Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 12, 2015 10:42 pm Keletkezett az írás




Nyugalmat szeretnék. Nem szeretnék semmire felriadni, semmi egyebet, csak egy kicsit pihenni. Az előző pár óra kimerített, így hát besettenkedtem az egyik orvosi pihenőszobába, hogy aludhassak egy keveset, míg van rá időm. Otthon lehet nyugodtabb lenne, de most ügyeletes vagyok, így nem mehetek haza. Nincs is miért haza mennem. A rémálmok körülvesznek mindenhol engem.
Ledobom magamról a cipőmet, majd az ágyon kényelembe helyezem magam, és csak bámulom a plafont, amin semmi nincs. Nem érdekes. Mégsem tudok elaludni. Oldalra fordulok kínomban, és már-már becsukom a szemeim többször is néhány másodpercre, aztán végül álomba merülök. Ekkor megszakad minden, hiszen a csipogóm megszólal, és a sürgősségire várnak engem rögtön.
Villámgyorsan felülök, belepattanok a cipőimbe, és szaladni kezdek. Útközben pár személybe belebotlok, de elnézést kérve továbbmegyek.
Belépek a vizsgálóba, ahová hívattak, és rögtön a sérülthöz lépek. Nem találok ott egyelőre senki mást, csak egy rezidenst, meg egy újonc ápolót, aki nemrég kezdett itt.
- Mi történt? - nézek felváltva mindkettőjükre, de mindketten síri csöndben vannak. Rögtön végigmértem a beteget, hogy mégis képet kapjak a sérüléseiről. Van két-három törött bordája, de nem látok rajta semmi mást, így azonnal ismét megkérdezem őket. - Röntgen? - kérdeztem meg normálisan.
- Azonnal - mondta nekem egyszerre mindkettő, én pedig magamba már kitéptem volna a hajamat ezek miatt.
Ekkor hallom, hogy valaki csatlakozik hozzánk, de nem néztem fel, mert még kerestem további sérüléseket a férfi testén, mert nem hiszem, hogy csak ez a bordatörés lenne.
A rezidens, aki nagyon izgul, rögtön beszámolót tart az érkezőnek. Ezután a túlsó oldalon megállt valaki szintén műtősruhában. Ezután azt hiszem ideje lenne véget vetnem az illetlenségemnek, és köszönnöm neki vagy mondani neki. Megállt bennem az ütő, amikor megláttam, hogy ki is áll mellettem. Nem tudtam kimondani egy rohadt szót sem... Nathan az. Én csak ott álltam, viszont a keresztnevét hangosan is kimondtam végül.
- Nathan - nem tudom, miként kéne reagálnom, így semmit sem teszek.

Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Csüt. Aug. 13, 2015 4:22 pm Keletkezett az írás




Heather & Nathan



Dög álmos vagyok. Legszívesebben ledőlnék ide az egyik ágyra valamelyik kórteremben, és szundítanék egyet. Na, de persze mindenki tudja, hogy ezt nem tehetem meg. Valószínűleg le sem raknám a fejem, mire újra lenne valahol valami tennivalóm… Bele sem telik pár pillanat, és a csipogóm máris megszólal. Hurrá!
Sietve indulok meg a sürgősségi osztályra, hogy megmenthessem újra a világot. Köpenyem lobog is mögöttem, akárcsak egy szuperhősnek, már csak az hiányozna, ha ökölbe szorított jobb kezem felemelném, és elrugaszkodva a földtől indulnék útnak. Na tessék, mondtam én, hogy fáradt vagyok, de hogy ennyire?!
Készenlétbe helyezem magam, műtős ruha, maszk, miegymás, majd belépek a helyszínre, ahol két rezidens vigyázban áll. Kérdőn pillantok rájuk, majd az egyik elkezd habogni ezt-azt.
- Nos, az a helyzet a beteggel, hogy ahogy Dr. Tyler is mondta bordatörése van, és nagyon gyanús, hogy… - összeráncolom a szemöldököm, és megrázom a fejem, mikor a csaj félbehagyja mondatát, és szabályosan gondolkozni kezd rajta, mit is kéne mondania. Te jó Isten, mit keresnek ezek itt? Nem tudnak elmagyarázni egy alap esetet?
- Hagyjuk is, könyörgöm. Nem hiszem el, hogy ennyire nehéz kinyögni egy tök alap dolgot. Engedjenek oda, megnézem. – mondok csak ennyit, majd felhúzom a maszkot az arcomra. Szemrevételezem a kolleginát, aki nekem háttal áll. Nem igazán ismerős, de mégis van némi olya érzésem, hogy láttam már. Valószínűleg még nem ügyeltünk közösen, és elkerültük egymást más szituban is. Két lépést teszek a páciensünk felé, mikor a nő megfordul. A szemeim rögtön kikerekednek. Te jóságos atya úr isten!
- Heather?! Mi a…? Mit keresel itt? – kérdezem nemes egyszerűséggel, és még mindig nem akarom elhinni, amit látok. Konkrétan teljesen abban a hitben voltam, hogy Heather és Peter vagy meghaltak, vagy leléptek úgy, hogy senki se találja őket meg. De itt van. Teljes egészében!
- Na jó, majd megbeszéljük, mi van vele? – bökök a fejemmel a páciens fele, majd közelebb megyek hozzá, hogy szemügyre vehessem. – Szerintem nekem itt nincs dolgom, de nézzünk egy röntgent, hogy nem úgy tört-e el a borda, hogy veszélyeztethetné a szívet vagy a tüdőt. – mondom, és szúrós tekintettel a rezidensek felé nézek, akik úgy állnak ott, mint akik nyomban összeszarják magukat. Isten bünteti a szakorvosokat a rezidensekkel, őket pedig a gyakornokokkal. Egyszerűen borzalmas ez az egész. Annak idején én nem emlékszem, hogy ennyire hülyék lettünk volna, de lehet, hogy csak én látom így a dolgokat.
Közben elkalandoznak a gondolataim. Mégis, hogy kerül ide Heather ebbe a kórházba? Teljesen beletörődtem, hogy soha többet nem látom sem őt, sem pedig Petert, erre megjelenik itt. Azt hiszem rengeteg kérdésem lesz ehhez a nőhöz, de előtte el kell intéznünk, amire szükség van.


MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 13, 2015 5:49 pm Keletkezett az írás




Úgy tűnik, a pihenés most elmarad, vár rám a szokásos rohanós óra, amikor vagy egy nagyon érdekes esettel találkozom, vagy egy dögunalommal, amit még egy rezidens vagy akár már egy gyakornok is el tud végezni, és nem kell hozzá egy, vagyis jelen esetünkben két szakorvos két különböző osztályról méghozzá. Én mindig gyorsan cselekedtem rezidensként, mindig előkészítettem mindent, és sosem maradtam le, vagy éppen sosem voltam csendben, ha kérdeztek.
A beteg vizsgálatát végeztem, mikor a rejtélyes kolléga belibbent közénk, akiről hamar kiderült, hogy nagyon is ismerem őt. Egy régi barát, akit sosem hívtam fel, csak azon az estén, és akkor sem tudtam beleszólni a rohadék telefonban az ijedtségtől.
Most biztosan ezer gondolat cikázik a fejében, de az enyémben sem kevesebb. Furcsa volt újra látni őt.
- Itt... itt dolgozom ismét - hangom kicsit szaggatott volt, ami a meglepettségtől volt. Nem hittem volna, hogy most fogok vele találkozni. Sok kérdése lesz hozzám, és nekem pedig mindre válaszolnom kell majd, ami nem lesz egyszerű. - Beszélgetünk majd, igen - gyors választ adtam.
A páciensen találtam pár zúzódást, sebet, és a törött bordákon kívül egyebet nem látok vagy érzek, de azért a röntgent meg kell várni, de egyébként némi fájdalomcsillapító, és kész. Nem kell semmi más. Meg én sem, és ahogyan Nathan jelenléte sem kell a továbbiakban.
- Itt a röntgen - alig hallhatóan nyögte ki ezt a mondatot a rezidens, és majd átadta nekem, én pedig Nathan mellé álltam, és együtt néztük a képet.
- Nem látom, hogy szükség lenne további komolyabb beavatkozásra, legalábbis részemről. Ezen a véleményen vagy te is? - pillantottam fel a nálam magasabb Nathan-re, és mintha lelassítani próbálnám a jelenetet,mert még nem voltam felkészülve a beszélgetésre, ami száz százalék, hogy bekövetkezik és hamarosan. - Mi is ilyen túlbuzgók voltunk, hogy minden apróságért hívtuk az egész kórházat? - haloványan elmosolyodtam, de vártam, hogy Nathan is beleegyezzen abba, hogy nincs szükség már itt ránk, és a beteget a rezidens is el tudja látni, vagy nem. S ezután azonban magyarázatot kell adnom az eltűnésünkre Peterrel.

Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Csüt. Aug. 13, 2015 10:39 pm Keletkezett az írás




Heather & Nathan



Világossá válik számomra, hogy a ma esti pihengetésem elmarad, ugyanis kíváncsiságomra tekintve, rohadtul tudnom kell, mi történt a rég nem látott Heatherrel. Na meg a férjével… Nem mintha úgy általában nyugodt éjszakáim lennének a kórházban, hisz mindig van valaki, akivel bármiféle szerencsétlenség történik, és nyilvánvalóan azt el kell látni. Amennyiben az okos kis rezidensek nem bírnak az ilyen kis szar dolgokkal sem egyedül, nos, akkor kénytelenek vagyunk mi közbeavatkozni.
- Hát… mindenképpen. – motyogok csak ennyit az orrom alatt, majd a kíváncsi pillantású tanoncok felé nézek. Már kombinálnak, lefogadom… Már nem igazán érdekelnek az ilyen dolgok, egyszerűen ezek borzalmasabbak, mint Magdi anyus, tudnak mindenről, ki, mikor, hol, kivel, és hasonlók. Sikerült elsiklanom ezek felett az utóbbi időben.
Szemügyre veszem a röntgent, és egy pillantás alatt látom, hogy semmi szükség nincs itt ránk. Rám végképp nincs.
- Lányooook. Most ez komoly? Ezért rángattatok ide? Hát gratulálok. Magatoktól is ment volna ez szerintem, de mindegy. Köszönjük a lehetőséget. – biccentek morcosan. Utálom, ha feleslegesen ugráltatnak, főleg, ha ezek a kis csipszszarok teszik ezt. – Persze, hogy ezen a véleményen vagyok, Heather. – bököm oda a kollegának, majd leveszem az arcomról a maszkot, és a műtős ruha ujját is feltűröm. Kezd melegem lenni itt, jó lesz, ha kiszabadulok innen, aztán azt hiszem, mély beszélgetésbe elegyedek a drága szőkeséggel, itt mellettem.
- Mi nem ilyenek voltuk, Heath. De az már az ősidőkben volt. – mosolyodom el, majd a két rezidens felé fordulok. – Adjanak neki némi fájdalomcsillapítót, helyezzék kényelembe, és ennyi. Legközelebb pedig tegyék meg azt a szívességet, hogy csak akkor csipognak, ha életveszély van, és nem olyan apróság, amit maguk is eltudnak végezni. Kösz. – intek, és már ott sem vagyok. Leveszem magamról a műtősruhát, majd a folyosók felé veszem az irányt, remélve, hogy Heather utánam jön. Bár nem lenne nehéz megtalálnom a kórházban, de nincs kedvem kergetőzni, jobb ez így.
- Iszunk egy kávét, miközben kifaggathatlak arról, hogy mégis mi volt ez az egész dolog, hogy egy rohadt szó nélkül leléptetek egész pontosan… - számolgatok az ujjaimmal. Charlotte négy éve lépett le, akkor körülbelül öt lehet. – öt éve?! – nézek rá kissé morcosan. Haragszom. Persze, hogy haragszom, hát azt sem tudtam, hol vannak. Mellesleg Heather hívott is aznap este, de nem szólt bele a telefonba. Aztán amikor átmentem már nem volt sehol senki… De még csak egy levél se, hogy „hé, leléptünk, ne keress!” vagy bármi hasonló.
Amennyiben belemegy a kávézásba, az ebédlő felé veszem az irányt, és az automatánál egy jó erős feketét nyomok. Megvárom Heathert, majd leülök az asztalhoz, és kevergetni kezdem a gőzölgő kávét.
- Nos tehát? Kaphatok egy szépséges élménybeszámolót, hogy mit csináltatok ennyi ideig? Remélem legalább körbeutaztátok a világot, vagy hasonló. Peterrel mi van? Meglátogat majd, ugye? – hadarok, a kíváncsiságom határtalan, már nagyon szeretnék mindent tudni, szóval várom, hogy Heathernek megeredjen a nyelve…



MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 14, 2015 6:31 am Keletkezett az írás




Azt hiszem, ez a rezidens sem fog többé meggondolatlanul hívni bárkit is. Túlpörgött kicsit, vagy esetleg nagyon beakart mosakodni valami pazar műtétre, amire vágyik, vagy simán csak mindenben lát valami hatalmas előrelépést, és éppen ezért próbál kitörni, és műtétekre bemenni, amiket még nem látott, ez viszont nem fog így működni, mert már vizuálisan is láthattuk, a betegnek csak néhány sérülése volt, ami közel sem járt az életveszélyes állapothoz.
Amikor Nathan is elmosolyodott, eszembe jutottak a régi közös beszélgetések, vacsorák, és valahogy lehiggadtam. Vagyis csak addig a pillanatig, amíg nem mentünk ki a vizsgálóból, s nem invitált meg egy kávéra, ami nemcsak simán kávézgatás lesz, hanem nagyon komoly beszélgetés.
Bólintottam a kávéra, és elindultunk az ebédlő felé lassan. A kérdésére kénytelen vagyok válaszolni, mert valóban meg kell tudnia, mi is történt öt éve, hiszen ő volt a legjobb barátunk, és aki nem érdemelte meg ezt a tudatlanságot ennyi éven keresztül.
- Alig emlékszem már arra az estére, csak néhány részletre, mert sokkot kaptam, akárhányszor próbálok visszaemlékezni az apróbb részletekre, nem megy - őszinte vagyok, mert ez az igazság, és már tébolynak érzem az álmokat erről a napról. - Van... van, amit sosem mondtam el, és Peter pedig úgyis letagadta volna az egészet - hallgattam el néhány másodperc erejéig, mert össze kellett szednem magam, és folytatni már egészen jó ütemben tettem. - Peter nagyon agresszív tudott lenni, ha ideges volt, nem lehetett őt lenyugtatni semmivel. Amikor ilyennel próbálkoztam, akkor arcon ütött, és olyankor mindig egy halom púdert használtam, hogy ezt ne lássa senki sem rajtam - tört ki belőlem egy újabb érzelmi hullám, de elhidegülten beszéltem erről. - Arra emlékszem aznap estéről, hogy rohanok a lépcsőn, ő jön utánam, nálam van egy kés, de félelmemben kiesett a kezemből, aztán ő ezt felkapta, én pedig... én elbújtam a fürdőbe, az orvosi táskámba beletúrtam, hogy találjak valamit, amivel védekezhetek - próbáltam nyugodtan kimondani ezeket a szavakat, de az adrenalinom az egekben, és levegőt se véve folytattam. - Önvédelem volt, magamat védtem csak - zaklatott voltam most már, és csak Nathan szemeibe néztem, további kérdésekre adtam okot, és lehet, le is kéne ülnöm, ha nem akarok rosszul lenni. Válaszolok én bármire, csak azt hiszem, jobb lenne, ha biztos talajon lennék.
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
299
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Hétf. Aug. 24, 2015 3:55 pm Keletkezett az írás




Heather & Nathan



Heather úgy ért engem hirtelen, mint derült égből villámcsapás. A nap folyamán biztos nem gondoltam volna arra, hogy újra találkozom vele ennyi idő után. De nemhogy a nap folyamán, az elmúlt időszakban már rendesen ki is ment a fejemből, hogy milyen gyorsan léptek le a férjével, Peterrel. Most azonban itt az idő, hogy megtudjam, mi volt olyan fontos, olyan titkos, hogy szó nélkül tűntek el. Se puszi, se pá.
Ahogy mesélni kezdi a sztorit, ráncolni kezdem a homlokom. Már rosszul kezdődik. Sokkot kapott? De hát miért? Egy ideig csak hallgatom, amit mond, de nekem kicsit összekuszálódnak a gondolatok a fejemben.
- Mi? Peter? – kérdezek csak ennyit. Mit tagadott volna le? Sosem ismertem úgy őt, mint aki hazudozik össze-vissza, vagy hasonlók. Nem emlékszem olyan esetre sem, hogy észrevettem volna valami furát Heather és közte bármelyik együtt töltött esténk folyamán.
- Arcon vágott? Heather, ezt sosem mondtad! Miért nem szóltál? – kérdezem meglepett arccal, és végigpillantok a csinos pofiján. Még szerencse, hogy nincs maradandó nyoma. Volt idő, amikor Heatheren észrevehető volt valami. De azt csak fáradtságnak tituláltuk be. Mindenki szokott olykor fáradt lenni, ilyenkor a nők sok vakolatot kennek magukra, néha még rájuk sem ismerni. Igazodjon ki rajtuk az ember…
- Ha megemlítetted volna, szétverem a fejét! – jegyzem meg kissé morgósan. Utálom azokat az embereket, akik kezet mernek emelni egy nőre. Undorító dolog. Nem úgy ismertem Petert, mint aki ilyet tesz. A barátom volt, úgy gondoltam, ismerem őt, de ezek szerint rohadtul nem. Sejtésem sem volt róla, a barátságos arc, mit is rejt egész pontosan.
- Egyébként meg miért nem mentél a rendőrségre? Ha látható nyomai voltak, akkor elkapták volna, és a börtönben ülne a mai napig. Mi van vele most? – kérdezem. Nagyon remélem, hogy nincs szabadlábon, mert ha egyszer összefutok vele, akkor nem marad ütés nélkül. Nem szeretek verekedni, de Heather jó barátom már a gyakornokságom óta, így elég közel álltunk egymáshoz.
Hallgatom, mi történt aznap este, amikor csak egy süket telefont kaptam, aztán az üres házat találtam csak mögöttük. Elképedek. Te jóságos atya úr isten! Azt a kurva!
- Mi van? Heather?! Te megölted Petert? – suttogom „hangosan”, hogy nehogy meghallhassa valaki is, bár senki nincs az ebédlőben. Ettől függetlenül itt a falnak is füle van. Sosem gondoltam volna, hogy ez a sztori az, amire annyira kíváncsi voltam már évek óta. Azt hittem, hogy elmentek együtt a világ elől, utazgatni, vagy hasonlók, és erre.
- Gyere ide. – mondom, mikor észreveszem, mennyire zaklatott, és magamhoz húzom, hogy megölelhessem. Megrázom a fejem, és még mindig nem hiszem el, amit mondott.
- Hogy vagy azóta? – kérdezem, hiszen egy gyilkosság nem hinném, hogy nem viselte meg. Oké, hogy önvédelem, de akkor is… megölte. Valószínűleg pszichiáterhez jár, vagy járt, nem tudom, mennyire van már túl a dolgokon, de ahogy elnézem, még nem egészen…



MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:36 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Nathan & Heather
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: