Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Kaya and Nathaniel 2.0
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Kaya and Nathaniel 2.0 Empty
»Szer. Aug. 12, 2015 2:42 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 

Szeme sarkából látja, ahogy a tömeg egy emberként mozdul felé mind ahányszor megbotlik, vagy szimplán elfelejti figyelmezteti magát, hogy a lábai nem tartják olyan stabilan, mint szeretné még akkor se, ha a szőkeség valamelyest segít neki. Nem akarja elhagyni magát, épp ezért megembereli magát és figyel arra, hogy ne nehezedjen teljesen rá. Tisztában van azzal, hogy bár nem nyom többet hetvenhét, nyolcvan kilónál, nem könnyű azt tartani ha egyszeriben csak magatehetetlenné válik. Volt már rá nem egyszer alkalom, hogy kénytelen volt ölbe kapni valamelyik hölgy páciensét, vagy elsegíteni a kanapéig valamelyik urat. Sokak olyan szinten károsultak fizikailag, hogy nem képesek járni... nagyjából ilyen lehet az is, mikor egy ájult pasast kell állva tartani. Nem elég, hogy kellemetlen de még nehéz is, fogás pedig alig van rajta, csak nyeklik nyaklik.
Alapjáraton nagyon erős akarata van, megtudja annyira makacsolni magát, hogy talán - de csak talán - egyedül is képes lenne eljutni az egyik székre, hogy azon szenvedjen tovább. Viszont mikor megragadja a másik férfi és könnyedén eljuttatja a székig amire lesegíti, érzi, hogy talán túléli a napot.
Az a nagy büdös igazság, hogy van néhány ember akinek el kellene mondania még, hogy talán nem fogja megélni még a karácsonyt se, ami lassan már itt van a nyakukon, már csak négy hónap. Össze kell szednie magát, hogy közölje az anyjával aki mind idáig sz*rt a fejére, valamint meg kellene keresni a fivérét is, elvégre joga van tudni. Tudnia kell arról, hogy kihez ne akarjon már hazamenni egyéb okok miatt. Lehet, hogy jó ideje nem találkoztak még, de azt tudja Daniel, hogy kihez mehet haza amikor valami gondja van, vagy ha csak egy kis beszélgetésre vágyik.
Az aggodalmas arcok kellemes távolságra vannak tőle, nem kell már attól félnie, hogy bemásznak az intim szférájában. Épp elég, ha Kaya, Anthony és egy Tom nevű egyéb tétlenkedik körülötte, ki tudja, hogy mit csináljon ki pedig nem. Mindvégig az jár a fejében, míg magánál van, hogy milyen kellemetlen benyomást gyakorol ezzel szegény szőkeségre, aki direkt megkérte arra, hogy szóljon, ha baj van. De, hogy is szólhatott volna, ha egyszerűen nem érezte, hogy le kellene ülnie? Derült égből villámcsapás, érkeztek az első fulladások, a mellkas szorítása és a vad verejtékezés. Mintha legalábbis nyakon öntötték volna egy jó nagy vödör vízzel. A fájdalom lassan de biztosan kisugárzik a vállaiba, karjaiba is, így már egyszerre kell kínlódnia a fulladással és a hol hasogató, hol pedig tompa, lüktető fájdalommal.
Keze határozottabban, erősebben markol rá Kaya törékeny kis kezére mikor a rongyba csavart jégkockákat Anthony a mellkasához érinti, ezzel kezdve el lehűteni őt. Lehet, hogy hófehér a bőre, ennek ellenére az egész teste forró. A szíve úgy dolgozik, mint talán még soha, és ez az ami Tonyt is kiborítja. Retteg, ez leolvasható az arcáról is.
- Szinte biztos, hogy 200 felett van a vérnyomása, pulzusáról nem is beszélve... - noha orra alatt motyog, mégis a feszült csendtől mindenki tisztán hallhatja azt, amit mond.
Láztól vadul csillogó zöld szemei Kaya arcát keresik s még ezek ellenére is megenged magának egy alig észrevehető mosolyt. Örül annak, hogy itt van mellette még úgy is, hogy gyakorlatilag nem tudnak egymásról túl sokat. Sokan már rég itt hagyták volna, ezzel szemben itt ácsorog körülötte mindenki, tanakodnak, összedugják a fejüket és rettegnek a gondolattól, hogy "mi lesz, ha...?"
Nagyon sokan ismerik közülük Natet, így van kik könnyes szemekkel bújnak a párjukhoz miközben reménykednek abban, hogy a mentő mihamarabb megérkezik. Egy egészen rövid ideig kezd normalizálni a levegővétele, már nem olyan reszelős és szakadozott, viszont a következő pillanatban mintha elvágnák ezt, gyors, kétségbeesett rohamot kezd. Mellkasa szabálytalan ütemben emelkedik és süllyed, Kaya arca pedig csak egy nagy aranyló folt előtte. Hangja a fülében eltorzul, az agya nem tudja felfogni azt amit mond neki.
- Ne csináld ezt velem, haver - Anthony ajkai vadul remegnek miközben két tenyere közé fogja Nate arcát, hogy elérje, rá nézzen. Viszont ekkor előre bicsaklik a feje, szíve pedig az utóbbi gyors vergődést követően teljesen lelassul.
- Ne... nenenene - Anthony gyors motyogására többen a szájukhoz kapják a kezüket és csak nagyon nehezen tudják elhúzni tőle mikor megérkeznek a mentősök. Egy gyors állapotfelmérést követően megkapja a szükséges ellátást, ám a leállt szívére való tekintettel, rögtön ráfektetik a hozott ágyra, hogy elkezdhessék a mellkasi kompressziókat. A fiatal mentős próbálja tartani a kellő ritmust, és az erőkifejtést is amivel próbálja a szívet visszahozni az életbe ám kénytelenek rájönni, hogy ez így nem fog menni. Mihamarabb ki kell jutniuk a kocsihoz, ahol máris beindítják a defibrillátort, hisz addig nem indulhatnak el, míg nem stabilizálták a beteget vagy legalább nem hozták vissza az életbe.
Odakint zajlik még egy gyors szóváltás Kaya és az egyik mentős között, de cseppet se meglepő módon a szőkeség akarata érvényesül így az máris ül be a mentő hátsó részébe Nate mellé. Pár pillanatig még próbálják kiütni s amint ez sikerül, máris azért fáradoznak, hogy ez a kórházig így is maradjon. Az arcára megint ráteszik az oxigénpalackot, hogy kellő oxigénhez jusson.
- Nathaniel, hallasz engem? - látszólag a fiatal ápoló keze megremeg olykor, elvégre ő maga is jól ismeri a férfit. Lehet, hogy nincsenek közelebbi barátságban, ettől még ismeri és a tudat, hogy egy ismerőst kel életben tartani, kicsit frusztrálóbb, mintha egy vadidegen feküdne előtte.
Nate a kérdésekre nem válaszol, gyakorlatilag semmit se hall csak fekszik az ágyhoz szíjazva miközben azt figyeli a másik kezelő orvos, hogy milyen az EKG-ja. Arca kelletlen grimaszba torzul ahogy olvasni próbál a sorok között melyek egyértelműen szívrohamra utalnak. Könyökével előredübörög a sofőrnek majd elhúzza a kis ablakot.
- Taposs bele ha lehet!
Nagyjából hat és fél percet vesz igénybe az út, ezt követően pedig már tolják is be a sürgősségire, hogy stabilizálni tudják az állapotát. Több orvos is ténykedik körülötte rezidensekkel együtt, hisz jelenleg - mint a kórház orvosa - elsőséget élvezhet. Orvosok és nővérek rohanvást érkeznek hozzá, mindenki talál magának valamit amivel tehet azért, hogy Nate állapota normalizálódjon.
És, hogy ő ebből mit érez? Nem sokat... annyi biztos, hogy érzi a lökéseket és a szorítást a mellkasában, azt, hogy a szíve megállás nélkül rakoncátlankodik. Hallja a hangzavart, de ezen kívül semmi mást.
Nagyjából másfél, két órájukba telik bele az, hogy normális értékeket csaljanak ki Nathanielből. Ezután még további fél óráig tart a megfigyelése, majd áttolják a kardiológia kórtermébe ahol gépekre kötve pihenheti ki az elmúlt néhány órát.
A későre való tekintettel - hajnali egy óra - szépen lehiggad az osztály, nem rohangálnak már se az orvosok se pedig a nővérek, ez pedig lehetővé teszi a pihenést a lábadozók számára.


Előzmények


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Kaya and Nathaniel 2.0 Empty
»Csüt. Aug. 13, 2015 9:56 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Ma este szórakozni akartam és nem kedvesnővért játszani. Ha így nézzük a dolgokat, ha az önzőbb szempontok alapján tekintünk ezekre akkor a fenti kijelentés tökéletesen fedi a valóságot. Ám nagyon sokszor az élet úgy megtréfál bennünket, hogy a nap vége tökéletesen egybe fog olvadni a következő nap elejével. Szóval amikor fogalmunk sincs, hogy mennyi lehet az idő, hogy már mióta is vagyunk talpon, és egyáltalán miért egy fertőtlenítő szagú kórházban dekkolok, várva valami eredményeket, ahelyett, hogy otthon lennék az ágyamban?  Az egy dolog, hogy felébredt a lelkiismeretem, a másik, hogy ez elég kitartónak bizonyult, olyannyira, hogy én aki még az autó kárpitjára is érzékeny vagyok, a színétől kezdve az anyagára, egy mentőautó szardíniás doboz belsejére emlékeztető hátsó részén teszem meg az utat a kórházig. Közben szorongatom egy olyan férfi kezét, akit pár órája ismertem meg, akivel kellemes csevegés és némi tánc reményében elegyedtem szóba, akiről úgy gondoltam szórakoztató társaság lesz számomra erre az estére. Azt hiszem be kell szépen lassan látnom, hogy bizonyos dolgokban nem a szerencsések táborát erősítem. Nos, bárhonnan is nézzük a dolgokat a végeredmény szempontjából igazán mellékes, hiszen itt vagyok még mindig a kórházi folyosón egy műanyag kávéspoharat szorongatva, amit egy kócos, műszőkére festett hajú nővértől kaptam. Ez azt hiszem már a harmadik. Lopva pillantok bele az egyik lengőajtó tükörként funkcionáló üvegébe és állapítom meg, hogy rémesen nézek ki, egyszerűen a saját lakásomban nem lehetne így mutatkoznom nem pedig egy kórházban. Megbámultak amikor kiszálltam a mentőautóból, és az egyik rezidens lány felismert. A tátogó ajkai között préselt keresztnevemet elég nehéz lett volna elfelejteni, én azonban csak intettem, nem érek most rá effélékre. Igazából soha nem érek ilyenekre rá, nem kedvelem ha felismernek, ugyanakkor magam teszek éppen azért, hogy ne valami feledhető, tucatpolgár legyek ezen a helyen. Anyám azt tanította, hogy a méltóság, és a gőg karöltve járnak, de mindig szülséges egy éppen időben elejtett csipetnyi alázat is ahhoz, hogy igazán maradandó arcként maradjunk meg másokban. Ma éjjel azt hiszem a teljes évi alázat-keretemet kimerítettem azzal, hogy bejöttem a kórházba és még mindig nem mentem haza. Rezignált sóhajjal vettem tudomásul, hogy a mobilomat, az egyiket az este elején a WC kagylóba dobtam, a másikat pedig el sem hoztam, pont azért, hogy Devon ne tudjon hívogatni. Bár gyanítom, hogy jelen pillanatban jobban el van foglalva a menyasszonyával mint azzal, hogy engem elérjen. Keserű és lemondó sóhajjal csóváltam meg a fejemet és kortyoltam bele a kávéba. Ez egyszerűen rémes. Ennek annyi köze van a pörkölt kávéhoz, mint ennek a pohárnak a kezemben a holland mesterek által igen nagy szakértelemmel készített festett porcelánhoz. De talán megteszi annak érdekében, hogy ébren maradjak. Álljunk meg egy pillanatra! Miért akarok ébren maradni? Miért érdekel engem egyáltalán ez a vadidegen férfi? Semmi közöm hozzá az ég szerelmére, csak egyszerűen ott voltam amikor rosszul lett! Én mégis már órák óta azon pörgetem az agytekervényeimet, hogy miképpen segíthetnék rajta, hogy a donor listán ne kelljen az utolsó pillanatig várnia...mi van ha késő lesz? Mennyi ideje lehet még hátra ezzel a ketyegővel? Hetek? Hónapok? Évek? Fogalmam sincs nem vagyok orvos, hogy tudjam, és nem vagyok valami jósnő sem aki valami varázsgömböt simogatva képes lesz ezt tökéletesen előre látni. Én egy gróf lánya vagyok, akinek nem is kellene ilyennel foglalkoznia, hanem egyszerűen részt venni a kórház negyed évente megrendezésre kerülő jótékonysági bálján, beledobni az adományomat a nagy közös kalapba, bájcsevegni az itteni felső tízezer prominens tagjaival, némelyiknél elérni, hogy megadja a privát számát, alkalomadtán szívességcsere céljából, táncolni velük néhányat, majd hazatérni, és megállapítani, hogy ma is megtettem mindent a közjóért, abból a pénzből megmentettem pár életet. Talán. Ezzel aztán eleltatom a lelkiismeret furdalásomat. A probléma most az, hogy testközelből tapasztaltam meg valamit, amit eddig nem. Valaki a karjaim között majdnem meghalt, és bár alap helyzetben ennek engem egy cseppet sem kellene, hogy érdekeljen, mégis érdekel. Különben miért innám ki a kávé maradékát, és fintorodnék el, amikor a zacc már a torkomat kaparja. Ó egek, ez egyszerűen rémes volt. De azt meg kell hagyni, hogy a harmadik ilyen után mindent akarnék jelen pillanatban csak aludni nem. Járkálok a kórházi folyosón, semmitmondó fecsegésekbe bonyolódom a nővérkékkel, hogy sikerüljön pár, számomra hasznos információt kiszednem belőlük a beszállított betegről. Az gyorsan kiderül számomra, hogy sokan ismerik Nate-et és szinte mindenki szereti. Kellemes jelenség az tény, és minden valószínűség szerint én is azért vagyok még itt. Magával ragadó a személyisége. Ezt már egy fekete hajú, igazán mutatós kontyba rendezett hajú ápolónőtől hallom, aki szerint sikerült stabilizálni az állapotát, de még nem mehetek be hozzá, nemsokára lehozzák majd az intenzív osztály megfigyelő kórtermébe. Úgy állok ott kéztördelve, és aggodalmaskodva, mintha legalábbis valamelyik rokonomról lenne szó, és azt hiszem meg is lepem ezzel az ápolónőt, nem nézi ki belőlem, hogy meg fogom várni amíg magához tér, és csak utána fogok tudni hazamenni. Ezen gondolatainak nem ad hangot, de mivel az idő így a hajnal beköszönte előtt nem sokkal kezd egy kicsit hűvösebb lenni felajánlja számomra a rózsaszín kötött kardigánját, melynek mellrészén apró bogyó mintás színes virágok vannak. Borzalmas az ízlése és alaphelyzetben rá sem néznék, nemhogy felvenném, de értékelem a szándékot, így aztán megköszönöm és a vállamra terítem. Mentségére legyen mondva, hogy legalább a parfümje kellemes illatú, és nem olyan ami még öt nap múlva is birtokolja a szaglójárataimat és leginkább egy mellékhelyiség illatosítójára hasonlít. Idegen számomra ez a viselet. Nyúzott az arcom, és a csinos mélybordó koktélruha felett eléggé idegenül hat a rózsaszín zsenília kardigán. Mintha nem is én lennék. A hajam elgyötört csigákban omlik a vállamra, szerintem kicsit kócos is. A sminkem már vagy fél órája elolvadt  az arcomon, úgyhogy a mosdó felé indulok, hogy  lemossam és valamennyire felfrissítsem magam. Inkább ne legyen rajtam festék, minthogy olyan legyek mint egy elmaszatolt arcú cirkuszi bohóc. Éppen a mosdóból tartok kifelé, amikor az előbbi kardigános ápolónő öles léptekkel tart felé apró kis tönk lábain- a kitűzője szerint Martha- és közli, hogy Nathanielt lehozták a megfigyelőbe, nagyon gyenge még, de tekintettel arra, hogy ki vagyok, engedélyeztek számomra egy kis időt, hogy bemenjek hozzá. De még várnom kell egy kicsit, amíg elrendezik a gépeket és egyéb teendőket elvégzik. Addig alá kellene írnom néhány papírt. Cserébe én egy interurbán hívást kérek, amit meg is kapok a falra akasztott telefonok egyikére. Anyát hívom. Az idő eltolódás miatt ott még csak délután négy óra van, és hétvége lévén biztos, hogy a medencében fogom találni a szokásos tea előtti felfrissülésen.
- Kaya Életem, de jó, hogy hallom a hangod, honnan hívsz?
- A St. Claire  kórházból, anya. Ne...ne aggódj, semmi bajom, illetve egy kedves ismerősöm lett rosszul, és vele tartottam. Egy szórakozóhelyen voltunk.- csend fogad a vonal másik végén, halk csobbanás, a háttérben madarak trilláznak. Anyám még jó darabig nem szólal meg, úgyhogy folytatom
- Anya, a segítségedre lenne szükségem. Kell...kell néhány név.- és itt nagyjából egy húsz perces beszélgetés kezdődik az édesanyám és közöttem kardiológusokról, potenciális donorokról, néhány olyan befolyásos személyiségről, akinek még a privát számát is ismeri és meg fogja adni nekem, akinek pedig nem, annak megszerzi. Nem kérdezi kiről van szó, nem kérdezi miért akarom, vagy miért csinálom, ahogyan én sem mondom, de talán azért nem mert nem tudnám megmagyarázni. Segíteni akarok, bár azt hiszem az indokaim még nem tisztázottak, csak abban vagyok biztos, hogy ha ma éjjel nem hagytam meghalni, ezután sem fogom. Mindez már a szórakozó helyen kristályosodni kezdett bennem, és itt lettem benne bizonyos, most amikor az anyámmal beszélgettem telefonon. Nem akartam hosszúra nyújtani, és néhány udvariassági formulát és beleszámítva fél óránál nem tartott tovább beszélgetésem vele, majd letettem a telefont, abban állapodva meg vele, hogy e-mailben mindent megkapok amit kértem. A kórterem a földszinten volt, és én arra tartottam, követve a sötét hajú éjszakás ápolónőt, aki az ajtónál megállva közölte, hogy egy órát engedélyeztek a számomra, de ha az állpota rosszabb lesz azonnal el kell hagynom a kórtermet. Vizet nem adhatok neki bármennyire is szeretne inni. Mély sóhajt követően toltam be magam előtt az ajtót és léptem be a kórterembe. A csend közé bekúszott a folyamatosan búgó EKG hangja, hallottam ahogyan a falakon végigfutó vezetékekben sisteregnek a kórházi gázok. Elfintorodtam a jellegzetes kórház szagtól, ami leginkább a  törött gyógyszerek nehéz szagát juttatta eszembe, és amitől egyéb esetekben masszív rosszullét kerülgetett, ahogyan most is. Olyan volt ez számomra, mintha egy magasságtól rettegő ember éppen most próbálkozna leugrani egy szikla tetejéről. Nem passzoltam ide semmilyen szempontból és még mindig próbáltam megfejteni, hogy mi  a csudát keresek itt, és leginkább azzal nyugtattam magam, hogy csak kifejezem az örömömet amit az okoz, hogy túlélte és már itt sem vagyok. Főleg, hogy a hátamat még mindig ez a borzalmas rózsaszín zsenília darab fedi, de fáztam már egy ideje, mégis hajnalba fordult az idő, az óceán felőli áramlatok sós szeleket fújtak be a városba. Az ágy felé indultam és valami elgyötört mosoly féleséget is sikerült kipréselni magamból bár meg kell állapítanom, hogy pocsékul fest. Mint akin éppen most ment át egy teljes városi forgalom reggel nyolckor, amikor a legnagyobb a dugó. Megálltam mellette és végignéztem rajta, miközben ő a fejét fordította felém, Komoly legyek, vagy könnyed? Azt hiszem az este folyamán már az elején megállapítottuk, hogy egyikünk sem kedveli az alakoskodást bizonyos helyzetekben, ámbár az én esetemben időnként ez megkövetelt viselkedési formula.
- Hej, hello. Pocsék szine van Nate. Ha most találkoznék magával megkérdezném, hogy melyik halloween-i buliból szalasztották.- szóval tréfásra vettem a hangnemet és mosolyogva nyúltam az ágyon pihenő kezéhez, és rátettem a saját kezemet. Hűvös volt, rettentően hűvös.
- Ha az ember szórakozni megy, akkor azt reméli, kivált ha férfiból van, hogy ágyban végzi majd egy nővel. Bár azt hiszem nem ilyesmire szoktak gondolni.- nevettem el magam, majd nagyon enyhe komorság futott át az arcomon.
- Jól rám ijesztett, meg Anthonyra is. De a lényeg, hogy nagyon erős volt és megcsinálta, túlélte.- nem tudom mit akartam még mondani, illetve tudom, de most minden mondat kicsit talán jelentőségét veszítette. Nem is ez volt a fontos, meg nem is az, hogy egyébként tényleg rémesen néz ki, hanem az, hogy életben van. Furcsa, mert számomra vadidegen emberek állapotával nem volt szokásom foglalkozni. De onnantól, hogy itt voltam vele az elejétől egészen mostanáig, nem volt már számomra vadidegen, igaz nem is tudtam róla sokat. Ezen talán most változtathatok majd. Feltéve ha akarja, és persze feltéve ha én akarom. Még nem tudom, még bizonytalan vagyok, inkább most az érdekel, hogy felépüljön, a többi már az én gondom, neki nem is kell tudnia róla. Megszorítottam finoman a kezét, és lemosolyogtam rá, egy hajtincset félresepertem a homlokából.
- Abban biztos vagyok, hogy ha legközelebb latin tánc közelébe merészkedem, nagyon oda fogok figyelni minden szívdobbanására.- nem véletlenül használtam ebben a formában a mondatot, talán ő is észrevette,




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Kaya and Nathaniel 2.0 Empty
»Csüt. Aug. 13, 2015 12:25 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 

Bőven beletelt két órába, hogy teljesen rendbe hozzák, stabilizálják az állapotát majd átvigyék egy külön kis szobába ahol lábadozhat. Szüksége van a pihenésre és arra, hogy a szíve végre normális ütemben verjen a bordakosarában, amit... nem mellesleg kicsit rendbe kellett tenni. Köztudott, hogy a szívmasszázs ideje alatt eltörik néhány borda így ezt most neki is meg kell szenvednie, de tekintettel arra, hogy ez a legkisebb baja, nem is igazán foglalkoznak vele. Egyszerűen csak tömik bele a fájdalomcsillapítókat, hogy ezzel is kellemesebbé tudják tenni a napjait valamint odafigyelnek rá, nehogy súlyosabb következményekkel járjon. Nem lenne szerencsés, ha kilyuggatná a tüdejét.
Lassan hajnali kettőt üt az óra, mikor még két nővér tevékenykedik körülötte, bekötik a kellő csöveket, vénásan kapja a fájdalomcsillapítót. A pittyegés lassan monotonná válik ahogy az orvos folyamatosan jegyzetel, a nővérek pedig serényen teszik a dolgukat. Mindenki néma csendben van, és ha valaki a legkevesebb jelét mutatja annak, hogy megfog szólalni, akkor az Nate. Egyszerűen csak fekszik a számára kényelmessé tett ágyban egy egyszerű fehér pólóban és egy fekete, vékonyabb mackónadrágban. Nem igényelte sohase az orvosi pongyolákat. Utálja a zöld és a fehér hátul kötős rongyokat, ő már előző alkalommal is kikötötte, hogy az ő cuccát használják amit a szekrényében tart a fizioterápia kistermében. Teljesítették is a kérését, így ezen egyszerű darabokat adták rá mely elég teret ad ahhoz, hogy rákössék a monitorokra és a többi műszerre ami az életjeleit figyeli és mutatja az ahhoz értőknek.
- Nate, hallasz? - simítja a vállára a kezét az egyik nővér. Nathaniel halk hümmögéssel jelzi, hogy figyel, csak mondja mi a kínja.
- Miss Larrabbe kint vár rád. Bejöhet egy kicsit vagy elküldjem?
A nővér hangja finom, óvatos és tisztelettudó. Próbálja persze jelezni, hogy ő jobban örülne annak, ha hazaküldhetné a szőkeséget, viszont mikor megpillantja Nate vadul villogó zöld íriszeit elmosolyodik.
- Jól van akkor beküldöm. De ne idegesítsd fel magad semmin jó? Maradj teljesen nyugodt, pihenned kell.
- Oké - csak ennyit tud kinyögni de ezt is alig hallhatóan, piszok nehezen. Szinte beledöglik abba, hogy szorít a mellkasa, mintha legalábbis egy elefánt ült volna rá ami alól nem tud kikecmeregni. A feje fáj, nyilván az oxigénhiányosság miatt ami egy ideig fenn állt, arról pedig ne is beszéljünk, hogy úgy érzi magát mint aki egymás után kétszer halt meg.
A doki a nővérekkel együtt távozik, így már a toll halk sercegését se lehet hallani ahogy az a papírt éri minden egyes alkalommal mikor észrevételeit írja az orvos. Már csak ő van, milliónyi cső és több oldalról érkező pittyegés.
A kíváncsiságnak nyomát se lehet felfedezni az arcán, szemében pedig mégúgy se, noha örül annak, hogy látja a szőkeséget. Most mégis csak elgyötörtséget, mérhetetlen fáradtságot és az olykor felerősödő fájdalmat érzi, mely teljesen eltompítja az agyát. Ettől függetlenül viszonozza a mosolyt amit lát Kaya szája szélén.
- Még... - próbál emberi hangnemet megütni, de egy pillanatra elhallgat majd ahogy legyűri az újabb szúrós érzést, folytatja - még Frankenstein is kalapot emelne - meglepi, hogy bár fáradt a hangja és olykor zihál is, mégis kifejezetten ismerős a hangja - rég voltam ennyi csőre kötve. Viszont ahogy nézem, a te ízlésed változott az elmúlt néhány óra alatt - biccent a vállára terített mamakardigánra. Szája szélén egy pimasz mosoly jelenik meg, majd hátra biccenti a fejét, hogy ne saját erőből kelljen tartani, elvégre... mire van a magas párna, ha nem erre? Élvezi Kaya érintésének kellemes melegét, eddig észre se vette, hogy mennyire fázik. Lehet, hogy nincs mínusz húsz fok, ettől függetlenül elég kemény órákat tudhat maga mögött, és többek között órákon át hűtötték jéggel.
- Ne haragudj rám - szabadkozik immáron tegeződve. Tudja, hogy túlzásba vitte a dolgot, viszont az nem volt leírva a használati utasításban, hogy ne szórakozhatna. Emellett nagyon is élvezte a kis szőke társaságát, miért hagyott volna fel a tervvel, hogy jól megtáncoltatja? A gondolattól az EKG-ja ismét gyorsabban kezd dolgozni, kicsit kiugró értékeket mutat és a csipogás is felgyorsul, de nem kétségbeejtően. Talán ez az oka annak is, hogy nem jelenik meg körülötte egy halom ember, hogy mégis mi történik. Ujjai rámarkolnak a vékony lepedőre amit rá terítettek, nagyon nyel és sóhajt.
- Nagyon köszönöm, hogy ott maradtál és most is itt vagy. Hálás vagyok neked. Remélem nem bánod a tegezést - les fel rá kíváncsian. Zöld szemei semmit nem árulnak el, szinte teljesen feneketlennek vagy csak szimplán piszkosul fáradtnak hatnak.
Kaya következő kijelentésére felvonja a szemöldökét, majd elmosolyodik.
Ezután pár pillanatnyi szünet következik miközben próbálja a felgyülemlő feszültséget elnyomni magában.
- Amúgy... ülj ne nyugodtan, ne ácsorogj  - biccent az ágy felé, bár van a szobában szék, emellett ülhet az ágyára is, amihez éppen kedve van.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Kaya and Nathaniel 2.0 Empty
»Csüt. Aug. 13, 2015 7:07 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Az igazat megvallva nem tudom, hogy fel voltam e végülis készülve arra a látványra ami a kórterembe lépve fogadott. Leginkább a mindenfelé tekergő csövek, a gépek, amelyek azt a szerepet voltak hivatottak betölteni, hogy életben tartsák a beteget, jelen esetben Nate-et. Ebben a cipőben mindent lehetett, csak puhán nem közlekedni, úgyhogy ahogyan próbáltam benne óvatosan lépkedni előre, nem volt éppen a legegyszerűbb művelet. Igyekeztem nem mutatni, hogy a látvány finoman fogalmazva is letaglózott, éppen ezért vettem valamennyire bután tréfásra a hangsúlyt, meg azt hiszem azért is, mert mindenféle kérdést el lehet viselni, de amikor az emberből csövek lógnak ki, a „Hogy érzed magad?” a világ legfeleslegesebb és legbutább kérdése e pillanatban. Hogy érezhetné magát az aki nemrég még a halálán volt, és ha azt vesszük még mindig azon van, hisz nem voltunk előbbre mint pár órával előbb. Nem tudom miért gondolom, hogy nekem lenne a feladatom segíteni neki, hogy nekem a feladatom, hogy mihamarabb új szívhez juttassam. Mondhatnám azt, hogy az unaloműzésnek ez is egy módja és még hasznos is, legalábbis hasznosabb mint a kisfókák megmentésére tartott batyus árverés megszervezése, az ezredik jótékonysági rendezvény. Megértettem anyámat is, hogy mennyire gyűlölte ezeket, és legszívesebben fellázadt volna az egész rendszer ellen, de persze azzal borult volna az egész élete mint a kártyavár. Ő csendben tette mindazt amire nekem volt bátorságom meglépni, és magam mögött hagyni. Nem mondom néhanap hiányoznak azok a bizonyos estélyek, hiányzik, hogy a figyelem középpontjában legyek, én legyek a gróf legfiatalabb lánygyermeke aki biztosan még sokra viszi, hiszen szép akár az anyja. Mit ér a szépség, ha üres és egyébként semmi tartalommal nincs megtöltve? Nincs célja, nincsenek igazi vágyai és nincsen semmi amiért küzdhetne? Miben találja hát meg a hőn áhított izgalmat? A fehér galléros bűnözésben, egy olyan férfi oldalán, aki kinyitja számára ennek a világnak a kapuját, és semmi más dolgom nem volt mint belépjek rajta. Kiélvezzem a szabadságot, hogy azt csinálok amit akarok. De valóban azt teszem vagy csupán elhitetem magammal, hogy ez nekem jó? Ezeket a filozófikus gondolatokat betudom annak, hogy már jó pár órája talpon vagyok, elgyötört és fáradt is ami azt illeti, bennem van három bűnrossz kórházi kávé, a ruhám gyűrött, nincs rajtam egy csepp smink sem, és a vállamon egy nővérke éjjeli időkre itt tartott rémes zsenília kardigánja van terítve. Hát lehet ettől mélyebbre süllyedni? Most úgy érzem a pokol sem lenne ennyire rossz mint ez a roppant kínos és rangon aluli helyzet. Talán önző dolog ebben a pillanatban magamra gondolnom, de igazából jobban belegondolva itt sem kellene lennem, nem is kellett volna bejönnöm, csak megtudakolni, hogy van, hogy mennyire stabil az állapota, hogy túléli az éjszakát, mik a kilátások, hogy ki lesz a kezelőorvosa, hogy ki most az ügyeletes orvos és egyáltalán egy csomó mindent meg akartam tudni, hogy sokkal kényelmesebbé tegyem az itt tartózkodását. Már így is más elbánásban részesül, lévén a kórház alkalmazottja én azonban még inkább gondoskodni akartam a kényelméről. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen, úgyhogy ha innen kisétálok még nem fogok egyből hazamenni, hanem meg fogom beszélni a nővérekkel, hogy mindenből a legjobbat kell kapja mindenből a leginkább tökéleteset….na álljunk meg egy pillanatra! Gondolkodjunk el egy kicsit ezen az egészen. Mikor is találkoztam vele? Ó van annak már úgy….négy….öt órája. Tehát ez a hatalmas időintervalluma az ismeretségünknek – remélem érezhető a cinikus volta a kijelentésemnek- mondatja mindezeket velem gondolatban és késztet arra, hogy számára a legtökéletesebb dolgokat intézzem el? Igen, azt hiszem igen, bár tény, hogy ilyet nem szokásom csinálni, de meg kell állapítanom, hogy a ma este folyamán annyi dolgot csináltam már amit alapvetően sosem tennék, hogy egy újabb már nem is számít annyira. Szóval ha már törődni akarok vele, legalább egy ideig, akkor az a minimum, hogy bejöjjek és megnézzem hogy van. Nehéz lépés ez részemről, hiszen a kórháztól mint intézménytől, mint valami mumustól mindig is rettegtem, noha a mi családunknak mindig is magán orvosa volt, és a London melletti kis magánklinikán mint ismerőst üdvözöltek. Az az épület sokkal inkább hasonlított valami kevésbé nívós, de még mindig mutatós vidéki kúriára semmint egy gyógyulási intézményre. Viktoriánus épület telecsipkézve megannyi toronnyal, kiugró cirádás díszítéssel, kávébarnára festett falakkal, rengeteg zöld növényzettel. Az volt néha az érzésem amikor oda mentünk, hogy egy hétvégi kiruccanást teszünk vidéken a nem túl előkelő, szinte már dzsentri sorba süllyedt, ezért gazdálkodással kénytelen kelletlen foglalkozó rokonoknál. Pár éve már az óceán partja az otthonom, már jobban kiigazodom ebben a világban de még mindig képes meghökkenteni az, ahogyan ráaggatják az emberre ezeket a borzalmas kórházi göncöket, parancsokat osztogatva igazgatják. Papírokkal küldözgetik különféle helyekre. Csoda ha nem kedveltem a kórházakat úgy alapvetően? És mindezen undoromat és félelmemet gyűrtem most le, hogy itt lehessek a szobában és próbáljak valamiféle mosolyt varázsolni annak a férfinak az arcára, akinek az este folyamán a sajátjaim nagy részét is köszönhettem. Körbepillantok egy röpke időre, amíg az ágya mellett állok, és megállapítom, hogy attól a néhány festménytől a falon, meg a televízió készüléktől nem lesz sokkal barátságosabb jellege a szobának, szóval holnap első dolgom lesz felhívni Margarite szalonját, és pár ikebanát küldetni ide, és lufikat, és pár helyes drapériát, borzalmasan sivár az egész kórterem. Az íriszek és a jácintok tökéletesek lennének, és sok zöld legyen benne, passzol a zöld szeméhez, amiben most alapvetően csak mélységes ürességet látok, és fáradt fájdalmat. Megsajnálom, én….én sajnálom meg akiből ez az érzés úgy hitték legalábbis mindezidáig, hogy születési rendellenesség folytán hiányzik. És ami azt illeti én is azt hittem.
– Frankeinstein nem kalapot emelne, hanem az egész fejét, úgy mindenestől. Egyébiránt az első olyan horror történet ami egy nő fejéből pattant ki. Ez is igazolni látszik azt a tézist, hogy a nők alapvetően sokkal gonoszabbak mint a férfiak. Nos, van ebben valami. Lévén, hogy kiszámíthatatlanul mocskos büntetési és bosszúállási módszerek egész tárházával rendelkezünk.- még mindig a hűvös kezét fogom és rásimítom a másik kezemet is, mert az enyém meg tűzforró. Nem meglepő, amennyit dörzsölgettem és tördeltem amíg vártam, hogy végre valami eredményt kapjak. Rémes mennyire nehezen lehet itt bárkiből bármit kihúzni, pusztán azért mert nem vagyok hozzátartozó. Kezdem azt hinni, hogy ha nem az lennék aki vagyok, akkor még ennyit sem mondtak volna el nekem. A pimasz mosolyát látva némi megkönnyebbülés suhan át az arcomon, ha tréfálkozik akkor a fájdalmon kívül más baja nincs….rendbe fog jönni ezt motyogom magamban, és én magam is vele együtt mosolygom tetetett fintorgással, a fejemmel a kardigánon pillantva végig a vállamon.
– Miért mi a probléma ezzel a helyes kis holmival? Egyedi készítésű, kézzel kötött darab, a virág minták tervezésére egy madridi ifjú képzőművészt kértek fel, de mivel kortársban mozgott inkább otthon, ezért kissé absztrakt beütést kapott.- még mindig mosolyogtam és fújtam egy nagyot majd lehajtottam és megráztam a fejemet, végül újra ráemeltem a tekintetem. Fájdalmasan elgyötört volt, főleg, hogy látszólag még a levegővétel is nehézséget okozott neki.
- Az egyik éjszakás nővértől kaptam, mert hűvös van már így hajnalban, és megvallom neked töredelmesen nem úgy öltöztem, hogy ma éjjel a kórházban fogok éjszakázni, egy remekül táncoló, ámde kissé rosszalkodó szívvel megáldott férfi oldalán. Mea culpa. Bár ahogyan érzem téged sem éppen egy grill sütőben tároltak ezidáig.- még mindig könnyedre vettem a figurát, nem fogok azon aggodalmaskodni, hogy mi lesz ha az éjszaka nem úgy sikerül ahogyan az orvosok tervezték, ahogyan szerintem ő sem tervezte. Ha ezzel jövök folyamatosan akár a kezébe is adhatnék egy csőre töltött fegyvert. Neki nem erre van szüksége. Hogy ezt miből gondoltam? Mert pont ezért volt ott a latin bárban, pont azért, hogy jól érezze magát, hogy kikapcsolódjon, hogy az élete ne csak arról szóljon, hogy bármelyik pillanat az utolsó lehet. És ha ez még így is van, akkor is legalább megpróbáljon önfeledt és boldog lenni. Valahogyan magától értetődően jött a tegezés neki is és nekem is. Az elmúlt órákban átéltek miatt meg azért mert ez azt hiszem a jövőre nézve előrevetíti azt, hogy nem fogok tudni csak úgy elsétálni egyszerűen mellette. A mondata meglep, a bocsánatkérését nem tudom hova rakni, noha tudom, hogy őszinte és szívből jön mégis…nem szoktam hozzá az ilyesmihez így aztán elég sok időbe telik mire egyáltalán reagálok valamit rá. Egy ideig csendben álldogálok az ágya mellett, majd elfogadom az invitálást és helyet foglalok az ágy szélén úgy, hogy a műszereknek se legyek útba és neki sem. Kezem lecsúszik a kezéről, és az ölembe húzom, összekulcsolva. Fura egy helyzet. Hajnal kettőkor itt ülök egy férfi ágya szélén a kórházban és várok arra, hogy azt mondja, jól van nem lesz semmi baj. Mennem kellene indulnom kellene haza, nem itt ücsörögni, de valahogyan nem megy. Nem akarom, hogy hálás legyen, én nem az a fajta nő voltam akinek hálás lehet lenni én igazából….láthatóan kicsit a gondolataimba temetkezem, és szinte bólogatni kezdek a szívének ütemes dobogását kihangosító EKG-val együtt, majd megrázom magam és egy mosolyt varázsolva az arcomra pillantok vissza rá.
– De, haragszom, vérig vagyok sértve, micsoda szégyentelen viselkedés ez Mr Winston, hogy infarktust merészelt kapni tánc közben! Szégyellje magát a legteljesebb mértékig.- tetetett sértődéssel a hangomban mondom mindezeket, majd szelídebben folytatom, láthatóan nem haragszom, hogyan tudnék haragudni?
– Nézd Nathaniel….ez nem a te hibád rendben? Elmondtad. Én erőltettem a második táncot, nem kellett volna. Csak láttam, hogy jókedved van, nekem is az volt, gondoltam miért ne? Szóval…ne feszegessük, a lényeg, hogy jobban vagy, én pedig mindent el fogok követni, hogy ez így is maradjon.- jelentettem ki, majd látszólag, mintegy mellékesen tettem fel a kérdést
– Ugye nem vagy érzékeny a virágokra? Pollenre, ilyesmire?- a választól függő, hogy milyen fajta díszítést fogok rendelni a szobájába, a holnapi napon. Szóval egyelőre mindezek után csendben maradtam és csak hallgattam a gépeket, amik életben tartották, néztem az arcát, amin nyoma sem volt az órákkal korábbi vidámságnak, beesett és karikásan fekete szemek, végtelenül legyengül test, amelyből érezhető volt, hogy minden másodpercért keményen meg kell küzdenie. Sosem találkoztam még ilyesmivel testközelből és megvallom nagyon őszintén, hogy kicsit megrémített a saját reakcióm, hogy mindezek a dolgok bármiféle érzelmeket képesek belőlem kiváltani, a szánalomtól a sajnálatig gyakorlatilag mindent, és amit mégis beburkolok valamiféle könnyed társasági fecsegésben egyszerű laza vidámságába. Nem fogom őt temetni de nem ám!
- Ne légy hálás nekem, még ne!- jelentem ki egyszerűen majd egy mély sóhajt követően állok fel az ágyról most csak futólag érintve a kezét.
- Mennem kellene mielőtt a nővérke mint valami gestapo megérkezik ide és a pattogós parancsaival közli, hogy vége a látogatásnak. Egy órát kaptam, de ha nagyon fáradt vagy akkor inkább megyek. Ha azonban szeretnéd, akkor maradok. És ne gyere újra azzal, hogy haragszom, mert nem haragszom, legfeljebb a buta kijelentéseid miatt.- ráhagytam a döntést. Neki kell éreznie, hogy akarja még, hogy itt legyek vagy inkább pihenne. Végül aztán még egy utolsó mókát megengedtem magamnak ma estére
- És azt az utolsó táncot még be fogom rajtad hajtani, szóval ajánlom a kis ketyerének ott a mellkasodban, hogy tartson ki, mert szükségünk lesz még rá.- így lesz, így kell lennie.





••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Kaya and Nathaniel 2.0 Empty
»Csüt. Aug. 13, 2015 9:32 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 

Soha nem gondolta volna, hogy ilyen védtelennek és kiszolgáltatottnak fogja érezni magát. Márpedig az elmúlt két éve körülbelül csak erről szólt.
Az idő az amit tudunk róla és amit nem. Végtelen és véges.
Gyerekként Nate is - mind minden más gyerek - azt hiszi, hogy örökké fognak élni. Nem tudják felfogni, hogy mi az a halál mi az elmúlás. Halhatatlan hősökről álmodoznak ám amint kialakul a reális gondolkodás megtudják, hogy inkább véges mint végtelen, mind emellett bizonytalan.
Ő maga akkor kezdett el világképként gondolkodni az elmúláson mikor az apja meghalt. Hosszú éveken keresztül ütlegelte és nem szívesen beszél ezekről az időkről, viszont felnyitotta a szemét valamire. "Teljes értékű emberként éld az életed, mert..."
És a mert mögé azt képzel oda mindenki amit akar.
Mikor bebizonyosodott a betegsége, mindenki csak óvta és odafigyelt arra, hogy mikor mit csinál. Megpróbáltak döntéseket hozni helyette lévén ők jobban tudják. Lehet, hogy sokan jobban tisztában voltak egy-egy dologgal mint ő maga, ettől függetlenül Nate tisztában volt azzal, hogy mennyit bír. Érezte mikor fárad, hogy mikor kell leülnie ezzel véve néhány mély levegőt, szívének vad ritmusát lelassítva. Tudta, hogyha nem dolgozhat annyit amennyit elbír még viselni, akkor megeszi a penész a szoba egyik sarkában, mert ugye ez volt az elvárás... ne csináljon mást, csak azzal foglalkozzon, hogy ne pörgesse fel túlzottan a szívét, pihenjen és hát... tűrjön. Persze, viszont arra nem gondolt senki, hogy előtte közel harminc éven át folyamatosan mozgásban volt, mindig kellett lennie valaminek ami lefoglalja a figyelmét, amivel foglalkozhat. Az unatkozás nála szóba se jöhetett. Soha nem volt egy olyan óra se az életében mikor csak leült volna magától, hogy akkor ő most nem csinál semmit, csak pihen, tv-t néz vagy sorolhatnánk. Persze ismeri a szórakozás fogalmát így jár moziba, színházba bárhova, és ha eljut odáig, hogy hulla fáradtan ledobja magát a kanapéjára akkor bekapcsolja a tv-t és néz valamit. Viszont ha hazamegy akkor jönnek a ház körüli munkák. Lehet, hogy pasiból van, de a háza olyan mint a patyolat. Mindennek megvan a maga helye, soha nincsenek a földön használt alsógatyák, nem lógnak a polcokról zoknik melyek már inkább elmásztak mint, hogy ott unatkozzanak bűzölögve a földön. A kutyák bár bent laknak vele, még sincs sehol egy szőrcsomó se, nem hugyozzák össze a szőnyeget és nem tojnak bele a cipőkbe. Nincs kaja szag, se rothadás szag ami többek között a szemetesből érkezne. Ehhez pedig az kell, hogy minden nap takarítson, amit ő meg is tesz. És, hogy mi a titok? Az egyedül élés, az, hogy el kell látnia magát. És nagy valószínűséggel senki nem szeret bűzben és koszban lakni... és még házvezetőnője sincs. Ebből eredően nem várhatta el tőle senki azt, hogy majd ücsörög otthon miközben tövig rágja a körmeit és megöregszik mire jön a hír, hogy van szív. Így legalább ha kifut az időből, elmondhatja a halálos ágyán, hogy két év alatt bár ő haldoklott, mégis ő több mint hatvan betegét eljuttatta arra a szintre, hogy kikerüljenek a tolószékből, vagy újra olyanok legyenek mint régen. Dolgos két éve volt még akkor is, ha állandóan orvoshoz járt. Valamit valamiért. Tehát mondani lehet a sok kételkedőnek és őt inkább ágyba erőszakolónak, hogy "bocs, de ez alatt a két évben én éltem!" Neki ez volt a véges idő egyik szakasza.
Zöld tekintete fáradtan tapad a közeledő szőkére, ki látszólag azzal van elfoglalva, hogy ne mutassa ki túl nyilvánvalóan nemtetszését a helyzet iránt. Be kell vallania Nate-nek, hogy ő se szívesen nézne így magára. Úgy, hogy mindenhonnan csövek lógnak ki belőle, több műszer is az életjeleit mutatja viszont tudja, hogy ez most elengedhetetlen. Ilyen módon ma még haza se vitték volna, vagy szimplán nem fektették volna be sehova se anélkül, hogy ne lenne valami ami folyamatosan adja a jeleket az orvosoknak. Kérdéses az ő esete, tudniuk kell az orvosoknak arról, hogy milyen állapotban van a szíve.
A hátára tett kardigán láttán fel is szökik a szemöldöke a homloka közepébe de egyelőre nem tesz rá megjegyzést.
Fintorogva figyeli a szőkét miközben az a fejét emelő Frankensteinről beszél neki. Az a baj, hogy mindig is vizuális típus volt, ezt pedig most nem szeretné inkább elképzelni, bár titkon jót mulat rajta mint azon is, hogy a nők gonoszabbak mint a férfiak.
- Sajnos volt szerencsém ezt magamon is tapasztalni, úgyhogy ebben egyet értek - ha annak idején Michelle nem hagyja ott egy másik férfiért ráadásul úgy, hogy mindvégig hazugságban kellett élnie, nagy valószínűséggel nem így látná a dolgot. De addig az ő véleménye változatlan marad, míg egy másik hölgyemény ezt meg nem cáfolja.
Piszkosul örül annak, hogy a szőkeség forró keze az övét fogja. Ez juttatja eszébe azt, hogy baromira fázik. Ezt viszont nem igazán fogja tudni orvosolni ezzel a vékony lepedővel, szóval nagy valószínűséggel lesz még egy köre hozzá valamelyik nővérnek.
Pimasz mosolya lassan de biztosan vigyorrá szélesedik mikor a kardigánról kezd el beszélni.
- Aha, persze és a parfümről mit mondanál? Neked jobb illatod van, nem gondoltam, hogy ilyet magadra fújnál - végül csak megkapja azt a választ, amit ő maga is sejtett.
- Hát nem. Viszont ha gondolod van a szekrényben egy bőr és egy farmer dzsekim, ha az jobban tetszik akkor elviheted, egy ideig úgyse fogok innen kijutni. Nem mellesleg lemerem fogadni, hogy mindkettő ezerszer jobban állna rajtad még akkor is, ha kicsit nagyok lennének - azt pedig tagadni se tudja, hogy sok pasi odavan azért ha ingben, vagy a saját ruhaneműjük valamelyikében lát egy nőt... na jó természetesen csak emberi kereteken belül.
Helyének valónak tartja, hogy bocsánatot kérjen, elvégre tudja, hogy mennyi aggodalommal jár egy ilyen dolog lebonyolítása, mint amilyen ma is volt. Emellett a bocsánatkérésében benne van a köszönete is, hogy még mindig itt van, pedig nyugodtan hazamehetett volna. Fordított esetben még ő is itt ücsörögne, ebben mindenki biztos lehet.
- Nem erőltettél semmit. Lazán mondhattam volna nemet is, sőt ha van eszem akkor tényleg azt mondok. Viszont túl jól éreztem magam ahhoz, hogy csak legyintsek egyet és leüljek. Inkább kockáztattam, ami nélkül alapjáraton unalmas lenne az élet - nem akarja, hogy Kaya magát okolja a saját hibája miatt.
A kérdés hallatán az arca grimaszba rándul.
- Ott a kórlapom - a korlap elején szerepel minden, amire allergiás, hisz tudni kell mindig arról, hogy mit adhatnak neki és mit nem. Allergiás többek között a macskaszőrre, a virágporra, a porra és a penicillinre.
- Mi az, hogy még ne? - ő maga is hallja hangjának reszelős bizonytalanságát, amit első körökben légzésének nehézsége vált ki belőle. Mikor pedig Kaya feláll, ő reflexszerűen húzza feljebb magát amit rögtön meg is bán. Szemei egy pillanatra elkerekednek majd egy nyögés kíséretében inkább visszafekszik.
- Ez azt hiszem nem fog most menni - kétségbeesetten, halkan elneveti magát majd fejét ingatva bámul reszkető kezeire. Kiszolgáltatottság számára maga a pokol.
- Engem viszont nem zavarsz, örülnék ha maradnál, bár tény, hogy elég későre jár már, biztos lepihennél már - zöldjei most először mutatnak aggodalmat. Tényleg nem kérheti, hogy maradjon még, így is annyi mindent tett már érte.
- Hidd el, hogy én örülnék a legjobban, ha kitartana még egy ideig....




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Kaya and Nathaniel 2.0 Empty
»Pént. Aug. 14, 2015 11:08 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Eléggé kettős érzés munkál bennem: egyrészt látom, hogy fáradt, hogy kimerült, hogy pihenésre lenne szüksége, ugyanakkor azt látom, hogy marasztalna még. Elég nehezen tudom eldönteni, hogy induljak, vagy maradjak. Az eszem arra késztet, hogy szépen lapogassam meg a kezét ismételten, mondjam el, hogy majd még benézek és aztán sétáljak innen ki, hogy majd pár nap után egy diszkrét és visszafogott látogatás keretében eljöjjek hozzá. Elhozzam a szokásos ajándékokat, amit egy kórházi betegek részére szokás, intézkedjek az ügyében ami az erőmtől telik, majd pipát pöttyintsek a jócselekedetek rublikába, aminek lábjegyzetében Nathaniel neve szerepel. Ez lenne a dolgom, ez lenne amit a társadalmi neveltetésem, a családom és mindenki más elvárna tőlem egy ilyen helyzetben. Én nem olyan körökből jöttem ahol egy gyakorlatilag vadidegen mellett játsszuk az aggódó barátot, ismerőst vagy bármi mást. Én nem vagyok egy barát tipus. Elég szélsőséges életet élek és ami azt illeti eléggé behatárolhatatlan kapcsolatrendszerrel rendelkezem. Ő pedig, ő jó ember. Ezt szűrtem le a nővérekkel folytatott beszélgetésekből arról ahogyan elmondták milyen ember, milyen áldozatot vállal azzal, hogy a betegsége ellenére is dolgozik, sokszor erején felül. Ekkor gondolok bele abba, hogy miképpen lehet az, hogy két ennyire különböző ember mint ő meg én mégis tökéletesen jól elbeszélgettünk, jól éreztük magunkat a parketten és talán folytatódhatott volna még az este, talán többet megtudhattam volna róla, ahogyan terveztem, ha ez az egész nem szól közbe. De közbeszólt, és most már elbizonytalanodtam azt illetően, hogy van e nekem jogom csak úgy betoppanni az életébe, nem lenne egyszerűbb ha csupán felvéve valamiféle távolságtartást egyszerűen megmaradnék csendes segítőként a számára? Nem egy közegből jövünk, nem egy az érdeklődési körünk, nem egyazon dolgok fontosak a számunkra, és ha jobban belegondolok az én világom sokféle értelemben is jóvalta mocskosabb mint az övé. Ha magammal rántom önző módon a fényét, bár ezen tulajdonság nem áll messze tőlem, akkor azzal azt is kockáztatom, hogy idővel kihúny. Azt hiszem van bennem valamiféle remény, hogy talán nem én rántanám le őt hanem ő húzna fel engem, hiszen a kezdődő barátságok éppen erről szólnak, hogy a másikhoz idomulni valamiféleképpen. De maga a gondolat is megmosolyogtató, hogy én mint barát. Nálunk kizárólag ez arról szól, illetve a minőségét az határozza meg, hogy mit tudsz adni a másiknak és az kellő súllyal bír e azt illetően, hogy a későbbiekben ez a kapcsolat működőképes legyen. Csak akkor fogadnak be bizonyos helyekre és körökbe, ha látnak benned valamit ami a hasznukra válik, ha nem akkor zárt ajtókat döngetsz. De én is így működtem, soha egyetlen pillanatra sem engedtem a magam közelébe senkit aki egy picit sem szolgálta az érdekeimet, aki csupán csak volt a számomra, valaki akivel remekül el lehetett társalogni. És akkor lazán és könnyedén sétál be ezen a fülledt augusztusi éjjelen a pult mellé Nate, akinek a napjai ha úgy vesszük meg vannak számlálva, aki semmit nem tud nekem adni azon kívül, amit már eddig is adott. Elgondolkodom, el kell azon gondolkodnom, hogy valójában i is az érték: értékes amihez érdekek fűznek, értékes az amitől tovább hízik a bankszámla, értékes az ami szemet gyönyörködtető, értékes az, amivel előrébb jutok, ami hozzásegít újabb és újabb kapcsolatok építéséhez. És értékes az ami ennek a férfinak a lényéből árad, az a fajta nyugtató és egyszerre izgalmas melegség, amivel képes elérni, hogy a közelébe akarjon lenni az ember. Azt gondolom, hogy értékes az amit lehunyt szemmel is tökéletesen lehetne érezni. Persze nem azt mondom, hogy én erre mindenáron vágyom, hogy nem ijeszt meg a tudat, hogy ilyesmi egyáltalán előfordul velem, dehogynem ijeszt meg, különben miért kattogna folyton azon az agyam, hogy felállok és kimegyek, nem kellene itt lennem, igazából be sem kellett jönnöm. De a tények attól még tények maradnak: nem mentem el mellőle, a roppantul kényelmetlen és igazán rangon aluli mentőautóban utaztam végig a kórházig vele, nem mentem innen el, sőt valahányszor ez a gondolat eszembe jutott mindannyiszor maradt félbe a mozdulatom, ahogyan az ajtó felé indultam sietős léptekkel. És még mindig itt vagyok, és valahol titokban szeretném én is kihasználni azt az egy órát amit kaptam. Éppen ezért esne nehezemre felállni és csak úgy elsétálni abban a tudatban, hogy meglehet nem igazán lesz alkalmunk találkozni. Én legalábbis a magam részéről a személyes találkozót nem erőltetem. Úrinő nem kér randevút, és ezen elvemet a jövőben sem fogom megszegni. Viszont ahogyan tudom segítem a továbbiakban a felépülését. Első körben mindenképpen azon leszek, hogy minél hamarabb megkaphassa az új szivet. Ha a nevek, amiket anyától kaptam kellően jók, és én megfelelően keverem a kártyákat, akkor talán egy hónapon belül a lista élére tudjuk őt varázsolni, vagy soron kívül kap donort aki kifejezetten Nathaniel számára ajánlotta fel eme nemes szervet. Hogy miképpen és hogyan csinálom mindezt, abban biztos vagyok, hogy lesz jó pár kemény beszélgetésem, több pohár elfogyasztott bourbon, még több kellemetlen éjszaka valamelyik prominens személy ágyában, esetleg olyan dolgok beszerzése, amelyért oly köveket kell megmozgatni amire az illető nem képes, én viszont igen. No és itt jön be a képbe az érdekekre épülő világ, amikor mindezt teszem azért, hogy cserébe ne várjak el semmit, csak azt, hogy maradjon életben. Mert jó embernek gondolom, és a jó emberek megérdemlik ezt. Néha én is elgyengülhetek, néha én is sutba dobhatom az arisztokratikus világ gőgös kivagyiságát, és néha én is tehetek olyan dolgokat ami tökéletesen szembe megy a család által elvárt protokollnak. Apa sosem tudta megbocsátani, hogy megszöktem. Mostanra, hogy már némiképp nevet szereztem itt is a családnak valamennyire enyhült az irányomba, de annyit soha, hogy egy olyan, általa lenézett alakot valaha is képes legyen a család kötelékébe fogadni mint Devon. Hiába van pénze és befolyása, apa szerint nincs tartása, kivált akkor ha a szeretőjét hivatalosan is a világ elé tárja. Ő már csak tudja, le merem fogadni, hogy anyát annyiszor alázta meg ilyen szempontból ahogyan csak alkalma volt rá. De szerinte ez szükséges bizonyos helyzetekben. Nos nekem meg ez volt szükséges ebben a helyzetben és nem fogok bocsánatot kérni olyasmiért ami szerintem ha a neveléssel nem is fér össze de a saját akaratommal teljes mértékben. Szóval bármilyen kétkedő gondolataim is vannak e pillanatban és bizonyos vagyok benne, hogy a jövőben még lesznek is vele kapcsolatosan, azt az egy dolgot mindenképpen tudom, hogy bármibe is kerül új szívet fog kapni, mégpedig a lehető leghamarabb. Elmosolyodom, ahogyan a parfümöt említi
- Hogy mit mondanék róla? Nos, azt be kell vallanom, hogy a saját magam által használt Clive Christian egyiptomi jázmin és cseppnyi méz keverékét vegyítő illatához semmiképpen sem fogható, de mindenképpen dícséretes, hogy egy ápolónőnek ilyen finom ízlése van. Ha jól érzem akkor ez egy kis fahéj és narancs. Kicsit olyan, mintha egy teás boltot lötybölt volna magára, de még mindig inkább ez, mint azok a borzalmas pancsok, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetne parfümnek nevezni. Mintha egy öt éves gyerek elé adták volna a tartályokat, aki véletlenszerűen öntögeti össze mindet, figyelembe sem véve az arányokat vagy éppen az össze nem passzoló illatokat. Otthon a takarítónő által használt tisztítószereknek jobb illata van mint itt némelyik hölgynek. Hogy nem szorul beléjük egy kevéske szép érzék?- a végére persze levittem a hangsúlyt, és már nem voltam olyan méltatlankodó, bár nem sétáltam el a finom bókja mellett, mely szerint az én általam használt parfüm elnyerte a tetszését. A ruháját felajánlja nekem amit én inkább gesztus értékűnek vélek semmint élnék a lehetőséggel, igaz alkalomadtán valóban megnézném hogy állna rajtam egyik másik ingje, de ez nem az a terület, ahol csatangolhatok, legfeljebb csak a gondolataimban.
- Nate, nekem már ez a kardigán is olyan, mintha egy idegen ember bőrét húzták volna rám. De egy férfi bőrkabát vagy egy....- torokköszörültem kissé sértetten, de mindenképp vidám hangszínnel- farmerkabát...szerinted én ilyesmit felvennék? Nem hiszem, de köszönöm, hogy felajánlottad, értékelem a kedvességed.- fogtam meg újra a kezét, és éreztem is, hogy enyhén megremeg. Összevontam a szemöldököm és megcsóváltam a fejemet. Még mindig rettentő hideg, ha nem tudom legalább egy kicsit a saját kezemmel felmelegíteni, szereznem kell neki egy plédet, vagy vastagabb takarót. Nem hiszem, hogy ez alatt a vékony, lepedőnek is igazán gyenge valami alatt kellene feküdnie. Meg fog itt fagyni. Mikor megpróbál maga is felülni, ahogyan felállok az ágyáról meg kell, hogy fedjem, bár ő is belátja, hogy a mozdulat hovatovább elég elhamarkodott volt.
- Nem bizony, úgyhogy feküdj csak szépen oda vissza! Rendben, maradok, pihenni pedig ráérek. Ha te is ittál volna ebből a szörnyű kórházi kávéból mindenre tudnál gondolni, csak az alvásra nem. Én nem tudom mit kevertek még bele, de valószínű valami serkentőt, mert úgy érzem akár még egyszer ennyi ideig képes lennék ébren maradni.- ez persze erős túlzás volt, de nem fogom neki bevallani, hogy valóban fáradt vagyok, és szívesen lepihennék. Ki akarom használni az időt. Főleg mert ha én elmegyek, akkor marad neki a rém unalmas televízió, vagy pedig az előre bámulás, amíg be nem alszik maga is. Megpaskoltam a kezét.
- Mindjárt jövök. Szerzek neked valami takarót mielőtt kis jégkockák nem lesznek az izmaidból.- azzal tiltakozásnak helyt nem adva indultam kifelé, előtte még megnéztem a kórlapot, hogy mire allergiás. Volt egy pár dolog, szóval azt hiszem a virágok tekintetében korlátozódni kell a pollen mentes zöldre, apró kis selyemvirágokat beleszőve. De nem ám valami huszadrangú selyemből, valódi kínait szeretnék. Nagyjából tíz percet voltam távol, ez idő alatt az éjszakás nővérrel folytattam egy kisebb diskurzust, hogy olyan takarót kérek ami valamiféle polár anyagú, hogy ha Nate-re terítem melegen tartsa de ne csak őt percig hanem tovább is. Szóval kaptam egy kellemes halványbézs és barna színű polár takarót, ami elég nagy volt ahhoz, hogy be tudjam vele takargatni.
- Így ni, és így már nem fogsz annyira fázni. Jobb így egy kicsit?- reméltem, hogy nem hiába tettem meg a folyosó túrát, és némileg sikerült megnyugtató melegségbe burkolni őt. Végül aztán újfent az ágya szélén ültem, őt nézve. Meg kellett gondolnom, hogy miről beszélgetek vele, mert nem akartam, hogy felizgassa magát, és az a gép ott, ami egyenletesen csipogott, ahogyan vert a szíve, hirtelen kiugró értéket mutasson, akkor pedig vége a látogatási időmnek, itt kell hagynom. Olyan volt ez a kütyü mint valami elektronikus gardedám aki rajtunk tartja a szemét.
- Nem bízom ebben itt, minket figyel, meg azt, hogy milyen hatással vannak rád a szavaim.- szólaltam meg félig tréfásan és a a gépek egész hadserege felé biccentettem.- Persze, tudom, hogy kellene, és természetesen meg is értem, csak így meg alig merek megszólalni, nehogy aztán a körmömre koppintson valamelyik nővérke, hogy alaposan megzavartam a szívedet. Egyébként tudtad, hogy valamikor a 17. század környékén az arisztokrata családok alkalmaztak úgynevezett szüzességfigyelőt, akinek annyi volt a feladata, hogy szemmel tartsa a család eladó sor előtt álló leány gyermekeit, nehogy idő előtt bárki megronthassa őket. Gondolom nem meglepő, hogy ezek legtöbbje maga is férfi volt, és hát sok esetben éppen ő volt az aki behunyta a szemét, amikor a saját érdekei úgy kívánták és megtetszett neki egyik másik kisasszonyka. Szóval ez a gép is most kicsit csinálhatna úgy mintha minden rendben lenne, és nem kiabálna amikor én beszélek. De igyekszem nem túlságosan felizgató lenni.- újra elmosolyodtam és megigazgattam rajta a polár takarót a nyaka környékén a vállainál.
- Egyébként azt, hogy még ne úgy értettem, hogy még ne. Majd....később.- vetítettem előre egy lehetséges dolgot. Bár azt nem tettem hozzá, hogy a ma este után elég kevés az esélye annak, hogy mi újra egy helyre keveredjünk. Mindenki megy vissza a saját világába a saját közegébe a saját életébe. De ez most egy kicsit még egyfajta itt maradt pillanat volt, ami egy óráig tartott, mint valami mesebeli varázslat.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Kaya and Nathaniel 2.0 Empty
»Pént. Aug. 14, 2015 9:36 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 

Az orvosok elmondása szerint nála már semmi sem biztos. Azt se tudták biztosra mondani, hogy ezt a mait túléli, hisz a szíve olyan ramaty állapotban van, ami egy száz éves emberről se mondható e. Nem tudni, hogy mi okozza ezt a hirtelen jelentkező rohamos romlást, de annyi biztos, hogy többek javasolták, hogy kerüljön soron kívüli listára a műtétet illetően. Ezzel szemben Nate mindig is nagy küzdő volt! Soha nem adott fel semmit és tudja, hogy ezen esettől függően is addig ki fog tartani, ameddig csak tud. Mondhatni célegyenesben volt már az élete, ezt pedig nem adhatja fel. Végre elkészült a háza, azt csinálhatta amit szeret, nem csak a kórház négy fala között, de a házában is ki lett alakítva egy nagyobb terem arra, különböző gépekkel, hogy a munkájának, szenvedélyének élhessen. Az úszómedence se kifejezetten arra van, hogy áztassa benne a hátsóját egy-egy forróbb napon, sokkal inkább arra, hogy akik vizes terápiát igényelnek, itt tehessék meg az első lépéseket a javulás felé.
Ami pedig őt illeti, fogalma sincs, hogy hogy tudna annyi mindent a maradék életébe tömöríteni mint amit eltervezett. Ha tényleg nem jut idejében szívhez, akkor cseszheti. Arról viszont nem kell tudnia, hogy az egyik nővér felkereste az anyját és elhívta, hogy amolyan "lehet, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésük" alapon jöjjön el hozzá, hisz ideje lenne megbeszélni mindent mielőtt még késő lenne. Lehet, hogy egy felnőtt férfiről van szó aki eltartja magát és tudja, hogy minek mekkora súlya van, ettől függetlenül valakinek még a gyereke. Egy gyerek, akit szeretnek noha nem igazán tartják a kapcsolatot. Egy anya soha nem felejt, mindig az emlékeiben élnek az együtt eltöltött szép napok, 9 hónapon át gyakorlatilag össze voltak zárva. Tőle függött az, hogy túlélje a gyerek, hogy aztán felcseperedjen. Nem véletlenül hívta fel a nővér, ő maga is anyuka három gyerekkel és mind ahányszor beszélgetett Nathaniellel a férfi családjáról, hitetlenkedve fordult felé és nem értette, hogy hogy képes egy anya ellökni a gyerekét magától majd évek elteltével könyörögni a kegyeiért.
Zöld, fáradt szemeit többször is végigfuttatja a szőkeségen és meg kell állapítania, hogy még smink nélkül valamint kicsit kócos hajjal is ugyan olyan vonzó és gyönyörű, mint tökéletes, makulátlan mázzal vagy mértani pontossággal fésült frizurával. Az persze érdekes, hogy milyen kardigánt sikerült találnia magának, viszont ez is csak a nővér kedvességét és odaadását bizonyítja.
- Akkor talán ez a legnagyobb bajom vele. Ki nem állhatom a fahéjat és ezt nem csak evés szintjén értem. Képes vagyok falra mászni a szagától... most is csak azért nem teszem, mert képtelen lennék rá - és így is van. A szemei nehezek a légzése még mindig nem a normális mérték határát súrolja. Zavaros, néha akadozik egy kicsit máskor pedig teljesen lelassul amit egyre nagyobb intenzitás, gyorsaság követ. Meg nem mondaná, hogy mikor lesz ez másként, de nem is fontos. Tudja jól, hogy mindennek eljön egyszer az ideje csak ki kell várnia.
- Vagy csak arra nem gondoltál, hogy beléd szorult túl sok jó érzés és ezt elvárod a legtöbbjüktől is. No meg... itt sokaknak sajnos nincs ideje arra, hogy foglalkozzon az illatokkal. Hazamennek, lefürödnek valamivel, gyorsan magukra nyomnak egy kis pacsulit, hogy azért legyen illatuk de aztán a nagy futkorászásban úgyis leizzadnak és mivel nincs idejük fürödni, csak magukra fújnak egy kis dezodort. Ám azt is hozzá kell tennem, hogy alapjáraton nem használhatnának semmilyen illatszert itt már csak a betegek miatt se. Nem lehet tudni, hogy ki mire allergiás, főleg ha egy asztmást hoznak be - kicsit javul a beszélőkéje, viszont olykor még így is elbicsaklik a hangja, rekedté válik vagy teljesen elhalkul. Sajnos nem tud kordában tartani úgy.... semmit. Se levegő terén, se máshogy.
- Sejtettem... viszont sértésnek veszem - hangjából tényleg kiszűrődik valami sértettségre utaló halovány él. Ekkor emlékeztetnie kell magát arra, hogy Kaya nem olyan mint a legtöbb nő. Sokan kapnának az alkalmon, hogy magukon tudjanak egy férfi ruhadarabot. Emlékszik, hogy Michelle is imádott Nate ingjeiben vagy kabátjaiban csatangolni. Szerette szaglászni, szerette a férfi illatát ami megragadt, beleitta magát a ruháiba.
Tekintettel a hidegre nincs lehetősége arra, hogy tovább foglalkozzon azzal, hogy milyen ruhát akar magára venni a szőkeség vagy, hogy épp milyet nem. Nem hatotta meg a dolog, viszont megjegyzi.
Szinte érzi, hogy ajkai kezdenek lilulni és egész teste meg-megremeg a hideg érzésétől. Soha nem volt fázós, viszont most több órán át jéggel hűtötték, emellett kis híján átlépett a túloldalra ami ugyan csak maga után von egy-két dolgot. A szíve volt, hogy fél óráig nem vert és csak nagyon nehezen tudták visszahozni az élők sorába. Talán ha ebbe jobban belegondolunk, tényleg örülhet annak, hogy itt van és a fagyos érzet az ami a legkevésbé számít. Majd átmelegszik idővel, addig együtt kell élnie a kellemetlenséggel.
Puszta illedelmességből próbálja meg feljebb húzni magát, hogy aztán maradásra tudja bírni a lányt viszont kénytelen belátni, hogy ez nem fog menni még akkor se, ha fejben megerőszakolja saját magát. Szinte belefullad az érzésbe ahogy megemelkedik, miközben a szíve jókorát ver ezzel is jelezve, hogy jobb, ha nyugton marad!
Általában szokott lenni a szobákban vastagabb takaró de tekintettel arra, hogy minden alkalommal forróság volt az elmúlt néhány hétben a városban, most is úgy vélték, hogy talán nem kell adni neki olyat, ami felmelegíteni, hisz menni fog az magától is. A gond csak az, hogy hatalmasat tévedtek, így bocsánatkérően néz Kaya után mikor megjegyzi, hogy elmegy szerez neki valami használhatót.
Észre se veszi azt a kis időt míg a szőkeség távol van, mintha legalábbis ellopták volna tőle így csak arra kapja fel a fejét, hogy már terítik is rá a takarót. Szinte már akkor érzi a kellemes meleget mikor fölé emeli, hogy betakarja, tehát a köszönetet kifejező halovány mosoly se marad el.
- Kicsit? Inkább sokkal - felesleges lenne tagadnia, hogy kellemes melegség önti el, viszont még messze áll attól, hogy le kelljen rúgnia magáról, mert elkezd folyni róla a víz.
Kaya megjegyzése hallatán tekintetét a masinákra vezeti, majd pimasz mosoly halovány reménye szalad át a vonásain. Az ilyet csak tényleg az veheti észre aki elég szemfüles.
- Akkor javaslom ne mondj olyat ami árulkodó lehet vagy esetleg hatással van rám jó? De nem kell aggódni, nem fognak a körmödre koppintani. Nem figyelnek ezek annyira mint hinnéd, csak ha már vészhelyzet van akkor rongyolnak be - volt már erre precedens, tudja, hogy milyen az amikor csak kicsit kiugróak az értékei. Ő ilyenkor a szemét guvasztja és próbálja normalizálni a szívének vad ritmusát, a nővérek orvosok pedig be se néznek, viszont ha már tényleg végzetes gyorsaságúnak bizonyul vagy piszkosul lelassul akkor bezzeg rohannak.
- Erről a sztoriról viszont nem hallottam. Meglep, hogy milyen tájékozott vagy történelem terén. Nem sok olyan nőt ismerek, akik oda lennének a történelemért - gyakorlatilag egyet se. Mind vagy a művészet megszállottja, vagy inkább irodalom az ami iskolában jobban feküdt nekik. Általában a férfi egyedek azok akik seggelés nélkül is kenik, vágják a törik.
- De nem értem, hogy mire gondolsz, hogy "később". Kezdesz egyre rejtélyesebb lenni számomra és nem tudom, hogy ezt jó vagy... jó ... rossz értelemben fogjam fel. Remélem nem töröd semmi olyanon a fejed amin nem lenne szabad - kimért tekintettel veszi alaposabban szemügyre a szőkeség bájos arcát miközben tekintete átvándorol az egyik monitorra mely ismét kiugró mértéket mutat. A gond csak az, hogy szinte meg se érzi már. Fogalma sincs, hogy mi mindent nyomtak belé, de mintha csak lebegne valami megnevezhetetlen anyagban, miközben az elmúlt néhány órán járnak a gondolatai... legalábbis azon amire emlékszik.
- Remélem nem keltettem túl nagy riadalmat - ujjait tanulmányozva teszi fel a kérdést, tekintetét egy pillanatra se véve le azokról. Nem akarja látni a szőkeség arcát, hisz van, hogy nem épp azt olvassuk le róla amit szeretnénk.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Kaya and Nathaniel 2.0 Empty
»Hétf. Aug. 17, 2015 9:10 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Bámulatosan kedves és törődő tudok lenni, ami azért is meglepő, mert én alapvetően nem vagyok ilyen, sőt jobban belegondolva soha nem is voltam. Persze nem állítom, hogy érzéketlen lennék, sőt azt sem, hogy mások sorsa egyáltalán nem érdekel. Ha így lenne akkor valószínű nem lenne bennem bizonyos mértékig lelkiismeretfurdalás az adományainkat illetően, nem érezném azt helyenként, hogy látni szeretném miképpen gyógyul meg valaki ezekből az összegekből. Anyámnak valamiért mindig is szívügye volt a koraszülött osztályok támogatása,  és minden ilyen átadó ünnepségre, amikor egy inkubátort, vagy éppen egy szívritmus figyelő készüléket üzembe helyeztek, és Larrabee grófnőt meghívták rá, vele tartottam. Mehetett volna bármelyik hugom vagy éppen fivérem, de ő hozzám ragaszkodott. Mára azt hiszem sikerült megfejtenem, hogy pusztán az empatikus képességem növelése volt vele a cél, ami lássuk be szépen lassan sikeres küldetésnek bizonyult nálam. Nem azt mondom, hogy tökéletesen képes vagyok átérezni bárki fájdalmát, de mint azt a mostani eset is bizonyítja, nem tudom magára hagyni. Ezerszer átkoztam ettől függetlenül anyámat azért, hogy ezen jellemvonást szépen lassan belém táplálta. Nate összezavart és egyben arra sarkallt még inkább, hogy ne keressem őt többé. Éppen ezen megfontolásból, mert a legkevésbé sem szeretem ha kuszává válnak valaki mellett a gondolataim, aki mellett saját magamban is elbizonytalanodom. Kellemes társaság volt, sajnáltam azért ami rá várt, segíteni is fogok rajta, de nem érzem, hogy többet kellene tennem érte, semmint azt tettük egy-egy inkubátor átadásával valamelyik londoni középosztály beli kórház esetében. Hogy mégsem indultam el, hogy mégis maradtam az annak volt köszönhető, hogy biztos akartam lenni benne, hogy amint kilépek az ajtón nem fog rosszabbodni az állapota, nem fog a szíve ezerszeresen verni, vagy éppen a következő pillanatban leállni. Erre nem volt garancia, úgyhogy ha valóban ez lett volna pusztán az indokom egyszerűen elsétálhatnék. Jól van, nem lesz semmi nagyobb baj ma éjjel. Legalábbis a nővérke, akivel váltottam pár szót, amikor a polár takaróért elsétáltam ezt mondta nekem. Sikerült az állapotát stabilizálni, de azért lehetőség szerint ne mondjak neki olyasmit amivel túlságosan felzaklatom. Nos, én nem éppen az empatikus képességeimről vagyok híres, szóval számomra azt hiszem éppen olyan megerőltető időnként visszafognom esetleges sértett önérzetemet ahogyan neki megerőltető a lélegzetvétel. Nem szereti a fahéjat, ami sajnálatos, mert én nagyon. Viszont sikerült találnom egy olyan pontot amiben tökéletesen különbözünk egymástól. Már leszámítva azt, hogy más társadalmi rétegből származunk, és ha apám itt látna ennek az orvosnak az ágya szélén ücsörögni ebben a rémes zsenília kardigánban, azt hiszem megkérne arra, hogy ha kellően kiszórakoztam magam egy rangon aluli férfi mellett az aggódó nővérkét játszva, szíveskedjek a továbbiakban a feladataimra koncentrálni. Nem értem miért kellene...én eljöttem otthonról, pontosan a kötöttségek elől menekültem a protokolláris világ szabályai elől. És mit csinálok már egy ideje? Pontosan ugyanazt a világot építgetem itt is, amit otthon tettünk. Más a környezet, de alapvetően a neveltetés, a belénk rögzült normák szerinti élet szépen lassan utat vág magának a lázadás burkán. Azt hiszem nem vagyok még arra sem jó, hogy lázadjak. Arra pedig nem használhatom még ezt a férfit is, hogy bebizonyítsam a családomnak, egy kevésbé arisztokratikus ember is tökéletes társalkodó lehet, jól érezheti magát az ember mellette. És itt megint jönne apám, aki szerint csak akkor érezhetem jól magam egy estély után, vagy egy valakivel való diskurzus után ha annak kézzel fogható haszna van. Persze ha kellően pofátlan akarnék lenni, akkor odavágnám, hogy az elég kézzel fogható ha Devonnal sikerül meglépnünk egy értékes és igazán vonzóan csillogó gyémánt készlettel valamely nívósabb kiállításról?No lám, egy piti kis tolvaj lett belőlem, mert nem tudtam ellenállni a leghűvösebb kék szempárnak. Sértésnek vette, hogy nem igényeltem a ruháját, amit én egy laza, gondolatban tett vállrándítással konstatáltam. Ha annak veszi, ha nem ettől függetlenül alapvetően semmit nem változtam abban, hogy egy férfi felsőruházat viselése nem tartozik álmaim netovábbjai közé. Viszont nem fogom azt hagyni, hogy ez a férfiasan sértett, mindenféle ritmust verő szívű férfi itt nekem halálra fagyon, mert ezt a borzalmas vékony lepedőt adták csak neki. Ezért szereztem a takarót, ami megint nálam egy olyan cselekedet, amit akkor gondolok át először mikor betakargatom, és azt mondja, hogy ez nem csupán egy kicsit de sokkal jobb. A pillantása hálás, én pedig csak bámulok a szokatlan tekintet láttán. Sokan és sokféleképpen néznek meg maguknak. Aki az életét a kamerák kereszttüzében a figyelő tekintetek között tölti, aki megszokja, hogy még az első randevúját egy spanyol márki fiával is nagyjából öten asszisztálják végig, miközben a cukrászdában kínos csendekkel ötvözött percek telnek, és kanalazzák ezer mérföld per óra sebességgel a vanília fagylaltot....szóval azt hiszem a legkevésbé sem a hálás pillantások azok amik mérvadóak az én életemben. Kihívó, vágyódó, szenvedélyes, hívogató, kimért, gyűlöletes, haragvó...temérdek jelzővel lehetne illetni kinek-kinek a figyelmét az irányomban, de ahogyan most Nate néz rám, azt hiszem nagyon ritkán van alkalmam megtapasztalni. Igaz, okot sem nagyon szoktam rá szolgáltatni. Hogy hiányozna? Azt hiszem most döbbenek rá, hogy egy kicsit mindenképpen, de annyira nem, hogy egy fikarcnyit is visszavegyek a saját tempómból, hogy elhagyjam érte a saját közegemet. Ezt a terepet ismertem, amiben Nathaniel mozgott, azt már kevésbé. Én pedig nem szeretek bizonytalan talajra lépni, még akkor sem, ha a jelenlegi életemből pontosan ez világlik ki. Minden cselekedetemnek oka van, ahogyan annak is, hogy valamilyen szinten kihasználtam Devont is, és bizonyos vagyok benne, hogy így tennék Nate-el is. Csak amíg Devonnal ez egy cseppet sem számít, és hozzá egészen másféle kapcsolat fűz, addig úgy érzem, hogy ez a férfi nem érdemelné ezt meg tőlem. Amikor itt létem során már sokadszorra látom azt a csibészes mosolyt megvillanni az arcán, tudom, hogy nyerésre állunk jelen pillanatban, ami a rakoncátlankodó szívét illeti, bár a háború megnyerésétől még távol vagyunk. Miközben magam is elmosolyodom, gondolatban már megint fényévekkel előbbre járok, és végigpörgetek még olyan neveket is az agyamon akiket feltétlenül meg kell keresnem a férfi ügyében. Mondanom kellene neki erről valamit? Persze, joga lenne tudni, hiszen mégiscsak róla van szó, de attól tartok, hogy ha mégsem járok sikerrel az ügyében akkor feleslegesen táplálnék benne reményeket. Amikor már biztos lesz, amikor már tudni fogjuk. Hosszú lesz az út, és nekünk nincs sok időnk. Különös dolgokat produkál az élet és időnként a szív úgy szól közbe, hogy nem a klasszikus értelemben vett érzelmeket ébreszti fel, hanem valami mást. És itt inkább szó szerint érteném a közbeszólást. Ha történetesen nem ebbe a bárba vitt volna a taxi, ha történetesen nem egyszerre érünk a pulthoz...de ha mindez még meg is történt volna, mi lenne akkor? Kellemesen elbeszélgetünk és mindenki megy a saját dolgára az est végeztével. Nathaniel úriember, bizonyosan hazakísért volna, vagy hazavisz, bármelyik opció tökéletesen helytálló lenne az ő esetében. Én pedig úrinő lévén megköszönöm a táncot, a kellemes estét és elválunk egymástól. Se telefonszám csere, sem pedig egy következő találkozó megbeszélése. Ő is tisztában volt vele , ahogyan én is, hogy a mi világaink távolodnak egymástól, és ha néha közel is kerülnek akkor az csak ennyi időre szól. Sem barátság, sem semmi más nem történhetne, csupán egy futó ismeretség. Ám a szív közbeszólt, és ennek köszönhetően most itt ülök az ágya szélén, egy takarót igazgatva, és próbálva megtalálni, hogy miképpen tehetném komfortosabbá számára a benntartózkodást. Mintha egy régi, kedves barát lennék a múltból, aki felbukkant, hogy segítsen neki, amikor szüksége van rá. És itt a határ, itt van az a pont amit nem léphetek át. Én nem lehet a továbbiakban a támasza, egy kedves hang a telefonban akit időnként felhívhat, vagy aki felhívja és a hogyléte felől érdeklődik. Én továbbra sem ez a nő vagyok, úgyhogy azt hiszem vissza kell valamennyire fognom ezt a gondoskodást.
- Igyekszem visszafogni magam megígérem, bár esetünkben nem tudom mi számít már annak és mi nem. Szóval lehet már későn döbbennék rá, és akkor aztán...khm...hogy a te szavaiddal éljek, berongyolnának ide. Szóval lehet jobb lenne virágzó rétekről, meg vízesésekről, madarakról, repülő halakról beszélgetnünk. Ámbár azt hiszem akkor nem a szíved, hanem az unalom vinne el, szóval ezt is hanyagolnám, ha nem bánod.- tréfálkoztam vele, ahogyan tettem azóta mióta csak beléptem az ajtón, de ő túl jó emberismerő, és még én sem tudom elrejteni előle, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek vagy a későbbiekben fognak kamatozódni, vagy pedig a még későbbiekben. Malmozni kezdek a két hüvelykujjammal és egy darabig azokat figyelem, majd laposan pislogok vissza rá.
- Ha egy olyan családban kell felnőnöd, ahol valamely ősöd hősi vagy éppen kevésbé hősi tettei a házi feladatod, vagy éppen az, hogy betéve ismerd a saját országod történelmét, mert igazán műveletlennek számítanál egy társasági eseményen  ha éppen ebbe zavarodnál bele. Szóval abban az esetben a történelem nem csupán egy iskolai tantárgy lenne a számodra, hanem az életed része. Nálunk az alapműveltséghez tartozik, akárcsak az, hogy hány villa és milyen sorrendben található az asztalon, hogy az előtted lévő poharakat adott estélyen nem azért tették oda, hogy legyen miből választanod, hanem mert mindegyik italhoz más illik és más kell. És amikor kiszabadulsz ebből és megkóstolod életed első rémesen elsózott hamburgerét, mennyei mannának fogod érezni. Mert nem kell villát használnod, mert úgy haraphatod, ahogyan azt hiszem soha életedben nem haraptál még semmit. Szóval....azt hiszem vannak helyzetek amikor azt kívánom én is olyan nő lehetnék, aki képes elfecsegni a legújabb samponmárkákról. Bár félek, hogy amit én használok, arról ők még csak nem is hallottak.- kuncogtam el végül magam belegondolva, hogy ha kiejteném a márka nevét, akkor csak néznének rám. Nem csoda, egyedi készítésű, postán rendelt holmiról van szó, egy kézműves műhelyében készül dél-skóciában.
- Meg lehet vetni mindezért, hiszen ahogyan te mondtad, nem mindenkinek ez az életvitele és nincs mindig mindenre ideje. Nekem viszont van, és nem fogok ezért senkitől az égvilágon bocsánatot kérni, még csak szégyellni sem fogom magam miatta Engem így neveltek, ez vagyok én.- húztam fel a vállaimat önérzetesen, és minden szavamat pontosan úgy is gondoltam ahogyan mondtam. Persze nem fogom most belelovalni magam a témába. Sem az idő sem pedig a hely...de mégcsak a helyzet sem alkalmas erre. Követem Nate pillantását a monitorra, amelynek kiugró értékére felvonom a szemöldököm, majd az arcát vizslatom, hátha látok rajta valami jelet, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy nem néz rám. Kerüli a szemkontaktust velem. Talán túl árulkodóak a vonásaim, nem tudom.
- Úgy értettem, hogy később, hogy később, amikor már jobban leszel.- hangom szenvtelenül csendül, bár azt hiszem némi aggodalmas felhangot még mindig hordoz magába. Ezt ha akarnám sem lennék képes leplezni.
- És nem tudom minek nem kellene a fejemben járnia azon kívül, hogy szeretném ha jobban lennék, szeretném ha rendbe jönnél és szeretném ha ebben a segítségedre lehetnék. Nem szeretném az életed és a munkád megzavarni, így aztán időnként, amennyiben engeded, érdeklődnék itt a kórházban a hogyléted felől.- végül aztán rászántam magam, hogy kimondom. Nem a teljes igazságot, de a féligazság már majdnem olyan mintha elmondtam volna neki mindent. Hogy ha új szíve lesz, akkor esélye lesz teljes életet élni, esélye lesz arra, hogy újra teljes erőből tudjon a munkájára koncentrálni, hogy rendezhesse az életbeli dolgait, hiszen mindenkinek vannak, még nekem is. Azt szeretném ha boldog lehetne, ha családot alapíthatna, és egy hosszú teljes élet várhatna rá. És ezért mit kellene megtenni? Gyakorlatilag mindent, de még mindig azt látom, hogy az előbb vázoltakhoz képest ez olyan kevésnek tűnik jelen pillanatban.
- Ami pedig a riadalmat illeti, de elég nagyot keltettél, viszont most az a legfontosabb, hogy itt fekszel egy rémes polártakaró alatt, még mindig lila szájjal és butaságokat fecsegsz, de életben vagy. Azt hiszem a többi, jelen pilllanatban huszadrangú dolog ehhez képest.- fejeztem be végül és vele ellentétben én őt figyeltem, a szavaim keltette arcrezdüléseire, bármire amiből tudhatom, hogy jól van, hogy tényleg jól van. Még mindig érzem, hogy mennem kellene, hogy most már tényleg eleget maradtam, de az ólom súly, amely itt tart továbbra sem enged el, úgyhogy még mindig csak az ágyon talál a napkelte első óráinak egyike, és jól tudom, hogy már világosodni fog, amikor kilépek majd a kórház ajtaján. Kérdés az, hogy vissza akarok térni ide találkozni vele, vagy valóban azt akarom, hogy csak érdeklődöm a hogyléte felől másoknál, kerülve, hogy összefussunk. Miért félek tőle annyira? Azt hiszem azzal kezdtem az egész gondolatsoromat, hogy összezavart. Nagyon. Olyan voltam itt most, amilyen alapvetően nem szoktam lenni, és ez neki volt köszönhető. De amint kiteszem innen a lábam, ez elmúlik majd. És nem tudom, hogy akarom e hogy visszatérjen.



••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Kaya and Nathaniel 2.0 Empty
»Hétf. Aug. 17, 2015 3:08 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 

Kénytelen rádöbbenni arra - ismét - mint ami már a bárban is felkeltette figyelmét. Legyen bármilyen jó emberismerő, ezt a lányt soha nem fogja megfejteni bármennyire is szeretné. Úgy változik a szőkeség kedélyállapota mint nyári zivatarok idején az időjárás. Hol borús és kicsit türelmetlen, kioktató és túlzottan arisztokratikus amit ha akarna se tudnak ilyen esetekben letagadná, másszor pedig tökéletesen kellemes egyén akivel bármit megbeszélhet és megoszthat az ember. Sokat jelent számára, hogy itt van vele bár úgy érzi, hogy felesleges köröket futnak. Látja Kaya szemeiben, hogy nem kifejezetten érzi jól magát itt, hogy legszívesebben máris sarkon fordulna és nem jelenne meg többet. Megérti, elvégre nem abban a közegben nőtt fel, amiben Nathaniel él. Nem ez az egyszerűséggel körbefont végzet az amit ő megismert és ha nem tetszene neki a dolog aminek nyíltan hangot is adna, megértené. Gyakorlatilag majdnem minden neveltetés kérdése.
Zöldjei érdeklődve pásztázzák a szőkeség karcsú alakját miközben mellette ücsörög az ágyon. Hálás, ezt nem lehet tökéletesen szavakba önteni. Viszont sokkal hálásabb lenne ha nem vágna ilyen képet, mert a végén még az EKG-ját figyelő masina is sírva fakad a látványtól.
Szavai hallatán először csak ráncolni kezdi a homlokát, hisz megint talányokban beszél, mintha rejtegetne valamint bár nem tudja elképzelni, hogy mit lévén alig néhány órája ismerik egymást, abból is kiesett valamennyi míg őt igyekeztek visszahozni az életbe. Viszont a következő pillanatban már el is fintorodik és megrázza a fejét.
- Tudod mit? Jobb szeretnék belehalni egy infarktusba, mint az unalomba és a kis virágos rétek gondolatába - lehet, hogy a hangja komoly, ettől függetlenül ott ül a mosoly a szája szélén. Soha életében nem unatkozott még, nem most szeretné elkezdeni. Azt se tudja gyakorlatilag, hogy milyen az, mit jelent pontosan... nem mindig tudja jól kezelni a dolgokat és talán ez is olyan lenne.
Tekintete abban a pillanatban elkomorul mikor meghallja a hosszabb monológot, ám ez a fajta komorság inkább csak arra utal, hogy próbálja feldolgozni a pohár-villa páros említését.
- Szóval azt mondod, hogy nem mindegy, hogy három, négy vagy épp öt ágú villával eszek meg egy csirke combot? - vonja fel a szemöldökét. Az öt ágú nála a kezét jelenti. Amit fogni lehet azt ő kézzel eszi meg, így a csontos húsokat. Nem áll neki késsel és villával nyiszatolni a csirke szárnyát vagy a combját amennyiben az nincs kicsontozva. De ember legyen a talpán aki ezt megteszi egy szárnnyal. Ám nyilván nem barbár, tudja ő, hogyan kell enni késsel és villával de mivel nem úri neveltetést kapott, soha nem volt aranyozott villája vagy épp kacsalábon forgó palotája, az efféle dolgokat igénylő etikettel nincs tisztában. Nem fog egyszerre öt villát, kanalat és kést megteríteni magának húsz tányér köré, mert az egyikkel a tésztát kell enni a másikkal a salátát a következővel a desszertet és még ott van egy villa azért is, mert mi van ha leesik a másik? Tök mindegy a lényeg a lényeg, hogy még boros és pezsgős pohár között se tesz különbséget, általában megfog egyet és abból hörpinti le az italt. Mondjuk ennek az igazi nagy oka az az, hogy általában úgy törnek nála a poharak, mint máshol a gyerekjátékok. Nem tud vigyázni rájuk és nincs olyan hónap hogy ne ejtene el egyet vagy lökne le miközben mosogat.
- Tudod én tartom magam ahhoz, hogy bár bevésődnek a neveltetés által felvett szokások, ettől függetlenül nem kell olyannak lenni aki nem szeretnél. Ha samponokról akarsz cseverészni akkor tedd azt. De ha nem akarsz úgymond "bocsánatot kérni azért mert az vagy aki" akkor ne tedd! Csak légy önmagad - tudja, hogy milyen nehéz változni bár azzal is tisztában van, hogy ez van akinek könnyen megy. Ilyen Nate is, ki tizenhat éves korában akkora változáson ment keresztül mint más talán soha.
Tekintete átvándorol egy pillanatra a furcsán csipogó műszerre majd ismét lehorgasztja a fejét míg végig hallgatja Kayát.
- Tégy ahogy jónak látod, de ne feledd, hogy jövök neked még egyel úgyhogy örülnék ha nem tűnnél el az éterben - rövid idő után csak most emeli ismét rá a tekintetét ezúton viszont sokkal erőteljesebben villognak azok a zöld szemek. Nem tűr ellentmondást, van benne valami ismeretlen, vad csillogás amit csak a szeme alatti fekete karikák lágyíthatnak.
- Nem olyan rémes ez... nekem már az tökéletes, hogy kellő meleget ad ahhoz, hogy az ujjaimba visszatérjen az élet - jó nem voltak lefagyva az ujjai, ettől függetlenül hidegek voltak mint egy jégcsap...a lényeg hogy nem voltak lefagyva mi?
- Vissza kellene szereznem majd valahogy a telefonomat, hogy felhívjam Anthonyt. Majd figyelmeztetnél rá mielőtt mész? - látja a lányon azt az eddigi ismeretlen valamit, amit nem tud mire vélni. Vannak sejtései, de hangot inkább nem adna neki. Jelen pillanatban nem ezzel kellene foglalkoznia, sokkal inkább azzal, hogy kicsi ketyegője visszanyerje eddigi ritmusát.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Kaya and Nathaniel 2.0 Empty
»Kedd Aug. 18, 2015 1:17 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Sosem voltam kiszámítható, és az idő előrehaladtával még inkább az volt a jellemző a kezdeti viselkedésem és hangulatom igazán csapongóvá válik. Olyan volt az egész mint azon a megfigyelő masinán Nate szívének a görbéje. Hol az egekbe csapott, hol pedig lassú monoton mozgásba kezdett. Én hol elővettem a kedvesebbik énemet, hol pedig visszavonulót fújtam, mindezt azért azt hiszem, mert a helyzet továbbra sem volt számomra szokványos, és nem is hiszem, hogy hosszú távon képes lennék megszokni. Segíteni akartam rajta de semmi egyéb. Volt egy bizonyos határ aminek a szélén egyensúlyoztam és nem akartam átlépni azt. Ezért voltam időnként engedékeny, másszor komorabb, de nem is hiszem, hogy akarnám, hogy ettől többet tudjon rólam, vagy ettől közelebb legyen hozzám. A bárban is volt egy világ, és itt a kórházban is, és ha elhagyom ezt az épületet akkor kerülök vissza a másikba, az igaziba, mindezt ami ezen az éjjelen történt pedig csak egy álomnak gondolom majd. Már előre hallom anyám hangját, ahogyan az apám gondolatait próbálja meg közvetíteni egy picit visszafogott és finomított formában, mely szerint nem az én dolgom, egy őslakos orvos (magában már elkönyvelné a maga módján Nathanielt anélkül, hogy ismerné, bár akkor sem fordítana rá több figyelmet, mint amit a sofőrjére, vagy éppen arra aki a reggelit készíti számára) megsegítése, gyámolítása vagy éppen felkarolása. Hiszen az adományok pontosan arra vannak, hogy az efféle helyzetekben legyen miből gazdálkodni. A jövő úgyis azoké, akiknek elég pénzük van a saját egészségük megőrzésére. Hogy néha azoknak van szükségük segítségre, akik ezen egészség megőrzésén fáradoznak egy kézlegyintéssel rendezné el. Néha azon meditálok, hogy hová tűnhetett apám szíve, hogy vajon soha nem is volt neki? Persze ez butaság, mert a maga módján engem is szeretett mindig és éppen én sem arról vagyok híres, hogy bárki jóléte alapvetően érdekelne. Hogy most mégis az éjszaka közepén itt ülök a kórházban és még órákkal később sem visz arra a lélek, hogy felálljak és menjek, szóval ez az én esetemben nemhogy ritkaság számba menne, de maga a csoda. Segítséget várnék tőle, hogy küldjön el, hogy mondja azt, hogy köszöni, hogy hálás de a jövőben mindketten tudjuk, nem igazán lesz alkalmunk összefutni. Derültség fut át az arcomon amikor a csirkecombot említi, és finoman billentem oldalra a fejem mosolyogva és helyeslően.
- Tudod....mi nem igazán szoktunk csak úgy egyszerűen....csirkecombot enni. Nálunk ez megfelelően elkészítve tálalják. Ha mégis így kerül felszolgálásra a hagyományokkal ellentétben, vagy olyan étkezések során amikor más kultúra szülöttjét látjuk vendégül, akkor helyes kis papírruhát kap az a csirkecomb. A szárnyat pedig többnyire apám vadászkutyái eszik meg, sosem kerül az asztalra. De...- hajoltam picit közelebb vigyorogva az arcához, mintha olyan titkot akarnék elárulni amit eddig még senkivel nem osztottam meg, csak vele akarnám.
-...mindig is ki akartam próbálni az ízét, állítólag ropogósra sütve nagyon finom és kézzel...kézzel kell enni. Ohhh...ez annyira barbár és imádnivaló!- lelkendeztem a magam módján, és még mindig emlékszem életem első hot-dogjára, amit úgy ettem meg hajnal kettőkor egy óceán parti kis fabódéban, mintha a világ legelőkelőbb eledelét tálalták volna fel nekem. A hátam közepe is ketchupos és mustáros volt. Semmihez sem tudnám hasonlítani az érzést, legfeljebb ahhoz amikor a pizzával, a hamburgerrel és egyéb olyan ételekkel próbáltam ki ugyanezt, amiről ha az otthoniak értesültek volna, úgy kellett volna fellocsolni őket, hogy micsoda borzalmas dolgokkal mérgezem magam. Nem méreg ez, hanem tökéletes, és semmihez sem fogható ízbomba. És ilyen volt még rengeteg olyan dolog, amit ki akartam próbálni, amihez mindezidáig még nem volt szerencsém. Visszahúzódtam tőle, és még mindig kuncogtam arra gondolva, hogy egyszer biztosan lesz még alkalmunk nekünk, mármint neki meg nekem....lehervadt  a mosoly az arcomról és megráztam a fejem, bár hangot nem adtam a hirtelen hangulatváltozásomnak. Nem lesz olyan, hogy neki meg nekem. Ha innen kimegyek megígérem ugyan, hogy nem fogok eltűnni, nem akarom, hogy feleslegesen megint kiugorjanak az értékei, nem most fogom közölni vele, hogy minden bizonnyal ez volt az első és az utolsó találkozásunk. Jó lett volna még behajtani azt a táncot rajta, mert tény, hogy remekül táncol, és kíváncsi lettem volna, hogy a latinon kívül mi az amiben még remekel. Egy dologban mindig jó voltam és ennek azt hiszem most fogom a legnagyobb hasznát venni, noha egy utolsó szemétládának érzem magam amiatt, hogy viperamérget megszégyenítő mosolyom mögé fogom rejteni a hazugságot mely szerint még van helyem a továbbiakban az életében, és hagyni fogom, hogy megfizesse azt a tartozást amiről azt hiszi, hogy az. Nem most van az a pillanat, vagy éppen helyzet, amikor ezen álmait és gondolatait össze fogom törni, bár azt is gondolom, hogy ha segítek is majd rajta, ha sikerül is új szívet szerezni neki többé már valóban nem lesz semmi ami miatt esetlegesen felvenném vele a kapcsolatot a jövőben. Meglapogatom a kézfejét, és a szám vidáman görbül felfelé, szempillám lassan rezdül, bólintok.
- Természetesen nem fogok eltűnni az éterben nyomtalanul. De találnunk kell valakit aki odafigyel a rakoncátlankodó szívedre.- különös, hogy még meg sem volt alkalmam kérdezni tőle, hogy van e valaki aki vigyáz rá, valaki akit az élete részének gondol. Nem rám tartozik, különben is mikor kérdeztem volna meg? Amikor éppen hátradöntött a táncparketten vagy amikor a kórházba robogtunk éppen és a mentősök másodpercenként az életéért küzdöttek? Persze nem vagyok olyan ostoba szőke amilyennek gondolnak, és láttam az arcukon, végig láttam, hogy baj van és nem biztosak abban, hogy Nate túléli a kórházig az utat. Megtanultam olvasni a jelekből, ahogyan most is érzem rajta, hogy ő is elbizonytalanodott azt illetőn, hogy miképpen kellene úgy elmennem, hogy valamilyen módon mégis itt maradjak vele. Amikor a kezeit említi előre nyúlok, és megérintem az ujjait, valóban olyanok mint az aprócska jégcsapok. A mozdulatom őszinte aggodalomról árulkodik, és valóban az is, úgyhogy ha akarja ha nem már vonom is a két tenyerem közé, és próbálom valamennyire felmelegíteni néha átdörzsölve az ujjait. Te jó ég, akkor éreztem utoljára ilyen hideg kezet, amikor az egyik hugom órákon keresztül építgette odakint az udvaron a negyedik vagy ötödik hóembert. Persze rémesen csálé lett mindegyik, a répa orr sem éppen anatómiai pontossággal került a helyére, de Constance a dadus  igazgatta utána, hogy valamiféle normális kinézetet kaphanak azok a hó-akisztokraták. Merthogy a pufók lények minket ábrázoltak, a testvéreit. Én példának okáért úgy néztem ki mint Ursula szakácsnőnk bordó zsírosbödöne többféle méretben, vagy az idősebb hugom egy elhízott matjoska baba benyomását keltette.
- Napestig itt dörgölhetem a kezed sosem lesz meleg, de amíg itt vagyok kicsit átmelegítem, rendben?- nem mintha vártam vagy elfogadtam volna nemleges választ, úgyhogy folytattam a megkezdett műveletsort.
- A mobilodat a nővérkék elzárták az óráddal együtt a szekrénybe, a kulcsa pedig itt van nálam a....- újfent elmosolyodtam- szóval ennek a kardigánnak a zsebében.  Ha gondolod akkor elővehetem most is és felhívhatod Anthony-t. Bár másfél órája hívta a nővérpultot és érdeklődött a hogyléted felől. Ámbár talán tényleg megnyugtatóbb lenne, ha te beszélnél vele. Hozzam a telefont?- a kérdésemnek kétféle áthallása is volt. Az egyik, hogy valóban szeretné felhívni Anthony-t és beszélni vele személyesen, vagy azt szeretné, hogy most már tényleg menjek el. Úgy döntöttem addig maradok amíg el nem alszik, olyankor úgyis könnyebb lesz kiosonni, mindig is utáltam a búcsúkat, mert az olyan végleges, olyan lezáró jellegű, és a miénk, akárhonnan nézem az lesz.



••©


A hozzászólást Kaya-Marie Larrabee összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 19, 2015 9:23 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Kaya and Nathaniel 2.0 Empty
»Kedd Aug. 18, 2015 11:29 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 

Minél tovább tartózkodik egy közegben a szőkeséggel annál inkább érzi úgy, hogy több emberre is emlékezteti a baráti társaságából. Egyaránt megtalálható benne Anthony figyelmessége és aggodalma, anyáskodása - ami persze a férfi esetében apáskodás - ott van Shailine aki határozott és magabiztos, Erica aki épp olyan előkelő és úri hölgy mint Kaya. Viszont van benne valami plusz, amit nem tud senkivel se összehasonlítani, így marad egy része, egy talán egy megválaszolatlan kérdés ami azzá teszi, aki. Erről még a bárban beszéltek. Kell lennie egy plusznak amitől az ember valóban személyiség, jelenség vagy úgy egyáltalán valaki lesz. Kiválik általa a tömegből, felfigyelnek rá... a baj csak az, hogy nagyon sok ember nem tudhat magának ilyen pluszt.
Odakint már hallani lehet a madarak halk de dallamos trillázását. Ez már az az időpont mikor maga Nate is az igazak álmát alussza így nem sűrűn lehet részese ennek az "eseménynek". Nem véletlen, hogy egy pillanatra csak néma csendben figyeli az ablak túloldalán elterülő végtelen teret. Az ég már kezd világosodni, koránt se olyan sötét, majdnem feketébe hajló kék mint egy, másfél órával ez előtt.
Csak ezután tér ki hitetlenkedve a poharakra és villákra.
Meglepetten vonja fel a szemöldökét mikor azt említi Kaya, hogy nekik a csirkecomb elfogyasztásának is van egy külön technikája. Szerencsétlen már ott tart, hogy lassan lemegy hídba.
- Szerintem elvesznék egy ilyen étkezés során... nem is tudod milyen jó tud lenni egy szárny - pimasz hangnemben szúrja oda neki hisz egyszerűen nem tud napirendre térni az ilyen étkezési szokások felett. Ez olyan mintha ő kis törülközőbe csomagolná a pulyka combját és úgy rágcsálná. Rendben, kiábrándító tud lenni a zsíros maszatos kéz és a fülig zsíros borosta, ettől függetlenül pasiból van, szeret disznó módjára enni ha egyedül van.
Fülig érő vigyorral figyeli az arcát a kis lelkesedése láttán.
- Akkor ideje lesz kipróbálnod én amondó vagyok. Nem lehet eleget vágyakozni ha csak karnyújtásnyira van az a dolog - kacsint egyet lévén az imént úgy lelkendezett neki a lány mintha titok volna. Ő pedig csak a lelkére kötötte, hogy épp ideje rosszalkodni egy kicsit.
Egyre furcsább és furcsább kifejezések jelennek meg Kaya arcán amivel sajnálatos módon nem tud mit kezdeni. Egyik pillanatban olyan ismerősnek tartja mintha ezer éve ismerné, a következőben pedig mintha idegen volna... fáj a feje ha belegondol abba, hogy mennyi kérdéssel kell szembenéznie még az életben és ez a jelenlegi is ilyen. A szőkeség egyre kétségbeejtőbb mintha titkolózna, Nate pedig gyerekkora óta utálja a titkokat.
- Tele van a kórház orvosokkal Drága, van ki odafigyeljen rá - akaratlanul is felnevet, hisz nem tudja mire vélni ezt a kijelentést, de mintha már túl is tette volna rajta magát gondolatban legyint.
A kezét érintő kezeknek hála szinte beleremeg a kellemes melegségbe. Úgy érzi magát, mintha jégkockák közé dugta volna egy óra erejéig a mancsait és az istenért se akarnának felmelegedni. Nagy valószínűséggel még egy tollat se tudna megfogni, hogy írjon vele.
- Hálás vagyok érte. Ha tudnék már rég rajta ücsörögnék mint gyerekoromban de sajnos ez a lehetőség most kiesik - gondol itt a kezébe szúrt kanülre és arra, hogy piszok fáradt főleg fizikailag.
- Ó! Furcsa, hogy ennyire megnyíltak neked. Nem elég, hogy itt lehetsz, kaptál egy elég... bocsánat de ritka ronda pulcsit és még a kulcs is nálad van. Pedig nem igazán vannak oda a magadfajta szemrevaló nőkért - mert tisztában vannak azzal, hogy hány kiló felesleg van rajtuk, hogy mennyire tökéletlenül áll a hajuk, milyen nyúzottak nap végére. Ezzel szemben Kaya még fáradtan és picit kócosan is gyönyörű.
- Megköszönném - biccent, viszont látszik rajta, hogy egyszerűen ki nem állhatja a gondolatot, hogy még egy ilyen alapvető dolgot is másnak kell megoldania.
Ha Kaya a szekrénnyel kezd el foglalkozni, ő egyik kezét megemelve megmozgatja az egyik csövet majd a rajta lévő kis fülön állítva nagyobbra veszi a gyógyszer dózisát amit vénásan nyomnak belé. Fogalma sincs, hogy mennyi ideig fogja bírni. Fáj mindene, feje tetejétől a lábujjáig de ezzel együtt megöli a gondolat, hogy ágyhoz van kötve. Mintha beült volna egy hullámvasútba. Egyszer fent, egyszer pedig lent...


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Kaya and Nathaniel 2.0 Empty
»Szer. Aug. 19, 2015 10:34 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Ma este már többször jutottam arra az elhatározásra, hogy indulnom kellene. Úgy jöttek ezek a gondolatok, mint az asszonyoknak a szülési fájások, kiszámított időközönként, és éppen olyan tehetetlenül vergődtem közben, de nem tudtam erre magam rászánni. Azt hiszem azonban, hogy akár napestig is tanakodhatok itt ülve az ágya szélén, és próbálva őt szórakoztatni, semleges témákat érintve, és ügyelni arra, hogy még véletlenül se mondjak olyasmit, amivel a rákötött masinákat sikeresen összezavarom, az értékei pedig magassá válnak. Nem okozott soha nehézséget egy társaságban olyan témákat felvetni, amelyek hovatovább kínosan unalmasak és semmitmondóak voltak, de mégis beszélgetni kell valamiről akkor és ott. Van egyfajta íratlan szabály is erre a köreinkben, de ez jelenleg azt gondolom szót sem érdemel, semmiféle formában. De Nate sok tekintetben más. Neki nem hozakodhatok elő a jövő évi ananásztermésről a hawaii szigeteken, ahol egyébiránt apám legújabb kis játékszere a „Pineapple Head Co.” volt megtalálható, és amelyet valami okból kifolyólag nem zárt még be két év után. Kezd azt hiszem kissé szentimentális lenni az öreg gróf. Arról sem beszélgethetek vele, hogy a legújabb kutatások szerint ha a dagály továbbra is ilyen erőteljes lesz Dover partjainál akkor pár évtizeden belül újabb centiket fognak kopni a fehér sziklák. Olyan témák ezek amelyekről adott helyzetben beszélget az ember, de abszolút nem érdekli, ahogyan az sem, hogy minek mi lesz pontosan a kimenetele. Engem most az érdekel a leginkább, hogy a ma éjjelnek mi lesz a kimenetele, és már tudom jól. Igazából, ha jobban belegondolok már akkor tudtam, amikor bejöttem a kórterembe, és megkaptam a magam egy óráját, amely hamarosan lejár, sőt azt hiszem egy ideje már ki kellett volna mennem. Hajnalodott, az ablakon át lehetett látni a távolban a bíborban fürdő égalját, mely úgy seperte odább az éjjeli feketeséget, ahogyan a habot a víz tetejéről az avatott kéz. A mondata jár a fejemben, hogy vágyakozni valami után ami karnyújtásnyira van, mégsem lehet a miénk, és valahogyan úgy érzem ez sokszorosan igaz az életemre. Devon...és a menyasszonya, akivel kapcsolatosan még nem jutott döntésre, miközben én szüntelen csak utána vágyakozom. Nincs ez rendben így, nincs az rendben, hogy olyan dolgok a fontosak a számomra, amik soha nem lehetnek az enyémek. Fogom a kezét a kezeim között és felpillantok rá, de nem igazán szólalok meg, újra visszaburkolózom a csendembe. Valahogyan jobban esik így mint hazugságokat, művi, mímelt mondatokat szólni neki, és nem is hiszem, hogy ezt érdemelné.
- Tudom, hogy odafigyelnek rád, én nem így gondoltam...én...mindegy, nem tudom hogy gondoltam, kicsit fáradt vagyok már azt hiszem.- ez is féligazság volt, és kényszeredett nevetéssel ráztam meg a fejemet. Elkeserítő volt a gondolat, hogy hamarosan tényleg mennem kell, és lehet ez úgy fog bekövetkezni, hogy ő még nem alszik, azt pedig úgy elég nehezen viselem. Továbbra sem a búcsú az erősségem, amiről én tudom, hogy közel végleges, ő talán sejti, vagy ilyesmit gondol magában. Ha alapul vesszük, hogy az este folyamán sem jutottunk volna előbbre, legfeljebb a jelenlegi helyzet nem egy kórházban zajlana hanem a házunk előtt, és nem én fognám az ő kezét, mely olyan mint a viasz, és hideg akárha órákon át valóban a jeges vízben áztatta volna. Meglehet ő lenne az aki búcsúképp csókot lehelne az enyémre, és utamra engedne. Nem a kórházi spot lámpák pislákoló fénye lenne a háttér, hanem a házam kovácsoltvas kapuja előtt megbújó apró, famintázatú kandelláberek arany színű fénye. Szentimentális baromság, jobb lenne ezen nem is agyalni, ahogyan azon sem, hogy mi lesz később. Nem lesz semmi, egyszerűen semmi. Én teszem amit eredetileg is akartam, neki pedig az lesz a dolga, hogy meggyógyuljon. Elveszem a kezemet, hogy a kardigán zsebéből előhalásszam a kulcsot és némi magyarázatot fűzzek ahhoz, hogy mit is keres ez nálam.
- Nem nekem nyíltak meg hanem a bankszámlámnak. A családom egy ideje jótékony támogatója a kórháznak. Szóval nem hiszem, hogy aggódniuk kellett volna azért, hogy megszököm a ruháiddal vagy éppen az értékeiddel. Ami pedig azt illeti, hogy a magam fajta nőkért nincsenek oda. Erre azt szokták mondani, hogy ha irigyelnek, akkor valamit nagyon jól csinálsz, és minél többen irigyelnek akkor annál jobban. Szóval amíg ez így van én nem aggódom.- vontam meg a vállaimat mosolyogva, majd felálltam az ágyról, hogy a szekrényhez menjek. Ott voltak a ruhái szépen, rendezetten összehajtogatva, és ahogyan kinyitottam megcsapta az orromat az illata. Kicsit elfacsarodott a szívem mert eszembe jutott a mai kellemes esténk, legalábbis ezt juttatta eszembe az egész kis kupac ami ott hevert előttem. Csak ingattam szépen lassan a fejemet, hogy talán így űzzem ki magamból azokat a gondolatokat amik eszembe jutottak vele kapcsolatosan. Nem, neki férfiként semmi keresnivalója nem lehet az életemben, ami már így is elég bonyolult, nem szükséges, hogy beengedjek még valakit aki tovább bonyolítja azt. Miközben a mobilját magamhoz vettem ujjaimmal átsimítottam az óráját, aztán nem engedve, hogy valamiféle szentimentális lelkiállapot magával ragadjon be is csuktam, visszazártam, és a kulcsot a tenyeremben tartottam, visszafelé leadom majd a nővéreknek, nem akarom az éjjeli szekrényen hagyni. A kardigánt is lekanyarítottam a vállamról és áthajtottam az alkaromon, láthatóan indulni készültem, és az ajtó felé sandítottam. Ha magamtól nem tudok elmenni, ő pedig nem küld el,  akkor már csak valaki kellene ki szépen és udvariasan megkér, hogy hagyjam el a kórtermet, mert a betegnek pihenésre van szüksége. Persze bennem van egy gondolat, egy mondat, amit ki szeretnék ejteni, hogy nem csak erre van szüksége, hanem arra, hogy itt legyen valaki mellette, aki beszél hozzá. Aki szóval tartja, aki meghallgatja és megnevettetni, de azt is gondoltam, hogy erre nem én vagyok a legalkalmasabb személy. Csak bízni tudtam abban, hogy ilyen létezik, hogy van valaki, akinek vidám és magával ragadó természete segít majd abban neki, hogy minél hamarabb meggyógyuljon. Én mit tennék ha én lennék ez? Ó nem is tudom, azt hiszem olyan dolgokba rángatnám bele, amit még nem próbált életében, amit még át szeretne élni, ha esetleg nem úgy sikerülnek a dolgai, ha esetleg az lesz az utolsó. Mint a Blue Helena, amit a bárban ittunk és amit Anthony olyan remek módon kevert ki nekünk. Magamról tudom, hogy biztosan nem sajnálatot várnék, hanem jókedvet és nevetést magam köré, és azt, hogy életem utolsó pillanataiban is tökéletes legyen a külsőm, és ne lássanak méltóságomon alulinak. Mosoly terült szét az arcomon, ahogyan elképzeltem, hogy levinném hajnalban az óceánpartra homokangyalt rajzolni a homokba, és várni mikor ragadja magával a dagály, és azt hiszem végignézném vele azt is, hogy miképpen boldogulna a kis fehér tasakba csomagolt csirkecombokkal. Vicces látvány lenne. Szóval olyan dolgok jutottak eszembe ami alaphelyzetben úgy vélem egy barát dolga lenne, de az nem én vagyok és nem én leszek. Én egy arisztokrata nő vagyok, millió másféle céllal, semmint azokkal amik az eszembe jutottak és nem utolsó sorban a saját életemben is van még mit rendbe rakni. Gondolok itt a kissé furcsa kapcsolatomra, a családommal való viszonyom rendezésére, és arra, hogy rájöjjek hogyan tovább, ha már elveszítettem az érdeklődésem a jelenlegi életvitelem iránt. Odavittem neki a mobilt és a kezébe adtam, amikoris nyílt az ajtó és a fekete hajú nővérke lépett be rajta
- Azt hiszem ideje, hogy magára hagyja a beteget. Ha gondolja Miss Larrabee hívhatok önnek egy taxit.- csendes és egyszerű volt a hangja én pedig Nate-re pillantottam aztán a Martha nevű nővérre. Bólintottam.
- Az pompás lenne, köszönöm. És a kardigánja, meg a kulcs.- nyújtottam át  a karomról a holmit, meg persze a tenyeremből a kulcsot is átcsúsztattam neki, végül Nathaniel ágya mellé léptem, és finoman érintettem meg a karját. Nem tudom, nem megy ez nekem, mármint elköszönni, úgyhogy ezt is a magam kimért és kissé furcsa módján teszem. Nem eresztem bőlére, nem fogom felesleges cirádás és nyakatekert mondat közé rejteni, amit mondani akarok.
- Vigyázz magadra, Nate! Még...még hallunk egymásról!- elfordítottam a fejem és el is léptem mellőle, bármit is mondott, maradásra nem tud bírni. Már így is tovább maradtam, sokkal tovább mint ahogyan szabad lett volna. Korábban kellett volna elmennem, korábban, hogy ne ébredjen fel a lelkiismeretem, hogy ne akarjam mindenáron megmenteni. De olyasmi történt velem ezen az éjjelen ami azt hiszem még sosem történt eddigi életem során: valaki felébresztette a lelkiismeretemet és ez hosszú távon rettentően veszélyes tudna lenni abban a világban amiben én élek. Éppen ezért maradok az eredeti elképzelésnél: új szívet szerzek neki bármi áron, és figyelemmel kísérem a gyógyulását, de a személyes találkozót, ha egy mód van rá kerülni fogom. Én nem lehetek része az ő életének, ő sem az enyémnek. Ez a világ rendje, és most először bántam, hogy ez így van. Már csak a távolodó lépteim csendesülő zaját lehetett hallani a hajnali folyosón, és amikor kiléptem az épületből nagyjából fél órával később, amikor a taxi megérkezett, már láttam a horizontra felkúszni a sugarakat. Új nap virradt.



••©
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Kaya and Nathaniel 2.0 Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Kaya and Nathaniel 2.0
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Kaya and Nathaniel
» Nathaniel & Kaya v.03
» Leonard and Nathaniel
» Elizabeth & Nathaniel
» @ Nathaniel, Kaiden

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: