Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Dimitri Grigorenko

Szakorvos
Dimitri Grigorenko
▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
38
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Szer. Nov. 09, 2016 12:10 am Keletkezett az írás



*Túl sok stressz volt az elmúlt hetekben. Az édesanyám halála nagyon kikészített. Nem voltam mellette nagyon régen. Ő mindig azt mondta, hogy kövessem az álmaim, de mégis... most nagyon okolom magam, hogy nem voltam ott. Ritkán tudtam elutazni hozzá. Tudom, hogy ő ez miatt soha nem neheztelt rám, de sok kínlódással teli élet után végül úgy halt meg, hogy nem volt ott mellette az, akinek az életét szentelte. Egy nagyon megvetni való alaknak éreztem magam most.
Az sem segített rajtam, hogy tegnap egy rutin műtét közben elvesztettem az egyik betegem. Hogy miért? Egy olyan oka volt, ami nem volt előre látható, de mégis baromira nem segít most rajtam. És ami még rosszabb, hogy egy tíz éves kisfiú volt. Szülei se tudták, hogy a fiú vérzékenységben szenved. A műtéttel igazából a halálos ítéletét írtuk alá. Tudom, hogy mindent megtettem azért, hogy megmentsem, visszahozzam, de nem sikerült, a kezeim között vérzett el egy rohadt váll seben keresztül. Nekem kellett a szüleivel közölnöm a hírt. Nem vesztettem el még beteget ezelőtt...
Nem mellesleg pár napja levelet kaptam Oroszországból. Fogalmam sincs mit akarnak, de még nem bontottam fel. Talán hamarosan, amikor a fejem nem akar felrobbanni a sok stressztől.
Muszáj volt mára szabadságot kivennem, hogy kicsit ki tudjam üríteni a fejem. Rég voltam utoljára futni, de úgy éreztem, hogy most nagyon nagy szükségem van rá. Övtáskámba beletettem a tárcám és a csipogóm, mást nem is vittem magammal. A part felé vettem az irányt. Muszáj volt kicsit kiadni a bennem felgyülemlett sok indulatot, idegességet, elkeseredettséget, csalódottságot. Tudom, hogy ha lefutok jó pár km-t, akkor kifáradok annyira, hogy nem fogok tudni gondolkodni. A part a legjobb választás ilyen alkalmakra. Jó hosszú és csak futok, futok és futok, amíg szuflával bírom.
Nem tudom mennyit futottam, amire azt éreztem, hogy a lábaim feladják a szolgálatot. Akkor egyszerűen csak fogtam magam és leültem a homokba a vízpartra és a hullámzó tengert bámultam. Másra ma nem leszek alkalmas valószínűleg.*
Vissza az elejére Go down

Samantha Sullivan

Páciens
Samantha Sullivan
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Szer. Nov. 09, 2016 11:42 pm Keletkezett az írás



Julie mindig olyan vidám csaj volt! Egy osztályba jártunk, és amikor elköltöztem, volt egy kedves barátja is. Most már a vőlegénye, sülve-főve együtt vannak. Ma együtt töltöttük a napot, kipróbáltunk egy nagyon bonyolult receptet. Segített megcsinálni egy cukorfátyolt, ami eddig még sosem sikerült. Aztán, az elkészített sütikkel elsétáltunk a partra, és nekem nagyon hosszú ideje nem volt már ilyen jó napom. Beszélgettünk, nevettünk, sokat mesélt a barátjáról is. Aztán, a parton ahogy rágcsáltuk a tejszín krémmel töltött profiterolt és a fahéjas mini fánkokat, vaniliás szósszal; egyszer csak kibökte, hogy babát vár.
Teljesen lefagytam. Hiszen egy idősek vagyunk! Én… sokkot kaptam. Hogy lehet az, hogy ő boldog tud lenni egy pasival? Hogy hagyhatja, hogy olyasmiket csináljon vele?! Hogy képes elviselni az érintését, és még ki tudja mi mindent?! Döbbenten ültem a homokban, ő pedig láthatóan nem tudott mit kezdeni a nem éppen szokványos reakciómmal. Talán udvariatlan voltam, de csak arra tudtam gondolni, hogy azt a babát nem a gólya hozta, és még a hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy Julie és a barátja… brr!
Elköszönt tőlem, mivel a nagy bejelentés után csak tőmondatokban tudtam beszélgetni. Egyedül maradtam a két doboz sütimmel, és bámultam a hullámokat. Hogyan tudok én valaha is, bárkivel együtt járni ha még a gondolatát se tudom elviselni annak, hogy valaki megfogja a kezem? Hogyan lesz egy párom, aki megvéd, vigyáz rám, akivel együtt élhetek boldogan? Hogyan lesznek majd így gyerekeim? Ebbe eddig még sosem gondoltam bele, vagy legalábbis, másképp. Így még soha nem hasított belém a félelem, hogy egyedül fogok maradni. Nagyokat sóhajtok, miközben próbálom nem elbőgni magam. Hogyan tovább? Egyedül is menni fog a gyógyulás? A pszichológus nem segít, sőt, inkább csak hátráltat a sok szarsággal, amit rám kényszerít. Mint az a segítő csoport, a csoport terápiák meg azok a privát szeánszok. Talán ha nem kellene állandóan a bajomon gondolkodnom, könnyebben felejthetnék. Erről beszélnem kell majd a szüleimmel, meg kellene próbálnunk ezt az utat.
Aztán csak tömöm magamba a süteményt, bámulom a tengert. Elég kihalt a part, az emberek többsége már hazament. Nemsokára itt a naplemente, nekem is mennem kellene már haza. Összeszedem a dobozokat, és lassan elindulok az út felé, hogy hazajussak mielőbb. Aztán ismerős alakot látok meg, nem messze. Egy kicsit közelebb sétálok, és felismerem dr Grigorenkot. Azt hiszem, nagyon elmerült a gondolataiban, nem akarom zavarni.
Vissza az elejére Go down

Dimitri Grigorenko

Szakorvos
Dimitri Grigorenko
▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
38
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Csüt. Nov. 10, 2016 12:29 am Keletkezett az írás



*Egyszerűen nem látom a kiutat ebből az egész helyzetből. Túl sok a stressz mostanában. És már nincs az édesanyám, akit ilyenkor mindig felhívtam, hogy segítsen valamit kitalálni. Neki mindig volt valami jó ötlete, hogy a nehéz helyzeteket hogyan tudom megoldani. Most már miatta is szemét alaknak érzem magam. Most valahogy nem segített még a futás sem, hogy elfelejtsem kis időre az összes rosszat.
És itt van a tegnapi eset is.. a sok évnyi tanulmány során nem készítik fel arra az orvosokat, hogy milyen lesz elveszíteni egy beteget. Erre talán nem is lehet. Most már tudom, hogy milyen érzés. De hogy mindjárt egy gyereket? Aki előtt ott állt az egész élet? Ezt nem lehet elviselni. Pedig tudom, hogy el kell fogadnom, hogy nem tehettem semmit.
Belecsaptam magam mellett a homokba, de ez sem segített. Csak azt értem el vele, hogy a homok felhorzsolta az öklömet. Tudom, hogy majd holnapra fog igazán fájni ez a seb. A horzsolt sebek allattomosak, de nem igazán tud ez most meghatni. Egy kicsit lehajtottam a fejem, hogy összekaparjam magamat valahogy fejben, ami nem lesz egyszerű. Eszembe jutott az asztalomon heverő levél, ami Oroszországból jött, pontosabban Moszkvából. Fogalmam sincs mit akarhatnak, mert édesanyám halála után mindent elintéztem. Tehát bármi is az, nem jelent jót.
Aztán megéreztem, hogy valaki figyel. Ez amolyan hatodik érzék az embereknél, hogy megérzik csakúgy, hogy valaki figyeli. Felemeltem a fejem és körbenéztem, hogy ki lehet az. És nem is olyan messze tőlem egy ismerős alakot láttam meg.
Samantha! Egyszer találkoztam csak vele, de az nagyon is emlékezetes volt. Pontosan emlékszek a távozása utáni pillanatokra. Jó pár percig csak álltam és néztem azt a rohadt ajtót. Volt a lányban valami, amit nem tudtam megmagyarázni... de jól megértettük egymást.*
-Ha van kedved csatlakozhatsz ehhez a rém fontos tevékenységhez. *Szólaltam meg és magamra erőltettem egy mosolyt. Valószínűleg fel fog tünni neki, hogy nem olyan őszinte ez a mosoly most.* -És nem kell megijedni, nem bántottam senkit, csak magamat. *Emeltem fel és megmutattam a kezemet neki. Tudom mennyire ijedős, nem akarom, hogy megijedjen. Majd otthon ellátom a saját sebeimet. Holnap munkában meg majd bekötöm, aztán jól van. Bár tuti némelyik kolléga azt fogja hinni, hogy verekedtem azért néz ki cefetül az öklöm.*
Vissza az elejére Go down

Samantha Sullivan

Páciens
Samantha Sullivan
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Csüt. Nov. 10, 2016 11:14 pm Keletkezett az írás



Úgy szeretem a naplementét a tengeren! Szép, mindig más, igazi lélekbalzsam, és mindegy, hogy jó-e a kedvünk vagy sem: a látvány mindig ugyanolyan. Nagyon rég nem láttam már a naplementét itt a parton. Nem merek egyedül mászkálni sötétedés után, és innen jó fél órás sétányira lakunk. Ami éjjel már sok a lelkemnek. Nem mintha mindenáron hisztizni akarnék a csipp-csupp ügyeken is, de van egy csomó dolog, amitől rettegek. Már az is haladás, hogy itt maradtam a parton egy kicsit nézelődni. Nem kell egyből mindent akarni. Pedig nagyon szeretném látni azt a naplementét!
Nagyot sóhajtok, miközben a homokban baktatok. A múltkori kedves doki ül nem messze, de annyira gondolkodik minden jel szerint, hogy nem akarom zavarni. Mégis megállok, és csak nézem egy ideig. Békésnek tűnik, valószínűleg nem támadna rám, ha megszólítanám. Mégse merem. Mikor viszont ő köszön rám, izgatottan sétálok pár lépéssel közelebb. Furcsán néz rám, furcsán… szemrehányón. Mintha azt kérdezné, hogy miért nem telefonáltam, miért nem kértem még a következő időpontot? Vagy valami rosszat csináltam? Múltkor még nem nézett rám ilyen komolyan. Nem mondom, hogy félek, de lehervad a mosolyom, egész addig míg nem látom, hogy egy halvány mosoly féleség dereng az arcán.
- Fontos? – megállok nagyjából két méternyire tőle. Ha nem szól, észre se vettem volna a sérülést a kezén. Érdeklődve nézem, hogy mi történt vele, úgy látom egy csúnya horzsolás. Talán elesett. Fura, hogy azt mondja, nem verekedett. Én nem is feltételeztem ilyesmit. Meg aztán, mégis kivel verekedne? Továbbra sem tűnik tömeggyilkosnak, még akkor se, ha épp véres a keze. Halványan elmosolyodok, leülök mellé, illetve nem messze tőle. Lerakom a dobozokat is magam mellé.
- Nem gondoltam azt, hogy bántanál. Vagy hogy mást bántottál. – még egyszer rápillantok a kézfejére. – Boxoltál egy cápával, vagy ennél banálisabb történet? – megpróbálkozok egy gyenge poénnal, mert érzem, hogy amúgy nincs jó kedve. Pedig én is könnyebben bíznék meg benne, ha többet mosolyogna. A dobozokkal babrálok, közben ha elmeséli, hogy mi történt, csendesen hallgatom. Szótlanul ls a babrálást leszámítva mozdulatlanul hallgatom, majd felé nyújtom a sütiket.
- Kérsz? Ez a kettő a legújabb amit tanultam. Érdekel, hogy hogyan sikerültek. – kicsit zavarban vagyok, bevallom. De remélem ettől majd egy kicsit legalább felvidul.
Vissza az elejére Go down

Dimitri Grigorenko

Szakorvos
Dimitri Grigorenko
▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
38
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Csüt. Nov. 10, 2016 11:55 pm Keletkezett az írás



*Ez az egész szitu elég abszurd. Én ülök itt eléggé kétséges idegállapotban...egy pszichológus valószínűleg alaposan megijedne, ha most úgy mindent kiadnék magamból. Lehet még a szakmámtól is eltiltana...az lenne nekem a halálos ítélet. A munkám tart életben. Még akkor is, ha olyan veszteségek érnek általa, mint tegnap. Meg nézzük csak meg. Samantha-t is a munkám miatt ismertem meg. Már elsőre is olyan jól kijöttem vele, megértettük egymást. Kevés olyan embert ismerek, akivel ennyire egy hullámhosszon lennénk. Azt hiszem egymás pszichológusai leszünk hamarosan. Csak a javunkra válhat, nem? Azért is invitáltam magam mellé. Nézzük együtt a hullámokat, a naplementét... nincs benne semmi rossz.*
-Áh nem bántottam volna mást... még egy cápát sem. Én csak egy rettentően csapnivaló alaknak tartom éppen magamat és valahogy ki kellett adnom a feszültséget, amit a homok és a kezem bánt. *Vontam meg a vállam. Annyi minden kavarok a fejemben, hogy azt sem tudom hol kéne kezdenem.* -Lássuk csak! Meghalt az anyám és nem voltam mellette. Én csak az álmaim követtem, ahogy ő javasolta és elfeledkeztem arról, hogy ki az, akinek annyit köszönhetek. Alig látott, mióta itt kezdtem tanulni majd dolgozni. Hitvány egy ember vagyok az biztos. Aztán lássuk csak! Tegnap egy rutinműtét közben elvesztettem egy pácienst életemben először. Persze, ráfoghatjuk, hogy nem tehettem róla. Hogy nem tudhattam, hogy vérzékenységben szenved. De az istenért, csak tíz éves volt! Ja és jött egy levél Moszkvából, ami nem jelenthet jót! Kinyitni még nem igen volt lelki erőm. Azt hiszem így ennyi csak... *Felsóhajtottam és csak a tengert bámultam. Aztán odapillantottam rá, amikor a sütiket letette közénk. Hát nem felejtette el, hogy odáig vagyok a sütikért. Az biztos, hogy jól esik. Hát odanyúltam és elvettem egy profiterolt, amit alapból is szerettem. Jóízűen haraptam bele és élveztem, ahogy a krémes íz szétárad a számban. El is tüntettem mindjárt az egészet.* -Azt hiszem kijelenthetjük, hogy ez isteni! *Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Mert ami jó az jó. Azt hiszem még fizetnék is neki, hogy ellásson süteményekkel. Bár az már valószínűleg túlzás lenne.*
Vissza az elejére Go down

Samantha Sullivan

Páciens
Samantha Sullivan
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Hétf. Nov. 14, 2016 11:35 pm Keletkezett az írás



Gondolkodok, hogy hogyan vagy miért kerültem ide. Vannak, akik azt mondják, hogy nincsenek véletlenek. És vannak olyanok mint én, akik ebben marhára nem hisznek. Hogyan is hihetnék ebben a sors maszlagban? Ha így lenne, és mindennek oka lenne, akkor most okkal lennék egy roncs, a barátnőm pedig okkal halt volna meg, pedig ez nem igaz. Rosszkor voltunk rossz helyen.
Látom, hogy feszült, ki ne látná? Attól tartok, hogy annyira rossz a kedve, hogy eltitkolni sem tudná a betegei elől. Vagy épp miattuk ilyen borús? Nem tudhatom, ha nem kérdezek rá. Aztán csendben hallgatok. Hát ezért értettük meg egymást a múltkor, mert pont annyira rágja a múltja az életét, mint az én múltam az enyémet. Aztán csak ülök vagy egy percig, csendben. Nagyot nyelek, gondolkodok.
- Sajnálom a mamádat. De szerintem nem vagy ettől rossz ember… néha elfelejtünk dolgokat, pedig fontosak lennének, és biztos vagyok benne, hogy a telefonban mindig azt mondta, hogy jól van és ne aggódj miatta. – keserűen elmosolyodok. – A mamák már csak ilyenek. – utána elhallgatok, tovább gondolkodok, hogy mennyire nehéz napjai lehettek. Egy gyerek? Biztosan nagyon megrázta a dolog, még ha tényleg nem is volt hibás. Egy gyereket elveszíteni, nézni tehetetlenül ahogy meghal, egy orvosnak ez maga lehet a pokol. Ha nem rólam lenne szó, vagy egy évvel ezelőtt lennénk az időben, biztos, hogy megpróbálnám megérinteni, megveregetni a vállát, vagy ha jó barátok lennénk, akkor megölelném. Nem mintha az segítene rajta, de ezek a gesztusok sokat számítanak.
Aztán elmosolyodok, ahogy egy pillanat alatt eltűnteti a sütit.
- Örülök, hogy ízlik. Van még mit csiszolni rajta, mert nem a legszebb. – kicsit zavarba jövök, talán magától észre sem vette volna az aprócska hibákat. De a tanáraim igen. Soha nem az ízekkel volt baj. Mindig finomakat sütöttem… csak hát, ahogy kinéznek! Kész katasztrófa. – Nem tudtam, hogy Moszkvából jöttél. Akarsz róla mesélni? Tényleg olyan szép, mint a képeken? – talán ha innen indulok, elmondja majd azt is, hogy miért olyan baj, ha levelet kap onnan. Közben egy fánkot veszek kézbe, és jóízűen belemártom a vaníliás szószba, hogy aztán egyben betömjem a számba. Mert nekem a fánk a gyengém, főleg az ilyen kis mini, amihez finom szósz is jár!
Vissza az elejére Go down

Dimitri Grigorenko

Szakorvos
Dimitri Grigorenko
▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
38
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Kedd Nov. 15, 2016 3:15 pm Keletkezett az írás



*Valószínűleg soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor megcsörrent a telefonom és a jól ismert orosz előhívószámot láttam rajta. Azt hittem, hogy az édesanyám keres, de aztán közölték a hírt... mintha gyomorszájon vágtak volna. Sokan olyan természetesnek veszik, hogy vannak szülei... hogy mindig ott vannak neki...pedig ha tudnák... Annyi mindent elmondanék anyámnak, de hát az ember sokszor csak utólag gondolkodik.*
-Pedig hányszor kértem, hogy költözzön át ide és kezdjen ő is új életet. *Felsóhajtottam és visszagondoltam azokra a telefonbeszélgetésekre. Soha nem tudtam megérteni, hogy miért ragaszkodik annyira a városhoz. Itt ő is tényleg mindent újra kezdhetett volna, de nem akarta...
Annak azért örülök, hogy a beteges részt nem firtatta. Nem lennék készen arra, hogy erről beszéljek. Nincs rosszabb egy orvos életében, mint az, ha elveszít egy pácienst. Pláne, ha az egy gyerek, aki előtt ott állhatott volna az egész élet. Szerintem ezt egy orvos sem tudja egy könnyen feldolgozni.*
-Hát nekem soha nem az volt a lényeg egy süteménynél, hogy csili-vili legyen... Nézz rá az egyik orosz kajára, a pirogra.. ronda, mint a bűn, de isteni. *De hiányoznak azok az orosz ételek. Bár lenne egy kis időm, hogy elkészítsem őket. Lehet még én is le tudnám őt nyűgözni a főzési tudományommal. Az tuti, hogy szép nem lesz, amit készítek, de az ízekre nagyon is jól emlékszek.*
-Igen, orosz vagyok. Az akcentusom elárulhatott volna. Moszkva szép, de ha jót akarsz, akkor nyáron mész. Télen durva az időjárás, nem ritka a mínusz tíz fok nappal. Ha arra jársz, akkor a Kreml-t ne hagyd ki. Bár én azt hittem, hogy egy életre leszámolhattam vele. Nem köt oda semmi. Mindent elrendeztem anyám halála után, szóval nem tudom mit akarnak. *Vontam vállat. Tényleg nem tudom mi állat bele és egy részem nem is nagyon akarja tudni, de tudom, hogy nem menekülhetek örökké
Közben aztán odanyúltam a sütis dobozhoz és a fánkot is megkóstoltam és hát az is nagyon ízlett. Valószínűleg, hogy jelen állapotomban korlátlan mennyiségű süteményt be tudnék termelni. Valahogy ha rossz a kedélyállapotom, akkor mindig édességen élek egy darabig.*
Vissza az elejére Go down

Samantha Sullivan

Páciens
Samantha Sullivan
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Csüt. Nov. 17, 2016 11:33 pm Keletkezett az írás



- Én úgy gondolom, hogy nem dönthetünk mások helyett. Mikor el kellett innen költöznöm, gyűlöltem azt a másik helyet. Vannak, akik egyszerűen nem valók más országba, de még más városba sem, mert nem lennének boldogok. – aztán lehet, hogy majd okoskodásnak gondolja amit mondtam. A helyében én se hallgatnék egy magamfajta lányra, mit tudok én az ő életéről? Mit tudok én úgy általában az életről? Semmit. Egy nagy, kénköves semmit. Biztosan nehéz dolga volt gyerekkorában is, aztán felnőttként is. Elhagyni az otthonát, a mamáját… szörnyen nehéz lehetett, azt hiszem nekem nem is sikerült volna. Én ehhez nem vagyok elég erős, félnék egyedül.
Épp ezért nem piszkálom a betegével akit elveszített.. Idő kell majd neki, hogy elfelejtse, ha el tudja egyáltalán. Anyukám ápolónő, mesélt pár hasonló esetről, és mindig nagyon elszomorodtam. Hát még ő, az orvosa. Azért remélem át tudja majd lépni a dolgot.
- Még nem ettem orosz ételt. – fülem hegyéig elpirulok, mint a rossz diák aki nem készült el a leckével. Pedig, elég sok ember él a földön aki azt se tudja hogy merre van egyáltalán Oroszország, nemhogy kóstolni az ételüket. Én legalább a térképen tudom merre keressem. – Van itt a városban valami jó orosz étterem? Talán rá tudom venni a családomat, hogy vacsorázzunk ott. – mosolyodok el végül halványan. Hátha így nem annyira gáz, hogy még nem ettem olyasmit. De tényleg kíváncsi lennék rá.
- Hát, ha egyszer eljutok oda, biztosan megnézem! – aztán egy kicsit csendben maradok, nézegetem a hullámokat, a homokot. Keresem a szavakat, nem tudom, hogy miről illene beszélgetnünk. Mégis csak az orvosom, még ha tegeződünk is jelenleg. – És… miért baj, hogy levelet kaptál? Miért nem jelent jót? Nincs valaki más rokonod, hátha ő írt neked? – óvatosan teszem fel a kérdést, és remélem nem bántom meg vele. Azt semmi szín alatt sem akarnám, de egyszerűen kíváncsi vagyok. Aztán jókedvűen nézem ahogy megkóstolja a fánkot is. Most már biztos vagyok benne, hogy nem látogatta meg a gyakorló cukrászdát, bár ezt eddig is tudtam. Mögötte van a suli épülete, és aki akar egy kis plusz pénzt keresni, dolgozhat is ott. Gyakran állok be a pult mögé én is, láttam volna biztosan, ha a vendégünk lett volna.
- Ha nem nézed meg a levelet, csak még tovább fog tartani a rossz kedved. – erősködök a magam módján, halkan, lesütött szemmel.
Vissza az elejére Go down

Dimitri Grigorenko

Szakorvos
Dimitri Grigorenko
▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
38
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Pént. Nov. 18, 2016 8:32 pm Keletkezett az írás



-Tudod, édesanyámmal egész más volt a kapcsolatom valószínűleg, mint a legtöbb átlagos családban. Egymásnak csak mi voltunk, miután megtettem azt, amit régen meg kellett volna. De persze tiszteletben tartottam az ő döntését. Csak most fáj ez az egész. *Persze megértettem, amit mond. csak hát amikor az ember benne van éppen az érzelmek viharában, akkor nem mindig érti meg egyből az észérveket. És hát anyámat még csak pár hete temettem el, friss az egész. Most már fogalmam sincs ki lesz az, akitől tanácsot kérek néhány dologban. Férfias vagy sem, én sokszor az anyámhoz fordultam a bajaimmal, hogy segítsen megoldást találni.*
-Hát az egy jó kérdés, hogy van-e orosz étterem. Még nem néztem. Igazából én meg szoktam főzni magamnak. Ha szereted a jó sűrű levest, akkor a scsi-t ajánlom, laktató és finom. Egyszer majd nem te nyűgözöl le a süteményekkel, hanem én téged az orosz ételekkel. *Mosolyodtam el. Ideje korán meg kellett tanulnom főzni. Anyám mindig is sokat dolgozott, így ha enni akartam valamit, akkor főznöm kellett magamnak. Később pedig direkt úgy főztem, hogy legyen édesanyámnak is, mire hazaér a munkából. Mióta meg ide költöztem, pláne muszáj magamra főzni, ha enni akarok. *
-Nincs már ott senkim, nem köt oda semmi és senki az ég világon. Csak az apám... de nem hiszem, hogy hirtelen jó útra tért és szerető apa akar lenni... nem is kérnék belőle... Nem érdemel ő mást, csak egy szemen köpést. Bár leginkább sehogy sem akarom látni. *Valószínűleg ezt ő is megérti. Bár ki tudja. Az biztos, hogy nekem nincs olyan átkozottul jó szívem, hogy meg tudjak neki bocsátani az ellenünk elkövetett dolgokat. Ez nem olyan, amit az idő megszépít vagy elhalványít. Örökre a részem lett, amivel nap, mint nap meg kell küzdenem. És hogy egyszer ebben a csatában alulmaradok-e? Nem tudom, de remélem, hogy nem. Nem szeretnék semmiképpen olyanná válni, mint az apám.
Ahogy itt ülünk és eszegetjük ezeket a sütiket, rájövök, hogy még nem volt egy csepp időm sem arra, hogy meglátogassam azt a gyakorló cukrászdát. Pár nap múlva elvileg lesz rá időm, ha csak közbe nem jön egy sürgős műtét...ami remélem, hogy nem következik be. Néha jó kicsit kikapcsolódni. A munkában nagyon nagy a nyomás rajtunk és néha muszáj lazítani.*
-Egyszerűen csak nem akarok újra a mélységbe nézni, mert az a sötétség előbb-utóbb visszanéz. *Sóhajtottam fel és hanyatt dőltem a homokban. Nem zavart igazából a homok, majd megfürdök. Meg itt aztán nem olyan durva szemcsés a homok. Itt kifejezetten kellemes elheverészni, legalábbis én szeretek kicsit elterülni és nem gondolni semmire.*
Vissza az elejére Go down

Samantha Sullivan

Páciens
Samantha Sullivan
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Szer. Nov. 23, 2016 9:34 pm Keletkezett az írás



Bólintok. A bűntudat nagyon ronda dolog, akkor meg főleg, ha semmi rosszat nem tettünk. Mert hogyan tehetne a doki arról, hogy az anyukája nem akart elköltözni? Hogyan tehetne bárki is ilyesmiről? Nem azért hagyta el az otthonát, mert így tartotta a kedve, hanem mert itt tanult és itt dolgozik. Az anyukája pedig biztos ott érezte jól magát, nem akart elmenni egy idegen országba. Talán majd egyszer ő is belátja, hogy ez olyasmi volt, amiről senki sem tehet. Legkevésbé ő.
- Nem fog elmúlni. Akármit is mondanak mások, ez nem múlik el soha. De idővel, megszokod. – bámulok inkább a messzeségbe. Ezt én se hittem el sokáig, de ma már tudom, hogy tényleg így van. Aztán elgondolkodok. Túl komoly témák ezek egy ilyen szép délutánon, és egyébként is… nem ismerjük még egymást annyira, hogy ilyesmikről beszélgessünk. Azt hiszem, nem illik így belemászni valaki magánéletébe, mint ahogy én tettem a dokival. Talán majd bocsánatot is kérek tőle.
Fülem hegyéig pirulok el.
- Látszik, hogy szereted azokat az ételeket. Biztos… jól is készíted el őket. – zavarba jövök. Egy rövid pillanatra elképzeltem, hogy milyen lenne vacsorára elfogyasztani ezt a furcsa nevű levest. Scsi. Úgy hangzik mint egy náthás trüsszentés. Mégis, a képen amit a fejemben látok nincs semmi ijesztő, semmi olyan amitől félni kellene. Csak azért nem tör ki tőle a frász, mert orvos? Vagy mert hosszú idő óta ő az első ember aki nem szánakozik rajtam?
Bólintok. Nehéz lenne bármit is mondani arra, hogy milyen a kapcsolata az apjával.
- Akkor majd ha egy kicsit jobb kedved lesz, akkor olvasd el a levelet. – zárom rövidre a gondolatot. Nem azért hárítom a témát, mert nem érdekel. Hanem mert szerintem udvariatlanság lenne, és egyáltalán nincs itt az ideje belemászni. Nincs valami jó passzban, azt hiszem fel kellene vidítani valahogy. A süti kezdetnek nem rossz, úgy látom ízlik neki.
- Akkor nézz a fény felé. – mosolyodok el, miközben leeresztem a karjaim. Észre se vettem, hogy eddig a zárkózottság jeleként össze voltak fonva a mellkasom előtt. – Nézd, milyen szép most az óceán! Egy éve nem láttam ilyesmit. Talán butaság, de nem mertem egyedül itt maradni ilyen későig, féltem, hogy mi lesz… - nyelek egy kicsit, és próbálom megzabolázni a félelmemet. – Mi lesz hazafelé. Hogy valaki megint bántani fog. – pár másodpercig gondolkodok, majd ismét elmosolyodok, és keresem a tekintetét. – De találkoztunk, és itt maradtam. Néha a hátunk mögött kell hagyni a sötétséget. Vagy ha úgy adódik, gyorsabban kell futni nála.
Vissza az elejére Go down

Dimitri Grigorenko

Szakorvos
Dimitri Grigorenko
▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
38
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Szer. Nov. 23, 2016 10:44 pm Keletkezett az írás



*A gyász és a veszteség egy baromi alattomos érzés. Amikor az ember próbál kicsit kilábalni belőle, akkor jön valami, ami visszaránt. Elég egy illat is akár, ami visszaránt a gyász mélyére. Valahogy tudom, hogy igaza van abban, hogy ez nem fog elmúlni. Az ember megtanul majd csak együtt élni a veszteséggel, annyira beleég az érzés. Nem is akarom soha elfelejteni azt a kapcsolatot, ami anyám és köztem volt. Csak azt sajnálom, hogy nem érte meg, hogy a fia megtalálja az igazi boldogságot. Mert ő mindig azt mondta, hogy azért él, hogy megtaláljam a boldogságot.
Tudom, hogy nem olyan rég ismerjük egymást, de vele tényleg lehetett beszélgetni, mert megértettük egymást. Nem szántuk a másikat a múltja miatt. Valószínűleg kapott mindegyikünk épp elég szánalmat egy életre. Most csak arra van szükségünk, hogy egyszerűen csak beszélgessünk.*
-Korán meg kellett tanulnom főzni. Apámtól nem számíthattam semmi jóra, anyám mindig dolgozott, hogy eltartson minket, így sokszor rám maradt a főzés. Már hat évesen is tűzhely mellett voltam, hogy legyen anyámnak is meleg étele mire hazaér... *Mondhatni nekem, hogy ez már természetes volt nagyon kicsi koromtól kezdve. Nem jelentett plusz feladatot nekem. Igazából szívesen is tettem. Így történt, hogy szép lassan minden szükséges fortélyt elsajátítottam a konyhában.*
-Csak tudod jelenleg nincs senki, aki segítene abban, hogy merre is van az a fény. Persze szeretem a munkámat, de nem az a mindenem az életemben. *Éreztem,hogy a tekintetemet keresi, így hát a szemeibe néztem és lassan újra felültem a homokban. Nem tudom mit művel velem ez a lány, de az biztos, hogy jótékonyan hat rám. Megnyugtat. Pedig nagy szám ez mostanában, hogy nyugodt vagyok.*
-Úgy látom mindketten pozitívan hatunk a másikra. *Elmosolyodtam végre és őrült ötletem támadt. Lerúgtam a futócipőm, felálltam és belegázoltam az óceán hullámaiba.* -Ha kedves az életed, akkor menekülj! *És egy vigyor kíséretében lefröcsköltem. Imádom az óceánt itt, de olyan kevés alkalmam volt rá, hogy ússzak benne. Meg egyedül nem is az igazi. Most ha nem is úszok, de jó érzés, ahogy az óceán hullámaiba gázolhatok.*
Vissza az elejére Go down

Samantha Sullivan

Páciens
Samantha Sullivan
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Csüt. Nov. 24, 2016 12:17 am Keletkezett az írás



Nem tudom, hogy megfogadja-e amiket mondtam. Lehet, hogy hidegen hagyja, vagy nem hisz benne. De ha mégis, és megpróbálja elfogadni a dolgot, akkor egy lépéssel közelebb lesz a szilárd talajhoz a sűrű mocsárhoz képest, amiben most van. Én is megjártam már, állig ért és hullámzott is, de szerencsére nekem ott volt a családom, akik tudtak segíteni. Úgy tűnik ő ebben az országban egyedül van, és valahogy úgy alakult, hogy rajtam kívül senkivel sem tud beszélni ezekről a dolgokról.
- Akkor te biztos profi vagy a konyhában is. Én régen még a rántottát is odaégettem. – próbálom egy ilyen rossz viccel elvenni a beszélgetés komolyságát. Tudom, hogy semmi szüksége rá, mégis kezdem megsajnálni. Nem azzal a szánakozó, „ó te jó ég, szegényke, nem is tudom mit érezhet” típusú sajnálattal. Hanem mintha tudnám mit érez, milyen egyedül maradni. A szüleimen kívül nekem se maradt senkim, a régi barátaimtól eltávolodtam, a nyomozó, akiben rajta kívül bízok és akit a barátomnak tartok, kapott egy megbízást valahol külföldön. Én is szinte egyedül maradtam.
- Akkor mi? – kérdezem hangomban őszinte kíváncsisággal. Mindig érdekelt, hogy mi az emberek álma, mi az, amit igazán akarnak az élettől. – Mi az amit ennél is jobban szeretnél? – pontosítok a kérdésen miközben az arcát fürkészem, majd nézem ahogy láthatóan egy kicsit jobb lesz a kedve. Jó látni ahogy felül, és már nem olyan magába roskadt.
- Én is így gondolom. – mosolygok vissza rá, majd leveszem a szandálom, hogy kövessem. Még nem értem el a vizet, amikor azt kiabálja, hogy meneküljek. Megtorpanok, és hirtelen… nem tudom mit tegyek, mi történik? A pánik épp abban a pillanatban tölt el, amikor lefröcsköl. Teljesen lefagyok, hosszú másodpercekig csak bámulok rá. Hát mégsem fog bántani? Vagy épp mégis? Azt hiszem, ez játék, így elmosolyodok, és jókedvűen sikkantok felé.
- Kapj el ha tudsz!
Elkezdek szaladni, hogy ne tudjon lefröcskölni. Vagy épp hozzám érni, fájdalmat okozni. Játéknak indult az egész, én is, eleinte még nagyokat kacagtam. Aztán, az első néhány méter után, a nevetés valahogy, valamiért szinte minden átmenet nélkül csap át sikoltozásba. Már nem szökdécselve, jókedvűen szaladgálok, hanem úgy rohanok mintha a sátán kergetne. Csak rohanok, el előle, el a veszélytől, ahogy nem tudtam elszaladni azon az éjszakán.
Hirtelen torpanok meg, fülemben lüktet a szívverésem, hallom ahogy kapkodva veszem a levegőt. Pedig alig ötven vagy száz métert ha futhattam… az erőm úgy hagy el, mintha sose lett volna. Néhány másodpercig csak állok, némán, próbálom felfogni, hogy mi történt. Megint egy pánik roham, megint ugyanaz, mint mikor az unokatesóimmal játszottunk. Pedig ők csak gyerekek voltak, és biztos, hogy Dimitri sem akart bántani. Tudom, az eszem mindig tudja ezt.
Szégyenemben térdre esek a parton, a hullámok nyalogatják a lábam, kézfejem. Nevetségesen viselkedtem, már megint! Hogyan akarok barátokat szerezni, ha folyton ez történik velem?! Ordítani akarok, feszíti a torkomat a düh, hogy ez is én vagyok. Ez az őrült, aki azt sem tudja mit csinál. Kétségbeesetten nyöszörgök, aztán megfordulok, keresem a dokit, és csak remélem, hogy nem néz totál idiótának.
Vissza az elejére Go down

Dimitri Grigorenko

Szakorvos
Dimitri Grigorenko
▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
38
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Csüt. Nov. 24, 2016 11:39 am Keletkezett az írás



-Profinak azért nem mondanám. Csak a szükség nagy úr. *Soha nem szerettem, ha magasztalnak valami miatt. Nincsen isten komplexusom. Pedig hány orvos képzeli magát többnek, mint ami, csak azért, mert orvos. Én azért lettem orvos, hogy másokon segítsek, nem pedig azért, hogy ezért felnézzenek rám vagy ilyesmi.
Tudtam, hogy ő nem is tekint rám ezért másképpen. Pedig tudja már, hogy milyen volt a gyerekkorom, hogy mennyit kellett küzdenem. És én is tudom, hogy miken ment keresztül. Viszont nem firtattuk egymás múltját...nem is volt arra szükségünk, hogy ismét visszakerüljünk fejben azokba az időkbe, amit igyekszünk elfelejteni... Persze mindketten tudjuk, hogy elfelejteni soha nem fogjuk. Inkább igyekszünk több jó emléket szerezni, hogy inkább azok éltessenek minket.*
-Hogy mit szeretnék? Valakit aki megért és hazavár minden munkanap után. De ez szinte lehetetlen egy ilyen munkabeosztás szerint. Szóval ezért élek inkább a munkámnak...nem álltatom magam. *Nevetek fel keserűen. Csak mostanában értettem meg, hogy már nem vagyok fiatal és szükségem lenne valakire, aki el tudja viselni a nehéz természetem. Vagyis nem is annyira nehéz, inkább bonyolult természetem. De nem üldözök elérhetetlen álmokat.
Azt hittem jó ötlet volt, hogy oldom a hangulatot a vizes dologgal. Először úgy látszott, hogy bevált. Jókedvűnek tűnt, aztán olyan hirtelen csapott át minden egy rémálommá. Nem kellett kérdeznem, úgyis tudom, hogy önkéntelenül is kiváltottam belőle a menekülési ösztönt.. én barom. Nem tudtam, hogy jó ötlet lenne-e most utána menni, de egyedül semmiképpen nem hagyom. Inkább távolról követtem és amikor a homokra rogyott, csak akkor mentem oda hozzá. Letérdeltem mellé, de nem értem hozzá, valószínűleg az most még jobban rontana a helyzeten. Láttam rajta, hogy küzd magával.*
-Ne tartsd magadban. Ordíts vagy sírj, mindegy. De ne tartsd magadban! *Pontosan tudom milyen, amikor a tehetetlenség, düh, csalódottság és minden érzelem felgyűlik az emberben. Tudom milyen, amikor mindent bent tart az ember... mai napig küzdök magammal, mert soha nem volt lehetőségem kiadni magamból. Szép lassan öli meg az embert a sok felgyűlt düh. Ez sokszor gyilkosabb tud lenni, mint egy betegség.
Lassan a kezemet az ő kezére tettem.* -Nem vagy egyedül, nem kell egyedül megküzdened mindezzel. *Egyedül az ember nem tud túllépni a démonain. Pontosan tudom, hogy kell valaki. Én most érzem csak a hiányát. Mondhatni, hogy bagoly mondja verébnek, de ha tudok neki kicsit is segíteni, akkor az már jó. Egy fiatal lánynak nem így kellene élnie. Egyszerűen csak azt érzem, hogy segíteni akarok neki. *


//Ihletet adó zene: https://www.youtube.com/watch?v=IOWJET6EKRM //
Vissza az elejére Go down

Samantha Sullivan

Páciens
Samantha Sullivan
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Szomb. Nov. 26, 2016 10:02 pm Keletkezett az írás



- Én alig tudok főzni. Az anyukám szerint még a rántottám is ehetetlen! – kuncogok, mert mi mást tehetnék? Vannak, akik egyszerűen nem a konyhába valóak, de legalábbis nem azért, hogy vacsorát csináljanak. Sajnos én csak az édességekhez értek, meg a sós sütikhez. Az, hogy egy ehető, vagy pláne finom ételt főzzek, az még nem sikerült. Pedig szoktam ám próbálkozni, de valószínűleg ez tényleg nem nekem való dolog.
- A munkáddal nincs semmi gáz. Mármint, sokan dolgoznak őrült beosztásban. A cukrászok, meg a pékségekben dolgozók hajnaltájt kezdik a munkát, mégis van párjuk. – halványan elmosolyodok. Az őrületes időbeosztásról én is tudnék mesélni… mikor egy kelt tésztás torta alappal kellett dolgoznunk az egyik vizsgára, hajnali négykor kezdtünk neki a munkának a tanodában, hogy reggel tízre elkészüljenek a vizsga darabok. Én ne tudnám, hogy milyen nehéz, ha az embernek a munkája elveszi az élete nagy részét?
Mégse hiszem, hogy egyedül kellene lennie emiatt. Egészen biztosan találna magának egy lányt, aki örömmel várná haza. Vagy ha olyan későn érkezne meg a munkából, ott aludna az ágyában, ölelné a párnáját, és hozzá tudna bújni. Szerintem az ilyesmi nem lehetetlen, pláne nem olyasvalakinek mint ő. Az én esetemben már egy kicsit nehezebb lenne találni valakit, aki elég toleráns lenne. Az időbeosztásom, a buta természetem, és ez a bizalmatlanság, fóbiák, pánik… ő nem fog egyedül maradni, én meg valószínűleg igen. Ilyen az élet.
Olyan rég játszottam. Régen éreztem magam gyereknek, rég pancsoltam, gázoltam a vízbe, építettem homokvárat… hangos, őszinte kacagással kezdtem el szaladni a parton, néha sikkantottam is jókedvűen, mikor egy hullám lefröcskölt alaposan. Aztán a félelem felülkerekedett rajtam, egy pillanat alatt. Régen szerettem futni, reggel vagy este. Róttam a köröket a környékünkön, nem érdekelt semmi, nem féltem. Most is, elég messzire és elég gyorsan el tudtam futni, pedig Dimitri nem akart bántani. Én mégis úgy féltem tőle, mintha minimum fel akarna darabolni.
Szerencsére hamar rájövök, hogy már megint őrülten viselkedek. De ez nem mentség, még akkor se mentség, ha ez a buta kergetőzés előhozta belőlem az önvédelmi ösztönömet. A homokban és a vízben térdelve, hangosan kapkodom a levegőt, miközben furcsa, nyöszörgés szerű hangok is felszakadnak a torkomból.
Felpillantok rá, amikor mellém térdel. Először nagyon megijedek, de aztán inkább nem mozdulok. Csak bámulok rá, őszintén, félelemmel, szomorúsággal. Azt mondja, sírjak. Nincs már miért sírnom, csak a szégyen miatt. Szégyellem magam, azért ahogy viselkedtem vele. Ajkamba harapok, nem akarom elengedni, nem akarom, hogy átcsapjanak felettem a könnyek is. Épp elég a szomorúság is. Aztán amikor megfogja a kezem, egyszerre rémülök meg, és fut végig a hátamon, minden tagomon a hideg.
- Ne… ne! – motyogok, és nyelem vissza a bömbölést. Olyan egyedül vagyok, úgy érzem senki nincs ezen a világon aki törődne velem. Csak a doki, ő mintha értene engem, és mintha érdekelné is, hogy mi zajlik a kis kobakomban. – Ne engedj el. – felemelem a fejem, úgy bámulok rá, mint azok a buta arcú modellek az újságok címlapján. Nagy, kerek szemekkel, csodálkozó ajkakkal, döbbenettől és a sok érzelemtől kipirult arccal. Szorítom a kezét, két kezembe fogom, és úgy szorítom mintha egy szakadék szélén egyensúlyoznék. Félek, reszketek, a könnyek folyamatosan gurulnak végig az arcomon.
- Én nem akartam! – hüppögök nagyokat. – Én csak játszani akartam, én nem tudtam, hogy mi történik.
Vissza az elejére Go down

Dimitri Grigorenko

Szakorvos
Dimitri Grigorenko
▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
38
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Szomb. Nov. 26, 2016 11:28 pm Keletkezett az írás



*Figyeltem Samantha-t, ahogy a vízben térdel és saját magával küzd tulajdonképpen. Pontosan tudom milyen, amikor az ember igazából saját magának az ellensége. Fél szembesülni saját magával. Másvalaki akar lenni. Vagy most már nem is róla van szó, hanem rólam? Nem tudom... Az ő fájdalma valahogy feléleszti az én fájdalmamat. Látom a szemem előtt a kisfiút, aki a sarokba kuporodva várja a feléje közeledő férfi ütéseit. Még a szemeit is szorosan becsukja a kisfiú és csak vár. Aztán, amikor kinyitja a szemeit csak azt látja, hogy az anyja ott áll előtte és a férfi keze ismét az anyját éri. És a kisfiú tehetetlenül nézi végig az ütéseket, minden egyes csapásnál ő is összerezzen. És az a kisfiú hányszor sírta végig az éjjeleket és nappalokat is, mert csak nézni tudta, ahogy az anyja miatta is szenved.
Az emlékek szinte mellbe vágnak. Bár nem mondhatnám meglepőnek, mert hányszor de hányszor jöttek ugyanezek a képek álmaimban. Igaz, ott néha változott a kisgyerek kora. Hány éve történt mindez és mégis a mai napig visszaránt. És ha arra gondolok, hogy az a férfi az apám...
Nem, most nem engedhetem meg magamnak, hogy a múltam visszarántson. Most itt van Sam, akinek segítségre van szüksége. Szóval csak térdeltem mellette a vízben és fogtam a kezét, aztán egy idő után már ő két kézzel szorított a kezemet.*
-Nem engedlek el. *Elmosolyodva felálltam és így húztam fel őt is magammal.* -Gyere! Mutatok valamit. *Elindultam vele először is, hogy összeszedjem a holminkat. Igazából nem vittem el messzire. De volt egy hely nem messze, ahova sokszor kiülök csak úgy gondolkodni. Egy sziklásabb rész volt úgy tíz percnyire, ahol a sirályok és az összes vízimadár összegyűlve lebegett a vízen. Itt zavartalanul kereshettek maguknak táplálékot. Meg többen itt szokták etetni őket, így eléggé közel engedik magukhoz az embereket.* -Mindig idejövök, ha össze kell szednem a gondolataim. Itt viszonylag háborítatlan a természet és olyan nyugodt itt minden. *A vízhez közel leültem az egyik sziklára és letettem a mellettem lévőre a holminkat. Lábamat belelógattam a vízbe és az óceánra néztem, a hullámokra és a vízen lebegő madarakra.* -Tudom milyen, amikor saját magad vagy a legnagyobb ellenség. Mai napig küzdök magammal. De neked segíteni szeretnék, ha hagyod. *Néztem rá teljesen komolyan. Persze tudom, hogy nem megy ilyen könnyen a változás, de neki is akarnia kell, el kell fogadnia a segítségem.*
Vissza az elejére Go down

Samantha Sullivan

Páciens
Samantha Sullivan
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Hétf. Nov. 28, 2016 12:26 am Keletkezett az írás



Furcsa érzés, mikor hirtelen csöppensz vissza a valóságba. Mint amikor elalszol a nappaliban, körülötted zajlik az élet, a délutánból éjszaka lesz, és azt se tudod melyik bolygón vagy. Velem is valami hasonló történt. Nem emlékszem, hogy merre szaladtam, és arra sem, hogy hány kőre vagy kagylóra léptem rá. Szinte minden kiesett, csak a rémület maradt meg bennem.
Furcsa, hogy hagyom, hogy megfogja a kezem, de amint felfogom, hogy nincs mögötte ártó szándék, máris kapaszkodok belé. Nem félek tőle, legalábbis most nem, mintha ez a félreértés valamit kicsit átrendezett volna az agyamban. Elvégre ő egy orvos, embereken segít. Nem hiszem, hogy csak az én kedvemért átmenne pszichopatába, és lefejezne vagy ilyesmi. Úgy tűnik most szerencsésen alakult ez a kis véletlen, utáltam volna, ha újra hisztériát kapok.
- Oké. – motyogok, miközben felállok. Bár a lábaim még kicsit reszketegek, azért megyek utána. Nem engedem el a kezét, nem azért, hogy ne essek el, hanem mert fogni akarom. Amíg csak merem, mert ki tudja, lehet pár perc múlva épp megint rám tör a fóbia.
Egész szép ez a hely, a madarak is nyugodtan lebegnek. Gondolkodok egy kicsit, hogy leüljek-e egy kőre, de végül úgy döntök, hogy az egyik szimpatikus sziklára leteszem magam. Törökülésbe hajtogatom a lábaim, kérdőn és érdeklődve nézek a dokira.
- Szép hely.Gyakran jársz ide? – mormolom halkan, aztán csak nézem őt. Gondolkodom is, mielőtt válaszolnék, hiszen először mindenkinek az jut az eszébe, hogy „dehogy tudod te pojáca, hogy mit éltem én át!”. De tudom, hogy ez rá nem lenne igaz, őt is bántották, tudja milyen ez a kiszolgáltatottság.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – mosolyodok el halványan – Ez nem a te dolgod. Mármint, van pszichológusom, betuszkoltak valami csoportba is… nincs szükségem még egy dilidokira. – a végére egészen elkomolyodok. Tényleg semmi szükség még egy lélekkurkászra. Egyszerűen már így is tele a bakancsom azzal, hogy egyfolytában csak arról beszéljek ami velem történt. – Barátokat szeretnék. Akik régen a barátaim voltak, ők… valahogy elfelejtettek engem. Nincsenek barátaim, egyáltalán. – szégyellősen hajtom le a fejem. Talán ez túl nagy kérés, vagy nem is érti, hogy miért mondtam. Nem tudhatom.
Vissza az elejére Go down

Dimitri Grigorenko

Szakorvos
Dimitri Grigorenko
▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
38
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Hétf. Nov. 28, 2016 9:12 pm Keletkezett az írás



*Mondhatnák sokan, hogy túlzás, ami történik Samantha-val, de ez nem igaz. A legtöbb ember viszont nem megy keresztül keményebb traumán, ami örökre megváltoztatja az ember életét. Ezek olyan traumák, amiket elfelejteni nem lehet. Halványulni sem fog az idő múlásával, hanem egyszerűen csak megtanulunk együtt élni az emlékekkel. Most ez kinek mennyi idő alatt sikerül az nem előre megjósolható. Vegyünk engem. Próbálom élni a mindennapjaim, amik mennek úgy ahogy, de egyre többször eszembe ötlenek a kisgyermek éveim. És itt van Samantha. Megmondani nem tudom, hogy ő mennyire tud együtt élni az emlékekkel. De azért nem tudom hibáztatni, hogy nem akarja, hogy bárki is hozzáérjen. Én is félnék a helyében, az biztos.
Ezért is örültem, amikor jött velem. Olyan megalázó lehetett neki, hogy ott térdepel. Ezért is nem akartam otthagyni. Így hát arra helyre vittem, ahol elég sok időt elszoktam tölteni elmélkedéssel. Lehet abba is kéne hagynom, nem biztos, hogy előrelendíti az állapotomat az, hogy sokat gondolkodok.*
-Sokat jövök ide mióta felfedeztem ezt a helyet. Jól lehet gondolkodni. És időnként még ezeket az éhenkórász madarakat is etetem. *Mosolyodok el kicsit, hogy oldjam a feszültséget, ami érezhetően kialakult, ahogy megemlítettem, hogy szívesen segítenék neki.*
-Hé, nem is akarok agyturkász lenni. Nem ezt mondtam. Hogy őszinte legyek nem is nagyon csípem őket. *Lehet ez csak valami hülyeség a magam részéről, de soha nem tudtam elhinni, hogy egy vadidegen segíteni tud azon, ami egy másik ember fejében zajlik.*
-De a barátod leszek, aki segít neked. Tudok ám jófej is lenni. *Elmosolyodtam és ismét kettőnk közé tettem a sütis dobozokat.* -És bűn lenne, ha hagynánk kárba menni ezt a sok finomságot. *És hogy oldjam a hangulatot, mindjárt magamhoz is vettem egy profiterolt. Egyszerűen mennyei még mindig. Az biztos, hogy engem ilyen finomságokkal simán le lehet kenyerezni bármilyen szituációban. Mondhatni gyenge pontom a krémes sütemény.*
-Mit szólnál ha legközelebb én alkotnék valami ehetőt? Nem mondom, hogy felveheti a versenyt ezzel a finomsággal itt, de próbálkozni azért lehet. *Témát váltottam, hogy nem mindig arról legyen szó, hogy mi a rossz az életünkben. A pozitív dolgokra kell összpontosítania neki és nekem is. Ez amolyan terápia nekem is. Valahogy megnyugtat ez a váratlan találkozás.*
Vissza az elejére Go down

Samantha Sullivan

Páciens
Samantha Sullivan
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Pént. Jan. 13, 2017 8:47 am Keletkezett az írás



Nagyon megijedtem, ez tagadhatatlan. De mire a homokra rogytam, összetörten és kétségbeesetten, rájöttem, hogy nem is igazán Dimitri az, aki megrémített. Hiszen végig tudtam az eszemmel, hogy ő nem akarna bántani, nem tűnik baltás gyilkosnak, sőt, eddig még mindig kedvesen viselkedett velem, a rendelőben is megértő volt amikor pánikrohamot kaptam. Kevés olyan ember van mint ő, akiben ilyen rövid ismeretség után is merek kettesben maradni. Na nem mintha úgy lennénk kettesben, de tény, hogy elég kihalt a partszakasz.
Csendben követem hát, ajkam rágcsálva leszek úrrá a szipogáson, kapaszkodok a kezébe. Nem szeretném elveszíteni a bizalmát, hiszen néhány hónap múlva magatehetetlenül fekszek majd kiterülve a műtőasztalán. Nem csak nekem kell megbíznom benne, hanem neki is bennem, az ilyen hisztik nem férnek bele. Nem tudom képes lennék-e egy másik dokiban megbízni egyáltalán annyira, hogy megvizsgáljon. Leülök mellé, és megfogom az egyik dobozt amiben a sütemény lapul.
- Én… kicsi koromban féltem a madaraktól. Apukám szerint talán azért, mert a nagyinak volt egy papagálya, aki mindig rárepült a fejemre amikor ott voltunk nála. De ezek tényleg aranyosak.– szégyellősen mosolyodok el, miközben nézem a tájat. Tényleg szép és békés, azonnal megértem, hogy miért jár ide kikapcsolni.
Bólintok, mert én se szeretem az agyturkászokat. A többség cinikus barom, akik az asztaluk mögött üldögélve, a világból semmit sem tapasztalva bírálják azokat, akiknek igazi problémái vannak.
- Nincsenek barátaim. Mármint, azt hiszem nem vagyok az a barátkozós típus. Legalábbis a környezetem szerint. – még halkan fel is kuncogok. Azt hiszem arra már rájött, hogy nem vagyok én egy depressziós, hallgatag ember, csak kevesen várják meg, hogy feloldódjak és elkezdjek beszélgetni. Széles mosollyal az arcomon figyelem, ahogy betömi a szájába a profiterolt. – Ha… ha gondolod, én a kórház felé szoktam hazamenni a suliból görkorival, és… szóval ha szeretnéd vihetek neked néha sütit. Nálunk otthon tele a hűtő vele, mert ami nem elég szép ahhoz, hogy a tan cukrászdába kerüljön azt hazavihetjük. Nem mondom, hogy olyan mint amiket boltban lehet venni, de az ízével nincs semmi gond, finomak, csak... hát, néha nem sikerülnek szépre is. – eléggé zavarba is jövök a felajánlástól, nem akarom megvesztegetni a dokit. De nekem tényleg nem lenne fáradtság, ha szereti az ilyesmit.
- Ha lenne rá időd… - pirulok el megint, és ez alkalommal a fülem hegyéig. – Szeretem a különleges ételeket, csak főzni nem tudok valami jól. De a szendvicseket imádom. Tudsz valami finom szendvicset is csinálni? – nagy, kíváncsi szemeket meresztek rá. Nem akaródzik még hazamenni, pedig már erősen narancssárgába hajlik az ég alja. Fogalmam sincs, hogyan fogok én a sötétben tök egyedül hazáig sétálni. Valószínűleg futni fogok, vagy nem tudom. Félek  egyedül mászkálni sötétedés után, az vesse rám az első követ aki nem szokott néha a háta mögé nézelődni.
- Lassan indulnom kell. – bököm ki kelletlenül. A félelmem  még annál is erősebb, mint amennyire jól érzem magam vele.
Vissza az elejére Go down

Dimitri Grigorenko

Szakorvos
Dimitri Grigorenko
▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
38
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Pént. Jan. 13, 2017 9:05 pm Keletkezett az írás



*Tudtam én, hogy nem miattam van ez a nagy ijedelem. Ha miattam lenne, akkor sem rónám fel neki. Én viszont simán csak segítő kezet nyújtok neki, ha elfogadja, hogy könnyebben tovább tudjon lépni. Egy biztos, jó kis beszélőkém van, a lelket is ki tudom beszélni az emberből, ha arról van szó. És mi a legjobb módja, hogy eltereljük valaki figyelmét egy dologról? Hát persze, hogy a beszéd...akármiről, csak beszélni kell, hogy ne tudjon az illető sokat gondolkodni a problémán. Persze azt is kell tudni, hogy mikor segít inkább a csend.*
-Sokszor gondolkodtam azon, hogy kellene valamilyen háziállat, ami hazavár, de amilyen a formám, még egy egy hangyát is sikerülne éhhalálra ítélnem. *Bizony sokszor túlórázom agy jön közbe sürgős eset. Van amikor több, mint 24 órát nem is vagyok otthon, így értele nincs is annak, hogy valamilyen állatot tartsak.
Nem értem miért mondják rá, hogy nem barátkozós típus. Csak simán meg kell találni azt a módot, ahogy közel lehet hozzá kerülni és kész. Nekem is sikerült, mint látszik.*
-Sokan nem tudják mit is jelent a barátság szó. Sokan azt hiszik, hogy az egyik napról a másikra lesz, pedig nem... Meg kell érte dolgozni. Legalábbis szerintem így van. *Vontam meg a vállam. Én sem adom könnyen a barátságom mindenkinek. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan ember van, akit a barátomnak tudok nevezni.
Csak figyeltem, ahogy zavarában elvörösödik az egész arca. Határozottan jól állt neki.* -Csak nem meg akarsz vesztegetni? *Nevettem el magam, de mi tagadás, nagyon is tetszett ez az ötlet. Ha van finom süti, akkor napi szinten irdatlan mennyiséget tudok betermelni. Dietetikus biztos azt mondaná, hogy nem egészséges, de kit érdekel...egyszer él az ember.* -Tudod mit? Nem utasítom vissza ezt a nagyszerű lehetőséget. Nálam a sütinek az íze számít elsősorban. *Kacsintottam rá, hogy értse a célzást. Ronda és finom...a legjobb sütik. Nagyjából azért gondolom így, mert én soha nem voltam képes szép kajákat alkotni, de azért az ízük mindig jó szokott lenni...nagyjából.*
-Szendvics...hm...mind a tíz ujjadat megnyalod majd utána. Aztán még a végén repetát is kérsz belőle. *Ha valamiben, akkor szendvics készítésben profi vagyok.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy feszült lesz. Sejtem én, hogy a sötétedés miatt. De eszem ágában sincs egyedül elengedni. Hazakísérem én majd, nem kell félve egyedül hazakeverednie. Meg milyen férfi lennék, ha engedném egyedül bóklászni sötétedés után.* -Hazakísérlek. És ne is ellenkezz. *Mosolyodtam el. A már kiürült tálakat összeszedtem szépen, aztán felálltam és kezemet nyújtva felsegítettem, ha engedte.*
Vissza az elejére Go down

Samantha Sullivan

Páciens
Samantha Sullivan
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
27
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Hétf. Jan. 16, 2017 7:32 am Keletkezett az írás



- Hát, szerintem ha nagyon szeretnéd, biztos meg lehetne oldani. Ott vannak például a kutya sétáltatók, vagy akár egy szomszédod is megetethetné néha. – biztató mosollyal nézek rá, elvégre nem a világ vége, hogy sokat dolgozik. Sőt, mivel az, ami a családjából megmaradt, irtó messze van, talán tényleg egy háziállat kellene neki. Egy kutya, mondjuk. A kutyák hűségesek és elég barátságosak. Vagy inkább cicás fazon lenne? Nem tudom miért, de egy tappancsos vakkanccsal az oldalán jobban el tudom képzelni.
Aztán belegondolok, hogy milyen sokat dolgozhat… hű! Már egyáltalán nem is bánom, hogy nem orvosnak tanultam. Vajon van néha, egy hangyányi ideje is saját magára? Nem olyan, amikor az ember haza tántorog, bedob egy pizzát és alszik, nem is olyan, amikor kényszerűségből egész nap takarítja a lakását, hogy ne egye meg a kosz, és nem is olyan, amikor elmegy mondjuk futni vagy kondizni, hogy a rossz időbeosztás és táplálkozás mégse látsszon meg annyira rajta. Hanem mondjuk, amikor elmegy moziba, vagy csak úgy, leül elolvasni egy könyvet, netán elmegy bulizni? Semmi? Ez elkeserítő, de biztos van arra valami mód, hogy ne a kórházban töltse a legszebb éveit. Szívesen segítenék neki abban, hogy ne poshadjon meg, de nem tudom, akarná-e.
- Szerintem is. Van, amikor türelmesnek kell lenni, mert a másiknak valamilyen gondja van. Furcsa, hogy amint az ember nem vigyorog mint egy vadalma minden percben, a barátai hihetetlen mértékben kezdenek elfogyni. – megcsóválom a fejem, majd figyelmem inkább a tájnak szentelem. Siralmas, úgy beszélek mint egy vénasszony.
- Ez nem vesztegetés, én csak… - nem tudom eldönteni, hogy most mi van. Miért nevet ki? Aztán rájövök, hogy nem kinevet, egyszerűen csak tetszik neki az ötlet és ugrat. Meg kell még újra tanulnom, hogy az emberek mit gondolnak komolyan, és mikor ugratnak. – Annyira azért nem csúnyák. – mosolyodok el halványan, és a kezem nyújtom felé. Kezet kell rázni az ilyen alkuk végén, különben semmit se ér a kimondott szó.
- Már várom! – egy kicsit se füllentek, tényleg nagyon szívesen megkóstolnám milyen szendvicset készít. És szívesen találkoznék vele még többet, mielőtt eljön a műtét napja. Megnyugtató lenne, ha tényleg egy barát kezei közt lennék, és nem lenne számomra idegen.
De az időm mára kezd elfogyni. Muszáj lenne haza indulnom, vagy kénytelen leszek telefonálni haza, hogy valaki jöjjön értem, mert kővé dermedtem a félelemtől. Meglep, hogy tudja mi a bajom, és hazakísérne. Egy hosszú pillanatig habozok. De mindenképp jobb, ha valaki elkísér, és nem kell egyedül mennem, tőle pedig azt hiszem annyira már nem félek. Nem mondom, hogy teljesen bízok benne, de nem tör ki a frász. Egy próbát megér!
Megragadom a kezét, és hagyom, hogy felsegítsen, majd elindulok utána a part szélét jelző járda felé.
- Kösz! Nem lakok olyan messze. Bár, nem is valami közel. – mosolyodok el, miközben már a járdán trappolunk hazafelé. Nem is olyan ijesztő a sötétség, ha van melletted valaki! Bár azt nem tudom, hogy miért ugrott meg a bizalmam irányába, de az biztos, hogy van benne valami, ami miatt különleges, könnyű vele barátkozni.
Vissza az elejére Go down

Dimitri Grigorenko

Szakorvos
Dimitri Grigorenko
▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
38
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
»Kedd Jan. 17, 2017 1:41 pm Keletkezett az írás



-Első körben a saját életem kéne gatyába rázni, aztán jöhet szóba egy másik élőlény körülöttem. *Persze van valami abban, amit mond, de mindent a maga idejében. Jelenleg nem tudnék felelősséggel vállalni egy kutyát például. Rám meg nem az a jellemző, hogy megszabadulok tőle, ha túl nagy teher lenne már számomra a tartása. Inkább várok addig, amíg jobb irányba tudom terelni az életem. Néha jó lenne kicsit lazítani. Bár az is igaz, hogy nem nagyon akad olyan, akivel el tudnék menni csak úgy inni egyet. Egy-két jó barátom van a kórházban, de mint ahogy én is, ők is rengeteget dolgoznak és nehéz összehozni, hogy mindegyikünknek legyen szabadnapja. Úgy vagyok vele, hogy inkább rengeteget melózok, hogy ne is legyen időm gondolkodni.
Az viszont még elkeserítőbb, hogy egy ilyen fiatal lány, mint Sam, úgy gondolkodik, mint egy idős ember. Ez így nem helyes. Neki most kellene igazán élnie. A gyógyulás tudom, hogy nem megy olyan gyorsan. Azt viszont látom, hogy jót teszünk egymásnak. Hogy ez miért van azt nem tudom, de örülök neki.
Mosolyogva ráztam kezet vele és ezzel az egyesség megköttetett. Már alig várom azokat a süti szállítmányokat. Talán leszek olyan kedves, hogy nem zabálom fel azonnal az összeset és párat hagyok a kollégáknak a pihenőben. Bár ezt így előre nem merném biztosra mondani. Ha finom egy süti, akkor tuti hogy nem marad utánam egy morzsa sem.*
-De kéretik nem annyira kritikusnak lenni majd az alkotásom láttán. *Mosolyodtam el. Azt nem ígérhetem meg neki, hogy szép lesz a művem, de az ízével nem lesz gond remélhetőleg.
Lassan szedelőzködni kezdtünk és elindultunk. Nem volt kérdés számomra, hogy hazakísérem. Lassan haladtunk a sétányon, ő mutatta az utat, én meg szépen csendben sétáltam mellette. Igazából nem is figyeltem, hogy mennyit mentünk, de azt tudom, hogy nem hagytam egyedül az utcán. Igazából nem is tudom mit mondhatnék neki búcsúzóul, talán a hallgatás most sokkal többet ér. Azt tudom, hogy megvártam, amíg beér a házba, de hogy miként is keveredtem haza, azt már nem, annyira a gondolataimba merültem. Otthon már csak egy jó hideg zuhanyra vágyok, hogy lehűtsem magamat és egy kiadós alvásra, hogy holnap ismét szembe tudjak nézni a munkával a tegnap történtek után.*
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Dimitri && Sammy
» Dimitri && Sammy
» Dimitri && Sammy - Sweet Dreams
» Angelle & Franco - váratlan látogatás
» Cesare & Lana - Egy különös találkozás

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: