Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Share | 
 
Oliver & Cloe - Száznyolcvan fokos fordulat
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
73
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Vas. Jún. 18, 2017 2:13 pm Keletkezett az írás



*Ez a nap is pont olyan feszülten indult, mint az elmúlt napok. Még mindig nem tudtam, hogy mi lesz. Telnek a napok és egyre jobban feszültebb leszek és néha ez meg is látszik Daniellel való kapcsolatomban. De próbálom magam visszafogni, mentségemre legyen mondva. Még mindig nem találtam olyan munkát, ami mellett tudnék a kezelésekre járni, így rengeteg volt otthon a szabadidőm.
Ma is kellett mennem kezelésre a kórházba, amit mint mindig csendesen tűrtem. Bár nem tudom mi értelme, mert elmondták az orvosok, hogy a tüdőm soha a büdös életben nem lesz már olyan, mint régen. Kezdtek nagyon kikészíteni ezek a kezelések is, minden második nap jönnöm kellett. Na nem azért, mert annyi más dolgom lett volna, hanem azért mert már gyűlöltem a kórházakat.
Viszont ma elhatároztam, hogy meglátogatom Olivert. Ő nagyon sok erőt adott nekem a gyógyulásom ideje alatt. Ő vágott ki a roncsból is és utána nagyon sokat látogatott. Tényleg tudtam vele beszélgetni. Észrevétlenül alakult a barátságunk ki és olyanok lettünk, mint a testvérek, fogadott bátyusom lett. Mondhatni, hogy valahol pótolta az elvesztett öcsémet. Ő nem sokkal azelőtt lett páciens, hogy én elhagyhattam a kórházat. Nagyon haragudtam rá. Persze tudtam, hogy nem direkt volt, de nagyon megijedtem, hogy őt is elvesztem. Először, amikor meglátogattam, csak sírtam az ágya mellett, hogy az én hős bátyusom hova került. Oli mindig olyan humoros volt, felvidított, de aznap azt hittem, hogy elvesztem azt a támaszom, aki végig segített nekem. De szerencsére kemény fából faragták és lassan, de biztosan gyógyulgatott.
Valószínűleg őt többen látogatják és több mindent kap, mint annak idején én, így most csak egy tábla csokival szerelkeztem fel. Egy kis csoki mindenkit jó kedvre derít. Tudom, hogy mindig átlát rajtam, de egy mosolyt erőltettem az arcomra, ahogy beléptem a kórtermébe.*
-Hoztam egy kis boldogság hormont! *Tettem az ágyra a csokit. Most már szerencsére sokkal jobb bőrben volt. Csak is az ő érdekében reméltem, hogy ha nem hamarosan, de a jövőben visszatérhet a munkájához, mert tudom az élete a munkája. Igaz veszélyes sokszor, mint látszik, de rengeteg életet ment meg, ez pedig nagyon nemes hivatás.*
-Milyen napod van? *Nyomtam egy nagy cuppanós puszit az arcára. Ahogy mindig támogatott, most én teszem ugyanezt vele. Mert hát erre való egy barát, nem? Aztán lehuppantam az ágya melletti székre.*
Vissza az elejére Go down


Páciens
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
15
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. Jun. 12.
▪▪ Korom :
22
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital

»Vas. Jún. 18, 2017 9:47 pm Keletkezett az írás



Sosem szerettem kórházban lenni, legalábbis mint beteg, abszolút nem. Látogatóba jönni még talán, de ez az egész napos semmittevés – bocsánat, gyógyulás – az őrületbe kerget. Nem mint ha nem örülnék annak, hogy majdnem minden nap beugrik valaki a tűzoltóságról, vagy hogy a szüleim is olyan gyakran látogatnak... de legyünk őszinték, amilyen jó tud lenni, ha az ember épp nincs jó passzban, akkor ugyanolyan frusztráló is tud lenni. A sajnálkozással tele van a padlás, és akármit is mondanak, úgy sem tudja egyikük sem, hogy milyen érzés is valójában... az állandó vizsgálatok, a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzése, a fájdalmak a legegyszerűbb kis mozdulatoknál... Nem, ezt csak olyasvalaki tudhatja, aki feküdt már ebben az ágyban.
Örültem neki, hogy Cloe már annyira jól volt, hogy kiengedték a kórházból, ugyanakkor sajnáltam is, hogy a legjobb barátomtól kell pont búcsút vennem, akivel a balesetem után sikerült összebarátkozni. Persze, gyakran visszajárt még kontrollokra, kezelésekre, de valahol mégsem ugyanaz, mint amikor gondol egyet az ember, és átugrik a kórház túlfelébe meglátogatni. Így valahogy az idő is lassabban telt, pedig legyünk őszinték, e között a falak között ritka az, hogy gyorsan rohannának tova a percek.
- Cloe? – kaptam fel a fejem, amint meghallottam az ismerős hangot, s azzal a lendülettel egyből széles mosolyra görbült a szám széle. Már pattantam is volna, hogy elébe menjek és megöleljem, de elég volt egy rossz mozdulat, hogy belefagyjak a mozdulatba, és egy fájdalmas grimasz kíséretében rogyjak vissza az ágy szélére.
- Istennő vagy. Az rám fog férni. Ha megint kitalálja a dietetikus, hogy még egy héttel hosszabbítsuk meg a diétámat, én esküszöm, megszökök innen! – feleltem méltatlankodva, hisz neki sem kell bemutatni, mikkel etetnek itt minket. Se nem jó, se nem elég. És csodálkoznak, hogy lassan gyógyulunk? Jól jön minden dugi-tartalék, rejtettem is el a csokit azzal a lendülettel a fiókomba, az egyik könyv alá.
- Csak a szokásos. Unalmas. Vizsgálatok, fájdalmak, továbbra sem tudják, meddig kell még itt maradnom. – viszonoztam a puszit – De nem az az érdekes, hogy velem mi van... mesélj, milyen újra szabadlábon? Fogkrémzöld falaktól mentesen, úgy, hogy nem leng körbe mindent a fertőtlenítő szaga? – faggattam kíváncsian, tényleg érdekelt, hogy hogy alakultak a dolgai, hogy olyan hosszú idő után végre hazaengedték.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
73
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Jún. 19, 2017 5:24 pm Keletkezett az írás



*Olyan furcsa vagy inkább rossz volt látni, hogy Oliver szenved. Mert szenved. Ha éppen nem is fáj semmije, akkor ott a tehetetlenség. És tudom milyen idegölő az is, ha meglátogatnak, de neked egyszerűen túl sok belőlük, de túl jól nevelt vagy ahhoz, hogy elküld őket. Nem elég a gyógyulásra koncentrálni, de fejben is épnek kell maradnod, ami szinte lehetetlen. Ez sehogy sem egyszerű sajnos. Ő nekem segített, én pedig most neki. Egy barát ennyit tehet. Szóval gondolta, hogy ma kicsit feldobom a napját, ha éppen egyedül találom. És szerencsém van úgy látszik.
Elhúzom a számat, amikor fel akarna ugrani, de nem megy neki.* -Ne ugrálj te csak! Majd én odamegyek! *Most neki van szüksége nagy pihenésre, hogy minél előbb kikerülhessen innen.*
-Óóóó ne aggódj, hozzám jöhetsz, ha szökni akarsz! *Nevettem el magam. Jól ismerem az itteni étkezési szabályokat. Hát ezeket az itteni ételeket még egy kisgyerek sem enné meg.. az adagok meg madárnak valók. Hogy várhatják el, hogy ételektől javuljanak a betegek minél előbb. Röhej... Közben jót nevettem, hogy milyen lendülettel és szakértelemmel rejtette el a csokit. Látszik, hogy nem először csinálja. Pedig ha a szakik belátnák, hogy a csoki jót tesz....
És aztán jöttek a kínos kérdései. Mi van velem, hogy vagyok. Hát azt csak nem mondhatom, hogy ennél rosszabbul is régen voltam. Persze most nem fizikailag értem. Fejemben teljes káosz van. Éppen hogy tudtam volna egy új fejezetet nyitni az életemben, amikor jött valami más, ami nem hagy nyugodni, ami kikészít.*
-Nem fogod elhinni, de otthon is zöld a szobám. Na jó, nem ilyen... inkább almazöldnek mondanám. *Próbálok kitérni a kérdés elől, hogy velem mi van. Nem akarom, hogy miattam a hangulat a padlóra kerüljön. Neki most nincs arra szüksége. Közben előrehajoltam és az ágya szélére könyököltem, mert a szék hosszú távon nem túl kényelmes.*
-Munka az még nincs...de csak jön valami, hogy tudjam fedezni a tandíjamat, nem várom el mástól, hogy helyettem fizesse. *Igen, maradjunk a teljesen hétköznapi témáknál. Hitegetem magam, hogy nem lóg ki a lóláb, hogy valamit titkolok. Pedig hát már tudom, hogy előtte nem marad semmi titokban. De addig is van időm összeszedni a gondolataim.*
Vissza az elejére Go down


Páciens
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
15
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. Jun. 12.
▪▪ Korom :
22
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital

»Kedd Jún. 20, 2017 4:35 pm Keletkezett az írás



- De nem is ugrálok! – nyöszörgöm panaszos hangon – Ha már tudnék... én lennék a legboldogabb ember a földön ha már ott tartanék. – húztam el a számat, de hallgatva a másik tanácsára, végül csak maradtam a fenekemen, várva, hogy lehuppanjon mellém az ágyra, és végre köszönthessem.
- Szuper! De egyelőre félő, hogy ha sikerülne is meglépni, túl messzire nem jutnék. – néha már az is eredmény volt részemről, hogy a folyosó végéig elcsoszogtam ilyen állapotban. Tudom, tudom, az orvosok szerint így is jól, meg gyorsan gyógyulok, de valahogy a türelmes ücsörgés sosem tartozott az erősségeim közé.
Nos... lehet, hogy másokkal szemben bejön ez a színjáték, azonban ismertem már annyira, hogy érzékeljem, valami nem klappol nála. A tekintete, a pillanatnyi hezitálása... ennek ellenére azonban nem szólok közbe, hagyom, hadd meséljen. Más sem hiányzik, minthogy két perc alatt elüldözzem őt is!
- Zöld...? – kérdezek vissza némi megrökönyödéssel, hisz... őszintén, ki az, aki pont ezt a színt választaná a szobájához? Greenpeace-eseknél még azt mondom oké...
- És te választottad? Vagy tetszik egyáltalán? Zöld... – kattogok még mindig ezen, mint ha valami felfoghatatlan valamiről lenne szó. Tény, hogy a saját szobámnak nem azt választanám, így, a kórház után meg pláne, annak ellenére, hogy biztos léteznek annak is szép árnyalatai.
- Tudod, Cloe, az a baj, hogy ha van is munka, többnyire azzal számolnak, hogy a mi korosztályunk még úgy is tanul, meg bírja a fizikai strapát... szóval a diákmunkák többsége pont ezért fizikailag elég megterhelő, ami esetedben meg pont nem nyerő így kórház után. – húzom el a szám. Tudom, az akadémia mellett én is dolgoztam, és volt időm megtapasztalni, hogy mik vannak... árufeltöltés, pénztáros, pultos, csak hogy soroljak néhányat a teljesség igénye nélkül.
- Esetleg nem gondolkoztál olyanon, hogy kisiskolásokat, vagy akár másokat korrepetálj? Vagy zenét taníts nekik? Lehet, hogy nem is munkát kéne vadásznod, hanem hírdetést feladni, és várni, hátha jelentkeznek rá. – nem mondom, hogy üljön ki valamelyik sétálóutcába játszani, és majd dobálják a pénzt a kalapba, mert az valahogy nem lenne hozzá méltó, de a javaslatomat még egészen el tudnám képzelni hozzá.
- És mit szól hozzá Daniel, hogy már hazaengedtek? Mostanában nem nagyon láttam, de képzelem, mennyire örülhet neki. – tettem hozzá óvatosan. Lehet, hogy amíg dolgozik, egyszerűbb volt be-benézni Cloe szobájába, de mégsem érhet annak a nyomába, mint hogy hazaérve otthon várják.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
73
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd Jún. 20, 2017 9:46 pm Keletkezett az írás



-Ne búsulj, hamar eljön az is. *Tudom, hogy ilyenkor az ember azt hiszi, hogy egy életen át a kórház rabja lesz. Bár tudnék neki segíteni ebben, de tudom, hogy képtelenség. Ezen neki kell keresztül jutnia, én pedig támogatom, amiben csak tudom.*
-Nézd a jó oldalát! Nekem a baleset után újra kellett tanulnom járni és beszélni...szóval te nagy előnyben vagy. *Próbáltam kicsit humorosra venni a dolgot...amolyan akasztófa humor, de sok betegnek segít. Meg próbálom feldobni a hangulatát, hogy nem lesz olyan nagyon messze az az idő, hogy elhagyhatja a kórházat. Persze addig még rengeteg a meló, sok fájdalommal teli gyógytorna, rehabilitáció...de biztatni kell, hogy nem lesz olyan hosszú idő.
Nem bírtam ki, muszáj volt felnevetnem azon, hogy mennyire hüledezett a zöld szobámon. Annyira mókás volt a döbbenete, hogy nem tudott napirendre térni felette. Csak nagy nehezen tudtam abbahagyni a nevetést.* -Mondjuk csak két fal almazöld, a másik kettő fehér, az egyiken egy rózsaszín csík heccből... A fehér falakat én dekoráltam ki. Amúgy nem én választottam a színeket, ilyen volt már eleve. De nézzük onnan, hogy nem volt túl nagy sokk a váltás... *Kuncogtam. Hát igen... Lehet, ha rajtam múlik, akkor nem azt a színt választom, de ez van, ezt kell szeretni. Kihoztam belőle a legjobbat.
Csak hallgattam amit a munkáról mondott és igaza van. Nem bírnám ki azokat a melókat, amiket a korombeliek elvállalnak.* -Igazad van...csak idegörlő otthon ülni és várni a csodát. *Sóhajtottam. De hát neki ezt nem kell magyaráznom, azt hiszem. Nagyon nem jó, hogy ennyi időm van egyedül, mert csak gondolkodok, ami nem tesz jót. Pláne nem abban a helyzetben, amiben most vagyok kész idegbaj lassan az életem.*
-Hé, erre még nem is gondoltam! Tudtam, hogy rád számíthatok! *Mosolyodtam el. ha nem is sokat, de zene oktatással tudnék pénzt keresni. És ez olyan lenne, amihez értek is nagyon és szeretem is csinálni. Szeretek róla beszélni és milyen jó lenne, ha másokkal is annyira megszerettethetném, mint amennyire én szeretem!
És ahogy jött úgy fagyott is le az arcomról a mosoly.* -Daniel örül neki, az biztos. De sokat dolgozik. *Nem arról van szó, hogy nem szeretem Dannyt, mert nagyon is szeretem. Csak tudom mi lesz, ha kipattan a dolog, hogy mitől félek. Danny lelkendezne, én meg.. azt hiszem sírógörcsöt kapnék, mert nem állok még készen arra. És ahogy gondolkodok érzem, hogy gombóc lesz a torkomban és nagyokat kell nyelnem, hogy nehogy elsírjam magamat. Nem akarok előtte sírni, pedig tudom, hogy előtte aztán lehet. De mégsem kellene, hisz neki is van elég baja most bőven.*
Vissza az elejére Go down


Páciens
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
15
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. Jun. 12.
▪▪ Korom :
22
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital

»Pént. Jún. 23, 2017 9:38 pm Keletkezett az írás



- Miért érzem úgy, hogy többnek fog tűnni, mint szeretném? – kérdezek vissza némileg letörten, mert abból kiindulva, hogy milyen lassan telik az idő ezek között a falak között – számomra legalábbis – még egy hét is rettenetesen hosszú idő... nem még több hét, vagy hónap! – Áruld el, Cloe, te hogy bírtad ki? – nem tehetek róla, egyszerűen muszáj megkérdeznem, még akkor is, hogy ha legszívesebben elszégyellném magam. Azok után, hogy ő olyan „jól” viselte, én meg?
- Hát, ha innen nézzük... – húzódik féloldalas mosolyra a szám, hisz igaza van. El is szégyellem magam kissé, hogy ennyit panaszkodok meg nyafogok miatta, fiú létemre. Hisz igaz, gyógytorna majd rám is vár a későbbiekben nem kevés, de mégiscsak más az, ha a finommotorikát kell újratanulni, mint az, ha konkrétan beszélni, vagy járni...
- Almazöld, fehér, rózsaszín... így látatlanban mint valami fagyispult színei, de abból kiindulva, hogy milyen szépen tudsz hangszeren játszani, bízok a szépérzékedben, és biztos, hogy jól néz ki. – mondjuk ha nem is választanám ezeket a színeket, de a fagylaltot ki nem szereti? Ez meg már eleve pozitív gondolatokat, hangulatot társít az egészhez!
- De miért? Magad osztod be az idődet, azt csinálhatod, amit szeretsz, és bár nem jártam még nálatok, de gondolom, sokkal otthonosabb, mint ez itt. – mutatok körbe a szobában, de értheti akár a folyosókra, vizsgálókra, műtőkre is a dolgot. Ellenben amikor úgy néz ki, tetszik neki az ötletem, az én szám is mosolyra görbült.
- Ha belevágnál, majd mesélj, hogy milyen! – kérem tőle, bár az igazat megvallva bármit is mesélne, érdeklődve hallgatnám, hisz már az is nagy öröm, hogy újra láthatom. Hogy itt van, bejött meglátogatni.
- Cloe... – szólalok meg csendesen, miközben némi szomorú tónus vegyül a hangomba, a kezemet pedig bátorítás gyanánt a vállára teszem, finoman jelezve, hogy semmi baj, számíthat rám.
- De történt valami, igaz? – magam sem tudom, hogy pontosan micsoda, ahogy azt sem, hogy szeretne-e beszélni róla, vagy pont, hogy nem. Eszem ágában sincs siettetni, de mindenesetre azt már tudhatja, hogy ha úgy van, szívesen meghallgatom, még ha segíteni nem is feltétlenül tudok rajta. Az viszont most már abszolút lerí róla, hogy valami nyomja a lelkét.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
73
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szomb. Jún. 24, 2017 3:17 pm Keletkezett az írás



-Egy jó tanács, ne számold a napokat. *Annak idején én is számoltam az elején és hát nem éppen volt szerencséd döntés. Túlságosan lassan telnek a napok és abba beleőrül az ember. Nem könnyű megtenni, hogy ne számolja az ember, kell ahhoz valami, ami eltereli az ember figyelmét. Reméltem, hogy tudok kicsit segíteni neki. Ha kell, akkor naponta bejövök hozzá és kicsit szóval tartom, addig akkor nem másra koncentrál.*
-Hát ez egyszerű.. én nőből vagyok. *Nevettem el magam. Mert igazából tanácsot nem tudnék neki adni. Egyik napról a másikra éltem idebent. Nagyszüleim és ő nélküle nem bírtam volna ki. Szóval most inkább kicsit ugrattam, hogy felvidítsam, mert valószínűleg most erre van leginkább szüksége...egy kis vidámságra.
Tudom, hogy néha jólesik egy ágyban fekvő betegnek elpanaszkodnia valakinek, hogy mennyire unja ezt az egészet. Szóval nem bánom, hogy panaszkodik. Hiába van férfiból, azért néha muszáj kiengedni a gőzt.*
-Hamarosan magad is megnézheted, hidd el! *Jobb, ha már most szoktatja magát a gondolathoz, hogy tényleg meg kell néznie a szobámat. Remélhetőleg majd a srácok is tudnak egymással valamiről beszélgetni, biztos akad közös témájuk. Sokat dolgoznak egymás mellett, így ha másról nem is, akkor a melóról biztos jó téma. De majd én gondoskodok arról, hogy jól kijöjjenek egymással. Nekem mindketten fontosak és ezt jobb, ha Daniel is hamarosan elfogadja. Amikor ő nem volt mellettem, akkor Oliver tartotta bennem a lelket. Mostanra Oli tényleg olyan, mintha a bátyám lenne.*
-Látod? Neked mindig vannak remek ötleteid. Lehet meg is tartalak ezért. *Nem mintha bármi el tudna űzni tőle. Jól érzem magam mellette és foglalkozunk egymással.* -Naná, hogy elmesélem.
*És jött az a téma, amitől annyira rosszul érzem magam napok óta. Vagy inkább feszült vagyok miatta? Jó kérdés, nehéz lenne megfogalmazni. De az biztos, hogy most már sírnom kellett ettől az egész helyzettől. Annyira nincs kitől tanácsot kérnem. Normális helyzetben most édesanyámhoz futnék, de ő már nincs. Ellenben itt van Oli. Ugyan nem tudom megért-e vagy tud-e valami tanácsot adni, de valakinek el kell mondanom úgy érzem.*
-Néhány napja kicsit iszogattunk, de tényleg nem sokat...és reggel...a francba, lehet, hogy terhes vagyok.... *Most már folytak a könnyeim, győztem őket törölgetni.* -Daniel biztos örülne neki...de én nem akarok, most még biztos nem... *Határozottan nem állok készen még erre. És tudom, hogy nem hallgathatom el sokáig otthon sem, hogy baj van. Arra gondolni sem akarok, hogy talán direkt történt, de azt azért nem nézném ki Danny-ből.
Most viszont legszívesebben Oliver karjai közé vetném magam, hogy kisírhassam magam a vállán, de ez nem jó ötlet. Egy ilyen ártatlan dologgal is fájdalmat okoznék neki. Így marad, hogy csak szaporán törölgetem a könnyeim és próbálok megnyugodni, ami most nem nagyon megy.*
Vissza az elejére Go down


Páciens
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
15
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. Jun. 12.
▪▪ Korom :
22
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital

»Szomb. Jún. 24, 2017 11:11 pm Keletkezett az írás



- Ennyi? Hát, akkor megpróbálom betartani... bár nem lesz nehéz. – mondjuk így, hogy azt sem tudom még, hogy mikor engednek ki, nincs semmi fixen kitűzött dátum, elég beláthatatlan az időtartam, s tán igaza van Cloenak... így valóban nem sok értelme van számolni magam. Mint ha valami börtön falára húznám a strigulákat.
- Akkor ezt már rég elbuktam. – biggyesztettem le a számat játékosan, mert hát hiába, ő nőből van, én nem, nem is szeretnék azzá válni, innentől kezdve meg nincs is hová ragozni. Mindenesetre nem sokkal később én is becsatlakozok a nevetésbe, igaz, csak olyan kis szolídan, visszafogottan, úgy legalább nem sajog az oldalam tőle. Annyira.
- Hmm, akkor ezt vegyem meghívásnak? – kérdezek vissza, s biztosra veszem, ha olyan állapotban leszek, hogy végre én is elhagyhatom a kórház falait, biztos, hogy meg is látogatom az otthonukban. Már csak... hónapok kérdése? És persze, ha Danielnek sincs kifogása ellene.
- Hurrá! De jó nekem. – csóválom a fejem csendesen nevetve, ahogy meghallom a reakcióját, amikor pedig biztosít arról, hogy mesélni fog, csak egy elégedett bólintással nyugtázom a dolgot. Tényleg érdekelt, hogy hogyan alakulnak a dolgai, és szurkoltam neki, hogy összejöjjön végre az egyetem, ha már az élet ennyi akadályt gördített az útjába.
Viszont nem tart sokáig a könnyed, nevetős hangulat, mert akaratlanul is sikerül olyan irányba terelnem a témát, ami könnyeket csal a szőkeség szemébe, amitől nem tagadom, ledöbbenek egy kissé... tényleg ennyire rossz lenne a helyzet? Vagy csak azért érzi magát ilyen elveszettnek, mert kikerült a kórházból, és még vissza kell rázódnia a rendes életbe? Hamar kiderül, hogy az előbbi...
- Cloe... nem is tudom, mit mondhatnék. – felelem bizonytalanul, hisz túlzás lenne azt állítani, hogy átérzem a helyzetet, mert sosem voltam még hasonlóban, s ha lettem volna, az is teljesen más lett volna, férfiként. Azt azonban tudom, hogy ennyi idősen engem is kiverne a víz, ha valaki közölné velem, hogy apa leszek – még jó, hogy nincs mitől tartani ilyen téren – hát még 18 évesen hogy kibuktam volna!
- Na gyere, semmi baj. – akármennyire is fáj a mozgás, még mindig közelébe sem érhet annak, ahogy ő érez, így próbálok nem törődni vele, és a vállán pihenő karommal végül csak magamhoz ölelem, hadd sírja ki magát... Sok mindent nem old meg, de talán segít, hogy egy kicsit jobban érezze magát, vagy utána tisztább fejjel gondolkozzon. Hagyom, hadd maradjon, ameddig akar, csak a hátát simogatom közben óvatosan, hátha az megnyugtatja kissé, s csak ha valamivel jobb a helyzet, akkor szólalok meg ismét.
- És... ez mennyire biztos? – szólalok meg végül, mielőtt még nekiállnék tanácsokat osztogatni, én, a naaagy szakértő.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
73
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Vas. Jún. 25, 2017 1:00 pm Keletkezett az írás



-Tudom, nem olyan könnyű, amikor minden nap a falakat kell itt bámulnod jobb híján. De csak egy szavadba kerül és jövök én minden nap boldogítani. És ha jól viselkedsz, akkor talán még csellót is elhozom. *Talán nem csak ő, hanem a többi régóta itt vedégeskedő páciens is örülne, ismét felcsendülne néha a csellójátékom. Emlékszek, hogy mennyire szerették, amikor nekiültem és ki tudja meddig bele feledkeztem a hangszerembe. Gondolom nem túl gyakori itt egy tehetséges csellista.
Láttam rajta, hogy csak visszafogottan tud nevetni. Kis fájdalom hasított a szívembe ismét, hogy így kell látnom őt. Nekem Oli az erő szimbóluma volt és tessék...ő is idekerült, pedig nem így kellene lennie. Persze tudom, hogy az ő hivatása az egyik legveszélyesebb, napi szinten viszi vásárra a bőrét mások miatt. Olyan jó lenne, ha már kicsit mozoghatna...pedig pontosan tudom, hogy milyen hosszú folyamat lesz ez még.*
-Meghívás vagy felhívás...ahogy tetszik. De előreszólok.. a főztöm elég pocsék még. *Hát igen. Eddig soha nem kellett magamról gondoskodni. Most pedig mindjárt nem csak magamnak, hanem másra is kellett főznöm. Javamra legyen mondva, hogy sokat olvasgatok szakácskönyveket, hogy javuljon a főzőtudományom előbb-utóbb.
És ahogy jött, úgy ment is a jó kedv. Annyi nap után felszínre tört a sok feszültség, ami belülről emésztett. Csak úgy folytak a könnyeim és lehetetlenség volt megállítani őket. Várható volt, hogy valamikor kitör ez az egész belőlem, de nem gondoltam volna, hogy pont Oliver előtt. Nagyon jól esett, hogy nehezen is, de próbált megölelni. Én pedig úgy kapaszkodtam bele, hogy próbáltam nem fájdalmat okozni neki. Még engem is meglepett, hogy mennyire jól esett valaki vállán kisírni magam. Tudom, hogy nem sokat tud tenni ebben az ügyben, de az is sokat jelent, hogy meghallgat. Nagy nehezen kezdek kicsit megnyugodni, ahogy vigasztalóan simogatja a hátam. Apró gesztus, de mégis sokat jelent.*
-Nem tudom... Még nem mertem vele beszélni, hogy tényleg kell-e aggódnom... De nem emlékszem, hogy védekeztünk-e... Nem tudom mit tegyek. Annyira félek. *Szipogtam. Olyan tanácstalan voltam. Tudom, hogy beszélnem kell Daniellel minél előbb, de félek a veszekedéstől. Őszintén szólva nem tudnám jól kezelni, ebben biztos vagyok. A vége valószínűleg az lesz, hogy összeroppanok ismét. Oké, megértem én Danielt.. idősebb ő, érthető, ha gyereket akar... de arra nem gondol, hogy én még csak 18 vagyok, aki nemrég került csak ki a kórházból olyan sok hosszú hónap után. Kettőnknek közösen kellene arról dönteni, hogy mikor lesz gyerek.. végülis az én testem, jogom van beleszólni.
Nagy nehezen kibontakozok az ölelésből és az ágya szélére ülök.* -Nem kéne ezzel terhelnem, van elég bajod az én problémáim nélkül is. *De sajnos őszintén bevallva, ő az egyetlen barátom. A baleset után minden barátnak hitt személy elpártolt mellőlem. Valószínűleg nem tudták hogyan kellene viszonyulniuk hozzám vagy nem tudom. De Oli pont a legjobbkor csöppent bele az életemben, ehhez kétség sem fér.*
Vissza az elejére Go down


Páciens
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
15
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. Jun. 12.
▪▪ Korom :
22
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital

»Vas. Jún. 25, 2017 8:06 pm Keletkezett az írás



- Hát, nem mondom, hogy gyere minden nap, mert mégiscsak marha fárasztó az ilyesmi, és téged is csak most engedtek ki... – egyrészt fizikailag sincs még toppon, másrészt gondolom a legkisebb baja is nagyobb, mint itt pazarolni az idejét minden nap... – De az biztos, hogy ha bejössz, már csak attól jobb a napom. – szó sincs arról, hogy ne látnám szívesen, mert örülök neki, hogy ennyit áldoz rám az idejéből, egyszerűen csak nem szeretném, hogy miattam erőltesse meg magát.
- Ami pedig a viselkedést illeti, kikérem magamak! Én mindig jól viselkedek. – teszem hozzá csibészes mosollyal. Szerettem hallgatni, ahogy játszik, sőt, kicsit talán még irigykedtem is, amiért én totál analfabéta voltam minden hangszerhez. Ami nekem egy rakás fa, meg néhány húr, abból ő azonban egy igazi csodát volt képes elővarázsolni! Hát hogy ne hallgatnám mindig élvezettel?
- Figyelj, Cloe... mire eljutunk odáig, szerintem bőven lesz időd gyakorolni a főzést. Egyébként meg annyira nem vészes, neten egész sok recept meg videó van hozzájuk. – tettem hozzá. Nem mint ha nagy konyhatündér lennék, de néha szoktunk bent főzni a tűzoltóságon, meg egyébként is... a szüleim vidéken laknak, valamit meg kell enni, úgyhogy a kényszer nagy úr, az elmúlt pár évben valamilyen szinten én is megtanultam. Lefogadom, hogy neki is menni fog, csak idő kell hozzá.
És nagyjából eddig tartott a jó kedvünk, ahogy kibukik, hogy mi a probléma, és ezzel egyidejűleg a mécses is törik... Ha már mást nem igazán tudok tenni, csak átölelem a másikat, hagyva, hogy könnyítsen a lelkén egy kicsit, amíg lecsillapodik legalább annyira, hogy ismét szóhoz jusson. Rossz látni, hogy az egyik legjobb barátom ennyire padlón van, ennyire összetört... És néhány támogató szónál többet tenni sem tudok érte.
- Nem is tudom, Cloe... nem lenne célszerűbb inkább egy dokit felkeresned? Nem azt mondom, hogy ne beszélj Daniellel, mert nyilván van miről egy ilyen után, de... biztosat úgy is csak egy hozzáértő tudna mondani. Legalább te sem emésztenéd magad hiába a bizonytalansággal, nem igaz? – hisz elég bizonytalan az egész, mert eshet teherbe valaki védekezés mellett is, ahogy az sem feltétlenül biztos, hogy anélkül elsőre sikerül...
- Ugyan már, ne butáskodj! Csak ezért, mert néhány csontom eltört, még nem akadályoz meg abban, hogy segítsek neked. Vagy legalább megpróbáljalak jobb kedvre deríteni... – mosolyodtam el bátorítóan. Amúgy is az a munkám, hogy másoknak segítsek, és így talán én is egy fokkal kevésbé érzem magam mindenre alkalmatlannak.
- Ha... ha mégis kiderülne, hogy terhes vagy... - kezdek bele óvatosan – Van már valami elképzelésed, hogy akkor hogyan tovább? - hisz vannak, akik nyugodt szívvel vetetnék el, vagy megszülnék, de lemondanának róla... ahogy olyanok is, akiknek az előbbi kettőnek már a gondolata is teljességgel felháborító, és mivel ezidáig nem nagyon beszélgettünk hasonlóról, mert miért is tettük volna, így nem tudom, Cloe hogy áll ehhez az egészhez.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
73
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Vas. Jún. 25, 2017 9:49 pm Keletkezett az írás



-Hát úgyis azt mondják az orvosok, hogy erősödnöm kell. Majd mindig becsempészek neked valami finomat. *Kacsintottam rá egy cinkos mosollyal. Tudom, hogy a dietetikusok sokáig képesek az ember kínozni lehetetlen diétával és a főztjük ráadásul borzalmas. Nem hiába fogytam úgy le idebent, a nagyapám szavaival élve, két dimenziósra. Étvágyam nem a régi még, de igyekszek normális kajákat enni, hogy jöjjön vissza valami rám. Baleset előtt sem voltam túlsúlyos, most meg egyenesen csontkollekciónak mondanám magam. Szóval szépen lassan kell hízlalni magam az orvosok szerint.*
-Mindig jól? És amikor eldugtad a vonómat? *Pontosan emlékszek, amikor azzal viccelt meg.  Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy mindjárt rá szakad a plafon, hogy így füllent, de azt hiszem elég durva lett volna, tekintve, hogy majdnem ez történt vele.. és ennyire tapintatlan nem akartam lenni. És az az emlék azt hiszem elég szórakoztató és jobb kedvre derítheti. De majd holnap is bejövök hozzá és akkor hozom a csellómat is.*
-Hááát.. akkor reménykedj, hogy ráérzek a főzés lényegére. Nem akarlak megmérgezni. *Igyekszem én tényleg. De eddig nem mondanám túl sikeresnek magam. Vagy elsózom vagy sótlan vagy odaég vagy úgy az egész íze gáz... Bár a múltkori makaróni szósz egész tűrhetőre sikerült, talán nem reménytelen a dolog.
Aztán valahogy a vállán kötöttem ki, amint sírok. Nincs mit ragozni, darabokra hullottam a szeme előtt, amire cseppet sem voltam büszke. De végülis talán erre valóak a barátok, nem? Jóban, rosszban és a legrosszabb formában is ott vagyunk egymásnak. Nekem is mindig itt lesz a vállam neki, bár nem hiszem, hogy olyan fából faragták volna, aki sírna. De beszélgetni mindig jó.*
-Nem tudom...azt hiszem félek az eredménytől...addig talán ringathatom magam abban a hitben, hogy minden rendben. Pedig tudom, hogy doki kellene legalább.
*Na arról meg végképp nem fogok beszélni vele, hogy életemben nem voltam még nőgyógyásznál. Ez olyan anya-lánya dolognak kéne lennie...de hát ehhez is fel kell nőnöm és bátorságot szereznem hozzá. De az melengette a szívem, hogy így foglalkozik velem. Tényleg, mintha egy igazi bátyus lenne, aki vigyáz rám és támogat.*
-Fogalmam sincs. Azt sem tudom hogy kellene egy gyereket fogni. Hisz én is éppen, hogy kinőttem a gyerekkorból... Én, mint anya? Nem tudom elképzelni... *Kezdtem megnyugodni, de azt tényleg nem tudtam volna elképzelni mit kezdenék egy gyerekkel. Persze, hogy megszülném, egy gyereket soha nem bántanék...de gyereket nevelni sem tudok... Sóhajtva csóváltam a fejemet a gondolatra... Tényleg tanácstalan vagyok.*
Vissza az elejére Go down


Páciens
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
15
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. Jun. 12.
▪▪ Korom :
22
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital

»Szer. Júl. 05, 2017 9:58 pm Keletkezett az írás



- Uhh, ez jól hangzik! Kellemeset a hasznossal, nem igaz? – vigyorodok el a kacsintását látva, mert igaz, beszélnek az orvosok sok félét, de az tény, hogy akik innen kikerülnek, pláne ilyen hosszas lábadozás után, azokra ráfér az erősödés... Cloe mentségére legyen szólva, ő lány, és  zeneművésznek készül, legalább az álmai teljesítéséhez nem feltétel a jó kondi.
- Tudod mit szoktak erre mondani! A kivétel erősíti a szabályt. És egyébként is, mennyit nevettünk, mire megtaláltad. Hideg, hideg, langyos, melegszik, melegszik, forró...! – mondanám, hogy valamikor megismételhetnénk, de a helyzetet tekintve valószínűleg fordított felállás lenne, ilyen reumás lajhárokat megszégyenítő tempóban meg ki tudja, mikorra találnék meg bármit is, még csak ha a szobán belül maradunk is?
- Én reménykedek. Szurkolok! Küldöm a chi-t... szóval érted. Amúgy nem vagyok egy válogatós fajta, szóval annyira nem kell féltened. – ráadásul a gyomromra sem lehet panaszom, nem nagyon szokott semmitől sem baja lenni. Igaz, némi félsz azért van bennem ilyen felvezetés után, pláne, ha ki tudja hány hónapnyi diétás koplalás után Cloe mesterfogásait fogom először kóstolni, de ami nem öl meg...
- Az eredménytől? Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, de én a bizonytalanságtól szerintem még mindig jobban félnék. – tettem hozzá, igaz, ebben neki kell döntenie, helyette nem tud más dokihoz menni, szóval csak tanács, azt kezd vele, amit szeretne.
- Ne nézz így rám! Szerintem még annyit sem fogtam, mint te. – húzom el a számat, se a rokonságban nem nagyon születtek kisbabák az elmúlt jóóó sok évben, tesóm sincs, szóval erről ennyit – Hát, nézd Cloe... senki sem születik úgy, hogy már eleve mindent tudna, szóval még ha így is alakulna, biztos megbirkózol vele. – mi is felnőttünk valahogy, pedig a szüleink sem lehettek sokkal magabiztosabbak annak idején – Gondolom, Daniel is segítene, nem igaz? – legalábbis nem nézném ki belőle, hogy csak úgy magára hagyná, ha megtudná, hogy mi történt...
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
73
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Csüt. Júl. 06, 2017 3:28 pm Keletkezett az írás



-Persze. És közben még téged is tudlak buzdítani a gyors gyógyulásra, ez többet ér nekem. *Hát igen. Nagy szükségem lenne arra, hogy már elhagyhassa a kórházat. Persze nem vagyok hülye, tudom, hogy ez nem így működik. Sokat segít, ha akar az ember gyógyulni, de van amin nem lehet változtatni. Én is hónapokat töltöttem el kórházban arra várva, hogy mikor nyilvánítanak gyógyultnak vagy legalább mikor mondják azt, hogy annyira jól vagyok, hogy nem kell állandó orvosi felügyelet. Én is azt hittem soha nem fog eljönni az az idő. Mégis eljött. Most meg még elveszettebb vagyok, mint valaha. Nagyon nehezen találom a helyemet abban a kinti világban.*
-Háááát... csak az ártatlan pimasz vigyorod volt, ami megmentett attól, hogy megcsapkodjalak vele. *Nevettem el magamat. Tényleg jót szórakoztam rajta akkor és most is. Emlékszek, hogy milyen kétségbeesve kezdtem el keresgélni. De a sunyi vigyora rögtön elárulta, hogy ő volt a ludas és aztán egész jó hangulatú keresgélés vette kezdetét. Az ilyen dolgai segítettek abban, hogy túléljem a kórházi napokat. Most pedig nekem kellene kitalálni dolgokat, hogy eltereljem a figyelmét a katasztrófális helyzetéről. Elgondolni is rossz, hogy mit élt át, amikor az a plafon leszakadt. Nem éltem volna túl, ha elvesztem őt is.*
-Na jól van. Majd belehúzok. Aztán ki tudja.. lehet becsempészek majd valamit, ami biztos jól sikerül. *Nem hoznék neki olyat, amiről nem tudom, hogy biztosan finom. Tudom, hogy itt még akkor is képesek diétáztatni szerencsétlen betegeket, amikor már rég nincsen szükség rá.*
-Tudod, hogy idegesítő, hogy mindig igazad van? *Jelent meg egy halvány mosoly az arcomon. Persze nem haragudtam rá meg nem bántásnak szántam. Hát ezért olyan nekem ő, mint egy bátyus. Mindig segít, tanácsot ad és általában igaza is van. Csak most tényleg félek. Most még mondogathatom, hogy biztos semmi baj, csak az idegesség... De ha kiderül, hogy mégis terhes vagyok? Nem voltam felkészülve rá egyáltalán.*
-Persze, Daniel segítene...szerintem ő már réges-régen akarna gyereket... Hisz ő azért idősebb... *Nagyon nehéz helyzetbe kerültem ezzel az egésszel. Persze tudom, hogy kellene egy teszt, hogy biztosra mehessek. És utána persze kell beszélnem Dany-vel is. És ha terhes is lennék, nem bántanám a picit, nem lennék képes elvetetni, az nem az én műfajom...akkor bizony vállalni kell.*
Vissza az elejére Go down


Páciens
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
15
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. Jun. 12.
▪▪ Korom :
22
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital

»Pént. Júl. 07, 2017 9:10 am Keletkezett az írás



- Úgy is azt mondják, hogy a nők egyszerre több dologra is képesek koncentrálni. Itt a lehetőség a bizonyításra! – teszem hozzá poénkodva. Ő bemutathatja, milyen jól megy neki a koncentrálás, én meg, hogy mennyire tudok gyorsan gyógyulni... Nem tudom, hogy amúgy van-e bármi tudományos magyarázata, de úgy is azt tartják, hogy fontos a pozitív hozzáállás, nem igaz? Aki meg akar gyógyulni, az jobb eséllyel fog, mint az, aki totál lemond az életről és magába fordul... Részben én is ezért látogattam annyit Cloe-t korábban, amíg be nem kerültem én is a kórházba.
- Hát, legalább ennyi előnye legyen a kölyökképemnek, ha már folyton el-elkérik tőlem a személyimet. – tettem hozzá, megvillantva mellé azt a bizonyos, emlegetett vigyort. Tényleg mosolyt csalogatott az arcomra, akárhányszor csak eszembe jutott, milyen rémülten kereste Cloe a vonót, egészen addig, amíg az arckifejezésem le nem buktatott. Hiába, sosem voltam jó sem a színészkedésben, sem a hazudásban... Ami egyrészt jó, másrészt meg kevésbé, pláne mostanában, hisz hiába mondom, hogy jól vagyok, meg kutya bajom, ha elég egy pillantást vetni az arcomra, ami pont az ellenkezőjéről árulkodik...
- Figyelj, Cloe, én csak támogatni tudom az ötletet. Ha meg belejössz, majd írom neked a kívánságlistát a kedvenc fogásokról. – igaz, poénnak szántam, de ki tudja? Tuti nem sértődnék meg azon sem, ha tényleg megpróbálkozna valamelyikkel, igaz, erőltetni sem akartam az egészet. Már az is nagy öröm számomra, hogy időt szán rám, pláne úgy, hogy a szüleim sem a városban élnek, ők sem jönnek naponta, sőt, mondhatni, a kollégáimon és rajtuk kívül más nem is igazán ugrik be hozzám... Mire nem jó egy fogadott hugi?
- Igen, mondták már egy párszor... meg hogy túl realista, meg földhöz ragadt vagyok. – vontam vállat, kinek mi, különösebben nem szoktam fennakadni rajta, az én munkámban úgy sincs helye a tétova álmodozásnak, nem, amikor emberéletek forognak kockán, és sokszor minden perc, másodperc számít.
- Réges rég? Miért, hány éves? Már ha nem titok... – eddig valamiért úgy rémlett, hogy csak pár évvel idősebb tőlem, de lehet, hogy ő is csak jó géneket örökölt, és valójában sokkal idősebb, mint amennyinek kinéz?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
73
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szomb. Júl. 08, 2017 1:55 pm Keletkezett az írás



-Bizony, erre csak mi vagyunk képesek! Irigykedsz most, ugye? *Csipkelődtem vele. Ezt szeretem benne. Hogy nála mindenben van egy kis humor. Többek között ez volt az, ami sokszor átlendített a negatív, nehezebb napokon. Sokszor előfordult, hogy még az életkedvem is elment és akkor mint egy varázsütésre, ő megjelent. Szinte észrevétlenül dobta fel a napjaimat olyankor. Mindig hálás leszek neki.*
-A végén még kiderül, hogy inkább öcsim vagy, mint a bátyusom. De ne aggódj, én majd igazollak mindig. *Nevettem el magam. Hát igen, mindig is olyan kisfiús arca volt. Ez sokszor jól jöhet neki..mint például, amikor valami ravaszságot tesz és ki kell bújni a felelősség alól. Tőlem is az a kölyökképe mentette meg.*
-Hát igyekszek... a végén még pénzt is kérek a fogásokért. *Vicces az elképzelés. Bár még ki tudja..lehet képes is lennék egyszer rá a hecc kedvéért. Olit minden esetre szerettem ugratni, szóval ki fogom próbálni. Majd mellékelek egy kamu számlát az ebéd mellé. Úgy megnézném a reakcióját. Az biztos, hogy többet fogok hozzá jönni, mert látom, hogy szüksége lenne rá. Tudom, hogy szülei nem tudnak sokat jönni. Bajtársak a tűzoltóságnál is elég elfoglaltak... Tudom, hogy milyen, amikor egyedül vagy itt bent a négy fal között, ahonnan menekülnél, de esélytelen, mert sokszor mozdulni sem tudsz. Ez pedig fejben öli meg az embert szép lassan. Ahogy nekem ő, úgy most én is itt leszek neki, hogy át tudja vészelni a nehéz napokat.
De még ebben a nehéz helyzetében is ő volt az, aki segített rajtam. A fájdalmasan őszinte szavaival. De nem ellenkezhettem, mert igaza van.* -Nem baj az... Legalább kettőnk közül valaki tud realista lenni. *Tényleg nem bántam. Tudom, hogy igaza van, de hát félek. Lehet előbb Daniellel kéne beszélnem? Lehet estére bátorságot kellene gyűjtenem ahhoz, hogy mindent átbeszéljünk, ami kicsit is nyomaszt. Van belőle pár... De hosszú távon úgy tudunk csak együtt lenni, ha képesek vagyunk a problémákról beszélni.*
-Daniel 25 éves. Néha az az érzésem, hogy egy gyerekkel akar igazi család lenni. Mintha valamit pótolni akarna, ami kimaradt az életéből... Nem tudom. Néha nagyon rejtélyes... *Néha tényleg nehezen tudok szót érteni vele. Sokszor ráfogom a korkülönbségre, de nem lehet mindennek ez az oka, ha már ő volt az, aki velem akart lenni. Persze ez nem volt egyoldalú, én is mindennél jobban szeretem. Csak hát vannak dolgok, amik furcsák.. más szóval nem tudnám jellemezni...*
Vissza az elejére Go down


Páciens
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
15
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. Jun. 12.
▪▪ Korom :
22
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital

»Vas. Júl. 09, 2017 7:40 pm Keletkezett az írás



- Mi az hogy! – kontráztam rá, és ha nem lettem volna ilyen ramaty állapotban, talán még nevettem is volna egy jót, még inkább rájátszva az „irigységre”, így azonban csak egy vérszegény mosolyra futotta.
- Hát, lehet, hogy inkább néznének fiatalabbnak, mint idősebbnek. – vontam vállat, igaz, én se voltam még olyan régóta nagykorú, de tény, hogy ilyen könyökképpel... ha nem tudnék róla, hogy a balesetben az öccsét is elveszítette, akkor lehet, hogy tovább poénkodnék azzal, hogy azzal már legalább rutinos, így azonban csak bölcsen hallgatok... Vagy másra csapok le helyette.
- Mindig? Jajj nekem, ezek szerint, ha kikerülök innen, megkaplak, mint állandó kísérő? – sandítottam rá, mert bár egyfelől biztos imádnám, az már más kérdés, hogy hogy viselném azt, ha majdnem egy szabad percem sem lenne. Pláne annak fényében, hogy mióta végeztem a középsulival, egyedül éltem itt Sydney-ben.
- Pénzt? Na szépen vagyunk, mondhatom. – csóváltam a fejemet mosolyogva, nem mondom, hogy nem lehett meg vele, de amilyen jótét lélek, azért nem nézném ki belőle. Fogadok, hogy úgy sem kérne, csak az én agyamat húzza most ezzel is.
- Na ja, ettől szép az élet, mind másfélék vagyunk. – teszem hozzá, ne bánkódjon egy percig se azért, hogy én realistább vagyok... ellenben a szépérzékem nagyjából annyi, mint egy marék kavicsnak, még ha lenne is, se érnék soha az ő nyomába. Bár jelen helyzetben lehet, szerencsésebb lenne, ha én lennék az álmodozósabb, ő meg a realistább, valószínűleg több hasznát vennénk...
- Még csak? És már ennyire rá van függve a gyerek témára? Ez furcsa. – jegyzem meg – Legalábbis ahogy tapasztaltam, inkább 30 körül szokott előjönni ez a baba-téma. – jegyzem meg töprengve, igaz, én még a közelében sem járok, de a kollégáim közül akad mindenféle korosztályból való...
- Ha nem tudod, akkor miért nem kérdezed meg? – kíváncsiskodok, mert bár a magánéletükhöz nem sok közöm van, de valljuk be, egy párkapcsolatban azért elég furcsán veszi ki magát az ilyesmi. Azt hinné az ember, hogy nincsenek titkok, csak őszinteség, aztán tessék! Bár, nálunk annak idején nem voltak titkok, mégis szétmentünk, hála az őszinteségnek...
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
73
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szer. Júl. 12, 2017 10:59 am Keletkezett az írás



-Talán majd a következő életedben leszel olyan szerencsés, hogy nőként születsz újjá! *Nevettem el magam. Oliverrel ebből áll a barátságunk, hogy állandóan csipkelődünk egymással. Tényleg mintha a bátyám lenne, akire bármikor, bármilyen körülmények között számíthatok. Igaz, ez a kapcsolat egy tragédia kapcsán alakult ki, de mégis kaptam így valamit...egy igazi barátot, aki még soha nem volt az életemben!*
-Végülis.. egy bizonyos kor után már örülni fogsz, hogy fiatalabbnak néznek. Szerintem sokan irigyek lesznek rád ezért! *Hát a mai világban mindenki fiatalabbnak akar kinézni, mint amennyi valójában. Pedig hát szerintem nem ciki az, ha annyinak nézel ki, mint amennyi tényleg vagy.... Semmi szégyenkezni való nincs benne szerintem... de hát nem vagyunk egyformák.*
-Bizony! Ha nem viselkedsz jól, mindig a nyomodban leszek! *Persze nem tenném meg ezt vele, de vicces az elképzelés. Nem tudom melyikünk bírná tovább. Szerintem én. Azt tudom, hogy egyedül él, szóval inkább az egyedülléthez van szokva, így tuti hamar kiborulna, ha mindig ott lennék a  nyomában.*
-Naná, pénzt! Legalább még egy bevételi lehetőség! De ne aggódj! Te baráti kedvezményt fogsz kapni! *Azért megnézném ki adna pénzt a főztömért. Jelenleg még senki. De ki tudja.. Lehet annyira belejövök... De nem, ez nem az én világom, határozottan nem. Elfőzőcskézek otthon, de semmi több.*
-Értem én, hogy családot szeretne már. De mintha azt elfelejtené, hogy a magam 18 évével még nem ez a fő célom. Néha nagyon hullámzó a kedélyállapota. Sokszor arra gondolok, hogy mindezt a baleset váltotta ki benne meg az, amit akkor a fejéhez vágtam.. De ha egyszer megbocsájtott, akkor mi a baj? Próbálok vele beszélgetni, de időnként kitáncol előle. Nem tudom mire gondoljak. De itt lesz az ideje, hogy elkapjam végre. *Felsóhajtottam, mert annyi kérdés zakatolt a fejemben ezzel kapcsolatban. Néha lehet azért nem akarok erről beszélni Daniellel, mert félek a válaszoktól. Nem akarnék semmi olyat megtudni, ami megint fájdalmat okozhat. De hát ha együtt akarunk élni hosszan, akkor meg kell tanulnunk egymással kommunikálnunk.*
Vissza az elejére Go down


Páciens
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
15
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. Jun. 12.
▪▪ Korom :
22
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital

»Pént. Júl. 14, 2017 3:48 pm Keletkezett az írás



- Olyan szerencsés leszek? És ha nem akarok nőként újjászületni? - nem mint ha bajom lenne velük, de na, szeretek pasi lenni! Persze képzelem, mennyire gondolta komolyan, bár én se értem, miért akadok fenn ilyesmiken, amikor az ilyen következő életes izékben sem élek... Mindenesetre érdekes lenne, az tuti.
- Apropó, erről jut eszembe... te hogy fogadnád azt, ha egy reggel arra ébrednél, hogy pasi lettél? Már persze azon kívül, hogy ott kapnál szívrohamot. – kérdezek vissza kíváncsian, már csak a poén kedvéért is, pláne, ha ő kezdte a témát.
- Jó, jó, egy bizonyos kor után biztosan, de egyelőre nem bánnám, ha nem néznének folyton tizenötnek. – tettem hozzá némileg duzzogva, de abban mindenesetre igaza volt Cloenak, hogy 30 felett valószínűleg inkább fogom díjazni, ha letagadhatok egy tizest...
- Az azért élmény lesz, ha még fürdőben is folyton utánam mászkálsz majd. – jegyzem meg csak úgy mellékesen – Vagy a hátamat is te fogod sikálni? – kíváncsiskodok tovább, mert bár kényelmesnek biztosan kényelmesebb lenne, mint hogy én mocorogjak-tekeregjek össze-vissza azok után, hogy mozdulni alig bírok, de esélyesen ott süllyednék el szégyenemben... Még lehet, előbb is, mint ő.
- Ez esetben sajnálattal kell közöljem, hogy a csekkfüzetem az otthon maradt... de méltányolom a kedvességedet. Majd játszhatjuk az „írd a többihez” játékot. – ajánlom fel mosolyogva. Amúgy meg ki tudja? Lehet, hogy eddig nem nagyon próbálkozott még ilyesmivel, de most majd kiderül, hogy ehhez is olyan istenadta tehetsége van, mint a csellóhoz! Csak eddig nem tudott róla, mert sosem próbálta... mondjuk legalább olyan vicces lenne, mint ha rólam derülne ki, hogy van némi érzékem a zenéhez. Azon túl, hogy csellóvonót igencsak ügyesen tudok elrejteni kórházi szobában.
- Esetleg emlékeztesd rá? – teszem fel a költői kérdést, másrészt viszont maximálisan Cloe pártján állok ebbem az egészben. Még most sem szeretnék családot, nem hogy 18 évesen! Szerintem ott vitt volna el a szívroham, ha tényleg így alakult volna...
- Hát, a baleset biztos nem segített neki. Persze, nyilván, naponta lát sérülteket, de azért mégiscsak egészen más, amikor egy szerettünk életéért kell küzdeni. – teszem hozzá, hasonlóképp van ez nálunk is. Nem hiába, hogy már csak ezért sem szeretik a laktanyán belüli kapcsolatokat...
- Hajrá Cloe, ne kíméld! – jegyzem meg mosolyogva, bár ettől függetlenül még úgy gondolom, hogy igaza van, tényleg az segítene a legtöbbet nekik, ha leülnének és megbeszélnék a dolgokat – Csak határozottan, tudod!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
73
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Júl. 17, 2017 10:17 am Keletkezett az írás



-Akkor valami csodálatod dologról maradsz le! *Próbáltam komoly lenne, de a végén csak elnevettem magamat! Szerintem senki nem akarna az ellenkező nemhez tartozni a következő életében. Én sem szeretnék férfi lenni. Hozzászoktam már a női élethez. Persze vannak hátulütői a dolognak, de hát a mai világban minek nincs árnyoldala.* -Mit csinálnék.... hmmm... Rimánkodnék, hogy változzak vissza nővé. *Nevettem el magam. Nem tudom magam elképzelni egy férfi bőrében. De vicces így elképzelni az életet, hogy mi lenne, ha másként születnénk újjá, mint amik most vagyunk. Minden esetre érdekes téma ez is. És nem utolsó sorban mulatságos is.*
-Növessz egy kis borostát, az talán öregít kicsit...bár a te esetedben még lehet az is kevés lenne. *Próbáltam visszafogni a kuncogásom. Én nem lennék a helyében annyira kiakadva, hiszen még fiatal. Mondhatni még csak most nőtt ki a kamaszkorból. Pár év múlva majd rá sem lehet ismerni szerintem. Persze a férfiak nem a türelmükről híresek. Bár esetében most nagyon kell a türelem, hogy túlélje az itt eltöltendő heteket.*
-Hááát... ha szépen megkéred, talán még a hátadat is jó alaposan megsikálom egy gyökérkefével. *Na itt már nevetnem kellett nagyon. Elképzeltem magam előtt a helyzetet. Hát muris lenne az biztos. Biztos nem arra számítana, hogy valami kefével sikálom.*
-Rendben. Aztán havonta küldöm a borsos összegeket tartalmazó számlát. De ne aggódj, még nagyon nagylelkű leszek veled. *Így belegondolva azt sem tudom, hogy mennyit kérnek egy-egy fogásért étteremben. Nem nagyon járok ilyen helyekre. Nem is szeretek éttermekbe járni. Jobban szeretem a randikat is csendesebb helyeken eltölteni.*
-Igyekszem emlékeztetni. De tudod milyen vagyok. Próbálom mindig elkerülni a konfliktusokat. *Sóhajtottam egyet. Hát igen, ez egy rossz tulajdonságom sok esetben. A jövőben muszáj lesz megacéloznom magamat ilyen téren. Csak valahol titkon lehet attól félek, hogy ténylegesen elvesztem Danielt egyszer és azt nem bírnám ki azt hiszem. De ha egy normális kapcsolatot akarok vele, akkor muszáj lesz beszélgetnünk, ah problémánk van.*
-Próbálom majd nem megengedni neki, hogy kihátráljon előle... De a nyakába csak nem csimpaszkodhatok, hogy már pedig leül és ott marad. *Mondjuk nem is sokat érnék el vele. Magasabb is és kétség kívül erősebb is. Jelenlegi sovány állapotomban nem vagyok senkinek ellenfél. Sajnos alapból sem nőttem magasra, sokszor határozott hátrány... Amikor szék kell ahhoz, hogy a konyhaszekrény felső polcáról le tudjak valamit venni.....*
Vissza az elejére Go down


Páciens
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
15
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. Jun. 12.
▪▪ Korom :
22
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital

»Szomb. Júl. 22, 2017 5:05 pm Keletkezett az írás



- Az is lehet... – mosolyodtam el, bár mindettől függetlenül inkább kihagytam volna azt, hogy milyen érzés lehet nőként ébredni egy szép napon, jó voltam én így ahogy voltam, köszöntem szépen. Persze attól még el lehetett játszani a gondolattal, hogy mégis, Cloe reakcióját hallva pedig még szélesebbre szaladt az a bizonyos mosoly a képemen.
- Borostát, mi? Szerinted nem próbáltam még? – kérdeztem vissza rá reménytvesztett tekintettel. Oké, tény, hogy tényleg nem sűrűn láthatott vele, szakállal meg mondhatni soha, annyira még egyszer sem fajul el a helyzet, hogy arra vetemedjek, igaz, mióta bekerültem ide a kórházba, pont nem az volt a legnagyobb bajom, hogy naponta-kétnaponta borotvát ragadjak.
- Lehet, hogy igazad van. És igen, egyszerűbb lenne mindenkinek, ha egyszerűen csak beletörődnék. – gondolkoztam hangosan, reménykedve, hogy nem fognak mindig ennyivel fiatalabbnak hinni, mert bár ennek is megvolt a maga szépsége, de valljuk be, azért kellemetlenség is járt vele időnként.
- Gyökérkefével? – vontam össze a szemöldökömet értetlenkedve – Arra a fürdőszivacsra gondolsz, vagy... – néztem rá segítségkérő tekintettel, hiába, mégiscsak pasiból voltam, valószínűleg töredéke annyi cuccom sincs a fürdőben, mint bármelyik csaj ismerősömnek.
- Hát nézd, más kiadásom úgy se nagyon van, amíg idebent nyaralok, legalább nem herdálom el mindenre a pénzemet. – ha akarnék se tudnék vásárolgatni ilyen állapotban, az meg már más kérdés, hogy a biztosítás mit fedez a kezelések árából, meg mekkora csekkel kell még kiegészítenem majd, ha kikerülök innen. Elég azonban csak rá gondolni, már előre érzem, hogy a szívem vérezni fog érte, úgyhogy gyorsan el is hessegetem, egyszerre egy probléma, és most Chloe-é égetőbb, mint az én anyagi helyzetem.
- Igen, tudom... vagyis sejtettem, nem mint ha olyan sokat veszekedtünk volna, de volt egy ilyen érzésem. És mázlista, hogy megteheted... – húztam el a számat, belénk már az akadémián is belénk verték, hogy hogyan kezeljük egy ilyesmit... természetesen ha lehet, kerüljük, de például ha egy égő házban kezd el akadékoskodni valaki, hogy de márpedig nem hajlandó kijönni addig, amíg a családi fényképeit össze nem szedi... hát, maradjunk annyiban, hogy akadnak konfliktusok terepen is bőven.
- Ne is engedd. Hmm... ha a nyakába nem is, a lábába még kapaszkodhatsz. Legalább elfutni nem bír előled. – vontam vállat, alternatívát kínálva, persze abszolút komolytalanul. A következő ajánlatom viszont annál is komolyabb volt – Viszont, ha gondolod, vagy szeretnéd, gyakorolhatunk valami ilyesmit. Szimpla szituációs feladat. – vontam vállat, várva, mit szól hozzá a másik?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
73
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szer. Aug. 02, 2017 5:37 pm Keletkezett az írás



-Szóval már próbáltad? Hát akkor jobb, ha beletörődsz, hogy örökre gyerek maradsz. *Valahogy mindig fel tud vidítani. Tényleg egy igazi testvér, akivel lehet ugratni egymást. Bár őszintén elnézve, így egy kis borostával, tényleg nem tűnt olyan hű de idősnek. Persze idebent gondolom azért van borosta, mert kisebb és nagyobb gondja az, mint hogy mikor borotválkozik. Akkor jobb, ha beletörődik a sorsába. Bár én kifejezetten aranyosnak látom így. Persze tudom, hogy a férfiak nem így gondolkodnak, minél férfiasabbak akarnak lenni.*
-Hát te nem tudod mi az a gyökérkefe? *Nevettem el magam. Valószínűleg nem lenne olyan barátságos, ha tudná, hogy mi az.* -Na várj csak! *Előkapartam a telefonomat és az interneten kezdtem el keresgélni neki. Aztán felé fordítottam a képernyőt, hogy láthassa a képet a gyökérkeféről . Kíváncsi vagyok a reakciójára. Vicces lenne, ha ezzel állnék neki súrolni a hátát. Sanszos, hogy hamar menekülőre fogná.*
-Szóóóóval...na majd küldöm a csekket. *Soha nem forgatnám ki a pénzéből, de mint mindig, most is ugratom. Bármikor szívesen főzök én neki csak úgyis, ha majd már megy annyira a főzőcskézés.*
-Nehéz ez mindenhogy. Nem akarom elveszíteni, de ha nem változnak a dolgok... *Erre gondolni sem akarok. Remélem, hogy tudunk felnőttként beszélgetni. Remélem, hogy Daniel is úgy helyre akarja hozni ezt az egészet, mint én. Nem tudom mi az, ami éket ver kettőnk közé igazán, de ki kéne deríteni. Mert ő még nem tud erről a lehetséges terhességről, szóval van valami más is, ami feszültséget alakít kettőnk között. Mintha lenne valami, amit titkol előlem és ez az ami megrémít.*
-Jó az ötlet! *Elnevettem magam a javaslatán, hogy a lábába kapaszkodjak. Abszurd jelenet lenne az biztos, de hát én már semmin sem lepődök meg.* -Szituációs játék? Megpróbálhatjuk, de ne várd, hogy üdvözlésképpen megcsókoljalak. *Mindig is testvérként gondoltam rá, ilyesmi nem menne.* -De megpróbálhatjuk, aztán kiderül mi sül ki belőle. *Ilyet sem csináltam még soha. Kíváncsi vagyok mennyire tudja hitelesen hozni egy másik ember szerepét. Végülis mi baj származhat belőle? Maximum ezt is elvicceljük ahogy mindent szoktunk.*
Vissza az elejére Go down


Páciens
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
15
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. Jun. 12.
▪▪ Korom :
22
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital

»Szomb. Aug. 05, 2017 7:52 pm Keletkezett az írás



- Jól van, jól van, akkor beletörődöm. Mostanában úgy is lesz bőven szabadidőm, majd igyekszem beiktatni. – vontam vállat óvatosan, mielőtt átnyergeltünk volna a másik témára. Ó, én naiv.
- Passz, lehet, hogy láttam már, de így név alapján nem sokat mond. – feleltem óvatosan, és már éreztem, hogy itt valami turpisság lesz a dologban, ha Cloe így nevet rajta... de különösebben nem mondtam semmit, mielőtt még ennél is jobban beégetném magam, inkább csak szótlanul vártam, hogy a telefonjáról előkerítsen egy képet – amikor pedig kíváncsian közelebb hajoltam, meglesve, hogy mégis hogyan is néz ki az a bizonyos emlegetett, hamar elhatároztam magam.
- Meggondoltam magam! Kizárt! – ráztam a fejem határozottan – Akkor már inkább egy olyan rózsaszín pompomszivacs, vagy mi a neve... – próbáltam menteni a menthetőt, mert ha egy ilyennel végigmenne a hátamon, hát jesszusatyég, szerintem bőr se maradna rajta... Nem mint ha sok maradt volna, mire kibányásztak a romok alól, de akkor is, nem szeretném megint elveszíteni.
- Oké, oké, ne fogd vissza magad. Pénz nem számít, úgy sincs... Olyan sok. – vigyorodtam el,  még a főzős ajánlata végére, majd jöhetett a neheze: Daniel.
- Az élet sosem könnyű, Cloe. De jobb megoldani a problémákat, mintsem kerülgetni őket, hogy aztán meg azon stresszelj, nem igaz? Nem fogod elveszíteni, mindent megbeszéltek szépen aztán boldogan éltek. – jelentettem ki, mert bár halvány elképzelésem sem volt arról, hogy mi lehet az a bizonyos gond, amit a srác titkolhat Cloe elől, vagy hogy hogyan fog reagálni arra, hogy lehet, hamarosan bővül a család... mindenesetre szurkoltam nekik. Megérdemelné már a leányzó, hogy egyszerűbb és boldogabb legyen az élete.
- Ugyan szívem, most az egyszer eltekinthetünk tőle. Olyan fáradt vagyok, ne tudd meg, úgy érzem magam, mint akin átment egy kamion! És a te napod hogy telt? – vágok is bele egyből a közepébe, ahogy Cloe beadja a derekát, hogy benne van. Némi déjà vu érzés is elfog,  mint ha újra gimis lennék, a színjátszó szakkörben, miután az egyik osztálytársam rábeszélt, ugorjak be, mert lebetegedett az egyik emberük...
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
73
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd Aug. 08, 2017 1:06 pm Keletkezett az írás



*Annyira szeretek mindig Oliverrel beszélgetni, mert valahogy állandó jelleggel humor lesz belőle. Mintha mi ketten nem lennénk képesek a komolyságra. Oké-oké, még fiatalok vagyunk, éppen csak kinövünk a kamaszkorból. De talán mi leszünk azok, akik húsz év múlva is csak így lesznek képesek kommunikálni egymással. Én nem bánnám, mert jó ez a kötetlen beszélgetés, csipkelődés. Bár kíváncsi vagyok, hogy az ő kölyökképe mikor fog megférfiasodni. Nem hiszem, hogy örök életére ilyen lesz.
Aztán megmutattam neki mire is gondoltam, hogy mivel sikálnám meg a hátát. Láttam az arcán a döbbenetet és hogy elképzeli mit művelne ez a bőrével, ami sanszos, hogy éppen csak visszanőtt. Nem okoznék én neki fájdalmat, de jó volt ugratni és mindent megért, hogy láthattam az arcán a döbbenetet. Lám még én is meg tudom őt döbbenteni.*
-Pedig nem csak rózsaszín van abból... de ha így ragaszkodsz hozzá, akkor kizárólag rózsaszínt kapsz! *Nevettem el magam. Azt elhatároztam, hogy legközelebb hozok neki egyet, csak hogy érezze a törődést, hogy bizony én figyelembe veszem az ő óhaját.
Csak mosolyogtam azon, hogy nincs olyan sok pénze. Sajnos a tűzoltókat méltánytalanul nem fizetik meg rendesen. Pedig ha valakik, akkor ők igazán megérdemelnék. Másokért kockáztatják nap, mint nap az életüket. Elég csak ránézni Olira, hogy mitől került ide...és csak remélni tudom, hogy lesz még egyszer a régi.*
-Tudom, Oli. Csak néha azt sem tudom mit kéne csinálnom vagy mondanom. Nem tudom mi lenne velem nélküled. *Sajnos nem sok mindeni maradt az életemben, akitől tanácsot kérhetnék. Nagyszüleimhez nem akartam menni ezzel. Mindig is kedvelték Danielt, ők valószínűleg el sem tudnák képzelni róla, hogy van valami probléma vele, velünk.
Amikor belevágunk ebbe a szituációs játékba, elég furcsa érzésem támadt. Elég nehéz a mindig vicces Olit elképzelni a mostanában komor Danielként. Pedig biztos van olyan napja Olivernek is, amikor nincs a toppon.*
-Biztos a frontok miatt volt sok riasztás. *Soha nem szoktam megkérdőjelezni, hogy sok volt a munka. Mentősnek lenni sem fenékig tejfel.* -Én csak rendbe szedtem kicsit a házat és készítettem vacsorát. Szóval ha gondolod, akkor ehetünk is akár. *Evés közben lehet a legjobban beszélgetni a kínosabb témákról, mert az ember éhes és csak nem ugrik fel üres hassal az asztal mellől.*
Vissza az elejére Go down


Páciens
avatar
▪▪ Hozzászólások száma :
15
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. Jun. 12.
▪▪ Korom :
22
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital

»Szomb. Aug. 19, 2017 9:44 pm Keletkezett az írás



- Most miért mondod ezt? Szerintem tök jól megy a szemem színéhez! – mosolyodok el magam is, azt meg gondolhatja, hogy valójában bármelyik más színnek jobban örülnék, mint annak a Barbie babásnak...
- Ha én nem lennék, biztosan akadna más. Mármint... én hiszek a sorsban annyira, hogy úgy szövi az élet szálait, ha két embernek szüksége van egymásra, akkor valamilyen úton-módon keresztezni fogják az útjaik egymást. Vagy... ha két ember találkozik, az nem véletlen, csak lehet, hogy még magunk sem tudjuk, mi lesz ennek a szerepe később. – mint ahogy én sem voltam egészen biztos a mai napig sem benne, hogy mi lenne a Hunterrel való kapcsolatom tanulsága... A munka mindenek előtt? Vagy... ha jobban küzdöttem volna, esetleg feladom az álmomat, akkor még mindig együtt lehetnénk? Hisz hiába akartam annyira tűzoltó lenni, bár elértem a célom, sokáig még sem örülhettem neki, s ki tudja, magamra ölthetem-e még valaha az egyenruhát...
- Ami pedig a „nem tudom, mit kéne” témát illeti... ha nem tudod, mit mondj, mondd az igazat. Az többnyire hatásos szokott lenni. –legyen akármilyen megdöbbentő is. Nekem eddig egész jól bevált, s bár ez nem jelenti azt, hogy nála is biztos siker lesz, de B tervnek azért elmegy.
- Valószínűleg... A legtöbb szívrendszeri zavarokkal küzdő vagy szívbeteg ember nehezen viseli ezeket a drasztikus hőmérsékletváltozásokat. – köszörültem meg a torkom, közben pedig próbáltam Cloe arckifejezése, tekintete alapján korrigálni, hogy élethűbb legyen az alakítás. Kevesebb poénkodás, több komolyság, azt hiszem.
- Az jó lenne, mi lesz a vacsora? Mindjárt éhen halok, egész nap nem volt annyi időm, hogy leüljek nyugodtan enni. – játszottam tovább a szerepem, ami valljuk be, annyira talán még sem volt egyszerű, mint azt elsőre hittem. Bár látásból ismerem Danielt és szoktunk váltani néhány szót, azért bevallom, ez elég gyenge alap, így csak reménykedek, hogy nem lesz totális katasztrófa az egész.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
73
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 28.
▪▪ Korom :
19
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Pént. Aug. 25, 2017 12:03 am Keletkezett az írás



-Háááát.. ha ragaszkodsz hozzá... Én hajlanék inkább egy kék felé, de ha a te álmod a rózsaszín... *Persze tudom, hogy nem gondolja komolyan. Ő meg az a rózsaszín...hát két külön világ az biztos, de azért a szemem előtt elképzeltem őt egy habos-babos rózsaszín pamaccsal a kezében... Hát majdnem hangosan felnevettem, de igyekeztem visszafogni magamat.
-Lehet, hogy lenne más... Szeretném azt hinni, hogy semmi sem történik ok nélkül, de amikor ennyi tragédia történik...akkor nehéz megtalálni az okot. De te ne kicsinyítsd le a szerepedet az életemben. Ha te nem jöttél volna annyit hozzám, akkor lehet nem is engednek ki, hanem bezárnak a diliházba és egy életre eldobják a kulcsot. *Vontam vállat egy mosollyal. Tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbb orvos hogyan viszonyult hozzám. Úgy mutogattak rám, mintha az egyetemen kellene tanítani az esetemet. Biztos nem sok olyan eset van szerencsére, ahol így összetörik valaki, aki aztán fel is épül. A mentális gyógyulás még nagyon, de nagyon messze van, tudom ezt én is. Sok mindennek kell a helyére kerülnie. Egy ilyen tragédián nem lehet csak úgy túllépni.. ha valaki csak úgy megtenné, akkor ott lenne nagyobb probléma azt hiszem.*
-Tudom, az igazságnál nincs jobb...csak néha piszkosul letaglózza az embert. *Sóhajtottam. Nem hiába hívják kegyetlen valóságnak sokszor. Persze tudom, hogy másképpen nem lehet beszélni erről Danny-vel..meg arról az "apróságról", ami böki a csőrömet, mert nem tudom mi az...nem tudom mit titkol ennyire a párom...
És itt volt a kissé abszurd szerepjátékos helyzet. De végülis miért ne. Bár kicsit nehéz úgy csinálnom, mintha ő lenne Daniel, de igyekszem.*
-Saját kezűleg alkottam tortilla-t. Talán még ehető is lett ezúttal. *Mosolyodtam el. Hát igen, a főzés tudományát csiszolgatom tényleg, de rajta vagyok az ügyön nagyon, hogy megfeleljek minden téren. Azt hiszem nem kell talán úgy csinálnunk, mint akik éppen tömik a hasukat, ugorhatjuk a részt szerintem.* -Őőőő...azt hiszem kéne valamiről beszélnünk.... *Na itt jön a nehéz rész, amikor képtelen vagyok zavaromban még Daniel szemébe is nézni. És ennek megfelelően most Oliver szemébe sem tudok nézni, mintha előle is titkoltam volna a bajomat. Azt hiszem kezdem beleélni magam... Talán mégis jó ötlet volt ez, mert felkészülhetek az éles csatára úgy mond. Nem tudom mit várhatok majd az esti beszélgetéstől...félek tőle az biztos. Nem tudom mi lesz a reakció... Talán össze is veszünk, de remélem kibékülünk majd, mert ismét nem akarom elveszíteni azt a dilist.*
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Oliver & Cloe - Száznyolcvan fokos fordulat
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: