Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Opera, avagy egy rémes este a balesetin - KALANDJÁTÉK
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 05, 2015 10:31 am Keletkezett az írás



the perfect storm - Olivia | Emma


A sztereotípia azt tartotta laikus körökben, hogyha a beteg orvos kezébe került, hozzáértő végezte tovább az újraélesztés verejtéket facsaró mozdulatsorát, megnövekedett a túlélési esély. Ha bezáródott a mentőautó kétszárnyú ajtaja, s onnan elhessegették a kíváncsi szemeket, odabent csoda történt a legkisebb erőfeszítés nélkül. Isten irgalmas nektárjából merítettek, hogy azzal ecseteljék a haldokló ajkát, aki megérezve az édes kegyét a tisztaságnak, eszméletéhez tért. A mennyekben nőtt szőlőfürttel etették, s a viszontlátásig egyszer gyónásra az égnek adták át. Esélyt adtak. Az újrakezdés reményteljes pirkadatára ébresztették hófehér ártatlanságba csomagolva a testet és a lelket.
A hozzátartozó nem tudta, mit jelent küzdeni valakiért. Rendszerint meg sem hallották a műtét utáni előzékeny és tiszteletteljes referátum azon részét, mikor az orvos beszámolója részletekbe menőkig elmélyült, s nyolcórányi életmentés után saját verejtékével ontva szomját lépett a könnyes szemű hozzátartozók elé. A szöveget nem kellett hibátlanul megfogalmazva átadni, nem volt szükséges a nyelvi igényesség magas foka, a szinonimák használatának közbe iktatása. Velősen és lényegre törően egy szót kerestek a mondandóban: túlélte.
S akkor meghallgattatott fohászukért újabbakat kántáltak, elveszítve realitásukat, s az orvostudomány iránt érzett idegenkedő fenntartásukat.
Az orvosnak istennek kellett lenni.
Ha megértette volna az anatómiát a faluról szakajtott nincstelenségig szegényedett mezőgazdász, bírálta volna a munkát, kritikus replikát fogalmaz meg, s lealacsonyítja mindazt, mit egykor már kiemeltek a mészárosok sorából.
Az orvosnak el kellett hinnie, hogy ő maga egy istenség, s úgy járni, mintha nem létezne rivális. Azonban az ellenséges erő, még nálunk is nagyobb volt. S ott szólt közbe, ahol nem vártuk, ez volt az igazi, humortalan fricska az élettől.

A bokám sajnálatába túl sok energiát öltem. A legrosszabb betegekről felállított ranglista élén az orvos tündökölt. S ez nem önkéntes volt, ösztönszerűen szakadtak fel a jajgatások és mozdítottam egyet a sérült területen, hogy az ellátónak biztosan tudtára adjam, hogy fájdalmat okoz. Ha csak nézi, talán akkor is bírálom képességeit. Ez nem ellene irányult. Csupán túl kellett élnem ezt az éjszakát. De az egyre hangosabban ordító sziréna nem csak hallásomat, de látásomat is tompává tette, ha nem ellehetetlenítette. Hol volt az út a túléléshez?

Percekkel később, már bekötött lábamat vizsgáltam, miközben átengedtem az elgyötört mellkast a rezidensnek. Nem gondoltam rá, hogy a lassan húsz perce halott férfi egy magas elöljáró. Eltereltem figyelmemet. S ahogy biztos voltam benne, hogy a bokámat egy szakorvos sem köthette volna át nagyobb hozzáértéssel, tekintetemet a fiatal nőre emeltem.
– Ezért tartozok magának.
Már éppen azon voltam, hogy elmosolyodjak, mikor éles csattanásra figyeltem fel. Az ablak nélküli, négy zárt falú, száguldó börtönünk megsérült. Nem a kórház bejáratának csapódtunk neki, nem egy orvost ültettünk fel a háztetőre. Nem. Még messze voltunk. S csak hogy igazam bebizonyosodjon, a jármű oldalára dőlt, az ajtó sötétített üvege szilánkosra robbant szét, s mi csak egyre csúsztunk tovább a nedves flaszteren.
A sofőr ugyan biztatón szólt hátra, miszerint nem vagyunk már messze a kórháztól, de ez semmit nem jelentett. A semmi közepén rekedtünk. Túl messze onnan, ahonnan elindultunk, s még több utcányira célunktól. S ezt a sötét, közvilágítás nélkül hagyott, kanyargós útszakasz igazolta puszta létezésével.
A cikázó külvilág beleveszett az esőbe. Minden, mi egy perccel ezelőtt még élesen kivehető volt, maszatos folttá lett odakint.
Karom nem bírta el testem súlyát. Hiába hittem tökéletes kapaszkodónak a derékmagasságban futó fémcsövet. Megizzadt tenyerem közül a fizikai erő kirántotta a biztos pontot. Mint az apró ingóságok, úgy hánykolódott testem a földön, míg a mentőautó meg nem torpant.
A szanitéc táska zuhant rám először, mely beékelte magát a jobb bordaív alá élével érkezéskor. Ennek súlyával megküzdöttem volna, azonban az egyensúlyából kibillenő, élettelen test kiszolgáltatva a természet erőinek, ugyancsak rajtam végezte.
Erős hányinger kerülgetett, szédültem, hajam megbomlott, s tincsei kócosan ragadtak arcomba. Minden ijedelmemet önmagam állapota kötötte le, leginkább az oldalamba nyilalló görcsös fájdalom. Nem akartam vizsgálatoknak kitenni magam, vagy átadni magam a legrosszabb eshetőségnek, hogy megsérült egy szem, megmaradt vesém. Mégis amíg ez miatt aggódtam, nem mértem fel további sérüléseimet, s annak lehetőségét, hogy kusza hajtincseim tövében nem verejtékcsepp folyik végig, hanem a becsapódáskor felrepedt bőr zokogott magából véres könnycseppeket.
– Olivia, hol van? Megsérült? Azonnal ki kell mennünk innen. Segítsen leemelni rólam a testet. Nyugodjon meg, rendben? Nem lesz semmi baj. Oda fogunk érni a kórházba és mindannyian túléljük ezt az éjszakát. Ígérem. Rendben? Olivia, nézzen rám és válaszoljon!
Mindannyian… kivéve talán a vesémet, amely elégedetlenül lüktetett tovább a feleslegesen ránehezedő súlyoktól.
Nem magam miatt voltam bátor. Olivia volt a mentsvár, aki távol tartotta kétségeimet, s a torkomat fojtogató reszkető sírást. Nem eshettem bizonytalanság két meredek fala közé. Nem veszíthettem el az optimista gondolkodás utolsó foszlányát. Hinnem kellett benne, hogy megmenekülünk.
Ha a nő képes volt járni, s maradt benne erő, akkor együttes erővel, a becsapódástól kinyílt ajtón keresztül kivihettük a testet.
Míg erőnk bírta, a lehető legtávolabb kellett lefektetnünk a minisztert a földre.
– Nem fogjuk hagyni meghalni, folytassa a mellkas kompressziót. Eljutunk a kórházba, bárhogy is legyen. dr. Montgomery, még egy kicsit legyen erős.
Nem vártam meg, hogy sérüléseiből adódóan képes-e folytatni a mentést. A mentőben maradt vezető hogyléte aggasztott, aki első szólításomra nem reagált. Talán ma este velem együtt repül égbe a mentőautó roncsa, de nem fogok dönteni két ember között csak azért, mert az egyikük miniszter a másik pedig csak egy az egészségügyben dolgozók közül. Ha Jasonnek több esélye lesz a túlélésre, egy percig sem fogok azon vacillálni, hogyan leheljek tudásommal életet egy holttestbe. Borítsa arany a seggét vagy sima hám.
A szélvédőt a leszakadó faág teste betörte. Már méterekkel távolabbról is jól látszott a kár. Egy percre meg kellett torpannom, ugyanis az oldalamon lógó táskából felhangzott mobiltelefonom hangja. Szinte el is felejtettem a technikai vívmányt, így izgatottan szóltam bele. Bárki is hívott az ismeretlen telefonszámon, belévetettem minden hitemet.
– Egy gyakornok? – oké, ebben a percben oda lett a lelkesedésem. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen állapotok uralkodnak a kórházban, ha már a medikusoknak telefonálniuk kell azért, hogy találjanak egy szakorvost. Hallgattam volna tovább a fiatal hangot, de a vonal megszakadt, s a hívás félbe maradt. Gyakornokok egy liftben.
Nem akartam arra gondolni, hogy magunkra maradtunk, hogy a kórházban eluralkodott káosz tébolyulttá tette az orvosokat, s nem lesz, aki a segítségünkre siessen. De én megígértem. Megígértem Montgomerynek, hogy túléljük.
– Dr. Montgomery… – hangomat eláztatta az eső. Nem próbálkoztam újra, s nem szólítottam a nőt. Erőt kellett vennem magamon, s ha sírni akartam, hát most megtenni, mikor könnyeim belevesztek a megállíthatatlanul szakadó zivatarba.
Telefonomat visszasüllyesztve a táska mélyébe, újra a vezetőfülkét vettem célba. Ruhám anyaga védte térdemet az alattam rendezetlenül elterülő szilánkok hideg felületétől, ahogy térdeimen egyensúlyozva áthajoltam felsőtestemmel az ablak keretén. Végre megláttam Jasont.
– Jason, térjen magához… hall engem? Ha nem ébred fel azonnal, mind a ketten felrobbanunk. Hallotta? A francba, a francba, a francba…
Én sem bírtam már. Ahelyett, hogy nem figyelve a további sérüléseire kirángattam volna a mentőautóból, hajamba túrva utat engedtem könnyeimnek.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 12:08 am Keletkezett az írás



