Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Share | 
 
Angelle & Franco - A bűn bűnöst követel
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Jún. 12, 2017 9:27 pm Keletkezett az írás



*Hogy ugyanolyan nap lett volna, mint a többi? Kizárt. Mióta megtudtam, hogy Angie ex-férje verte őt a házasságuk alatt, nyomoztatni kezdtem utána. Már csak azért is meglátogattam volna, hogy megfenyegette a még meg sem született gyermekünket. Ez a kettő együtt kiverte nálam a biztosítékot. Egy ilyen embernek nem is szabadna élnie már réges-régen. Így kiadtam az embereimnek, hogy keressék meg és informálódjanak róla. Nem volt nehéz megtalálniuk, nem rejtőzött nagyon.
Reggel figyelni kezdtem a pasast én is. Szépen csendben, feltűnés nélkül követtük, hogy megtaláljuk a megfelelő alkalmat arra, hogy elkapjuk és a csomagtartóba vágjuk. Hamar el is jött a pillanat. Hát nézett nagyot, amikor odaléptem hozzá és bemutatkoztam. Ezzel egy időbe félelem is fénylett a szemében, hiszen megfenyegettem telefonon keresztül. Gondolom pontosan tudta miért jöttem. Az embereim pedig gyakorlottan fogták ás vágták az autóban. Megvolt nekünk már erre a megfelelő helyszínünk, egy elhagyatott raktár mindentől messze. Igazából néhány órát töltött el csak a vendégszeretetünket, de gazdagodott néhány sebesüléssel. Puszta kézzel kapta tőlem az ütéseket, hogy érezze egy apa dühét, akinek a gyermekét fenyegették. Azért is kapott plusz ütéseket, amiért egy nőt képes volt verni, aki mellesleg a felesége volt...aki pedig immáron nekem nagyon fontos és a gyermekem anyja.
És egy kínzásképpen lecsaptuk az egyik ujját is. Ó hogy ordított... Zene volt a füleimnek. Mire végeztünk, akadt rajta jó néhány seb, vágás és égésnyom. De egy biztos, élve nem ússza ezt meg. El kell takarítani. Ennek az énemnek ez nagyon tetszett. Ez az oldalam az, amit soha nem akarom megmutatni Angie-nek és gyermekünknek.
A takarítás következőképpen zajlik.. kihajózunk a part mentén a sziklák felé, ahova senki nem jár, de mi ott etetünk rendszeresen néhány cápát... Úgy jönnek a vérszagra hogy csak nah... Így hajóra raktuk a pasast és kihajóztunk a part mentén. Annyira nem volt már magánál, hogy nem ellenkezett amikor a vízben landolt. Vérzett annyira, hogy a cápák néhány percen belül megérkeztek a lakomára. Érzelemmentesen néztem egy ideig a végjátékot, aztán dobtunk egy hátra arcot. Ilyenkor utána még autóval elmegyünk a partszakasz felé, hogy biztosra menjünk a teljesen takarítás sikerességében. Így történt ez most is. Kiszálltam a parkolóban, hogy megtegyem gyalog azt a száz métert a partig lefelé nyomomban a testőreimmel a nyomomban... De odalent a döbbenettől megtorpantam..neki nem kellett volna itt lennie!*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Jún. 12, 2017 10:21 pm Keletkezett az írás



Annyira jól alakultak a dolgaink, hogy úgy éreztem megbízhatok benne. Többször is el akartam volna már mondani neki amire a múltkor kíváncsi volt, a múltam sötét démonaival megismertetni, beavatni azokba a dolgokba amiket szégyellek. Már kezdtem azt hinni, hogy megértené, és  nem gyűlölne meg érte. Többször is neki futottam a dolognak, de valahogy mindig megfutamodtam. De nem baj, a szándék már megvan, előbb vagy utóbb bizonyára képes leszek rá, hogy elmondjam neki.
A pocak is szépen gyarapodik, már nem olyan mintha beebédeltem volna, hanem egészen szépen domborodik. Nekem legalábbis tetszik ez a változás, egyáltalán nem zavartatom magam a plusz kilók vagy az alakom megváltozása miatt. Persze az feltűnt, hogy új ruhákat kellett vennem mert nem fértem már bele semmibe, és az is igaz, hogy a kis nyári, rövid szoknyás ruhácskák csak úgy sorakoznak a szekrényben. Cesare azt mondta, hogy kinyílt a csipám, hogy mutogatom a virgácsaimat. De persze én tudom, hogy csak ugrat, ennyire már megismertem, és különben is… a kis vendége leköti minden pillanatát. Franco anyukájával szinte minden nap csacsogok telefonon, már egész jóban lettünk. Azt mondta ha bármiben segíthet vagy akármire szükségem van, azonnal hívjam. Még egy másik telefonszámot is adott nekem Massino, a testőre vagy inkább beépített embere. Ezen a számon anélkül érem el, hogy Franci tudna róla. Massimo holnap reggel haza utazik, már elbúcsúztattuk… hiányozni fog a vén morgós medve, a meleg mosolyával és atyáskodó mégis tisztelettudó modorával. Most már én is sokat beszélek a pocaklakóhoz, és mindenféle meglepetéssel készülök szinte minden nap Franconak.
Tegnap vettem neki és a picinek egy pólót meg egy kis body-t, össze passzolnak és szerintem irtó édesek lesznek benne. Máskor masszázs olajjal és gyertyafénnyel várom a hálóban, vagy habfürdővel és egy palack finom borral (amiből nekem maximum kortyolgatni szabad). A héten titokban elszaladtam az orvoshoz, Carlonak és Lucanak megmondtam, hogy ha ez Franci fülébe jut akkor fel is út le is út! Nem mintha baj lenne, sőt eddig minden vizsgálat eredménye szerint tökéletes a picurka. De van valami amit tudni szeretnék már, és ezzel a kis meglepetéssel készültem neki. Ma érkezett meg a boríték, amiben a mi kicsikénk nagy titka lapul. Fiú vagy lány? Nem bontottam fel, azt akartam, hogy ezt a hírt az apja tudja meg elsőként. Meg akartam hagyni neki ezt a varázslatos pillanatot, és hagyni, hogy valamit ő előbb tapasztaljon meg mint én. A kis borítékot egy nagyobba tettem, egy egyszerű cetlivel együtt, amin csak annyi áll: szeretlek. Összesen 27 nyelven írtam rá, középen olaszul virít szép, karcsú betűkkel. Épp ezt tettem a párnája alá, amikor…
A telefonom csengett, egy régi, árvaházi barátnőm hívott. Rosszat sejtettem, már amikor az izgatott hangját hallottam. Azt mondta nem fogom elhinni mi történt! A volt férjemet egyszer csak betuszkolták egy csomagtartóba, és azóta senki nem látta. Öltönyös pasik voltak, olyan tipikus maffiózó kinézetűek. Amint a mondókája végére ért, én rongybabaként csuklottam össze. Luca szedett össze és fektetett az ágyra aggodalmasan, Carlo már hívta is a kisfőnököt, hogy valami baj van. Elég volt egy pillanatnyi óvatlanság, én már nyúltam is Luca zakója alá, és ráfogtam a saját fegyverét. Megfenyegettem őket, hogy lelövök valakit, ha nem visznek azonnal oda, ahol Franco van és ha csak egy szót is szólnak Cesarenak. Nem mertek ellenkezni, és a fegyvert sem vették el, hiszen egy ujjal sem érhetnek hozzám. Szerintem fel se fogták, hogy mi történik, de igazság szerint én sem. Nem tudom mi ütött belém, csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell mentenem a családomat. Francot, hogy ne csináljon őrültséget.
Előbb egy raktárhoz vittek, de nem volt ott már senki, csak egy távolodó hajót láttunk. Követeltem, hogy vigyenek oda ahol a főnökük van. Talán még nem késő… egy kihaltabb partszakaszra vittek, én pedig láttam, ahogy a távolban valamit a hajóról a vízbe dobnak, majd az a „valami” kapálódzott és fájdalmasan kiáltozott. Összeszorult a torkom is, mert bár már nem szereted Richardot, de nem ezt érdemelte. Senki sem érdemel ilyen véget. Elpityeredtem, és csak szorongattam azt a hülye stukkert. Most mi lesz, mihez kezdjek? Hogy hihettem, hogy normális életünk lesz, hogy hihettem, hogy nem egy pszichopatába szerettem bele?!
Csak bámultam a hullámokat, és a fejemben már körvonalazódott az, hogy mit kell tennem. Nem fogok ilyesminek kitenni egy ártatlan gyereket, azt elfelejtheti. Megmondtam, hogy egy dobása van, és szerintem az exemet elevenen a cápákk elé vetni... nos, eljátszotta az esélyét. Megpillantottam a parton közeledni Őt. Olyan mérges vagyok rá, hogy csak harapom az alsó ajkam amíg már fáj, nehogy rá üvöltsek, hogy micsoda szörnyeteg. Le kell fognom a szabad kezemmel azt amiben a fegyver van, hogy nehogy rálőjek. Meghúzódok az egyik szikla mögött, és csak várok míg közelebb ér. Akkor aztán felegyenesedek, és egyenesen rá fogom a pisztolyt. Hajszálnyira sem remeg meg a kezem.
- Megállni! – úgy pattog a hangom a sziklák közt, mint a törött üvegcserepek. Minden érzelem nélkül bámulok rá, és tudom, hogy ahogy mindig, most sem fog hallgatni rám. Ezért aztán (bár tudom, hogy nem lenne rá szükség) kibiztosítom a fegyvert, rutinos mozdulattal. Nem először tartok ilyesmit a kezemben, még ha nem is használtam eddig. – Ha még egy lépést közelíteni mersz, lepuffantalak itt és most. A helyedben nem bíznék abban, hogy csak blöffölök. – látom, hogy a testőrei teljes pánik hangulatban sorakoznak az úton, nem messze tőlünk. Ha közbe avatkoznak és akár csak egy hajam szála is meggörbül, Franco kicsinálja őket és nem lesz kíméletes. Ha nem lépnek közbe, akkor könnyen lehet, hogy a főnöküket is hajíthatják be a vízbe a cápáknak. Nem lennék a helyükben, mert itt most senki, egyikünk sem tud jó döntéseket hozni.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Jún. 13, 2017 1:11 pm Keletkezett az írás



*Azt hinné az ember, hogy ha minden jól megy, akkor nem jöhet rossz. Pedig a kettő általában kéz a kézben jár. Nézzünk csak meg minket. Angie hasa szépen kerekedik, a a baba szépen fejlődik az orvosok szerint. Azt hiszem mindketten bőven elérzékenyülünk minden egyes ultrahang vizsgálatnál. Látni ahogy mozog, és közben hallani a kalapál a kis szíve...hát nagyon lenyűgöző volt mindig. Mert bizony egy vizsgálatot sem hagytam ki soha. Tartottam magam ahhoz, hogy az én gyerekem és részt kell vennem az életében már most is, de ez nem esett nehezemre, sőt! Az estéket pedig igyekeztünk meghitté varázsolni, ami csak a miénk volt...kettőnké. Azonban tény és való, hogy figyelnem kellett az üzletre is. Olyankor tudtam, hogy a testőrök és olykor Cesare is ügyel Angelle biztonságára. Habár igaz, hogy az öcsém mostanság rendesen elfoglalt a lánnyal, akit egy ideig figyeltünk, majd kiemeltünk a veszélyes közegből...és úgy látszik Cesare csöppet beleesett a lányba. Nem baj, örültem, hogy ha rátalál a boldogság a korábbi tragédia után. Közben tudtam, hogy anyám már napi szinten beszél Angie-vel, ami valamiért kezdett aggasztani. Persze, örül az unoka születésének, de nah... Tudom, hogy Massimo az ő embere és viszi a híreket rólunk neki az egyéb teendők mellett. Azt is tudom, hogy anyám mikre képes olykor..úgyhogy tartottam kicsit az egésztől.
Ma a testőrök feladata az lett volna, hogy távol tartsák a helyszínektől bármi áron. Nem kell tudnia vagy látnia, hogy mi fog történni. De most mégis itt állt velem szemben, rám szegezve egy fegyvert. Honnan a francból van neki fegyvere... elég volt egy pillantást vetnem a bűnbánó arcokra és már tudtam. Felemeltem a kezem és intettem az én testőreimnek, hogy eszük ágában se legyen bármit is csinálni. Ezt is nekem kell elintéznem.*
-Le akarsz lőni? Attól jobb lesz? *Nem ijedtem meg tőle. Lassan sétáltam felé. Pontosan tudtam, hogy nem fog lelőni. Ahhoz nincs mersze elég.* -Tudod milyen érzés meghúzni a ravaszt? Tudod milyen érzés,a mikor a kilőtt golyó valaki más testébe fúródik? Én igen... Te együtt tudsz élni a tudattal? *Megfogtam a kezét és eltoltam magamtól a fegyvert. Nem vettem el tőle  fegyvert, hadd érezze magát nyeregben. Lassan elsétáltam tőle a sziklás part szélére és a tengert bámultam, a távolban még mindig lehetett látni a kőröző cápákat.*
-Ha neked fontosabb volt az, aki....idézem...megölöm a fattyadat még születése előtt... és aki bosszúból téged is bántani akart... akkor rajta! Löjj csak le, ha ettől jobban érzed magad! *Fordultam felé lassan. Most nem azt a kedves hangot használtam, amit megszokhatott, ha vele voltam. Nem, most inkább a másik énem volt még játszmában. Le akar lőni? Tegye... Én nem félek tőle. Ismerem már annyira, hogy tudom, úgysem lőne le, csak blöfföl.*
-Megkönnyítem a dolgod... *Levettem zakómat és a földre dobtam magam mellé.* -Ide célozz! *Mutattam a szívemre. Most valami nagyon elkattant bennem, de nem érdekel. Ha ő az az alak miatt le akar lőni...akkor nagyot csalódtam benne.* -Gyerünk! *Egyenesen a szemébe néztem és vártam, hogy mit lép. Nem az a fajta vagyok, aki megijed egy ilyen helyzettől. Ha azt hitte, hogy megfutamodok egy fegyver láttán, akkor nagyot kellett csalódnia.
A testőreinket nem irigyeltem. Két szék közt a padlón voltak. Semmit nem tehettek, csak tehetetlenül figyeltek és valószínűleg imádkoztak a boldog végkimenetelért.... Ha Angie-t bántják, akkor általam halnak nem túl kegyes halált. De ha nekem lesz bajom, akkor oda a pénz és anyámnak kell felelniük, aki szintén tudna kegyetlen lenni velük.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Jún. 15, 2017 11:17 pm Keletkezett az írás



Már akkor tudtam, hogy ma valami rossz fog történni, amikor arra ébredtem, hogy Franco a hasam simogatja és valamit mormolt olaszul a nyakamba. Hiába volt kellemes az érintése, és éppen azt mutatta ki, hogy szereti a pöttömöt, a mozdulatai mégis feszültek voltak, idegesek, haragosak és határozottak. Mint egy néma ígéret, olyannak éreztem azt a simogatást, és tudtam, belül tudtam, hogy ma valaki meg fog halni.
De azt hittem valami másik maffiózó, az ellensége, valaki aki a biztonságunkat fenyegeti. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Richard Dawson az akit el akar takarítani. Nem mondom, hogy nem volt rossz ember, és azt se, hogy nem érdemelte meg… de nem kellett volna ilyesmit tennie mikor mondtam, hogy Richie ártalmatlan. Ugat de nem harap, ha az ember ad neki pár dolcsit a drogokra. Franco mégis hideg szívvel elevenen megetette a cápákkal.
Csak állok, és bár még néha összerezzenek a sírás lassan múló hüppögésétől, de azért rá szegezem a fegyvert. Nem mintha le tudnám lőni valaha is… képtelen lennék bántani. Nézem ezt a csodálatos férfit akit szeretek, és nem tudok nem arra a sok szörnyűségre gondolni amiket elkövetett. Újra elerednek a könnyeim, és látom, hogy nem hisz nekem. Még a testőreinek is intett, annyira biztos a dolgában.
- Megteszem! – szipogok, és a szabad kezemmel gyorsan letörlöm az arcom. Bár eddig nem remegett a kezem, ahogy közelít, egyre jobban mozog, el se találnám, annyira remeg. Mikor eltolja a fegyvert, fájdalmasan felnyögök. Képtelen lennék bántani! Én nem tudnám őt… én soha! Leeresztem magam mellé a kezem, benne a pisztollyal, de ismét magam elé szegezem, amint újra beszélni kezd. Direkt bánt, direkt ingerel. A számat harapdálom, riadtan kapkodom a tekintetem közte és a testőrök közt.
- Hagyj engem békén! – a hangom tele van fájdalommal, keserűséggel. De ő csak folytatja, azt mondja lőjem le. – Fogd be! Hallgass már! – úgy hadonászok azzal a stukkerral mint egy eszelős. Azt akarja, hogy megöljem? Igazán azt akarja?! Egyre mélyebbre lök ezzel a viselkedéssel a kétségbeesés szakadékába ahonnan nincs is kiút. Csak bámulom ahogy leveszi a zakóját, és roppant fölényeskedve beszél hozzám. Ez nem az a férfi akit szeretek. Halkan nyöszörgök a tehetetlen dühtől. Hogyan is bánthatnám a gyermekem apját? De közben tudom, hogy megérdemelné a halált, annyian száradnak már a lelkén.
Talán az idegesség, talán a sokk vagy ez a rengeteg érzelmi hatás teszi ami alig egy órán belül ért… de nem vagyok ura annak amit teszek. Látom, hogy néhányan a testőrei közül mozgolódnak, közelebb próbálnak kerülni. Hirtelen irányítom feléjük a pisztoly csövét.
- Ne jöjjenek közelebb! Mondd meg nekik, hogy ne jöjjenek közelebb! – már szinte hisztérikusan sikoltok Franconak. Mi a fenét művelek, mindenkit nem ölhetek meg! És én nem ilyen vagyok, én nem vagyok gyilkos. A kövér könnycseppek egyre csak potyognak a szemeimből, valójában semmit sem látok. Aztán hirtelen elkezdek reszketni, és érzem, hogy a gyomrom is felfordul az idegességtől. Belehasít egy éles fájdalom a pocakomba, alul, amitől megrémülök, még az arcom is eltorzul tőle. Egy pillanatra össze is görnyedek tőle, de ez jó alkalom, hogy gondolkodjak.
Most látom az igazi Francot. Ez ő, és nem az a kedves, figyelmes férfi aki mellettem szokott lenni. Nem akarok vele élni, ha vele kellene élnem, inkább egyáltalán nem akarok! És a gyerekemet sem teszem ki ennek, hogy egyszer ő is azt lássa véletlenül, hogy az apja épp felzabáltat egy másik embert a cápákkal. Nem, így nem tudok élni, képtelen vagyok. Egy szót sem szólok, nem is nézek rájuk csak lassan újra felemelem a fegyvert szorongató kezem, és magam felé fordítom. Az állam alá illesztem a csövét, és már éppen ráteszem az ujjam a ravaszra, azzal a határozott szándékkal, hogy meghúzom, amikor megpillantom Francot.
- Elhagylak. Így vagy úgy, de el foglak hagyni téged és nem tehetsz semmit, kurvára nem tehetsz semmit ellene. Választhatsz, hogy a baba túlélje-e, de látni… soha nem fogod se így se úgy, érted amit mondok? Soha többé nem jöhetsz a közelünkbe. Nem hagyom. – szinte suttogok, és szemem sarkából látom, hogy néhányan a testőrök közül már hányják a kereszteket, a gyengébb idegzetűek mindkét tenyerüket a fejükre szorítják, vagy tehetetlenül állnak bambán és nem hiszik el. Nos, ha valaki tegnap este vagy ma délelőtt azt mondta volna nekem, hogy ma megölöm magam, én is kiröhögtem volna. De sajnos az a helyzet, hogy nem vicceltem, és ezt végre látnia kellene Franconak is. El akarok menni innen, látni sem bírom. És a gőgössége ma vagy szed egy ártatlan áldozatot, és a hamis magabiztossága miatt meghal a pöttöm is, vagy elmehetek innen. De csak ez a két út járható, nem hagytam neki más lehetőséget.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jún. 16, 2017 11:52 am Keletkezett az írás



*Nem, ennek a napnak határozottan nem így kellett volna történnie. Reggel úgy indultam el otthonról, hogy fogadalmat tettem a gyermekünknek, hogy biztonságban lesz, nem kell semmitől félnie, apa mindent elintéz. Első lépés az volt, hogy eltakarítom az útból azt, aki megfenyegette a családom. Senki és semmi nem tudja megmenteni a haragomtól, a bosszúmtól. Ugyan Angie szerint a volt férje nem veszélyes, csak pénzt akar vagy drogot vagy isten tudja mit. De a szemem előtt csak az lebegett, hogy talán csak burkoltan, de megfenyegette a gyerekünk. Ha pedig nem lenne elég, akkor a kedves úri ember még a nőket is szereti verni. Na majd meglátjuk, hogy akkor is olyan nagy legény lesz-e, ha nem egy gyengébbel kell szembenéznie. Nos hamar kiderült, hogy Richie barátunk nem olyan bátor, ha olyannal néz szembe, aki erősebb nála. De nem érdemelt kegyelmet. Ki tudja azóta hány nőt bántott vagy még rosszabb. Nem érdekelt, hogy az életéért könyörög. Így jár, aki a gyermekemet fenyegeti, aki még meg sem született. És ha ő nem lenne, akkor most nem állnék egy puskacső végén, aminek a másik felé Angelle van.
Angie szinte hisztérikus volt, ellenben bennem még tombolt az adrenalin és az a felem, amit ő ismer nagyon messze járt ezáltal. Provokáltam egyre csak, mert tudtam, hogy úgysem lőne le, már remegett is, ami szintén engem igazolt.*
-Megteszed? Akkor tedd! Mire vársz? *Nem volt bennem semmi könyörület vagy megértés. Benne sem volt jelenleg, de nem ijedek meg. Voltam már a puskacső ezen oldalán, sőt, lőttek is meg. Most pláne olyan voltam, mint egy pszichopata. Tudom magamról, hogy ilyenkor milyen vagyok. Ő meg egyre csak hadonászott a fegyverrel, így hol engem célzott, hol a testőrök felé lendült a keze. Láttam is az embereimen, hogy kezdenek nagyon kétségbeesni, hogy itt mi lesz. Csak rájuk nézek és bólintok, hogy tegyék, amit Angie mond és maradjanak nyugton. Nekik ebbe nem kell beleavatkozniuk.
Ha magam lennék, akkor igyekeznék megnyugtatni, hogy ne sírjon. Akkor felfogtam volna, hogy mit is jelent az összegörnyedése, de most... ez most min valahogy nem számított. Csak egy valami zakatolt a fejemben, de az nagyon. Az a férfi fontosabb volt neki, mint mi.... Aztán csak nézem, ahogy leereszti a fegyvert, de utána a saját állához illeszti a csövet. Hátranyúlok a derekamhoz, ahol az én fegyverem lapul a tokjában és utána a saját halántékomhoz emelem.*
-Ha elvesztelek titeket, akkor én sem akarok tovább élni. Hogy legyen? Egyszerre húzzuk meg? *Mélyen legbelül tudom, hogy ezek kegyetlen szavak és meg fogom bánni, de teljesen magamon kívül voltam jelenleg. Ha kicsit is figyeltem volna a környezetemre, akkor észrevettem volna, hogy az embereim, akikkel annyi éve együtt dolgozok, akcióba kezdtek. De ennek hiányába csak arra eszméltem, hogy egy igen csak nagy lökés ér, térdre esek és a kezemből valami módon kicsavarták a fegyvert. Először dühös vagyok és ki akarom oktatni őket, hogy mi a francot képzeltek, amikor meglátom Angie-t, hogy Carlo és Luca lefogják a karjait és a fegyver már ismét a jogos tulajdonosánál van. Javukra legyen mondva, hogy nem voltak durvák vele látszólag.
Talán elég volt ez a kis kizökkentés, de valami köszönöm félét mormolok az embereimnek, akik még mindig tartanak, amíg le nem csillapodok. Még soha nem láttam őket ilyen bátornak, hogy szembe szálljanak velem, de hálával tartozom nekik az biztos. Aztán csak nézem Angelle-t és képtelen vagyok megérteni hogy jutottunk el idáig.*
-Bántani akart téged... *Mondom ki végül, ahogy nézem őt. Képtelen lennék nélküle élni már. És ha tetszik neki, ha nem, minden áron meg akarom őt óvni mindentől és mindenkitől.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Jún. 17, 2017 12:57 pm Keletkezett az írás



Nem értem hogyan juthattunk idáig. Nyilván, voltak előzmények és jelek meg minden, de… soha nem hittem volna, hogy ez amit iránta érzek bármitől is meginoghatott volna. Hiszen tudtam, hogy ki ő. Tudtam, hogy nem kedvességgel lett az aki, és azt is tudtam, hogy csak nekem mutatja a törődő, szeretetteljes arcát, mindenki más felé egy kegyelmet nem ismerő pszichopata. De nem érdekelt, a gyermekem apja, és velem mindig rendes volt, engem sosem bántott eddig.
Megmondtam neki, hogy a volt férjem nem bántana. Igen, nagy pofája van és nem is egyszer kalapált el engem is, hogy még levegőt sem kaptam, de soha nem ölné meg se a babát se engem. Csak egy drogos idióta akinek kell a pénz anyagra meg ki tudja mire. Kértem, hogy ne foglalkozzon ezzel, ne bántsa. De neki be kellett avatkoznia, és olyan szörnyűséget tett amit egyszerűen képtelen voltam felfogni is, nemhogy megbocsájtani.
De lelőni nem tudnám, akárhogy is provokál. Mocskos szemétláda, tudja, hogy képtelen lennék rá, ezért ilyen nagy a szája. Ha később beszélnék egy dilidokival biztos azt mondaná, hogy idegösszeomlásom volt, azért hadonásztam azzal a pisztollyal. Olyan egyszerű lett volna meghúzni a ravaszt és elrendezni mindent, véget vetni a hazugságoknak, manipulációnak egy csapásra… csak néztem őt, és nem láttam a férfit akit szeretek. Olyan messze járt, hogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is visszakapjam. Nem akarok emellett a hideg, nemtörődöm gyilkos mellett élni, nem akarok gyereket szülni neki, nem akarom, hogy minden áldott nap vele kelljen lennem, nem akarom, hogy valaha is még egyszer hozzámérjen!
Nem maradt más választásom, magam ellen fordítottam a fegyver csövét. Csak néztem, ahogy ő is előveszi a sajátját és a halántékához helyezi. Olyan arrogánsan beszélt velem, hogy csak úgy ömlöttek a könnyek a szememből miközben a hasamba egyre élesebben nyilallt bele a fájdalom. Ha így folytatjuk baja fog esni a picinek, akár lelövöm magam akár nem.
- Akkor öld meg magad, nem érdekel! Nem érdekelsz! Utállak! – vágom a képébe, és már épp behunynám a szemem, mintha ettől könnyebb lenne meghúzni a ravaszt amikor érzem, hogy meglöknek hátulról és megragadják a karomat. Kétségbeesetten próbáltam távozni erről a világról, ezért kétszer is elsütöttem a fegyvert, de csak a levegőbe lőttem, mert Carlo és Luca erősen tartottak, az ég felé fordították a kezemet. Aztán egyszerűen elvették tőlem az egyetlent ami még kiutat jelentett volna ebből a helyzetből, én pedig összeomlottam.
Ha nem tartottak volna meg, akkor összecsuklottam volna, mert minden erőm elhagyott. Egyáltalán nem arról van szó, hogy a volt férjemet siratnám. Azt a férfit siratom, akit szerettem, Francit akihez éjjelente hozzá bújtam és aki megígérte, hogy nem lesz a környezetemben és a baba közelében semmi erőszak. Hogy a mi életünket nem ez fogja irányítani, a családja közelébe nem engedi a bajokat. Patakokban folytak a könnyeim miközben Luca valamit mondott nekem higgadtan, türelmesen, és lassan elengedték a karjaimat. Hallottam, hogy Franco mond valamit, de nem fogtam fel. Minden odaveszett, amiről azt hittem, hogy az enyém. Az nem otthon amit ő ad, és nem szeretet és nem család. Csak veszélyt és halált hozott az életembe, hogyan is szülhetnék ilyen környezetben egy gyereket?!
- Te akarsz bántani, te nem hagysz elmenni.
A lábaim összecsuklanak, a földre térdelek és csak bőgök és kiabálok, azt hiszem talán erre szokták azt mondani, hogy jajveszékelés. Teljesen összeomlottam, és nem akarok semmi mást mint elmenni innen. Elmenni és soha többet vissza se nézni.
- El akarok menni innen. Hagyj elmenni innen vagy belehalok, hát nem érted?! – bár eddig az erőtlenség miatt térdeltem, de most felnézek rá, és szó szerint térden állva könyörgök neki. – Engedj el, könyörgöm engedj el mert nem bírom tovább. – csak remélni tudom, hogy nem akar majd hozzám érni vagy bizisten kidobom a taccsot. Hogy jutottunk idáig? Reggel még minden rendben volt, reggel még úgy éreztem, hogy soha nem voltam boldogabb, ajándékkal készültem neki és a vallomással aminek már rég itt lett volna az ideje. Még mindig szeretem őt, képtelenség de még mindig szeretem. Ha azonban csaj egy ujjal is hozzám érne, kirázna a hideg és tényleg kiadnám ami a gyomromban van.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Jún. 18, 2017 12:09 pm Keletkezett az írás



*Hogy jutottunk idáig? Nem tudom. Pontosabban de. Ő nem hitte volna, hogy tényleg van egy olyan részem, ami akkor nincs jelen, ha vele vagyok. Vele mindig én voltam Franco, a párja, barátja, élettársa, gyermeke apja. Kényeztettem, becézgettem, mert nekem is jól estek ezek az apróságok. Fontos nekem, nem csak a gyerek miatt. Észrevétlenül lopta be magát a szívembe és lett fontos része a mindennapjaimnak. Most viszont szembesült azzal, hogy ki vagyok, amikor az üzletet irányítom. Nem kellett volna itt lennie. Nem kellett volna megtudnia ezt soha. Miért kellett ennyire kíváncsiskodnia? Megoldottam volna magam is ezt a problémát. Mert Richard Dawson egy probléma volt, semmi több. Lehet, hogy csak a szája volt nagy...de mi van, ha nem? Mi van, ha mégis változott annyit, hogy bántson valakit, aki kedves a számomra. Nem sok olyan ember van, akiért ölni is képes vagyok, egy kezemen meg tudom számolni. Az édesanyám, Cesare, Angie és immáron a gyermekünk is. Megígértem Angelle-nek, hogy körülöttük nem lesz erőszak, amit tartottam is, még a hálószobánkból is száműztem a fegyveremet.
Most pedig olyan hisztérikus állapotban állt előttem, hogy saját maga ellen fordította a fegyvert. Azonban, ha ő meg akar halni, akkor én is. Nélküle mit érne az életem? Semmit. Nem tudnék nélküle élni már. Ha meg kell halnom, akkor vele együtt fogok. Kő keményen néztem rá, amikor azt mondta utál... pedig annyira átlátok rajta, hogy tudom, ez nem igaz.
Következő pillanatban már a földön térdelek, miközben lefognak. Csak néztem Angie-t és nem tudtam mit csináljak. Kezdett ugyan az adrenalin szintem lejjebb menni, de még ott volt bennem javában. Nem értettem azt sem miért jött ide.. most meg elmenni akar innen... Mi a franc? Bár érteném a nőket...*
-Ki mondta, hogy nem mehetsz el? Azt sem én kértem, hogy gyere ide! *Nem én akartam, hogy idejöjjön. Nem tudtam megérteni miért volt itt. Jobban ki volt az miatt akadva, hogy azt a mocskot eltakarítottam, mint az miatt, hogy megfenyegették őt és a babát. Még nekem kéne magamat egy gazembernek érezni... na arról szó sem lehet!
Leráztam magamról a testőreim kezét és felálltam. Eleget térdepeltem és a fegyveremet is elvették.* -Menj csak haza.. nyugodj meg... Majd én is megyek és akkor beszélünk... *Jobb is talán, ha nem együtt megyünk, úgy van esélye mindkettőnknek a megnyugvásra. Otthon majd tudunk beszélni, ha kissé kitisztul a fejünk. Bólintottam Carlo és Luca felé, hogy vigyázzanak rá még ha csak távolról is. Tudják a dolgukat. Tudom, hogy tényleg szemmel tartják majd.
Lehajoltam a zakómért és úgy ahogy leporoltam, hogy aztán ismét magamra öltsem. Nem kértem vissza a fegyverem. Jobb, ha egyelőre még nincs a közelemben, mert lehet mérgemben lepuffantanék.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Jún. 19, 2017 12:34 am Keletkezett az írás



Minden ígérete hamis volt. Azt mondta nem kell erőszakban élnünk, nem lesznek körülöttünk balhék, és soha nem kell majd látnom, hogy miket művel. Tudom, hogy nem kellett volna idejönnöm, és azt is, hogy nem véletlenül mondta azt Carlo, hogy a főnök nem örülne neki, ha oda vinnének ahol van. De nem hagytam nekik választást, és most iszom a levét. De talán jobb is így, hogy minden kiderült, mindent megtudtam. Nem titkolhatta volna amúgy sem előlem az idők végéig ezt az oldalát.
Szörnyen fáj már a hasam, nagyon félek, hogy valami baj lesz. Márpedig ha emiatt a jelenet miatt valami baja esik a pöttömnek, azt egyikünk sem fogja megbocsájtani a másiknak. Ahogy tart a két testőröm, csak arra tudok gondolni, hogy el akarok innen menni, nem akarom, hogy ilyesmit kelljen valaha is látnom. Se a gyerekünknek. Komolyan azt hiszi, hogy ez így rendben van? Hogy ha ne adj isten kisfiú lenne, hagynám, hogy egyszer a nyomdokaiba lépjen? Belőle is ilyen lelketlen gyilkost akarna faragni? Hát azt nem! Nem hagyom, inkább elmegyek innen!
Azt hiszem, nem értette, hogy mire gondoltam, miről beszélek. Nem arról van szó, hogy innen elmennék, haza a házába hanem olyan messzire tőle amennyire csak lehetséges! De nem fogja fel.
- De te tehetsz róla, hogy itt vagyok! – kiabálok rá indulatosan, mire a mögöttem álló testőrök megrezzennek, nem tudják, hogy van-e még fegyverem. Azt hittem elég egyértelmű volt, hogy nem tudnám őt bántani. Lett volna rá alkalmam, mégse tettem, gondolják majd most? Ostobaság lenne…
Aztán amikor feláll, rájövök, hogy tényleg fogalma sincs róla, hogy miről beszélek. Mennyire végtelenül arrogáns és önző! Azt hiszi visszamennék a házába? Na azt lesheti! De mielőtt még szabadjára engedném azt a nagy számat, elgondolkodok. Jobb is így. Nem mondom el se neki se másnak, hogy mit tervezek.
- Alig várom. – mormolom, mintha csak egy átlagos vita zajlott volna le köztünk. Mint máskor amikor összezördülünk. Ahogy felállok, és rá nézek, belefacsarodik a szívem, hogy mennyire jóképű és milyen nagyon szeretem. Valószínűleg nem látom többé, és emiatt már most hiányzik nekem. Megérdemelnénk egy rendes búcsút, de nincs rá lehetőség, mert akkor rájönne mindenre. Nézem ahogy felveszi a zakót és letörlöm az arcom. Egyre részletesebben körvonalazódik bennem a terv, hogy hogyan tudnék lelépni. Tudom, hogy mindenütt vannak emberei, de talán így is sikerülhetne.
Nem köszönök el, rá se nézek, csak a lehető legnagyobb ívben őt elkerülve megyek egy kocsihoz. Luca be akar ülni mellém, de intek neki.
- Egyedül akarok lenni, gondolkodni akarok. – mondom halkan, mire ő némi együttérzéssel bólint, és int két testőrnek, hogy szálljanak be egy másik autóba. Gondolom követni fognak, de ez most nem érdekel. Könnyedén le tudom majd őket rázni, hisz nem ismernek.
Indítok, és már megyek is a keskeny úton, viszonylag gyorsan. Már a kocsiból telefonálok Cesarenak, hogy dolgom van, a városba megyek. Nem kérdez, gondolom még nem tudja, hogy mi zajlott le az imént a parton.

Alig egy órával később már hamis névvel és hamis útlevéllel ülök egy gépen, ami Isztambulba megy. Még jó, hogy nekem is vannak barátaim, olyanok is, akik felett Franconak nincs hatalma. A latino-k nem mind hódoltak be neki, és köztük van jópár megbízható alak… olyanok is, akik szerették Richiet, és készségesen segítettek nekem. Végig bőgtem a repülő utat, és törökországból mertem csak felhívni egy nyilvános telefonról Franco anyját… Cesare azt mondta, hogy Massimo követni fog engem oda, és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra és menjek a „Mammához” vagy szétrúgja a seggemet. Azt mondta ő majd vigyáz rám, és nem fogja elmondani Franconak, hogy hol vagyok. Csak remélni tudom, hogy igazat mondott. De már nincs visszaút, hiszen éppen fáradtan és aggodalmasan nézek ki a gép ablakán, ahogy épp leszállunk Nápoly mellett. Innen majd hajóval megyek tovább, Massino védelme alatt hiszen ő már itt fog várni, ahogy megbeszéltük.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Jún. 19, 2017 3:30 pm Keletkezett az írás



*Ilyenkor úgy érzem magam, mint aki egy örvénybe került. Amikor az adrenalin tombol bennem, akkor egy egészen már ember vagyok... a normálisabbik felem ilyenkor valahol nagyon mélyen van eltemetve. És az erőszakosabbik felem pedig sokkal erősebb, főleg amikor így belelovallom magam valamibe. Most pedig határozottan ez a helyzet. Még le sem csökkent az adrenalin szintem, amikor szembe találtam magam a kiborult Angie-vel, aki gyakorlatilag mindenért engem hibáztatott. Nem értem őt. Tudta ki vagyok, mégis elfogadott... vagy csak azt hittem úgy tűnik most.
Látom, hogy annyira hisztérikus, hogy ha Carlo és Luca nem fogná, akkor a földön heverne. Hálás vagyok a srácoknak még most is, hogy itt vannak. Úgy látszik jól választottam, amikor őket hozattam ide Angie védelmére. Jól értették a dolgukat. Emlékeztetnem kell magam, hogy majd jutalmazzam meg őket..és a saját testőreimet is. Ha ők nincsenek, akkor most két holttestet kéne eltakrítaniuk és az anyámnak felelnének. Bár akkor sokkal nagyobb baj lenne, mert ha örökös nélkül halok meg, akkor csatatérré változik egész Olaszország, azt pedig nem engedhetem meg.
Csak néztem rá, amikor beleegyezett, hogy otthon beszélünk...de volt valami különös a hangjában, ami nem tetszett, de ráfogtam az indulatára.*
-Vigyázz magatokra! *Mondtam neki, ahogy kikerült. Bár tudnám, hogy mihez kezdjek egy hormontúltengéses terhes nővel... Eddig nem volt baj, de most... Hát kikészített a dolog...
Első körben nem hazamentem, le kellett még nyugodnom. Elintéztem még néhány apró ügyet a legális üzleteimben. Azokkal legalább eltereltem a gondolataimat egy időre a problémáról.. hogy otthon vár egy kellemetlen beszélgetés. Azonban, amikor hazaértem, akkor szembesültem azzal, hogy Angie haza sem jött. Válogatott szitkokat szórtam olaszul. Tudni akartam ki a felelős azért, hogy nyomát vesztették. Azonnal kiadtam utasításba, hogy azonnal keressék meg bármilyen eszközzel is. Megvannak a magam forrásai erre, így bíztam abban, hogy meglesz. Valószínűleg első dühében elmenekült valahova, de szerencsére elég kapcsolatom van, hogy ne tudjon örökre rejtőzni előlem.

Estére már tiszta idegbaj voltam, hogy hol lehet. Be kellett magamnak látni, hogy hiányzik, még ha össze is vesztünk. A dolgozó szobában ültem az asztal fölé görnyedve. Látszat az volt, hogy nagyon dolgozok, de igazából csak bámultam magam elé. A takarítónő szólt, hogy ágyhúzás közben talált egy borítékot az ágyban. Furcsa... A nagy borítékból kivettem a kis borítékot, hogy mi lehet. Ahogy olvasni kezdtem, elfacsarodott a szívem...Hát most már tudom ki lakik a pocakban. Csak utána vettem észre, hogy egy kis papír is kiesett a nagy borítékból. Homlok ráncolva olvastam. Vagy két tucat nyelven volt rá írva egy szó és olaszul középen a legnagyobb betűkkel... szeretlek...* -Mit tettem? *Suttogtam magam elé megtörve.*
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Angelle & Franco - A bűn bűnöst követel
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: