nathan & debbie

secrets and surprises in life...

Nem tudom felvágni a mellkasát. A penge életlen, egyszerűen nem megy. Egy helyben toporgok, és majdhogynem csak nézem, ahogy a nő a műtőasztalon lassan meghal. A pulzusa esik, és hiába kérek másik szikét, az sem vágja át a bőrt. Csak húzogatom az életlennek tűnő végét a bőr felszínén, de semmi. Ordítani tudnék, és mindenki értetlenkedve néz rám körülöttem. A bizakodó férj pedig bejön a műtőbe. Micsoda? Mit keres ez itt?
- Mit csinál maga kétbalkezes? A feleségem mindjárt meghal, csináljon már valamit! – kezd el velem üvöltözni a teremben, én pedig kapkodom a fejem jobbra-balra, és újra megpróbálom a lehetetlent.
- Nem megy! Tessék, csináld te! – mondom, és az egyik rezidens kezébe nyomom a vágóeszközt, mire az átveszi a helyem és holmi könnyedséggel vágja át a hámréteget. Nagyokat pislogok, és csak lesek, hogy mégis hogy lehetséges ez. Mi történik? Egy rezidens lealáz csak így? Ilyen egyszerűen? Engem, aki már több éve a szakmában van, és sosem tévedett, sosem hibázott? Ez lehetetlen! Idegesnek érzem magam, csapkodni kezdek össze-vissza.
- Nem! Ez lehetetlen, engedj oda! – mondom, majd félrelököm az ágyon fekvő nő mellett álló orvos-tanoncot. Teszem, amit tennem kell. Szétnyitom a vágást, hogy aztán kellő alapossággal cseréljem ki a billentyűt, műbillentyűre. Ez sem megy. Egyszerűen olyan béna vagyok, hogy magam sem hiszem el. A kezeim nem engedelmeskednek, a szívem pedig hevesen ver. Kudarcot vallok. Borzalmas érzés, mindig is ez volt a legnagyobb félelmem, hogy valami nem sikerül valamelyik műtétem során, vagy hasonlót bénázok. Fogalmam sincs, hogy történhetett ez meg, de eljött. A páciens pulzusa folyamatosan esik.
- Graham! Elveszítjük! Csinálj valamit! – kiabálják többen is körülöttem, mire én meg sem tudok mozdulni. Képtelen vagyok rá. Megbénított a gondolat, hogy egy billentyűt nem tudok kicserélni. Hát mi ez, ha nem kudarc?! Az csipogás egyre lassabbá válik, és nézem, ahogy a kiugrások is ritkulnak, majd szépen lassan egyszer csak megszűnnek. Élesen vág a fejembe a hang, mire….

… felriadok. A levegőt kapkodom, és rendesen le is izzadtam. Fogalmam sincs, mikor bóbiskolhattam el, mindenesetre alig veszem észre, hogy a sípoló hang az álmomban, az a valóságban a csengőm hangja. Ki a franc az? Biztos Lynette szeretne valamit. Másnak nem sok dolga akadt nálam az elmúlt időszakban. Mondjuk az is igaz, hogy nem is gyakran voltam itthon, hogy bárki is bármit akarhasson.
Kikecmergek az ágyamról, lekapcsolom a tévét, amin sikeresen elaludtam, és egy szál alsónadrágban igyekszem az ajtóhoz, hogy kinézhessek az apró résen, ki is áll előtte. Egy pillanatig csak firtatom, mire megszólal, és belém hatol a felismerés. Jézusom. Meghátrálok. Mit akar ez a nő itt? Kétlem, hogy erre járt volna, ugyanis London nem a sarkon van. Beszélnünk kell. Te jó ég! Mi a picsa van? Ez az a mondat, amit annyira utálok hallani, hogy a hideg is kiráz tőle. Még a harmincöt fokban is.
- Szia Debbie. Mi újság? – nyitom ki az ajtót, egy apró mosollyal a szám szélén, ami a kinézetének köszönhető. Végigfuttatom a pillantásom rajta, és nyugtázom, hogy ez a nő még mindig nagyon is jól néz ki. Nos, ha csak egy menetre ugrott be, akkor nincs ellene kifogásom, egye-fene, benne vagyok!

nathan & debbie

secrets and surprises in life...

Végigpillantva a nőn, meg kell hagyni, akkor, amikor találkoztam Debbievel, akkor is jól nézett ki. Fogalmam sincs, pontosan mennyi ideje találkoztunk Londonban, és azt sem tudom, hány éves pontosan, de körülbelül annyi lehet, mint én. Egy közel negyvenhez lévő nőnek pedig nem könnyű így kinéznie. Miután jó párszor végignéztem rajta egyáltalán nem szemérmesen, és válaszol arra, hogy mi újság, hát majdnem leülök. Ezt nem hiszem el, hogy megtett több ezer kilométert és itt fog dolgozni. Ahol én…
- Hogy mi? A St. Claire-ben? Ahol én is dolgozom? – kérdezem kissé meglepetten. Nem igazán szeretem, ha egy múlt béli nő kerül a közelembe. Mellesleg van már elég belőlük a kórházban, akikkel volt dolgom, és jó pár átkoz is rendesen a hátam mögött, vagy éppenséggel egyenesen a szemem közé. Szóval egyáltalán nincs szükség még egyre… De azt hiszem, ehhez már túl késő, hogy bármivel is közbe tudjak avatkozni.
Ezért jött ide? Hogy ezt közölje, hogy egy helyen fogunk dolgozni? Hát, őszintén szólva meglettem volna az információ nélkül is, sőt, valószínűleg egy kis idő múltán észrevettem volna magamtól is. De kösz Deb, jó tudni, mire számíthatok a következő munkanapomtól.
- Hát, rendben Debbie… örülök neki. – nyögöm ki, mire az utolsó mondat alig jön ki a számon. Nem mondom, hogy bánom, de azt se, hogy ugrálva ujjongok. Ezentúl maximum összefutunk egy-két menetre majd, ami szintén nincs ellenemre, mert valljuk be, Deb elég jó az ágyban.
Éppen, hogy csuknám is be az ajtót, hisz gondolom, csak ezért jött, hogy ezt közölje, mikor újból belekezd a mondandójába.
- Igen? – kérdezem szemeim megforgatva. A francba! Most tuti az a duma jön, hogy szerelmes lett belém az együtt töltött éjszakáink után, és eddig keresett, mire végre megtalált, és elmondhatja és blablabla… Nem akarom! Annyi ilyennel kellett már megküzdenem, hát miért nem maradt ott Londonban és nyomta el magában. Egyáltalán hogy a picsába találta meg a házamat? Le fogok minden adatot titkosítani magamról most már eljön annak is az ideje…
Ám nem ezzel áll elő. Micsoda? Mi a fasz? Mi? Mi? Mi? NEEEM! Na nem!
- Tessék? – kapok a fejemhez, majd el is röhögöm magam. Ezt tudod, ki fogja bevenni. Nők! Ti álnok disznók, állandóan hazudtok a pénzért. Nem csinálhattam fel. Védekeztünk.
- Deborah… Ne idegesíts engem fel ilyenekkel. Tudod, kurvára nem érek rá ilyesmikre. Ilyen cécókra, hogy bebizonyítsam, a gyerek nem az enyém. Mi kell, a pénzem? – kérdezek rá. Ha arról van szó, adok neki némi zsét, hogy békén hagyjon. Felcsináltatja magát, aztán beállít, és azt állítja a gyerek az enyém. Na persze!
- Jézusom! Most komolyan ezért jöttél ide? Hogy kitaláltad, hogy van egy gyereked és az enyém? Nekem ennél több kellene, hogy elhiggyem. Arról meg ne is beszéljünk, hogy azt mondtad, gyógyszert szedsz. Szóval ennyit erről. Én azért szebben nyitottam volna, ha már együtt fogunk dolgozni… - mondom neki. Na. A jövendőbeli menetről is ennyit. Már csaknem fogok lefeküdni olyan nővel, aki a képembe hazudik azért, hogy megszerezzen magának. Nem szeretem ezt a típust, de lassan rájövök, hogy a nők nagy részének ilyen szándékai vannak. Kurva gáz!

nathan & debbie

secrets and surprises in life...

A megerősítésnél nyilvánvalóvá válik számomra, hogy Debbievel munkatársak leszünk. Ez érdekes sztori lesz, de valahogy majd csak kibírom. A gond csak az, hogy ha jól emlékszem, Deb aneszteziológus. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy ez mit jelent. Igen. Pontosan azt, hogy munkánk során elég sűrűn fogunk találkozni, hiszen a műtétek során nem ritkán van szükség altatóorvosra.
A tény viszont, hogy van egy gyerekem, hát az… feldühít. Az állítás maga. Egyszerűen felháborító! Hogy én? Nathan Graham gyereket nemzek?! Na nem! Sosem volt tervemben az ilyesmi. Maximum egyszer-kétszer eljátszottam a gondolattal, hogy mi is történne, ha véletlen ebbe a helyzetbe esek, és elkell majd játszanom a példamutató apucit. Sosem élt bennem élénken a kép.
- Jaj Deb, ne csináld már. Komolyan azt hiszed, hogy beveszem, hogy abban az időszakban csak velem feküdtél le? – teszem fel a kérdést hitetlenkedve. Győzködhet engem össze-vissza, attól függetlenül nem vagyok egy hiszékeny ember, szóval… nehéz lesz erről meggyőzni. Meg nyilvánvaló, hogy nem hagyom ezt a dolgot annyiban, hogy rám tukmáljon egy gyereket csak úgy… Az nem én lennék.
- Egyébként ilyen hírrel megvárhattad volna, ha behívlak, vagy valami, nem az ajtóban kellett volna közölnöd ezt a komoly dolgot. – mondom a „komoly” szót különösen kihangsúlyozva. Nem is értem, hogy miért zúdította ezt rám ilyen hirtelenséggel. Talán egy kávé mellett. Vagy nem is tudom, de hát könyörgöm, most riadtam fel egy borzalmas álomból, itt állok egy szál boxerben, és így kell megtudnom, hogy állítólag van egy gyerekem? Ez még számomra is sok(k)!
Jaj ne. Most jön az a rész, hogy megmutat róla egy képet, és beleszeretek? Nem! Nem szeretem a gyerekeket.
- Nem vagyok kíváncsi rá Deb. Biztos vagyok benne, hogy nem az enyém a gyerek. – tolom el magam elől a telefont. Lehet, hogy van abban is valami, hogy kicsit fosok attól, hogy tényleg felfedezem a fiún a vonásaimat. Azt hiszem, akkor itt helyben elájulnék a gangon. Ez egészen biztos. Úgyhogy elhárítom inkább a dolgot, mire majd Deb is rájön, hogy nincs értelme rám kenni ezt az egészet.
- Mint mondtam, nincs szükség itt semmilyen tesztre, én teljesen biztosra állítom, hogy nincs közöm hozzá. – rázom meg a fejem, és a kétségbeesett nőre nézek. Az rendben van, hogy apát akar találni a gyerekének, de miért pont én jutottam eszébe, akivel csupán pár éjszakát töltött el, és tulajdonképp még azt sem tudja biztosra, hogy nem vagyok egy idióta pszichopata?! Nem ismerjük egymást. Én sem állíthatom biztosan, hogy ez a nő egy jótét lélek. Éppen ezért feltételezem a legrosszabbat…
- Akkor mégis mit akarsz, ha nem pénzt? – kérdezem egyszerűen. Ezek a nők általában a pénzre hajtanak… Én szívesen megadom neki, ha békén hagy és nem jön többet ezzel a „van egy fiad” dumával.
Mikor megfordul, és elhatározza, hogy lelép, nem tartóztatom vissza. Hadd menjen. Megnyugszik majd a lelke, és elfelejti, hogy egyáltalán mit tervelt ki. Gondolom eléggé ellehetetlenítettem a dolgot, hogy még tovább rám járjon. Végignézem, ahogy elmegy a kocsiig, de nem teszek semmit. Nem megyek be az ajtón, hátha még akar valamit, de tulajdonképp nekem elég volt ennyi. Remélem többet nem fáraszt ilyesmikkel…