dr. Celeb to everyone


A becsapódás pillanatok alatt bekövetkezi. A levegő benn marad, a gép a bordáimnak csapódik. Elvesztem uralmamat a lábaim és többi testrészem felett. Tehetetlenül érzem, ahogy a röntgengép, mint egy tollpihe, maga alá gyűr. A kezemet erőtlenül próbálom tompítóként felhasználni, viszont túl gyorsan történik mindez. A fejem hamarabb csattan a hideg padlóra. Ezzel egy időben borul sötétbe a folyosó is.
A halántékom sajog, a tüdőm friss levegőt kíván. A bordáim pedig új életet. Minden egyes levegővétel egy újabb késszúrás, amik belűről döfködik a bőröm.
A vad és sikertelen ráncigálásra kinyitom szemem. Egy szerencsétlen lány a bokámat tapogatja. Vajon tisztában vele, hogy a fejem csókolta meg először a földet? Esetlenül a fülemhez kapok. Nem vérzik, vagy nem is erre az oldalamra estem? Rá akarok kiáltani a felettem károgó vészmadarakra, hogy rohadt gyorsan fejezzék be a sápítozást. A fejembe szűnni nem akaró zsongás elmúlását nem segíti, ha itt aggodalmaskodnak.
Miután öt igazán kezdő és igazán teszetosza és igazán retardált gyakornoknak sikerül egy hordágyra felsegíteniük, bekönnyebbülten hunyom be a szemem. Érzem, ahogy rohanva próbálják megtenni a távolságot a sürgősségire. A zseblámpák halvány fénye néha a lecsukott szemembe világít.
Eugene Hoombley. Mégis milyen név ez? Kellene nekem valamit ez a név mondania?
- Ha jól lennék, már régen nem ezen a szarságon lennék!
A felemelt hangomat egy pillanat alatt lehalkítom. Még nekem is túl harsány. Vérzik valamim? Mintha a fülemre este volna vagy az arcomra? Elképzelhető, hogy csak ennek a teleszkóp nevezetű gyakornok izzadsága csöpög az arcomra.
Kinyitom a szemem és pont Eugene mosolyával találkozom.
- Én teljes nyugodt lennék, ha nem folyatná a nyálát a nyelőcsövembe! Nem tart még ott a kapcsolatunk.
Elgondolkozva nézem az egyik görcsösen toló kézfejet, ami a hordágyba kapaszkodik. A körömágyra ráférne egy alapos kezelés, a köröm lerágva. Manapság még erre sem adna a gyakornokok?
- Na megállni, díszszázad! Lássanak el másokat, nézzék itt jönnek a mentők! Velem meg ne törődjenek, én teljesen jól vagyok.
Nehézkesen lekászálódok a hordágyról és a beérkező újabb sérültek felé terelem az öt tanácstalan gyakornokot. Holnap, mikor már nem zúg így a fejem, ki keresem ennek az öt balfácánnak a nevét és elbeszélgetek a rezidensükkel. Valaki sosem lesz eléggé felkészült. Lesznek olyanok, akiknek jobb a meghátrálás.
Mielőtt még bármelyikük is visszafordulhatna, elvánszorgok a legközelebbi szabad padhoz. Fellélegezve hajtom hátra a fejemet. Még lehunyt szemmel is forog az egész sürgősségi. Látatlanba előkapom a mobiltelefonomat és felhívom Maya-t, mikor kósza emlékként hasít a tudatomba egy elfeledett beszélgetés. Lehet, hogy ő is az operában ragadt. Vagy ne adj Isten, megsérült. A fülemhez szorítva hallgatom, ahogy a készülék fülsértően búg szakadatlanul. És egyre csak búg.


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 1:02 am Keletkezett az írás




Son of a b*tch...

Nathan beszólására már csak egy vidám vigyorral reagálok. Mit mondhatnék? Ismerhet már, volt ugyan pár kalandom, de a pletykák szerint szerintem jelentősen alulmaradok abban, amit egyes orvosok egyébként leművelnek a pihenőben "alvás" címszó alatt. Nem mintha nem adódna lehetőségem, és régebben még jobban ki is használtam őket, de mára...a fene se tudja mi bajom van, egyszerűen nincs kedvem hozzá. Azért örülök, hogy Nathan jót röhög.
De aztán felpörögnek az események, és miután Lily Cairns, Maya húga szó szerint becsúszik a látóterembe, az áram azonban éppen most megy szabadságra, már nincs megállás. A gyerekosztályra sietek, nem tudok már a többiekkel maradni. A még mögöttem libegő jókedvet pedig néhány méter után magam mögött hagyom. Az alkohol, a felszabaduló adrenalin hatására utolsó lazító, kegyeletteljes hatásfokát is elveszíti. Már nem vagyok könnyed, sem mókás, elfelejtem egyetlen másodperc alatt tiszavirág életű frigyemet egy infúziós állvánnyal, és mit sem törődve a zavarodott gyakornokokkal, vagy a magam mögött hagyott, a sötét, bizonytalan jövőre váró orvosokkal, máris oda megyek, ahová a szívem húz. A gyerekekhez. Azokhoz, akik csakis ránk, rám, Lilyre, és Marthára számíthatnak. A szívemet gyötrő kétségbeesés kínozza, ahogy a sötét, villámokkal megvilágított folyosó ijesztő és szokatlan miliőjét szelem át, nyomomban a két nővel, akik szárnysegédeim lesznek majd a harcban a sötét erők ellen, akik a gyerekeimet, a babácskáimat fenyegetik. A fejemben lüktető, és egyre erősödő fájdalom, motorosnadrágom nyikorgása a hozzá tartozó csizmában, az alkaromnál nagy, vöröslő pacaként elterülő vér a trauma-öltözet alatt, ami még az infúzió kihúzása után leragasztatlanul maradt aprócska lyukból szivárgott, ezek mindegyike adja tudtomra, még alig telt el kis idő, hogy rám zuhant egy egész fa, és nem mellesleg voltam olyan részeg, hogy bukósisakban sétálgassak a nyílt utcán, mint akinek elmentek otthonról. De orvos vagyok. Egy orvos pedig sosem más. Mi a nap huszonnégy órájában, életünk minden másodpercében, szívünk legmélyétől a lelkünk legsötétebb zugáig a hivatásunkért élünk. A fehér köpenyt nem a vállunkra, hanem a szívünkre húzzuk fel, és ha egyszer oda került, ha egyszer megéreztük a műtétek, az életmentés, a segítés ízét a szánkban, ha egyszer meglátjuk a hála, vagy a fájdalom könnyeit egy hozzátartozó szemében...soha többé nem fogunk megszabadulni tőle. A kötelességtől, az állandó kihívás utáni vágytól, attól, hogy ebbe a mocskos, gonosz, önző világba egyetlen cseppnyi jót hozzunk, hogy harcoljunk azokért, akik hozzánk fordulnak, akik az életüket, szeretteik életét a mi kezünkbe adják. S nekem, talán ennél is fontosabb, a mindent jelenti, hogy azokon segítsek, akik sokszor arra is képtelenek, hogy elmondják, mi fáj, mi a baj. A legkisebb, legesendőbb apróságokon, akiknek nem szabadna fájdalmat és félelmet érezniük sosem, akiknek a tiszta lénye beragyogni képes a legsötétebb napot, a legkeményebb, leginkább embert próbáló órát is, olyan erővel, energiával ruházva fel, hogy néha én magam is elcsodálkozom, mennyit bírok még, mennyit bírnak azok, akik ide tartoznak, hozzám, a szárnyaim alá. A gyerekosztályra.
Odaérve az osztályomra teljes fejetlenség fogad, minden szárny felől kétségbeesés hallatszik, gyerekek sikoltoznak ijedten a sötétségre és a hangos viharra reagálva keresik a biztonságot nyújtó pontot. Nekem azonban ennél sokkal nagyobb a problémám. Annyi gyerek élete függ a gépektől, hogy két kezem összes ujja kevés lenne hozzá, hogy összeszámoljam, és a korababák...Istenem, az édes, kicsi angyalkáim...merre fussak? Mihez kezdjek? Agyamban lüktetnek az ötletek, miként tudnánk őket életben tartani az életmentő gépek nélkül, hárman. Ennyi gyereket, képtelenség, ha osztódással kezdek szaporodni azonnal, néhány perc alatt létrehozva egy tucatnyi másolatot önmagamból, már akkor is késő lenne. Martha könyörögve néz rám, ijedtsége szembetűnő, drága, jótét lélek ő, életét a picikéknek szentelte, és most látom rajta, hogy szinte belebetegszik a tehetetlenségbe.
Amikor Lily megszólal, először feszült figyelemmel hallgatom, de ahogy az első szavak elhagyják a száját, minden feszültségem, minden elfojtott kétségbeesésem, önvádam és haragom egyvalamire összpontosul: rá. Tekintetem egy pillanat alatt komorul el, döbbent, szinte hitetlenségig elmenő arckifejezésem nyomán állkapcsom jóformán a padlóig esik. Megszólalni sem tudok, mert amit mond, annyira hideg zuhanyként ér, hogy szinte a bőrömön érzem a jeges cseppeket. Most valóban az történt, amit hallottam, tapasztaltam? Valóban, a saját osztályomon, az egyik beosztott nővér előtt, szemtől-szemben, volt mersze azt mondani, hogy alkalmatlan vagyok a munkámra? Hogy "nem vagyok megfelelő idegállapotban"? Mielőtt kifejthetném neki, hogy azok a gépek egyrészről nem véletlenül lettek leselejtezve, másrészről egy koraszülött áthelyezése előtt azt a gépet jelentős fertőtlenítési procedúra alá kéne vetni, mielőtt áttennénk a babát, és ráadásul azok a gépek az alagsorban vannak, nem tudnánk felhozni őket áram, és a lift nélkül, Martha megelőz. Nem szólok közbe. Csak próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, és nem kikérni magamnak az iménti hangnemet. De megjegyzem az esetet, és ha Lilynek esetleg nem esett volna le, hogy most nagyon-nagyon messzire ment, és ennek biztosan lesznek következményei...hát hamarosan rá fog jönni, amint lesz egyetlen szabad pillanatom, hogy ezzel tudjak foglalkozni. De most nem tudok. Marthat hiába kértem meg, hogy hívjon gyakornokokat, meg sem hallja, ahogy utasítom, annyira meg van rémülve, de nem tudok rá haragudni. Rá nem. Ahelyett, hogy elmenne és segítséget hívna...Tőlem vár választ, de nem tudok mit mondani. Nem, mert az idő túl rövid, segítség, szakértő pedig túl kevés, huiába minden, szuperhős, vagy Isten még én sem vagyok, nem tudok csodát tenni egymagam. Gyűlölve gondolok magamra. Gyűlölöm az érzést, hogy túl kevés vagyok. Gyűlölöm magam.Gyűlölöm Lilyt is, mert most úgy nézek rá, mint Maya húgára. Mayáéra, aki a semmiből is képes életet menteni, ha kell, a puszta vénáját tépi ki egy betegért, megtesz bármit az ég egy adta világon azért, hogy segítsen, még akkor is, ha minden reménytelennek tűnik már, ő újra, újra és újra nekifut. Ez bennünk, hármunkban, a Három Muskétásban a közös pont, a legfontosabb. Hogy mindhárman az életünket áldoznánk azért, hogy megmentsük valaki más életét, és ez mára már nem pusztán munka nekünk. Ez már szenvedély, verseny, kihívás. Ez a mindenünk. Ezek vagyunk.
De Lilynek már nem ez a legfontosabb, eszébe jut valami, amitől a vérnyomásom egyből az egekbe szökik, halántékomon egy ér lüktetni kezd, a fejfájásom egy pillanatig elhomályosítja a látásom.
- Hogy mi? - kérdezem, és megragadom a karját. - Maya az Operában volt? - pillantok rá feszülten, aztán elengedem. A sejtésem beigazolódni látszik, ezek szerint jól emlékeztem, hogy Maya azt mondta, elmegy arra az előadásra. Vajon Olivia is oda ment? Riadt szívem minden dobbanással azon imádkozik, hogy tévedjek, ez egyszer tévedjek, és rosszul emlékezzek az elcsípett szófoszlányra. De bármennyire vágynék a telefonomért kapni, most nem tehetem, így mélyet sóhajtva nyugalmat erőltetek magamra, mosolyt ajkaimra, és higgadtságot érdes, mély orgánumomba.
- Oké, nyugalom. Mayának remélhetőleg semmi baja, viszont most ránk itt van szükség. Már, ha alkalmasnak ítél még arra, hogy vezessem a saját osztályomat. - jegyzem meg epésen, fogaim közt szűrve a szavakat. - Szóval, fókuszáljon, Cairns, vagy húzzon a francba innen, nem kell a pánik, már mondtam. - morgom ajkaimon feszült mosollyal, majd Marthára nézek. - Martha, menjen, hívjon segítséget a traumáról, ahány gyakornokot csak ér, és menjenek kézi ballonokkal ahány helyre csak tudnak a nagyoknál, tartsák életben őket, ha kell, tolják be a betegeket egy szobába, és egyszerre lélegeztessenek kettőt, nem érdekel, mindent tegyenek meg. - utasítom, aztán Lilyre nézek.
- Maga meg...csak jöjjön. Ha kell a belünket kidolgozzuk, de megoldjuk a helyzetet. - mondom határozottan, és épp abban a pillanatban, ahogy elindulnék, hogy belépjek a pokol kapuján, nem tudva, mire számíthatok, ha a gépek egymás után leállnak majd, hirtelen felgyulladnak a fények, és a vészterhes csipogások elhalnak. Hitetlenkedve pillantok fel zöld szemeimmel a felgyulladó lámpákra, és a szívemről akkora mázsás súlyként esik le a felelősség és a tehetetlenség, mintha a Himaláját vonszolták volna le róla. Lehunyom a szemem, és szédelegve sóhajtok egy nagyot, fejemben a lüktetés még így sem szűnik. Nem, nem merem elhinni, hogy ekkora szerencsénk volt. Martha hangját hallom magam mögött.
- Dr. Woo...Woodward...én megyek...és....- csuklik el a hangja, és tudom, anélkül, hogy ránéznék, hogy kedves, ráncokkal övezett szeméből könnypatakok kúsznak végig, amit a megkönnyebbülés, az elengedett feszültség engedett szabadjára.
- Menjen, persze, nézzen körül. A többit intézem. - mondom, és hagyom, hogy elmenjen. Isteni szerencse, vagy az őrangyalok együttes munkája? Nem tudom. Csak azt, hogy hálás vagyok mindennek és mindenkinek, aki megmentette a kicsikéimet. Ám mielőtt elengedhetném magam, hogy aztán alapos fejmosásban részesítsem Cairnst amiért kioktatott a saját osztályomon, máris újabb vész szakad a nyakunkba. Egymás után szólal meg a csipogónk: 911. Mennünk kell a traumára.
- Gyerünk, Dr. Cairns. Szedje a lábát. - mondom, és futásnak eredek. Még mindig dühös vagyok rá, de most megint el kell halasztanom, hogy számon kérjem rajta az arcátlanságát. Valami nagy baj lehet, ha elhívnak, úgyhogy gyors léptekkel odarohanok a nővérpulthoz.
- Dr. Woodward, várják a kettesben, úgy harminckét hetes terhes nő, súlyos sérülésekkel. Többet nem tudok, csak magát kérték, azonnal. - mondja a nővér, mire bólintok, és ha jött, Cairns felé fordulok. Már sejtem, miért hívnak, és nem örülök neki. Tekintetem kemény, parancsoló, nyoma sincs benne az iménti kétségbeesésnek vagy aggodalomnak.
- Dr. Cairns, maga velem jön. - mondom, és máris a kettes felé rohanok.
Ám ami ott fogad...elszörnyedve nézek a rémült, tétova gyakornokokra, a két orvosra, Heatherre és Scarlettre, és a sípoló gépre, amely egyenletes hangja adja hírül a világnak: a betegnek már vége. Látom az EEG-t is, hogy nincs agyi funkció.
- Mióta nincs keringése? - kérdezem, és azonnal közelebb megyek, aki ott van, azt félre lököm, de nem várom meg a választ. - Dr. Lewis, Dr. Tyler, tartsák a légzést és folytassák a szívkompressziót. Kiveszem a babát. - mondom ellentmondást nem tűrő hangon, majd kitakarom a nő domborodó pocakját. Fonendoszkópomat a hallójárataimba illesztem, és meghallgatom, él-e még a baba. Odabentről pedig ugyan gyenge, halk, de még létező, küszködő, szapora szívdobogást hallok. Talán az utolsó dobbanásokat. Azonnal cselekszem. - Még van szívhangja, ugyan gyenge, de van, sietnünk kell. Jódot kérek, és tizes szikét, és azonnal hozzon valaki, egy inkubátort, a babát azonnal ki kell vennem.  - mondom, és ha jött, Cairnsra nézek. - Vagyis, maga fogja kivenni. - mondom, és felé nyújtom a szikét, és ha elveszi, ha nem, keményen ráparancsolok. - Nincs tétovázás, egy baba élete van a kezében. Hajrá, gyerünk. Hisz én alkalmatlan vagyok rá, nem igaz? Akkor csinálja maga, gyerünk, kápráztasson el a tudásával minket Dr. Cairns! - dörrenek rá hangosan és haragosan, nem érdekel, hogy kollégáim miként tekintek rám, vagy értik-e az eljárást, amit alkalmazok, ahogy az sem érdekel, a gyakornokok értik-e, miért mondok ilyeneket Cairnsnak. Elég, ha neki leesik, hogy bizony, ez itt az a pillanat, amikor kőkeményen megtorlom azt, amit mondott nekem. Nem vagyok olyan idegállapotban, hogy képes legyek elvezetni a saját osztályomat? Tessék, most vagyok. A Kivégző ismét visszatért. Fejemben a fájdalom újult erővel szabadul el, a lüktetés még jobban felerősödik, szívem hangosan veri a mellkasom. De nem érdekel, olyan keményen nézek a lányra, hogy csoda, ha nem fagy jégtömbbé azon nyomban. Az egyetlen, amit nem veszek észre, hogy orromból és fülemből egyenletes, vörös vérpatak kezd el csorogni, halántékomon az ér kidagad, és a pupilláim kitágulnak. Enyhe szédelgés fog el, de én csak állok, és várom, hogy Cairns mit lép. Megcsinálja a császérmetszést, vagy nekem kell? Én innen nem megyek addig, míg meg nincs az a baba, és biztonságban nem tudom. Agyamból igyekszem kiszorítani a lüktető fájdalmat, és a rettegést, hogy Mayának és Livnek esetleg baja eshetett, vagy, hogy újabb áramkimaradás veszélyeztetheti a betegek életét. Remélem Heather és Scarlett segítenek, hogy jól süljenek el a dolgok, és nem próbálnak akadályozni. Legalább rájuk nem kell külön figyelnem.

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 1:21 pm Keletkezett az írás



Scarlett
&
Babások


Graham megjegyzése nem igazán tetszik. Kis híján vissza is szólok neki, de most semmi szükség arra, hogy nekiálljunk civakodni. Nem sokat műtöttünk még együtt, mégis, bőven eleget. Annak a pasasnak akkora az egója, hogy csoda, ha mellette befér valaki a műtőbe. Ennek ellenére el kell ismernem, hogy tudja a dolgát. Mégis, bosszantó, mikor ilyesmiket mond, holott tudja, hogy eszem ágában sincs kockára tenni egyetlen emberéletet sem, kávé ide, vagy oda. Az ajánlatom azonban hiábavaló, mert a műtétre meghívott rezidens eltűnik, akár fekete kutya a vak sötétben. Kedves osztályvezetőnkkel együtt, így alig maradunk néhányan. Nem is értem, hogy miért nem valaki olyat küldött, akinek kevesebb dolga lehet. Erre lennének a gyakornokok. Nekem azonban ideje rendet tennem. A szerencsétlenek egymás után sorakoznak a pult mögött. Úgy tűnik, a feljebbvalók utasítását még megértik. Ez remek. Bár ez a lassú reakció elkeserítő.
Az első mentő megérkezik. Kínzóan lassan telnek a másodpercek, én pedig már megyek is közelebb, rá mutatva két emberre a pultnál, kikre igényt tartok. Egyikük kezében máris landol a ballon, én pedig hallgatom, hogy mi baja a betegnek.
- Az egyetlen esélye az, ha megpróbáljuk. Nem bírná ki a következő kórházig – felelem a mentősnek, miközben átvesszük a terhes nő ügyét.
A két orvost említve kérdőn nézek rá. Nevek… Miért nem mondott neveket is? Kik voltak ott? Kiknek kellene már itt lennie? Kikért kellene aggódni? Ez egy kicsit megzavar. Egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy kik is lehetnek azok, majd megrázom fejem és tovább sietek a nővel. Ha hátul voltak a beteggel, akkor nem lehet bajuk. Vagy nem nagy. Akkor pedig minden rendben van. Két gyakornokot intek még magunk mellé. Egyet előre is szalajtom a lifthez, hogy azzal se kelljen húzni az időt, a másiknak pedig kezébe nyomom zseblámpámat. Ujjam végig a nő csukóján pihen. Baj van. Egyre nagyobb baj, az a nyomorult lift pedig nem működik. Ilyen a mesében sincs! Káromkodások közepette ellenőrzöm folyamatosan a beteget, miközben szembesülök azzal, hogy lassan elveszítjük. Akárhogy próbálkozunk, az anyát nem tudjuk megmenteni. Néma csend telepszik ránk.
A hang és a lámpák újbóli üzemelése rángat ki a pillanatnyi gyászból. Azonnal a műtőbe kell mennünk. Azonnal ki kell szedni a babát. De hogyan is? A francba! Gondolkozz, Scarlett! Láttam már ilyet, segítettem már benne, tudom, hogyan kell. Rám azonban úgy tűnik, nem lesz szükség, legalábbis nem olyan szempontból, melyen máris gondolkodni kezdtem. Dr. Woodward megjelenése nagy megkönnyebbülés számomra. Ő mégiscsak jobban ért a dolgokhoz, mint én. Minden bizonnyal hamarabb is képes lesz megtenni azt, amit kell.
- Enyém a légzés, magáé a kompresszió! – nézek az egyik gyakornokra, kit magunkkal rángattunk.
- Maguk még itt maradnak, Dr. Tyler, menjen vissza a sürgősségire, szükség lehet magára! – nézek két másik suhancra.
Az alapvető dolgokra képesek lesznek, vagy futni valamiért, ha kell. A lehető legkevesebb szakorvost kell bevonnunk egy-egy műtétre, hogy több embert el tudjunk látni. Nehéz lesz, de muszáj. Remélhetőleg ezt James is megérti. Biztos vagyok benne, hogy igen. Vagy mégsem? Következő kirohanása teljesen összezavar. Meglepődve nézek rá, majd kicsi Cairnsre. Mégis mi folyik itt? Valami nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel. Ez az érzés pedig csak tovább fokozódik, mikor szakorvos kollégám vérezni kezd. Nem hagyhatom abba, amit csinálok, de az sem lehet, hogy ez így menjen tovább.
- Dr. Woodward, mégis mi folyik itt? Ha nem tudják kint hagyni a gondjaikat, jobban teszik, ha elhagyják a műtőt! A rohadt életbe, embereljék meg magukat! Úgy viselkedik, mint egy vérszemet kapott, veszett eb, miközben a baba haldoklik! – csattanok fel.
Nem szokásom műtét közben káromkodni, főleg nem hangosan. Most mégis kiszaladt belőlem, véleményem szerint, okkal. Az viszont aggasztó, ahogyan Woodward kinéz. Szívem szerint máris küldeném, hogy kivizsgálják, nem hagyva, hogy műtsék. Nagyon szívesen megtenném. Ennek ellenére úgy vélem, semmiképp nem hagyná itt a babát. Ahhoz túlontúl szereti ezeket az apróságokat.
- Maga ott, törölje meg Dr. Woodwardot, hozzon neki két tampont az orrába és egy új maszkot! Ha rosszul érzi magát kolléga, azonnal szóljon és leváltom! Most pedig haladjunk! – intézem szavaim egy jelenleg szabad gyakornokhoz, majd Jameshez.
Kezd ebbe belefájdulni a fejem. Egyik kezemmel megtörlöm homlokom, közben pedig veszek egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam. Most már mindenki tehetné a dolgát. Vagyunk elegen ahhoz, hogy megcsináljuk. Akkor meg mégis mire várunk? A mikulásra? Mert akkor menjünk és akasztgassunk zoknikat, ahelyett, hogy küzdenénk egy babáért, akiről nyilvánvalóan megfeledkeztek.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 7:23 pm Keletkezett az írás





...from Olivia



A mentő autó jellegzetes, visító hangját megtöri olykor a vad, állatias szél. Érzem, ahogy ide-oda lökdösi a több tonnás járművet, figyelmemet mégis a velem szemben ülő Mayara tereltem. Még magam is meglepődtem, mekkora precizitással rögzítettem sérült bokáját. Belső istennőm cigánykereket vetett örömében, megveregette a vállát és leült kellő távolságban Báthory Erzsébettől.
Felpillantottam a nőre és mintha valami mosolykezdemény jelenne meg ajkain. Válaszként fülig vörösödöm, bárgyú vigyorral pillantok ki az apró ablakon, amikor eget verően hangos csattanást hallok. Az idő mintha megállna, a pillanat lelassul… az autó pedig az oldalára dőlve csúszik a nedves úton. Az ablakokon besüvít a szél, az eső özönvízszerűen ömlik befelé. Érzem, ahogy a testem nekiütődik az autó falának, csontjaim üvöltve roppannak szilánkosra. Aztán hirtelen minden olyan békés lesz… és a világ elsötétül.
Messziről hallom Maya hangját, a nevemet skandálja. Tudatni akarom vele, hogy élek, a testem mégsem engedelmeskedik. Elgyötörten fekszik a mentő autó falának préselődve. Fáj a lélegzés, mégis igyekszem levegőt juttatni tüdőmbe. Felemelem a fejem, kótyagosan nézek körbe. Szóra nyílnak ajkaim, de csak egy halk nyöszörgésre futja. Mozdulnék, könyökeimre támaszkodva térdelésbe lököm magam. A gyomrom nagyot bucskázik és az a kevéske étel, amit magamba tömte, beszennyezi a roncsokat.
A japán miniszterelnöknek már úgyis mindegy… már akkor tudtam, amikor betettük ebbe az istenverte dobozba. Könnybe lábad a szemem, ahogy apró testére nézek, de erőt veszek magamon és kimászom a feltépett ajtón. Megtörlöm számat, mielőtt még a betonnal válnék egyenlővé. Nagyot huppanok a vizes úton, bordáim óvatosságra intenek. Üvöltenék a fájdalomtól, hisztizve bőgnék, mint egy kisgyerek, de nem teszem. Egyre csak a többieket keresem tekintetemmel.
Aztán néhány perc után észreveszem őket. A kocsi falának támaszkodva botorkálok el a doktornőig.  A mentőtiszt élettelen teste újra szívbe markoló érzéssel tölt el. Hány életnek kell még odavesznie a zabolázatlan időjárás miatt?
-Dr Cairns! – Kiáltom túl a vihar hangjait. - Jöjjön ki onnan! – Teszek egy lépést hátra, a benzin szaga marja torkomat. Az autó bármelyik percben úgy dönthet, hogy felrobban és akkor nekünk annyi.
-Maya, meghalt. Jason nem él! – Üvöltök, ahogy a torkomon kifér és már nem tartom vissza könnyeimet. Kövér cseppek egyesülnek az esővel, bőszen törölgetem felsértett arcomat. Nincs erőm arra, hogy tovább győzködjem Mayat az igazamról.
Kellő távolságban az út menti fának dőlök, felhúzom térdeimet és vacogva figyelem, ahogy a nő hirtelen megjelenik. Vagy csak a szemem káprázik?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 07, 2015 7:11 pm Keletkezett az írás



Aggódva tördeltem kezeimet Dr. Woodward előtt, hisz nekem semmilyen információm nem volt a nővéremről, csupán néhány üzenetfoszlány ütötte meg füleimet, miszerint Ő is ott tartózkodhatott az operaháznál, amikor a baleset történt.
S ha ez még nem volna elég, a gyerekosztályon sem oldódott meg a probléma, ráadásul úgy tűnt, hogy mindenki paprikás hangulatában van. Utólag – érezvén a felettesem szavaiból, testtartásából és pillantásából – úgy éreztem, hogy talán egy kicsit túl lőttem a célon, amikor én próbáltam Őt nyugtatni. Pedig ezzel semmilyen hátsó szándékom nem volt, a nővér előtt sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, de láthatóan tényleg idegesnek tűnt, én pedig csak nyugtatni szerettem volna. Pech, hogy ez is rosszul sült el, akár csak az elmúlt időszakban minden lépésem. Maya biztosan nem volt rám büszke, s talán az Ő fülébe is eljutottak a negatív vélemények, melyeket rólam alkottak a szakorvosok.
- Igaz, igaz – Bólogattam a Kivégző szavaira, hisz valószínűleg Mayával tényleg nem történt semmi, és feleslegesen aggodalmaskodtam. Ő minden helyzetben feltalálta magát, s biztos voltam abban, hogy valahol ezúttal is életeket ment. Ennek már a gondolata is megnyugtatott, ám mielőtt még túlságosan is kisimulhattak volna arcvonásaim, drága doktorom olyan stílusban osztott ki ott helyben, hogy azt hittem, megnyílik alattam a föld. Még szerencse, hogy nem a rossz napomon kapott el, mert akkor nem biztos, hogy megálltam volna mindezt bármilyen reakció nélkül. Így azonban csak összepréselt ajkakkal vettem tudomásul, hogy a bögyében vagyok, s mikor végre hátat fordított nekem, akkor nyugodtan forgathattam meg szemeimet, miközben cifra gondolatokat tűzdeltem a fővezér szavaihoz.
Már éppen bólintani akartam szavaira, s tenni, amit lehet egy ilyen helyzetben, amikor végre, visszatért az áram, újra égtek a fények, és a gépek is beindultak. Nagy ő esett le a szívemről, s végre egy mosoly is elterült ajkaimon.
A boldogságról azonban ennyit.
Hirtelen, szinte egyszerre villant fel a csipogónk, s nem kérdés, hogy azon nyomban szedtem a lábam doktor Woodward után, hisz nem kétség, valakinek nagy szüksége volt ránk.
- Igen, megyek. – Bólintottam, s tovább követtem őt a kettes kezelőbe, ahol egy nő vajúdott , s próbált életet adni az addig szíve alatt hordott gyermeknek.
Feszült izgalommal torpantam meg mellettük, miközben figyeltem, hogy mit csinál Dr. Woodward, s bár láttam már szülést, a gyakornoki időszak alatt ezt inkább csak jó néhány méter távolságból nézhettük. A szakterület pedig, ami felé hajlottam, nem éppen a szülészet-nőgyógyászat volt, talán ezért is volt nehézkes a helyzet.
- Hogy micsoda? Hogy ééén? – Ledöbbenve pillantottam Dr. Woodwardra, mikor hirtelen ilyen feladatot osztott ki rám. Nem sok műtéten vehettem korábban részt, így még inkább frusztrált annak a gondolata, hogy én segítsek a babának és a mamának.
- Én…én nem mondtam, hogy Ön alkalmatlan. – Vágtam vissza bosszúsan, összeráncolt homlokkal, végül – ha remegő kézzel is , de – kivettem a szikét a kezéből, s a nő fölé álltam.
- Jó, akkor most…most megejtem a császármetszést az alhasi részen. – Miután már kesztyűt is húztam fel, nem maradt más hátra, mint a művelet. Összpontosítva, határozott vágást ejtettem a nő alhasán, a szegycsont felett, végig hosszan, ügyelve arra, hogy ne sérüljön se a baba, sem pedig egyéb, létfontosságú szerv.
Hirtelen vöröslő vér tört fel a seb környékén, ám bármennyire se voltam hozzászokva az efféle műtéti beavatkozásokhoz, összpontosítanom kellett. Egyetlen pillantást vetettem Dr. Woodwardra, s ha éreztem pillantásából, hogy eddig mindent jól csinálok, akkor folytattam.
- Most felnyitom a hasfalat, a szívót készítsék elő.- Ujjaim segítségével óvatosan nyitottam fel a hasfalat, majd segélykérően pillantottam Dr. Woodwardra.
- Kérem, tartsa. Meg kell repesztenem a magzatburkot. – Idéztem elő a tanultakat, s nagyon óvatosan, a szikével hangyányi léptekben vágtam meg a burkot, nagyon odafigyelve arra, hogy még csak véletlenül se érjen hozzá a hideg fém a babához.
- Szívót – Nyújtottam kezemet, s ha megkaptam az eszközt, akkor elszívtam a felesleges magzatvizet, majd ezután lerakva a szikét, két kézzel nyúltam a babáért és nagyon óvatosan emeltem ki.
- Kérem, Dr. Woodward, vágja el a köldökzsinórt. – Tekintve, hogy csak két kezem volt, s azzal a babát tartottam, szükségem volt segítségre, aki véglegesen elválasztotta a babát az édesanyától.
Ha elvágta, akkor az odalépő Martha nővér kezébe adtam át a babát, majd visszaléptem, hogy eltüntessem a méhlepényt, majd kimossam a méh- és hasüreget, hogy eltávolítsam a szennyeződéseket, és a vért.
- Már csak, össze kell zárni. – Nyögtem, de addigra már a hányingerrel küszködtem, s eldobva a szikét, hátat fordítva rohantam ki a műtőből, hogy a legelső kukát elkapva, kiadjam gyomrom tartalmát. Csak ekkor jött ki rajtam az idegesség, de bíztam abban, hogy a baba is jól van, s a seb összevarrását már a bent lévő másik két kolléga is szakszerűen elvégzi.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
10
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 10.

»Csüt. Szept. 10, 2015 12:36 am Keletkezett az írás



Ugyan a kórház falain kívül továbbra is ítéletidő tombolt, a bent lévők kezdhették jól érezni magukat. Sokan bele sem gondoltak eddig, hogy mennyire jó dolog az, ha van világítás az épületben. Ezek az emberek biztosan újraértékelték a tudomány vívmányait, és hálát adtak az összes olyan tudósnak, aki hozzájárult az elektromos árammal működő lámpák feltalálásához.

Nathan és Dasie élete nem sokon múlt, de sikerült időben felugraniuk a hordágyra. Hangjukra az egyik szerelő lett figyelmes, és kinyitotta a gépház ajtaját, ahonnan ráláthatott a két orvosra. A gépház ajtaja jó pár lépcsőfokkal fentebb nyílt, hogy semmi esetre se ázhassanak be a legfontosabb vezetékek, a generátorok.
- Steve... - szólt társának, meredten bámulva előre. - Van egy kis gáz. Egy... Nagyon nagy gáz. - Hangja elcsuklott, majd nyelt egyet. Az említett munkatárs kirontott a felső lépcsőfokra, majd onnan szemlélte meg ő is a helyzetet.
- Miért vannak itt? - förmedt rá a hordágyon ülőkre. - A fenébe! Nagyon a fenébe! - ordította.
- Mi történt? Mi lehet még ennél rosszabb? - nézett az első munkás társa szemébe.
- Most hívtak fentről. Nem szerelhetünk tovább, mert akkor a koraszülöttek meghalnak. Ez a rohadt kábel pedig...
- Mondtam, hogy ellenőrizd le! - És folytatták vitájukat egészen addig, míg valamelyik orvos bele nem szólt. A hordágy elég messze volt a nyitott ajtótól ahhoz, hogy semmivel se lehessen odahúzni. Gurítani pedig... Nate és Dasie kreativitásán múlt csak, hogy ott kellett-e éjszakázniuk.
- Hozunk segítséget, a gépházból hátul ki tudunk menni! - szólt Steve, miután abbahagyták a vitát, majd se szó se beszéd, a két munkás eltűnt a gépház belsejében, hogy távozhasson a hátsó ajtón.

Emma és Scott elég szorult helyzetbe kerültek, szó szerint. A ferde liftben elguruló hordágy a falhoz, történetesen az ajtóhoz paszírozta őket.
Nem volt idejük megszólalni, vagy tenni akármit; a liftbeli lámpa feloltódott, az ajtó pedig kinyílt. Testtelen női hang jelentette be "első emelet", miközben a gyakornokok hanyatt kiestek hordágyastul a padlóra. A lift ferdesége miatt nem zuhantak nagyot, de semmi esetre sem volt kellemes a landolás.
Egy arra járó szakorvos kezét a szája elé téve realizálta, ahogyan két gyakornok és egy hulla kiömlik a liftből. A rendőr életét vesztette a hirtelen vérveszteség miatt, összekenve a folyosót, kifacsarva feküdt a hűvös padlón.
Miután a szakorvos összeszedte magát, a gyakornokokra förmedt:
- Ajánlom, hogy keljenek fel mielőbb, hacsak nincsen életveszélyes sérülésük! Vigyék ezt az embert a hullaházba, aztán jelentkezzenek a sürgősségin! - visította, majd elviharzott. Talán szívtelen dolog ott hagyni egy holttestet két gyakornokkal, de neki dolga volt, nem ért rá a halottakkal foglalkozni. A sürgősségin az életmentést fontosabbnak látta.
Nővérek szaladtak a két fiatalhoz segíteni, miután a dirigálós orvos távozott.

Maya és Olivia ha nem is épségben, de élve kijutott a felrobbanni készülő mentőautóból. A japán miniszterelnök a szívkompresszió hiányában vesztette életét, míg Jason a hirtelen erőhatás miatt aortaszakadást szenvedett. Mindkét férfi halottan hevert a földön, míg az autó motorháztetője alól füst kezdett el gomolyogni.
Akár arrébb ment a két doktornő, akár nem, hamarosan lángok csaptak ki az autó aljából, és dobhártyaszaggató robbanás rázta meg a környéket. Amennyiben nem mentek elég messzire, a detonáció ereje nem csak megsuhintotta, hanem hanyatt is lökte őket.
Fél perc sem telt el a robbanás után, és a St. Claire irányából megjelent egy mentőautó. Lefékezett a két nő mellett, majd a mentősök kiugrottak, az egyikőjük a haját tépve nyüszített Jason nevét mantrázva. A másik mentős az orvosokhoz fordult:
- Jól vannak? - kérdezte, mintha csak vak lenne. - Visszaviszem magukat a St. Claire-be, ha jól gondolom Önök azok, akik... Akik a miniszterrel voltak. - A férfi nem pillantott halott barátja felé, helyette igyekezett arra fókuszálni, ami a legfontosabb volt: az élőkre.

Miután Eugene megrettent Shane-től, és mégsem folyatta a nyálát a szájába, az onkológus a sürgősségin kötött ki. Heather éppen egy törést látott el az egyik vizsgálóban, míg egy másikban némi vita után Lilianne sikeresen elvégezte a császármetszést.
- Dr. Morgan, kérem jöjjön! - szólt egy nővér, és az onkológusra sózott egy rémült családot. Ők nem az operából jöttek, az egyik mennyezeti gerenda szakadt le a házukban, így mind a négyen öltésekre szoruló sebekkel várakoztak.
Két mentő is befutott egyszerre, így elég hamar bolondok házává vált a sürgősségi. Sorban szólították az orvosokat, legelőször Scarlett neve hangzott el.
- Dr. Lewis, hála az égnek! Dr. Graham eltűnt, menjen azonnal a hármas műtőbe, a beteget már készítik elő! - hadarta a nővér, majd rohadt a dolga után. Fejetlenség uralkodott, így Scarlett még azt sem tudhatta meg, hogy kit és milyen módon kell műtenie.
A lótifuti nővér nagy nehezen rátalált James-re, így neki is hadarni kezdett:
- Kérem, menjen a hármas műtőbe azonnal, most hoztak be egy gyereket súlyos mellkasi sérülésekkel! - A nővér azt sem várta meg, hogy választ kapjon, vagy helyeselő reakciót, azonnal elrohant.
- Cairns! - óbégatta az egyik általános sebész egy nyugdíjaskorú nőt vizsgálva. - Miután kihányta magát, döntse el, hogy be akar-e mosakodni egy lépkivételre! - szólt, majd elindult betegével az immáron működő liftek felé. Az egyik nem funkcionált, hatalmas tábla hirdette ezt az ajtaján.
A sürgősségin sorban jelentek meg a hozzátartozók, és az újabb betegek, amikor szerencsésen befutott a mentő Mayával és Oliviával.

Úgy látszott, a vihar csitulni kezdett, mintha csak azt mondaná: mehet a jelenet! Én most hátradőlök, és megnézem, hogy milyen munkát végeztek a csodaszép káoszon, amit csak nektek alkottam. De vigyázz, egy rossz vágás vagy túl szoros öltés, és a káosz fekélye kifakad, elborítva benneteket a halállal, a vésszel...


---------------------------------------------------------------------


Sorrend: N I N C S
Határidő: 09. 19. 23:59
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 10, 2015 8:52 am Keletkezett az írás



the perfect storm


A sebészek értéket pácienseik életben maradási arányával hozták kapcsolatba. Annyit érsz, ahány embert visszahozol a halálból – hangoztatták gyakorta még szakorvosok is maguk között is az örökérvényű regulát. Nem kellett hozzátartozónak lenni, szerető feleségnek, gyermeknek, anyának, testvérnek, gondviselőnek, hogy egy ártatlan személy életének megszakadt pillanata tályogot képezzen a szívizmos falu pitvarai közé.
Minden orvos hiú volt, öntelt, határozott, legtöbbjük ehhez mérten gőgös és felfuvalkodott az elért sikerek mentén. A világot tulajdonuknak tekintők azonban ugyanúgy elbukhattak, s megeshettek meddő cselekedeteik kárának.
Nem dönthettünk róla könnyed legyintéssel, ki kerüljön elsőként a kórházba, kibe mártsa elsőként fertőtlenített szikés kezét az orvos. Az ügyeletben lévő tapasztalatlanok hiábavaló próbálkozását igazolták az elkeseredett lemondással a műtőasztal közepére hányt vékony anyagú gumikesztyűk.
Hibáztunk, s hogy fel tudjunk állni, megkerestük a legközelebbi kapaszkodót, azt a mentsvárat, kinek testi épsége kielégítő volt, s mikor gyógyszeres kezeléssel helyre állítottuk sípoló tüdejét, együtt ujjongtunk visszatérő, egészségesebb alakjával. Nem tettünk semmit, az elferdült, csúfondáros ujjal mutogató világnézet azonban visszafordult eredeti pozíciójába, s újra felmerült bennünk az érzés, hogy tízes szikénkkel mi uraljuk a tébolyda falait.
A miniszterelnök állapotának változatlansága, a halál beállta, mely ott ütötte el mutatóin az egy másodpercig tartó, időnkből rá áldozható mozdulatlan tiszteletet, arra sarkallt, hogy megkeressem a saját betegemet. Azt, amelyiknek állapota kifogástalanná korrigálható egyetlen fájdalomcsillapítóval, vállának vetett vállam segítségével.
De a remény is cserbenhagyott, felismerve a mentő sofőrjének élettelen testét. A koponyából vér szivárgott, mellkasa a kormánykeréknek feszült, két hideg kezét már csak az idegek rántották meg a fizikai erőtől lassú nehézséggel hintázó kart.
Szólongattam. Hosszan. Még ott volt a pillanat. Az, amit az utolsó utáni elsőnek neveztünk, melyben még benne élt a lehetőség, a megmenekülés, s azt követte a könnyek közötti hálát síró ébredés. Jason halálával azonban tudatom leblokkolt. Utána kaptam, de mégse. Beljebb kívánkoztam, de még se mozdultam. Sírni akartam, de az első néhány csepp után a fájdalom elapadt, amit a kétségbeesés pumpált szerte a véráramban.
Csak néztem, ahogy ott fekszik, s tehetetlenségemnek erőtlensége elburjánzik teste körül. Hagytam meghalni.
Két embert veszítettem el. Két ártatlan életet, akik arra áldozták a biztosításukat, hogy az ilyen helyzetekben hazatérhessenek a családjaikhoz. S én kevés voltam hozzájuk. Kevés ahhoz, hogy javítva saját arányomon, erőt vegyek a neveletlen szív sokkos állapota felett.
A levegőben erős gépolaj szag terjengett, s a parázna rezzenések becsapódása között hallani véltem, ahogy a jármű elfolyt magzatvize egyre nagyobbé gyűlik a betonon.
Ezen az éjszakán már senki nem volt biztonságban. Nem a gyarló test sínylette meg a történteket, hiszen az majd regenerálódva új erőre kap. Hanem a mellkasomban élő orvos pojáca öntudata. Őt tette szegényebbé az éjszaka.
Telefonom felhangzó újbóli búgása olyan távolinak tetszett, hogy eszemben sem volt azt feltételezni, hogy a készülék még mindig ott pihen markomban. S ott lüktet a távoli élet hangja a technikai készüléken keresztül.
Semmi más nem tudta lekötni figyelmemet, csak az életét vesztett egészségügyben dolgozó.

Oliva egy velőt rázó villám becsapódása után érkezett. Sikoltását ezer közül is felismertem volna. Nem akartam jelenlétét. Szánt szándékkal marasztaltam a másik sérülttel, s ő most mégis itt állt, ahelyett, hogy csuklóját próbálkozott volna életben tartani a japán előjárót.
Összeszűkült tekintetem elborult sötétje célba vette a rezidenst.
Azonban a végső csapás, mellyel megsemmisítettem volna a rangban alattam álló törékeny virágszálat, még váratott magára. Bizalom hiányában hittem, hogy az eső még nem törölte el könnyeimet s magamnak kell elfoszlatnom maradványait. Durva, kihűlt érintésem azonban csak égette az elhasznált bőr felületét.

Még percekig hallgattam a csöpögő benzin hangját. Ragaszkodtam hozzá, hogy a fennakadt szemhéjakat álomra csukjam. Nem bírtam távol maradni. Ezt meg kellett tennem a holtak sorát gyarapító földi hüvelyéért. Más nem marad már belőle. Megrángattam biztonsági övét, de az üvegtől megfosztott szélvédőn át jó volt, ha magamat át tudtam szenvedni a külvilág felé.
Ott kellett hagynom.
S ez a tény még órák múlva is kísértett.
Lábaim egész lassan vittek előre. Csak egy fa takarásából kikandikáló, nőiesen izmos vádlik látványa élesztett bennem lázas dühöt. Fájdalmaim ellenére, súlyosbítva a helyzetemen, szaporán értem be a fiatal nőt.
– Maga hagyta meghalni azt a szerencsétlen! Annyit kértem, hogy lélegeztesse. Ennyit nem tanítottak meg magának a gyereksebészeten? Talán pályát tévesztett, Ms. Montgomery. Élhetnének. Mind a ketten élhetnének. De nem, mert magának fontosabb a nyomorúságos kis élete. Ott kellene megszakadnia és lélegeztetni az elnököt. Tudja mi lesz? Maga megölte, én pedig ott fogok állni a bírósági tárgyaláson és felelősséget vállalok magáért, maga bőgőmasina.
Szavaim felajzott árját hatalmas robbanás vágta el. Minden szó elfelejtődve kapaszkodott vissza az agy idegeire, menedéket keresve magának. Nem voltam elég óvatos. Nem adtam a fiatal nő robbanásveszélyre felhívó szavára, s míg ő a fa takarásában védettebb helyre kucorodott be, a detonációból keletkező erőteljes lég ledöntött a lábamról.
Eltompult a hallásom, homályos képként folyt össze előttem a világ, s bárhogy mozgattam kezeimet, azok mintha nem találtok volna fogást ezen a világon.
Léptek közeledtek. Motoszkált testem alatt az avar. De már az sem számított, hogy ki volt és honnan jött. Telefonomat hasfalamhoz szorítva, néma beleegyezésemet adva kísértettem magam a mentőautóhoz. Egy újabb dobozhoz, ahol felemészthetett a bűntudat, s a gyakornoki évekből visszamaradt vádló éjszaka, melyen baljós döntésemmel és időpazarlásommal két férfi életét vettem el. S most újra megtettem.

Nem voltam hajlandó bárkivel kommunikálni. Magamba roskadva ültem a szövetülésben, biztonsági öv futott körbe derekamon és mellkasom vízszintes horizontján. Alig vártam, hogy beérjünk a kórházba. Fejemben már előkotortam az íróasztal mélyéből a morfiumot. Szomjaztam ízét. Vágytam hatását, de még olyan messze voltunk.
A telefon már nyugalmi állapotában pihent kezeim között. De mintha zavart volna annak pihenése, feltárcsáztam a számot, amit utoljára jelzett ki a hívás lista. Nem vártam meg, míg bárki beleszólt. A sokk következményében már akkor recitálni kezdtem nosztalgikus sérülésemet, mikor Shane még fel sem vette a készüléket. De tudnia kellett, meg kellett értenie.
– Shane, megöltem a japán miniszterelnököt.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 18, 2015 1:07 pm Keletkezett az írás




Emma to everyone            



A helyzetünk cseppet sem szívderítő. A lift a semmiben leng, és nem tudom, hogy mikor fogunk megint lezuhanni. Scott nem válaszol a hívásomra, és Tom sem lehet a legjobb állapotban. Talán már nem is él? Nem merek ilyesmire gondolni se, mert még egyetlen beteget sem vesztettem el, és nem így akarom kezdeni a pályafutásomat, hogy egy tiszteletben álló rendőrt segítek át a halálba. Kétségbe esek. Nem látom a kiutat a szorult helyzetünkből.
- Scott az istenit. – rivallok megint rá, mire egy fájdalmas nyögés hallatszik a másik oldalról.
- Minden rendben? – érdeklődöm, de már én is tudom, hogy a hasammal problémák lesznek. Túlontúl benyomódott a hordágynak a széle.
- Nagyon fáj a fejem, Em. Nem látok semmit. – a világítás még mindig nem tért vissza, de talán jobb is így, ha nem látom, hogy mi van előttünk. Nem sok percünk marad még gondolkodni sem, mert a felvonó megint megmozdul, és oldalt borulva egyenesen kifelé esünk.
- Neee.. – kiabálok, de a tüdőmbe szorul a levegő, és védekezésképpen az arcom elé helyezem a kezemet, de mit sem érek el vele a landolás pillanatában. Scott nem messze tőlem ér földet, és a hordágy is felborul a betegünkkel együtt. Eleinte azt sem tudom, hol vagyunk. Egy ormótlan, és parancsoló hang szólít fel minket a cselekvésre. Még megmozdulni se maradt időm, nemhogy feldolgozzam a történteket. Túléltük, él Tom is? A szívem mélyén reménykedem benne.
- Ajánlom, hogy keljenek fel mielőbb, hacsak nincsen életveszélyes sérülésük! Vigyék ezt az embert a hullaházba, aztán jelentkezzenek a sürgősségin! – felnézek a parancsoló hang irányába, és egy szakorvost veszek észre alig pár méterre a fejemtől. A tudatom nem képes befogadni az információt, hogy megöltük a beteget. Egy rendőrt, egy barátot, egy munkatársat. Neki holmi élettelen testnek tűnik, de nekem az elmúlt órákban egy másik embertársamat jelentette, akinek küzdöttem az életéért.
- Emma jól vagy? – érdeklődik kábán a mellettem támaszkodó Scott, de képtelen vagyok felemelni a padlóról a fejemet, és csak a felborult hordágyat figyelem. Tom teste ernyedten, vérbe fagyva fekszik, és a mellkasa már nem emelkedik ütemesen, mint az enyém, vagy a gyakornoktársamé. Halott. Én öltem meg. Nem válaszolok neki, csak megrázom a fejemet, amennyire tudom, és egy századmásodpercre lehunyom a szemhéjaimat. A könnyek maguktól törnek utat a könnycsatornámon keresztül. Kizárom a külvilágot, a ma történteket, és csak a ténnyel foglalkozom, hogy megöltem egy másik embert. Rám bízták az életét, és annyi lett volna a feladatom, hogy eljuttassam a műtőig. Komótosan nyomom ki magam, és nyitom fel a szemhéjaimat. A tekintetem elhomályosodik a sírástól. Megtámaszkodom a két tenyeremen, és felnyomom magamat ülőhelyzetbe. Érzéketlenné válok. Valahogyan sikerül lábra is állnom, és a hangzavart a hátam mögött hagyva céltalanul indulok el a lépcsők felé.
- Emma..Emma el kell vinnünk innen. Azt mondta Dr…. – szarok rá mit mondott a szakorvos, vagy más. Nem fordulok hátra, csak megyek előre, amerre visznek a lábaim. A lépcsőházba érve lefelé veszem az irányt, és az egyik lépcsőfordulóban ülök le. Összetörtem. Párás tekintettel bámulok a semmibe egy ideig, majd a kezembe temetem az arcomat.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
303
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Hétf. Szept. 21, 2015 3:31 pm Keletkezett az írás




to everybody



Nem mondom, hogy utálom a sötétséget, mert szeretem. Aludni például képtelen vagyok úgy, ha bármi fény szűrődik be a szobába. Jelen pillanatban azonban azt kell mondjam, hogy sokkal könnyebben, biztosabban mozognék, ha tudnám hova lépek, és lenne kicsit több fényforrás is. Valószínűleg, ha abban a pillanatban nem fut végig rajtam egy kisebb áramütés, miközben épp próbáltam Dasie-t kicsit felhevíteni, jobban felhúzom, ha már ilyen lehetőség adódott. Ám ez elmarad, és rögtön el is felejtem, hogy sötétben vagyok egy jó nővel az alagsorban, ugyanis kurvára fáj a lábam, és le is zsibbad az egész. A rohadt életben, hát nem itt akarok megdögleni ebben a nyomorult kórházban…
- Ez egy kisebb áramütés volt, kérlek szépen. – szisszenek fel, miközben a lábamat fogom. Egyre inkább úrrá lesz rajtam a pánik, amikor megpillantom a leszakadt vezetéket a falon. Nem vagyok egy nagy villamosság szakember, de ezt még a hülye is tudja, hogy a víz és az áram nem egészen jó párosítás.
Az a hordágy, mint utolsó mentsvár, nagyon nagy mázli, hogy éppen ott volt. Kivételesen áldom azt az idióta embert, aki trehány módon ide hozta, vagy itt hagyta, mert ha nem lett volna itt, akkor már valószínűleg holtan fetrengenék a földön mind a ketten.
Azt hiszem, Dasie-t kicsit rosszul fogtam meg, vagy beakadt a lába valahová, mert úgy visított fel, mint egy kisgyerek.
- Jól van, nyugalom. Ha leszállsz rólam, akkor oda tudok világítani… - jegyzem meg, próbálva nem bunkó módon közölni, de nem akarom túlzottan mozgatni, és én sem akarok nagyon mozogni, mert még véletlenül sem szeretnék lelépni erről az ágyról. Amennyiben letud szállni rólam, már oda is világítok, hogy megnézhessem, mi a baja a lábának, ha nem száll le, akkor valahogy megpróbálok úgy mozogni, hogy óvatosan leemeljem magamról és kimásszak alóla.
- Az rohadt életbe Dasie, ne nyavalyogj már. Isten óvjon az ilyen betegtől… - mondom, kissé felemelve a hangomat, mert egyszerűen nem tudom elviselni, hogy még ő is felidegesít, amikor amúgy is rohadtul rosszul vagyok ettől ez egész szartól, hogy itt kell ülnünk lent, és várni a jó szerencsét, miközben fent valószínűleg kaotikus állapotok uralkodnak.
Mikor kinyílik az ajtó, és az egyik szerelő előbukkan a semmiből, és ők is elkezdenek úgymond pánikolni, nem bírom tovább a dolgot.
- A kurva életbe! – üvöltöm el magam. – Maga szerint mi a jó istent csinálunk itt lent mégis? Verjük a seggünket a földhöz, vagy éppen most dugtam meg az alagsorban? Higgye el, még ha meg is tenném, nyilván nem akkor, amikor amúgy is minden segítő kézre szükség van odafent. Szóval csináljon valamit, maga idióta, és valahogy juttasson ki minket innen, mert emberéletek forognak kockán. Itt lent is, és fent is… - hadarom el a kezemmel felfelé és lefelé is mutatva, majd mikor végre eltűnnek onnan, hogy majd hoznak segítséget, visszafordulok Dasiehez, aki az előbb nem kicsit hordott le.
- Egy bokatörés nem a világ vége. Nem tudunk most innen sehova se menni, és jelen pillanatban nincs nálam egy rohadt kötszer sem, de az is lehet, hogy csak megrándult. Csak nyugodj meg légy szíves. – mondom nyugodt hangon neki. Nem tudok se- mmit itt csinálni a bokatörésével, azt vagy be kell gipszelni, vagy ha elmozdult a csont, jobb, ha megoperálják neki. Várnunk kell, míg kivisznek innen, vagy biztonságosan ki tudunk menni, addig egy bokatörésbe nem fog ő sem belehalni. Bár azt hiszem, jelenleg ez a kisebb probléma, az sokkal nagyobb, hogy Dasie pánikba esett, nem is kicsit.
- Add ide a lábad. – mondom, és óvatosan az ölembe rakom a sérült végtagot. Zárt törés hála az égnek, viszont a hülye is látja, hogy ez tényleg eltört, ugyanis nem éppen egy normális bokaformát mutat.
- Hát, igen, ez tuti eltört, te is látod, ugye? És te sem tudsz semmit csinálni, ne mozgasd, hagyd itt. És most… várunk. – sóhajtok mélyet, és a falnak döntöm a fejem. Izgalmas lesz, az biztos…



MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
171
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
kórház.

»Hétf. Szept. 21, 2015 6:25 pm Keletkezett az írás




from dasie with love

Sok félelmetes pillanatban volt már részem, de ezt tényleg a legrosszabb ellenségemben sem kívánnám. Az érzés, amikor ordítanak feléd, hogy ha nem ugrasz, megráz az áram, felbecsülhetetlen. Én meg tipikusan az a béna csajszi vagyok, akivel naná, hogy történik valami a legnagyobb pánikban. Miért mindig én vagyok az, aki lesérül? Ma egész nap életeket kellene mentemen, én ma bizonyíthatnám többek között ennek a seggfejnek, hogy mennyire jó vagyok. Ehelyett azonban hetekig gipsszel fogok otthon feküdni, jobb esetben fáslival és mankóval fogok közlekedni. Mondjuk egy több órás bypass műtétet esélytelen, hogy kibírjak. Remek.

Nem érek a lábamhoz, mert nem merek, ezért nagyon nehezemre esik megmozdulni, és szabadon hagyni Nate-et, de muszáj, mert különben nem fogom látni a lábamat. Szó nélkül elkezdek ficánkolni, testsúlyomat életemben talán először, a két csuklómra helyezem. Az-az igazság, hogy ez a világ legrosszabb ötlete, ha valakinek olyan finom, sebész kezei vannak, mint nekem. Az én esetemben egy csuklórándulás is a karrierem végét jelentheti. Mégis melyik ember engedné a szívét megműttetni egy sérült kezű dokival?  

- Jól van már, kérlek ne üvölts. Nagyon fáj a lábam. Most már kényelmesebb helyzetben vagy? Rá tudsz világítani, hogy végre lássam? Az ágy itt véget ér, nem tudok tovább menni.

Hát ez a nagy igazság. Itt ragadtunk egy közepes méretű hordágyon egy aknamező kellős közepén, a törött bokámmal, amikor odafenn kellene életeket mentenünk. Azt hiszem, hogy ennél rosszabb már tényleg nem lehetne a helyzet. Rossz néven veszem, hogy még Nate is üvölt velem, mert nem azért vagyok ideges, mert egy hisztis picsa vagyok, hanem azért, mert megsérül egy fontos testrészem. Ha esetleg vele történt volna meg ugyanez, ő is halálosan odalenne. Tudom, mert egy sebész számára, minden sérülés maga az átok.

Váratlanul emberek bukkannak fel, akik elvileg szerelni vannak itt, de amint meglátnak minket bepánikolnak és ekkor esik le, hogy mi ketten itt fogunk ma este meghalni. Eddig reménykedtem benne, hogy legalább keresnek majd minket, mivel mind a kettőnket várnak majd vissza, de ha le is érnek, közelebb nem tudnak jönni, mert az áram rájuk is veszélyt jelent. Senki sem fog tudni minket innen kimenteni. Nate elkezd velük üvölteni és nagy meglepetésemre a velem való kapcsolatát is belekeveri a dologba. Mégis ki feltételezi, hogy a vihar kellős közepén, két orvos idelenn szexel? Nate, Nate, Nate. Ezt nem kellett volna mondanod. Halványan elmosolyodom, de nyilván nem látja, hiszen teljesen sötét van. Én nem szólok semmit, csak a fejemet a falnak döntöm, és felhúzom az épp lábamat a mellkasomhoz, a másik pedig továbbra is lüktet.

- Igyekszem megnyugodni, de tudod, hogy ez mit jelent? Hetekig nem műthetek majd. A szakorvosi vizsgámra való felkészülés gyakorlatilag elveszett.

A végén már mintha szipognék, de igyekszem elfojtani. Isten ments, hogy Nate előtt sírjak. A karácsonyi partin történtek után reméltem, hogy sosem leszünk sehol sem kettesben. Titokban vágytam rá, hogy egyszer majd csak felhív magához, és akkor töröljük azt a csúnya emléket, de erre azóta sem került sor, és én próbáltam túltenni magam az égésen. Egyszerűen csak minden nőnek van olyan pasi, akit annyira akar, hogy nevetségessé is teszi magát. Hozzátenném, hogy életemben először fordult elő akkor este, és azóta is próbáltam kerülni a dokit, valami azonban visszahúz. Talán az, hogy sosem mondta el nekem, hogy miért nem vagyok elég jó neki, hogy miért nem kellettem neki. Az egyik legszebb nő vagyok, mégsem közeledett hozzám. Ez egy nőnek nagyon tud fájni.

Amikor megszólal, meglepődöm, de hagyom, hogy elvegye a sérült lábamat. Nagyon fáj, de szó nélkül tűröm. Egyszerűen csak sokkot kaptam, nem tudom kezelni a helyzetet. Ahogy megfogja a lábamat az első gondolatom lenne jobb esetben valami perverz, de most, csak azt akarom, hogy meggyógyítsa. Tudom, hogy nem Isten, nincs semmink idelenn, mégis azt akarom. Nem szólok, de ahogy kimondja, hogy törés, mélyet sóhajtok.

- Igen, sejtettem, mert nagyon fáj. Nincs semmi nálad, amiből tudunk sínt csinálni?

Gyenge próbálkozás arra, hogy jobban legyek, de ez is esélytelen. Várnunk kell idelenn. Nyilván nem  néma csöndben.

- Sajnálom, hogy üvöltöttem. Nem a te hibád, megmentetted az életemet, és ezért nagyon hálás vagyok. Én csak… ajj, nem is tudom… Ha nem lett volna az áramütés, akkor tovább húztál volna?
 



made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:11 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Opera, avagy egy rémes este a balesetin - KALANDJÁTÉK
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: