Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Share | 
 
La Bella Italia - Franco & Angelle
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Júl. 16, 2017 12:06 am Keletkezett az írás



Már több mint egy hónapja itt voltam ebben az eldugott kis faluban az isten háta mögött amikor először rá mertem kérdezni Donna Carmelánál, hogy tud-e valamit a fiáról. Hogy van Franco? Egészséges? Nem esett valami baja? Az nem érdekelt akkor még különösebben, hogy talált-e másik „gattino”-t. Még mindig dühös voltam rá, olyan nagyon, hogy inkább nem is beszéltem senkivel sem csak pár szót naponta. Magamba fordultam és mardosott a féltékenység és a harag. Hogyne lettem volna féltékeny! Itt ezen az eldugott helyen, hét lakat alatt őrizve, a hasamban a gyerekével nekem nincsenek lehetőségeim, ellenben neki otthon… elég volt belegondolni, és máris a plafonon voltam.
Aztán egy reggel, pontosan emlékszem, hogy melyik reggel ahogy feküdtem félálomban az ágyban, furcsa motoszkálásra lettem figyelmes. Na nem a szobában, hanem a hasamban. Ott bent, valaki elkezdett kalimpálni, illetve én elkezdtem érezni őt. Mintha apró golyócskákat görgetne valaki a pocakomban, talán ehhez hasonlít az érzés. Aznap délután gördült be egy autó az udvarba, és Carlo meg Luca pattantak ki belőle. Hosszú percekig vártam, hogy utánuk kiszálljon az autóból Franco is, de nem jött felük. Eleinte dühös voltam, hogy ő is ide tolta a képét, de mikor felfogtam, hogy otthon maradt… ürességet éreztem. Carlo és Luca sokat javítottak a kedvemen. Végre lett itt pár ismerős arc akit kedvelek.
Úgy élek itt mint egy vad galamb akit egy apró kalitkába zártak. Már verdesni sem tudok a szárnyaimmal, Carmela szorosan tartja a pórázamat. Persze kedves, gondoskodik rólam, olyan mint egy túlvezérelt tyúkanyó. Olaszul tanulok, főzni tanít, kiválogatja a ruháimat, újakat vesz nekem, az orvosa három naponta megvizsgál… én mégis, egyre magányosabbnak érzem magam, és ezen a testőreim jelenléte sem segít már. Hiányzik Lupo. Akármilyen is, de hiányzik nekem. Luca vette észre, hogy egyre többször görbül sírásra a szám, és meg is kérdezte úgy három hete, hogy biztosan nem akarok-e hazamenni. De csak megráztam a fejem. Még mindig túlságosan haragszom rá.
Múlt héten egy kicsit megijedtem, akkor billent át a kapcsolatom Donna Carmelával, egyfajta anya-lánya viszonyba. Megpróbáltam felhívni Francot, de a telefonja ki volt kapcsolva amitől megijedtem, mert az a szám, még ő mondta, hogy az a szám soha nincs kikapcsolva és mindig nála van. Pánikba estem. Fájt a hasam, de annyira, hogy azt hittem nem maradunk egyben a „bambinoval”, és a Mamma azonnal kórházba vitetett, megszerezte a legjobb orvost az éjszaka közepén és végig fogta a kezem. Kiderült, hogy semmi bajom csak pihenni kell, kerülni az izgalmakat és (a Mamma legnagyobb bánatára) nem ennyit zabálni ész nélkül. Csak akkor tudatosult bennem, hogy bizony már nagyon átalakult a formám. Az új, szoknyás ruhácskákban nem éreztem annyira, de bizony már jócskán domborodott a pocak, a karom, combjaim is megvastagodtak, az arcom is kitelt. Jesszus, mint egy viziló, olyan lettem! Carmela szerint most kezdtem el jól kinézni. Persze az ő véleménye nem számít nekem igazán, mert olyan gömbölyded mint a hőn szeretett húsgombócai a spagettin.
Kétségbeejtővé vált a helyzetem, és úgy tűnt egyik csapdából a másikba estem bele ami még rosszabb volt mint Franco mellett. Sokat gondolkodok mostanában, próbálok nem aggódni és nem idegeskedni. A pöttömre koncentrálok, vele beszélgetek, ő miatta kelek fel reggel és ragasztok mosolyt az arcomra. A szokásos reggeli sétámra indultam a kertben, mert ilyenkor egy kicsit egyedül lehetek, a testőreim diszkréten lemaradnak ilyenkor, hogy magam lehessek.
- Kimegyek a kertbe Mamma! – kiabálok be a konyhába amikor felkapom a kis kosaramat, de már sietek is ki a terasz ajtón. Nagyot szippantok a kellemesen langyos levegőből, és már veszem is az irányt a gyümölcsös felé. Tegnap láttam pár csinos szeder bokrot és málnát is, azt tervezem, hogy reggelire lelegelem őket. Eleinte a szép, nagy, lédús fekete szemeket a számba dobálom, csak a nyelvemmel nyomkodom őket szét és már nyelem is, de aztán ahogy telek el az ízével, lassabban eszem, és a markomba is gyűjtök a finom bogyókból.
Egy nagy mandula fa alá ülök le, itt még árnyék van és békesség. A fű puha és zöld, a kis kosaram tele van finom málnával és szederrel, a pöttömke is ébredezik a hasamban, mocorog, egészséges… mégsem vagyok boldog. Csak nyammogok, miközben a karkötőmet piszkálom amit Franco adott nekem. Mi lesz, ha megszületik a pici? Meddig lehetek még itt úgy, hogy valakinek ne járjon el a szája? Csaknem három hónapja vagyok itt, és lassan tudnom kell a választ ezekre a kérdésekre, hogy felkészülhessek. Felkészülni, de mire? Úgy tűnik végleg kicsúszott az életem a kezemből.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Júl. 16, 2017 11:28 am Keletkezett az írás



*Amikor az ominózus veszekedés után eltűnt Angelle, azt hittem vége az életemnek. Már aznap rájöttem, hogy mit tettem vele, amikor megtaláltam azt a borítékot. Onnantól kezdve arra tettem fel minden szabadidőmet, hogy megtaláljam és ezen dolgoztak az embereim is. Nem tudtam elfogadni azt, hogy nem láthatom többé. Ahogy teltek a napok és a hetek, rájöttem valamire, visszavonhatatlanul beleszerettem abba a latino lányba. Tartottam attól, hogy késve értettem csak meg ezt az érzést. De lehetetlenség, hogy ezt ne tudja meg, még akkor is, ha soha többé nem tud nekem megbocsátani. És akkor mint egy varázsütésre kaptam a hírt, hogy megtalálták... Nme is akárhol, hanem az anyámnál. Olyan méregbe gurultam ettől, pláne, amikor megtudtam, hogy Cesare-nak is köze volt hozzá, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy laposra verjem a fivérem. Árulásnak tekintettem ezt a részükről.
De az öröm nem tarthatott sokáig, mert olyan helyzetben voltam, hogy el kellett tűnnöm egy időre, hogy megvédjem azokat, akik fontosak a számomra. Senki nem tudta hova megyek, még Cesare sem. Csak én tudtam és persze az a néhány testőr, akiket vittem magammal. Amúgy egy eldugott kanadai kisvárosba mentem. Szó szerint visszavonulva éltem. Egyedül az segített túlélni, hogy Luca rendszeresen küldte a képeket a titkosított e-mail címemre Angie-ről. Titkos feladatuk volt. Nem hívhattam és nem kereshettem személyesen a szívem hölgyét. Maga volt az éltető oxigén, hogy láthattam a képeket a szépen gömbölyödő Angelle-ről. De egyben ez volt az, ami egyre mélyebbre taszított. Képtelen voltam feldolgozni, hogy nem láthatom, nem érinthetem, nem szólhatok hozzá. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb szintekre lépett és a temérdek alkohol sem segített már, így azzal le is álltam. És talán egy még veszélyesebb anyaghoz nyúltam, a heroinhoz. Ahányszor belőttem magamnak, akkor pár órára mindig elfelejtettem azt a kínzó fájdalmat. Nem éreztem stresszt, csak a megnyugtató ürességet. Ahogy lenni szokott, szép lassú függőség is kialakult, úgy öt-hat óránként lőttem magamat. Tetszett az érzés, hogy nem érzek semmi rosszat. Egy dologra mindig figyeltem, hogy tiszta, steril tűt használjak mindig. Az embereim nem is tudtak erről. Nem kell, hogy gyengének lássanak.
Azonban sok minden mást is előre elterveztem, hogy mi lesz, ha visszatérhetek. Két dolog volt nálam mindig. Egy gyűrű és egy plüss mackó. Mindegyiket a nőnek szánom, akit szeretek. Illetve a mackót részben a születendő fiúnknak, akiről nem is tudom, hogy vajon az anyja tudja-e már, hogy mi lesz.
Egy hónapra volt tervezve a távollétem, de végül kettő lett belőle. Nem volt kérdés, hogy nem hazamegyek, hanem Olaszországba. A képek alapján pontosan tudtam, hogy nem a nagy házban vannak Nápolyban, hanem a vidéki házunkban. Nagy előnye van annak, hogy én vagyok a Capo di tutti Capi, így kérdés nélkül engedtek be a kapun. A szokásos öltönyömben érkeztem meg. Egyből az anyám és Angie keresésére indultam. Először persze anyámba futottam bele. Láttam az arcán, hogy ki van borulva azon, hogy két hosszú hónapig semmit nem tudott rólam. Még mindig bennem volt, hogy elárult, de mégis csak az anyám, szeretem. Tudom, hogy nem az a fajta, akit csak így meg lehet ölelgetni ezek után. Így csak álltam vele szemben és néztem őt. Tudtam mi fog következni, annyira ismertem már. És hát tényleg csattant is a pofon az arcomon, amit őszintén szólva nem is annyira éreztem meg. De közvetlenül utána azonnal átölelt és persze viszonoztam az ölelését. Éreztem, hogy potyognak a könnyei. Olaszul beszélt hozzám, hogy mennyire aggódott, hogy mennyire szeret. Én is olaszul válaszoltam, hogy nem volt választásom, meg akartam őket óvni és ennek ez volt az ára.
Mindennél jobban akartam volna már Angie-t látni személyesen is, de tudom, hogy ez nem így megy. Hagynom kell először, hogy az anyám kisírhassa magát és perceken keresztül ölelgethessen. Hiába vagyok már felnőtt, neki mindig a kisfia maradok.*
-Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk. *Olaszul mondtam neki halkan. Tudom, hogy érteni fogja a célzást. Akárhogy is szervezkedett a hátam mögött, attól még vigyázott azokra, akik a legfontosabban nekem a világon rajta kívül. De direkt nem siettettem anyát, mert tudom, hogy nála ezzel lehet célt érni, ha hagyjuk a maga tempójában haladni a dolgokat.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Júl. 16, 2017 12:53 pm Keletkezett az írás



Donna Carmela szeretettel fogadott, kijött elém a reptérre és már ott alaposan megölelgetett. Pár napot voltunk csak a hatalmas nápolyi házban, aztán Szicíliába vezetett az utunk hajóval, egy vidéki házba. Szép volt, régi és barátságos. Azt mondta ebben a házban nevelte a fiait, és ezt el is tudtam képzelni. A mediterrán forróság miatt a környéken sárgás fű borította a mezőket, olajfák mindenütt és szőlőtőkék. A föld színe vöröses, mint a tégla. Nem éreztem ugyan otthon magam, de a birtokon jobb volt a helyzet. Itt volt zöld fű, virágok, gyümölcsök, fák… mindent öntöztek és gondoztak. A házban takaros rend, a régi bútorokon az idő nyoma meglátszott, patinás volt mind. Itt volt a kisasztal is, amit először újítottam fel Franconak.
A szívem minden nap egyre jobban haza húzott, az ismerős tájat szerettem volna látni, kengurukat, struccokat, az óceán végtelenségét, és már azok az idők is hiányoztak amikor egy móló alatt tengettem a napjaimat a parton, mikor nem volt otthonom. Nem ide tartozom. Franco az, akinek ez a hely az otthona, itt minden rá emlékeztet, bármerre is nézzek, őt látom. Ő is hiányzik, belefacsarodik a szívem, annyira hiányzik. Már nem vagyok rá mérges, a Mamma sokmindenre megtanított. Ő a Capo di tutti Capi, és ez azzal jár, hogy nehéz döntések jutnak neki. Meg kell védenie mindenkit, aki az oltalma alatt áll, és nem engedheti, hogy bármilyen fenyegetés megtorlás nélkül maradjon. Az a gyengeség látszatát keltené, ami nagy veszélybe sodorna mindenkit aki hozzá tartozik. Szép lassan elfogadtam ezt, és csak még jobban hiányzott nekem Lupo. Az én Lupo-m.
Minden reggel kijövök ehhez a fához, itt szoktam ücsörögni egy-két órát. Nem mindig, de gyakran pityergek, néha hangosan zokogok a kilátástalanságom miatt. Egyszer Luca meghallotta ezt, mert hiába álltak távol, annyira hangosan hüppögtem. Azt hitte baj van, percekig csak bámult rám, vállaim rázogatta, hogy mondjam már el mi a baj, hol fáj. Mintha a szívemet tépték volna ki éppen, annyira hiányzott Franco de a büszkeségem nem engedte, hogy hazamenjek, és Luca azt mondta nem találnám ott őt. Egyedül nem mehetek oda, nem biztonságos és amúgy is… ahogy elviharzottam ide, már nem mehetek vissza. Franco is biztosan utál, dühös rám és vissza se engedne. Próbáltam ezt elmondani Lucanak, de nem értette.
Ma viszont nem sírtam, elhatároztam, hogy nem fogok. Ahogy azt is megfogadtam itt, a szedret és málnát majszolgatva, hogy ha nassolni szeretnék, többet nem eszek a süteményekből, se pogácsából, kifliből, semmiből! Csak gyümölcsöt. Lehetetlenül elhíztam, nem csak a pocakom növekedett, hanem mindenem. Ha valaha is vissza akarnám kapni Lupot, ahhoz a régi formám is kelleni fog, és ha száz kilósra hízok, esélyem sem lesz.
- Visszaszerezzük a papát, bambino. Megígérem. Ketten együtt sikerülni fog! – mormolom a pocakomnak, miközben mindkét tenyerem rá tapasztom. Ő is egyetért, mozgolódik, ami már nem olyan mint az apró golyócskák gurulása. Tisztán kivehető, még az ujjaim alatt is érzem. Már meg tudom különböztetni, hogy a fejét, lábát vagy a kezét érzem. A Mamma elmagyarázta, hogy mi a különbség, és ha nagyon odafigyelek, én is érzem.
Carlo szaladt oda hozzám, lihegett mint akit az ördög kergetett.
- Signora! – izgatottnak tűnt, de vigyorgott mint a vadalma. – Capo di tutti Capi! Itt van! – elkerekedtek a szemeim, és a pulzusom is az eget verte hirtelen. A szívem úgy zakatolt mintha ki akart volna ugrani a helyéből. Ide jött? De miért?
- Elmehetsz, Carlo. Ez az ő háza, néha ellátogat ide, nincs abban semmi. – próbálok úgy tenni mintha nem érdekelne a dolog, de közben egyre hevesebb mozdulatokkal simogatom a pocakot. Most mi legyen? Bemenjek? Vagy maradjak itt? – Mit állsz már itt?! Mondtam, hogy menj el! – förmedek rá Carlora, aki nem ért semmit de azért eloldalog. Basszus basszus! Mit csináljak? Haragszik még rám? Lassanként csak megnyugszok, és bár még nem tudom mit csinálok majd, itt kint kitalálhatom.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Júl. 16, 2017 2:36 pm Keletkezett az írás



*Féltem, hogy talán örökre elveszítettem Angelle-t. Pedig egyedüli nagy álmom az volt most már csak, hogy megbeszéljük a dolgokat és együtt nevelhessük fel a fiúnkat. Vajon ő tudja, hogy fiúnk lesz? Vagy egyáltalán még mindig akarja azt a babát? Vagy már az apjával együtt őt is megutálta? Nem tudom mire gondoljak. Csak remélni tudom, hogy van még némi esélyem nála. Akárhogy is vesztünk össze, akármit is mondtunk egymásnak, én szeretem őt. Szeretném, ha ezt megtudná.
A repülőn ülve már erősen fixíroztam az olasz tájat. Olyan régen jártam már itt utoljára. Őszintén szólva kicsit hiányzott ez a mediterrán vidék, hisz ez az én szülőföldem. De képes lennék mindezt feladni, hogy Sydney-ben boldogok lehessünk Angie-vel és a mi kis hercegünkkel. Mert az biztos, hogy mindketten a legfontosabbak az életemben. Haza szeretném vinni Angelle-t és még több olyan emléket adni neki, mint amilyen nyugodt pillanatunk volt a medencénél. Szeretném esténként megint a pocakját simogatni és beszélni a babánkhoz odabent. Mertem remélni, hogy hallja és megérti, hogy az apukája nagyon várja és meg fogja védeni mindentől.
Aztán az autóban, ahogy az elsuhanó tájat néztem. Teljes nyugodtságot éreztem, mert a leszállás előtt belőttem magam. Muszáj, hogy nyugodt tudjak maradni és ne kezdődjön el a hasogató fejfájás. Régen jártam utoljára ebben a házunkban. Gyerekkoromban töltöttünk itt sok időt. Belegondolva mi minden rejtőzik a szobámban a matrac alatt meg a komód alsó fiókjában... Valószínűleg még mindig ott vannak azok az újságok. Fiatal koromban megrögzötten nézegettem azokat.
Belépve sok emlék jutott eszemben, de édesanyámmal való találkozás félbeszakította az elmélkedésemet. Vagy öt percig csak ölelgetett és pityergett, annyira örült, hogy jól vagyok. Persze utána meghallgathattam, hogy milyen idióta vagyok, hogy mit tettem Angie-vel. De mondtam neki, hogy tudom elszúrtam az egészet, de helyre szeretném húzni. Szeretem őt és vissza akarom szerezni.
Nagy nehezen elmondta, hogy hol találom éppen őt. Odakint a nagy fa alatt. Sóhajtva sétáltam ki, testőreimet hátrahagyva. Csak biccentettem Carlo és Luca felé, mintegy megköszönve, hogy vigyáztak rá itt is és támaszaik voltak. Már távolról láttam, ahogy a fa alatt üldögél és kezei a hasán pihennek. Belesajdult a szívem, annyira örültem, hogy láthatom végre élőben is.
Szó nélkül ültem le vele szemben a fűre, nem törődve, hogy éppen mi van rajtam. Sokáig nem is szólaltam meg, hanem csak néztem őt. Lassan emeltem a kezem és óvatosan tettem a kezem a kezére, ami a hasán pihent. Közben végig őt fürkésztem és a tekintetét kerestem.*
-Hogy vagytok? *Csak ennyit kérdeztem tőle. Nem akartam rögtön rázúdítani az összes mondanivalómat. Különben is az jobban érdekelt, hogy vele mi van. Szeretném újraépíteni a kettőnk közötti kapcsolatot és nagyon remélem, hogy ő is hajlandó rá.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Júl. 16, 2017 3:46 pm Keletkezett az írás



Sosem volt családom, így nem is tudok valami sokat ezekről a dolgokról. Nem szeretett igazán még senki sem. A volt férjemmel hirtelen jött ötlet volt az esküvő, haverok voltunk, egy ideig jártunk is, és így mind a ketten kikerültünk az árvaházból és nem szólt bele senki abba, hogy hogyan élünk, mit csinálunk. Hülye ötlet volt, de már nincs mit tenni. Már nem bánom, hogy meghalt, és azt sem, hogy hogyan. A testőreim is meséltek még egyet s mást, elmondták, hogy számtalanszor vették fel ők a telefont és az a seggfej fenyegetőzött, a babát akarta bántani. Kis digó fattyúnak nevezte a hátam mögött és szinte megszállottan hajtogatta, hogy megöli ha kell velem együtt. Carlo többször is látta a ház előtt lődörögni, és egyszer kevésen múlt, hogy Luca nem puffantotta le amikor az éjszaka közepén részegen ordibált a kapuban. Franconak nem mondták el ezeket, csak a medencében történt beszélgetés után, azt hitték tudják kezelni a problémát és én is hallgatásra utasítottam őket. Már tudom, hogy hiba volt és az a nyomorult megérdemelte a halált.
Csak azt sajnálom, hogy tönkretett mindent, még halálában is ártott nekem. Végre volt családom, egy igazi, népes, nagy, gondoskodó család akik befogadtak és szerettek, és Richie miatt elveszítettem őket. Én is buta voltam, nem kellett volna egyből elmennem, elszöknöm, de mérges voltam és megijedtem. Féltem, hogy ha Franco ilyesmire képes akkor egyszer minket is bántani fog. Fel sem fogtam, hogy épp azért tett ilyesmit, hogy minket védelmezzen. Ezért próbáltam egy hete felhívni, hogy adjon nekem még egy esélyt. El akartam mondani neki, hogy sajnálom, benőtt a fejem lágya és soha többet nem hagyom el, ha most megbocsát. De nem vette fel a telefont. Pánikba estem, és miután a kórházból hazaengedtek, gyártottam az elméleteket. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy baja esett. Arra gondolni sem akartam! Inkább kínoztam magam olyan gondolatokkal, hogy biztos mással van, talált egy másik nőt, másik gyerekkel és mi már nem is kellünk neki, nem szeret minket, nem gondol ránk. Hiszen három hónap nagy idő, óriási idő. Megvannak a kapcsolatai, már biztosan rég tudja, hogy hol vagyok. Mégsem keresett, nem jött el mert látni sem akar engem. Nem érdekli a gyerek sem, őt is elhagyta velem együtt, nem számítunk már. Senki sem szeret. Senkinek nem vagyok fontos, így volt ez mindig. Nincs senkim csak ez a baba, csak mi ketten maradtunk a világon egymásnak.
Inkább összetörtem a szívem ezekkel a gondolatokkal, mint hogy megforduljon komolyan a fejemben, hogy baja esett. Nem, az nem lehet, kizárt dolog. Akkor végképp semmi értelme nem lenne az életemnek. Ők ketten a családom. Donna Carmela lányaként bánik velem, egész lényéből árad a szeretet, de az nem elég. Nem elég! Ha itt maradhatok nyugalomban míg a bambino megszületik, utána minden más lesz. Összeszedem magam és megint a régi formámban leszek! Picúr meg én, ketten vesszük majd ostrom alá Francot, és vissza szerezzük. Nem baj, ha nem szeret. Nem baj, ha hozzám se szól soha többé. Csak hadd legyünk a közelében, hadd lássuk őt minden nap. Ahogy most kinézek, esélyem sem lenne visszakapni őt. Pufók vagyok és összetört, nincs erőm egy ilyen küzdelemhez. Mindent a maga idejében, és talán a Mamma szárnyai alatt én is össze tudom majd szedni magam.
Mikor Carlo azt mondja, hogy itt van a Tuttifrutti, előbb kihagy egy ütemet a szívem, majd őrült tempóban zendít rá. Itt van! A szívem a torkomban dobogott, nem tudtam mit tegyek. Menjek be? És ha nem akar látni? Ha nem miattam jött? Ha valami barna hajú, olasz topmodell áll már az oldalán? Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben. A bambino úgy kalimpált odabent, mintha egy személyben akarna lejátszani egy egész focimeccset. Próbáltam simogatással megnyugtatni őt, kevés sikerrel.
Halk léptek zaja ütötte meg a fülem. A szívem a torkomban dobogott, és még a lélegzetem is elállt amikor megpillantottam. Még mindig annyira jóképű, hogy az már fáj. Látom a karikákat a szeme alatt, azt is látom, hogy sokat fogyott. Nem tudom mit mondhatnék neki, teljesen összezavar ahogy leül velem szemben. Szipogok egy aprót, amikor a kezét az enyémre teszi. Nem tudok ránézni, szégyellem magam amiért elszöktem és olyasmiket gondoltam róla. Most, hogy látom tudom, hogy nem volt másik gattino. Csak akkor nézek a szemébe, amikor megkérdezi hogy vagyunk. Hát nem látja?! Nem látja, hogy mennyire kínlódok, magányos vagyok itt?
- Nem jól. – suttogom, és próbálok nem pislogni. Csak ülök itt törökülésben, a pici rugdalja a kezem és nem tudom mi mást mondhatnék még. Hogy elcsesztem? Hogy nézek ki?! Rettenetesen, borzasztóan! Ha volt is rá esély hogy visszakapjam hát most aztán tutira kiábrándult. Képtelen vagyok ránézni, csak lehajtott fejjel várom az ítéletét, hogy kellek-e még neki.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Júl. 16, 2017 5:13 pm Keletkezett az írás



*Amikor Angie-vel kipattant az egész vitánk ott a tengerparton, próbáltam megértetni vele, hogy miért tettem azt, amit. A volt férje állandóan zaklatta a családomat, ha még ő nem is tudott róla. Sokáig én sem tudtam és félő volt, hogy előbb-utóbb beváltja a fenyegetőzését és bántja a babánkat és vele együtt Angie-t is. Nem tudom mit ártottunk neki azzal, hogy boldogan vártuk a gyerekünket. Talán az nem tetszett neki, hogy Angelle-nek volt mersze elhagyni és új életet kezdeni, amihez hamarosan én is hozzátartoztam és a születendő gyermekünk is. Ha nem verte volna állandóan a rövid házasságuk alatt, akkor lehet még vele lenne. De hinni akarom, hogy semmi sem történik ok nélkül. Így válhatott az életem részévé ez a szőke latino, aki nélkül már nem tudok élni sem. Richie megérdemelte a halált, sőt.. ennél többet is érdemelt volna, de kegyes voltam hozzá még így is. Sokkal lassabb halált érdemelt volna. Nem bántam meg, hogy megtettem.
Nekem mégis az elmúlt két hónap volt a legnehezebb, hogy nem kereshettem meg a nőt, akit szeretek, mert azzal az életét sodortam volna veszélybe. Azt pedig soha nem tudtam volna megtenni. Így inkább számüzetésbe vonultam és én szenvedtem a hiányától. Luca fényképei és üzenetei szerint nincs jól a lány. Egyedül érzi magát. Minden vágyam az volt, hogy átölelhessem és megnyugtassam, hogy nekem mindig ő lesz a világ közepes a fiúnkkal együtt.
Persze párszor megfordult a fejemben, hogy talán Angie majd talál magának egy másik férfit itt. Annyi történetet hallani, hogy egy férfi felvállalja a nő gyerekét. A legnagyobb félelmem az volt, hogy a gyerekünket mással nevelné fel. De a hírek szerint ilyenről szó sincs.
Most ahogy a kertben leültem vele szemben, vizslattam a szememmel. Felszedett magára, ami nem meglepő anyám mellett, ő mindenkit állandóan csak etetne. Azóta ment le az én hasam is, mióta nem vele élek, hanem egy távoli kontinensen. Persze a főztje az valami isteni. Lehet meg is kérem, hogy készítsen házikészítésű tésztát, mennyeit tud csinálni. És már mindent tud, hogy mit hogyan szeretek. De nekem most is pontosan olyan vonzó nő volt Angelle, ahogy az elején is. A kerekedő pocakja pedig csak még vonzóbbá tette.
Sóhajtva telepedtem át mellé, amikor azt mondta, hogy nincsenek jól. Láttam rajta, hogy nagyon egyedül van. Átkaroltam a vállát és magamhoz öleltem. Egy puszit adtam a feje búbjára, mert így csak az volt a közelben. Valamivel szeretném kicsit feldobni, így a szabad kezemmel benyúltam a zakóm egyik zsebébe.*
-Hoztam nektek valamit. *Suttogtam neki és az ölébe tettem a plüss mackót. Nem volt túl nagy, de nem is az a lényeg. Egy világoskék póló volt rajta, amin sötét kék színnel a Baby boy felirat volt olvasható. Nem tudom, hogy ő tudja-e, de én ezt olyan meglepetésnek szántam.
Kicsit elengedtem, de éppen csak annyi időre, hogy az álla alá nyúlhassak, lassan felemeltem a kezem, hogy a szemembe kelljen néznie.* -Ti amo! Szeretlek! *Teljesen őszinte voltam és akartam, hogy tudja. Annyira bántam, hogy nem mondtam neki korábban, de talán...talán még nem túl késő. Lassan odahajoltam hozzá és ha hagyta, akkor egy lágy csókot adtam az ajkaira.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Júl. 16, 2017 11:16 pm Keletkezett az írás



Ahogy Carmela mellett éltem, bepillantást nyerhettem abba, hogy milyen egy nő, aki minden egyes porcikájával anya. Nem eszik, nem alszik míg mindenki akit szeret, akit a gyermekének tekint biztonságban nincs, teli gyomorral, boldogan. Minden nap órákat tölt a nappaliban, a kedvenc ablakának párnás párkányán üldögélve a kis füzetkéivel. Kettő is van neki. Az egyikben a telefonszámok, a másikba jegyzetel, hogy ki hogyan van. Csak a legfontosabb emberekkel beszél minden nap. Franco, Cesare, Massimo. Nem sieti el a hívásokat, mindenkivel beszél amennyit akar, amennyit jónak lát. De az összes keresztgyerekéről tudja, hogy hogy van, hol van, mi történt vele, merre jár. Azt mondta mindenkire egyszer esik csak sor egy hónapban. Őrületesen sok embert kellene fejben tartania, ezért vannak a kis füzetek amikbe jegyzetel.
A kerti munkában is segítettem neki, mármint a gyümölcsösben és a kis kertben aztán a konyhában. Leszedtük a paradicsomot és csináltunk belőle paradicsomlét, hámozott paradicsom befőttet és aszalt paradicsomot amit olajban tettünk el. A gyümölcsökből lekvár készült vagy dzsem, befőtt… Carmela próbált rá megtanítani, de valahogy nincs érzékem az ilyesmihez. Én inkább már nyersen felzabáltam ami előttem volt. Nem értem miért nem eszik a gyümölcsből senki amíg friss, miért zárjuk azonnal befőttes üvegbe, hogy kimenjen belőle a vitamin. Szóval, nem értek egyet a befőzési tébollyal de segítettem benne ahogy illik.
A fa alatt üldögélve jönnek a nagy ötleteim és elhatározásaim. Nem enni annyi édességet, visszaszerezni Francot… nagy dolgok ezek csak kár, hogy sosem tudom betartani őket. Lassan megszokom, hogy nekem semmi sem sikerül, és igazából egyáltalán nem úgy történnek a dolgok ahogy szeretném.
Mikor meglátom Francot, összeszorul a szívem. Hiányzott már a látványa is, és most, hogy látom jól van, kilókkal lettem könnyebb. Valahol belül végig aggódtam, hogy jól van-e, de most már tudom, hogy igen. Bár szemmel láthatóan megviselte az elmúlt egy hónap.
Meleg a keze, mint mindig, és ahogy meglódul egy kis szellő, érzem, hogy az illata sem változott. Épp olyan finom mint amire emlékeztem. Ez is hiányzott, meg a puha zakói, a még puhább bőre, az ajka bársonyos érintése… Amikor kezét a kezemre teszi, érezheti, hogy alig észrevehetően táncolnak az ujjaim, a bambino mozgatja őket belülről amikor rúg egy nagyot. Hagyom, hogy mellém üljön és bár kicsit mereven, de hagyom, hogy átöleljen. Elszoktam már az érintésétől, idő kell, hogy feloldódjak. A macit nézem, amikor az ölembe rakja. Kék kis póló! Kék póló! Képtelenség a meglepettségemet leplezni. Fiú! A bambino fiú! Legszívesebben átölelném és nagy boldogan visongatnék, de nem vagyunk abban a helyzetben, így csak egy mosolyt engedek meg magamnak, miközben mutatóujjammal lassan végigsimítok a feliraton. Van egy kisfiam!
- Köszönöm. – motyogom, de még mindig kerülöm a tekintetét. Teljesen kiszámíthatatlanul viselkedik, legalábbis ahhoz képest amilyen otthon volt. Nem tudom mire vélni ezt az óvatoskodást. Vagy tényleg elbizonytalanodott? Már nem kellünk?
Amikor felemeli az állam, muszáj a szemébe néznem pedig nem akartam. Aztán amit mond! Először fel sem fogom igazán, csak amikor megcsókol. Sütemény íze van, a Mamma biztos belé tömött valami kekszet vagy ilyesmit. Mindkét tenyerem az arcára simítom, és mohón viszonzom azt a csókot. Hiányzott, el sem tudja képzelni, hogy mennyire! Mindent beleadok, a hónapokig tartó haragomat, a magányt, kétségbeesést és azt, hogy mennyire hiányzott. Azt is, hogy még mindig milyen nagyon szeretem. Óvatosan húzódok csak el, épp csak néhány centire, hogy aztán reszketeg hangon, olaszul szólaljak meg.
- Én is szeretlek. Te voltál hiányzik. – csak remélni tudom, hogy helyesen mondom a szavakat, de most ez sem érdekel. Olaszul akarom neki elmondani amit érzek, hogy tudja: én is sokmindent megtennék érte. Megtanultam beszélni az anyanyelvét, még egy kis gyakorlás, és még jobban fog menni. Biztos sok hibával mondom el neki a gondolataim, de a szándék a fontos, és ne várjunk csodákat ilyen rövid idő alatt. – Nem is tudod én szeretlek nagyon. Nem megyek el többet. Megígérem.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Júl. 17, 2017 8:16 pm Keletkezett az írás



*Pontosan emlékszek arra a napra, amikor először belőttem magam. Egy hónappal ezelőtt történt, amikor megtudtam, hogy még mindig nem térhetek vissza a száműzetésemből. Akkor már két hónapja nem találkoztam Angie-vel, amiből egy hónapja tudtam hol van és mégsem érhettem hozzá. Csak képeket láthattam róla, amiket hetente egy-két alkalommal küldött róla Luca. Egyre nehezebben viseltem, hogy csak képeken láthatom azt, aki annyira fontos nekem. Az még rosszabb volt, hogy a hírek szerint nem érzi jól magát és én még csak fel sem hívhattam, hogy megnyugtassam. Olyan fájdalmat éreztem a lelkemben, amire nincs is szó talán. Persze régebben próbáltam egy-egy gyengébb drogot, de tudtam, hogy azok itt nem segítenek, nem olyan a hatásuk. Pontosan tudtam mi az, ami kell nekem. Ugyan Kanadával még nem volt kapcsolatom, nem is adtam ki, hogy ki vagyok, csupán nyitva tartottam a szemem és hamar rájöttem ki az, akit keresni kell. Így meg lett az állandó beszállítóm. Már az első adag után éreztem, hogy ez az, amire szükségem van. Hogy ne érezzem a mardosó fájdalmat a szívemben. Innentől kezdve pedig nem volt megállj, öt-hat óránként szükségem volt rá.
Most, hogy ismét láthatom, abban reménykedtem, hogy segíteni fog kicsit és ritkábban fog a szervezetem ordítani a következő adagért. De amikor megláttam, minden gondolatom messze került tőlem. Csak őt láttam, még akkor is, ha nem tudtam, hogy vajon akar-e még engem. Nem kiabált, nem tolt el. Ugyan merev volt az ölelésemben kicsit, de egyben mintha jól is esett volna neki. Ugyan nem mutatta, de éreztem a boldogságát, hogy fiúnk lesz. Ez azt jelentette, hogy még nem tudta.*
-Egy csodálatos kisfiúnk lesz. *Mosolyodtam el. Mint apa, kicsit örültem, hogy fiam lesz. Bár lány miatt sem bánkódtam volna, mert akkor apuci kicsi hercegnője lenne. Mindennek megvan a maga szépsége. A bölcsője már kész van. Az első egy hónapban elkészültem vele és bevitettem nappaliba. A saját szobájában egy rendes kiságya lesz, amit majd Angie-vel választunk ki remélhetőleg.
Muszáj volt megcsókolnom, éreznem újra ajka puhaságát. De ahogy megéreztem kezeit az arcomon, majd elolvadtam. Ebben a csókban benne volt az elmúlt hónapok keserűsége, magánya és a még mindig tartó töretlen szerelem íze. Legszívesebben ismét magamhoz öleltem volna, de nagy meglepetésemre olaszul szólalt meg. Ugyan kicsit hibásan beszélt, de nem is ez volt a lényeg, hanem a mondandója. Megsimogattam az arcát és ismét megcsókoltam.*
-Nagyon hiányoztál... Ezentúl másképpen lesz, ígérem. *Igen, tőlem ez szokatlan, hogy ilyeneket mondok. Nem szoktam mondogatni, hogy szeretem...talán ez volt a baj. De már tudtam, hogy néha mondani kell. Bár sokszor más mondatok is felérnek egy vallomással. Vigyázz magadra, siess haza...mind-mind azt jelentik nálam, hogy szeretek valakit és aggódok érte. Cesare-nak igaza volt, az érzelmeim kifejezése terén annyi tehetségem van, mint egy szánkónak. Fejlődnöm kellene. De hiszem, hogy értük képes leszek erre.*
-Elmúlt időben rájöttem arra, hogy nélküled nem érek semmit...mintha egy részem hiányzott volna, amikor nem voltál mellettem. Sajnálom, hogy nem tudtam azt nyújtani, amit érdemelnél...de igyekezni fogok, hogy érdemes legyek rád. *Ezzel egy időben nyúltam a zakóm másik zsebébe és vettem kis a kis dobozkát.* -Csak remélni tudom, hogy van még esélyem egy hosszú boldog életre veled... *Kinyitottam a dobozkát, ami egy gyűrűt rejtett.* -Megtisztelsz azzal, hogy a feleségem leszel? *Egyenesen a szemeibe néztem és vártam az ítéletét, hogy vajon képes lenne-e velem élni egy életen át. Mert hogy én azon leszek, hogy ezután többet ne bántsam és tökéletes élete legyen, az is biztos. Mindent meg akartam nekiadni, amit csak szeretne. Rájöttem erre a külön töltött hónapok alatt...*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Júl. 18, 2017 12:12 am Keletkezett az írás



Mióta itt vagyok talán jobban ismerem Francot mint mikor együtt éltünk. Akkor voltak dolgok amiket nem engedett meglátnom, és kevés időnk volt beszélgetni is. A mamája viszont rengeteget mesélt nekem róla, arról, hogy milyen édes gyerek volt, a csínytevésekről, aztán a felnőtt életéről is. Nem ezek a múltbéli morzsák segítettek megértenem őt, hanem ez a környezet. Ez egy nagy család. Bíznak egymásban, összedolgoznak, de mindenki egy piramis építőeleme. A piramis csúcsán ott áll Franco, tőle várja mindenki a megoldást. Nem tud mindenkinek közvetlen parancsot adni, erre vannak a közvetítők, emberek a ranglétrán. Mindent egybe vetve több száz, talán több ezer ember függ a döntéseitől. Néha az ember hibázik, ezt nem róhatom fel neki, és többet nem is fogom.
Ahogy attól, hogy leült mellém és nem veszekedett mint máskor, úgy a macitól is ellágyultam. Gyönyörű ajándék. Tudom, hogy a hálószobában hagytam a borítékot a baba nemével, és az itteni orvos bár a mamma szerint a legjobb, azért nem engedném, hogy a hasamat böködje. Szóval, csak Franco tudta a baba nemét, senki más. Ahogy az ujjammal simogatom a plüss mackó selymes bundáját, és a pólón a feliratot, elmosolyodok.
- Azt akartam, hogy legyen valami, ami a ti kis titkotok, amit nem én tudok meg előbb hanem te. – mondom merengve, halkan. Olyan szépen indult az a nap. Emlékszem, amikor a futár megjött az eredményekkel, a házból vagy négy testőr sereglett körém, hogy bontsam ki a borítékot. Olyanok voltak mint a gyerekek karácsonykor, nem számít, hogy kinek az ajándéka, a meglepetés örömét ők is át akarták élni. De eltettem a papírokat, hogy Franco olvashassa el először. Azzal a kis papírkával együtt, amin bevallottam neki az érzéseimet.
Ahogy azt mondja szeret, hiszek neki. Elég a szemeibe néznem, és nem kételkedek. Tudom, hogy ez most nem hazugság, hogy nem csak azért mondja mert azt akarja, hogy hazamenjünk. Én is szeretem őt. A csókja olyan erővel hat rám, hogy ha nem ülnék lehet, hogy el is ájulnék tőle. Olaszul válaszolok, hogy én is szeretem és többet nem megyek el. Eszemben sincs.
- Nem kell másképpen lennie, nekem úgy is jó ahogy volt. – felelem halkan, miközben még mindig az arcát simogatom, mintha nem hinném el, hogy ez valóban megtörtént. Mostanában gyakran képzeltem vagy álmodtam azt, hogy utánunk jött. Olyan hihetetlen az egész. Aztán elered a nyelve, és nem tudom mire vélni. Nem ő az, aki nem érdemli meg a másikat. Jobbat érdemelne nálam!
- Franco, ne, nem kell ez. Hülye voltam, megijedtem és azt hittem… - kezdeném a tiltakozást,  de ekkor észreveszem, hogy mit csinál. Belém ragadnak a szavak, csak hallgatom, tátott szájjal és könnyben úszó szemekkel. Mi az ördögöt csinál?! Arcom a két tenyerembe temetve pityeredek el, amikor azt mondja, hogy együtt akar velem élni. Soha még senki nem mondott nekem ilyesmit, még a töredékét sem. Amikor megpillantom a gyűrűt, ezt a fél sziklányi gyémántot, csak még jobban rázendítek. Meg sem várom a kérdését, csak félre söpröm a kezét és szorosan átölelem, a nyakába kapaszkodok.
Eleinte a boldogság könnyei omlanak a szemeimből, de aztán átcsap az egész egy igazi nagy, hüppögős sírásba. Majdnem elveszítettem, pedig ő és a baba mindennél fontosabb. Szorítom, mintha az életem múlna rajta, és nem is akarom elengedni. Mintha a szívem a testemen kívül dobogott volna mostanáig, mintha egy űr lett volna a mellkasomban amit csak ő tud betölteni. Nyálas baromság, de így van. Reszketek, annyira elöntöttek az érzések. Hülye hormonok! Azok miatt lettem ilyen picsogós kis nebáncsvirág. Percek telnek el, mire csillapodik annyira az érzelmek áradata, hogy eljut a tudatomig: a kérdése még válaszra vár. Meg is kapja, de el nem engedem.
- Nem. – szipogok nagyokat, majd megismételem. – Nem. Egyáltalán nem tisztellek meg azzal, hogy a feleséged leszek. Te tennél engem boldoggá, ha megint lehetnék a Gattino-d. Sosem volt templomi esküvőm, a lelkem szabad volt amíg te el nem raboltad. Tudom, hogy nem vagyok méltó a fehér ruhára, talán arra sem, hogy betegyem a lábam Isten házába. De ha mégis... Hajlandó lennél… összekötni velem az életed, és a templomban… – be sem merem fejezni. Túl messzire mentem, de csak úgy dől belőlem a baromság. Nem vagyok jó keresztény, sok rossz fát tettem a tűzre ahogyan ő is. De ahogy itt a földön, úgy a mennyben vagy a pokolban is mellette akarok lenni. – Túlságosan szeretlek, hogy egy élet elég legyen veled. – suttogom félve a fülébe.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Júl. 18, 2017 11:18 am Keletkezett az írás



*Mielőtt ez az egész elkezdődött volna, ez a kálvária, nem is hittem, hogy ennyire szeretem őt. Éreztem, hogy fontos nekem, sőt, a legfontosabbak az életemben ők... Angie és a babánk. Akkor még azt hittem, hogy csak a közös gyerek miatt érzek így. Hogy csak az köt össze minket. Volt néhány alkalom, amikor tökéletesnek éreztem mindent...mint például az az ominózus medencés sztori is, ami még mindig megmosolyogtat. Olyan bensőséges volt. Meg azok az esték, amikor kibújhattam az öltönyből és egy egyszerű melegítőben összebújhattam vele az ágyba tévét nézni vagy egyszerűen csak az egyik albumát lapozgattuk. Sőt, én már azokat az estéket is imádtam, amikor még az ő lakására mentem át. Kicsi volt, igen...de fergetegesen jól éreztem magam. Az lehettem, aki voltam.. és nem kellett azt mutatnom, amit elvárnak tőlem. Szeretem azt, amit csinálok, annak ellenére, hogy nagyon nagy felelősség. De jól esik néha kilépni abból a szerepből. Már első nap nélküle, tudtam, hogy hibát követtem el. Főleg, amikor megtaláltam azt a borítékot. Nem is tudja, hogy mit éltem ár. Olyan önostorozásban voltam.... Csak a kis üzenete és a papír tartott életben, hogy fiúnk lesz. Ezeket olvasgattam nap, mint nap. Erőt adtak, hogy ismét megpróbáljam vele, amint rátalálok.
És határozott szándékkal érkeztem ma. Ha kell térden csúszva kérek tőle bocsánatot. De amikor megláttam, valahol sejtettem, hogy neki is pontosan annyira hiányoztam, mint nekem ő. Tudtam, hogy az anyám mellett olyan börtönben élt itt... Anyám hajlamos sokszor túlreagálni a dolgokat. Én tudom, hogy Angie-nek kell a szabadság. Én soha nem zártam be. Adtam mellé két testőrt, akikbe végletekig megbíztam és hagytam, hogy eljárjon ahova szeretne.*
-Csak ez és a kis üzeneted adott erőt... *Mosolyodtam el. Mai napig megvan a kis papírdarab, amire olyan sok nyelven felírta a legszebb szót. Rájöttem, hogy néha muszáj levetkőznöm a kemény külsőt és megmutatni neki azt, hogy mennyire szeretem.
Imádom még mindig a csókját. Hiányzott. Mindent érzelmet beleadtunk, ami az elmúlt hónapokban gyűlt bennünk. Ez az a csók, amit soha nem szeretnék megszakítani, de tudom, hogy muszáj.Tervem van még mára. El kell mondanom neki, hogy mit érzek iránta.*
-De, másképpen lesz...hogy mindenkinek jobb legyen... *Mosolyogva simogattam az arcát. Sejtem, hogy itt sok mindent megértett a mi világunkkal kapcsolatban. De én neki akkor is többet akarok nyújtani, mint amit eddig kapott. Vannak már terveim, de ahhoz az kell, hogy hazamenjünk. Viszont a terveim között az is szerepel, hogy pár napot még eltöltünk itt és megmutatom neki a vidéket, mert ha jól sejtem, akkor az anyám nem nagyon engedte el bárhova is.
Tudtam, hogy meg fog lepődni azon, hogy megkérem. Csak mosolyogtam, ahogy pityeregni kezdett. Ugyan nem adott hangosan választ, de az ölelése nekem sokkal többet mondott minden szónál. A pityergése zokogássá alakult és én csak öleltem szorosan magamhoz. Hagytam had sírjon. Közben pedig halkan duruzsoltam mindenfélét olaszul a fülébe. Hogy szeretem, hogy megvédem, hogy megtanulok beszélgetni vele, hogy ő jelenti az életet nekem. Ahogy ölelem magamhoz, érzem azt is, hogy a picúrunk rugdalózik odabent, amitől mosolyognom kell. Amikor elment, még nem mozgott, de most már kész táncoslábú a legényünk.*
-Mindent meg fogsz kapni...olyan ruhád és esküvőnk lesz, amilyet elképzelsz magunknak. Nagy nehezen kicsit eltávolodtam tőle, de éppen csak annyira, hogy az ujjára tudjam húzni a gyűrűt. Csodálatosan állt a kezén.*
-A holnap túl késő lenne az esküvőre? *Kérdeztem tőle mosolyogva, ahogy simogattam csak a könnyes arcát. Én már akár ma elmennék simán ketten vele a templomba, de szeretném megadni neki azt, hogy szép ruhája legyen és minden olyan legyen, amit szeretne.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Júl. 19, 2017 1:01 am Keletkezett az írás



Nem tudom teljesen elnyomni az örömöt. Persze, örültem volna akkor is ha kislányom lenne, de egy fiú…? Franco biztosan büszke rá már most, hiszen ez a pöttöm emberke fogja majd tovább vinni a nevét és örökségét. Már nem gondolom, hogy távol kellene maradnia a gyereknek az apja világától. Sőt, szeretném ha rá hasonlítana. Franco felelősségteljes vezető, gondoskodik az övéiről.
- Ha ő nem lenne, most én se itt lennék. – valószínűleg a baba nélkül az első hídról vetettem volna le magam. De miatta muszáj volt felkelni, élni nap nap után, boldogulni valahogy. Ennek a kis ember palántának már most olyan hatalma van, ami felbecsülhetetlen. Mindketten meghalnánk érte, és hajlandóak vagyunk a kedvéért a másik szemszögét is figyelembe venni.
- Ahogy jónak látod mi amor. – bólintok. Talán nem hiszi, de sokat változtam. Nem akarok már veszekedni, és azt is elfogadom, hogy bizonyos döntéseket ő hoz meg. A Mamma szerint akkor tud oltalmazni és otthont teremteni nekünk, ha hagyom, hogy az legyen aki. Nem vonhatom kétségbe a döntéseit, különben nem lenne értelme az egésznek. Nem tud vigyázni ránk, ha folyton kritizálom. Sokat tanultam és sokat változtam. Remélem a többsége megmarad majd akkor is, amikor már otthon leszünk.
Nagyon meglepődtem, hogy megkérte a kezem. Nem számítottam ilyesmire. De persze amilyen heves vagyok, ha valaki a kisujját nyújtja nekem az egész karja kell. Nem véletlenül sírtam, nélküle az élet borzadályos volt. Nem akarok már nélküle lenni, se most se máskor. Még az után se, ha már az a bizonyos „jóban-rosszban amíg” bekövetkezett. Nem véletlen, hogy egy templomban találkoztunk. Hetente háromszor jártam régen is, amikor összeköltöztünk akkor is, itt pedig Carmelával minden nap mentünk misére. Nekem fontos az ilyesmi. Csak azt nem tudom, hogy ő mit gondol erről. Erre is megkapom a választ hamar.
- Lehet otthon? A parton? – alig merek rápillantani a gyűrűre. Gyönyörű, még sosem láttam hasonlót sem. Millió darabkára pattan benne a reggeli napfény, és szikrázva szórja szét őket. Csak hozzá bújok, és egyik kezét a hasamra húzom. A kis bambino megint bajnokok ligája meccset játszik, és ez még csak az első félidő!
- Most nevetsz, de szerintem a mamád azzal lenne csak elégedett. – mosolyodok el, majd vissza bújok hozzá, hogy kényelmesen elérje a pocakot. – Figyelj csak! – óvatosan megböködöm az ujjammal a hasam oldalát, és várok. A kis ördögfióka bezzeg most nem kalimpál! Csalódottan sóhajtok, mert egészen mostanáig ment a műsor. Elhelyezkedek kényelmesen, és a kosár felé nyúlok. Még épp elérem, így a számba csempészek egy szem málnát. – Majd újra rákezdi, talán csak megszeppent kicsit. Sokat mocorog ám!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Júl. 19, 2017 6:27 pm Keletkezett az írás



*Volt elég időm tervezgetni, hogy ha megszületik a fiúnk, akkor milyen apa-fiú programokat fogok vele csinálni. Még arra is képes lennék rávetemedni, hogy elvigyem pecázni. Bár oda mehetünk hármasban is. Jó kis szórakozás lenne. Elviszem majd gokartozni, biciklizni meg mit tudom én. De az biztos, hogy roppant büszke leszek a fiamra. És az édesanyjának az életem végégig nagyon hálás leszek, hogy elviseli a hülyeségeim és gyereket adott nekem. Sőt, egy igazi családot adott.*
-Akkor hálásak lehetünk az életnek, hogy ő létezik. *Mosolyodtam el. Elég aljas módon fogant, ezt soha nem moshatom le magamról már. De viszont adhatok neki és az anyjának egy olyan életet, amiben mindenük megvan és szeretet veszi őket körül.*
-Meglásd, sokkal jobb lesz! *Megváltozott Angie, ezt látom. Valószínűleg az anyám mesélt neki az életünkről. Meg hát itt akaratlanul is láthatja, hogy milyen a mi világunk. De azt elhatároztam, hogy az otthoni életünkön változtatni fogok. Otthon nem lesz több üzlet, csak mi és a testőrök. A telek végében pedig ott van Cesare és a nője. Azt sem tudom, hogy náluk mi a helyzet. De nálunk ezentúl max csak megbeszélések lesznek, de semmi egyéb. Azt akarom, hogy ha otthon vagyunk, akkor tényleg család legyünk. Majd még átgondolom, hogy miként kivitelezhető, de fogok rendszeresíteni programokat is magunknak. Igen, másképpen lesz ezentúl.
Nagyon aranyos volt Angelle, ahogy elsírta magát azon, hogy megkértem a kezét. Nem is nagyon hittem még ma reggel, hogy erre igent fog mondani. Azt pláne nem, hogy ennyire meghatódik. De örömmel öleltem őt magamhoz szorosan, amíg kisírta magát.*
-Persze, hogy lehet otthon. És jegyezd meg! Soha nem szűntél meg az én Gattino-m lenni! *Nem, mindig ő volt az és a jövőben is az lesz. Remélem azért hazatérvén majd kapok vissza egy kis tűzről pattant Angie-t. Szeretem benne, hogy képes velem leállni vitázni. Már unalmas, hogy mindenki első szóra teljesíti a parancsaim, szó szerint hiányzott, hogy ellent mondjon nekem.*
-Anyám szerintem már most cibálna a templomba minket. *Nevettem el magam. Egyik karommal továbbra is öleltem őt, a másik pedig a hasán pihent. A fiúnk nagyon is focistának készül úgy néz ki.* -Hiányoztak az estékből a pocaksimik. *Mosolyodtam el. Ezentúl ezek is mindennaposak lesznek, ebből nem engedek. Amikor elment tőlem, akkor még nem mozgolódott a pici, most viszont már nagyon is aktívkodik. Örültem annak, hogy egészséges őkelme.*
-Látom megtaláltad a gyümölcsös részt. *Mosolyogva néztem, ahogy a málnát falatozza. Nem is csodálom, hogy szereti. Isteni gyümölcsök teremnek a telek sarkában lévő gyümölcsösben. Édesek, zamatosak, üdék. Gyerekkoromban mindig kiszöktem és ebé előtt lezabáltam az epret, ribizlit, málnát, áfonyát, amit csak értem.*
-Mi legyen a neve? *Eddig nem gondolkodtam ilyenen, mert vele együtt szerettem volna dönteni. Igazából fogalmam sincs mi lenne a megfelelő. Olasz és latino felmenőkkel valami jó kis név kell neki.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Júl. 30, 2017 10:29 am Keletkezett az írás



- Nem így terveztem. Nem így terveztem semmit. – jegyzem meg halkan, hogy talán nem is hallja. Nem terveztem teherbe esni egyáltalán, nem csak arról van szó, hogy hogyan fogant ez a baba, nem is arról, hogy ki az apja vagy mik a körülmények. Nem akartam, azt hiszem igazából sosem akartam gyereket. Nem tartom magam anya típusnak. Én nyűgös vagyok reggel és utálatos délután, káromkodni is szoktam, elég sokat. Ha éhes vagyok kifejezetten agresszív leszek. Szerintem nem ilyen egy jó anya. A jó anya mindig mosolyog, sütit süt hajnalban ha a gyerek azt enne, szeret játszani mindenféle baromsággal, társasjátékkal meg mit tudom én mikkel. Én azt se tudom hogyan kell játszani az ilyesmivel, nekem nem volt sosem. Volt egy babám, Cassy volt a neve. Puha volt a haja, minden este megfésültem őt is… hát hogyan lehetnék én mégis jó anya?!
- Ahogy szeretnéd. – oh igen! Fogalma sincs, hogy mennyit változtam a mamája mellett. Mondhatni benőtt a fejem lágya. Egyfelől meghallgattam a Mamma tanácsait, és elfogadtam, hogy Franco élete olyan amilyen. Nem szólhatok bele, és az a legjobb, ha hagyom, hogy tegye amit tennie kell. Másfelől én talán egy kicsit jobban ismerem a Tuttifruttit mint ő. Igen, az ő kicsi fia, felnevelte, dédelgette de szerintem fogalma sincs arról az oldaláról amit nekem mutat. Amikor kettesben vagyunk, és nem látja senki. Rájöttem, hogy akkor járok legjobban, ha szót fogadok, nem kötekedek, nem vitázok vele bármennyire is kedvem lenne oda szólni neki. Nem, nem! Azt nem szabad. Tudom én, hogy azt szereti, amikor kinyitom azt a nagy pofámat és vitatkozhat velem, hiszen senki más nem mer visszabeszélni neki. Ismerem már, előbb-utóbb ő maga fog megkérni, hogy vitatkozzak vele.
Ami a lánykérést illeti, nem számítottam rá. Otthon még semmi jele nem volt ennek, még annak sem, hogy egyáltalán szeret minket. Illetve engem. A babát tudom, hogy szereti, minden este simogatta az akkor még pici pocit, és szerintem szinte extatikus állapotban várta, hogy mikor érzi már meg a mozgolódást odabentről. Sajnos erről a pillanatról lemaradt, de majd a mamája elmeséli neki. Néha lekvár főzés közben is csak elmosolyodott, se szó se beszéd megsimogatta a hasamat, azt suttogta „bambino” majd szinte könnyes szemekkel fordult vissza a fazékhoz. Szerintem amiatt érzékenyült így el mindig, mert a kisebbik fiát megölte valami rohadék, az unokájával együtt. Én tudom, hogy nekünk nem eshet semmi bajunk, Franco bárkit kibelezne, elevenen megnyúzná és savval locsolgatná ha minket bántana. És most szerintem nem túloztam.
- Szeretek Gattino lenni. – mosolyodok el, és hozzá bújok. Ahogy neki dőlök, érzem, hogy nagyon sokat fogyott. Teljesen más most, mint mikor utoljára láttam, szinte nyomnak a bordái. Az arcát fürkészve azt is látom, hogy nem valami sokat alszik… nem tudom mi miatt ennyire nyúzott, de remélem majd elmondja, és elmúlik. Nem szeretném, ha ilyen elgyötörten nézne ki, amikor még otthon voltunk teljesen más volt az egész megjelenése. Boldogabbnak tűnt.
- A mamád csak jót akar neked. Bár most én se szeretnék rohangálni a templomba. – mosolyodok el, aztán csukott szemmel élvezem ahogy a keze a hasamon pihen. Nekem is hiányoztak azok a nyugodt percek, de leginkább az amikor hozzá bújhattam, és életemben először azt éreztem, hogy tartozok valahová. Hiába kényeztetett itt a mamája, hiába volt kényelmes szobám és kaptam meg mindent, magányosnak éreztem magam nélküle. Megint úgy éreztem, hogy nem tartozok ide, nem tartozok sehová. Senkinek sem kellek, nem hiányzok, én magam is senki vagyok.
A szomorú gondolatok ellen szoktam enni, egy kis sütemény vagy mézédes gyümölcs elűzi a bánatot egy időre.
- Meg. Sőt, már majdnem megtanultam lekvárt is főzni, csak… történt egy kis baleset és mindent felfaltam inkább. – mosolyodok el, és egy szem málnával kínálom. Olyan sovány, muszáj lesz vissza hízlalnom valahogy! Ha elfogadja a málnát, akkor módszeresen nekiállok etetni vele, egy szemet én eszek, egyet ő. Aztán úgy meglep, hogy megáll a kezem is etetés közben.
- A neve? – kérdezek vissza, de egy pillanatnyi szünet után már rá is vágom a választ. – Enzo! – hiszen már én is tudom, hogy kisfiú, a fejemben motoszkáló lány neveket ezennel a fiókba is tehetem. Semmi Stephanie vagy Mariella… Mikor megérkeztem ide, a Mamma megrohamozott a családi fotóalbummal. Amikor megpillantottam Francot az apjával, már tudtam, hogy a fiamnak ezt a nevet szánom. Nekem nem volt apám, de ha lett volna azt szeretném, ha olyan lett volna mint azokon a képeken Enzo Malvasi a fiaival. Remélem nincs semmi olyan ellentét köztük amiről nem tudok, és elfogadja a javaslatot.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Júl. 30, 2017 5:48 pm Keletkezett az írás



*Nagyon is jól hallom azt, amit mond, még akkor is, ha nagyon halkan mondja. Ismerem már annyira, hogy tudom, már nem a fogantatás körülményeiről vagy éppen az életvitelemről beszél. Fél. Még hozzá az anyaságtól. Pedig én úgy gondolom, hogy nagyszerűen helyt fog állni.* -Tudod...én sem így terveztem. Azt hittem csak csinálok egy örököst és kész. De...de történt valami. Magam sem tudom mi, de egyre fontosabb lettél nekem és nem a gyerek miatt. Aznap, amikor elmentél...akkor jöttem rá igazán, hogy mit jelentesz nekem... És már nem örököst akartam, hanem családot...egy igazi családot veled és a fiúnkkal. *Nagyon sokat változtam mióta három hosszú hónapja nem találkoztunk. Talán kellett is mindkettőnknek, hogy változhassunk. Előtte nem igazán tudtuk értékelni egymás jelenlétét. Persze összebújtunk esténként megnézni egy filmet vagy egy könyvet, de ez az érzés hiányzott egészen sokáig azt hiszem. Szinte fejbe vágott a felismerés, hogy szeretem. De most olyan intenzíven van itt ez az érzés és tetszik, nagyon is.*
-Hé! Hol az az Angie, aki mindig vitázott? *Kérdeztem tőle elmosolyodva. Úgy látszik az elmúlt időben nem csak én változtam. Eddig olyan sokszor leállt velem szájalni, ami tetszett is, mert volt hozzá mersze. Hányszor pattant ki vita, aminek a vége az lett, hogy ő spanyolul, én meg olaszul mondtam a magamét. Csak most jövök rá, hogy mennyire igaz... inkább veszekszek vele, minthogy mással szeretkezzem. Totálisan, visszavonhatatlanul beleszerettem. De azért remélem, hogy idővel kapok vissza valamennyit a régi énjéből, mert hosszú távon nem bírnám a bólogató baba stílust nála. Nem illik hozzá. Feltételezem, hogy az anyám volt rá ilyen hatással. Ő mindenkiből ezt hozza ki valahogy. Megkeményedett ő is az apám mellett.
Már amikor elment, aznap tudtam, hogy meg fogom kérni a kezét akkor, amikor újra találkozunk. Már akkor megvettem a gyűrűt és csak reméltem, hogy igent mond. De igazából elég volt pár perc és tudtam, hogy pontosan ugyanúgy van, mint én. Nagyon is elveszettnek érezte magát itt, ami nem is csoda. Anyám sok mindenre képes, de csodára azért nem. Vannak dolgok, amiket ő nem pótolhat. Persze hálás vagyok neki így utólag már, hogy vigyázott rájuk. Tudom, hogy mindez azért van, mert Stefano és Emilia meghalt a még meg nem született gyermekükkel. Cesare-n kívül senki nem tudja, hogy én rendeltem el azt a támadást. Ha nem teszem meg, akkor ő ölet meg engem és a vállalkozásunk egy perverz elmebeteg kezébe kerül, amit nem engedhettem meg. Apám vérrel és verítékkel építette fel a birodalmát, ami nem kerülhet semmilyen mihaszna kezébe.*
-Tudom...és előbb-utóbb fejet kell hajtanunk az akarata előtt. *Nevettem el magam, ahogy öleltem magamhoz olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Szinte levakarhatatlan volt a mosolyom, ahogy a kezem alatt éreztem a fiúnk mozgását. Azt hittem régen, hogy simán gyerekem lesz és annyi. De most olyan furcsa, hogy ez a kis valaki odabent belőlünk lett. Várom, de még mennyire. És biztos vagyok benne, hogy nagyon jó szülei leszünk.*
-Ajaj! Anyám nem harapta le a fejed? *Emlékszek minket hogy leszídott, ha megettük a gyümölcsöt, amikor ő befőzte volna vagy lekvárt készített volna. Volt olyankor aztán mindig alapos fejmosás, hogy mit képzeltünk.
Hagyom, hogy Angie etessen. Szinte már el is felejtettem milyen finom az itteni málna. De igazából az a legjobb, ahogy csak úgy kettesben lehetünk és hozzám bújik. Mennyire hiányzott... Nem is tudja talán, hogy mennyire...
És akkor eszembe jutott, hogy választhatnánk neki nevet most, hogy már tudjuk ki lakik odabent. Az eddig a hasát simogató kezem is megállt mozgás közben, ahogy kimondta a nevet...apám nevét. Csak néztem rá egy jó pár pillanatig.* -Köszönöm! *Suttogtam mosolyogva. Apám olyan sokat jelentett számomra, tökéletes apa volt... olyan, amilyet minden gyerek érdemelne. Mindig is ő lesz a példaképem. Remélem a fiam is olyan lesz, mint amilyen a nagyapja volt. Bár megérte volna az apám, hogy megszülessen ez a kisember. Bár ha élne még, talán nem is ismertem volna meg Angie-t soha. Erre mondják, hogy nincsenek véletlenek?*
-Otthon meglepetés vár Titeket! *Egy nagy puszit nyomtam az arcára. Remélem tetszeni fog neki az immáron elkészült bölcső, valamivel el kellett foglalnom magam, hogy ne őrüljek bele az egész helyzetbe. És a leendő gyerekszobát is kipakoltattam. Csak ránk vár, hogy kiválasszuk a színt és a berendezést. Nem akartam előre, a Gattinommal együtt akarom mindezt megtenni, ahogy minden normális pár teszi.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Kedd Aug. 01, 2017 8:34 am Keletkezett az írás



Valahogy sejtettem, hogy nem tervezte, hogy belém szeret. Nem is annyira sejtettem, inkább éreztem. Persze kedveljük egymást, és a szex is kellemes, képesek voltunk egymás mellett élni, de néha bizony éreztem a viselkedésén, hogy ő csak egy örököst akar. Az, hogy járulékos kárként ott lesz egy nő aki történetesen a gyerek anyja, az nem sokat számított ebben a képletben. Komoly arccal vizslatom hát, hogy kitaláljam őszintén mondja-e ezt. Szeretem és hiányzott, de azért a feltétlen bizalmamat nem nyerte vissza. Inkább csak sóhajtok, és bólintok. Mondjuk elfogadom, hogy igazat mondott.
- Nem tudom. Azt hiszem nem tett jót nekem Olaszország. Puding lettem! – mosolyodok el halványan. Igazából szerintem az lehet a baj, hogy mivel itt mindenki idegen, én meg megszöktem, ezért úgy érzem jól kell viselkednem. Eddig nem igazán féltem tőle, nekem csak Tuttifrutti volt és kész, a pasi akivel járok és a hátam mögött kavarva csinált egy gyereket nekem… Franci, akinek imádom a kócos haját ébredés után, akit szerettem álmában simogatni, akivel ősrégi filmeket néztem esténként összebújva. Nem féltem tőle egyáltalán, sőt, gyakran úgy kiabáltam vele, hogy szinte megrezegtek a polcok is. Nem tudom mi változott, de azt hiszem végre megértettem, hogy ki is ő. Engem nem bántana, de attól még nem helyes, hogy olyan sokat vitázok vele.
Tudom, hogy milyen sokat jelent neki ez a lépés, hogy megkérte a kezem. Nem olyannak ismertem meg mint aki házasodós. Sőt, otthon még eszében sem volt ilyesmi. Egyszer került csak szóba esküvő, ott a medencében, de akkor is hamar kitáncolt a téma elől. Igaz én se terveztem házasságot, de mint tudjuk az én terveimmel nem igazán foglalkozik senki errefelé. Franco nem viccelt és nem csak úgy falból kérte meg a kezem. Nem is a hatalmas köves gyűrű miatt gondolom így, hanem mert ismerem. Úgyis haza mentem volna vele, nem volt erre semmi szükség, mégis megtette értünk.
- Igen, és tartok tőle, hogy amint bemegyünk máris ezt a témát fogja feszegetni. De talán… jobb is lenne, a picinek is ha csendben hamar túlesnénk rajta, akkor mindenki megnyugodna. Nem olyan fontos nekem a szép ruha, bele se férnék most olyasmibe. – épp csak egy kicsit csalódott a hangom. Ekkora pocakkal jó, ha egy cirkuszi sátorban elférek. Nem akarom, hogy az esküvőmön mindenki azon csámcsogjon, hogy kövér vagyok, vagy, hogy nem illik terhesen nagy felhajtást csinálni. Inkább most csak élvezem, hogy simogatja a hasamat. Szerintem új neki, hogy úgymond nagyobb felületen vagyok szép, és az is, hogy ez a kis ördögfióka már így mocorog.
- Nem. Van egy pajzsom, már majdnem jobb mint Amerika Kapitánynak. – nevetem el magam. Vicces lenne, a neten már láttam olyan kismama pólókat, amin az a piros-fehér-kék pajzs volt felfestve a pocak részen. Büszkén paskolom meg a hasam, mert bizony csúnyán felhasználtam az állapotom arra, hogy temérdek gyümölcsöt tömjek magamba. – Azt mondtam a gyerek miatt kell a vitamin és nagyon kívántam a gyümölcsöt, így nem szólt semmit. Sőt, kaptam még egy tálkányi epret! – vidáman kuncogok, mert azt már tudom, hogy szinte halálos bűn felfalni a gyümölcsöt mielőtt még lekvár lenne belőle.
Lelkesen adogatom a málnákat és a szedret is neki, örülök, hogy az étvágyával úgy tűnik nem lesz gond. Aztán mikor azt kérdezi mi legyen a baba neve, tényleg nem kell gondolkodnom rajta. Ahogy egyik kezemben a kis kék pólós macit szorongatom már tudom, hogy Enzo lesz a neve. Sokat jelent ez a név a pici egész családjának, és szeretném, ha mind büszkék lennének rá és nagyon szeretnék őt. Azt akarom, hogy megkapjon minden szeretetet amit csak lehet, amit én nem kaptam senkitől sem. Igazi családja lesz, mindenki imádni fogja, velem az élen. Soha nem kell majd abban kételkednie, hogy fontos-e bárkinek, mert akármilyen rossz is lesz, akármennyire is rossz dolgokat tesz majd, én mindig mellette leszek, ahogy az apjának volt ott Enzo Malvasi.
Elmosolyodok amikor látom, hogy milyen sokat jelent ez a név Franconak. Tökéletes választás, semmi kétség.
- A mamád még nem tudja. Szerinted örülni fog? – az ujjaival játszok, ahogy régen. Összeillesztem a tenyerünket, az én meleg, pufók ujjaimat az ő hideg ujjai közé fűzöm. Kuncognom kell, amikor egy cuppanós puszit ad nekem.
- Milyen meglepetés? Mikor megyünk haza? – máris be vagyok sózva! Menjünk, induljunk már ma, haza akarok menni! Kengurukat akarok látni és a végtelen, haragos óceánt. Itt is van tenger, de az nem ugyanaz. Ez a víz nem az a víz, ezek a hullámok nem azok a hullámok. Nem az otthonom, nem az a hely ahol boldog tudnék lenni a családommal.
Aztán a kis bambino rúg egy jó nagyot, kellemetlen helyre, amitől fészkelődnöm kell. Na igen, a terhesség nem csak móka és kacagás. Franco is biztos érezte ezt a rúgást, azt hiszem épp arrafelé volt a keze neki is. Kissé sietősen próbálom talpra vergődni magam, mint egy hanyatt borult cserebogár. Pisilni kell, de nagyon! Átkozott kis bandita, mindig ezt csinálja, addig kalimpál odabent míg el nem éri, hogy rohanhassak a vécére. Nem valami romantikus, de még kevésbé lenne az, ha összepisilném itt magam.
- Be kell mennem. Most! – gyorsan próbálok kibontakozni az ölelésből, és már kecmergek is talpra a kis kosarammal ami idő közben szépen kiürült. – Siess, na! – azért se fogom bevallani neki, hogy menten bepisilek… ennél cikibb még sose volt! Ilyen romantikus pillanatok, én meg csak arra tudok gondolni, hogy valahogy összeszorítsam a lábam míg visszasprintelek a házba.
Nem várok tovább, kapkodva szedem a lábaim a ház felé.
- Ha meg mersz nevettetni, kinyírlak. – jegyzem meg halkan, de halálosan komolyan. Ebből már biztos rájött, hogy mi a bajom, amitől fülem hegyéig elvörösödök. Basszus, de ciki!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Aug. 02, 2017 7:33 pm Keletkezett az írás



*Tudom, hogy elsőre biztos nem fogja elhinni, hogy szeretem. Mióta ismerem, soha nem mondtam neki, ami csak azért volt, mert magam sem ismertem fel az érzést. Sok olyat tettem, amivel csalódást okoztam neki, ezt tudom. Ő nem ilyen férfit képzelt el magának valószínűleg. Sőt, nem ilyen életet képzelt el. Én a bizalmáért cserében kihasználtam és átvágtam, tudom. És akárhogy is történt, de menet közben beleszerettem. Tudom, hogy idő kell ahhoz, hogy el tudja hinni és hát bizonyítanom is kell. Készen állok rá azt hiszem, még akkor is, ha analfabéta vagyok az érzelmek terén.*
-Sebaj, szeretem a pudingot. *Mosolyodtam el bátorítólag.* -Majd otthon ismét vadmacskává válsz. *Sejtem, hogy nem lesz örökké ilyen puding, ahogy ő mondta. A magány és az anyám közösen tették ezt vele. Sejtem, hogy kapott ízelítőt a mi világunkból is. Én viszont elhatároztam, hogy otthon valahogy elválasztom a munkát a magánélettől, ami nem lesz egyszerű, hisz nekem sokszor otthon is dolgoznom kell. Majd találok rá megoldást. De ha otthon leszek, akkor csak a családomé leszek.
Neki is és nekem is sokat jelent, hogy megkértem. De az még sokkal többet, hogy igent mondott, amire álmomban sem mertem gondolni. Igen, igazi család leszünk gyerekkel meg mindennel. Ehhez pedig hozzá tartozik a házasság is. A családom elég vallásos, de nekem nem sokat jelent egy darab papír. Viszont ha már így alakult, akkor olyan esküvőnk lesz, amit mindenki irigyelni fog.*
-Hmmm... Van egy ötletem! Mit szólnál, ha itt most csak elmennénk a városházára, hogy meglegyen a papír, ettől anyám is csillapodna valamennyire. Ha pedig kibújik ez a kisfiú, akkor utána lenne rendes templomi esküvő, ahol egy csodaszép fehér ruhát viselnél. No meg persze utána egy jó nagy lakodalom! Mit szólsz hozzá? *Sejtem, hogy most kövérnek gondolja magát és nem érezné jól magát egy esküvői ruhában. Én nem látom kövérnek. A gyermekünk növekszik a hasában, természetes, hogy változik a teste. Gondolom nehezen éli meg, de nekem így is úgyis kell, nem számít mikor mekkora.
Én kifejezetten élvezem most, hogy így üldögélünk és simogathatom a hasát, miközben ő meg etet engem a gyümölcsökkel.* -Szóval rájöttél hogyan lehet a bébivel sakkban tartani...Cseles! *Nevettem fel. Azt hiszem túl sok időt tölt el köztünk, ráragadt néhány dolog.. mint például az, hogy meg kell találni az ember leggyengébb pontját. Anyámé egyértelműen az unoka és ezáltal az unoka édesanyja. Mondjuk ezt mindig is tudtam, hogy így lesz. Ő mindig is szeretett volna már unokát..hányszor nyaggatott már az miatt, hogy vegyek el egy olasz lányt és alapítsak családot. Maffiafőnökként válogathattam volna a lányok között, de nem volt ínyemre az olyan kényszer házasság, mint amilyen a szüleimé volt. Szerették egymást, de nem szerelemmel.*
-Örülni fog, nagyon is. *Anyám mindig is tisztelettel fordult a férje felé. Nehéz lett volna jelzőt mondani a kapcsolatukra. A mély szerelem viszont hiányzott. Anyámnak nem volt választása akkor, hozzá kellett mennie apámhoz. Elmélkedésem közben játszadozunk az ujjainkkal, ahogy azelőtt. Unalom űzés? Nem hiszem. Inkább ezzel is erősítettük azt, ami kettőnk között volt.*
-Ha elmondanám, akkor nem lenne meglepetés. *Nevetek fel.* -Rajtam nem múlik, elhiheted. A hajó készen áll, bármikor indulhatunk. *Úgy terveztem, hogy a kikötőben ringatózó yachttal megyünk haza. Hajó, bár inkább tűnik egy nagy lakásnak. Egyértelműen Carmela névre hallgat. Nem sok mindenki utazott még rajta velem, de biztos vagyok benne, hogy Angie-nek tetszene.
Aztán Angelle egyszer csak felugrik, ha lehet így fogalmazni. Elég gyorsan tápászkodott fel, amit nem tudtam hová tenni. Biztos valami baj van..na de mi? Szóhoz sem jutottam, de segítettem neki, ahogy tudtam. Szinte szakadt befelé, én meg követtem kíváncsian, hogy mi lelte ilyen hirtelen. És ahogy kimondta azt a mondatot, megvilágosodtam. Hát az édes drága egyetlen kisfiúnk gondolhatta focilabdának a hólyagját. Lovagiasan visszafogtam magam, pedig szívesen kimondtam volna néhány humoros dolgot. Odabent én megálltam a nappaliban és csak akkor engedtem kirobbanni magamból a nevetést, amikor Angie hallótávolságon kívülre került a mosdóban. Tudom én, hogy ez szívem hölgyének kellemetlen, de még a könnyem is kicsordult a nagy nevetés közepette.
Aztán a szemem sarkából megpillantottam az édesanyámat. Mosolyogva sétáltam oda hozzá.* -Fiam lesz. *Olaszul mondtam neki ennyit röviden, mert tudom, hogy furdalja az oldalát a kíváncsiság.* -Piccolo Enzo. *Kicsi Enzo...Illik rá a név már most, olyan természetes. Látom anyám arcán a meghatott mosolyt és a lassan legördülő könnycseppet. Nehéz eldönteni, hogy számított-e erre, ha fiam lesz. Talán igen. De amikor valósággá vált, meghatódott. Apám nagyon sokat jelentett számomra, minden nap hiányzik. Hiányoznak a bölcs tanácsai, intelmei...*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Aug. 12, 2017 1:57 pm Keletkezett az írás



- Azt bírnád, mi? – mosolyodok el, és ahogy mellette ülök hozzá bújva, épp csak egy hangyányit simítok végig a combján az ujjaim hegyével incselkedve. Aztán csak lemondóan megcsóválom a fejem. Naná, a Gattino egy igazi kis vadmacska volt otthon. Ahogy Sandra Bullock mondta az egyik filmjében „én egy vadmacska formájú perec vagyok”. Tudom én, hogy mit szeret és azt is, hogyan. De ha kicsit is megnézné, hogy most milyen az állapotom egész biztos nem mondaná, hogy legyek vadmacska. Lassan a cipőmet se tudom bekötni, a térdeimet és a lábujjaimat hetek óta nem látom ha állok. Gondolja, hogy most is végre tudnám hajtani a tornászokat is megszégyenítő hajlékonyságot igénylő… dolgainkat? Arról nem is beszélve, hogy egyszerűen siralmasan festek ruha nélkül, nem merek lemenni a partra fürdőruhában mert jönnek az állatvédők és betuszkolnak a vízbe mint a partra vetődött bálnákat.
- Nekem mindegy, én nem sietek sehová. – tudom, hogy csak vigasztalni akar, de az az igazság, hogy fogalmam sincs valaha is visszanyerem-e a régi alakomat. A fehér ruha meg a templom… mondhatom szépen mutatnánk, én az elvált, ő a maffia főnök meg a kisfiúnk aki az egyház szemében (bármit is teszünk utólag) fattyú. Csodás lenne, szerintem a Padre másra sem vágyik csak egy ilyen lagzira! – Franco, szerintem ez így nem jó. A baba így is bűnben fogant és abban is születne. – rázom meg a fejem, miközben a gyűrűt birizgálom. Nem vagyok jó ember, de nem akarom, hogy a gyerekem hátrányokkal induljon ha a lelki üdvössége a tét. Vallásos vagyok, sokkal jobban mint Franco, annak ellenére, hogy milyen életet éltem mostanáig. Ugyan már el van cseszve az egész, hiszen nem voltunk házasok amikor fogant, de még gyűjthetnénk pár jópontot azzal ha házasságból születne. Nem azt mondom, hogy minden vágyam volt egy esküvő, de ha így is úgy is tervezzük, akkor a sorrenddel valamit kezdeni kellene. Nem akarom, hogy Isten szemében ez a gyerek másodrangú legyen, azt akarom, hogy olyan patyolatfehér kis lélekkel születhessen amilyet megérdemel. Vagy inkább hagyjuk az egész színjátékot a fenébe és ne csináljunk semmit. Talán butának tart amiért ezen aggodalmaskodok de nem tehetek róla, a mamája telebeszélte a fejemet.
Inkább élvezem, hogy most itt összebújtunk, lassanként megszokom újra az érintését. Szeretem, csak épp túl rég nem találkoztunk, szinte el is felejtettem mennyire jó érzés amikor így ölel. Azt hiszem este vár ránk még egy nagy sírás, tele vagyok érzésekkel amik sehogy máshogy nem tudnak kijönni. Utálom, hogy ilyen picsogós liba lettem, de ez van. Nélküle valahogy minden szétcsúszott, bizonytalan lett.
A gyümölcsökkel kapcsolatban igaza van, először nekem is sápítozott donna Carmela, mikor megpillantotta előttem a tök üres epres tálat. Azt hittem menten holtan esik össze, mintha az a pár szem eper (na jó, úgy két kiló) hiányozna bárkinek is. Inkább gyorsan egy szem szedret tömök Franci szájába aztán én is eszek vagy hármat, és az édes szeder levétől bordós-lilás ajkakkal nevetem el magam.
- Naná! Legalább elmondhatom, hogy tanultam tőletek valamit! – sokat aggódtam azon, hogy megkedveljen a mamája, de hamar rájöttem, hogy igazából ez már meg is történt. A baba a hasamban valahogy az első pillanatban elvarázsolta, szereti őt és azt hiszem miatta egy kicsit engem is. Persze tudom én, hogy nem ilyen lányt képzelt el a fia mellé, tudom, hogy távolról sem vagyok tökéletes. De ez van, nem vagyok olasz, nem vagyok egy jámbor kis galamb, de szeretem Francot és a gyerekünket is. Talán majd egyszer elfogadja, hogy ez van, és már nem tud változtatni rajta. Mindig az unokája anyja leszek.
Nem emiatt szeretném, hogy a kicsinek Enzo legyen a neve, hanem azért mert az apjának ez sokat jelent, és nekem is. Azt jelenti, hogy a kicsinek családja van, gyökerei, olyan emberek akik szeretik és akik bármit megtennének érte. Sajnos nem átlagos család a miénk, és lehet, hogy néha veszélybe kerül majd, így ez nagyon sokat jelent. Nálunk megeshet, hogy valakinek szó szerint az életét kell majd adnia érte, és vagyunk jónéhányan, akik ezt bármikor megtennénk érte. Számomra ezt jelenti ez a név, és ezért ragaszkodom hozzá ennyire.
- Hajó? Egy hajó? Ez a meglepetés? – na ettől aztán lelkes lettem! Mindig is szerettem volna hajóval utazni, kirándulni csak épp sosem volt rá pénzem. Újabb álmomat váltja valóra, lassan megszokom, hogy tőle az ilyesmi nem áll messze. Mintha élvezné, hogy egyik ámulatból a másikba ejt.
Aztán ahogy a kis bambino is beszáll a beszélgetésbe a rugdosásával, alaposan eltalálja a hólyagomat, hogy egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ezt nem fogom tudni visszatartani. Basszus basszus! Olyan gyorsan tápászkodok fel ahogy csak tudok, és bár Franco segíteni próbál, inkább csak hátráltat azzal, hogy értetlenkedik és nem tudja mit csináljon. Jaaaj! Jaaaaaaj! Be kell érnem, ez az átkozott kölyök meg csak folytatja! Sírás küszöbén kapkodom a lábaim, ez annyira megalázó! Nagyokat szipogok menet közben, nevetségessé tettem magamat. Ő sem erre számíthatott amikor ide jött, gondolom meg se fordult a fejében, hogy egy két lábon járó pisimanót kap majd helyettem.
A házba érve már szó szerint szaladok, a folyosón belefutok az egyik testőrbe, ami megnyomja picit a hasam. Csak nyöszörögni tudok és összeszorított lábakkal ácsorogni a vécé ajtajában. Aztán valahogy sikerül bejutnom, és jön a megkönnyebbülés. Mikor végeztem, és megmosom a kezem egy kicsit még maradok, hogy gondolkodjak. Mit fog majd most szólni az egészhez Carmela? Aggódom, hogy nem fog örülni, vagy valami gubanc lesz.
Kiosonok a folyosóra, ahol már Carlo ácsorog, de én ujjam a szám elé téve pisszegem le, majd megsimogatom a vállát is, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. A fal mellett állva hallgatózok, és ha jó még a fülem akkor Carmela már a konyhában adja az utasításokat mint valami parancsnok. Fülem hegyéig elpirulva dugom ki az orrom a nappaliba, de azért még nem megyek közelebb. Szégyellem magam, hallottam még ahogy Franco kinevetett amiért úgy sietnem kellett pisilni. Csak ácsorgok ott, és nem tudom mit is mondhatnék…
- Nem az én hibám… - motyogom szégyenkezve – a fiad tehet róla, folyton ezt csinálja velem. Visszatartanám én ha tudnám. – nevetséges, hogy felnőtt ember létemre azt kell magyaráznom, hogy miért is pisiltem be majdnem. Rémesen érzem magam emiatt, csak a pocakot simogatom lassan, jelezve, hogy ő tehet mindenről.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Aug. 12, 2017 9:26 pm Keletkezett az írás



-Én csak azt szeretném, hogy együtt szépen megcsináljuk ennek a kis pocaklakónak a szobáját. Mert ránk vár, hogy kiválasszuk a színeket, a bútorokat, meg mindent. *Igen, csak ezt akarom. Ezért akarok hazamenni, hogy minden stimmeljen, mire megérkezik ez a kisember erre a világra. Olyan lesz az egész ház, amiben jól érezheti magát majd. Az elhatározás az, hogy a házban megpróbálom teljesen kiiktatni a munkát. Otthon csak a családomé leszek. Szeretnék egy olyan arany középutat megtalálni, ami mindenkinek megfelelő.
Most nem kerülte el a figyelmem, ahogy ingerlően végig simított a combomon, kicsit bele is borzongtam, mert nagyon hiányzott az érintése az elmúlt hónapokban. Nem kerülte el a figyelmem, hogy hirtelen megváltozott. Annyira könnyű rájönni mire gondol, szinte egy nyitott könyv előttem ez a lány. Tudom, hogy zavarja a testének változása, pedig engem nem zavar. Finoman simítottam végig az oldalán és a füléhez hajoltam.* -Csak várd meg, amíg magunk maradunk egy szobában... *Súgtam neki a szavakat, aztán belecsókoltam a nyakába. Igaz, hogy az extrém dolgokat mellőznünk kell, de kit érdekel igazából. Ugyanúgy vágyok rá, ahogy az elején. És nem hazudok, csak maradjunk kettesben egy szobában... Majd megmutatom neki, hogy nekem nem számít éppen milyen, ugyanolyan kívánatos. Egy gyerek növekszik odabent, ez mindenképp csodának számít.*
-Angelle, én szeretném megadni neked az olyan esküvőt, amiről álmodsz. Ha fene fenét is eszik, szeretném, ha lenne egy olyan csodás fehér ruhád, amire vágysz. *Tényleg szeretném megadni neki mindazt, amiről álmodozik rég. A családom vallásos, bár én nem annyira tartom ezt. De tudom, hogy Angie is elég vallásos ezen a téren. Igazából én teszek arra, hogy az egyház mit gondol a gyermekünkről, de a párom miatt ki fogok valamit találni ezzel kapcsolatban. Kell lennie valami megoldásnak.*
-Megvan! Akkor sajnos két esküvőnk lesz! Egy itt, egy pedig odahaza később. Így jó lesz? *Remélem így már neki is tetszeni fog. Akkor két ceremóniánk is lesz. Egy itt, sima szűkkörű, egy pedig nagyobb majd később, ha már megszületett a fiúnk. Gondolom mi volt itt, amikor az édesanyám, aki végletekig vallásos és Angie, aki szintén vallásos, összeszabadult. Azt pedig tudom, hogy az anyám arra is képes, hogy olyat is belebeszéljen az emberbe, amire eddig nemet mondott. Elég határozott természet...mondjuk kellett is egy tesztoszteronnal teli házban.*
-Elrontottalak! *Nevettem fel, amikor azt mondta, hogy tanult valamit tőlünk. Persze elkerülhetetlen, hogy néhány dolgot megtanuljon a világunkkal kapcsolatban. Gondolom az anyám beszélgetett erről vele. Majd meg kell köszönnöm neki, hogy Angie-t így felém terelgette. Tudom, hogy mindig is egy olasz lányt képzelt el mellém, de azt is tudom róla, hogy mindennel megbékél, ha látja, hogy a fiacskája boldog.*
-Bizony hajó. De még mindig nem ez a meglepetés. *Elmosolyodva adtam egy csókot neki. Hát szóval akkor hajózni is szeretne. Hát akkor lesz benne része de még mennyi, mert én is imádok hajózni. Tudom, hogy sok mindent elmulasztottam, nem volt semmi udvarlás vagy ilyesmi. Még ha utólag is, de meg fog kapni mindent.
Aztán egyszer csak úgy pattant fel mellőlem, hogy csak pislogni tudtam. Csak mentem utána és próbáltam rájönni mi a gond. Amikor pedig rájöttem, akkor nem tudtam visszafogni a nevetésem. Tényleg nem rajta nevettem, hanem a szituáción. Tudom, hogy egyre szűkebb odabent a hely, de ahogy rohant befelé egy meghitt pillanatot megszakítva...
Odabent pedig csak mosolyogni tudtam azon, ahogy anyám meghatódott. Tudom, hogy nem szeret sírni mások előtt, még előttem sem. Így nem is akadályozom, amikor elindul a konyha felé. Azonban valami nem kerüli el a tekintetem... Massimo megfogta az anyám kezét. Egy pillanatra láttam csak, de éppen elég volt, hogy felkeltse az érdeklődésem. Már éppen indultam volna utánuk, hogy kíváncsiskodjak, amikor meghallottam Angie hangját.*
-Nyugi, semmi probléma. Ugyanúgy az agyadra megy, mint az apja. *Elmosolyodva léptem hozzá és öleltem magamhoz, ahogy tudtam. Érzem, hogy zavarban van és próbálnám megnyugtatni kicsit, hogy nem kell szabadkozni. Elengedtem az ölelésemből, de a kezét továbbra is fogtam.* -Mi van az anyám és Massimo között? *Böktem a fejemmel a konyha irányában, ahonnan hallani lehetett az anyám hangját, ahogy máris utasításokat osztogat. Már most tudom, hogy mi lesz a vacsora a tiszteletemre. De arra sokkal jobban kíváncsi vagyok, hogy mi van a testőre és közte? Féltem őt, nagyon is. Eleget szenvedett már életében, nem szeretném, ha ismét csak egy sebet kapna.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Aug. 19, 2017 1:45 am Keletkezett az írás



- Ez jól hangzik. – hiába is mosolygok, a keserű ízt alig tudom leplezni. Szóval csak erről van szó. A gyerekről, őt jobban akarja. Persze nem csodálkozom ezen, figyelembe véve a körülményeket is, de azért mégis úgy érzem, hogy nem miattam jött és nem miattam próbál kibékülni. Nem bízom benne, hiába volt távol olyan sokáig, nem tudok megbízni benne úgy igazán. Sokat kellene dolgoznunk ezen a kapcsolaton, hogy hinni tudjak neki újra.
Hiába simítottam végig a combján, nem érzem, hogy engem is akarna. Ki akarna most egy olyan nőt mint amilyen én vagyok? Az is csoda, hogy fénykoromban szemet vetett rám, nem róhatom fel neki, hogy most már nem érdeklem úgy. Alig hallhatóan sóhajtok amikor végig simít az oldalamon.
- Félek nem azt kapnád mint amire számítasz. – mormolom miközben próbálom összekaparni magam. Vagy nem említettem még, hogy a terhes nők nem csak a kajára kívánósak? A falat kapartam szinte, hogy megint vele lehessek. Sőt voltak pillanatok mikor már az ördöggel is beértem volna… de csak egyedül hallgattam a saját szuszogásomat éjjelente az üres szobában.
Franco néha elfelejti, hogy én már voltam férjnél. Mármint nehéz is lenne elfelejtenie ha egyszer ő tette el láb alól az exemet, de mintha arról a tényről nem venne tudomást, hogy Richie bizony a férjem volt. Esküvőről beszélünk, és szép fehér ruháról, de az egy kissé talán mégis csak képmutató lenne, még ha nekem is mint minden lánynak pontosan ez a vágyam. De hogyan magyarázzam ezt el neki? Vagy lehet, hogy el kellene engednem ezeket az aggályokat, és élvezni, hogy megint velem van? Visszakaptam, nem kiabált és nem cseszet le amiért megszöktem. Gyűrűt vett és velem akarja berendezni a babaszobát. Miért tennék tönkre mindent most azzal, hogy azon aggódok mi a helyes és mi nem?
- Szeretném, ha olyan lehetne amilyenről álmodtam. – vallom be az igazat. Minden lánynak, még azoknak is akik azzal áltatják magukat, hogy ők nem olyanok, mégis minden lánynak van ott belül egy hercegnő énje. Aki szeretne gyönyörű fehér ruhát, csodálatosan kinézni, virágok közt végigsétálni a templomban a padok közt… minden lány erről álmodik, akinek olyan volt a gyerekkora mint nekem az meg főleg.
- Ühüm. – bólintok valamivel nagyobb lelkesedéssel, bár még mindig ott bujkál bennem a félsz, hogy meggondolja magát. Hiszen olyan régóta várok rá, hogy kifejezze azt amit érez. Túl rég vágyok már arra, hogy azt mondja szeret, és most amikor megtörtént mintha attól félnék, hogy előugrik valaki az egyik szeder bokor mögül és kiderül, hogy csak átverés volt az egész. – Azt hiszem a mamád is megnyugodna tőle. És én is. – igen, azt hiszem az sokat javítana a bizalmamon iránta, ha elmennénk a templomba. Akkor elhinném, hogy változott, és én is kellek neki nem csak a baba.
Hiányzott a nevetése. Annyi minden hiányzott! Túl sok dolog van amit el kellene neki mondanom, annyi kimondatlan dolog feszül köztünk. Mégse akarom elrontani most ezt, hogy ilyen nyugodtan ülünk itt együtt a fa alatt.
- El bizony! De őt nem ronthatod ám el! – kuncogok miközben élvezem, hogy a keze a hasamon pihen. Nem nem… Ez a cseppnyi ember nem fog olyan mocskos játszmákba keveredni mint az apja, és azt sem engedem, hogy menekülnie kelljen, rálőjenek, megsebesítsék. Nem, azt nem élném túl, ha neki is baja esne!
- De akkor mi? Mondd el! – próbálom kihúzni belőle a kis titkát, hogy milyen meglepetést tartogat még. Már a hajózás is csodálatos lesz, alig várom! Képtelenség is leplezni az izgatottságomat. Inkább csak hagyom, hogy a bugyuta vigyor kiüljön az arcomra. – Nem tudom hol voltál mostanáig, de mehettél volna már egy kicsit előbb is. – sosem volt velem ilyen. Igen, szenvedély az volt, és mindent megkaptam tőle. A házába költöztem és kaptam szép ruhákat, gondoskodott rólam, de nem volt ilyen. Most valahogy minden mozdulatában benne van valami új, valami gyengéd és szeretetteljes dolog. Elrejtette előlem a dolgot, vagy talán nem is érzett így, de tény, hogy tetszik ez a változás.
Az a változás viszont nem, hogy a kis Enzo (mert már biztos, hogy ez lesz a neve) odabent egyre nagyobbakat rúg és egyre rosszabb helyekre. Csak úgy kapkodom a virgácsaimat befelé, próbálok nem olyan nevetségesen viselkedni mint amilyen nagyon kell pisilnem. Ahogy fogy a hely a pocakomban a babának, úgy tud egyre érzékenyebb helyekbe könyökölni vagy rúgni. Tegnap a gyomromat találta el és majdnem kiadtam a reggelimet. Nem kímél, annyi biztos.
Mikor már végeztem és a nappaliban ácsorgok arra gondolok, hogy Franco megbántott ezzel a nevetéssel. Persze, neki csak egy vicces szituáció volt, de nekem életem egyik legkínosabb pillanata. Hozzá bújok és csak szimatolok, jól esik érezni az illatát.
- Nehéz lenne megmondani, hogy melyikőtök megy jobban az agyamra. – mormolom, és már pislogok is rá fel, csókra várva amikor látom, hogy valamin elgondolkodott. Hagyom, hogy elengedjen, miközben kibújok a cipőmből. A házban szeretek mezítláb csattogni mint otthon.
- Massimo? Nem értem mire gondolsz. – naná, hogy tudom mire gondol. Szerintem is az anyja és Massimo közt lehet valami. Sosem firtattam mert nem az én dolgom, és egyébként is. Massimo jó ember ezt Franco is tudja. Az anyja pedig okos nő, konkrétan még engem se enged magához közel érzelmileg. Ez a férfi sem tudná őt megbántani, még ha akarná sem, mert a mamája tud vigyázni magára.
Ahogy a kezem fogja a kanapé felé araszolok és leülök a karfára. Ha ő cipelne egy ekkora görögdinnyét a dereka helyén, ő is le akarna ülni a helyemben.
- Szerintem hagynod kellene ezt a dolgot. Néha… nem is tudom. Bízhatnál az emberekben. Nem kell mindent neked irányítani és nem kell mindenről tudnod. – ennél többet nem akarok neki mondani a dologról. Ha tudna arról az elcsattant csókról amit láttam egyik éjjel… hát tutira kiakadna. Épp a menetrend szerinti éjjeli mosdólátogatásból csoszogtam vissza az ágy felé mikor hangokat hallottam odalentről. Kikukucskáltam az ablakon, és Carmela volt a teraszon meg Massimo, és legnagyobb meglepetésemre Luca, a testőröm figyelt arra, hogy ne zavarhassák meg őket. Nem úgy tűnt, mintha Massimo erőszakoskodott volna vele, sőt. Olyan helyesek voltak együtt! Rossz lenne, ha Franco közbe avatkozna és ez a kis románc is véget érne.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Aug. 21, 2017 1:49 pm Keletkezett az írás



*Láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Vagy legalábbis félreérti azt, amit mondani akartam ezzel. Nem tudta jól leplezni a csalódottságát.* -Figyelj! Azért szeretném veled berendezni, mert veled szeretném felépíteni azt az életet, ami csak a hármunké lesz. Mondtam, ezentúl másképpen lesznek a dolgok...veled szeretném kialakítani az életünk azon részét, amiben csak nekünk lesz része, mire megérkezik ez a kisember. Tudom, hogy nehéz hinned nekem, de majd meglátod... *Mosolyogva simogattam meg az arcát. Tudom, hogy a bizalma megrendült az irányomban vagy talán soha nem is volt... de most majd hamarosan rájön, hogy őt szeretném visszakapni. Igen, eddig azt sem tudtam milyen érzés, ha szerelmes az ember. Érzelmi szintem hát elég alacsony, Angie miatt kezdett el éledezni valami bennem. És csak későn jöttem rá, hogy mit vesztettem el... De kész vagyok küzdeni érte. Életemben először valamiért csakis magam miatt küzdök és nem azért, mert más azt várja el.*
-Angie! Én nem extra dolgokra vágyok, hanem csakis rád! *Odahajoltam és belecsókoltam a nyakába, miközben az oldalát cirógattam...mert nem kerülte el a figyelmem, hogy az imént tetszett neki. Csak maradjunk ketten egy szobában és megtudja, hogy nem irtózok tőle. Ugyanúgy kívánom, mint amikor megismerkedtünk. Szemembe semmit sem vesztett a vonzerejéből attól, hogy terhes. A kettőnk gyermekét hordja a szíve alatt, hogy is tudnék tőle undorodni?
Azt szeretném, ha az álma is teljesülne, hogy olyan ruhája és esküvője lenne, amit megálmodott. Ha kicsit rendhagyó is lesz a módja, akkor is meg fog történni. Nem érdekel ki mit gondol róla. Ennyit megérdemlünk, nem? Tudom, hogy volt már férjnél...hogy is felejthetném el... De attól az állattól nem kapott mást csak fájdalmat, még halálába is kettőnk közé állt. Nem volt jó ember. Nem bánom, hogy már nem él...fenyegette Angie és kis Enzo életét.*
-Olyan lesz minden, hidd el! *Mosolyodtam el. Tetszik, hogy így fellelkesült. Sok fájdalmat okoztam neki, ezzel tisztában vagyok, nem vagyok hülye, nem áltatom magam. Talán egy élet is kevés lesz arra, hogy kárpótoljam. De olyan élete lesz, amit megérdemel, ezt elhatároztam. Biztos lesznek súrlódások, mert azok mindenhol vannak, de megoldjuk őket.*
-Ha szerencsénk van, akkor a nagyanyjára fog ütni, aki mindig mindent kézben tart. *Az anyám mindig mindent tud, mindenre tud megoldást... A fiúnk szerencsés lenne, ha örökölné azt a jó természetet. Aztán, hogy mi lesz belőle, ha felnő, majd ő eldönti. Annak idején apám sem kényszerített engem, nekem természetes volt a világunk.*
-Kíváncsi vagy, mi? Annyit elárulok, hogy csak a tiéd lesz a meglepetés! *Tetszik, hogy ennyire furdalja az oldalát a kíváncsiság. Remélem örülni fog az üvegháznak a pipacsokkal. Így bármikor elvonulhat a kedvenc virágai közé. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog neki. Már várom a reakcióját.* -Igazából már aznap, amikor elmentél, rájöttem, hogy milyen hülye voltam... *Kicsit megráztam a fejem, mert múljanak csak el azok a képek, érzések, amit akkor éreztem. Fájt, nagyon is akkor.
Most meg jött a berohanós incidens. Akaratom ellenére lehet kicsit megbántottam. Pedig nem rajta mulattam. Csak a helyzeten. Ahogy a meghitt beszélgetésből elrohant.* -Hát mi lesz veled, amikor megszületik.. akkor aztán bajban leszel.. *Nevettem fel. Ha már most mindketten az agyára megyünk, mi lesz később. Férfi uralom lesz a házban, előre sajnálom Angelle-t. Bár szerintem ugyanúgy fogja szeretni ezt a kis tököst születése után, mint most. Mert lerí róla, hogy imádja.*
-Szerintem érted mire gondolok. *Céloztam arra, amikor Massimo-ról és az anyámról kérdeztem. Utána araszoltam, ahogy ő leült a kanapéra. Elgondolkodva néztem a kedvesem arcát és volt egy olyan érzésem, hogy valamit nem mond el a dologgal kapcsolatban. Van egy olyan sejtésem, hogy csak én nem tudtam erről a kapcsolatról.* -Nem akarom irányítani... Én csak szeretném tudni, hogy anyám boldog-e... Mellettetek csak ő maradt a családomból. *Sóhajtva ültem le a kanapéra. Tényleg csak tudni akarom mióta tart ez az egész. Hogy anyám tényleg boldog-e. Tudom én, hogy ő az a fajta nő, aki tud magára vigyázni, de mégis csak az anyám. Elgondolkodva fogtam meg Angie kezét. Inkább anyámmal kellene majd erről beszélni. Nem haragszok én. Sőt, örülnék, ha valaki tényleg lenne mellette.*
-És... örültél két hónapja Luca és Carlo érkezésének? *Pillantottam fel rá, ahogy ott ült a karfán. Azt hiszem ebből rájöhet, hogy én küldtem el hozzá a két kedvenc testőrét. Őket szerette és bennük bíztam is, hogy tudnak hozzá úgy viszonyulni, ahogy kell.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Szept. 01, 2017 12:27 am Keletkezett az írás



Túl nehéz hinnem neki. Azt hiszem, valami ami sosem volt szinte végleg elveszett. Bizalom? Ugyan! Hogyan bízzak meg benne, ha egyszer annyiszor átvert már. Próbáltam, sokszor próbáltam megbízni benne, és dolgoztam is azért, hogy ez a kapcsolat működjön. A magam módján tényleg igyekeztem. De ő akkoriban azt hiszem még nem állt készen arra, hogy mi ketten tényleg család lehessünk a fiúnkkal, akit ő akart. Persze, kellett egy örökös, de úgy érzem nem számolt azzal, hogy a gyereknek anyja is lesz. Ezért olyan nehéz most elhinnem mindent amit csak mond.
Mégis képtelen vagyok ellenállni neki. A csókja, az ölelése, ezek nagyon hiányoztak. És ő maga is, na persze nem a nagy és félelmetes Tuttifrutti, hanem Franco, a barátom. A reggelenként kócos haja, a mozdulat amivel a hajam simogatta amikor filmeztünk vagy amikor a hasamhoz beszélt. Szeretném visszakapni azt a férfit akibe tényleg bele tudtam szeretni.
- Majd… ha hazamegyünk, minden más lesz. – ismétlen a szavait, szinte magamnak is bizonygatva. Nem kell nekem nagy esküvő. Persze, szeretnék, és szép ruhát is, meg virágokat, tortát és nagy lakomát. De nem kell, ne azért vágjunk bele mert azt hiszi, hogy bármit is bizonyítana vele. Nagy lépések ezek tőle már így is, hogy felmerült a házasság, nem kellene kényszernek éreznie.
- Majd együtt kitaláljuk milyen legyen. Úgyis a te családod lesz ott többségben, nem tudom nálatok mi a szokás. – a mamája mondott már pár dolgot, de azért még mindig nem tudom, hogy náluk mi a módi. Az sem elhanyagolható, hogy ha Franco Malvasi megnősül az egy olyan esemény lesz, amin a család és a „család” fontosabb tagjainak ott a helye. Carmela elmondta, hogy ezek az események arról is szólnak, hogy be kell mutatni a jólétet, fényűzőnek kell lenni és nagyvonalúnak, hogy tudják: ezt is megengedheti magának. Bármit megtehet.
- Én azért remélem, hogy egy kicsit rám is hasonlít majd. – szólalok meg halkan, halvány mosollyal. Hónapok óta hallgatom, hogy a baba majd Francira fog hasonlítani. És ha nem? Olyan nagy baj lenne, ha belőlem is szorulna a gyerekbe egy kevés? Vagy nem is kevés?
- Meglepetés nélkül is várom már, hogy otthon legyünk. – tény és való hogy nagyon érdekel mi lehet az a dolog. Elképzelésem sincs, hiszen már arra sem számítottam, hogy beállít ide egy gyűrűvel. Mi lehet otthon? Tényleg, még csak ötletem sincs, de persze, hogy kíváncsi vagyok a dologra. Ki ne lenne az? – Azt hiszem majd egyszer meg kell beszélnünk ezeket a dolgokat. – megsimogatom az arcát, és elgondolkodok egy kicsit. Nem volt szép csak úgy lelépni, de megvolt rá az okom. Annak viszont örülök, hogy Cesare ide küldött, máshol nem hiszem, hogy ilyen szépen megnyugodtam volna.
Szó szerint megkönnyebbültem amikor a házba jöttünk. Szó szerint is, és kicsit a szomorkás hangulatom is elmúlt. Amúgy is dúlnak bennem a hormonok és ingadozó a hangulatom mint a libikóka. Szerintem még kell egy pár nap mire feldolgozom, hogy Franco itt van, utánam jött és azt mondta, hogy szeret. Jó szorosan megölelem, már amennyire tudom, és csatlakozok hozzá amikor elneveti magát.
- Olyan furcsa tudni, hogy fiú. Azt hiszem, nem működik jól a radarom, én valahogy lánynak éreztem. – kuncogok, és csak szorongatom őt. Fantasztikus kissrác lesz, ehhez kétség sem férhet. Cseppet sem bánom, hogy nem lány, sőt. Talán jobb is így, talán Franco vele jobban megtalálja majd a közös hangot hiszen tudnak majd közös programokat csinálni.
Azon viszont meglepődök, hogy így kiszúrta az anyja és Massimo kapcsolatát. Csak ücsörgök a kanapé karfáján, és azon gondolkodok, hogy mit is kellene kamuznom. De nem is akarok hazudni neki, és nem is lenne jó ötlet. Úgyis megtudja magától, így inkább a szűkszavúságba burkolózok.
- Szerintem boldog. Nem kell aggódnod miatta, te mondtad, hogy mindent kézben tart. Megbirkózik majd Massimoval is, nem olyan bonyolult jellem a vén morgós. – mosolyodok el, ahogy megpillantom a szemeiben az aggodalmat. Fölöslegesen túráztatja magát, de majd ő is rájön idővel. Visszamászok az ölébe, és az arcát fürkészem. Túl beesett, rengeteget fogyott, és karikásak a szemei. Többet látok benne, mint aggodalmat, vagy a stresszt. Láttam már nem is egy ilyen arcot, csak nem tudom hol.
- Örültem, persze. Direkt őket küldted, ugye? – ujjaimmal cirógatom a haját és a nyakát, és azon gondolkodok, hogy mi lehet az ami így meggyötörte. Aztán szinte megáll a szívem is amikor rádöbbenek, hogy hol láttam ilyen arcokat. A szemeit keresem, de most másképp akarok belenézni. Ahogy sejtettem, a pupillája meg se rezdül. – A rohadt életbe Franco mit műveltél! – suttogom teljesen megdöbbenve. Ezt még véletlenül sem tudhatja meg a mamája mert bele is halna azonnal. Nekem se kevésen múlt. – Menjünk fel, most rögtön. Látni akarom a karodat, nem viccelek. – továbbra se beszélek suttogásnál hangosabban, de láthatja rajtam, hogy nem viccelek. Aki olyan környéken nőtt fel mint én annak feltűnik, ha valaki anyagon van. Mióta tart ez az egész? És milyen szerekkel mérgezi magát? Minél előbb haza kell mennünk, vagy más is rájön erre, és akkor aztán bajban lesz!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Szept. 04, 2017 9:54 am Keletkezett az írás



*Tudom, hogy ez az egész nem lesz egyszerű. Tudtam, hogy el kell telnie több időnek, amire képes lesz bennem bízni. Tudom, hogy a számból a szeretlek szó nagyon szürreálisan csenghet neki, hisz eddig nem sok olyat tettem, ami ezt bizonyíthatta volna. Csak remélni tudom, hogy szép lassan megérti, hogy most már tényleg ő van a középpontban és a hamarosan születendő fiúnk. Persze tudom, hogy addig még sok mindent el kell rendeznünk. Legfőképpen meg kell tudnia, hogy lövöm magamat. Ez nem olyan dolog, amit olyan sokáig titokban lehet tartani. Elég ha csak rá néz a karomra. Ezért nem is terveztem sokáig titkolózni, de most még ki akarom élvezni kicsit ezt a pillanatnyi békét és örömöt, hogy ismét itt van a karjaim között.*
-Hát a szokásokat elméletben tudom én is csak. Még nem mondtam...de még soha nem házasodtam. *Vigyorodtam el. Persze tudom, hogy mit várnak el tőlem egy esküvő esetén. Olyan rongyrázásnak kell lennie, mint senki másnál. Más kérdés, hogy én kérdés nélkül bármikor megadnám ezt Angie-nek. Sokan, rengetegen lesznek azon az esküvőn. Az összes keresztapa, a kapitányaim és még rengeteg más ember, aki a legális üzleteimben vezető szerepet vállal. Persze a valóságban még nekem is talán kicsit ijesztő lesz, de állok elébe.*
-Remélem tőled örökli majd az állhatatosságát. Sőt, ezeket a szép szemeket is! *Mosolyodtam el. Kétség kívül jobban járna a gyerek, ha Angie jó tulajdonságait örökölné. Persze itt van közöttünk a ki nem mondott "probléma". Hogy egyszer majd neki kell örökölnie a birodalmat, így arra már fiatal korától kezdve fel kell készítenem. Nem akarom, hogy ebek harmincadjára jusson a birodalom, amit az apám, majd én féltő gondoskodással felépítettünk. Pláne, ha örökös nélkül maradok, akkor valószínűleg vérfürdő lenne egész Olaszországban. Mindenki a posztomért gyilkolná a másikat.
Sóhajtva hunytam le a szemeim, amikor megsimogatta az arcomat. Annyira hiányoztak ezek az érintések.* -Tudom...meg kell tanulnunk beszélgetni. *Mosolyodtam el és felpillantottam rá. Volt bőven időm eltervezni, hogy mit hogy fogok csinálni, amikor újra találkozunk. Régóta tartogattam már azt a gyűrűt.*
-Majd jön egy lány is. *Kacsintottam rá vigyorogva. Nem tudom ő hogyan viszonyulna hozzá, de én szeretnék majd még gyerekeket. Igazából az sem zavarna, ha egy egész csapat rohangálna majd a házban. Játszadoztam már nem egyszer a gondolattal, hogy milyen lenne, ha élettel telne meg a nagy ház otthon. Más lenne, mint most, ez biztos. És talán pont ezt is akarom.
Ösztönösen karolom át, amikor visszatelepszik az ölembe.* -Tudom én, Massimo régi motoros már. Csak hát ismerhetnél már ennyire. *Mosolyogva cirógattam az oldalát, ahogy nézegettem az arcát. Olyan hosszú ideig nem láttam, most ismét minden egyes kis részletét magamba kell innom. Remélem többet nem kell ilyen sok időt távol maradnom tőle, azt nem bírnám ki. *
-Persze, hogy direkt! Tudtam, hogy az itteniek nem fognak élni hagyni. *Nevettem el magam. Ismerem anyám embereit, hisz őket is választottam ki. Csakis a legjobb vigyázhatnak rá is. Ráadásul mivel egyedül van, így még szigorúbb a védelme, ebben nem voltam hajlandó vitát nyitni. Szerencsére anyám eléggé ismer már, így nem is ellenkezett.
Most viszont valami furcsa volt Angie tekintetében, ahogy a szemeimbe nézett. És mielőtt megszólalt volna, már tudtam, hogy rájött. Azt is tudom, hogy vele nem lehet vitatkozni. Szó nélkül segítettem fel az ölemből és a kezét fogva indultam el fel az emeletre, a szobámba. Odafent belülről zártam be az ajtót, nem kell, hogy bárki is zavarjon most minket.*
-Mindketten tudjuk mit fogsz látni... *Levettem a zakómat és a fotelra terítettem. Utána pedig felhajtottam az ingem ujját, hogy feltáruljanak a tű nyomok. Értelme sem lenne titkolózni és nem is akarok.* -Heroin. Két hónapja élek vele. Másképp nem tudtam elviselni...ezt az egészet... *Azt hiszem ennyi elég is lesz. Érteni fogja mire célzok. Készen álltam arra is, hogy netán ki fog oktatni. Meg is lepődnék, ha nem így lenne. De fogalma sincs milyen állapotba kerültem, hogy el akartam jönni hozzá, de nem tehettem. Hogy láttam a képeket róla, de mégsem lehettem itt, nem érinthettem. A fájdalom elviselhetetlen volt már számomra.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Szept. 07, 2017 12:55 am Keletkezett az írás



Jókedvűen kuncogok, amikor azt mondja, hogy még nem volt nős. Bár az tény, hogy így ez a dolog még nem hangzott el köztünk, nem vagyok teljesen hülye. Ez egyértelmű volt. Csak simogatom a karját, és szorosan hozzá simulok.
- Erre már magamtól is rájöttem Don Tuttifrutti. – a füléhez hajolok, majd incselkedve súgok bele – Tudod, aki fizetni szokott a profiknak, az általában nem nős. – bármennyire is kecsegtető a nagy lagzi, de mégis ijesztő is. Több száz vendég, rongyrázás meg ami kell… Carmela árgus szemei. Hibát hibára halmozok majd, ezt tudom, de a fiúnkért meg kell tennem. A kis Enzo nem születhet egy olyan családba, ami gyenge. Mindig a lehető legerősebb arcunkat kell mutatnunk mostantól, szóval jöhet az a nagy hacacáré! Majd csak elbánunk a vendég sereggel is.
Kicsit elpirulok mikor azt mondja szépek a szemeim. Borzasztó, hogy mennyire tud hízelegni ha akar valamit.
- Én szeretném ha az eszét és a bátorságát tőled örökölné. Szüksége lesz rá. – lágyan mosolyodok el, némi aggodalommal. Szegény csöppség! Még meg sem született, de már teljesen egyértelmű, hogy mi lesz a „foglalkozása” ha felnő. Tudom, hogy ebbe nem szólhatok bele, erről nem én döntök, hanem az apja. A családi vállalkozást örökli majd, ezzel tisztában vagyok. Sajnálom, hogy így van, de nincs mit tenni. A pici sem tehet ellene semmit, a legjobb amit tehetünk az, ha felkészítjük rá. Én is ezen leszek, a magam módján.
- Hát kénytelenek leszünk megtanulni beszélni, tekintve, hogy még egy jó darabig együtt leszünk a jelek szerint.– láttam, hogy jól esett neki a simogatás, hát tovább cirógatom az arcát. Hiányzott, nagyon hiányzott már nekem, elmondani se tudom mennyire. Nem kárpótolta se a csoki se a baba… semmi. Mintha a gondolataim és minden más vele együtt ott maradt volna a nagy házban, Sydneyben.
- Aha! Egyelőre legyen elég egy gyerek, majd ha őt életben tartottuk huzamosabb ideig és el se csesztük nagyon ezt a szülő dolgot akkor beszélhetünk további babákról. – nem hat meg a szexi kis vigyora sem. Hogy is ne! Egyszerre mindjárt nyolc gyereket, nem?! Bármennyire is szeretnék nagy családot azért helyén van az eszem.
Amikor már a házban, a nappaliban bújok hozzá, egyből meg is nyugszok. Most már aztán minden rendben van. Mikor egy hete nem kaptunk róla hírt, azt hittem menten holtan esek össze. És aztán kussolt mindenki egészen a mai napig. Attól féltem, hogy valami baja történt, ehez képest egész jó, hogy most itt ülünk békésen, és a pocakommal foglalja el magát.
- Ismerlek. De tényleg úgy gondolom, hogy ez a dolog a mamád és Massimo közt egyszerűen… nem a te dolgod. Csinálj úgy mintha nem tudnál róla, olyan helyesek együtt. – szalad ki a számon a meggondolatlan kis pletyka. De ez az igazság, nagyon is jól bánt a mamájával a vén morgós. Amit a teraszon láttam… bár nem hallottam amúgy sem egy szót se, de nem is mondtak semmit. Ők szavak nélkül is értik egymást, mi meg komplett regényeket is beszélhetnénk egymásnak, akkor is balhéznánk.
- Az itteniek…! Még jó, hogy küldted a srácokat különben valakit kinyírtam volna. – forgatom a szemeim ingerülten. Ezek nem testőrök hanem smasszerok. Nem beszélhettem senkivel, nem mehettem sehová, őrt álltak az ajtónál, az ablaknál, megkóstolták az ételt amit ettem. Nem száz hanem egymillió százalékig védtek mindentől, kivéve az agybajtól amit kaptam tőlük.
Aztán, észrevettem valamit, a nagy gondolkodás közben feltűnt a szeme, az arca, a soványsága. És összeállt a kép. Csak szorosan fogtam a kezét miközben mentünk fel a lépcsőn, és az zakatolt a fejemben, hogy Carmela nehogy rájöjjön a dologra. Tudom, hogy együtt megoldjuk ezt is, mi ketten, nem kell ehhez senki más, de az anyja nem tudhatja meg. Belehalna a fájdalomba, így mostantól addig amíg haza nem megyünk azon leszek, hogy eltitkoljam ezt a dolgot. Akármi is legyen az.
A szobában csak állok vele szemben, próbálok rezzenéstelen arccal nézni rá. Az ajkamba harapok amikor megmutatja a karját, és fogalmam sincs mit mondhatnék. Kiabáljak? Ordítsak, verjem pofon, vagy üssem ahol csak érem? Annak mi értelme lenne? Semmi. Inkább csak állok ott, és keményen nézek a szemébe.
- Elviselni? Mondd, neked ez volt az elviselés? – nem számonkérő a hangom, de szigorúan bámulom az arcát, furcsán rezzenéstelen pupilláit. – Most is be vagy lőve, Franco, szerinted ez nekem milyen érzés? Hogyan hihetnék el bármit abból amit mondtál, mikor nem is vagy önmagad amiatt a méreg miatt! – én is leveszem a vékony kis kardigánt, és így láthatja, hogy az én karom is lila foltos a kórház miatt. Oda is az juttatott, hogy miatta aggódtam, azok a béna nővérek meg nem tudtak egy infúziót normálisan bekötni. Dühösen, mégis halkan szólalok meg.
- Egy hete felhívtalak, azon a számon amire azt mondtad nekem, hogy mindig felveszed, bármi is történjen. És te nem vetted fel, pedig azt mondtad csak akkor nem veszed fel ha én hívlak, ha nincs kezed vagy halott vagy! Tudod mennyire megijedtem? El tudod képzelni? – keményen bököm meg az ujjammal a mellkasát, aztán egyből hátrébb is lépek – Te pedig közben valahol éppen elviselted ezt az egészet, betépve. Tudom milyen ez a szer és azt is, hogy mit művel az emberrel. Az anyád bele is halna ha tudná, úgyhogy szedd össze magad mert nem jöhet rá. – haragosan szegezem rá a tekintetem. Nagyot sóhajtok, szinte tanácstalanul. Végül aztán, a kis Malvasi megadja nekem a választ, mikor elkezd rúgdalózni. Ha miattam nem is, de érte talán kész lesz végig csinálni a dolgot, és valahogy elhagyja a heroint. – Mire Enzo megszületik, le kell vele állnod. Te sem akarhatod, hogy valaha is ilyen állapotban lásson. Nem akarom, hogy így kelljen látnia, én sem akarlak így látni. Bele is halhatsz, miért nem gondolsz ránk mikor ezt teszed? – próbálok nem bőgni mert nem akarok. Nem akarom ezzel zsarolni, se semmi ilyesmi, egyszerűen csak fáj, hogy ezt művelte magával. Ami pedig még jobban fáj, hogy miattam tette, azért mert én elszöktem, és mikor bajba került már nem jöhetett utánam.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
70
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Szept. 08, 2017 8:32 am Keletkezett az írás



*Nyilvánvaló, hogy nem voltam még nős, de ez most úgy ide illett. Meg aztán nem is tudtam kihagyni ezt a megszólalást. És jó volt hallani, hogy ő is kuncog. Olyan régen volt ilyen kis humorban részünk, de most nagyon is ránk fér azt hiszem. Elmosolyodtam, amikor a fülembe súgott. De nem is az, hogy mit.. hanem ahogy súgta...az az incselkedő hangszín... Most éreztem azt, hogy itt menten meg akarom kapni. Nem érdekel, hogy ki van itt vagy hogy azt gondolja magáról, hogy már nem kívánom. Pedig de még mennyire, hogy akarom! Erre csak ő képes! De most nem lehet, muszáj emlékeztetnem magam erre, még rengeteg a megbeszélnivalónk.*
-Mert neked nincs bátorságod? *Néztem rá kíváncsian. Szerintem benne is jó nagy adag bátorság van, még ha ezt ő nem is látja magában. De nem igazán akarok vele erről vitatkozni. Én bátornak látom és kész! Persze tudom, hogy kicsi Enzonak szüksége lesz minden erős tulajdonságra, hogy majdan egyszer ugyanúgy képes legyen irányítani egy birodalmat, mint a nagyapja és az apja. Nem akarom, hogy idegenre szálljon az, amiért a családunk megdolgozott.
Tudom, hogy többet kéne beszélgetnünk. Erre majd ki kell találni valamit. De most egyszerűen csak hagyom, hogy tovább cirógasson. Jól esik az érintése, nagyon hiányzott az életemből az elmúlt hónapokban. Csak most érzem, hogy mennyire is hiányzott. *
-Szóval lehetnek továbbiak is? *Szinte felragyogott az arcom. Mindig is több gyerekkel képzeltem el az életem. És hogy ő sem zárkózik el előle, ez egy remek hír! Titkon remélem, hogy lesz egy lányunk is. Bár lehet szegény gyerek szenvedne miatta, mert ő lenne apuci kicsi királylánya...és tuti, hogy minden fiút puskával üldöznék el. Férfiból vagyok, pontosan tudom a pasik mit akarnak a lányoktól.*
-Szeretnék tudni róla... Nem azért, hogy vége legyen. Tudod, hogy nagyon szerettem apámat is, de azt is tudom, hogy ők ketten soha nem voltak igazán szerelmesek egymásba. Szóval megérdemli az anyám. Csak szeretném tőle hallani, hogy minden rendben és boldog. *Eszem ágában sem lenne véget vetni neki. Főleg most, hogy már én is tudom mit jelent igazán szeretni. Jó lenne, ha anyám bízna bennem ennyire. Persze tudom, hogy ez nem egy olyan dolog, amiről az ember a fiával beszélget. De csak tényleg tőle szeretném hallani, hogy jól van.*
-Az itteniek a legszigorúbb testőrök. *Nevettem fel. Tudtam, hogy az itteniek ki fogják vinni őt az észből. Ezek nem viccelnek és nem lehet velük alkudozni. A legjobbak, hogy vigyázzanak az anyámra, ha már annyira ragaszkodik ahhoz, hogy nem költözik át hozzánk. Persze megértem, hogy ragaszkodik az országhoz. Nekem is nagyon hiányzik sokszor a szülőföldem.
És elérkeztünk a kínos témához...hogy kábítószerrel élek. Mindig is tudtam, hogy nem lesz könnyű menet ezt elfogadtatni vele. A szobámba érve tudtam, hogy hiába is kezdeném magyarázni, hogy az adag egy töredékét lövöm csak. Éppen csak annyit, amitől megkönnyebbül a fejem.*
-Fogalmad sincs min mentem keresztül. Egy hónappal az eltűnésed után tudtam meg hol vagy...de nem mehettem utánad. Minden kapcsolatot meg kellett szakítanom, még Cesare sem tudta hova megyek, álnéven éltem. Ezért sem én vettem fel azt a telefont. *Tudom, hogy megijedt. De ha ő nem próbál egy kicsit is megérteni, akkor gáz van.* -Én sem így terveztem. De belehaltam volna a fájdalomban, hogy nem lehetek mellettetek. Egyszerűen elviselhetetlen volt. Nem várom el, hogy megérts, azt nem is lehet. Csak kicsit gondolj bele az én helyzetembe is. És hogy tudd! Minden egyes szó, amit mondtam, igaz. Szeretlek! Majd beledöglöttem az érzésbe, hogy tudom merre vagy, de még fel sem hívhatlak, mert azzal veszélybe sodortalak volna!
*Szemöldök ráncolva néztem a karját, hogy mi a fene történt vele. Néhány elképzelésem van, nem vagyok hülye. Amikor pedig megböki a mellkasom, sóhajtva ültem le az ágy szélére.* -Szerinted nem tudom, hogy le kéne állni? A fiamat meg akarom védeni ettől... de ez nem olyan, hogy többet nem lövöm be magam és kész! Csak a segítségeddel fog menni! *Pillantottam fel az arcára, amin láttam, hogy nem sok választja el a sírástól. Én pontosan tudom, hogy az elvonás mivel jár. Kelleni fog ő és a két testőre. Ő róluk tudom, hogy diszkrétek és már pedig tudom, hogy kelleni fog a fizikai erő, amikor az elvonási tüneteknél megjelenik az agresszió. Semmiképpen sem hagyhatják, hogy kárt tegyek Angieben. És ott lesznek a rosszullétek... Nem lesz fáklyás menet, de meg kell tennem, hogy a fiam egy olyan világba szülessen, ahol az apja mellette lehet teljesen.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
57
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2017. May. 01.
▪▪ Korom :
26
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Szept. 13, 2017 12:14 am Keletkezett az írás



Érzem, hogy változott, azt hiszem tetszett neki az az ártatlan kis semmiség, amit a fülébe súgtam. Hiányzott már nekem, és nem csak az, hogy békésen hozzá bújjak, hanem minden más is. Nem tagadom, a kapcsolatunk nagyban alapoz a köztünk lévő vágyra is, sőt, eleinte gyakorlatilag csak arról szólt. De már más a helyzet, már itt van ez a kis ember, szó szerint köztünk. Talán egy kicsit miatta is szerettem bele ebbe az olaszba, ha a saját fantasztikus tulajdonságai nem lettek volna épp elegen.
- De, azt hiszem van nekem is egy kicsi. – bólintok röviden, ahogy elgondolkodok a múltamon. Azon a bizonyos sötét múlton, amiről ő nem nagyon tud semmit sem. Ez nem maradhat így örökre, sőt, még az esküvő előtt el kellene neki mondanom a dolgokat amikre nem vagyok büszke. Csak, hogy ne mondhassa, hogy zsákba macskát vett.
- Én azért ezt így nem mondtam. – azonnal tiltakozok is! Egyáltalán nem akarok neki olyasmit ígérni, hogy még vagy egy tucat gyerekünk lesz, pláne úgy, hogy még egy sem született meg. Eleve nem tudjuk, hogy ez mivel jár, milyen lesz egy csecsemővel együtt élni. Na meg aztán ott van a szülés fájdalma is. Lehet, hogy csak egyszer csinálom végig, attól függ, hogy mennyire lesz borzasztó.
Na persze egy kislány aranyos lenne. Most, hogy tudom, hogy a pocakomban rugdalodzó tökmag kisfiú, azért vonz egy kislány lehetősége is. Biztos gyönyörű lenne! Eszes mint az apja, és folyton mosolyogna! Na persze, rám se lehet panasz ebből a szempontból, elég sokszor ér fülig a szám.
- Tudom, hogy milyen vagy, de… próbálják diszkréten intézni a dolgot, mintha anyukád szégyellné a kapcsolatot. Nem hiszem, hogy segítene nekik ha kiderülne, hogy rájöttél. Hagyd, hogy előbb ők vállalják fel egymást, kérlek. – fontos nekem a mamája és Massimo boldogsága. Szép pár, és tényleg kár lenne bele tenyerelni még jószándékból is. Aztán észre veszem, hogy valami gond van, és hirtelen változik a légkör.
A szobájában már tudom, hogy nagy a baj, és azon gondolkodok, hogy miként leplezzük a dolgot Carmela elől. Annyi biztos, hogy most nem teheti le a szert egyik pillanatról a másikra, mert akkor elszabadul a pokol, és mindenki tudni fog a dologról.
- Tudom, hogy el kellett menned, illetve értem. Megértem. De Franco, drog?! Tényleg ez volt a lehető legjobb amit tehettél? – próbálok nem vádaskodni, hiszen a jelek szerint a kiváltó ok az én szökésem volt. Nagyot sóhajtok, és csak piszkálgatom a körmömet. – Belegondolok… de ettől még nehéz… elfogadni, hogy most ez van. – motyogom magam elé. Én is majdnem beledöglöttem, hogy nem volt mellettem. Szeretem őt, jobban mint hinné. De nem fogom hagyni, hogy Enzo közelébe kerüljön ez a borzalmas méreg. Mert én annak tartom. Mindegy, hogy mennyi, vagy milyen, hiszen akármikor bele is halhatna!
- Melletted leszek és segíteni fogok leszokni. – komoly arccal nézek rá, hogy tudja: ez az a bizonyos utolsó esélye. Nem lesz több. – De ha a fiam közelében csak egyszer is meglátok ilyesmit, valaha is, akkor tényleg elmegyek. Nem az anyádhoz, nem úgy, hogy a testőreid figyeljenek rám, hanem olyan messzire és olyan gyorsan, hogy nem fogsz megtalálni soha. – nagyot sóhajtok, mert nem fenyegetni akarom, hanem csak a tényeket mondom el neki. – Nagyon szeretlek. Együtt fogjuk végig csinálni, és tiszta leszel, mert addig nem hagylak békén. De ha túl leszünk a dolgon, többé nem nyúlhatsz ilyesmihez, rendben? – nem bújok hozzá, és nem próbálom megölelni. Csak leülök az ágyra, és a macit szorongatom, amit most kaptam tőle.
El kell neki mondanom azt, amit szégyellek a múltamban. Talán elveszítem miatta, vagy meggondolja magát az esküvőt illetően, de most, hogy én is ismerem az ő titkát, ez így fair.
- Régóta el akartam már mondani neked valamit, csak sose tudtam hogyan kezdjek bele. Szóval, mikor elhagytam Richie-t, nem volt hová mennem, az utcán tengődtem. Hisz tudod, a kutya aki mellém szegődött, róla meséltem is már. – Chippy neve rám is van tetoválva, mert nagyon hiányzik a kis szőrmók. – De azt nem mondtam, hogy a mólónál éltem, a parton. Nincs mit szépíteni, csöveztem, és a kukákból túrtam magamnak kaját. – szörnyen szégyellem magam már emiatt is, pedig ez nem a legrosszabb amit tettem. – Amikor fáztam és már nem bírtam tovább, felcsíptem egy-egy pasit és náluk aludtam… nem csak aludtam. Pénzt sose fogadtam el, én csak… úgy szégyellem magam miatta. De nem volt hol laknom, és nem volt esélyem se, hogy valahogy munkát szerezzek. Azt hiszem te ezt nem értheted, nem tudod milyen fázni és éhesnek lenni, neked mindig volt otthonod és családod. – nagyot sóhajtok, majd inkább megrázom a fejem. Gondolom ebből már sejti, hogy milyen életet éltem, és ez is épp elég sokkoló lehet. Nem kell részleteznem, hogy fogalmam sincs hány pasival volt egy éjszakás kalandom.
Elgondolkodva nézek körül a szobában.
- Remélem hoztál magaddal abból a vacakból, mert még nem teheted le. Akkor azonnal kiderülne minden, és a mamád bele is halna, ha úgy látna meg. – mosolyodok el halványan, próbálok békülni vele. Rossz emberek vagyunk mindketten, de ettől még ugyanúgy szeretem.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
La Bella Italia - Franco & Angelle
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: