the perfect storm - Olivia | Emma

A sztereotípia azt tartotta laikus körökben, hogyha a beteg orvos kezébe került, hozzáértő végezte tovább az újraélesztés verejtéket facsaró mozdulatsorát, megnövekedett a túlélési esély. Ha bezáródott a mentőautó kétszárnyú ajtaja, s onnan elhessegették a kíváncsi szemeket, odabent csoda történt a legkisebb erőfeszítés nélkül. Isten irgalmas nektárjából merítettek, hogy azzal ecseteljék a haldokló ajkát, aki megérezve az édes kegyét a tisztaságnak, eszméletéhez tért. A mennyekben nőtt szőlőfürttel etették, s a viszontlátásig egyszer gyónásra az égnek adták át. Esélyt adtak. Az újrakezdés reményteljes pirkadatára ébresztették hófehér ártatlanságba csomagolva a testet és a lelket.
A hozzátartozó nem tudta, mit jelent küzdeni valakiért. Rendszerint meg sem hallották a műtét utáni előzékeny és tiszteletteljes referátum azon részét, mikor az orvos beszámolója részletekbe menőkig elmélyült, s nyolcórányi életmentés után saját verejtékével ontva szomját lépett a könnyes szemű hozzátartozók elé. A szöveget nem kellett hibátlanul megfogalmazva átadni, nem volt szükséges a nyelvi igényesség magas foka, a szinonimák használatának közbe iktatása. Velősen és lényegre törően egy szót kerestek a mondandóban: túlélte.
S akkor meghallgattatott fohászukért újabbakat kántáltak, elveszítve realitásukat, s az orvostudomány iránt érzett idegenkedő fenntartásukat.
Az orvosnak istennek kellett lenni.
Ha megértette volna az anatómiát a faluról szakajtott nincstelenségig szegényedett mezőgazdász, bírálta volna a munkát, kritikus replikát fogalmaz meg, s lealacsonyítja mindazt, mit egykor már kiemeltek a mészárosok sorából.
Az orvosnak el kellett hinnie, hogy ő maga egy istenség, s úgy járni, mintha nem létezne rivális. Azonban az ellenséges erő, még nálunk is nagyobb volt. S ott szólt közbe, ahol nem vártuk, ez volt az igazi, humortalan fricska az élettől.

A bokám sajnálatába túl sok energiát öltem. A legrosszabb betegekről felállított ranglista élén az orvos tündökölt. S ez nem önkéntes volt, ösztönszerűen szakadtak fel a jajgatások és mozdítottam egyet a sérült területen, hogy az ellátónak biztosan tudtára adjam, hogy fájdalmat okoz. Ha csak nézi, talán akkor is bírálom képességeit. Ez nem ellene irányult. Csupán túl kellett élnem ezt az éjszakát. De az egyre hangosabban ordító sziréna nem csak hallásomat, de látásomat is tompává tette, ha nem ellehetetlenítette. Hol volt az út a túléléshez?

Percekkel később, már bekötött lábamat vizsgáltam, miközben átengedtem az elgyötört mellkast a rezidensnek. Nem gondoltam rá, hogy a lassan húsz perce halott férfi egy magas elöljáró. Eltereltem figyelmemet. S ahogy biztos voltam benne, hogy a bokámat egy szakorvos sem köthette volna át nagyobb hozzáértéssel, tekintetemet a fiatal nőre emeltem.
– Ezért tartozok magának.
Már éppen azon voltam, hogy elmosolyodjak, mikor éles csattanásra figyeltem fel. Az ablak nélküli, négy zárt falú, száguldó börtönünk megsérült. Nem a kórház bejáratának csapódtunk neki, nem egy orvost ültettünk fel a háztetőre. Nem. Még messze voltunk. S csak hogy igazam bebizonyosodjon, a jármű oldalára dőlt, az ajtó sötétített üvege szilánkosra robbant szét, s mi csak egyre csúsztunk tovább a nedves flaszteren.
A sofőr ugyan biztatón szólt hátra, miszerint nem vagyunk már messze a kórháztól, de ez semmit nem jelentett. A semmi közepén rekedtünk. Túl messze onnan, ahonnan elindultunk, s még több utcányira célunktól. S ezt a sötét, közvilágítás nélkül hagyott, kanyargós útszakasz igazolta puszta létezésével.
A cikázó külvilág beleveszett az esőbe. Minden, mi egy perccel ezelőtt még élesen kivehető volt, maszatos folttá lett odakint.
Karom nem bírta el testem súlyát. Hiába hittem tökéletes kapaszkodónak a derékmagasságban futó fémcsövet. Megizzadt tenyerem közül a fizikai erő kirántotta a biztos pontot. Mint az apró ingóságok, úgy hánykolódott testem a földön, míg a mentőautó meg nem torpant.
A szanitéc táska zuhant rám először, mely beékelte magát a jobb bordaív alá élével érkezéskor. Ennek súlyával megküzdöttem volna, azonban az egyensúlyából kibillenő, élettelen test kiszolgáltatva a természet erőinek, ugyancsak rajtam végezte.
Erős hányinger kerülgetett, szédültem, hajam megbomlott, s tincsei kócosan ragadtak arcomba. Minden ijedelmemet önmagam állapota kötötte le, leginkább az oldalamba nyilalló görcsös fájdalom. Nem akartam vizsgálatoknak kitenni magam, vagy átadni magam a legrosszabb eshetőségnek, hogy megsérült egy szem, megmaradt vesém. Mégis amíg ez miatt aggódtam, nem mértem fel további sérüléseimet, s annak lehetőségét, hogy kusza hajtincseim tövében nem verejtékcsepp folyik végig, hanem a becsapódáskor felrepedt bőr zokogott magából véres könnycseppeket.
– Olivia, hol van? Megsérült? Azonnal ki kell mennünk innen. Segítsen leemelni rólam a testet. Nyugodjon meg, rendben? Nem lesz semmi baj. Oda fogunk érni a kórházba és mindannyian túléljük ezt az éjszakát. Ígérem. Rendben? Olivia, nézzen rám és válaszoljon!
Mindannyian… kivéve talán a vesémet, amely elégedetlenül lüktetett tovább a feleslegesen ránehezedő súlyoktól.
Nem magam miatt voltam bátor. Olivia volt a mentsvár, aki távol tartotta kétségeimet, s a torkomat fojtogató reszkető sírást. Nem eshettem bizonytalanság két meredek fala közé. Nem veszíthettem el az optimista gondolkodás utolsó foszlányát. Hinnem kellett benne, hogy megmenekülünk.
Ha a nő képes volt járni, s maradt benne erő, akkor együttes erővel, a becsapódástól kinyílt ajtón keresztül kivihettük a testet.
Míg erőnk bírta, a lehető legtávolabb kellett lefektetnünk a minisztert a földre.
– Nem fogjuk hagyni meghalni, folytassa a mellkas kompressziót. Eljutunk a kórházba, bárhogy is legyen. dr. Montgomery, még egy kicsit legyen erős.
Nem vártam meg, hogy sérüléseiből adódóan képes-e folytatni a mentést. A mentőben maradt vezető hogyléte aggasztott, aki első szólításomra nem reagált. Talán ma este velem együtt repül égbe a mentőautó roncsa, de nem fogok dönteni két ember között csak azért, mert az egyikük miniszter a másik pedig csak egy az egészségügyben dolgozók közül. Ha Jasonnek több esélye lesz a túlélésre, egy percig sem fogok azon vacillálni, hogyan leheljek tudásommal életet egy holttestbe. Borítsa arany a seggét vagy sima hám.
A szélvédőt a leszakadó faág teste betörte. Már méterekkel távolabbról is jól látszott a kár. Egy percre meg kellett torpannom, ugyanis az oldalamon lógó táskából felhangzott mobiltelefonom hangja. Szinte el is felejtettem a technikai vívmányt, így izgatottan szóltam bele. Bárki is hívott az ismeretlen telefonszámon, belévetettem minden hitemet.
– Egy gyakornok? – oké, ebben a percben oda lett a lelkesedésem. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen állapotok uralkodnak a kórházban, ha már a medikusoknak telefonálniuk kell azért, hogy találjanak egy szakorvost. Hallgattam volna tovább a fiatal hangot, de a vonal megszakadt, s a hívás félbe maradt. Gyakornokok egy liftben.
Nem akartam arra gondolni, hogy magunkra maradtunk, hogy a kórházban eluralkodott káosz tébolyulttá tette az orvosokat, s nem lesz, aki a segítségünkre siessen. De én megígértem. Megígértem Montgomerynek, hogy túléljük.
– Dr. Montgomery… – hangomat eláztatta az eső. Nem próbálkoztam újra, s nem szólítottam a nőt. Erőt kellett vennem magamon, s ha sírni akartam, hát most megtenni, mikor könnyeim belevesztek a megállíthatatlanul szakadó zivatarba.
Telefonomat visszasüllyesztve a táska mélyébe, újra a vezetőfülkét vettem célba. Ruhám anyaga védte térdemet az alattam rendezetlenül elterülő szilánkok hideg felületétől, ahogy térdeimen egyensúlyozva áthajoltam felsőtestemmel az ablak keretén. Végre megláttam Jasont.
– Jason, térjen magához… hall engem? Ha nem ébred fel azonnal, mind a ketten felrobbanunk. Hallotta? A francba, a francba, a francba…
Én sem bírtam már. Ahelyett, hogy nem figyelve a további sérüléseire kirángattam volna a mentőautóból, hajamba túrva utat engedtem könnyeimnek.

A becsapódás pillanatok alatt bekövetkezi. A levegő benn marad, a gép a bordáimnak csapódik. Elvesztem uralmamat a lábaim és többi testrészem felett. Tehetetlenül érzem, ahogy a röntgengép, mint egy tollpihe, maga alá gyűr. A kezemet erőtlenül próbálom tompítóként felhasználni, viszont túl gyorsan történik mindez. A fejem hamarabb csattan a hideg padlóra. Ezzel egy időben borul sötétbe a folyosó is.
A halántékom sajog, a tüdőm friss levegőt kíván. A bordáim pedig új életet. Minden egyes levegővétel egy újabb késszúrás, amik belűről döfködik a bőröm.
A vad és sikertelen ráncigálásra kinyitom szemem. Egy szerencsétlen lány a bokámat tapogatja. Vajon tisztában vele, hogy a fejem csókolta meg először a földet? Esetlenül a fülemhez kapok. Nem vérzik, vagy nem is erre az oldalamra estem? Rá akarok kiáltani a felettem károgó vészmadarakra, hogy rohadt gyorsan fejezzék be a sápítozást. A fejembe szűnni nem akaró zsongás elmúlását nem segíti, ha itt aggodalmaskodnak.
Miután öt igazán kezdő és igazán teszetosza és igazán retardált gyakornoknak sikerül egy hordágyra felsegíteniük, bekönnyebbülten hunyom be a szemem. Érzem, ahogy rohanva próbálják megtenni a távolságot a sürgősségire. A zseblámpák halvány fénye néha a lecsukott szemembe világít.
Eugene Hoombley. Mégis milyen név ez? Kellene nekem valamit ez a név mondania?
- Ha jól lennék, már régen nem ezen a szarságon lennék!
A felemelt hangomat egy pillanat alatt lehalkítom. Még nekem is túl harsány. Vérzik valamim? Mintha a fülemre este volna vagy az arcomra? Elképzelhető, hogy csak ennek a teleszkóp nevezetű gyakornok izzadsága csöpög az arcomra.
Kinyitom a szemem és pont Eugene mosolyával találkozom.
- Én teljes nyugodt lennék, ha nem folyatná a nyálát a nyelőcsövembe! Nem tart még ott a kapcsolatunk.
Elgondolkozva nézem az egyik görcsösen toló kézfejet, ami a hordágyba kapaszkodik. A körömágyra ráférne egy alapos kezelés, a köröm lerágva. Manapság még erre sem adna a gyakornokok?
- Na megállni, díszszázad! Lássanak el másokat, nézzék itt jönnek a mentők! Velem meg ne törődjenek, én teljesen jól vagyok.
Nehézkesen lekászálódok a hordágyról és a beérkező újabb sérültek felé terelem az öt tanácstalan gyakornokot. Holnap, mikor már nem zúg így a fejem, ki keresem ennek az öt balfácánnak a nevét és elbeszélgetek a rezidensükkel. Valaki sosem lesz eléggé felkészült. Lesznek olyanok, akiknek jobb a meghátrálás.
Mielőtt még bármelyikük is visszafordulhatna, elvánszorgok a legközelebbi szabad padhoz. Fellélegezve hajtom hátra a fejemet. Még lehunyt szemmel is forog az egész sürgősségi. Látatlanba előkapom a mobiltelefonomat és felhívom Maya-t, mikor kósza emlékként hasít a tudatomba egy elfeledett beszélgetés. Lehet, hogy ő is az operában ragadt. Vagy ne adj Isten, megsérült. A fülemhez szorítva hallgatom, ahogy a készülék fülsértően búg szakadatlanul. És egyre csak búg.

Nathan beszólására már csak egy vidám vigyorral reagálok. Mit mondhatnék? Ismerhet már, volt ugyan pár kalandom, de a pletykák szerint szerintem jelentősen alulmaradok abban, amit egyes orvosok egyébként leművelnek a pihenőben "alvás" címszó alatt. Nem mintha nem adódna lehetőségem, és régebben még jobban ki is használtam őket, de mára...a fene se tudja mi bajom van, egyszerűen nincs kedvem hozzá. Azért örülök, hogy Nathan jót röhög.
De aztán felpörögnek az események, és miután Lily Cairns, Maya húga szó szerint becsúszik a látóterembe, az áram azonban éppen most megy szabadságra, már nincs megállás. A gyerekosztályra sietek, nem tudok már a többiekkel maradni. A még mögöttem libegő jókedvet pedig néhány méter után magam mögött hagyom. Az alkohol, a felszabaduló adrenalin hatására utolsó lazító, kegyeletteljes hatásfokát is elveszíti. Már nem vagyok könnyed, sem mókás, elfelejtem egyetlen másodperc alatt tiszavirág életű frigyemet egy infúziós állvánnyal, és mit sem törődve a zavarodott gyakornokokkal, vagy a magam mögött hagyott, a sötét, bizonytalan jövőre váró orvosokkal, máris oda megyek, ahová a szívem húz. A gyerekekhez. Azokhoz, akik csakis ránk, rám, Lilyre, és Marthára számíthatnak. A szívemet gyötrő kétségbeesés kínozza, ahogy a sötét, villámokkal megvilágított folyosó ijesztő és szokatlan miliőjét szelem át, nyomomban a két nővel, akik szárnysegédeim lesznek majd a harcban a sötét erők ellen, akik a gyerekeimet, a babácskáimat fenyegetik. A fejemben lüktető, és egyre erősödő fájdalom, motorosnadrágom nyikorgása a hozzá tartozó csizmában, az alkaromnál nagy, vöröslő pacaként elterülő vér a trauma-öltözet alatt, ami még az infúzió kihúzása után leragasztatlanul maradt aprócska lyukból szivárgott, ezek mindegyike adja tudtomra, még alig telt el kis idő, hogy rám zuhant egy egész fa, és nem mellesleg voltam olyan részeg, hogy bukósisakban sétálgassak a nyílt utcán, mint akinek elmentek otthonról. De orvos vagyok. Egy orvos pedig sosem más. Mi a nap huszonnégy órájában, életünk minden másodpercében, szívünk legmélyétől a lelkünk legsötétebb zugáig a hivatásunkért élünk. A fehér köpenyt nem a vállunkra, hanem a szívünkre húzzuk fel, és ha egyszer oda került, ha egyszer megéreztük a műtétek, az életmentés, a segítés ízét a szánkban, ha egyszer meglátjuk a hála, vagy a fájdalom könnyeit egy hozzátartozó szemében...soha többé nem fogunk megszabadulni tőle. A kötelességtől, az állandó kihívás utáni vágytól, attól, hogy ebbe a mocskos, gonosz, önző világba egyetlen cseppnyi jót hozzunk, hogy harcoljunk azokért, akik hozzánk fordulnak, akik az életüket, szeretteik életét a mi kezünkbe adják. S nekem, talán ennél is fontosabb, a mindent jelenti, hogy azokon segítsek, akik sokszor arra is képtelenek, hogy elmondják, mi fáj, mi a baj. A legkisebb, legesendőbb apróságokon, akiknek nem szabadna fájdalmat és félelmet érezniük sosem, akiknek a tiszta lénye beragyogni képes a legsötétebb napot, a legkeményebb, leginkább embert próbáló órát is, olyan erővel, energiával ruházva fel, hogy néha én magam is elcsodálkozom, mennyit bírok még, mennyit bírnak azok, akik ide tartoznak, hozzám, a szárnyaim alá. A gyerekosztályra.
Odaérve az osztályomra teljes fejetlenség fogad, minden szárny felől kétségbeesés hallatszik, gyerekek sikoltoznak ijedten a sötétségre és a hangos viharra reagálva keresik a biztonságot nyújtó pontot. Nekem azonban ennél sokkal nagyobb a problémám. Annyi gyerek élete függ a gépektől, hogy két kezem összes ujja kevés lenne hozzá, hogy összeszámoljam, és a korababák...Istenem, az édes, kicsi angyalkáim...merre fussak? Mihez kezdjek? Agyamban lüktetnek az ötletek, miként tudnánk őket életben tartani az életmentő gépek nélkül, hárman. Ennyi gyereket, képtelenség, ha osztódással kezdek szaporodni azonnal, néhány perc alatt létrehozva egy tucatnyi másolatot önmagamból, már akkor is késő lenne. Martha könyörögve néz rám, ijedtsége szembetűnő, drága, jótét lélek ő, életét a picikéknek szentelte, és most látom rajta, hogy szinte belebetegszik a tehetetlenségbe.
Amikor Lily megszólal, először feszült figyelemmel hallgatom, de ahogy az első szavak elhagyják a száját, minden feszültségem, minden elfojtott kétségbeesésem, önvádam és haragom egyvalamire összpontosul: rá. Tekintetem egy pillanat alatt komorul el, döbbent, szinte hitetlenségig elmenő arckifejezésem nyomán állkapcsom jóformán a padlóig esik. Megszólalni sem tudok, mert amit mond, annyira hideg zuhanyként ér, hogy szinte a bőrömön érzem a jeges cseppeket. Most valóban az történt, amit hallottam, tapasztaltam? Valóban, a saját osztályomon, az egyik beosztott nővér előtt, szemtől-szemben, volt mersze azt mondani, hogy alkalmatlan vagyok a munkámra? Hogy "nem vagyok megfelelő idegállapotban"? Mielőtt kifejthetném neki, hogy azok a gépek egyrészről nem véletlenül lettek leselejtezve, másrészről egy koraszülött áthelyezése előtt azt a gépet jelentős fertőtlenítési procedúra alá kéne vetni, mielőtt áttennénk a babát, és ráadásul azok a gépek az alagsorban vannak, nem tudnánk felhozni őket áram, és a lift nélkül, Martha megelőz. Nem szólok közbe. Csak próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, és nem kikérni magamnak az iménti hangnemet. De megjegyzem az esetet, és ha Lilynek esetleg nem esett volna le, hogy most nagyon-nagyon messzire ment, és ennek biztosan lesznek következményei...hát hamarosan rá fog jönni, amint lesz egyetlen szabad pillanatom, hogy ezzel tudjak foglalkozni. De most nem tudok. Marthat hiába kértem meg, hogy hívjon gyakornokokat, meg sem hallja, ahogy utasítom, annyira meg van rémülve, de nem tudok rá haragudni. Rá nem. Ahelyett, hogy elmenne és segítséget hívna...Tőlem vár választ, de nem tudok mit mondani. Nem, mert az idő túl rövid, segítség, szakértő pedig túl kevés, huiába minden, szuperhős, vagy Isten még én sem vagyok, nem tudok csodát tenni egymagam. Gyűlölve gondolok magamra. Gyűlölöm az érzést, hogy túl kevés vagyok. Gyűlölöm magam.Gyűlölöm Lilyt is, mert most úgy nézek rá, mint Maya húgára. Mayáéra, aki a semmiből is képes életet menteni, ha kell, a puszta vénáját tépi ki egy betegért, megtesz bármit az ég egy adta világon azért, hogy segítsen, még akkor is, ha minden reménytelennek tűnik már, ő újra, újra és újra nekifut. Ez bennünk, hármunkban, a Három Muskétásban a közös pont, a legfontosabb. Hogy mindhárman az életünket áldoznánk azért, hogy megmentsük valaki más életét, és ez mára már nem pusztán munka nekünk. Ez már szenvedély, verseny, kihívás. Ez a mindenünk. Ezek vagyunk.
De Lilynek már nem ez a legfontosabb, eszébe jut valami, amitől a vérnyomásom egyből az egekbe szökik, halántékomon egy ér lüktetni kezd, a fejfájásom egy pillanatig elhomályosítja a látásom.
- Hogy mi? - kérdezem, és megragadom a karját. - Maya az Operában volt? - pillantok rá feszülten, aztán elengedem. A sejtésem beigazolódni látszik, ezek szerint jól emlékeztem, hogy Maya azt mondta, elmegy arra az előadásra. Vajon Olivia is oda ment? Riadt szívem minden dobbanással azon imádkozik, hogy tévedjek, ez egyszer tévedjek, és rosszul emlékezzek az elcsípett szófoszlányra. De bármennyire vágynék a telefonomért kapni, most nem tehetem, így mélyet sóhajtva nyugalmat erőltetek magamra, mosolyt ajkaimra, és higgadtságot érdes, mély orgánumomba.
- Oké, nyugalom. Mayának remélhetőleg semmi baja, viszont most ránk itt van szükség. Már, ha alkalmasnak ítél még arra, hogy vezessem a saját osztályomat. - jegyzem meg epésen, fogaim közt szűrve a szavakat. - Szóval, fókuszáljon, Cairns, vagy húzzon a francba innen, nem kell a pánik, már mondtam. - morgom ajkaimon feszült mosollyal, majd Marthára nézek. - Martha, menjen, hívjon segítséget a traumáról, ahány gyakornokot csak ér, és menjenek kézi ballonokkal ahány helyre csak tudnak a nagyoknál, tartsák életben őket, ha kell, tolják be a betegeket egy szobába, és egyszerre lélegeztessenek kettőt, nem érdekel, mindent tegyenek meg. - utasítom, aztán Lilyre nézek.
- Maga meg...csak jöjjön. Ha kell a belünket kidolgozzuk, de megoldjuk a helyzetet. - mondom határozottan, és épp abban a pillanatban, ahogy elindulnék, hogy belépjek a pokol kapuján, nem tudva, mire számíthatok, ha a gépek egymás után leállnak majd, hirtelen felgyulladnak a fények, és a vészterhes csipogások elhalnak. Hitetlenkedve pillantok fel zöld szemeimmel a felgyulladó lámpákra, és a szívemről akkora mázsás súlyként esik le a felelősség és a tehetetlenség, mintha a Himaláját vonszolták volna le róla. Lehunyom a szemem, és szédelegve sóhajtok egy nagyot, fejemben a lüktetés még így sem szűnik. Nem, nem merem elhinni, hogy ekkora szerencsénk volt. Martha hangját hallom magam mögött.
- Dr. Woo...Woodward...én megyek...és....- csuklik el a hangja, és tudom, anélkül, hogy ránéznék, hogy kedves, ráncokkal övezett szeméből könnypatakok kúsznak végig, amit a megkönnyebbülés, az elengedett feszültség engedett szabadjára.
- Menjen, persze, nézzen körül. A többit intézem. - mondom, és hagyom, hogy elmenjen. Isteni szerencse, vagy az őrangyalok együttes munkája? Nem tudom. Csak azt, hogy hálás vagyok mindennek és mindenkinek, aki megmentette a kicsikéimet. Ám mielőtt elengedhetném magam, hogy aztán alapos fejmosásban részesítsem Cairnst amiért kioktatott a saját osztályomon, máris újabb vész szakad a nyakunkba. Egymás után szólal meg a csipogónk: 911. Mennünk kell a traumára.
- Gyerünk, Dr. Cairns. Szedje a lábát. - mondom, és futásnak eredek. Még mindig dühös vagyok rá, de most megint el kell halasztanom, hogy számon kérjem rajta az arcátlanságát. Valami nagy baj lehet, ha elhívnak, úgyhogy gyors léptekkel odarohanok a nővérpulthoz.
- Dr. Woodward, várják a kettesben, úgy harminckét hetes terhes nő, súlyos sérülésekkel. Többet nem tudok, csak magát kérték, azonnal. - mondja a nővér, mire bólintok, és ha jött, Cairns felé fordulok. Már sejtem, miért hívnak, és nem örülök neki. Tekintetem kemény, parancsoló, nyoma sincs benne az iménti kétségbeesésnek vagy aggodalomnak.
- Dr. Cairns, maga velem jön. - mondom, és máris a kettes felé rohanok.
Ám ami ott fogad...elszörnyedve nézek a rémült, tétova gyakornokokra, a két orvosra, Heatherre és Scarlettre, és a sípoló gépre, amely egyenletes hangja adja hírül a világnak: a betegnek már vége. Látom az EEG-t is, hogy nincs agyi funkció.
- Mióta nincs keringése? - kérdezem, és azonnal közelebb megyek, aki ott van, azt félre lököm, de nem várom meg a választ. - Dr. Lewis, Dr. Tyler, tartsák a légzést és folytassák a szívkompressziót. Kiveszem a babát. - mondom ellentmondást nem tűrő hangon, majd kitakarom a nő domborodó pocakját. Fonendoszkópomat a hallójárataimba illesztem, és meghallgatom, él-e még a baba. Odabentről pedig ugyan gyenge, halk, de még létező, küszködő, szapora szívdobogást hallok. Talán az utolsó dobbanásokat. Azonnal cselekszem. - Még van szívhangja, ugyan gyenge, de van, sietnünk kell. Jódot kérek, és tizes szikét, és azonnal hozzon valaki, egy inkubátort, a babát azonnal ki kell vennem.  - mondom, és ha jött, Cairnsra nézek. - Vagyis, maga fogja kivenni. - mondom, és felé nyújtom a szikét, és ha elveszi, ha nem, keményen ráparancsolok. - Nincs tétovázás, egy baba élete van a kezében. Hajrá, gyerünk. Hisz én alkalmatlan vagyok rá, nem igaz? Akkor csinálja maga, gyerünk, kápráztasson el a tudásával minket Dr. Cairns! - dörrenek rá hangosan és haragosan, nem érdekel, hogy kollégáim miként tekintek rám, vagy értik-e az eljárást, amit alkalmazok, ahogy az sem érdekel, a gyakornokok értik-e, miért mondok ilyeneket Cairnsnak. Elég, ha neki leesik, hogy bizony, ez itt az a pillanat, amikor kőkeményen megtorlom azt, amit mondott nekem. Nem vagyok olyan idegállapotban, hogy képes legyek elvezetni a saját osztályomat? Tessék, most vagyok. A Kivégző ismét visszatért. Fejemben a fájdalom újult erővel szabadul el, a lüktetés még jobban felerősödik, szívem hangosan veri a mellkasom. De nem érdekel, olyan keményen nézek a lányra, hogy csoda, ha nem fagy jégtömbbé azon nyomban. Az egyetlen, amit nem veszek észre, hogy orromból és fülemből egyenletes, vörös vérpatak kezd el csorogni, halántékomon az ér kidagad, és a pupilláim kitágulnak. Enyhe szédelgés fog el, de én csak állok, és várom, hogy Cairns mit lép. Megcsinálja a császérmetszést, vagy nekem kell? Én innen nem megyek addig, míg meg nincs az a baba, és biztonságban nem tudom. Agyamból igyekszem kiszorítani a lüktető fájdalmat, és a rettegést, hogy Mayának és Livnek esetleg baja eshetett, vagy, hogy újabb áramkimaradás veszélyeztetheti a betegek életét. Remélem Heather és Scarlett segítenek, hogy jól süljenek el a dolgok, és nem próbálnak akadályozni. Legalább rájuk nem kell külön figyelnem.

...from Olivia

A mentő autó jellegzetes, visító hangját megtöri olykor a vad, állatias szél. Érzem, ahogy ide-oda lökdösi a több tonnás járművet, figyelmemet mégis a velem szemben ülő Mayara tereltem. Még magam is meglepődtem, mekkora precizitással rögzítettem sérült bokáját. Belső istennőm cigánykereket vetett örömében, megveregette a vállát és leült kellő távolságban Báthory Erzsébettől.
Felpillantottam a nőre és mintha valami mosolykezdemény jelenne meg ajkain. Válaszként fülig vörösödöm, bárgyú vigyorral pillantok ki az apró ablakon, amikor eget verően hangos csattanást hallok. Az idő mintha megállna, a pillanat lelassul… az autó pedig az oldalára dőlve csúszik a nedves úton. Az ablakokon besüvít a szél, az eső özönvízszerűen ömlik befelé. Érzem, ahogy a testem nekiütődik az autó falának, csontjaim üvöltve roppannak szilánkosra. Aztán hirtelen minden olyan békés lesz… és a világ elsötétül.
Messziről hallom Maya hangját, a nevemet skandálja. Tudatni akarom vele, hogy élek, a testem mégsem engedelmeskedik. Elgyötörten fekszik a mentő autó falának préselődve. Fáj a lélegzés, mégis igyekszem levegőt juttatni tüdőmbe. Felemelem a fejem, kótyagosan nézek körbe. Szóra nyílnak ajkaim, de csak egy halk nyöszörgésre futja. Mozdulnék, könyökeimre támaszkodva térdelésbe lököm magam. A gyomrom nagyot bucskázik és az a kevéske étel, amit magamba tömte, beszennyezi a roncsokat.
A japán miniszterelnöknek már úgyis mindegy… már akkor tudtam, amikor betettük ebbe az istenverte dobozba. Könnybe lábad a szemem, ahogy apró testére nézek, de erőt veszek magamon és kimászom a feltépett ajtón. Megtörlöm számat, mielőtt még a betonnal válnék egyenlővé. Nagyot huppanok a vizes úton, bordáim óvatosságra intenek. Üvöltenék a fájdalomtól, hisztizve bőgnék, mint egy kisgyerek, de nem teszem. Egyre csak a többieket keresem tekintetemmel.
Aztán néhány perc után észreveszem őket. A kocsi falának támaszkodva botorkálok el a doktornőig.  A mentőtiszt élettelen teste újra szívbe markoló érzéssel tölt el. Hány életnek kell még odavesznie a zabolázatlan időjárás miatt?
-Dr Cairns! – Kiáltom túl a vihar hangjait. - Jöjjön ki onnan! – Teszek egy lépést hátra, a benzin szaga marja torkomat. Az autó bármelyik percben úgy dönthet, hogy felrobban és akkor nekünk annyi.
-Maya, meghalt. Jason nem él! – Üvöltök, ahogy a torkomon kifér és már nem tartom vissza könnyeimet. Kövér cseppek egyesülnek az esővel, bőszen törölgetem felsértett arcomat. Nincs erőm arra, hogy tovább győzködjem Mayat az igazamról.
Kellő távolságban az út menti fának dőlök, felhúzom térdeimet és vacogva figyelem, ahogy a nő hirtelen megjelenik. Vagy csak a szemem káprázik?

the perfect storm

A sebészek értéket pácienseik életben maradási arányával hozták kapcsolatba. Annyit érsz, ahány embert visszahozol a halálból – hangoztatták gyakorta még szakorvosok is maguk között is az örökérvényű regulát. Nem kellett hozzátartozónak lenni, szerető feleségnek, gyermeknek, anyának, testvérnek, gondviselőnek, hogy egy ártatlan személy életének megszakadt pillanata tályogot képezzen a szívizmos falu pitvarai közé.
Minden orvos hiú volt, öntelt, határozott, legtöbbjük ehhez mérten gőgös és felfuvalkodott az elért sikerek mentén. A világot tulajdonuknak tekintők azonban ugyanúgy elbukhattak, s megeshettek meddő cselekedeteik kárának.
Nem dönthettünk róla könnyed legyintéssel, ki kerüljön elsőként a kórházba, kibe mártsa elsőként fertőtlenített szikés kezét az orvos. Az ügyeletben lévő tapasztalatlanok hiábavaló próbálkozását igazolták az elkeseredett lemondással a műtőasztal közepére hányt vékony anyagú gumikesztyűk.
Hibáztunk, s hogy fel tudjunk állni, megkerestük a legközelebbi kapaszkodót, azt a mentsvárat, kinek testi épsége kielégítő volt, s mikor gyógyszeres kezeléssel helyre állítottuk sípoló tüdejét, együtt ujjongtunk visszatérő, egészségesebb alakjával. Nem tettünk semmit, az elferdült, csúfondáros ujjal mutogató világnézet azonban visszafordult eredeti pozíciójába, s újra felmerült bennünk az érzés, hogy tízes szikénkkel mi uraljuk a tébolyda falait.
A miniszterelnök állapotának változatlansága, a halál beállta, mely ott ütötte el mutatóin az egy másodpercig tartó, időnkből rá áldozható mozdulatlan tiszteletet, arra sarkallt, hogy megkeressem a saját betegemet. Azt, amelyiknek állapota kifogástalanná korrigálható egyetlen fájdalomcsillapítóval, vállának vetett vállam segítségével.
De a remény is cserbenhagyott, felismerve a mentő sofőrjének élettelen testét. A koponyából vér szivárgott, mellkasa a kormánykeréknek feszült, két hideg kezét már csak az idegek rántották meg a fizikai erőtől lassú nehézséggel hintázó kart.
Szólongattam. Hosszan. Még ott volt a pillanat. Az, amit az utolsó utáni elsőnek neveztünk, melyben még benne élt a lehetőség, a megmenekülés, s azt követte a könnyek közötti hálát síró ébredés. Jason halálával azonban tudatom leblokkolt. Utána kaptam, de mégse. Beljebb kívánkoztam, de még se mozdultam. Sírni akartam, de az első néhány csepp után a fájdalom elapadt, amit a kétségbeesés pumpált szerte a véráramban.
Csak néztem, ahogy ott fekszik, s tehetetlenségemnek erőtlensége elburjánzik teste körül. Hagytam meghalni.
Két embert veszítettem el. Két ártatlan életet, akik arra áldozták a biztosításukat, hogy az ilyen helyzetekben hazatérhessenek a családjaikhoz. S én kevés voltam hozzájuk. Kevés ahhoz, hogy javítva saját arányomon, erőt vegyek a neveletlen szív sokkos állapota felett.
A levegőben erős gépolaj szag terjengett, s a parázna rezzenések becsapódása között hallani véltem, ahogy a jármű elfolyt magzatvize egyre nagyobbé gyűlik a betonon.
Ezen az éjszakán már senki nem volt biztonságban. Nem a gyarló test sínylette meg a történteket, hiszen az majd regenerálódva új erőre kap. Hanem a mellkasomban élő orvos pojáca öntudata. Őt tette szegényebbé az éjszaka.
Telefonom felhangzó újbóli búgása olyan távolinak tetszett, hogy eszemben sem volt azt feltételezni, hogy a készülék még mindig ott pihen markomban. S ott lüktet a távoli élet hangja a technikai készüléken keresztül.
Semmi más nem tudta lekötni figyelmemet, csak az életét vesztett egészségügyben dolgozó.

Oliva egy velőt rázó villám becsapódása után érkezett. Sikoltását ezer közül is felismertem volna. Nem akartam jelenlétét. Szánt szándékkal marasztaltam a másik sérülttel, s ő most mégis itt állt, ahelyett, hogy csuklóját próbálkozott volna életben tartani a japán előjárót.
Összeszűkült tekintetem elborult sötétje célba vette a rezidenst.
Azonban a végső csapás, mellyel megsemmisítettem volna a rangban alattam álló törékeny virágszálat, még váratott magára. Bizalom hiányában hittem, hogy az eső még nem törölte el könnyeimet s magamnak kell elfoszlatnom maradványait. Durva, kihűlt érintésem azonban csak égette az elhasznált bőr felületét.

Még percekig hallgattam a csöpögő benzin hangját. Ragaszkodtam hozzá, hogy a fennakadt szemhéjakat álomra csukjam. Nem bírtam távol maradni. Ezt meg kellett tennem a holtak sorát gyarapító földi hüvelyéért. Más nem marad már belőle. Megrángattam biztonsági övét, de az üvegtől megfosztott szélvédőn át jó volt, ha magamat át tudtam szenvedni a külvilág felé.
Ott kellett hagynom.
S ez a tény még órák múlva is kísértett.
Lábaim egész lassan vittek előre. Csak egy fa takarásából kikandikáló, nőiesen izmos vádlik látványa élesztett bennem lázas dühöt. Fájdalmaim ellenére, súlyosbítva a helyzetemen, szaporán értem be a fiatal nőt.
– Maga hagyta meghalni azt a szerencsétlen! Annyit kértem, hogy lélegeztesse. Ennyit nem tanítottak meg magának a gyereksebészeten? Talán pályát tévesztett, Ms. Montgomery. Élhetnének. Mind a ketten élhetnének. De nem, mert magának fontosabb a nyomorúságos kis élete. Ott kellene megszakadnia és lélegeztetni az elnököt. Tudja mi lesz? Maga megölte, én pedig ott fogok állni a bírósági tárgyaláson és felelősséget vállalok magáért, maga bőgőmasina.
Szavaim felajzott árját hatalmas robbanás vágta el. Minden szó elfelejtődve kapaszkodott vissza az agy idegeire, menedéket keresve magának. Nem voltam elég óvatos. Nem adtam a fiatal nő robbanásveszélyre felhívó szavára, s míg ő a fa takarásában védettebb helyre kucorodott be, a detonációból keletkező erőteljes lég ledöntött a lábamról.
Eltompult a hallásom, homályos képként folyt össze előttem a világ, s bárhogy mozgattam kezeimet, azok mintha nem találtok volna fogást ezen a világon.
Léptek közeledtek. Motoszkált testem alatt az avar. De már az sem számított, hogy ki volt és honnan jött. Telefonomat hasfalamhoz szorítva, néma beleegyezésemet adva kísértettem magam a mentőautóhoz. Egy újabb dobozhoz, ahol felemészthetett a bűntudat, s a gyakornoki évekből visszamaradt vádló éjszaka, melyen baljós döntésemmel és időpazarlásommal két férfi életét vettem el. S most újra megtettem.

Nem voltam hajlandó bárkivel kommunikálni. Magamba roskadva ültem a szövetülésben, biztonsági öv futott körbe derekamon és mellkasom vízszintes horizontján. Alig vártam, hogy beérjünk a kórházba. Fejemben már előkotortam az íróasztal mélyéből a morfiumot. Szomjaztam ízét. Vágytam hatását, de még olyan messze voltunk.
A telefon már nyugalmi állapotában pihent kezeim között. De mintha zavart volna annak pihenése, feltárcsáztam a számot, amit utoljára jelzett ki a hívás lista. Nem vártam meg, míg bárki beleszólt. A sokk következményében már akkor recitálni kezdtem nosztalgikus sérülésemet, mikor Shane még fel sem vette a készüléket. De tudnia kellett, meg kellett értenie.
– Shane, megöltem a japán miniszterelnököt.

to everybody

Sok félelmetes pillanatban volt már részem, de ezt tényleg a legrosszabb ellenségemben sem kívánnám. Az érzés, amikor ordítanak feléd, hogy ha nem ugrasz, megráz az áram, felbecsülhetetlen. Én meg tipikusan az a béna csajszi vagyok, akivel naná, hogy történik valami a legnagyobb pánikban. Miért mindig én vagyok az, aki lesérül? Ma egész nap életeket kellene mentemen, én ma bizonyíthatnám többek között ennek a seggfejnek, hogy mennyire jó vagyok. Ehelyett azonban hetekig gipsszel fogok otthon feküdni, jobb esetben fáslival és mankóval fogok közlekedni. Mondjuk egy több órás bypass műtétet esélytelen, hogy kibírjak. Remek.

Nem érek a lábamhoz, mert nem merek, ezért nagyon nehezemre esik megmozdulni, és szabadon hagyni Nate-et, de muszáj, mert különben nem fogom látni a lábamat. Szó nélkül elkezdek ficánkolni, testsúlyomat életemben talán először, a két csuklómra helyezem. Az-az igazság, hogy ez a világ legrosszabb ötlete, ha valakinek olyan finom, sebész kezei vannak, mint nekem. Az én esetemben egy csuklórándulás is a karrierem végét jelentheti. Mégis melyik ember engedné a szívét megműttetni egy sérült kezű dokival?  

- Jól van már, kérlek ne üvölts. Nagyon fáj a lábam. Most már kényelmesebb helyzetben vagy? Rá tudsz világítani, hogy végre lássam? Az ágy itt véget ér, nem tudok tovább menni.

Hát ez a nagy igazság. Itt ragadtunk egy közepes méretű hordágyon egy aknamező kellős közepén, a törött bokámmal, amikor odafenn kellene életeket mentenünk. Azt hiszem, hogy ennél rosszabb már tényleg nem lehetne a helyzet. Rossz néven veszem, hogy még Nate is üvölt velem, mert nem azért vagyok ideges, mert egy hisztis picsa vagyok, hanem azért, mert megsérül egy fontos testrészem. Ha esetleg vele történt volna meg ugyanez, ő is halálosan odalenne. Tudom, mert egy sebész számára, minden sérülés maga az átok.

Váratlanul emberek bukkannak fel, akik elvileg szerelni vannak itt, de amint meglátnak minket bepánikolnak és ekkor esik le, hogy mi ketten itt fogunk ma este meghalni. Eddig reménykedtem benne, hogy legalább keresnek majd minket, mivel mind a kettőnket várnak majd vissza, de ha le is érnek, közelebb nem tudnak jönni, mert az áram rájuk is veszélyt jelent. Senki sem fog tudni minket innen kimenteni. Nate elkezd velük üvölteni és nagy meglepetésemre a velem való kapcsolatát is belekeveri a dologba. Mégis ki feltételezi, hogy a vihar kellős közepén, két orvos idelenn szexel? Nate, Nate, Nate. Ezt nem kellett volna mondanod. Halványan elmosolyodom, de nyilván nem látja, hiszen teljesen sötét van. Én nem szólok semmit, csak a fejemet a falnak döntöm, és felhúzom az épp lábamat a mellkasomhoz, a másik pedig továbbra is lüktet.

- Igyekszem megnyugodni, de tudod, hogy ez mit jelent? Hetekig nem műthetek majd. A szakorvosi vizsgámra való felkészülés gyakorlatilag elveszett.

A végén már mintha szipognék, de igyekszem elfojtani. Isten ments, hogy Nate előtt sírjak. A karácsonyi partin történtek után reméltem, hogy sosem leszünk sehol sem kettesben. Titokban vágytam rá, hogy egyszer majd csak felhív magához, és akkor töröljük azt a csúnya emléket, de erre azóta sem került sor, és én próbáltam túltenni magam az égésen. Egyszerűen csak minden nőnek van olyan pasi, akit annyira akar, hogy nevetségessé is teszi magát. Hozzátenném, hogy életemben először fordult elő akkor este, és azóta is próbáltam kerülni a dokit, valami azonban visszahúz. Talán az, hogy sosem mondta el nekem, hogy miért nem vagyok elég jó neki, hogy miért nem kellettem neki. Az egyik legszebb nő vagyok, mégsem közeledett hozzám. Ez egy nőnek nagyon tud fájni.

Amikor megszólal, meglepődöm, de hagyom, hogy elvegye a sérült lábamat. Nagyon fáj, de szó nélkül tűröm. Egyszerűen csak sokkot kaptam, nem tudom kezelni a helyzetet. Ahogy megfogja a lábamat az első gondolatom lenne jobb esetben valami perverz, de most, csak azt akarom, hogy meggyógyítsa. Tudom, hogy nem Isten, nincs semmink idelenn, mégis azt akarom. Nem szólok, de ahogy kimondja, hogy törés, mélyet sóhajtok.

- Igen, sejtettem, mert nagyon fáj. Nincs semmi nálad, amiből tudunk sínt csinálni?

Gyenge próbálkozás arra, hogy jobban legyek, de ez is esélytelen. Várnunk kell idelenn. Nyilván nem  néma csöndben.

- Sajnálom, hogy üvöltöttem. Nem a te hibád, megmentetted az életemet, és ezért nagyon hálás vagyok. Én csak… ajj, nem is tudom… Ha nem lett volna az áramütés, akkor tovább húztál volna?