Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Share | 
 
Sammy & Dim - A megnyitó
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd Jún. 27, 2017 10:56 am Keletkezett az írás



*Az éjszaka sokkal jobban telt, hogy ölelt magához. Az árkok ugyan még mindig ott voltak a szemem alatt, de sokkal kipihentebbnek éreztem magam. Ébredés után az ágyban pedig csókolgattam, simogattam, kényeztettem Sammy-t, ahogy megérdemli. Nagyon nehéz volt felkelni az ágyból, de ez egy különleges nap lesz. Ő még nem is sejti, hogy mennyire. Én pedig igyekeztem visszafogni az izgatottságomat.
A reggeli után a felügyelete mellett borotválkoztam meg. Ahogy megígérte, felügyelt, hogy ne csináljak ostobaságot a pengével. Pedig most eszembe sem jutott. Teljesen máshol jártak a gondolataim. Amint végeztem a fürdőben, a kezébe nyomtam egy kulcsot, ellenkezést nem tűrve. Az övé, ahhoz kezd vele, amihez csak szeretne. Igazából nem is hagytam neki ellenkezésre reakciót. Azt mondtam neki, hogy be kell mennem egy kis papír munkát intézni a kórházba, de sietek és semmi el nem tántoríthat attól, hogy este ott legyek a megnyitón. Sőt, én fogok elmenni érte.
Sőt, most is én vittem el, ahová csak kérte. Utána pedig padlóig nyomtam a gázt és meg sem álltam a már réges-régen kiszemelt ékszer üzletig. Pontosan tudtam, hogy mi illik az én szerelmemhez. A sárga gyémánt. Olyan gonddal választottam ki a gyűrűt, hogy szerintem az eladó is csak nézett. Remélhetőleg Sam-nek is tetszeni fog. A belsejébe pedig a mai dátum lett belegravírozva szép cirkalmas számokkal. Másoknak lehet egy vagyonnak tűnt volna, de ezen nem fogok spórolni. Megérdemli a legszebbet.
A következő utam pedig hazafelé vezetett, mert megvolt a tervem arra hogyan fogja megkapni a gyűrűt. Gyorsan csaptam fel az internetet egy muffin recept után. Biztos nem lesz a legfinomabb, de nem is az a lényeg. Egy kék szalaggal kötöttem körbe, amin ott lógott a gyűrű is. Még szerencse, hogy volt kicsi muffin forma vagy legalábbis annak véltem, mert így majd elfér kis helyen is, amíg kell. Utána pedig jött egy telefonhívás Sammy barátnőjének, akivel együtt dolgozik a kávézóban. Egyedül őt avattam be, hogy mikor indítsa el azt a bizonyos számot. Róla tudtam, hogy lakat lesz a száján.
Egy rajz is készült, ami kikerült a nappali falára. Lerajzoltam a közös képünket, amit szeretett volna. A születésnapomon ültünk ki a kedvenc szikláimra a parton. Ő az ölembe kucorodott, ahogy imádom és úgy néztük a lemenő napot és közben mindenféléről beszélgettünk. Imádtam azokat az órákat. Ez lesz az első, amit meglát, ha belép az ajtón majd... várom a reakcióját.
Aztán már muszáj volt a fürdőbe bevetni magamat. Letusoltam, hajat mostam és az agyaraimat is megsikáltam. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Egy sötét farmer nadrágot vettem fel azzal az inggel, amit úgy szeret rajtam. Azt mondta szeret hozzábújni. Gyorsan feltettem napszemüvegem és már ültem is a kocsiba, hogy elmenjek érte. A megbeszélt időre ott voltam a házuknál, az autónak dőlve vártam rá.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Jún. 27, 2017 11:57 pm Keletkezett az írás



Nem füllentek nagyot ha azt mondom, hogy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. Mindig éppen akkor amikor már elaludtam volna, akkor Dimitri elkezdett nyöszörögni, mocorogni így átöleltem, simogattam, próbáltam megnyugtatni. Csakhogy ezek a rémálmok most engem is gyötörtek átvitt értelemben, hiszen én se aludtam valami jól tőlük. Hajnal tájban nyomott el a fáradtság, csakhogy akkor már kelni kellett lassan.
Temérdek dolgom volt ugyanis. Reggel néztem ahogy megborotválkozott majd a táskámba süllyesztettem a borotvát a többi veszélyesnek ítélt holmi mellé. Sajnos nem volt sok időm rá, hogy együtt legyünk, sietnem kellett a kávézóba. A kulcsot se tudtam úgy igazán megköszönni vagy arra gondolni, hogy ez milyen nagy dolog. Hiszen a mai nap is óriási volt számomra csak épp…
Mondhatni minden a feje tetején állt. Nem olyan virágokat hoztak mint amit kértem, a zene válogatás egyszerűen eltűnt, Odette nem találta sehol. Azt mondta majd megoldja, de tudom, hogy nem olyan lesz mit akartam. A krémek amiket tegnap készítettem elő a muffinokhoz és a tortákhoz meg a mini süteményekhez egyszerűen… összeestek. Mind a harminc gondosan betöltött zsák a harminc keserves munkával megcsinált krémmel, amiket a hűtőbe készítettem, egyszerűen összeesett. A sírás kerülhetett mert hát miféle kávézó cukrászda megnyitó az ahol nincsenek sütemények?! Kiderült, hogy az a hűtő tönkrement, emiatt esek össze a habos krémek is. De Odette aki végig velem volt, Louise és Caroline akiket erre a napra vettem fel segítettek, néhány óra alatt megcsináltunk mindent, rátettük a muffinokra, tortákra és süteményekre, mintha az egész katasztrófa meg se történt volna. Úgy hagytam ott a kávézót, hogy magamban imádkoztam: csak nehogy még valami katasztrófa beüssön.
Elmentem a fodrászomhoz. Senkin más nem érhet a hajamhoz csak ő, és ez nem valami sznobéria, ha bárki más megérint, akkor sikoltozok. Gyorsan megmosta a hajamat és csinált egy elegáns mégis laza kontyot, nagyon tetszett. Még egy gyors kis sminket is kaptam, ajándékba amikor csörgött a telefon, Odette keresett. Nem érkeztek meg a szendvicsek. Azonnal taxiba pattantam, irány a kávézó, közben telefonáltam és majdnem letéptem a beszállító fejét. Ötven vendég lesz ott, mihez kezdek szendvicsek és büfé nélkül?! Mire odaértem, megérkeztek a szendvicsek is, de bár ne is jöttek volna meg sose. Csúnyák voltak. Határozottan csúnyák, a képeken sokkal szebbek voltak! Sikítani tudtam volna, de helyette csak bezárkóztam az irodába és próbáltam nem bőgni. Aztán irány haza, átöltözni hiszen jócskán estére járt már az idő. Amikor a házunkhoz értem, apa kérdezte, hogy mi a baj, mire csak annyit tudtam mondani, hogy minden. Egy kudarc az egész, inkább el se megyek! De apa azt mondta erre, hogy olyan nincs. Aztán elmentek anyával és azt mondta majd a Sweet Dreams-ben találkozunk.
Alig rángattam magamra a ruhám, amikor hallottam, hogy Dimitri megérkezett. Ahogy voltam, mezítláb, már szaladtam is ki hozzá. Hátha egy öleléstől megjavul a napom, hátha nem leszek ennyire elkeseredett és szomorú.
- Dim! – sikkantottam és szinte ugrottam a nyakába, hogy megöleljem. – Hiányoztál. – motyogom a vállába, miközben próbálom nem összemaszatolni a sminkemmel. Nagyjából fél percig csak bújok, aztán elengedem. – Máris kész leszek, csak még veszek fel valami bizsut és cipőt.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szer. Jún. 28, 2017 11:40 am Keletkezett az írás



*Teljesen a fellegek felett jártam. A tegnapi este, az éjszaka, ahogy ölelt, a reggel.. és ahogy napközben szépen intéződött minden a nagy eseményre. Ő úgy tudja, hogy csak azért leszek ott, hogy támogassam ebben az egészben. Nem is tudja, hogy mekkora esemény lesz a megnyitó közepe-végefelé, amikor meg fog szólalni a kedvenc száma. Igaz, hogy én is majd elájulok, annyira izgulok, de magamra erőltetem a nyugodtság látszatát, hogy semmit ne sejtsen. Azt is nagyon reméltem, hogy jól választottam gyűrűt és a leginkább azt, hogy igent fog mondani.
Már az öltözködésre is nagy hangsúlyt fektettem, meg akartam adni a módját. Az öltöny túlzás lett volna, de azt hiszem a sötét farmerral és a kedvenc ingével nem lőttem mellé. Nem akartam őt sem sürgetni a készülődésben , így egyszerűen az autómnak dőlve vártam rá. Néztem nagyot, amikor kivágódott az ajtó és mezítláb rohant hozzám. Azonnal tudtam abból, ahogy a nyakamba ugrott, hogy valami nem stimmel. Ilyet még nem csinált, de hagytam, hogy egyszerűen csak hozzám bújjon, én pedig szorosan öleltem magamhoz.* -Gyönyörű vagy! *Súgtam a fülébe és vigasztalóan simogattam a hátát. Nem kérdezgettem mi történt, nem biztos, hogy mindent megint át akarna élni, de remélhetőleg azért elmondja majd.
Hagytam, hogy visszamenjen a házba befejezni az öltözködést, én pedig cseppet sem zavartattam magam és legeltettem rajta a szemem. Még soha nem láttam így kiöltözve, de ez minden pénzt megért, mert tényleg gyönyörű volt.
Amint ismét megjelent, kinyitottam neki az ajtót.* -Hölgyem! A hintója előállt! *Mosolyodtam el és besegítettem az autóba, ahogy egy férfinak szokás. Miután beültem a volán mögé, még nem indítottam, hanem megfogtam a kezét és egy csókot adtam rá.* -Minden rendben lesz! *Mosolyogtam rá biztatólag. Csak ezután indítottam és viszonylag gyorsan, de azért odafigyelve vezettem. Odaérve pedig pontosan úgy nyitottam neki ki az ajtót és segítettem ki, ahogy egy úri embernek kell. Ha valamit, akkor ezt jól megtanultam.*
-Bátorság, nyuszifül! *Innentől kezdve pedig nem engedtem el a kezét. Csak akkor engedem el, ha nagyon muszáj. Szeretném biztosítani a támogatásomról.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jún. 30, 2017 12:15 am Keletkezett az írás



Sokat jelentett volna nekem, ha mellettem lett volna míg készültem a megnyitóra. Ez az egész nem csak egy estéről szól, minden nap meg kell majd ismételni a csodát, működnünk kell hiba nélkül és óramű pontossággal. Hosszú éjszakákon át kísérleteztem a receptekkel, és szerettem volna, ha tőle kérhetek tanácsot, hisz tudom mennyire szereti a sütit. Könnyebb lett volna kiválasztani azokat, amiket biztosan szeretni fognak az emberek. Reméltem, hogy támogat majd amikor a problémák előbukkannak, mint a két héttel ezelőtti sütő-pánik (nem fért be a számára kialakított helyre), és a szék-krízis (tévesen szállították az árut, egyáltalán nem azokat a székeket mint amiket én rendeltem). De ő nem volt velem.
Tudom, hogy volt baja éppen elég, és most nekem kell majd segíteni rajta. És fogok is, csak ezt az estét éljük túl valahogy. Minden probléma ellenére, amikor hazaértem megnyugodtam. Apa azt mondta, hogy megoldja, és bár nem tudom hogyan, de meg fogja oldani. Mégis, amint Dim megérkezett értem, már rohantam is, hogy megöleljem. Már tudom mit fogok kezdeni azzal a kulccsal! Valószínűleg meg fogom kérni rá, hogy hadd vigyek át pár ruhát a házába, hogy több időt tölthessek vele.
- Kösz. – motyogok és csak hagyom, hogy a hátamat simogassa. Aztán, mivel késésben vagyunk inkább visszamegyek készülődni, és felveszem az ékszereimet. Anya ma adott nekem egy karkötőt. Egy zöld lóhere és egy kis katica medál van rajta, piros zománc festékkel díszítve. Ezt vettem fel, azt mondta még a nagymamámé volt annak idején Írországban. Büszkén teszem fel a csuklómra, még meg is nézegetem a tükörben. Passzol ahhoz a lánchoz amit Dimitri adott nekem, szépen elférnek egymás mellett. Majd ha nekem is lesz egyszer gyerekem, neki adom ezeket a szépségeket… de hol van az még!
Lesietek a kocsihoz, és körbe perdülök mielőtt még beülnék.
- De nem csak éjfélig van ám kimenőm! – kuncogok, miközben szépen magam alá hajtogatom a puha szoknyát. Izgatottságtól reszkető ujjakkal szorítom meg a kezét. Persze, hogy minden rendben lesz hiszen itt van velem. Elmosolyodok, és aggodalmasan harapom az ajkam. – Nem is az a fontos, hogy ma minden rendben legyen… - hanem az, hogy minden nap rendben legyen. Nem vallhatok kudarcot, nem mehet csődbe az egész kávézó. Apa rengeteg pénzt fektetett bele, és őszintén szólva… rosszul esne, ha az emberek fütyülnének az álmaimra, erre a különleges kis világra.
A kocsiban aztán gondolkodok. Én magam is szeretem a meséket. Megszámolni sem tudom, hogy hányszor láttam a Disney klasszikusokat vagy akár az új, animációs meséket. De nem ezért lett ilyen mesevilág ez a hely. Szeretem a gyerekeket, szeretek a közelükben lenni, nézni ahogy mosolyognak, ahogy csokoládétól vagy az édes gyümölcsök levétől maszatos az arcuk. Nem tudom Dimitri hogy áll ezzel, és azt hiszem még jó pár évig nem is fogunk abba a helyzetbe kerülni, hogy egyáltalán megkérdezzem tőle: szereti-e a gyerekeket. Ez pedig egyszerűen csak elszomorít. Nem azért, mert felkészültnek érzem magam egy kisbabára hanem mert azért hessegetem el már a gondolatot is, mert a páromnak meg kell küzdenie a démonaival. De nem tudom, hogy egyedül képes leszek-e segíteni neki. A telefonom csipogása ránt ki az elmélkedésből, gyorsan ki is kapcsolom az emlékeztetőt.
Amikor megérkezünk, adok neki egy nagy puszit. A vendégek még nem érkeztek meg, így lesz egy kis időm a mosdóban összeszedni magam. Amint belépünk máris ficeregni kezdek mellette, és keresem a szabad utat a női szakasz felé.
- Szereznél nekem egy cseresznyés koktélt? Addig lenne egy kis dolgom. – ha hagyja akkor rövid csókot nyomok az ajkaira, és már szaladok is el a mosdó felé. Ránézek a telefonra, a tablettám időzítője volt. Keresem a táskámban, de úgy tűnik otthon felejtettem, nem is jutott eszembe, hogy be kellene venni, annyi minden történt! Pedig fontos, elolvastam a tájékoztatót és az állt benne, hogy mivel tegnap kimaradt, ma be kellene venni mind a kettőt, ezt írták. A mosdóra támaszkodok, és a tükörben nézem magam. Nem lesz semmi baj, majd ha hazaérünk beveszek mindent, pár óra ide vagy oda… nem fogom elfelejteni, majd állítok be másik ébresztőt. Már épp írnám be a telefonba, amikor kikapcsol mert lemerült. Sebaj. Észben tartom. Észben tartom!
Ahogy kilépek a mosdó ajtaján, és megpillantom Dimitrit, csak az zakatol a fejemben, hogy észben tartom. De mit? Nem emlékszem. Csak őt látom és az első vendégeket, és innentől csak arra koncentrálok, hogy minden tökéletes legyen.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Pént. Jún. 30, 2017 12:43 pm Keletkezett az írás



*Tudom, hogy sok mindent elszúrtam az elmúlt hetekben, amikor úgy kizártam az egész életemből. Nem akartam magammal rántani a sötét mélységbe. Mégis megtettem azzal, hogy ellöktem magamtól. Ezentúl csak azon leszek, hogy kárpótoljam azért, amit elmulasztottam.. Nem voltam mellette a kávézó megnyitásának előkészületeinél. Nem támogattam. Nem segítettem neki megoldani a felmerülő problémákat. Tudom jól mindezt. Szerencsére ő nem az a fajta, aki szemrehányást tenne. Éppen elég megküzdeni a saját lelkiismeretemmel. Megvannak a saját démonaim, amin ezek a gondolatok nem segítettek. De tegnap este talán ismét elkezdtük felépíteni a kapcsolatunkat.. igaz elég hevesen. Éppen elég ideje ismerem Sam-et, hogy tudjam, gyógyszert szed régóta. Igaz, én még így védtem magamtól a kávézó teraszán hetekkel korábban, nem akartam kockáztatni. Múlt éjjel.. hát nem gondoltam az ilyen dolgokra. Csak a gyógyszer miatt nem aggódtam annyira, nem lesz probléma. És mitagadás...sokkal, de sokkal jobb volt éreznem őt olyan közel magamhoz. A felelőtlenségem miatt csak a gyógyszere volt az, ami megvédett...Egy gyerekre még nem voltam felkészülve. Nem azért, mert nem szerettem volna, hanem egyszerűen csak féltem, hogy olyanná válok, mint amilyen az én apám volt.
Csak figyeltem ezt a gyönyörű nőt, aki lesétált a lépcsőn, aki mellettem ült az autóban...a mosolya, amit úgy imádok...mind-mind az volt, ami egyre magabiztosabbá tett, egyre jobban megerősített abban, hogy igen, meg kell ma tennem.* -Én bízok benned, minden rendben lesz a kávézóval. *Tudtam, hogy fél...fél, hogy nem lesz sikeres a Sweet Dreams, de én bíztam benne. Az autóban, útban a kávézó felé nagyon csendes volt, de nem firtattam a dolgot. Biztos a megnyitó miatt izgul. Odaérve szinte olyan volt, mint egy gyerek, úgy mocorgott és aztán már el is tűnt. Furcsa volt, de addig szereztem neki egy hőn áhított koktélt, amit kezébe is nyomtam egy csók kíséretében. Utána hagytam, hogy tegye a dolgát.
Legnagyobb meglepetésemre Steven is eljött a családjával. Igaz, ő még tolókocsiban ült, mert hallgatott rám, hogy még ne terhelje agyon a gerincét. De az ölében ott üldögélt a kislánya. Fél szemmel mindig Sammy-t figyeltem, ahogy sürög-forog. Mondtam is Steven-nek, hogy ő az, aki majd elkapja beszélgetni a reklámról. Örültem egy ismerős arcnak, mert rajta és Sam szülein kívül csak Odette volt, akivel eddig egyszer találkoztam. Ő a cinkostársam a mai nap. Úgy látszik tényleg hallgatott ügyesen. Ami azonban úgy meglepett, az az volt, hogy a kis Lisa, Steven kislánya olyan közvetlen volt, képes volt az én ölembe is felmászni egy falat sütiért, amit éppen én ettem volna. Megkérdeztem az apját, hogy bánná-e, ha a lánykának szereznék-e egy saját sütit és mindentudóan mondta, hogy nyugodtan. Így hát karomban a maszatos arcú Lisa-val telepedtem le a pulthoz Sammy-hez közel.*
-Valakinek szüksége lenne egy kis édességre. *Pillantottam mosolyogva Sam-re, miközben a kis Lisa-nak már egy szalvéta is nagyon jó játékszernek bizonyult. Furcsa volt egy gyerekkel az ölemben üldögélni, de végülis ő nem az enyém és hamarosan visszaköltözik a szülei karjai közé. De ilyenkor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis csak lenne saját gyerekem... De ehhez mindketten kellenénk, hogy akarjuk.. Egy gyerek nagy felelősség. Babát csinálni egyszerű, bárki tud, de a gyerek nevelés már más tészta... Mégis, olyan szívmelengető volt, ahogy ez a kislány rajongott a szüleiért.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Júl. 01, 2017 10:24 pm Keletkezett az írás



Dim talán nem is érti, hogy mit jelent nekem a kávézó. Az a hely az álmom. A legtöbben negyven-ötven éves korukra jutnak oda, hogy meg tudják közelíteni az álmukat, nekem pedig alig húsz évesen szinte az ölembe pottyan. Hatalmas ajándék és lehetőség, de ugyanekkora felelősség is. Mert mi van, ha nem működik? Ha valamit elrontok, és csőd lesz az egésznek a vége? Akkor mihez kezdek? Milyen álmot hajszoljak, ha cukrászként kudarcot vallok?
- Kedves, hogy ezt mondod. – mosolyodok el halványan, de gondolatban nem vagyok mellette. Az idegesség a legkisebb bajom, millió és egy dolog cikázik a fejemben.
A mosdóban gondolkodok el azon, hogy milyen szép is lenne ez a hely, a Sweet Dreams, ha gyerekek töltenék meg. Elvégre felnőttek számára nyitott elsődlegesen, de tisztán látszik, hogy ezt a helyet gyerekzsivajnak kell hangossá tenni. Ezzel talán nem is lesz probléma, de… de mi lenne, ha a mi picikénk is köztük lenne? Egészen elszomorodok amikor erre gondolok. Nekünk talán sosem lesz gyerekünk. Dimitri annyira retteg attól, hogy olyanná válik majd mint az apja, hogy erre nem látok esélyt. Egyáltalán, soha.
Amikor megérkeztek a vendégek, felpörögtek az események. Azt hiszem az első másfél óra úgy elrepült, hogy észre sem vettem. Mindenki a kezemet szorongatta, gratuláltak, veregették a vállam és sok szerencsét kívántak. Ez a sok érintés… borzalmasan éreztem magam tőlük, egyre feszültebb lettem de a mosolyt mintha az arcomra ragasztották volna. Senki sem vette észre, hogy valójában belül mennyire gyűlölöm, hogy mindenki tapogat.
Szinte mint egy felmentő sereg, úgy érkezett Dimitri és a kislány. Elragadóak voltak, azt hiszem néhány másodpercig csak bámultam őket, arcomon egy bárgyú vigyorral. A csöppség épp Dim füle mellett hadonászott egy szalvétával, amikor a pultban odaértem hozzájuk.
- Ó, nahát! Nem jutott neked édesség? – kérdeztem a kislánytól, aki csak hevesen rázta a selymes fürtös fejét. Zabálnivaló volt abban a halványzöld ruhácskában a nagy kék szemeivel, hajában egy virágkoszorút formázó kis hajpánttal… Az asztalok roskadoztak az édességtől és a finom szendvicsektől, de értettem a célzást. A pultra mutattam, hogy tegye őt oda Dim. Ha már a gránit pulton állt, akkor megfogtam a kezét, és óvatosan elvezettem a pár lépésnyire álló kis üveg vitrin szerű hűtőhöz, aminek az üveg polcain szép színes muffinok voltak és omlós kekszek.
- Ha megmondod nekem a nevedet, akkor választhatsz innen egy sütit. Na, mit szólsz? – széles mosoly mellett bólogatott, és cincogó hangján szinte énekelve mondta nekem, hogy Lisa a neve. A szemeit le sem vette a süteményekről, puha tenyerét az üvegre tapasztotta és mutogatott egy virág formájú kekszre, amin olyan színű cukormáz volt mint a ruhája.
- Viág! – tapsolt egyet örömében, és leguggolt a pulton, úgy várta, hogy megkapja a hőn áhított süteményt.
- Megkapod a virágot. – kuncogtam, és a kezébe adtam, majd visszasétáltunk Dimitrihez. – Kitől kérted kölcsön ezt a tündért? – áthajoltam, hogy adhassak neki egy puszit. A gratulációk felében a barátnőim nem a kávézóról áradoztak, hanem a barátomról. „Milyen jóképű! És orvos is! Sammy te mocskos mázlista!” … fogalmuk sincs, hogy ki is ő valójában. Persze, szerencsés vagyok vele, de látták volna tegnap este! Ha azt hiszik, hogy az életünk rózsaszín felhőben úszik akkor nagyot tévednek. Mindketten megküzdünk a másikért, és sokkal erősebbnek kell lennünk mint azt bárki is képzelné.
Amikor látom, hogy a kis Lisa már biztonságban van, az anyukájához szaladt a pulton aki elkapta mosolyogva a boldog kislányt, én is csak álmodozva tudok mosolyogni. Milyen gyönyörű is ez... biztos fantasztikus lehet anyának lenni, pláne egy ilyen aranyos kislány anyukájának mint Lisa. Kisietek a pultból, és Dim előtt állok meg.
- És te? Neked jutott elég édesség? - kérdezem huncut mosollyal. Túl sokan vannak idebent, és bizony örülnék pár percnek a teraszon, a mi teraszunkon. - Nem megyünk ki?
A terasz nyugalma jót tett a szétborzolt idegeimnek. Ahogy innen bepillantottam, és láttam ezt a sok embert amint mind vidáman eszegették a süteményt és itták a kávét, pezsgőt vagy üdítőt... szinte dagadt a mellkasom a büszkeségtől. Tetszik nekik! A gyerekek hemperegtek a párnákon, nézték a mesét, rajzoltak vagy lecsúsztak a csúszdán (aminél egész csinos kis sor állt már!). Mégis, jó volt itt állni Dimitri mellett a teraszon, kettesben. Nem szeretem a tömeget, bármennyire is jó most látni. Aztán egy furcsa dallam üti meg a fülem, ez nem volt ma a listán. Persze, mese zene ez is, de mára a vidámakat válogattam ki. Odette pislogott ki a terasz felé, miközben az Unforgettable dallama a fülembe mászott...
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Vas. Júl. 02, 2017 10:43 am Keletkezett az írás



*Tudom, hogy hiába is mondanék neki akármit nyugtatólag vagy bátorítólag, nem segítene. Ő valahol teljesen másutt jár fejben. Szavak nélkül is tudom merre van. Tudom, hogy az miatt aggódik, hogy a kávézó jól induljon és a továbbiakban is sikeres legyen. Tudom, hogy nagyon sokat fektetett bele, hogy ez egy olyan álom, amit nagyon meg kell becsülni. Azt hiszi nem tudom... Még ha az utóbbi időben el is távolodtam tőle, tudom mi jár a kis buksijában a kávézóval kapcsolatban. Nagyon sokat jelent neki és remélem, hogy a mai nap után még többet fog, amikor felteszem neki a nagy kérdést. Oké, nem ez lenne a legideálisabb helyzet, hisz előbb rendezni kellene a dolgaink és csak utána...de múlt éjjel ráébredtem, hogy ezt kell tennem. Csak vele van esélyem kilábalni ebből a helyzetből.. ő képes csak megtanítani arra, hogy együtt lehet élni a múltam árnyaimmal. De ez egy nagyon hosszú folyamat lesz és tudom, hogy nagyon nagy erőre lesz hozzá szüksége. Soha nem fogom tudni eléggé meghálálni neki azt, amit érzem tesz.
A megnyitó alatt mindig őt figyeltem fél szemmel. Senki nem látja, hogy milyen erőfeszítést jelent neki kibírni a kézfogásokat, a vállveregetéseket... Nos én tudom. Látom a szemeiben, hogy kezd kikészülni. Azokban a gyönyörű szemeiben minden benne van, én pedig tudok bennük már olvasni. Ugyan beszélgettem néhány vendéggel, de közben volt időm kisurranni feltűnés nélkül az autóhoz és a zsebembe rejteni, amit kell. Legyen csak kéznél...
Láttam Sam szemeiben a meglepetést, amikor Lisa-val csüccsentem le a pulthoz. Még nem látott kisgyerekkel a kezemben, ez biztos. Mosolyogva figyeltem őket, ahogy a kislány szinte ujjongva választja ki magának a sütit, mintha valami főnyeremény lenne. Teljesen lenyűgözött Sammy. Engedte Lisa-t a pulton sétálni és ahogy viszonyult hozzá... Vajon saját gyerekkel is így viselkedne? Készen állna rá? Nem tudom.. de bennem határozottan kezdett pislákolni valami apai ösztönszerűség. És én valóban kész vagyok arra, hogy szülővé váljak? De nehéz...*
-Ő Steven kislánya. *Mosolyodtam el, amikor áthajolva puszit adott. Figyeltem ahogy a kislány ismét anyja karjai közé veti magát és mosolyogva mutogatja neki a frissen szerzett kekszét.
Nem került el a figyelmemet, hogy Sam barátai mennyit tekingettek felém. Csak tudnám miért? Nincs bennem semmi különleges. Sőt...ha tudnák mi lakozik bennem...
Nagy merengésemből Sammy szakít ki, ahogy szinte fut ki a pultból és előttem áll meg. Látom rajta, hogy kell neki egy kis kikapcsolódás.* -Hmm.. hogy kaptam-e... majd mindjárt... *Mondtam neki vontatottan, majd két kezem közé fogtam az arcát és megcsókoltam. Úgy kóstolgattam az ajkait, mintha a legfinomabb édességek lennének. Bár nekem azok is voltak. Nem érdekelt ki néz minket. Most erre volt szüksége Sam-nek és nekem is.. egy is figyelem elterelés. Mert azt hiszem eljött a nagy pillanat. Sam háta mögött észrevétlenül bólintottam Odette felé, hogy itt az idő.
A teraszon is ugyan voltak vendégek, de koránt sem annyi, mint odabent. Jobb is így, mert sem én, sem Sam nem szereti a túl nagy közönséget. És akkor megszólalt a zene. Most vagy soha!*
-Nem vagyok jó az ilyesmiben. De tudnod kell, hogy nagyon büszke vagyok rád! Szinte mindent egyedül csináltál végig és mégsem mondtál le rólam. *Átkaroltam a derekát és magam felé fordítottam.* -Tudom, hogy nem könnyű velem. Nem vagyok tökéletes távolról sem. Te viszont.. úgy érkeztél az életembe, mint egy őrangyal. Mindig itt vagy mellettem... a legsötétebb napjaimon is és megmentesz önmagamtól. Annyira szeretlek, hogy az már fáj! *Elengedtem és kicsit kotorásztam a zsebemben. Fél térdre ereszkedtem elé és úgy tartottam elé azt a kis vacak muffint, rajta a gyűrűvel , ami egy kis kék szalagon lógott.* -Samantha Summer Sullivan! Leszel a feleségem? Leszel a családom? *Úgy izgultam, hogy már a kezem remegését sem tudtam eltitkolni. Nem érdekelt ki figyel minket vagy ki sem. Most csak őt láttam és hevesen dobogó szívvel vártam a válaszát.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Júl. 03, 2017 1:32 am Keletkezett az írás



Lisa nagyon aranyos volt már önmagában is. Nagy, érdeklődő szemei voltak és tündéri kis selymes haja, ami szépen keretezte a babaarcát. Tetszett a csini ruhája is, imádom a kislányokon ezeket a szoknyás, fodros habos csodákat. Mármint nem adnék ilyesmit minden nap egy gyerekre, de azért amikor valami alkalom van, olyan szenzációs kis hercegnőnek lehet őket beöltöztetni hogy csak na!
Szóval, ő már egyedül is cuki. De ahogy ott vártak a pultnál ketten, szinte olvadoztam mint fagyi a forró betonon. Így nem is nehéz elképzelni őt abban a bizonyos szerepben. Csodálatosan áll a kezében a kislány, talán nincs is tudatában annak, hogy még soha nem láttam ennyire szexinek mint most. Kevés olyan dolog van ami vonzóbbá tesz egy férfit mint egy gyerek.
- Steven szerencsés. – jegyzem meg halkan, mosolyogva
Adtam a kislánynak egy sütit és mentem is ki hozzá mert lassan kezdek kikészülni a sok tapizástól. Egyre nehezebb tartani a mosolyt, és egyre nehezebb nem eltolni magamtól a sok szájtáti embert. Mert sokan vannak itt akiket nem ismerek igazán. Főként apa barátai, de jó okkal ők a vendégek… apának olyan jó kapcsolatai vannak amilyenek nekem talán sosem lesznek. És bizony kellenek a pénzes, jó társaságba járó vendégek, akik majd viszik a kávézó hírét. Általuk jutok majd el az egyszerű emberekhez, akiket tényleg nagyon szívesen látnék itt.
Nagyot nyelek, amikor közel hajol hozzám, tudom, hogy meg fog csókolni itt ezelőtt a sok ember előtt, mégis fülem hegyéig elpirulok. Szokatlanul gyorsan húzódok el tőle, nem akarom, hogy az emberek pletykáljanak rólunk.
- J…jó. Akkor m.. majd szerzek neked is. – válaszolok neki dadogva miközben a terasz felé igyekszek. Mindig ezt hozza ki belőlem, hogy ideges vagyok, izgatott és emiatt néha dadogni is szoktam kicsit. Talán háromszor sikerült így zavarba hoznia, de ez is elég, tudja, hogy ilyenkor nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
Aztán, épp csak két mélyet tudtam lélegezni a szabad levegőn amikor meghallottam a dalt, amit úgy szeretek. Egyszer mondtam csak Dimnek, hogy szeretem, mert olyan… szívet melengető. Imádom amit üzen, imádon, hogy olyan lágy, imádom úgy ahogy van. És számomra ő is felejthetetlen, soha nem tudnám elfelejteni azt, amit jelent számomra. Hagyom, hogy magához húzzon, még meg is lepődök, azt hiszem majd szép lassan billegünk, táncolunk… hát az állam is leesik amikor elkezd beszélni!
- Én… - hogy érti, hogy nem könnyű vele? Olyan boldoggá tesz amilyet még sosem éreztem, nem értem mit próbál ezzel mondani. Én is úgy szeretem, hogy az már fáj. Fáj, amikor nem vagyok vele, az összes pillanat fáj amikor nincs mellettem. Aztán amikor fél térdre ereszkedik, tenyereim az arcomra szorítom, szemeim elkerekednek, még a szám is hitetlenkedve marad tátva. Mindenre számítottam de erre nem.
- Hát mondhatnék erre nemet ha még a második nevemet is bevontad a buliba? – kérdezem hatalmas vigyorral, amikor végre megtalálom a hangomat. – Igen! Igen igen! – sikkantok boldogan, miközben szinte reppenek a nyakába. Hallom, hogy odabent szinte egyszerre esik a földre vagy három pohár, de ettől csak még szélesebbre szalad a mosolyom, szinte körbe vigyorgom a fejem.
- Bolond vagy?! Hogy jutott eszedbe? Imádlak! – észre sem vettem, hogy elkezdtek a szememből potyogni a boldogság könnyei. Mintha ezer kilóval lennék könnyebb. Azok után, hogy hetekig eltaszított magától… meghaltam, és a mennybe jutottam! – Annyira szeretlek! Te vagy az egész világom, mindig az leszel. – csak szorongatom, nem törődve semmivel sem, így nem láthatom, hogy apa épp rezzenéstelen arccal néz minket, anya pedig egy azok közül akik úgy meglepődtek, hogy kiesett a kezükből a pezsgős pohár. Apa nem örül. Elég egy lopott pillantás, hogy lássam egyáltalán nem örül, mégis amikor találkozik a tekintetünk egy mosolyt erőltet magára és azt tátogja „minden rendben”. És tényleg, én is úgy érzem, hogy minden rendben, ennyire még soha nem is volt minden rendben!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Júl. 03, 2017 10:31 am Keletkezett az írás



*Ismerem már nagyon azén Sammy-met, tudom, hogy olvadozik attól, hogy gyerekkel a kezemben lát. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy miért. Eddig soha nem beszélgettünk a gyerek témáról, mert lássuk csak be, vannak fontosabb problémáink mostanság. Az ő érintés fóbiáját elég szépen helyre tudtam rázni, persze nem teljesen. De ott van az én elég komoly gondom, hogy így fogalmazzak. Tegnap este még magamat vagdostam kínomban. Tudom, hogy a múlt démonai nem fognak csak úgy eltűnni. Tudom, hogy lesznek még rémálmaim, pánikrohamaim. De azt akarom, hogy Sam mindig velem legyen. Várjon haza egy hosszú ügyeletes nap után... bár az is kérdés, hogy mikor tudok majd visszamenni dolgozni. Nem akarom, hogy az állapotom bárkinek is az életébe kerüljön.*
-Én még szerencsésebb vagyok...veled... *Súgtam neki mosolyogva. Szívesen kóstolgattam volna még az ajkait, de elhúzódott. Tudom, hogy nem szereti a nyilvánosságot, de nincs semmi rossz abban, ha megcsókolja őt a barátja. Az ismerősei már így is pletykáltak rólunk szerintem, hisz már alapból sokaknak nem tetszhet a korkülönbség, ami köztünk van. Persze a kollégák is ugratnak miatta, de ők igazából annak örülnek, hogy kezdtem nem olyan frusztrált lenni, mint előtte.
Olyan aranyos volt, ahogy zavarában dadogott. Ezt is imádtam benne...bár minden egyes kis porcikáját imádom. Ezért is terveztem el előre ezt a mai napot. Én is csak nagyon keservesen tudtam leplezni az idegességem. Amikor pedig belekezdtem a kis mondandómba, már nem tudtam leplezni az idegességem miatti remegésem. Ahogy ott térdeltem előtt, azt éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Csoda, hogy nem kellett még a földről összeszedni és visszagyömöszölni a mellkasomba.
Hallom, hogy poharak esnek le, de jó nagy tapsot is hallottam. De nekem most csak a nyakamba ugró Sammy létezett. Szorosan öleltem magamhoz a megkönnyebbüléstől, hogy igent mondott. Igazából nem tudom mit csináltam volna, ha elutasít. Akkor sem hagytam volna el, mert ugyanúgy szeretem, de biztos rosszul érintett volna.*
-Meg kellett tennem... *Súgtam a fülébe, hogy miért csináltam. Szeretném, ha mindig velem lenne. Ennek pedig ez az egyetlen módja, hogy hivatalosan is hozzám tartozzon.
Csak nagy sokára tudtam elengedni, de akkor boldogan operáltam le a muffinról a gyűrűt és húztam fel az ujjára. Naná, hogy tökéletes volt. Sebész vagyok, az aprólékosság az életem, meg tudtam határozni mekkora kell neki. Szélesen mosolyogva néztem a kezén a gyűrűt. Igen, határozottan a sárga gyémánt illik hozzá. Utána ismét magamhoz öleltem és csókoltam meg. Nem érdekelt ki néz minket, akkor sem engedtem el egy hamar. Szeretem őt és ezt tudja csak meg mindenki.
De aztán csak felálltam a térdelésből és felsegítettem őt is.* -Ha nem akarsz mérgezésben kimúlni.. lehet jobb, ha a muffint nem eszed meg... *Hát igen, most sütöttem először. De ez volt a tervem, muszáj volt véghez vinnem.
Ahogy körbenéztem a sok vigyorgó arcon, a szemem megakadt Sam apján. Hát ő aztán minden volt, csak boldog nem. Tudtam, hogy nem lesz tőle elragadtatva, de ez van, szeretem a lányát, ezt el kell fogadnia. Az apákkal szemben mindig is fenntartásaim vannak a saját apám miatt, de tudom, hogy Sam-nek fontos... így muszáj lesz mindkettőnknek elfogadnia a másikat...*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Júl. 04, 2017 1:03 am Keletkezett az írás



- Igazából nem vagy szerencsés. El kell viselned minden dilimet, és cserébe nem kapsz mást csak sütit. És néha egy kis extra… tejszínhabot. – mormolom a fülébe miközben jólesőn ölelem a nyakát, és simogatom a hátát. Olyan furcsa, hogy vele élvezem az érintéseket. Nem zavar, nem ijedek meg tőle, sőt inkább kellemes. Azt hiszem nem kell attól tartania, hogy valaha is megcsalnám: mégis kivel? És hogyan? Szóval, szerintem nem kell féltékenynek lennie rám, sose.
Persze, hogy már megint dadogtam zavaromban. Tudja jól, hogy milyen könnyen zavarba jövök, mennyire nem tudok mit kezdeni az emberek figyelmével. Úgy tűnik ő valamivel jobban viseli, de azért szerintem még neki sem megy tökéletesen a dolog. Amikor letérdelt elém és elmondta a kis mondókáját… hát majdnem elájultam az izgalomtól. Láttam, hogy remeg a keze, szemei tele voltak reménnyel, várakozással. Hihetetlenül izgalmas pillanat volt, és ráadásul azt hiszem ilyesmi egyszer történik az emberrel.
Nem volt kérdés, hogy mit felelek. Imádom, az első naptól fogva, hogy megismertem. Akkor még magamnak sem mertem bevallani, hogy maga alá gyűrt az érzés, ez a csodálatos ember aki alig néhány másodperce ugyan, de a vőlegényem. Sosem éreztem még hasonló boldogságot.
- Tudom. – adok neki egy puszit, hogy megnyugtassam. Persze, hogy tudom miért kellett megtennie. Azt hiszi, hogy enélkül nem maradnék mellette? De hisz ismer, tudja, hogy soha nem hagynám magára a démonaival. Együtt fogjuk legyőzni őket, én ott leszek a legsötétebb percekben is. Nem tud olyat mondani, amivel eltántorítana.
Ahogy az ujjamra húzza a gyűrűt, az én kezem is megremeg. Tökéletes. Persze, hogy tökéletesen passzol a méret, ezen meg sem lepődök, de maga a gyűrű is tökéletes. Finom, elegáns mégis vidám, nem fog zavarni a mindennapokban, de messziről jelzi, hogy tartozom valakihez. Egy komplett vagyonba kerülhetett, majd beszélek is Dim fejével, hogy miattam nem kellett volna ilyen költségekbe vernie magát. Ha a vidámparkban valami ócskásnál vett volna egy műanyag gyűrűt én arra is igent mondtam volna.
- Majd otthon. – nézegetem a kis muffint, és szó ami szó… nem valami bizalomgerjesztő. Ahogy felocsúdok a csókjából, mintha addig egy kis buborékban lettem volna, ahol nincs semmi más, csak mi, nem léteznek csak az erős karjai és a puha ajkai. Csak mikor elenged, akkor tűnik fel, hogy milyen szép kis tömeg verődött körénk. Apa arcán bár mosoly látszik, én ismerem. Cseppet sem örül és nem helyesli a lánykérést. Valószínűleg otthon meg is mondja majd a véleményét a dokinak.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szer. Júl. 05, 2017 11:07 am Keletkezett az írás



*Tejszínhab...elég volt csak a múlt éjszakára gondolni a kanapén... Nem gondoltam volna, hogy olyat tud... Még hogy nem vagyok szerencsés. Nem tudja mit beszél! Vele kifejezetten könnyű dolgom volt. Nem tűnt nagy melónak, hogy hozzászoktassam az érintésemhez. Mondhatni, hogy észrevétlenül történt. Persze, hosszú időbe telt, de olyan jó kis programokat csináltunk magunknak, hogy fel sem tűnt a dolog. Mindig élveztem a vele eltöltött időket. A vidámpark, a parton eltöltött órák, a tancukrászdai látogatásaim...mind-mind olyan, ami nem csak nekem, de neki is nagyon jót tett. Igazából nem bántam, hogy csak az én érintésemmel barátkozott meg, mert így kevesebbet kell azon kattognom, hogy nehogy valami más pasi hozzá érjen. Na nem mintha azt hinném róla, hogy megcsalna... Tudom, hogy nem olyan. Csak én meg mégis férfiból vagyok és féltem azt, ami az enyém.*
-Annyira szeretlek... *Súgtam neki. Persze, hogy tudja miért kellett megkérnem. Ismer már annyira, talán jobban is, mint én saját magamat. Azt akarom, hogy mindig velem legyen. Vele együtt akarom átélni minden sikerünket vagy éppen kudarcunkat. Együtt valahogy mindig erősebbek voltunk. Azt hiszi, hogy mindez neki nem köszönhető.. hát de... Ő maga egy igazi kis hős, csak nem látja. Egy hős, mert legyőzte a saját fóbiáját velem szemben és egy hős, mert az én démonaim leküzdésében is mellettem áll.
Büszkén néztem a gyűrűt az ujján. Büszke voltam arra, hogy ezt tőlem kapta. Máris azt jelképzete nekem, hogy összetartozunk. Legszívesebben most csak hazavittem volna és egész nap magamhoz ölelve tartanám... már ennyi is elég lenne most...*
-Nyugi... Tudom, hogy katasztrófa... *Mosolyodtam el a vizslató tekintetén, amivel a muffint méregette. Hát igen, nem egy mestermű. De a lényeg az volt, hogy muffinnal nézzen ki. Az az egyik nagy kedvence és hát nah... a terv bejött...
Aztán csak ki kellett szakadni abból a kis világból, ahol voltunk, mióta megkértem a kezét pár perccel ezelőtt. Fogtam a kezét, nem engedtem el. Így sétáltunk vissza a vigyorgó emberek közé. Egyedül Sam apjának a mosolya nem volt őszinte...ezt még én is láttam. Végül csak-csak elengedtem Sammy-t, hogy csinálja a dolgát. És most jön a leendő após... meg kell puhítani... még ha fenntartásaim is vannak az apákkal.. Sam miatt meg kell tennem.*
-Tudom, hogy nem örül ennek... *Mondtam ki végül neki. Valószínűleg én sem örülnék, ha előzőleg a lányom heteken keresztül rongyosra sírta volna a párnáját a férfi miatt. De sanszos, hogy nem tudja a legfontosabb dolgokat rólam, mert Sam megígérte, hogy nem mondja el senkinek.. és tudom, hogy ő tartja a szavát.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Júl. 13, 2017 11:38 pm Keletkezett az írás



Azért is bújok a vállához, hogy ne lássák mennyire elpirultam. Tejszínhab… így fogom nevezni, akkor talán kevésbé érzem majd olyan furcsán magam tőle. Nem mondom, mikor ma reggel haza mentem, apa tekintete elég sokat elárult. Néha úgy érzem az emberek az utcán látják rajtunk az ilyesmit, hogy mit csináltunk kettesben. Nehéz anélkül az édes percekre gondolni, hogy zavarba jönnék. Sokkal inkább én vagyok szerencsés, mert egy ilyen türelmes pasit találtam mint ő, aki meg tudta várni míg magamtól is feloldódtam.
- Én téged jobban. – kuncogok halkan, és adok neki egy puszit is. Szeretem minden porcikáját. Igaz, tegnap este egy kicsit megrázóra sikeredett. Szerettem volna kibékülni, megtudni miért nem keresett, ehhez képest olyasmit találtam mire a legvadabb álmaimban se számítottam. Nem tudom még, hogy hogyan fogjuk legyőzni a démonait, nem tudom hogyan érjem el, hogy ne vagdossa magát.
A gyűrűt nézegetve már most imádom. Mindig rá fog emlékeztetni, őszintén nagyon tetszik. Fogalmam sincs mibe kerülhetett, és nem is fogom megkérdezni. De az biztos, hogy nagyon fogok rá vigyázni! A barátnőim is csak ezt látják Dimitriben, a jóképű orvost… az egyik még azt is megjegyezte, hogy tele lehet pénzzel. Kit érdekel a pénz?! Kit érdekel, hogy mije van vagy mije nincs? Én úgy szeretem ahogy van, önmagáért. Ha egy papírdobozban élne, akkor is épp így szeretném. Vagy még jobban.
A muffin szemmel láthatóan első próbálkozás. A tészta nem egyenletes és kicsit talán túl is sült, ezt már ránézésre meg tudom mondani. De azért majd meg fogom kóstolni, csak nem most. Akkora a gyomrom mint egy gombos tű feje.
Ahogy vissza megyünk, engem már el is sodor a tömeg, a barátnők hada akik mind máris az ujjamat nézik, a gyűrűt, faggatnak, hogy ezt mióta terveztük és milyen ruhám lesz, mi lesz a menü az esküvőn, milyen színű dekorációt akarok. Fogalmam sincs mit feleljek nekik, csak próbálok udvariasan mosolyogni és tűrni a tapogatásukat. Szememmel Dimitrit keresem, de látom, hogy apával beszélget. Nem akarom megzavarni, csak közelebb araszolok, hogy halljam amit beszélnek.
- Az nem kifejezés. – emeli a tekintetét a páromra. Úgy nézi ahogy az aktákat szokta amiben a bűnözők rémtettei vannak. Tudom, hogy nem kedveli, és azt is, hogy nem lesz vele kedves. De nem vívhatom meg ezt a csatát Dim helyett, neki kell bizonyítania apám felé, hogy rendes ember. Aztán még közelebb kell mennem, hogy halljam mit mond.
- Most úgy gondolod, hogy minden rendben van, azt hiszed boldog. De mi lesz ha megint problémád akad? Akkor is magára hagyod, hadd sírjon miattad? – csak döbbenten bámultam őket, még a csajok csicsergése se jutott el a tudatomig. Apa kezd messzire menni, és félek Dim be fog sokallni. Nem tudom hogyan viselné az ilyen jellegű vádakat, de nem akarom, hogy verekedés legyen. Arra semmi szükség.
- Dim! Elfáradtam, menjünk haza. – verekszem hozzá közel magam, majd hirtelen ragadom meg a kezét. Itt ma nem lesz balhé és kész!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Pént. Júl. 14, 2017 10:51 am Keletkezett az írás



-Szeretem a tejszínhabot, ahogy te készíted. *Súgtam a fülébe, ahogy öleltem magamhoz. Olyan aranyos volt, ahogy próbált elrejtőzni zavarában. Pedig semmi rossz nincs abban, amit csinálunk kettesben. Szeretjük egymást, ennek az is része, hogy olykor... vagy inkább gyakrabban, egymáséi leszünk. És a múlt éjjel után kíváncsivá tett, hogy vajon még miket tudhat. Na persze ő nem az a fajta, akitől ezt így megkérdezném, hanem majd szépen kitapasztaljuk egymás határait.
Valószínűleg órákig is elvitatkozhatnánk azon, hogy melyikünk szeret jobban. De úgy vélem, hogy pontosan ugyanannyira szeretjük egymást. Kölcsönösen mentettük meg egymást. Most meg már talán lélegezni sem tudnánk a másik nélkül. Legalábbis nekem a tiszta oxigént jelenti az, ha csak ránézek. Feltöltődök és értelmet kap az eddig céltalan életem. Ezt sokan nem is érthetik igazán.
Tetszik, ahogy nézegeti a gyűrűt. Nagyon izgultam, hogy tetszik-e majd neki. Én úgy gondoltam, hogy az ő vidám természetéhez a sárga gyémánt megy és úgy tűnik, hogy eltaláltam. Sokkal drágábbat is megvettem volna én, de ez fogott meg igazán. Soha nem rejtettem véka alá Sammy előtt, hogy van pénzem, de ő soha nem is törődött ezzel. Eddig egyedül éltem, nem volt mire költenem. Viszont azt elhatároztam, hogy őt sok mindennel fogom meglepni az életünkben. Lehet néha be is sokall majd vele. De megérdemli az ilyesmiket. Tudom, hogy Sam barátnői mit gondolnak rólam, elég csak rájuk néznem. Mindig akkor kapják csak el a pillantásukat rólam. Sejtem, hogy csak a pénzt látják bennem. De vajon, akkor is ennyire odáig lennének értem, amikor valakit a falhoz vágok egy rossz szóért vagy amikor éppen vagdosom magam. Akkor is olyan jónak tartanának, amikor meglátnák a sebhelyes hátam? Ők csak arra mennek rá, hogy orvos vagyok és biztos gazdag... ennyi... Utálom az ilyen felszínességet.
Odabent Sammy elsodródott mellőlem, én pedig az apjával találtam magát szembe. Tudtam, hogy nem kedvel, amit egyfelől meg is értek. És hát ki is mondta. De én álltam a tekintetét, nem néztem félre. Nem futamodhatok meg, ez az én harcom lesz. De amikor azokat kimondta... ha nem róla lenne szó, akkor valószínűleg már ugrottam volna, de most visszafogtam magam.*
-Ne haragudjon, de egyáltalán nem ismer... *Már éppen folytattam volna, amikor egyszer csak Sam ott termett és a kezemet fogta. Sejtettem, hogy hallott minden egyes szót. Rávall, hogy szeretné megakadályozni a galibát. De ennek is el kell jönnie előbb-utóbb, nem kerülgethetjük a forró kását örökké. De megértem, hogy nem a megnyitón kell ezt most lerendezni.*
-Rendben, nyuszifül! Odakint megvárlak! *Egy puszit adtam az arcára, hogy tényleg értse, nincs semmi baj. Egy pár pillanatig még az apjára emeltem a tekintetem, aztán kimentem az autóhoz és nekidőlve vártam Sammy-t. Biztos van pár dolga még, hogy eljön előbb a megnyitóról. Az én fejem meg zsongott. Vajon valaha leszek elég jó? Az apámnak nem voltam az.. és úgy tűnik Sammy apjának sem leszek az soha. Talán mégsem volt igaza Sam-nek és nem érek semmit. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a leendő apósom véleményével. A baj, hogy nem ismer. Ahányszor találkoztunk, mindig csak a kínos csend volt és vizslatott azzal a vesémbe látó tekintetével. Értem én, hogy a legjobbat akarja a lányának, hogy félti, mert nem éppen jó dolgok történtek vele... De ha kicsit is kinyitná a szemét, akkor látná, hogy mit tettem a lányával, mintha kicserélték volna. Igen, az utóbbi pár hét döcögős volt, de semelyik kapcsolat sem mentes a hullámvölgyektől. De tegnap megbeszéltük a dolgokat Sammy-vel, most fordítva lesz és ő lesz, aki nekem segít....*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Júl. 15, 2017 5:26 pm Keletkezett az írás



- Naaa! – mormolom halkan, és arcom a vállához dörzsölöm, úgy elszégyellem magam. Én nem tudok beszélni az ilyesmiről, én nem tudok… nekem ez az egész dolog köztünk még annyira új, nem is tudom hogyan kezeljem. Szeretem, és szeretek vele lenni, szeretem amikor elborítja azokat a szomorú, csodálatos barna szemeket az a sötét fény. De nem tudok ilyen könnyedén beszélni ezekről a dolgokról mint ő, nekem ez az első kapcsolatom az életben. Soha nem szeretett még senki, én sem szerettem senkit, nem tudom hogyan működnek ezek a dolgok. Az elmúlt hetekben nem is találkoztunk, és én végig azon rágtam magam, hogy valamit elrontottam, vagy ő sem más mint a többi. Azt hittem, hogy miután megkapott már elege is lett belőlem, nem voltam már érdekes. Buta voltam, tudom, de álmomban sem gondoltam, hogy miért kerül engem. A legvadabb rémálmomban sem hittem volna, hogy miért zárt ki az életéből. Remélem, hogy már túl vagyunk azon a dolgon.
Erre gondolok, ahogy a gyűrűt nézegetem. Szerintem azért kért meg, mert belül valahol fél, hogy amiért már tudom a titkait, és tudom milyen mélyen van a gödörben majd elhagyom. Emiatt fölösleges volt megkérnie a kezemet, sosem hagyom magára, mostantól még ha kéri akkor sem. Majd beszélek vele erről, de nem most, nem akarom elrontani ezt az estét.
Amikor bemegyünk, engem elsodornak a lányok. Igazából nem a barátaim, régen haverkodtam velük még mielőtt… hát, tudjuk mi előtt. Aztán rájöttem, hogy szörnyen felszinesek, gonoszak és számítók, de nem akartam összeveszni velük. Anya szerint kellenek olyan emberek akikkel leülhetsz néha beszélgetni. Persze bánt, hogy Dimitriben csak a pénzes zsákot látják, meg a szexi pasit. Én a gyönyörű szemeibe, varázslatos mosolyába és a végtelenül odaadó és türelmes természetébe szerettem bele. Imádom amikor kimondja a nevem, de igazából bármit mondhat, még tíz év után is van a beszédében egy furcsa zönge, az orosz akcentus ami szerintem soha nem is fog elmúlni. Nem venni észre olyan nagyon, nem zavaró, inkább kedves kis apróság ami kerek egésszé teszi őt.
Látom és hallom, hogy vitáznak apával. Nem akartam balhét, de hát ezek a fiúk már csak ilyenek. Apa igazságtalan vele, fogalma sincs arról, hogy miért nem találkozott velem. Nem tudhat semmit, mert nem mondtam el, hogy mi történt vele kiskorában. Fáj, hogy bántják egymást, főleg apa Dimitrit. Megfogom Dim kezét és megpróbálom menteni a menthetőt pedig már látom, hogy apa nyitná a száját, hogy válaszoljon neki.
- Oké. Várj meg kint, mindjárt megyek. – halványan elmosolyodok amikor megpuszil, de még látom a haragos pillantását. Nem lesz egyszerű. Talán még hallja a párom a mondandóm elejét amit apámhoz intézek. Imádom, ő a legjobb apa a világon, és örökké hálás leszek amiért ennyire fantasztikus, de nem fogom hagyni, hogy bántsa a vőlegényemet. Még ha csak szavakkal is, akkor sem.
- Kérlek szépen, ne mondj neki ilyeneket. Tudja ő is, hogy elrontotta, de igyekszik és én nagyon szeretem. – látom apa kétkedő arcát, de azért folytatom miközben nagyon lassan haladunk a kijárat felé. – Hidd el, rendes ember, ezerszer rendesebb mint amilyennek gondolod. Majd megismered és…
- Sammy, nem. – vág a szavamba, és a fejét csóválja. Mintha megütött volna, úgy kerekednek el a szemeim.
- Kérlek. Nagyon szeretem. – gyűlnek a krokodil könnyek a szemeimben. Megint megrázza a fejét, és látom ahogy megfeszül az állkapcsa. Eltol magától, és én legszívesebben kirohannék Dimitrihez, de apa nem engedi. Mindent tönkretesz!
- Majd én beszélek vele, te itt maradsz bent. – kővé dermedve állok, de nem tudok ellenkezni. Ezt tényleg most akarják rendezni?!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szomb. Júl. 15, 2017 10:29 pm Keletkezett az írás



*Olyan aranyos, ahogy zavarba jön. Tudom, hogy nála még nem úgy működik a dolog. Nem is várom el tőle, hogy azonnal tudjon róla beszélni tabuk nélkül, hisz még csak kétszer voltunk együtt. Ez neki annyira új és ijesztő lehet. Nem mintha én annyit beszélnék róla. A kórházban sem kapcsolódtam be abba soha, amikor a srácok kibeszélték, hogy a párjukkal mikor és hogyan. Mindig is azt gondoltam rá, hogy ez a mi saját magánügyünk. Meg úgy lekicsinyíti a nőket ez az egész, hogy kibeszélik őket. Én ezt soha nem tudnám megtenni. Sammy-vel meg pláne. Nekem már az tökéletesen elég, hogy itt van nekem még akkor is, hogy úgy eltűntem. Igen, jobb lett volna, ha felhívom, hogy mi a szitu, miért akarom, hogy ne találkozzunk. Sőt, még azt is fel kellett dolgoznia, hogy mit teszek magammal már réges-régen. Remélem megértette, hogy az nem az ő hibája, soha nem is volt az. De tartom azt, hogy azon leszek, hogy többet ne vagdaljam magam. Nehéz lesz, de rajta leszek. Annyi év beidegződését nehéz legyőzni.
Csak mosolygok azon, ahogy a lányok odabent körbeveszik. Látom rajta ugyan, hogy valahogy nem őszinte a mosolya. Valószínűsítem, hogy azért, amiért a barátnői csak egy darab húsnak néznek engem. Ugyan ezt ő soha nem mondta nekem, de ismerem már ennyire az embereket. Emberekkel dolgozom, ismerem már az apró rezdüléseket. De azért jó, hogy vannak körülötte barátnők (nevezzük így őket), akikkel lehet beszélgetni és talán olykor tud találkozni velük, valami közös programot csinálhatnak. Nem szeretném, ha annyira magába forduló lenne, mint amilyen én vagyok.
Én nekem most pedig maradt Sammy apja. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet, de nem akartam ezt a mai napot elrontani. Mégis olyat mondott, amiről semmit nem tud. De a jó természetemhez híven visszaszóltam és csak azon múlott, hogy nem folytattam, hogy Sam közbelépett. Kifelé menet még hallottam a mondandója elejét, de nem hallgatóztam, odakint várakoztam.
De ami ezután következett, azt ma a hátam közepére sem kívántam. Sammy helyett az apja jelent meg és tartott felém. Éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű, sőt! Kiabálás tuti lesz, de remélhetőleg tovább nem fog fajulni.*
-Ha tényleg el akarja rontani Sam napját, akkor hajrá! Nem kívánok olyanról vitázni, amiről semmit sem tud! *Néztem rá komolyan, amikor odaért hozzám. Láttam rajta, hogy elhatározta, hogy nem kedvel. Csak az alapján ítél meg, hogy volt egy kis hullámvölgy a kapcsolatunkban. De álltam a tekintetét, nem néztem félre, nem fogok megfutamodni.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Júl. 17, 2017 1:03 am Keletkezett az írás



A „barátnőim” és én tényleg sok dologban különbözünk. Nekik Dim olyan mint egy jó parti, egy doki aki talán egyszer főorvos lesz és aki mellett az élet ha akarják akkor láblógatásról szól. Többen mondták, hogy nem értik miért akarok dolgozni. Mert nekem ő nem egy jóképű pénzeszsák, azért. Sosem terhelném azzal még én is, hogy neki kell eltartania. Dolgozni fogok és mindig keresni fogok annyi pénzt amennyibe kerülnek a hóbortjaim és a létezésem. Sose használnám őt ki, ellentétben a „barátnőimmel”.
Ahogy engem megrohamoznak, látom, hogy sokan mohó szemekkel bámulják a páromat. Van aki még kelleti is magát neki, amikor elmegy mellette, de nem leszek ilyesmitől féltékeny. Miért ne bíznék benne? Sosem adott rá okot, hogy féltékeny legyek egy kicsit is. Tudom milyen nehezen nyílik meg másoknak, már csak ezért is így gondolom.
Aztán amikor apával vitáznak, kicsit szomorú leszek. Nem hiszem el, hogy tényleg ez a legjobb megoldás, hogy most itt tépjék egymás haját. Apát se értem, hogy miért éppen ma kellett belekötnie Dimitribe. Az, hogy a doki úgy reagált ahogy, azon nem lepődök meg elvégre nehezen kezeli az indulatait. Próbálok tenni valamit, de csak tovább romlik a helyzet, és nekem bent kell maradnom, apa meg elindul kifelé, Dim felé.
Egy darabig figyeltem őket, de a zárt ajtó miatt egyrészt nem hallottam semmit. A kézmozdulataikból láttam, hogy vitáznak valamin, és csak remélni tudtam, hogy nem lesz verekedés a dologból. Másrészt láttam, hogy a vendégek is hiányolnak. Kerestek engem, így visszamentem és próbáltam jó házigazda lenni. Nem tudom meddig vitáztak a ház előtt, de mikor kinéztem az ablakon már nem voltak sehol. Én csak vártam és vártam… a vendégek lassanként elmentek. Néhányan kérdezték Dim hová tűnt, azt mondtam másnap dolgoznia kell és korán kel. Apát is keresték, róla azt mondtam nem érzi jól magát.
Már az összes vendég elment, csak anya meg én maradtunk, vártuk a marakodó férfiakat. Bekapcsoltam a mese sarokban a tévét, és a Némó nyomában-t kezdtem el nézni. Elnyomott az álom, arra riadtam fel, hogy anya egy puszit ad nekem, és azt mondja ők indulnak haza, Dimitri is nemsokára itt lesz. Majd anya hozzá teszi, hogy már itt is van, épp most parkol.
- Oké. Hagyjátok nyitva neki az ajtót. – mormolom félálomban, és felülök, dörzsölöm a szemeimet. Még jó, hogy ilyen puha szőnyeget választottam ide! Valahogy összeszedem magam, de még a szőnyegen kuporgok, próbálok ébredezni amikor megpillantom őt az ajtóban.
- Hé…! – mosolyodok el, és nyújtom felé a kezem – Teszteltem neked a mese sarkot. Elég puha lett.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Júl. 17, 2017 9:11 pm Keletkezett az írás



*Őszintén szólva nem esett volna nehezemre, hogy élete végéig eltartsam Sammy-t, magamat és a netán majd a születendő gyerekeink, ha lesznek. Erről sem beszéltünk még soha, hogy legyen-e gyerekünk majd a jövőben. Bár amikor ma Lisát pátyolgattam egy kis ideig, akkor nem tűnt olyan lehetetlennek, hogy egyszer apa legyek. Persze tudom, hogy a gyereknevelés nem ennyiből áll. Féltem attól, hogy egyszer megkérdezné a gyerekünk, hogy mik azok a sebhelyek a hátamon és a karomon... Mit tudnék arra mondani? Hogy az apám ennyire szeretett? Mit hinne? Hogy majd én is azt teszem vele? Nem volt apamintám, így tartok tőle... de nem lehetetlen, ezt gondolom.
Elmegy mellettem néhány lány, aki Sammy körül szokott legyeskedni és bizony mindegyik úgy illegette magát, hogy majdnem rosszul lettem tőle. Mit hisz? Hogy majd dobom Sam-et, akit az életemnél is jobban szeretek? Hogy egy felületes cicababát akarok csak? Szóval rájuk sem néztem. Én inkább a néhány ember helyeslő vállveregetését élveztem.
Ami utána következett azt már nem annyira. Szembetaláltam magam Sammy apjával és hiába minden próbálkozás, nem Sam volt, aki kijött utánam, hanem az apja. Elég szép szóváltás kerekedett köztünk már odakint. Próbáltam higgadt maradni a párom kedvéért, de amikor azt vágta a fejemhez az apja, hogy megöltem a lányát a műtőasztalon, akkor elkattant az agyam. Szerinte én nem rágtam magamat ez miatt egyfolytában? Ha akkor nem jön vissza Sam, akkor utánamentem volna, ebben olyan biztos vagyok, mint ahogy itt állok vele szemben.
Csak akkor vett vissza, amikor azt szűrtem a fogaim között, hogy ő sem különb az én apámtól. Talán látta rajtam, hogy nem éppen bókból mondom ezt. Sőt, egy támadásra kész oroszlán voltam inkább. Akkor csak állt velem szemben és nagy szemekkel nézett, mintha egy csapásra eltűnt volna minden indulat belőle. Kijelentette, hogy el kell vele mennem valahova inni egyet. Semmi kedvem nem volt ehhez ezek után, de megtettem, mert különbnek éreztem magamat.
Végül egy kis kocsmában kötöttünk ki. Ő whisky-t ivott, mint ahogy egy jó írhez illik, én pedig vodkáztam. Néhány adag után mindjárt nyugodtabban tudtunk egymáshoz szólni. Első körben megkérte, hogy tegezzem, ami furcsa volt, de belementem. Elbeszélgettünk az ír gyökereiről, a szokásairól és ugyanígy az orosz szokásokról. És eljött a pillanat, amikor szóba került az iránta érzett ellenszenvem. Még enyhén ittasan is haboztam, ez a téma túl mélyen érint. De még egy húzásnyi vodka után elmeséltem a történetemet. Beszéltem neki arról hogyan verte anyámat és arról is, hogy mi történt akkor nyolc éves koromban. Akkora szemekkel nézett rám...és láttam a döbbenetet a szemében. Ő nem tudta elképzelni, hogy egy apa ilyet tehet a saját vérével. Még az ingemet is felhúztam a  hátamon, hogy saját szemével lássa az ékes bizonyítékát az égés nyomokat és a szíjnak a nyomait. Alig volt olyan hely a hátamon, ahol ne lett volna egy heg. Végül pedig elmondtam, hogy a karomon is vannak hegek, amiket magamnak okoztam. Csak hümmögött rá. Elmondtam neki, hogy azért löktem el Sammy-t magamtól, mert meg akartam kímélni attól, hogy olyan mélyen lásson a gödörben. Azt is bevallottam neki, hogy már tudom, hogy Sam nélkül nem fog menni a gyógyulás. Hibáztam, igen... de mindennél jobban szeretem a lányát.
Nem tudom mennyit voltunk el és mennyit ittunk, de még vissza is kellett vezetnem a kávézóhoz. Olyan lassan vezettem, hogy egy csiga is megelőzött volna minket. Így is kész csoda volt, hogy nem mentem neki semminek. Parkolás is elég furcsára sikeredett. De nem érdekelt. Hát elég nehezen mentem fel a pár lépcsőfokon a bejárathoz.. De amikor bent megláttam Sammy-t, hatalmas vigyor terült el a képemen. Megfogtam a felém nyújtott kezét és felhúztam magamhoz. Elég viccesre sikerült, mert az egyensúly érzékem..hááát...mondjuk úgy, hogy majdnem felborultam a mozdulat közben. De valahogy csak sikerült és szorosan öleltem magamhoz a menyasszonyomat.*
-Olyan szép vagy...nagyon szeretlek... *Muszáj volt megcsókolnom. Közben fel sem tűnt nekem, hogy oroszul beszéltem hozzá. Annyira nagyon szeretem... Tudnia kell. Bár a beszédem hát elég furcsa volt, néha összeakadt a nyelvem is valahogy. De vele akarok lenni.*
-Táncoljunk... *Vigyorogtam rá. Most meg már ismét angolul szólaltam meg. Fel sem tűnt jelenlegi állapotomban, hogy hol így, hol úgy beszélek. Egy biztos. Józanul eszembe sem jutott volna ez, mert botlábam van. Most mégis zene nélkül is valami eszement hülye módon kezdtem lépegetni, magam után húzva őt.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Júl. 17, 2017 10:28 pm Keletkezett az írás



Rossz volt látni, még az ablakon át is, hogy veszekednek. Az a két férfi, akit legjobban szeretek és akik közül képtelenség lenne választani… minden jel arra utal, hogy a legenyhébb kifejezéssel is gyűlölik egymást. Nem jó ez így. Nem akarok választani közülük mert ha megteszem, az egyiket örökre elveszítem. Mindegy, hogy kit választanék, csak rossz döntés születhetne mert a másik… a másik életem végéig hiányozna. Imádom az apámat, ő volt mindig is az én hősöm. A nyomozásai során több száz bűnözőt, gyilkosokat csukatott le, és mindig mellettem állt, a legsötétebb pillanatokban is. És Dim? Fogalmam sincs mi babonázott meg, hogy mi az ami benne van és ami nem ereszt már talán soha sem. Ez a borongós, szomorú szempár? Vagy az őszintesége, türelme, végtelenül nagy szíve, esetleg a zárkózottsága? Nem tudom. De az biztos, hogy nem véletlenül szerettem belé, és eszemben sincs elengedni.
Mikor a vendégek már elmentek, anyával összeszedtük a poharakat, tányérokat és bepakoltuk őket a mosogatógépekbe. A sütemények a hűtőkben pihentek, de holnap már nem lehet eladni őket. Egyeztettem is ez ügyben a környékbeli ingyen konyhákkal, árvaházakkal, család segítő központokkal akik a nehéz sorsú gyerekeknek, szegény családoknak segítenek. Minden nap záráskor, előre meghatározott rend szerint – minden nap máshová - a megmaradt süteményt elszállítjuk nekik. Nem szeretném, ha kárba menne, hiszen finom, nincs semmi baja. A szabály viszont szabály, másnap reggel már ki kellene dobni, ahhoz pedig nincs szívem. Örömmel fogadták a felajánlást, én pedig örömmel adom nekik a süteményt. Anya kinevetett de szeretetből, és azt mondta biztos majd mindig több édességet csinálok, csak azért, hogy legyen maradék és elvihessem. Valószínűleg így is lesz. Erről még nem beszéltem Dimitrivel, de remélem támogatni fog benne.
Amikor már elpakoltunk, leültem a mese sarokba, gondolkodni, várakozni. El is nyomott a fáradtság, és szinte azonnal amint behunytam a szemeim, furcsa álmot láttam. A parton sétáltam, egyik kezemben egy homokozó vödröt vittem, tele vízzel, az alján néhány kagylóval és egy aprócska rákkal, vállamon egy strand táska amiben a papucsaink voltak, a másik kezemben egy kislány kezét szorongattam. A csöppség mezítláb igyekezett tartani a lépést velem és Dimitrivel, aki a másik kezét fogta, és időről időre azt kiáltotta „Hopp hopp! Hoppá!” mire mi a magasba lendítettük, ő pedig nagyokat kacagott. A sós szellő kellemes volt és friss, mint Dimitri illata, amikor pedig felemelte a kislányt és a nyakába ültette, szinte elolvadtam a látványtól. A kislány arcát nem láttam, nem emlékszem rá. Anya puszija ébresztett fel, rántott ki ebből a gyönyörű tengerparti jelenetből.
Álmosan dörzsölgettem még akkor is a szemeim, amikor Dimitri már előttem állt. Egy árva mukkot se értettem abból amit mondott, mert bizony az ajtótól idáig dünnyögött valamit. Kellene hozzá egy szótár! Nagyon vigyorogtam amikor felhúzott, és kevésen múlt, hogy nem estünk el mindketten. Adtam neki egy puszit, messzire bűzlött a vodkától, de nem zavart. Sejtettem, hogy ilyen vagy még ennél is rosszabb állapotban kapom vissza. Szorosan öleltem, a hátát simogattam. Nem értettem, hogy mit akar mondani, de azt tudtam, hogy valami kedves dolog lehet, a szemein láttam.
- Most, táncoljunk? – kérdezem miközben igyekszem a fejében lévő zene dallamára billegni. – Mesélj, milyen estéd volt dr. Grigorenko? Megkóstoltad a finom ír whiskyt is, hogy apám nyugodtan alhasson, vagy maradtál a vodkánál? – oldalra biccentem a fejem, és hagyom, hogy rám támaszkodjon. Szerintem önerőből nem jutna el a kapuig se! Nem is értem apa hogy hagyhatta vezetni, hacsak nem ő még rosszabb állapotban volt. Valószínűleg egymást itták az asztal alá. A pult felé terelgetem magunkat, és felkapok két üveg vizet.
- Cicám, nem akarsz kimenni a teraszra kicsit levegőzni?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Júl. 17, 2017 11:57 pm Keletkezett az írás



*Tudtam, hogy Sam soha nem tudna választani, ha odáig fajulna a helyzet. Éppen ezért próbáltam kicsit nyitni az apja felé, még ha olyan ellenségesen is állt hozzám. Azt hiszem egy riválist látott bennem, aki el akarja venni tőle az ő egyetlen kicsi lánykáját. De ha kinyitná a szemét, akkor látná, hogy a lánya is pontosan ugyanannyira ragaszkodik hozzám, mint én ő hozzá. Nem is tudnám elvárni a páromtól, hogy választania kelljen az apja és köztem. Legszívesebben elmondanám neki, hogy inkább azt vegye észre milyen fantasztikus lánya van. Olyan nagy a szíve és a lelke, hogy azt én soha nem fogom megérdemelni. Hogy, amikor először megláttam a hosszú, göndör vörös haját a rendelőmben, szinte viszketett a tenyerem, hogy megsimogassam. Hogy amikor megláttam a kartonjában, hogy mi történt vele, azonnal megöleltem volna és puszta kézzel öltem volna meg azt, aki ezt tette vele. Hogy csak Sammy képes arra, hogy néhány szóval lenyugtasson, amikor másnak a szavai el sem jutnak az agyamig. Hogy olyan nyugalommal kezelte a tegnapi helyzetemet, pedig más sikítozva rohant volna el, amikor meglátta a vércsíkot a karomból szivárogni... De az a baj, hogy még ezek után sem biztos, hogy megértené mit érzek a leendő feleségem iránt.
Mégis valahogy sikerült elbeszélgetnem vele, ami a mérhetetlen alkoholnak volt köszönhető csak. Máskülönben még biztos nem mondtam volna el neki azt, amit rajtam kívül csak Sam tud. Talán az apja ezek után másként áll hozzám. Nyomozó volt, tudhatja mit tesz egy gyerekkel az, ami velem történt. Nem tartanék itt, ha nem ismerem meg a lányát.
A lányát, akit most botladozva húztam fel magamhoz. Határozottan tudomására akarom juttatni, hogy szeretem. Ezért el is mondom neki. A mosolya pedig határozottan arról árulkodik, hogy érti, ez pedig még jobban arra ösztönöz, hogy még jobban vigyorogjak.*
-Fergeteges...azt hiszem megittam egy hordó vodkát... Apád azt mondta, hogy ő tud csak igazi...izét...whiskyt hozni. *Vigyorogtam szélesen és még mindig nem tűnt fel, hogy félig oroszul beszéltem. A fejemben teljesen úgy tűnt, hogy egy nyelven mondom.
Táncolni akartam vele arra a ritmusra, amit a fejemben hallottam. Magamhoz ölelni és ringatózni... Ami inkább volt valami vicces botladozás a részemről. Mivel nagyrészt már Sammy-re támaszkodtam, hagytam, hogy a pult felé irányítson minket.*
-Van itt elég levegő... *Vigyorogva támaszkodtam meg a pulton két oldalt mellette és a nyakába csókoltam. Annyira nagyon szeretem és ezt tudnia kell. Oroszul egyfolytában azt ecseteltem neki, hogy olyan szép, okos, kedves, jószívű és mennyire szeretem.*
-Inkább éhes vagyok... egy kis tejszínhabra! *Közben huncut mosoly közepette simítottam végig a testén, ameddig csak elértem. Ezt már azt hiszem angolul mondtam neki és nagy, könyörgő szemekkel néztem rá, mint aki csak egy kocka csokit kért volna. De most őt akartam minden formában. Annyira szeretem minden porcikáját, hogy így is éreztetni akarom vele.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Júl. 18, 2017 9:39 pm Keletkezett az írás




Olyan szép volt az az álom. Nem tudom, hogy valaha is valóra válhat-e. Talán nekünk nincsen az megírva, hogy gyerekünk legyen. Talán sosem lesz, és majd más tölti be a helyét az életünkben. A kutyák, sütemény, a munkánk, és mi egymásnak. Nem tudom készen állok-e arra, hogy már most lemondjak arról, hogy gyerekem legyen, de nem tudom Dimitri mit gondol erről az egészről, akar-e valaha is egy babát vagy sem. Azt sem tudom, hogy én akarok-e majd. Az biztos, hogy ha mégis úgy alakulna, hogy kettesben maradunk, én megpróbálom majd úgy szeretni őt, hogy kárpótoljam mindenért, feledtessem vele azt az űrt.
Ahogy elnézem őt, amint befelé támolyog mosolyognom kell. Sosem láttam még, hogy ivott volna, nem tudom milyen mennyiségű szeszt vedeltek, hogy ilyen állapotba került. De mókás volt, határozottan kedélyes, mosolygós. Még a szemei is vidáman és boldogan csillantak bár egy kissé zavartnak tűnt a tekintete. Anya is csak mosolygott, elköszönt tőlünk és bezárta maga mögött az ajtót. Amikor felhúz magához, érzem, hogy most az egyszer én leszek az, aki gondoskodik a másikról, én leszek az erősebb és az ügyesebb. Kizárt dolog, hogy valahogyan haza cincáljam, nem is akarom. Majd alszunk az irodában, van ott egy kis kanapé. Nem nagy, de egy éjszakára bőven megteszi.
Csak szavakat értek abból amit mond, a többit nekem kell összerakni. Szerintem az a mondandója lényege, hogy nagyon részeg.
- Máskor kösd fel a gatyád, ha apával mész italozni, és soha ne engedd el a poharadat. – emlékszem, egyszer Cornelius kuzin írországból eljött hozzánk látogatóba. Nem kifejezés, hogy sikerült leitatni, konkrétan az asztal alól szedtük elő szerencsétlent mert apa gondosan mindig tele töltötte a poharát. Így jár aki nem tartja szem előtt a poharat, az bizony csúnyán seggre tud ülni.
Mondjuk úgy, hogy táncikálunk. Billegünk össze-vissza, egy képtelen dallamra ami hol gyors hol lassabb, miközben én leginkább csak próbálom megtartani a kedvesem, hogy ne essen pofára a placc közepén. Azt hittem a pultnál jobb lesz, ott egy kicsit majd egy irányba áll a feje, de tévedtem.
- Dimitri… - mormolom kissé szigorúan, de hagyom, hogy a nyakamba csókoljon. Nem tudom, bízok benne de annyira azért nem, hogy amikor részeg olyankor is hagyjam, hogy akármit tegyen velem. A menyasszonya vagyok, de azért mindent még mindig nem engedek meg neki. Egy dolog a bizalom a betegség pedig egy másik. Hiába is mormol oroszul mindenfélét a nyakamba, feszült lettem.
Aztán ahogy rám néz, és azt mondja tejszínhabot akar… lehetetlen haragudni rá. Csak komolyan nézek a szemeibe, mint egy anya az engedetlen gyerekre, aki mindig a tűzzel akar játszani. Az egyik palack vizet felé nyújtom, és kissé anyáskodó hangnemben adom ki neki az utasítást.
- Idd ezt meg, addig szó sem lehet tejszínhabról. Én addig bezárok. – a mondandóm végére egy kis mosolyt azért megengedek magamnak. Talán az a fél liter víz elég lesz ahhoz, hogy bízzak benne, és kicsit tisztuljon a feje. Nem tudom milyen, amikor részeg. Most aranyosnak tűnik, de mi van ha…
Nem.
Dimitriről van szó, ő még akkor se lenne képes engem bántani, ha pisztolyt szorítanának a homlokához. Meg kell benne bíznom, talán ez is egy próbatétel amit ki kell állnunk. Gondosan bezárom az ajtókat, de előbb még a hűtőhöz megyek, és egy nagy flakon tejszínhabbal térek vissza hozzá.
- Azt hiszem, most már visszatérhetünk arra a tejszínhab témára. Mit gondolsz?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szer. Júl. 19, 2017 11:06 am Keletkezett az írás



*Mosolygott, amikor beléptem. Az a gyönyörű mosolya, amitől minden egyes alkalommal képes lennék menten elolvadni. A mosolya az, ami mindig képes jobb kedvre deríteni. Most is felragyogtak a szemeim, amikor rám mosolygott. Már attól boldog vagyok, hogy ismét láthatom. Mindig azt érzem, hogy nem vagyok egész, amikor nincs velem. A levegőt jelenti nekem ő. Annyira szeretem és ezt tudnia is kell. Felhúzom magamhoz és úgy ölelgetem, mintha az életem múlna rajtam. Persze közben azon is igyekeznem kell, hogy ne boruljak fel nyomban. Sammy azonban ott van és vigyáz rám. Én próbálom a fejemben szóló dallamra vezetgetni, miközben ő tart, hogy ne a padlót nyaljam fel. Most az egyszer ő volt az, aki megfontoltabb.
A pultnál rögtön letámadtam. Nem engedtem semerre mozdulni, hanem a nyakát csókolgattam. Nem tehetek róla, vonz a kecses nyaka. Meg talán titkon azt remélem, hogy benne is elkezd éledezni az a vágy, ami bennem is felütötte a fejét, amikor megláttam ide belépve az imént. Nem is tudja magáról, hogy milyen szél és vonzó, megbabonáz. Talán nem is bánom, hogy annyit ittam, mert így csak még jobban érzem azt a szerelmet, ami olyan kellemes érzéssel tölt el amúgyis.*
-Igenis! *Ragyog fel a szemem, ahogy a kezembe adja a vizet. Őt nézem, ahogy zár, miközben próbálom az üveget a számhoz emelni. Hát az első próbálkozásra a víz egy része az ingemre löttyent, de másodikra valahogy csak sikerült. Úgy ittam meg, mintha az életet jelentené. Bár lehet csak az az ok, hogy kilátásba helyezte, hogy... nos a tejszínhabot, ha megiszom. Így mint egy jó kisgyerek engedelmeskedtem. Diadalittasan tettem le a pultra az üres üveget, hogy milyen jól csináltam, mert megittam.*
-Annyira szeretlek! *Öleltem ismét magamhoz, ahogy visszatért hozzám. Nem haboztam sokáig, csak megcsókoltam egyszer, kétszer és még ki tudja hányszor. Jelenlegi állapotomban az sem érdekelt hol vagyunk. Máskor lehet zavart volna, de most nem. Egyszerűen felemeltem és a pultra ültettem fel.*
-Tejszínhabot a tejszínhabba... *Mondtam vontatottan neki. Most még azt is megtenném, hogy róla fogyasztom el a tejszínhabot. Amúgy lehet túl visszafogott lennék ehhez, de most határozottan tetszett az ötlet. Jó, hogy a pultnál álltunk, mert így tudtam támaszkodni, miközben végig simítottam azon a testen, amit úgy imádtam. Közben az ajkait és a nyakát csókolgattam felváltva.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Júl. 26, 2017 8:27 am Keletkezett az írás



Nagyon aranyos ahogy tántorog. Sosem táncoltunk még, és talán most sem sikerült. Elég ügyetlenül billegünk, én leginkább azon vagyok, hogy ne essünk el. Átölelem és a nyakába fúrom az arcom, szimatolom az illatát ami olyan tökéletesen elvarázsol mint mindig. De érzem, hogy akármennyire is jó így, jobb lenne ha meg tudna támaszkodni valahol, valamiben.
Amikor a pulthoz érünk és megcsókol, behunyom a szemem. Még mindig olyan hihetetlen, hogy alig néhány hónapja még szinte csak egy idegen volt, egy doki a sok közül. Olyan szorosan ölelem magamhoz, amennyire csak tudom. Én is úgy szeretem ahogy ő engem. De ahogy simogat, rájövök, hogy többet akar ami kizárt, nem szeretném ha ilyen állapotban próbálkoznánk vele. És furcsa lenne itt, a kávézóban. Még otthon sem mindig tudok rendesen feloldódni, hát még nyilvános helyen… A zárással időt nyerek, hátha meggondolja magát. A víz pedig lefoglalja, anya is ezt a trükköt szokta bevetni.
- De mindet ám! – látom, hogy az első próbálkozás nem sikerült túl jól és mellé löttyent a víz, ettől vigyorognom kell. Ezért is imádom, annyira könnyű őt szeretni. Persze, nem tökéletes, de hát ki az? És ő legalább aranyosan nem tökéletes, sokan vannak akik idegesítőek és gorombák, de Dim kifejezetten jámbor. Mármint amikor épp nem durran el az agya, mert emlékszem még, hogy a vidámparkban elég volt egy rossz szó és csak úgy csattant egy fazon a falon. Láttam ám, hogy milyen büszkén tette le az üveget a pultra.
- Én is téged. – próbálom megsimogatni az arcát, de szinte máris támad, szinte már követelőzőnek tűnik a csókja. Tudom, hogy sosem bántana, és csak ez az, amibe kapaszkodok, amiért hagyom, hogy így öleljen, ilyen hevesen csókoljon meg. Amikor felemel és a pultra ültet, én is kezdem érezni amit ő. Van ebben valami furcsán izgató, hogy itt vagyunk a kávézóban. A vállait simogatom, aztán az ingét kezdem el gombolgatni, de nem éppen ráérősen. Az utolsó gombbal sehogy sem boldogulok, pedig már az agyamban csak az zakatol, hogy szeretem és akarom! Olyan nagyon akarom őt. Nem foglalkozok a hülye inggel, egyszerűen csak hozzá simulok, az oldalát cirógatom ujjaimmal.
- Tejszínhabot… tejszínhabbal. - mormolom levegőért kapkodva, mikor épp a nyakamat csókolgatja. Mit művel velem, mindig megőrülök, amikor ezt csinálja!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szomb. Júl. 29, 2017 10:39 am Keletkezett az írás



*Szeretem, annyira szeretem. Kifejezni sem tudom, hogy mennyire szeretem. De most annyira nagyon itt van bennen ez a mindent elsöprő, észveszejtően erős szerelem. És azt akarom, hogy valamit átadhassak neki ebből, meghálálhassam azt a sok jót, amit tőle kapok minden egyes nap. A suta tánc is ezt a célt szolgálta jelen ittas állapotomban. Még soha nem táncoltunk, de most próbáltam ilyen emléket is adni neki. Mondjuk sokkal jobb lesz, ha majd igazi bálba viszem el...még ha semmi tánc tudásom nincs is. Minden olyat meg kell adnom neki, amitől gyönyörűnek és különlegesnek érzi magát. Mert ő az is!
Most pedig annyira kívánom, mint eddig soha. És pont ezért vágtam bele a lehetetlennek tűnő feladatba, hogy megiszom ezt az átkozott üveg vizet. Kicsit ugyan tisztult a fejem tőle lassacskán, de koránt sem eléggé, ami talán nem is baj. Mosolyogva ültettem fel a pultra és nagy megelégedésemre benne is éledezni kezdett a vágy. Mondania sem kell. De ez nagy lépés, mert zárt ajtók mögött is nehezen oldódik még. Pedig milyen jó is lenne, ha egyszer elmondaná mit szeret. Valahol talán ezért fogom bevonni a tejszínhabunkba a tejszínhabot.
Ahogy kapkodva vetkőztetni kezd, én is őt próbálom megszabadítani minél több ruhájától. De ahogy oldalamhoz ér, felsóhajtok. Imádom a puha ujjai könnyű érintését, meg tud őríteni velük.
Szinte tépem magamról az inget. Éreznem kell hozzám simulni bársonyos bőrét. Attól mindig teljesen beindulok. Nincs ez most sem másként. Szinte falom az ajkait.*
-Most pedig... *Egy pajkos mosoly kíséretében nyúlok a flakon tejszínhab után, ma ez lesz az előjáték...

Szorosan öleltem magamhoz. Szívem majd kiugrott a helyéről, a levegőt kapkodva temettem az arcom a nyakába.*
-Nem tudnék nélküled élni... *Annyiszor érzem ezt mellette, de alig mondom ezt ki. Annyira szeretem, hogy az már fáj. És ez az érzés nagyon erős most bennem. Hogy a francba fejezhetném ki milyen szerepet tölt be az életemben. Nem elég az, hogy megkértem a kezét. Persze, vele akarom leélni az életemet, de hogy mondhatnám el neki, hogy éreztethetném ezt vele.*
-Szeretlek! *Mióta visszaérkeztem ezt hajtogatom neki, hol angolul, hol oroszul. Lehet nem szabadna nekem ennyit inni, mert megöl ez a szerelem érzése. Olyan érzésem van, mintha nem mutatnám ki teljesen mit érzek iránta. Pedig ha őszinte akarok lenni, én már nagyon régóta szeretem, már a vidámpark előtt is azt hiszem éreztem valamit iránta és utána csak még erősebb lett minden közöttünk. Kiránt a szakadékból, olyan erős...talán nem is tudja magáról. Vajon valaha képes leszek mindezt viszonozni?*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Júl. 30, 2017 11:28 am Keletkezett az írás



Dimitri határozottan aranyos ebben az állapotban. Van akiből az alkohol agressziót hoz elő vagy depressziót, de szerencsére belőle valami egész mást. Oldottabb és vidámabb, ahogy a szemeibe nézek most nem találom a megszokott szomorkás csillanást, csak a vidámságot. Bárcsak mindig ilyen lenne! Na nem mintha azt szeretném ha alkoholista lenne, de most, hogy látom milyen amikor elengedi magát, az lett az új életcélom, hogy mindig ilyen legyen. Felszabadult, boldog, gondtalan.
A víz se sokat segített rajta, bár azt látom, hogy jóval stabilabban áll a lábán. Szép lassan engem is magával ragad a lendülete, a csókjaitól én is egy kicsit felbátorodok. Már nem érdekel, hogy a pulton ülök, és a legkevésbé sem helyes egy ilyen helyen… tejszínhabozni. Csak kuncogok, amikor végre megszabadul az ingtől, az én ruhámat szerencsére jóval könnyebb volt levenni. Még akkor is nevetgélek amikor hanyatt dőlök a pulton, ő pedig kezébe veszi a tejszínhabos flakont. Előre látom, hogy csupa ragacs leszek, de ilyesmit még sosem csináltunk. Annyi mindent kell még tanulnom, tapasztalnom, de senki mással nem élném át ezeket a pillanatokat, csak vele.

Már a gyerek sarokban pihegünk, a puha bolyhos szőnyeg kellemesen cirógatja a bőrömet ahogy fejem Dimitri mellkasán pihentetem. Még minden porcikám bizsereg, a tagjaim pedig ólom nehezek. A kisujjam se tudnám megmozdítani, miközben a fejemben gondolatok milliói cikáznak. Volt egy pillanat amikor azt hittem menten meghalok!
- Csss! – csitítgatom. Ilyesmit ne is mondjon mert megijeszt vele. Én is úgy érzem, hogy ő lett az egész életem, de nem akarom, hogy azt mondja nem tudna nélkülem élni. Olyan közel volt az a borzalmas pillanat, amikor majdnem elveszítettük egymást, hogy egészen beleborzongok a gondolatba is. Ha nem tudott volna visszahozni ott a műtőben… nem! Ilyesmire gondolni sem akarok, hogy mit tett volna magával. Felemelem a fejem, és nagyon komolyan nézek a szemébe.
- Én is szeretlek, de eszedbe se jusson ilyesmi. Ezerszer többet érsz nekem, mint bárki más, nem akarom, hogy ha velem megint véletlenül történne valami akkor te… - megrázom a fejem. – Ne is gondolj ilyesmire! – egyszer, majd talán ha megint így felönt a garatra valami miatt, meg fogom vele ígértetni, hogy nem csinál semmi őrültséget. A karján simítok végig, a hegeken és a tegnapi sérülésén amit magának okozott. Képes lenne rá, itt a bizonyíték ami megrémiszt. Inkább vissza bújok mellé, és olyan szorosan ölelem amennyire csak tudom. Vajon ilyen lesz az életünk együtt? Milyen érzés lesz minden nap mellette ébredni? Kulcsot már kaptam tőle, de nem tudom, szeretné-e, ha oda költöznék hozzá. Nem akarok a nyakára telepedni, ha nem akarja.
- Majd szorítasz nekem egy kis helyet valamelyik fiókban? – elmosolyodok, és megsimogatom a haját. – Hagyhatok ott pár ruhát nálad? – elég gyakran alszok nála ahhoz, hogy mindig egy táskában cipeljem a holmim. Egy-két póló és fehérnemű kezdetnek nem lenne rossz, kényelmesebb lenne minden.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Vas. Júl. 30, 2017 10:10 pm Keletkezett az írás



*A pultról lassacskán átkerültünk a puha szőnyeggel fedett gyerek sarokba. A hogyan az már jótékony homályba veszett, nem azzal voltam elfoglalva. Csak az számít, hogy Sammy itt fekszik a mellkasomon pihegve, miközben szorosan ölelem magamhoz. Ugyan sokat tisztult a fejem, de nem tudnék megmozdulni azt hiszem. Olyan kellemes fáradtság vett erőt rajtam, de nem hagytam magamat elaludni. Minden egyes pillanatot ki akarok élvezni vele ebben az erőteljes szerelem érzésben.
És ki is mondtam neki végül, amit éreztem. Ő nyugtatni próbált, akár egy kisgyereket, de egyszer már majdnem elvesztettem... pedig akkor még úgy igazából talán nem is voltunk együtt vagy mégis? Nem is tudom. De már akkor is az volt az első gondolatom, hogy utána megyek.*
-Nem bírnám ki... *Suttogtam neki halkan. Nem, határozottan nem bírnám ki, ha megint történne vele valami. Nem tudom nélküle elképzelni az életem és nem is akarom. Ő nekem a tiszta oxigén. Ő tart a felszínen. Ő nem engedi, hogy többet elhatalmasodjon rajtam a depresszió. Ő az, aki képes szembe szállni a múltam árnyaival. Nélküle semmi vagyok.
De inkább próbálok nem gondolni erre. Nem, nem fogom elveszíteni. Közös jövőnk lesz. Együtt fogunk élni, összeházasodunk és talán gyerekeink lesznek valamikor. Igen, ilyen jövőt akarok vele. Szorosan ölelem magamhoz, szinte észre sem veszem mennyire.*
-A menyasszonyom vagy! Az összes cuccod hozhatod! *Még hogy egy fiókot...ha kell, akkor veszek akárhány új szekrényt. Van hely bőven, hiszen egy személyre nem volt szükség sok bútorra. Őszintén szólva kíváncsi vagyok milyen lesz, ha élet költözik a lakásomba ilyen sok év után. *
-Azt hiszem...lehet be kéne valahova vackolnunk...mert kezdek fáradni. *Vallom be neki a nagy igazságot. Még ilyen illuminált állapotban is tudom, hogy nem itt kéne elaludnom, mert hogy engem holnap reggel még egy ágyúval sem lehet felébreszteni az is biztos... már pedig ide vendégek jönnek délelőtt. Legszívesebben nem mozdulnék, de azt hiszem muszáj lesz. Nem mondom, hogy könnyen ment, de valahogy talpra kecmeregtem és kezemet nyújtottam neki, hogy felsegítsem.*
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Sammy & Dim - A megnyitó
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: