vagyok és hol vagyok. Tudok róla, hogy a hangok a fejemben nem valódiak. Mély sóhaj.
A mai nap azonban kivételes. A pirulák hatása nem is olyan erős már, nem szédülök, nincs hányingerem. S speciel ma a kertbe is kimehettem. A nóta végére értem ki. Biztos voltam benne, hogy valami drága, de minőségi kütyün szólt ez ilyen szépen. Túl élethű. De kiérve sehol sem láttam gépet vagy ahhoz hasonlót. Rontaná is a látvány összhangját. Amit viszont láttam az sok-sok és még több beteg. Oké, nem gondolom felsőbbrendűnek magam, ugyanolyan ruhába, legalábbis hasonlóba járok föl-alá mikor megtehetem, csak hát... Mióta a szüleim meghaltak, valahogy másképp látom a világot. Ellenségesebbnek, és így én sem szívesen nyitok. Téma lezárva.
Most azonban békével jöttem. Körbenézve ismét, sikerül kiszúrnom a hatalmas hangszert. - Te jó ég! - döbbentem le a váratlanul ért tárgyon. Nem tudtam, hogy ide ilyet is be lehet hozni. Nekem egy plüssmacim nem lehet, más meg csellóval rohangászhat. Mondhatom szép... De nem a lányt akarom bántani. Sőt a különcsége miatt - mert szerintem ez az egész annak nevezhető - felkeltette az érdeklődésem. Nem tudom miért vagy meddig marad a kórházban, de esélyt adok egy gyümölcsöző barátságnak. Szóval enyhén elmosolyodva közelebb sétáltam hozzá és a pad üres részéhez lépve, lenéztem rá. - Szia... A tiéd a cselló? - érdeklődtem meg kíváncsian pislogva rá. Oké, tudom, hogy ez elég hülye kérdés volt, de gondoljatok csak bele a lehetőségekben. Lehet hogy valaki rá bízta, hogy vigyázzon rá. Vagy ellopta valakitől, aki eredetileg szintén csak lopta, és lehet pont tőle. Szóval na...

»Szomb. Jún. 10, 2017 9:27 pm Keletkezett az írás

*A zene mindig megnyugtat, főleg a komolyzene. A cselló pedig olyan nyugalmas helyekre vezet, ahova senki más nem érhet el. Ez lett az én menedékem a baleset óta. Előtte is az életem meghatározó része volt, sőt, mondhatni, hogy az életem. De a baleset mindent felülírt. Csak akkor döbbentem rá, hogy a családom nélkül semmit nem érek. Amint túl voltam a kóma utáni kritikus időszakon, meg a rehabilitációs központban újra megtanultam beszélni és mozogni, belemerültem a csellóba. Aztán az azóta tartó kórházi élet meghatározó része lett. Így tudtam csak túlélni a napokat. Az orvosok és a pszichológusok pedig úgy gondolták, hogy határozottan jót fog tenni nem csak nekem, hanem a többi páciensnek is, ha időnként játszhatok rajta.
Ha pedig kicsit unom magam, akkor a kertbe megyek le kicsit kikapcsolódni, eltávolodni a mindennapoktól. Éppen lettem kicsit a csellót, hogy magamba szívjak némi napfényt, amikor egy lány állt meg előttem és a többiekkel ellentétben ő nem ment el, amikor befejeztem a játékot. Láttam a lányon a döbbenetet, mint sok más emberen is, amikor meghallanak először játszani.*
-Szia! Igen, az enyém. *Mondtam büszkén A csellómra mindig büszke voltam. Persze tisztában vagyok azzal, hogy sok betegnek nem lehetnek személyes tárgyai. Mondjuk, aki olyan sokat van itt bent, mint én, az óhatatlanul berendezi a szobáját. Remélhetőleg mondjuk már nem sokáig leszek lakó.*
-Cloe vagyok. Te miért vagy ennek a diliháznak a lakója? *A diliház szót az egész kórházra értettem. Soha nem tudtam erre a helyre úgy tekinteni, ahol segítenek az emberen. Bár lehet csak bennem van a hiba. Az elején még igyekeztem a jót látni, a segítőkészséget, de ahogy teltek a napok, megváltozott a hozzáállásom is. Ha az ember egyedül van idebent akkor semmi sem olyan pompás... nem vonz a gyógyulás reménye. Hogy is reménykedjek olyanban, ami nem lehetséges teljesen. Mert a sebek örökre megmaradnak, amik a lelkemben fájnak.*

»Vas. Jún. 11, 2017 1:46 pm Keletkezett az írás

Reméltem, hogy épp olyan nyitott lesz felém, mint én felé. Manapság nehéz normálisakkal normális dolgokról beszélni, de örülnék ha végre valaki nem csak a gyógyszerkezelések előnyeiről beszélne nekem vagy arról, hogy kinek milyen szörnyek lapulnak az ágya alatt, hanem, hogy már járt kint és jó idő van, vagy hogy megjelent az új Harry Potter könyv, esetleg, hogy mintha látták volna a városban Michael Fassbendert. Szóval ilyesfajta, normálisnak mondható témákra gondoltam.
Szerencsémre a lány erre nyitottnak is tűnt. Nem tétováztam sokat, látva, hogy nem kíván egyedül lenni, csatlakozom oly módon, hogy lecsüccsenek mellé a pad azon részére, ahol bőven van üres hely és a csellót sem döntöm fel. Továbbra is halványan mosolygokm kifejezve barátságos szándékaim melyek egyenlőre előttem sem fogalmazódtak meg biztosan. - Hailey. - mutatkoztam be én is ő utána. S ekkor... ekkor jött az omniózus kérdés, amitől minden épeszü pszichiátriai kezelt retteg, mikor egy idegen rá kérdez.
Meg kell értenetek, nem szívesen hazudok, de tapasztalatból - és filmekből - tudom, hogy ha kiejtem a számon pszichiátria vagy skizofrén szót, az illető arca eltorzul és látványosan menekülni próbál a társaságomból. Szóval a kegyes hazugság felé húzódom. Már csak az a kérdés, mit füllentsek, hiszen ha nincs akkora mákom, rá hibázok s kiderül, hogy ő is azon a részlegen van. Nyilván azt nem mondhatom, hogy rákos vagyok, vagy olyasmit, aminek látszódnia kéne rajtam. Rajta se látok túl sok jelet. Bár mintha az ott egy karcolás lenne, ott pedig egy kis heg. Talán balesete volt. Próbálok összerakni valami elfogadhatót. Milyen részlegek vannak még, amikkel nem esnék túlzásba. Na meg márcsak azért is elég para a helyzet, mert mintha érezné vagy célozgatni akart volna a diliházzal. Biztos utálja a bolondokat. Mondjuk ezzel nincs egyedül. Ahj, mit mondjak? Olyasmi kell, ami nem kérdőjelezheti meg, hogy akkor miért vagyok kórházi ruhában. - Öhm, én a plasztika miatt... - somolyogtam zavartan, mert így belegondolva nem a legjobb választás. Lehet most egy beképzelt libának néz, de én pont olyannak látom így elsőre, aki nem beszélgetne plasztikai sebésszel, ergo nem tudna érdeklődni, ergo akár el is hiheti. - N-na és te? - tereltem hamar a témát, noha tényleg érdekelt, hogy rá hibáztam e vagy egészen más okból kifolyólag van itt.

»Vas. Jún. 11, 2017 3:18 pm Keletkezett az írás

*Valószínűleg ha pár héttel korábban találkozunk, akkor hozzá sem szóltam volna. Nem voltam a legjobb beszélgetőpartner. Igazából az egész világra haragudtam, de leginkább magamra. Bezárkóztam a magam kis világába és senkit nem akartam beengedni. Igazából maga az élet is nehezemre esett. Sok volt ez az egész így tizenkilenc évesen. Minden száznyolcvan fokos fordulatot vett körülöttem. Azt sem tudtam, hogy mikor kerülök ki innen vagy ha ki is kerülök, akkor mihez fogok kezdeni. Nagyszüleim természetesnek vették, hogy magukhoz vesznek, mert csak én maradtam nekik. Aztán Daniel csak-csak visszajött és megbocsátott. Sőt, megkérte a kezem. Még most is olyan hihetetlen a dolog. Nem tudom mi vár rám a közös életben, de félek tőle. Mégis kíváncsi vagyok.
Ez és a beszélgetés Abbey-vel, valahogy észhez térített. Na nem mindenkivel voltam kedves továbbra sem, de a beteg sársakkal kezdtem oldódni. Az orvosokkal viszont továbbra sem jó a kapcsolatom. Elkönyveltek egy idiótának, nekem ennyi elégé. De most itt van ez a lány, aki Hailey-ként mutatkozott be. Végülis semmi bajom nem lehet belőle, ha kicsit beszélgetek vele. Nagy eséllyel neki sincsenek túl jó tapasztalati itt, ez lerí róla.*
-Plasztika? Hát azt meg minek? *Nem tudom eldönteni, hogy szépítkezés miatt van itt vagy netán valami heget eltüntetni. Én is átestem egy plasztikai beavatkozáson, hogy eltüntessenek egy heget a mellkasomról, de igazából nagy sikerrel nem jártak. Ez van, hozzászoktam én már, hogy a testem is megváltozott a balesetben. De így elsőre ezen a lányon nem látok semmi olyan kivetnivalót, amit el kéne fedni. Persze rajtam sem látszanak a csúnyább hegek, azokat eltakarja a ruha.*
-Kettő az egyben. *Húzom el a számat.* -Pszichológusok ugrálnak körül... balesetben elveszítettem a családom...sajnos engem sikerült életben tartaniuk, bár alig. Szóval miközben kurkálnak a fejemben, még kezelik a tüdőmet is... *Mostanra eljutottam odáig, hogy ki tudtam mondani, hogy mi történt. Hogy meghaltak a szüleim és az öcsém. Hogy én túléltem, még ha ezért utálom is az életet. Azt sem igazán titkolom, hogy a pszichomókusok körül ugrálnak a tragédia miatt. Miért is titkolnám? Nincs abban semmi rossz.. Vagy mégis van, mert nyílván van valami rossz, ami miatt az ember rászorul. De segítséget kap... vagyis az lenne a cél... Mert engem csak zaklatnak, kínoznak, de nem nekik köszönhető a fejlődésem. A többi orvos meg úgy beszél rólam, mintha egy eset volnék, amit az egyetemen kellene tanítani. A lány, aki csodával határos módon annyi sérülés után felébredt a kómából és újratanult mindent, de zakkant lett. Pff... Ha az embert egyszer elkönyvelik valamilyennek, akkor olyanná is válik lassacskán.*

»Hétf. Jún. 12, 2017 12:27 am Keletkezett az írás

A visszakérdezésénél kicsit leblokkoltam, hirtelen nem tudtam mit mondhatnék. Kellemetlen mikor az ember a saját hazugságába gabalyodik bele. S még kellemetlenebb, mikor ezt már a legelején teszi. Beharaptam az ajkam, s reméltem egy kis szünet után ő folytatja. Ha nem is tette, én terelve a témát akkoris felhoztam a visszakérdezést. Érdekelt a válasza, de erre azért nem számítottam. Nem, nagyon nem. A gondolatra, ahogy elképzelek egy családot, az autópályán - mert manapság ott történek családi tragédiák - és vérben fagyva fekszenek, tele elképzelhetetlen sérülésekkel, könnyes szemekkel. Lassan elnéztem róla. Éreztem, hogy egy nagy gombóc akadt a torkomon és a gyomrom hullámvasutazik. Akaratlan is az én halott családom lebegett a szemem előtt az ő családja helyett. Pedig olyan régen volt, és... és még csak nem is balesetben. Vagyis... én ezt nem így akartam. -R-részvétem... - dadogtam halkan, de már nem voltam biztos benne, hogy ki is mondtam. Igen stressz helyzetben a gyógyszer sem hat jól. Nem akartam magamra vonni a figyelmet, de mikor az ember nincs magánál, ezeket képtelen kontrollálni.
Valahogy minden megváltozott a környezetemben. Ott ültünk még a padon, és ő is ott ült kórházi ruhában, de már nem a kertben voltunk. Közel sem egy békés helyen vagy a kórházban. Egy téli autópályán voltunk. Roncsok voltak mindehol, füst és sár. A hóban vér foltok. Szinte éreztem a hideget, ahogy a csípős szél megfújt a fedetlen bőröm. Felkeltem a padról, mert úgy éreztem ezt kell tennem. Tudnom kell kik fekszenek mozdulatlanul a hóban, lassan elfedve a fehér fagyással.
Valójában is felálltam, de nem volt hó, még csak hideg sem. Roncsok sem voltak útban, helyettük elrendezett kövek vagy kerti díszek voltak mindenfelé, amit az én agyam elhitetett velem, hogy egy baleset közepén vagyok.
A lassú, bizonytalan lépteim egy inges alakhoz vezetett. Ki hord télen inget?! Közelebb lépkedve tárult csak elém a megfagyott arca, az ismerős vonalai, azok amiket én is örököltem. Szipogtam jó nagyokat, és hullottak a krokodil könnyek is, mert olyan valóságos volt minden. Annyira élethű és fájdalmas.
- Úgy sajnálom... baleset volt. Baleset. - térdeltem a hűvös test mellé. A nyaka része teljesen szét volt hasítva, a vére frissen szivárgott a vágásokból.
- Gyilkos vagy... egy gyilkos... egy átkozott mészáros... kibelezted... megkínoztad... te tetted. - suttogták a hangok, de azt hittem egy közülük Cloe volt, így hátra néztem rá, ha csak addig el nem hagyta a helyét, mert akkoris az irányában néztem. - Baleset volt... nem akartam bántani... - szipogtam.
A kellemetlen a helyzetben az, hogy szerintem ilyenkor se ő, se én nem tudom mit kéne tennünk, hogy túljussak a holtponton és visszatérjek a valóságba.

»Kedd Jún. 13, 2017 10:21 am Keletkezett az írás

*Nem is tudom. Volt valami különös a lányban. De igazából ki nem furcsa egy kórházban? Elég csak rám nézni és máris kész a különös szó magyarázata. De még... Valahogy kételkedtem benne, hogy tényleg plasztikára jött volna ilyen fiatalon. Volt valami megmagyarázhatatlan érzésem vele kapcsolatban, de nem tudtam rájönni mi is az. De már a viselkedése is furcsa volt, amikor mondtam, hogy elvesztettem a családom...olyan furcsán reagált. Általában a legtöbb ember sajnálkozik vagy szánakozik miatta, de ő nem. Szinte dadogott...ami nekem azt jelentette, hogy valószínűleg ő is elvesztett valakit maga körül. Én már eljutottam odáig, hogy nem titkolom és ki tudom mondani anélkül, hogy elbőgném már magam. De nála talán másról van szó.
Csak figyelem, ahogy hirtelen felkel a padról és odébb megy. Ráncolom a homlokom, amikor köveket és kerti díszeket nézeget és szinte sírva mondja, hogy baleset volt. Egy pillanatig nem értettem mi a fenét csinál, de aztán leesett. Ha jól sejtem, akkor bizony ő is a pszichológusok hada által kezelt páciens. És nem kellett sokat gondolkodnom, hogy valami szörnyűt ő is átélt. És most talán az emlékképek között van. Jól ismert helyzet. Nem egyszer voltak rémálmaim és képzelődéseim az elején. Bár rémálmaim mai napig vannak, amikor vergődve ébredek.
Amikor szipogva nézett felém, óvatosan felálltam és letérdeltem mellé. Kezemet az ő kezére tettem, hogy kicsit magamra vonjam a figyelmét, no meg érezze a törődést.* -Nézz rám! Nyugodj meg! Vegyél mély levegőket! *Tudom, hogy amíg nem nyugszik meg, addig nem fog sikerülni visszahozni a jelenbe, keserű tapasztalat ez magammal. Remélem, hogy őt is sikerül kicsit megnyugtatni.* -Nyugodj meg és lásd a zöld füvet meg a kék eget, érezd a nap melegét! *Igazából nem tudom mit csinálok, de próbálom elérni, hogy visszazökkenjen a jelenbe. Az biztos, hogy most már nem titkolhatja el miért is a kórház lakója. Bár engem aztán nem érdekel, hogy ha a pszichiátria legrégebbi lakója is. Biztos nem önszántából költözött ide be, hanem azért, mert erre volt szüksége. A kezét fogtam és letettem a fűre.* -Érzed? Itt vagy a kertben velem. Bárhol is jársz, gyere ide vissza hozzám! *Bátorító mosolyt küldtem felé. Nem néztem le, nem ítéltem el. Pontosan tudom milyen, amikor nagyjából te vagy saját magad legnagyobb ellensége.
De ha a megnyugtatás nem válik be, akkor még van egy ötletem mi zökkenthetné ki..a cselló játék... De először is szeretnék esélyt adni a megnyugtatásnak.*

»Kedd Jún. 13, 2017 11:38 pm Keletkezett az írás

Az egész olyan valós volt. Frissnek ugyan nem mondhatnám, de a sebek ilyen illúziók közt könnyen felszakadnak. S bár nem akarnám újra élni, mégis ez történik. Talán így kell történnie. Talán egy nap már meg sem rezzenek. Most azonban kétségbeesetten ziháltam és igyekesztem behunyt, könnyes szemeim előtt sem a vérnefagyott arcát látni. Tényleg szörnyeteg volnék? Vajon a szörnyek tudják, hogy azok? Nehéz volt abbahagyni a sírást és azt hiszem nem is ment volna egyedül. Még úgyse hinném, hogy ha netán valami felnőtt, tapasztalattal próbált volna segíteni. A pszichiáterek sem érezték át a dolog fájdalmas és magányos súlyát. Némi szipogást és pityergést követően - ahogy a hangja nyugodtan csengett fülembe - lassan rá emeltem tekintetem. Fel sem tűnt ez idáig, hogy megérintett. Olyan nyugodt volt, és mégis szakadatlanul próbált felhúzni a mélyből. A sírást is abbahagytam, és valahogy csak az ő hangjára összpontosítottam. Alig-alig értettem mit mond. Mármint... egy baleset közepén, milyen hibbant, aki ilyen badarságokat mond. Mégis... azt hiszem elég volt, hogy visszarántson, és néhány sűrű pislogás után már a kórházi kertben voltunk.
Lassan szembesültem is a ténnyel, hogy a földön ülünk, a melegben egy kórház kertjében, ami tele van bolondokkal és orvosokkal, én meg egy nagyobb kő darabot siratok. Kellemetlen. A szürke sziklaszerűségről ismét rátekintettem. Azon töprengtem vajon most mit gondolhat rólam? Hazudtam, bolond is vagyok... szép kis összesítés. De nem csak ezen gondoltam. Hanem, hogy vajon ő miképp élte túl ezt az egészet, hogy dolgozta fel, hogy ami volt, nincs többét. Nem tűnnik túl önállónak, már pedig ha elveszik a támasz, mi is a földre kerülünk. Ő pedig mit csinál? A kertben csellózik. Mondhatni jókedve van, nem vágyik utánuk és talán nem is minden gondolata forog körülöttük. Hogy csinálja? Kellett egy kis idő, míg megtudtam szólalni, de a kérdések nem hagytak nyugodni. - Szenvedtek? - böktem ki az első kérdést, bár lehet kissé illetlen dolog ilyet kérdezni, s lehet nem is tudja rá a választ. Megköszönni se ártana a segítségét, azt a kevés kis bizalmát vagy empátiáját irántam. De attól félek, ha én most köszönetbe bocsátkozom, magyarázkodnom kellene. Ha pedig magyarázkodnom kellene, ha még nem, akkor tuti elijeszteném magamtól. - Hogy tetted magad túl ezen? N-nem hiányoznak?

»Szer. Jún. 14, 2017 2:10 pm Keletkezett az írás

*Az egész olyan volt, minta visszakerült volna a múltba. Nem ítéltem el, hogy nem mondta el a valós okot az itt tartózkodására. Nem tudom mi történhetett vele, ami ennyire padlóra küldte. De talán most, hogy itt térdelek mellette és próbálom a valóságba visszarángatni, majd elmondja, hogy mi is történt vele valójában. Nem tudom hol járhatott a fejében, de innen nagyon messze az biztos. Úgy tűnt, hogy sokáig fel sem fogja, hogy ott vagyok mellette és fogom a kezét. Aztán szép lassan mintha megváltozott volna a tekintete, kitisztult a tudata úgy ahogy.*
-Üljünk le! *Felálltam és ha hagyta, akkor felsegítettem és visszavezettem a padhoz, hogy leüljünk. Éppen megnyugodtunk volna, amikor olyan kérdést tett fel, amire nem számítottam. Szenvedett-e a családom..nem tudom, ezen még soha nem gondolkodtam el. Talán nem is kellene. De látom, hogy fontos neki valamiért. Majd csak kiderül, hogy miért.* -Nem tudom. Napokig kómában voltam. Anya...ő a helyszínen meghalt és apa... ő a műtőben. Mikey, az öcsém... ő másnap...csak tíz éves volt... *Nagyot nyeltem, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból. De aztán megköszörültem a torkomat, hogy meg tudjak szólalni.* -Miért kérdezed? *Hát ha már én ennyi mindent elmondok magamról, akkor már én is szeretnék többet tudni róla. Különös lány, de biztos megvan az oka, hogy miért olyan, amilyen.*
-Túltenni magad ezen soha nem lehet, ezt csak az itteni agykurkászok szajkózzák... Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít...nos, ez egy jó nagy hülyeség...csupán megtanulsz együtt élni a fájdalommal, amit a hiányuk okoz... Minden nap, minden percében hiányoznak... Nekem a cselló a menedék, amikor elviselhetetlennek érzem a hiányukat. Meg egy jó barát, aki segített elviselni az elviselhetetlent... Egy tanács. Ne akard távol tartani magadtól a fájdalmat. Először magadhoz kell ölelned azt az érzést, hogy aztán együtt tudj vele élni a mindennapokban. *Hát én sem hittem volna, hogy ilyen beszédre képes vagyok. De igazából eddig ezt még így soha nem mondtam ki. Ezeket mind magam tapasztaltam meg, amióta a kórház lakója vagyok és próbálnak összerakni legalább fizikailag.*
-Elmondod, hogy mi történt? *Reméltem, hogy tényleg elmondja. Kíváncsivá tett. Nem ítélkezni akarok felette, csak megérteni az iménti közjátékot. Kíváncsian néztem rá, de semmi neheztelés nincs bennem iránta.*

»Szer. Jún. 14, 2017 6:32 pm Keletkezett az írás

Félreértés ne essék, én nem vonzódom a saját nememhez, de annyira máshogy állt a dolgokhoz a lány, hogy egyre szimpatikusabb, és másabb. Totál másképp beszél, mint az orvosok. Ő nem találgat, nem is hiteget, nem akar erőszakoskodni. Teljes ellentéte az orvosoknak, akik állítólagosan jót akarnak nekünk. És biztosan ígyis van, csak kicsit túlzásba esnek, ami nem segítség.
Nem ellenkeztem, segítségével fellecmeregtem a földről és visszaültünk a padra, aminek a csellóját is támasztotta. A kérdéseim viszont nem hagytak nyugodni, így felkellett tennem őket, abban a reményben, hogy nem fut világgá. Megeshet, hogy kissé illetlen volt a kérdésem, de tudni akartam. Talán mert, azt hittem könnyíthetek vele a saját terhemen, ha látom, hogy egy hasonszőrüvel oszthatom meg a problémaim, s ha ő is képes volt feldolgozni, akkor biztosan menni fog nekem is. A válasza azonban némileg meglepett, pedig utólag belegondolva érthető, hisz egy balesetben a kóma, mint lehetőség, mindig ott van. Láttam rajta, hogy azért neki is nehézkes erről beszélni, de síráshoz erős volt. Szegény anyukája... Vajon...? Volt ideje felfogni? Volt ideje félni vagy a családjára gondolni? És az apuka... biztos nagy küzdött. A lányt elnézve jó családja lehetett, biztls nagyon szeretett volna visszatérni az apja. Nagyon nem fer a fentiktől, hogy hagyták így szétszóródni és elveszni őket. Micsoda...? Volt egy öccse is? Számomra ugyan felfoghatatlan egy testvér fogalma, de az bizton tudom, hogy egy ennyire közeli családtag, akivel kéz a kézben jársz kicsiként, elveszik, ráadásul ilyen fiatalon. Mégis mi a franc bajuk van odafent? Egy felnőtt tudatosan követhet el hibákat, ez még úgy okés is, de egy kisgyerek?? Kezd meginogni a hitem a felől, hogyha valóban létezik egy felsőbb hatalom, akkor az tényleg jó-e. - Részvétem a családod miatt. Remélem a baleset okozója örökké szenvedni fog, ha csak meg nem halt. - szipogtam párat, és a szemeim is megtöröltem. Csodálom, hogy neki még van kedve itt maradni. Mármint élni. Oké, mondta, hogy "sajnos ő túlélte", de biztos nem gondolta komolyan. - Igyekszem megérteni, azt hogy te hogy tetted túl magad ezeken. Ha csak kómába lennének is borzasztó lenne, de így hogy soha nem láthatom őket, nem erinthetem meg őket, egyszerűen elviselhetetlen. - biggyesztettem le az ajkaim, ahogy visszaemlékeztem anyára mikor még élt, s ahogy a kórházi ágyon beszélt a napjáról. Aztán ahogy apa rám nézett, mikor a vértócsa egyre nagyobb lett körülöttünk. - É-és ha nem megy? Mi van ha nem tudok vele együttélni? Vagy teljesen elvesztem tőle az eszem. - motyogtam. Könnyűnek tűnnik, de aki benne van tudja, hogy nem az. Szerezzek én is egy csellót? De... jászani se tudok rajta.. Barátaim meg... hát... azt inkább hagyjuk is. A téma segített megnyugtatni. De tényleg. Bár a következő kérdésnél bizonytalanul néztem el a föld felé. - Nagyon rossz dolgot tettem apámmal, és nem tudok szabadulni a tudattól, hogy megöltem. Nem akartam. - pillantottam rá hirtelen, mielőtt elfutna, hogy gyilkos vagyok. - Egyszerűen csak... nem tudtam kontrolálni a dühömet.

»Csüt. Jún. 15, 2017 4:14 pm Keletkezett az írás

*Elég időt töltöttem itt bent a pszichológusok körében. Hiába van arról papírjuk, hogy turkálhatnak a fejünkben, attól nem fogják megérteni, hogy mi is játszódik le bennünk igazából. Ők nem érzik azt a mardosó fájdalmat, amivel nap, mint nap szembe kell néznünk. Ők általában nem mentek keresztül azon, amit gyógyítani próbálnak. Én meg úgy érzem, hogy bőven átéltem ezt-azt, hogy tudjak segíteni neki úgy ahogy.
Szerencsére vissza tudtunk telepedni a padunkra. Furcsa volt a kérdése, de tudtam miért kérdezősködik. Saját magát akarta nyugtatni. Én is sok mindent kérdeztem volna akkor, csak éppen nem volt senki, aki választ adhatott volna. Most viszont furcsa módon én segíthetek valaki, akinek nincs segítsége. Nekem ott volt Oliver, aki lelkiekben adott segítséget. Most pedig visszatért az életembe Daniel. Persze van, amit ők sem pótolhatnak, de elviselhetőbbé teszik a mindennapokat.*
-Úgy tudom igazából senki sem volt a hibája. A másik sofőr túlélte, de nem is kívánom senkinek a halálát. *Persze igazságtalan, hogy míg az én családom nem élte túl, addig az a sofőr túlélte. Elején én is azt mondtam, hogy halt volna meg az is, de már már túltettem magam ezen. Biztos nem úgy kelt fel aznap, hogy nah akkor megöl valakit. Bennem volt, hogy bár ne éltem volna túl..mert mindig annak nehéz, aki marad...*
-Ne várd, hogy gyorsan el fog múlni ez az érzés. El fog kísérni egész életedben. Csak meg kell tanulnod élni nélkülük... Én beszélgetek velük, ha senki nincs ott, mert hiszem, hogy hallanak. *Vonom meg a vállamat. Mert őszintén én sem tudom elhinni, hogy többet nem szólhatok hozzájuk, nem hallhatom a hangjukat, nem ölelhetem magamhoz őket.*
-Amikor én elbizonytalanodok, akkor arra gondolok, hogy ők mit akarnának... Nem hiszem, hogy azt szeretnék, hogy életed végéig itt raboskodj. Én erre próbálok koncentrálni. *Tudom, hogy nem könnyű ezt véghez vinni. Nekem sem az egyik napról a másikra ment ez az egész. Inkább próbálom nem is számolni a baleset óta eltelt napokat, heteket, hónapokat. Mert ha számolnám, akkor csak egyre rosszabbul érezném magam, hogy már mióta nincsenek velem.
Viszont ez a lány felettébb érdekesnek tűnik. Nagyon titokzatos, nem akarja elmondani, hogy mi történt. De abból, amiket mond, világosan lehet tudni, hogy magát hibáztatja a szülei haláláért. Elhatározom, hogy kiszedem belőle mi is történt pontosan, mert csak úgy tudok neki segíteni, ha hagyja.*
-Ha szeretnéd és ha hagyod, akkor leszek a barátod, de akkor mond el mi történt, hogy megérthessem. Ha mindig csak magadba tartod, akkor csak rosszabb lesz, ezt tapasztalatból mondom. *Hiába mondta azt, hogy ő ölte meg, én nem ijedtem meg. Nem hiszem, hogy szándékosan ártott volna bárkinek is.* -Én nem hibáztatlak, akármi is történt. *Óvatosan megfogtam a kezét, hogy érezze, nincs egyedül ebben a rohadt nagy és kegyetlen világban. Az a legrosszabb, ha egyedül kell valakinek megbirkóznia a gyásszal, annál nincs rosszabb a világban.*

»Pént. Jún. 16, 2017 1:03 pm Keletkezett az írás

Beszélgetésünk során, s témájának egyre elmélyülésében arra világított rá - ha nem is szándékosan - hogy nem csupán a tettünk súlya fokozhatja a fájdalmat vagy hogy milyen hamar kezd el hegesedni az a bizonyos lelki seb, hanem hogy szükség van egy kissé talán optimista felfogásra. Ez lehet köztünk - most még legalábbis - a különbség. Ő is érzi a fájdalmat, s nem is felejti el hamar, mégis inkább a pozitív dolgokat próbálja meglátni és emelt fővel tovább jutni. Igen, ez lehet a kulcs. Ő nem gondol a fájdalmukra, arra hogy mi lett volna ha... Nem keresi a múltbeli változásokat vagy hogy hibás-e bárki is. Ezen szakaszt már majd hogy nem teljesen lezárta magában. S ez engem valahol meglep és elcsodálkoztat. Na nem rossz értelemben.
Én az egyszerűbb utat akartam választani, ami nincs. Másokat hibáztatni vagy a semmit okolni a tetteimért, ami alól nincs kibúvó. Igaza van, ez egy hosszú folyamat.
- Nem, nem, én sem hinném... Vagyis hát... nem tudom. Lehet azóta meggondolták magukat. - motyogtam bizonytalanul. Mert végülis tök lehet, hogy apa azóta már eerszer a pokolban kíván, amiért megöltem. Belegondolva megértem... Ha fordítva történ volna... lehet én is hibáztatnám azért, hogy elvette az esélyem, hol ott még sok mindent megtehettem volna. Ő se volt olyan öreg.
- Beszélgetsz velük? - pislogtam rá meglepetten. Mondjuk olyan fajta lánynak is tűnnik, akik lelkiekben ezt is megengedheti magának. De azt hiszem ez részemről nem menne. Na nem azért, mert már megint pesszimista vagyok meg lusta, hogy meg se próbálom, de tudatában annak, hogy a gondolataim - vagy akárkié a fejemben - hajlamosak szüleim hangján szólni és a lehető legrosszabb válaszokat adni, amivel aztán a földbe tipornak, mert hiszem, hogy igazuk van. Neki biztosan nem válaszolnak vagy nem olyan ellenségesen. De az is tény, hogy ő nem is abban látta a kiutat, hogy leszúrja őket.
- Nem szoktál belegondolni, hogy a beszélgetéseidre ők hogy reagálnának, mit mondanának? - kérdeztem vissza kíváncsian, hisz a pszichológusok szerint is a hangok amiket hallok, valójában én vagyok. S azért mondok ilyeneket magamnak, mert ezt akarom hallani, mert nem hiszem el, hogy ami történt nem az én hibámból történt. Cloe is irányítja a saját válaszait maga felé. Persze tudom, nem egyforma az esetl mert amíg ő csak elszenvedte, én jobb híján magam produkáltam a "balesetet". De próbálkozom magaménak tennem a gondolatait, hogy a hangoknak is lehessenek jó szavuk hozzám.
A bűntudat olyan, mint a viszkető kiütés: sosem múlik el egészen, mert arra készteti az embert, hogy foglalkozzon vele. Az egyik pszichológus mondta nekem valamelyik nap hogy: Gyászunk lépcsőfokai: a tagadás, a düh, a félelem, a bűntudat, a depresszió, az elfogadás. És az első magok a sírhantokon.
S így átgondolva talán igaza lehet.
A témát érintőlegesen viszont felhozta, hogy szívesen lenne a barátom, ami őszintén szólva dobott is a lelkesedésemen. Az már annyira nem, hogy el is kell mesélnem a történetet. Persze azt mondja nem tántorodik el, de eztő sem tudhatja. Aggódtam. Azon kezdtem el agyalni, hogy miképp ne veszítsem el az újdonsült barátnémat. Nem szeretnék egyedül itt meghalni. Na de ezen majd akkor kell gondolkodnom, ha nem feszegetünk ilyen komoly témákat.
- Hát... igazából... talán anya halálával kezdődött az egész. Rákos volt, kórházban halt meg és egyedül maradtunk apával... Minden megváltozott a halála után és azt hiszem ez egyikünknek sem volt jó. Aztán évek teltek el... Apa egyik nap elkezdte kidobálni anya holmijait. De mindent, még a közös fotóikat is, az ékszereit... mindent. Olyan volt... mintha megtagadta volna... s az is megfordult a fejemben, hogy talán nem is szerette igazán. Lehet meg is csalta, nem tudom. Felkaptam a vizet szóval nekimentem. Elestünk és verekedni kezdtünk... Vagyis hát... ő csak védekezett, sose ütött volna meg. Teljesen elborult az agyam, nem gondolkodtam tisztán... - sóhajtottam a földet nézve, az ujjaimmal babrálva feszültségemben, ahogy visszaemlékezdtem a történtek homályos képkockáira.
- Valami arra motivált, hogy végett vessek neki. Azt hiszem akkor ott... a halálát akartam. Végül egy üvegszilánk után nyúltam és addig szúrkáltam vele, míg biztosra nem mentem, hogy meghalt. - hunytam le a szemeim lassan.
- Amikor rájöttem mit tettem már késő volt. A vére a kezemhez tapadt. És tudtam, hogy a következmények sem lesznek jobbak. Mondjuk így belegondolva nem féltem volna a börtöntől, megérdemeltem volna. Teljes volt a káosz. Végül pedig itt ébredtem. És a mentális problémáimra na meg a tettemre való tekintettel, eszükben sincs szabadságot adni nekem. - pillantottam rá legvégül.
- Gyilkos vagyok?

»Vas. Jún. 18, 2017 10:55 am Keletkezett az írás

*Az a baj, hogy nem tudom neki pontosan elmagyarázni ezt az egész helyzetet. Még én magam sem vagyok teljesen túl rajta. Hiába látszik úgy, hogy már feldolgoztam, lezártam... Pedig az ilyet nem lehet könnyen. Ráadásul én azóta teljesen magamba fordultam és kifelé nem mutatok semmi érzelmet. Én azt vallom, hogy nem az a fájdalom, amitől könnyes a szem, hanem ami odabent fáj, csendesen.*
-Tudod ez nem egy olyan dolog, amit az ember lezárhat magában, elfelejthet vagy továbbléphet. El kell fogadnod, hogy megtörtént vagy örökre abban a mocsárban ragadsz, ahonnan nem enged szabadulni az az ingovány. El kell fogadnod, hogy gyógyulni akarsz és akkor tudnak segíteni neked abban. *Nem kell mondania, anélkül is érzem, hogy nagyon mélyen van valahol... arrafelé, ahol én jártam a baleset után hónapokig. Tudom mit érez, mert én is sokáig így voltam vele. Szerencsére azonban nekem akadtak olyanok, akik mellettem voltak és segítettek. Nagyszüleim, Oliver, aztán visszatért Daniel is.. no meg a cselló... A cselló nekem a menedék, ahova visszahúzódhatok.*
-Igen, beszélgetek velük. Én nem választ várok tőlük. Csak elmondom neki,, hogy mi történt velem aznap, mit érzek, mik a problémáim. Szóval nem azért teszem, mert választ akarok tőlük, hanem azért, mert nekem úgy érzem segít, hogy elmondhatom úgy nekik a dolgaim, ahogy előtte is tettem. *Azért azt nem várom, hogy a fejemben válaszoljanak nekem. Akkor amúgyis csak a saját gondolataim válaszolnának. Egyszerűen csak jól esik, hogy van kinek elmondani, amikor bánt valami.*
-Tudod nem volt olyan jó gyerek és testvér. Minden időmet a csellónak áldoztam, hogy profi lehessek.. elhanyagoltam őket nagyon. Ők mégis mindig támogattak. Mert erről szól a család. *Ha tudná, hogy néha milyen undok voltam velük... Csak ráförmedtem Mikey-ra, hogy hagyjon békén éppen.. bár visszacsinálhatnám és vele foglalkoznék. És anyáék... Ők ott voltak mindig néma támaszként...
Aztán csak hallgatom, ahogy mesélni kezd, hogy mi történt vele. Nem mondom, eléggé megdöbbentett, hogy mit tett. Én el sem tudnám képzelni, hogy valaha bántsam valamelyik családtagom. Na de ezt mégsem mondhattam. Meg aztán nem is használna neki, ha lehordanám. Meg neki most egy barátra van szüksége.* -Szerintem az apukád nem azért tüntette el a képeket meg mindent anyukádról, mert nem szerette. Csak egyszerűen ő így tudott továbblépni. Hogy nem kellett minden nap azzal szembesülnie, hogy mit vesztett el. Megöltél valakit, ezen nem lehet változtatni. Ezt el kell fogadnod, feldolgoznod. Szerény véleményem az, hogy neked már meg van a legkeményebb büntetésed... egész életedben a tudattal kell együtt élned, hogy mit tettél. De az csakis rajtad múlik, hogy milyen lesz a jövőbeli életed. Szerintem vezekelned kell egész életedben. Ami nálam azt takarja, hogy megmutatod nekik, hogy tudsz boldog lenni, hogy nem volt hiábavaló a haláluk...hogy erősebbé báltál. Mert akármi is történt, a lányuk maradsz és örökké szeretni fognak akárhol is járnak ők. *Hát ez is egy hosszúra sikeredett monológ volt. Nem tudom sikerült-e jól kifejteni azt, amit gondolok. Végülis én is mondhatnám magam gyilkosnak. ha aznap nem kell olyan sokat győzködniük, hogy menjek velük, akkor talán nem jött volna szembe az a kocsi és még ma is élnének... De megtörtént... Nem lehet rajta változtatni... Csak igyekezni lehet, hogy olyanná váljak, akire büszkék lehetnek.*

»Vas. Jún. 18, 2017 12:48 pm Keletkezett az írás

Kissé fájt, amit mondott, de igaza van, és lényegében ez is optimista válasz. Vajon ő alapjába vévé is így állt hozzá mindenhez vagy a pszichológusok segítették rá? Lehetnek néha tényleg meg kéne hallgatni, amit mondanak? Áh... Hülyeség. Ő lesz az új pszichológusom. És a barátnőm is egybe. A végére csak elmosolyodtam. Ha szerinte ez a jó út, én hiszek neki, mert jól hangzik, és érdemes tenni egy próbát. - Van kedved enni valamit a büfében? - kérdeztem meg végül, na nem téma terelésképp, egyszerűen csak jó lenne már enni valamit, és amíg nem cibálnak vissza, szívesen mászkálok kint és vagyok emberek közt. - V-vagy ha nincs kedved az se baj... maradhatunk is... vagy csinálhatunk mást... - vonogattam a vállam, nehogy azt higgye, hogy parancsolgatni akarok, mert nem. És nem lenne jó, ha emiatt lennék unszimpi neki. Amennyiben a büfé mellett döntött, útnak indultunk, bár lehet előtte leakarta tenni a csellót. Ha más ötlete volt, azt is szívesen fogadtam. - Miért pont a csellót választottad? - érdeklődtem meg, mert hát vannak ennél kisebb és kevésbé kényelmetlenebb hangszerek. Manapság a hegedű is nagyon népszerű, vagy a gitár, bár az inkább fiúknak áll jól. Nem is tudom, a cselló olyan fura, főleg így, kórházba. - Mióta játszol rajta? - kérdeztem tovább. Ha úgy láttam zavarja, nem tettem fel több kérdést, de szerintem ez egyikünknek sem rossz, sőt, ő is biztos szívesen beszél a hobbijáról, és én is szívesen hallgatom.

»Vas. Jún. 18, 2017 6:09 pm Keletkezett az írás

*Látom rajta, hogy kezdi megérteni, amit mondok. Lehet, hogy kicsit kemény voltam vele, de azt vallom, hogy mindig jobb egy kemény őszinteség, mint egy lágy hazugság. A hazugság előbb-utóbb mindig kiderül és abból jó nem származik. Én nem fogok ítélkezni felette, nem az én tisztem. Csak elmondhatom, hogy mit javasolok. És tényleg a barátja leszek, akivel tud beszélgetni olykor. Ha engem végre kiengednek, úgyis kell majd ide visszajárnom, akkor meg tudom látogatni és lesz kihez szólnia.*
-Persze, ehetünk valamit. *Úgysem nagyon szoktam én itt enni. Nagyjából jó, ha egyszer eszek valamit egy nap. Daniel rendesen pöröl is miatta. De hát ha maga az élet az, ami elveszi az étvágyam, akkor nincs mit csinálni. Szóval összeszedtem a csellómat és felálltam és elindulhattunk a büfé felé.*
-Szüleim inkább a rock zenét szerették. De evidens volt, hogy zenélni szeretnék és szakkörre jártam. Aztán a hangszer választásánál valahogy megtetszett... A csellót mindig szóló hangszernek tartottam... csak én és a csellóm... De igazából valami nagyobbnak a részese..sokkal nagyobbnak... *Pontosan emlékszek arra a nagy családi összejövetelre, ahol unszoltak, hogy álljak be a gitárok mellé a csellóval és végül megtettem. És olyan volt, mintha egy bandához tartoztam volna. De szép emlékek is ezek. Hiányozni fognak azok az összejövetelek is. Persze meg lehet tenni most is, de nélkülük már nem lesz ugyanaz.*
-Hogy mióta? Hűűű.. már alsós korom óta. Ez az életem. Mindent imádok, ami kicsit kötődik a csellóhoz. *Ez az a dolog,a miről bármennyit tudnék beszélni. * -Neked van valami hobbid? *Pillantottam rá, amikor beálltunk a büfében a sorba. Kíváncsi vagyok, hogy neki van valami hasonló szenvedélye, mint nekem a cselló. Őszintén örülnék, ha lenne valami. Vagy majd segítek neki rálelni, mert sokat segítene neki a gyógyulásban, a mindennapoktól is el tudna menekülni olykor.*
-Választhatsz bármit,a vendégem vagy. *Súgtam neki mielőtt sorra kerültünk volna. Én közben kinéztem magamnak egy szép szelet pizzát. Arról tudom, hogy jól készítik itt és szívesen meg is eszem az utolsó morzsáig.*

»Kedd Jún. 20, 2017 12:19 am Keletkezett az írás

Ahhoz képest, milyen furcsán és drámaian kezdődtek az események, olyan szépen lenyugodtunk/tam és már-már most olyan, mintha mindig is barátnők lettünk volna. Na jó, az túlzás, de tényleg olyan érzés, mintha nem is a kórházban lennénk, hanem egy... egy parkban futottunk össze, a téma a cselló volt és most megyünk egyet enni. Amilyen kreatív manapság a hallucinációkat okozó részleg az agyamban, simán el is tudnám képzelni. De igyekszem azért nem átadni magam a szürreális butaságoknak, amik nem valódiak. Szóval úgy döntöttünk közös megállapodás alapján, hogy eszünk egyet.
Amúgyis kezdett talán kicsit hűvös lenni, hogy egy szál semmiben flangáljunk, szóval több szempontból is okos döntés volt. Kellett tennünk egy kis sétát, reméltem, hogy nem bánja a súlyos hangszer miatt, de végül elérjük célunk, azaz a büfét, ami ugyanúgy az ebédlőben található, csak mégsem a konyha részlegnél, hanem a helyiség egyik sarkában. Azért is ilyen különálló a büfé, mert itt nem csak egészséges ételt kapni, hanem azt is amit egy tipikus büfé kínál. Na meg persze egyéb nem ehető apróságokat is. Persze azért beszélgetünk is, míg odaértünk, vagy amíg a sorban álltunk. Főleg én faggattam erről a furcsa hobbijáról.
- Azta! Még sosem hallottam olyasmiről, hogy a szülők a rock zenét szeretik jobban, míg a gyerekük a klasszikust. De ezek után le se tagadhatod, hogy egy igazi virtuóz családba csöppentél. - mosolyogtam rá, miközben beálltunk az amúgy elég hosszú sor végére. Látszott, azaz inkább hallattszott, hogy ez a csellózás számára nem játék. Komolyan veszi, mégis ebben leli a békéjét. De azért valami megfogott a beszélgetés közben. - Miért zártál ki mindenki mást az életedből akkor? Mármint... az előbb azt mondtad, azért válayztottad, mert szóló hangszer. Mintha féltél volna másoktól vagy haragudnál a világra... - kérdeztem, mert azt hiszem félre ismertem. Talán már a baleset előtt is befeléforduló volt, hol ott én azt hittem egy mindig vidám csajszival diskurálok. Persze tudom, hogy mindenkinek meg van a sötét oldala, és a kamaszkor csak ront a helyzeten, de most van oka, amiért. Egy komoly, valós oka, vajon akkor miért döntött úgy, hogy hátat fordít másoknak?
Úgy tűnt közben el is gondolkodott, vagy inkább visszaemlékezett valamire. Rám is gyakran rám törnek az emlékek, de ritkán jók. Remélem nem rontottam ezzel a lelkiállapotán. Se a barátságunkon. - Hű, te aztán mániákus csellós vagy... - nevettem el magam, persze csak ha meg volt hozzá a kellő hangulat.
Hobbim? Hát... mostanában nem igazán. Gyakran vannak rohamaim, emiatt semmit sem vihetek a szobámba. De régebben szerettem rajzolni és festeni. Mára viszont valahogy... elmúlt a késztetés, hogy mindent összefirkáljak vagy megörökítsek.- vontam vállat kissé zavartan. Pedig anno valóban szerettem és tudtam is. Sokáig még azután is fejlesztettem készségeim, hogy anya meghalt. De aztán valahogy eltűnt a késztetés a jó kedvemmel együtt.
Nagy lassan közben sorra kerültünk, ám még előttekaptam tőle egy udarias ajánlatott. - Köszönöm. - somolyogtam zavartan, bár reméltem, hogy amit itt megeszünk, azt állja a kórház, meg az ilyen izék. Mindenesetre miután ő választott egy pizzát én is alaposan körbenéztem. Nyilván nem akartam kifosztani, bár alaposan szemügyre véve a széles választékot nem is volt drága a kaja. Végül a sültkrumpli mellett voksoltam. Egyszerű, de finom. És ilyet a pszichiátriára sose hoznak. Ügyelnek ám arra, mit fogyasztunk. Főleg mióta fél füllel elcsíptem, hogy akad köztünk egy helyes kannibál is.

»Szer. Jún. 21, 2017 4:17 pm Keletkezett az írás

*Nem zavart, hogy a csellóról faggatott. Ez az a dolog, amiről órákig is tudnék mesélni. A cselló, a zene, a zenetörténet, a zeneelmélet...mind-mind olyan, amiről bármeddig tudok beszélni. Mondhatni ezen nőttem fel, nem sok olyan van, amit ne tudnék ezekkel kapcsolatban.*
-Hát... Nem mondom, tátották a szájukat rendesen, amikor először rámutattam, hogy melyik hangszert választom. Gondolom jobban örültek volna egy gitárnak vagy dobnak... De javukra legyen mondva, nagyon türelmesek voltak és elviselték a gyakorlásaim. *Mosolyodtam el. Emlékszek még mindig, hogy szegények sokszor a fejüket fogták az elején, amikor a lehető leghamisabban gyakoroltam. Hát mindenkinek nehezen megy a kezdés, nem? De az viszont igaz, hogy nagyon gyorsan fejlődtem, mindenki meg is lepődött rajta.*
-Nem zártam ki... hogy is mondjam... Olyan kényelmes volt, hogy csak én és a csellóm létezik, nem kell senkihez alkalmazkodni. *Ennél jobban nem tudtam elmagyarázni a dolgot. Nem volt nekem semmi bajom a külvilággal a baleset előtt. Csak olyan egyszerűnek tűnt. De aztán rádöbbentem, hogy mennyivel jobb és több, ha másokkal zenélhetek. Akkor már nagyon örültem, hogy nekem is van egy kis úgy mond bandám. De amit leginkább imádok a csellóban, az nem más, mint az a rezgés, vibrálás, amit a mellkasomban kelt, amikor játszok rajta. Az érzés olyankor leírhatatlan.*
-Hát imádok mindent, ami a csellóval és a komoly zenével kapcsolatos. *Vontam vállat mosolyogva. Tudom én magamról, hogy mániákusan imádom a csellót. Nem bántás ez, tisztában vagyok ezzel a ténnyel.* -Akkor rajzolj, amikor szabadlábon vagy. Hidd el jót tenne, ha valahogy kiadhatnád a feszültséget. *Mosolyogtam rá. Én már csak tudom, hogy ha nincs az embernek egy hobbija, akkor nem tud úrrá lenni az elmebaján.
Közben lassacskán sorra kerültünk. Én kértem azt a szép szelet pizzát, amit kinéztem magamnak, ő pedig sült krumplit. Mindig volt nálam egy kis aprópénz, mert itt még mindig jobb a kaja, mint az osztályon. Szerencsére akadt üres asztal is, ahova letelepedhettünk.* -Mióta vagy te itt bent? *Tettem fel a kérdést, miközben falatoztunk. Mégse csendben üljünk egymás mellett. A csend amúgyis feszélyez, mert akkor csak gondolkodok, ami soha tesz jót az idegállapotomnak.*

»Szer. Jún. 21, 2017 10:05 pm Keletkezett az írás

De a szobámban nem engedik, az a szakkört vagy micsoda meg... olyan... fura... Meg csak egy részében lehet rajzolni vagy festeni. Közben meg beszélni kell dolgokról, mindenki előtt. Nem is tudom... Nem biztos, hogy megér ekkora áldozatot. - motyogtam bizonytalanul. Jó, tudom, hogy ezek most kifogások, de tényleg tartok tőle, hogy annyi ember előtt beszéljek róla. Biztos vagyok benne, hogy ítélkeznének felettem. Pedig így belegondolva, megint igaza van, szívesen rajzolgatnék csakúgy... vagy festenék. Nem feltétlen a múltat, inkább a jelent vagy a képzeletbeli jövőt.
Közben leültünk és nekiláttunk a nem épp egészséges, de legalább finom kajának. Én nem siettem sehova, addig is dumcsiztunk. Meg ki tudja mikor csípnek fülön és cibálnak vissza. - Hát... úgy nagyjából már vagy 5 éve... - sóhajtottam nagyot. Így belegondolva ez még több, mint ahogy először gondoltam. - Szóval elég régóta... Már ismerem a legtöbb itt dolgozót is... - motyogtam, miközben mártogattam a sült krumplit a ketchupba, majd felnéztem rá. - És te? Nem igazán járok a többi osztályra, szóval megeshet, hogy eddig emiatt nem találkoztunk, de biztosan te is régóta lehetsz itt... - magyaráztam elméletem, mert más magyarázat nem lehet. - És ha már itt tartunk. Te mit tervezel a jövőben? Mármint ha ki jutsz innen? Mit kezdesz majd mindennel? - mosolyodtam el, mert érdekelt, mire készül fel s hogyan, még ha nem is szívesen engedem majd útjára.

»Pént. Jún. 23, 2017 8:58 pm Keletkezett az írás

-Hát figyelj...hidd el, hogy nem csak neked vannak ilyen dolgaid a múltban. Szerintem ott senki nem fog ítélkezni feletted. Sőt, szerintem megértő fülekre találná, mert a többi beteg sem azért van ott, mert olyan makulátlan a múltja. Én a helyedben elmennék legalább az egyik alkalommal, hogy megnézzem milyen.. aztán eldöntöd, hogy legközelebb is elmész-e vagy sem. *Próbálom rábeszélni, hogy menjen el arra a szakkörre. Az egy dolog, hogy ismét festegethetne, de jót tenne, ha beszélne a múltjáról. Nem jó, ha magába folytja a problémát. Meg ki tudja, lehet ráakadna egy másik barátra is. Ki kell rángatni a magányból, mert így tényleg soha nem fog helyrejönni.
Közben elkezdtük enni a választott ételeink. Társaságban ezúttal ettem, mert amúgy ritkaság számba megy, hogy eszek. Baleset előtt sem voltam testes, de mióta itt bent vagyok, még legalább egy tízest ledobtam. Nagypapám szokott azzal ugratni, hogy két dimenziósnak tűnök így már csak. Daniel persze haragudott miatta..mintha az én hibám lenne. Neki még nem kellett pocsék kórházi koszton élnie. Így rászoktam, hogy minimálisat fogyasztok csak. Éppen eleget ahhoz, hogy életben maradjak.*
-Hozzád képest kezdő vagyok akkor... Tizenkét hete vagyok itt. Sok mindent megjártam azóta.. Három hét intenzív, öt hét egy rehabilitációs központban, ahol újratanultam járni és beszélni.. utána visszakerültem ide a kórházba, a belgyógyászatra vagy mi a neve... a tüdőmmel van gond. *Vontam vállat. Én már elfogadtam, hogy többé nem lesz teljes értékű. Szinte minden szervem sérült valamilyen szinten. Azt is mondták, hogy készüljek fel arra, hogy a jövőben lehet nehezebben esek majd teherbe...na nem mintha ilyenen gondolkodnék mostanság.*
-Hát úgy néz ki, hogy Danielhez költözök, nagyszüleim belementek...aztán majd lesz valahogy.. Kell majd valami meló, hogy el tudjam végezni a zeneakadémiát... De sanszos, hogy senki nem akar majd alkalmazni egy rehabos csajt... *Húztam el a számat. Tudom én, hogy mindenhova a nagy munkaterhelésű fiatalokat keresik..hát én minden vagyok, csak nem terhelhető. Néha amilyen légszomjam van az is kihívás, hogy lejöjjek az udvarra. Szerencsére a mai nap egy jó nap és nem fulladok....még legalábbis. Remélem nem is fogok, mert az inhalálómat a szobámban felejtettem.*

»Szomb. Jún. 24, 2017 3:25 pm Keletkezett az írás

Ha már ő is azt mondja, hogy meg kell adni az esélyt, akkor megadom. Elvégre egy óráról van szó, és ha úgy van tényleg nem megyek többet. Nem nagy ügy. Bármikor kiszállhatok és bujkálhatok a szobában, ahová másokat úgyse engednének be. Falatozás közben azért terelgettük is a témát, én pedig kicsit elmerengtem rajta, hogy mi lesz, ha ő elmegy innen. Nem szép dolog tudom, de jó lenne valahogy... megállítani...vagy marasztalni. Nyilván szép szóval nem menne, hiszen hallgatva a jövőképét, nem szívesen maradna itt. Önzőség is tudom, de ha ő elmegy, azt hiszem visszaesek. - Rossz lehetett mindent elölről kezdeni, de elképesztő, hogy mégis milyen gyorsan rendben jöttél... már ami az illeti... mert persze lesznek hegek és ahogy mondtad, maratont se nagyon fogsz futni, de azért ne csüggedj. Szerintem simán találsz majd valami jó kis helyet. Zenetanárnak is elmehetnél... Bár nem tudom egy tanár manapság mennyit kap. - motyogtam a sült krumplit majszolva. Aztán elképzeltem, mint nagy családos anyuka. Elég fiatal még, furcsa is hallani, hogy azért van elég határozottsága a jövőjét hallva. - Én is elköltöznék... - ábrándoztam, de aztán elmosolyodtam, mielőtt mindkettőnk kényelmetlenül érezné magát. - A nagy szüleid nem aggódnak, hogy amint felépültél el is mész a barátodhoz? - néztem fel rá, mert hát most végülis ők helyettesítik a szüleit, és hát biztos borzasztóan aggódnak érte. Vagy lehet annyira ismerik már a srácot, hogy teljesen megbíznak benne, de nem is tudom... mégis csak nagy trauma érte, most biztos össze van zavarodva. Mi lesz ha a barátja türelmetlenné válik..?

»Vas. Jún. 25, 2017 3:22 pm Keletkezett az írás

*Jó jelnek gondolom, hogy nem ellenkezik. Talán tényleg elmegy az egyik ilyen foglalkozásra. Amióta bent vagyok, én is sok fajta kezelésen részt vettem. Szóval úgy gondolom, hogy ő neki segítene egy kis társaság. Gondolom az osztályon eléggé magányos, így biztos jól jönne egy kis társaság. Hogy beszélhet arról, ami a lelkét nyomja. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen emésztő az, ha mindent magadban tartasz.*
-Hát az a puszta szerencse, hogy csonttörés nélkül kerültem ki az autóból. Ellenben majdnem minden létező belsőszervem sérült. Lépem már nincs is például. *Vontam vállat. Heg annyi van rajtam, mint égen a csillag. Már kezdem megtanulni, hogy miket vehetek fel, hogy egy se látszódjon belőlük. Magamat úgy ahogy elfogadtam már, de nem szeretnék másoktól szánakozó tekinteteket kapni. Talán ha kikerülök innen, akkor egy új esély ebből a szempontból.* -Hát egyelőre zeneakadémia a cél, de kiderül. Majd kitalálok valamit. Elsőre az is kihívás lesz, hogy visszarázódjak a mindennapokba. *Biztos, hogy első időben az egész kinti élet furcsa lesz. Az olyan hétköznapi dolog, mint bevásárlás is különös lesz. Legalább sok minden lesz újdonság.*
-Ők igazából annak is örülnek, hogy én megmaradtam nekik. *Mosolyodtam el kicsit. Nagyszüleim sem fiatalok már, nyugdíjból élnek. Nem valószínű, hogy el tudnának tartani, nem hogy a tanulmányaim finanszírozni.* -Meg ismerik Danielt, tudják, hogy bármikor jöhetnek hozzánk majd. No meg Danny mentős, tudja mit kell csinálna, ha valami baj van. *Remélhetőleg persze nem fog kelleni a szaktudása, de ha mégis, akkor tudja mi a teendő. Biztos lesznek nézeteltéréseink, de csak tudjuk majd rendezni őket.
Lassan a pizzám végére értem, de támadt egy ötletem.* -Nem tudom te hogy vagy vele... de láttam néhány jóképű sütit... kérsz te is egy szeletet? *Nagyon régen ettem utoljára finom sütit. Itt sem az igazi, de jobb a semminél. Egy kis cukor bomba nem árt. Kicsit majd legalább megemeli a boldogság hormon szintünket, ha mást nem is.*

»Kedd Jún. 27, 2017 1:24 am Keletkezett az írás

Így belegondolva talán tényleg előnyös lenne egy ilyen foglalkozás. Azon felül, hogy talán - de esély biztosan van rá - segít abban, amiben most még nem igazán boldogulok, arra is van remény, hogy látják majd, hogy javulok és az állapotom is egyre jobb. Talán egy nap el is engednének. Mint a rabokat a börtönből jó magaviseletért. Vagy túl naív vagyok? Ne adjak erre esélyt? Nem tudom... talán megérné a küzdelmet. Miket is beszélek, még szép, hogy megérné.
A témát lezárva, meglepetten hallgattam, hogy bár nagy szerencséjére a csontjai épek maradtak - ami tényleg elképesztő - ám a belső szervei megszenvedték a dolgot, s ezek közül egyet el is vesztett, noha gőzöm nincs az mire is jó valójában.
Jogos... - értettem egyet vele, hogy előbb legyen rendben az általános dolgokkal, rázódjon vissza, aztán esetleg tanulhat tovább. De ez is biztos rengeteg idő. Mégsem látszik rajta, hogy félne belevágni. Csupán előre tudja, hogy kemény lesz. Eleinte biztosan. De aztán egyre jobb.
Lassan a családra is rá tértünk. Mármint én érdeklődtem meg, hogy a nagyszülei nem-e tartózkodna e attól, hogy elmenjen. De most is van igazság abban, amit mond. Örülhetnek... bár valamilyen szinten, ígyis elvesztik, csak mégsem olyan fájdalmasan. De tény, hogy nem is maradhat a nyakukon. Lábra kell állnia.
Oh. - lepődtem meg, misszerint a fiúja szintén egészségügyben dolgozik. Így azért kicsit tényleg másabb a helyzet, de persze nem sokkal egyszerűbb.
Akkor te nagyon nagy mázlista vagy bele... - mosolyodtam el lassacskán én is kivégezve a krumplit. Én is örülnék egy fiúnak, főleg ha Cloe tényleg elmegy. Mondjuk fura lenne egy fiúval helyettesíteni, de mégis csak lenne kivel tovább lépni. Egyenlőre viszont aggódom, hogy őt is csak magammal sodornám.
Megint belém furakszik a gondolat, hogy valamiképp itt kellene tartanom. Láthatóan egyre jobban van és lelkileg is erősebb - nálam biztosan. Talán... szerezhetnék valami pirulát vagy tablettát, amivel kicsit lassíthatnám a gyógyulását. Nem akarnám, hogy baja legyen, de ha kicsit lassabban gyógyul nem hiszem, hogy akkora baj lenne. Erőszakkal meg ugye nyilván nem tarthatom itt. Vagy lehet az is elég lenne, ha szereznék a pszichiátriáról valami nyugtatót és beletenném az italába vagy valami. Ő kicsit elájulna, és mivel ez kivizsgálásra szorul, nyernék vele néhány napot. Aztán mielőtt megint útjára engednék, megint adnék neki. Előbb utóbb meg csak lesz valahogy. Nem szeretném ha ő is itt raboskodna örökké, csak nem lenne jó, ha mostanában lépne le.
Hm? Öhm... persze... köszönöm... - mosolyodtam el újfent, felébredve a gondolataimból. Ha felkelt, én is úgy tettem, majd kidobtam, ami a szemétbe való, aztán vissza mentem vele a büféhez.
Sajnálom azokat a betegeket, akiknek nem visznek büfés dolgokat és csak a kórházi koszt jut nekik, mert mondjuk ágyhoz vannak kötve. Borzasztó lehet...

»Csüt. Jún. 29, 2017 4:21 pm Keletkezett az írás

*Tudom, hogy nagyon nehéz lesz visszaszoknom a régi vagy inkább általános dolgokba. Bevásárlás, posta, gyógyszertár és minden más, ami a többi embernek egy sima mindennapi tevékenység. Remélhetőleg Danny támogatni fog ebben. Most úgy tűnik, hogy minden rendben lesz...A csókjai mindig ezt üzenik nekem... hogy most már nem kell semmi miatt aggódnom. Persze furcsa lesz együtt lakni vele, de minden el kell kezdeni valahol és remélhetőleg vele minden jól fog alakulni.*
-Talán az egészet ő szenvedte meg a legjobban. Az ő egysége jött ki a balesethez. Látnia kellett nagyjából félholtan... A kóma után meg nagyon gonosz voltam vele. Jogtalanul hibáztattam. De ő megbocsátott, pedig nem hittem volna... Én soha nem bocsátottam volna meg magamnak... *Hát igen. Pontosan emlékszek minden szóra, amit a fejéhez vágtam. Őt hibáztattam azért, hogy a családom meghalt. Persze tudtam, hogy nem igaz, de kellett egy bűnbak és ő volt kéznél. Utána meg már saját magamat hibáztattam mindenért, ami mai napig jelen van bennem...csak már megtanultam kezelni hála a barátoknak.*
-De ne aggódj ám! Bőven fogok ide visszajárni, úgy hetente három-négy alkalommal még biztos. Egyik barátom is páciens itt, őt is látogatom. Szeretnéd, ha mindig benéznék hozzád is? *Nekem nem jelent problémát. Meg hát mire való egy barát, nem? Attól, hogy én elhagyhatom annyi sok idő után a kórházat, nem jelenti azt, hogy elfelejtem az itteni barátokat. Engem elhagytak az én barátaim a baleset után, én soha nem leszek ilyen.
Mosolyogva álltam fel és dobtam ki a szemetesbe, ami odavaló és visszaálltam vele a sorba.* -Hát képzeld el, amikor olyan sérülésed van és a dietetikus külön diétás étrendet ír elő...hidd el, az még nagyobb szívás. *Én ne tudnám. Hetekig szenvedtem attól az étrendtől. Most Oliver is pont abban a cipőben jár, talán lassan ő is elhagyhatja azt a vacak diétát.. Na nem mintha a sima jobb lenne, de mégsem kell íztelen vackokon élnie. Annak idején ő csempészett be nekem finomságokat, most meg én teszem ugyanazt vele.* -Majd hozok neked mindig valami finomat. *Kacsintottam rá cinkosan, mintha valami oltári nagy bűntény elkövetésére készülnék. Ismerem már az osztályok gyenge pontjait, tudom hogyan csempésszek majd be neki ezt-azt.*

»Szomb. Júl. 01, 2017 1:06 pm Keletkezett az írás

Elképzelésem sincs mennyi esélyem lenne itt hagyni ezt a helyet. Ha egyáltalán van. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy esetleg egy kórház elleni terrortámadást követően kiosonok és elmenekülök a világ másik végébe, vagy a szomszédos országba, ahol már nem ér el a kezük. Esetleg egy zombi támadás során szabadulok el, és egy jól eldugott kis lakásban vagy valamiben húznám meg magam. De talán egy kis földrengés is megtenné... Akárhogyis, néha nagyon tudnék örülni valamk természezi csapásnak a kórház területén. A filmekben mindig történnek ilyenek. Csak engem nem üldöznének, mert én nem lennék rossz szándékú, hanem csak lennék és kész. De erről egyenlőre le kell mondanom. Maradt a sok pszichomókus és a foglalkoztató vagy mi a csuda.
- Uhh, szegény... Így elképzelve tényleg kegyetlennek hangzik, amit tettél, de... mind tudjuk, hogy nem voltál teljesen önmagad. Szinte biztos vagyok benne, hogyha lett volna ott más is, én most is őt hibáztatnám, mert úgy első rá nézésre tényleg könnyebb lenne elviselni. De ha ilyen megbocsájtó, akkor ti tényleg egymásnak lettetek teremtve. - mosolyodtam el, mert lássuk be, a mai pasik többsége nem valami megbocsájtó. Apróságok miatt is sokszor okolják a lányokat. Főleg a fiatalabbak.
Mindenesetre borzasztó lehetett az a néhány nap, hét, amíg fájdalmak közt örlődtek mindketten. A jövőjét hallgatva azonban rá kellett jönnöm, hogy optimizmusa ellenére ez koránt sem lehet így. Mármint az oké, hogy mostanság visszajár majd az utolsó kezelésekre, vizsgálatokra, és talán utána is bejár majd, de heti jó ha egyszer. És az is stresszes lesz, mert neki kint is lesz élete, ami nagyon kemény lesz számára. A baleset, a rokonai, a szerelme, új lakás, új környezet, új helyzetek. Emellett aligha tud majd időt szakítani rám... vagy ránk. Aztán ki tudja, talán egyszer egy vagy két baba is becsúszik, és akkor végleg elfelejt. Vagy ha nem is elfelejt, de már nem fog tudni jönni. Ha itt is lesz a kórházban, tuti nem engednek majd oda hozzá. És ha havi egyszer valahogy mégis össszefutnánk, sietős lesz neki, mert a pici nyűgös, ő fáradt, a számlákat be kell fizetni, a barátja is megérkezett, menniük kell haza. Nem voltam hasonló cipőben, de tudom hogy ez lesz. Valószínűleg én is így járnék akarva akaratlan. A fiatal a kezdetekkor is elképzeli, hogy majd utazgatnak, tábor tűz, tengerpart, egész nap buli, aztán megkapja élete első munkáját és azért gürizik majd 12 órákat, hogy legalább a rezsire meg legyen. S bár ott van benne, hogy elege van, élni akar, eldöntheti, hogy elkölti pénzét egy bulis napra, de akkor másnap éhenhal, vagy gürizik tovább és nem kell félnie az éhhaláltól, de a mókuskerék sem állhat meg. Ilyen világban élünk. Mire meg eljönne az idő, már túl idős lesz, nem lesz kedve. Csak megakar halni, hogy ne legyen terhére az unokáknak, akiknek épp elég a saját családja. Ez nem pesszimizmus, ez a valóság. Persze az én önző tervem se épp szép, tudom, de... később talán még hálás is lesz érte, hogy nem hagytam olyan gyorsan a mélyvízbe dobását.
- Hát... ha tényleg nem akkora gond... - motyogtam zavartan, annak ellenére, hogy tudtam mi lesz a barátságunk sorsa.
Én is felkeltem és elindultunk begyűjteni a sütiket, hogy ne romoljon a kedvünk tovább. Elmosolyodva hallgattam és szemeim is megforgattam.
- Jézusom... ezek a mai orvosok... Észre sem veszik, hogy emiatt hal éhen a páciens... bolondok, én mondom. - mosolyogtam, mire egy szemfüles orvos hátra nézett ránk a sor elejéről és szúrós szemekkel méregetett minket, majd lassan visszafordult.
- Bízom benned. - sutyorogtam visszakacsintva mostmár csak azért is. Legalább addigis nem lesz unalmas az élet, amíg csempészget. Majd mindig jót nevetek az ápolókon, mikor értetlenkedve állnak a tény előtt, hogy valaki nyalánkságokat csempész be a betegeknek.

»Hétf. Júl. 03, 2017 10:49 am Keletkezett az írás

-Tudod... egy idő után letisztulnak a dolgok és rájössz, hogy van még mit veszítened. Hogy megbocsátott-e... Lehet azt mondja minden rendben... De majd együtt élve derül ki, hogy tényleg sikeürlt-e tovább lépnünk. Mert vannak olyan dolgok, amiket nem lehet elfelejteni, még ha nagyon is szeretjük a másikat. Szóval vannak fenntartásaim, de bízom benne, hogy ketten majd valahogy áthidaljuk a dolgokat...újra építjük a bizalom hiányzó darabjait... *Igen, bízom benne, hogy így lesz. Másképp nem is történhet. Hinni akarom, hogy van közös jövőnk Daniellel. Baleset előtt olyan volt a kapcsolatunk, mint egy álom...mindent megtett értem. Én pedig mindenem neki adtam. Ő volt az életemben az első férfi és remélem, hogy az utolsó is. Nem tudnék mást szeretni, úgy érzem.*
-Ó, nekem nem gond. Kell kezelésekre járnom nagyjából minden második nap. És rengeteg szabadidőm van. *Mosolyodtam el bátorítólag. Sokaknak egy barát csak addig jó, amíg haszna van belőle. Nos én nem ilyen vagyok. Mindig azt mondom, hogy egy barát többet ér, mint bármilyen párkapcsolat. Mert amíg a kapcsolatokban sokszor vannak buktatók, addig egy barát meghallgat, fejbe vág, ha kell és hasonlók. Barátoknak hitt emberek eltűntek mellőlem, szóval tudom milyen, én nem fogok olyanná válni. És vagyok annyira határozott és talpra esett, hogy véghez is vigyem a terveim.
Sorra kerülve mindketten kiválasztottuk a sütiket és szépen visszatelepdtünk az iménti asztalunkhoz.* -Nem is az orvosok gondja ez, hanem a dietetikusoké. Ők kínozzák ezzel a betegeket még pluszban. Tudod hány hétig nem kaptam semmilyen szénhidrátot? Azt hittem éhen halok a rengeteg zöldséglevestől, aminek ráadásul még íze sem volt semmi. *Húztam el a számat. Na nem mintha utána rendesen ettem volna. Az étvágyam a béka segge alatt volt mérföldekkel. Csak akkor kezdtem el úgy, ahogy eszegetni, amikor Daniellel rendeztük a sorainkat olyan hosszú idő után. Hisz végre elhagyhatom ezt a helyet. Persze kell jönnöm még kezelésekre, meg pszichológushoz, de vállaltam inkább a bejárást, minthogy tovább bámuljam a zöld falakat.*

**Ajánlott tartalom**

» Keletkezett az írás

» Rémségek kicsiny boltja
» Cloe & Daniel - Cloe kórterme
» Kórház felépítése
» A kórház rádiója
» A kórház keresettjei