Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Liv & Jamie - Two strangers, with too many secrets...
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 13, 2015 1:05 pm Keletkezett az írás



Liv & Jamie
I don't deserve you...
A magas törzsű fák, alacsonyabb, tömzsi bokrok közötti keskeny utak egyikén lassú, kimért lépekkel baktatok végig a leszálló este utolsó fényeinél. Hamarosan sötétedik, de még csak a szürkület lóbálja a lábát a zöld lombok közt a fejem fölé, lesben állva. Nem sietek, nem rohanok. Nincs hová. Nincs kihez. Mayának programja van, Shane nincs a városban, Leo és Nathan valami gigaműtétet csinálnak. A műszakomnak vége, holnap reggelig szabad vagyok, akár a madár. Csinálhatnék bármit, amit akarok. Aludhatnék, pihenhetnék. Felhívhatnék valami csajt, elmehetnénk moziba, vagy elvihetném vacsorázni, hogy megismerjem, megismerjen, aztán meghúzzam, és sose keressem többé. Motorozhatnék a vakvilágba, elmehetnék szörfözni. Felhívhatnám anyát, vagy az öcsémet, vele sem beszéltem már ezer éve. De nem, egyszerűen semmi kedvem. Egyikhez sem. Műteni lenne kedvem, de a szabályzat szerint maximum 48 órát lehetünk a kórházban, és ebből minimum 2x4 órát alvással kell töltenünk, utána pedig szigorúan nem mehetünk a kórházba 12 órán keresztül, kivéve persze kirívó eseteket. És jelenleg, legnagyobb sajnálatomra semmiféle kirívó esettel nem állunk szemben. Az osztályom rendben. A betegeim szintén. Minden, minden, mondhatni tökéletes. Csak én vagyok így szétcsúszva. Mégis mi a jó francos bajom van? Frusztrált vagyok, dühös, és kín minden percem, néha meg olyan mély letargiába esek, hogy az már döbbenet. Néha úgy érzem, mintha a szívem ki akarna ugrani a helyéről, néha meg, mintha folyékony nitrogént fecskendeztek volna belém, lefagyok. Valami nagy baj van velem, érzem. Lehet, hogy agydaganatom van, és ezért vannak ezek az érzelmi kitöréseim, mert a daganat elkezdte nyomni a limbikus rendszerem. Vagy valami szívbetegségem van. Lehet, hogy billentyűcserére szorulok. Vagy angina pectorisom van? Embólia?
Átvágok a park közepén, elsétálok egy csobogó mellett, majd egy nagy rózsabokrot megkerülve letelepszek a közelében elhelyezett egyik padon. A pad háttámlája épp egy hatalmas, széles törzsű fához van támasztva, amelynek hatalmas, árnyas lombján át már alig jut be némi fény, sötéten ásítozik a fejem felett, elrejtve szemem elől a hamarosan csillagokkal telepettyezett, de most még túl világos égboltot. S mint valami tükörkép, épp ugyanígy van elhelyezve egy másik pad is a fa másik oldalán, a csobogó felé nézve, az ellenkező irányba fordulva. Az egyik oldalról engem így épp a rózsabokor véd, míg a másikról alig lehet belátni a zöld bokrok sűrűjétől, ellenben középen a park egy része csodálatos látványt nyújt. Tökéletes hely a rejtőzködésre. Inkább nem gondolok arra, mi mindent lehet itt, ezen az eldugott helyen csinálni, és csak örülök, hogy jelenleg senki nem szemelte ki magának. A másik pad egy kicsit nyíltabb, de épp ennyire elhagyatott, bár a park többi részéről az jobban látható. Nem baj, én így is épp eleget látok, jó lesz most egy kis nyugi. Tekintetemben valami oda nem illő búskomorság ül, ahogy elnyúlva rajta, hátam lazán a háttámlának vetem, majd fáradtan, mégis feszülten hallgatom a csendesülő környezetet, a lassan közeledő éj bársony puhaságú lépteit.
Elnézem a bokrokat, a rózsákat, a többi virágot, tüdőmbe szívom bódító illatukat, és...nem, nem, nem és nem. Nem tudom kiverni a fejemből Oliviát. Az a nő egyszerűen beleette magát a gondolataimba, és az őrületbe fog vinni, esküszöm. Már mindent megpróbáltam, hogy kiverjem a fejemből. Mindent. De tényleg. Kerültem. Napokon át csak üzengettem, ha kellett tőle valami. Aztán meg vittem magammal mindenhová. Tanítottam. Majd átadtam egy nagyon rövid időre másnak, amit persze pár óra múltán azonnal visszaköveteltem, magasról téve rá, hogy a kolléga mennyire fel volt háborodva ezen, vagy, hogy Olivia mit szól hozzá. Aztán meg ittam. Rengeteget. Na, az valamelyest segített. De az sem szüntette meg a körülötte kóricáló elméleteimet, a kusza gondolatokat, találgatásokat. Mindent megpróbáltam, hogy ne járjon a fejemben, de egyszerűen nem megy, nem tudom kiverni onnan. Mióta elolvastam azt a listát...
Ó, te magasságos. Még én is gyűlölöm magam, és nem értem, mi a fenéért érdekel, hogy mit írtak azok a kis egysejtűek. Kit érdekel, mit gondolnak rólam? Rólunk? Nem tetszik a módszer? Pedig akkor még nem is voltam kemény, sőt, kifejezetten visszafogtam magam. Na, az utóbbi időben bedurvultam. A Kivégző? Megkaphatjátok. Meg is kapják. Nincs nap, hogy ne fakadna valamelyik sírva, csak a héten három gyakornok kérte az áthelyezését valamelyik másik közkórházba, Ausztrália szerte. Ha megjelenek a folyosón, mint mikor a cápa beúszik egy tonhalrajba, ezer felé menekülnek. Maga vagyok a két lábon járó pokol, és ez csak rosszabb, valahányszor meglátom Brant-et. Ha csak ránézek, vagy meglátom Olivia körül, annyira elönt a düh, hogy legszívesebben megfojtanám egy infúziós csővel, vagy maxra tekert defibrillátorral ugranék a mellkasára.
Dühöngök a lista miatt, dühöngök minden miatt, úgy tűnhet, hogy néhány emberen kívül mindenkire haragszom az ég egy adta világon, de valójában magamra vagyok igazán dühös. Amiért lassan, az évek alatt elkezdtem törődni ezzel a lánnyal. Elkezdtem figyelni, felfigyelni rá, és épp most, amikor úgy éreztem célba érhet, mikor elkezdtem valamiképp tisztelettel viseltetni iránta...mégis úgy látom, hogy a könnyebb utat választja.Ez pedig olyan, mintha mérget csepegtetnének a vénáimba, felemészt. Mert ha igaz a hír, amit persze egyszerűen nem akarok elhinni, ha így van, akkor semmi más nem lehet belőle, mint egy harmadrangú sebész egy kis közkórházban, valahol az Isten háta mögött. Pedig őt tudom, hogy nem erre teremtették. Belőle még egyszer nagyon jó sebész lehetne, kiváló gyerekgyógyász. De ahhoz meg kéne tanulnia küzdeni azért, amit akar. Már, ha tudja egyáltalán mit akar. Mert az utóbbi időben egyre jobban észreveszem rajta, hogy valami nem kerek nála, és ez egyszerre dühít és tesz kíváncsivá, majd taszít a kétségbeesésbe. Szétszórt, alapvető dolgok nem jutnak eszébe, ha csinálni kell valamit, néha teljesen magabiztos, néha meg...a minap is, műtéte volt. Szólóműtét, egy rezidens társával csinálták. A műtét majdnem egész végig kiválóan ment. Én a galériáról figyeltem, hogy ha közbe kell avatkozni, azonnal menni tudjak, bár bíztam benne, hogy nem lesz rá szükség. Aztán egyszercsak felnézett a galériára, és onnantól kezdve sorra csinálta az apró, másoknak fel sem tűnő, de nekem nagyon is gigantikus hibákat. Például kiejtette a kezéből a tűt, rossz méretű fonalat kért, ellenkező irányba akarta bevarrni a sebet. Persze megoldotta, és minden rendben van azóta is a gyerekkel, de nem tudok rájönni, mi a fene baja lehet. Pedig már beszéltem is vele, többször is. Ha baj van, mondja el, hogy segíthessek. Otthoni zűr? Vagy esetleg a barátja? Bár nem tudom van-e neki, de....ki tudja? Én már öreg vagyok, túl a harminc ötön, a fene se tudja, egy ilyen fiatal lánynak milyen lehet az élete. oké, nem mondom, hogy olyan "Gyere, a legjobb barátod leszek, beszéljük ki a magánéleted egy kakaó mellett..." módszerrel közeledtem, de...tőlem ennyi telik, és még ez is baromi nagy szó. Hisz már csak a korkülönbség miatt sem tudom néha, hogy kéne beszélnem vele, velük. Néha olyan borzalmasan öregnek érzem magam mellettük...pedig általában jó öt évet simán letagadhatok, néha azt nem hiszik el, hogy elmúltam harminc. De akkor is, sokkal fiatalabb nálam.
A gondolatra a szívem megfacsarodik. Igen, szakadék tátong kettőnk között. Óriási, áthághatatlan szakadék. Mert őszintén szólva, minél jobban megismerem, minél többet látok belőle, annál jobban tetszik nekem ez a lány. Ezt pedig nem szabad. Mert én szakorvos vagyok. Ő pedig a rezidensem. Ő olyan élettel teli. Én halott vagyok. És bár az eszem ordítva rugdalja a valagam, hogy ne legyek ennyire idióta, a lelkem mégis, minden mosolyára felderül. Ha meglátom, kicsit mindig hevesebben ver a szívem, amitől szép lassan megbolondulok. Mert nem akarok így érezni, tök jól elvoltam enélkül eddig is. És nem gondolhatok a mosolyára, a szemére, a hangjára, arra, hogy milyen szép a haja, miközben tanítanom kell.Nem gondolhatok arra, mennyire ügyes, mennyire igyekszik. Nem gondolhatok arra az estére, mikor megöleltem, mikor megfogta a kezem, nem vágyhatok rá, hogy újra úgy bújjon hozzám. Mert csak tanítanom kell, semmi mással nem foglalkozhatok.
Mély sóhajjal után elönt a harag, majd dacosan, akár egy kisgyerek boxolok egy sorozatot a levegőbe, még a lábaim is megemelkednek, mintha valami láthatatlan ellenséggel küzdenék, és magamban átkozódva, eltorzult, elkínzott arccal vicsorgok egyet. Utálom magam. Utálni akarom őt is. Azt akarom, hogy utáljon. Mindenkinek az lenne a legjobb. Mindenkinek az lesz a legjobb. Semmi érzelmi mizéria, csak profizmus. Még akkor is, ha a gondolatára, hogy el fogom üldözni magam mellől szinte belehalok. De akármennyire is félek ettől, ezt kell tennem. Hogy nehogy észrevétlenül a csapdájába sétáljak, belelovaljam magam valami olyanba, amit hosszú évekig sikeresen el tudtam kerülni.
S a padon, egymagamban ülve a szívem néma zokogását elnyomja a tudatom ordibálása. Még nem vettem észre. Nem vettem észre, hogy már rég késő a küzdelem...


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 14, 2015 12:26 pm Keletkezett az írás




A hét első szabadnapja… amíg lehetett, aludtam és még akkor is akartam, amikor a végtagjaimat elgémberedve  dobáltam ide-oda az ágyban. A fél délelőttöt azzal töltöttem, hogy igyekeztem kikúrálni magam az elmúlt napok emlékeiből. Hajat mostam és engedtem, hogy laza hullámokban megszáradjon. Elszaladtam kozmetikushoz, ahol háromnegyed órát töltöttem csajos beszélgetésekkel tarkítva.
Annyira büszke voltam magamra, hogy egyszer sem jutott eszembe James… hívhatom így nem? Végtére is, így nevezték el a szülei. Különben is, a gondolataimban nem kell dr Woodward-nak szólítanom. Egyébként meg, teljesen jól leplezem és rejtem el az árulkodó jeleket. Egyre nehezebben viselem a jelentét és ez azóta csak fokozódott, hogy megölelt… még mindig érzem parfümjének illatát és valahányszor megérzem ezt a különleges aromát, összerándul a gyomrom. Legyen az a közértben vagy a kórház folyosóin. Szükségem van az emberek társaságára, addig sem gondolkodom.
Épp ezért elmentem anyához. Apa halála óta kicsit magába fordult, pedig azóta eltelt már három év. Nehezen dolgozta fel, hogy akivel leélte a fél életét, már nincs mellette. ÉS bevallom, nekem is hiányzik.
Gyalog indultam útnak és élveztem, ahogy a kora esti szellő belekap a hajamba. Semmi más nem volt nálam, csak az irataim és a táskám mélyén ott lapult a kedvenc könyvem. A Szerelmünk lapjai. Rongyosra olvastam már, de még mindig meg tudok lepődni rajta.
Anya házához érve vettem egy mély, tisztító levegőt és elhatároztam, hogy nem engedek a kísértésnek. Nem fogok apáról fényképeket nézegetni és nem hagyom, hogy szóba hozza az emlékét. Tovább kell lépnie, ahogy én is tettem.
Aztán természetesen ez nem így lett… a kanapén bőgtünk, mint két csecsemő. Ha anya abba hagyta, én rákontráztam. Mindig ez van, ha átjövök hozzá, de megígértem magamnak, ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt tettük. Legközelebb kirángatom a négy fal közül és kiviszem az emberek közé.
-Mennem kell anya, a hétvégén átjöhetnél. Főzök valamit vacsira, megnézünk egy filmet és beülünk valahova meginni valamit. – Csókot nyomok a homlokára, szorosan megölelem és belebújok a dzsekimbe. Sötétedik, az idő is kezd hűvösödni. Kilépnék az ajtón és mennék utamra, amikor megragadja a csuklóm és visszafordít.
-Olyan furcsa vagy Olivia. – Méreget a szemeivel, azzal a tipikus „beléd látok” nézésével vizslat, én pedig ledöbbenve, mosolyt erőltetve kihúzom kezem a szorításból.
-Csak fáradt vagyok, egész héten bent voltam a kórházban, ennyi az egész. – Lerázom gyorsan és már úton is vagyok. Amíg be nem fordultam a sarkon, addig éreztem anya tekintetét a hátamban. A franc essen belé, ismer, mint a rossz pénzt. Ebből még baj lesz. Legalábbis abból, hogy nem mondok el neki semmit.
Hazafele a park felé szedtem lábaimat. Mindig is jobban élveztem az olvasást a természetben, mint otthon, bezárt ajtók mellett. Ki is szemeltem magamnak egy padot, épp elég közel a lámpákhoz, hogy lássak valamit a könyvből. Egy férfi ült a pad másik felén, nekem háttal, de nem foglalkoztam vele. Ha meg kell halnom, hát meg kell. De nem tűnt veszélyesnek, szóval le is ültem.
Előkotortam a könyvem, kinyitottam a bejelölt résznél és belemélyedtem. Nem is tudom igazán, mennyi ideje olvastam, amikor az ajkaim szétnyíltak és a gondolatok kiáradtak belőle.
-Óó Allie, hogy lehetsz ennyire hülye? – Csattanok fel. Észre sem veszem, hogy időközben besötétedett, a tücskök ciripelésén kívül semmit nem hallani, csak azén dühös lélegzetvételeimet. Oldalra sandítok és észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. Elszégyellem magam, amiért nem vigyáztam a számra, ugyanakkor megmosolyogtat a gondolat.
Erős késztetést érzek, hogy elnézést kérjek a mögöttem ülő férfitól, de inkább szót fogadok a fejemben visító hangoknak és csendben maradok.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 14, 2015 5:18 pm Keletkezett az írás



Liv & Jamie
I don't deserve you...
Ráérősen, belső háborúmban elmélyülve harcolok önmagammal. Össze kell szednem magam, minél előbb, annál jobb. Tudom, hogy ezt kell tennem. Tudom, hogy nem szabad hagynom elengedni a gyeplőt, túl sok minden forog kockán. De a lényem egy része, az, amelyik oly sok éve már szunnyadt bennem...most új életre kelt, és létjogosultságot követel magának. A magány nagyon, nagyon hosszú ideje a társam, de soha eddig még nem nyomasztott ennyire. Mindig lefoglaltam magam, a munkám szerencsére partner volt ebben. Ha nagyon kellett, voltak kalandjaim, és egyszer egy kapcsolatnak is nekifutottam, de pár hét alatt a nő rájött, hogy tulajdonképp halott vagyok érzelmileg, így elhagyott. Nem hibáztattam, megértettem, és már évek óta elvagyok egymagam. Csodás barátaim vannak, fantasztikus kollégáim, gyönyörű, édes kis betegeim, fontos, amit teszek nap, mint nap. Minden lehetne ugyanolyan, mint bármikor máskor. De az utóbbi időben valami nem stimmel velem, és őszintén szólva félek, hogy valami súlyos betegség rágja a testem. Mert nincs más magyarázatom arra, mi zajlik le bennem. A gondolataim, az érzéseim, az elmém, a testem...egyiknek sem vagyok teljhatalmú ura. Összevissza csinál minden mindent, és attól tartok, hogy talán haldoklok. Csakis ez lehet, hogy mindenféle új, ismeretlenül is ismerősnek ható érzés kavarog bennem. Eszembe jut a szívbetegség, az agydaganat lehetősége is. Majd kivizsgáltatom magam Leoval és Nathannel.
A padon, csendes magányomban mélázva figyelem a sötétedő parkot, ahogy az alkony lassan körbe öleli a magas törzsű fákat. A megszokott nappali hangok lassan elhalnak, a madársereg hangját az esti tollasok éneke váltja, tücskök ciripelése vegyül a csendesülő zajok közé. A kisgyerekes családok otthonaikba térnek, helyükre szerelmesen andalgó párok jönnek, hogy kiélvezve a romantikus helyszín adta szépségeket, egy szép és boldog jövőt tervezhessenek. Én csak ücsörgök, és egyre csak Olivia körül jár az eszem. Amennyire el akarom felejteni, amennyire akarom korlátozni a gondolataim milyenségét, annyira érzem, hogy egyre lehetetlenebb. Minél jobban küzdök, annál rosszabb. Az öngyűlöletem belerágja magát a lelkembe, akár egy parazita. Ugyan, azért, mert nem tudok érezni, azért tisztában vagyok a bennem élő férfivel. Amióta csak megöleltem abban a sötét szobában, amióta csak az arca a tenyerembe simult, nem tudok szabadulni tőle. Újra és újra felidézem, a haját, az illatát, a bőre bársonyát, és...ez kikészít. Mert közben bűntudat emészt, amint rájövök, hogy valahol, a lelkem mélyén őrülten vágyom arra, hogy újra megölelhessem, sőt, talán többre is. Soha, ennyire nem hiányzott még az érintés. És ezt nem szabadna éreznem. Mert ő a rezidensem, én pedig a felettese vagyok. Nem keveredhetek bele, mert nem ez a dolgom. Ő fiatal, gyönyörű, és piszok jó orvos lehet még egy napon, én meg...félek, nekem már túl késő.
Látom a szemem sarkából, hogy valaki közeledik a pad felé, de nem foglalkozok vele, főleg, mert aztán eltűnik előlem. S miután újra némaság vesz körül, tovább győzködöm magam, miért is bolondság Oliviára gondolnom, mekkora barom vagyok, ha arra vágyok, hogy újra megérinthessem, és hogy nekem tanítanom kell, keménynek kell lennem, kitartónak, és utálatosnak, hogy élve akarjon megnyúzni. Mert így lesz benne majd elég erő és akarat ahhoz, hogy le akarjon alázni majd, hogy a képembe dörgölje, hogy jobb nálam. Ezt pedig így tudom kihozni belőle. Csak a szívem szakad meg, mert tudom, hogy megérti a módszer lényegét, mire az út végére érek, annyira fog gyűlölni, hogy...
A szomszéd padtól hirtelen felém szálló dühös hang, pillanat alatt ránt ki a gondolatmenetből. Zavartan pislogok, s kell néhány másodperc, mire végiggondolom, mit is hallottam. Először nem akarok válaszolni,de aztán meggondolom magam.
- Öhm...Hogy hülye vagyok, az nem kérdés. De hogy Allie?- morgom magam elé, szinte némán, majd kicsit megemelve a hangom erősségét, átszólok a vállam fölött, anélkül, hogy tudnám, kihez is beszélek.
- Minden rendben odaát? - kérdezem, majd elhallgatok, és zavartan csóválom meg a fejem. Jesszusom, mi a fenét művelek? Egy idegennel kezdek beszélgetni? Nem vagyok, már tutira nem vagyok normális! Kissé szégyenkezve mélyet sóhajtok. - Bocsásson meg, nem akartam megzavarni semmiben. Csak...én...elnézést. - rázom meg a fejem, majd mélyet sóhajtva hátradőlök, és a tarkómat a pad tetejére fektetve a fejem felett lévő ágak közé bámulok. Istenem, hogy vagyok képes így beégetni magam? Mi a jó fene van velem?
Némi hallgatás után azonban nem bírom ki, újra megszólalok, ha addig esetleg csend lett volna.
- Amúgy ki az az Allie? És miért hülye? - kérdezem, és várakozón tekintek a levelekre. Talán nem kapok választ. Talán már itt sincs. Akkor meg magamban beszélgetek. Nem baj, magammal jókat tudok veszekedni. Abban már nagy a rutinom.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 14, 2015 6:20 pm Keletkezett az írás




Oly régóta ülök már itt, a betűk lassacskán egy fekete pacává mosódnak össze az esti szürkületben. A gyermeki kacajok tovaszállnak és helyette szerelmes sugdolózások közepette találom magam. Elnézem, ahogy a párok összebújva andalognak a macskaköves járdákon, egymás kezét szorongatva, olykor csókot lopva egymás ajkairól. Irigy leszek rájuk, elönt a düh és a letörtség súlyos keveréke, rányomja fájdalmasan égető billogját a szívemre. Miért olyan férfit kedvelek, aki számomra elérhetetlen? Ha idősebb lennék, ha én magam is szakorvos lennék, talán nem így alakulna ez a kapcsolat. Talán tovább fejlődhetne valami csoda irányába.
Elég a romantikus lányregényekből Montgomery! Megszólal belső istennőm, fancsali képpel tovasétál a sötétségbe, majd vinnyogva eltűnik a szemem elől…
Összecsukom a könyvem, a táskám mélyére süllyesztem és felhúzom a térdeimet. A vállam fölött hátra sandítok, pont akkor, amikor az idegen megszólal. Épp hogy csak motyog, de a fülem ki van élezve a halk szóra. Elmosolyodva ölelem át térdeimet és hallgatom, ahogy szabadkozik. Biztos kedves fickó lehet, bár érezni a hangján, hogy valami nagyon nyomja a lelkét.
-Természetesen, csak olvastam és hát, be kell valljam, rohadtul feldühített, amit olvastam! – Előtör belőlem az elégedetlenség, valahányszor ezt a könyvet olvasom. Kicsit úgy érzem, Allie hasonlít rám. Ugyan úgy őrlődik, mint én, csak én nem pasik között, hanem az eszem és a szívem között. A józan eszem azt mondja, hagyjam a francba az egészet, viselkedjek rezidens módjára, míg a szívem vágyik a törődésre. Arra az apró gesztusra, amit abban a sötét szobában kaptam Tőle. Egyetlen ölelés, egy érintés elég volt ahhoz, hogy fellobbanjon a vonzalom.
Felnézek a sötétedő égre… eszembe jut a szüleim csodálatos házassága és könnybe lábad a szemem. Anya ennyi idősen már szerető feleség és gondoskodó édesanya volt. Huszonhat évesen van egy lakásom és egy macskám Bubble. Azon kívül a magánéletem pocsék, egy kezemen meg tudom számolni az életemben felbukkanó férfiak számát és húsz éves koromig szűz voltam. Viccesen szánalmas az életem, vagy egyszerűen csak szánalmas. Sose voltam még szerelmes, de úgy vágyom rá, mint csecsemő a cumira.
Önmarcangoló gondolataimból az idegen kellemesen csengő hangja zökkent ki.
-Allie egy őrült nőszemély, aki két férfi közt őrlődik. Nem is értem, igazából miért nem a szívére hallgat. – Sóhajtok fel. - Bár én ha a szívemre hallgatnék, oda lenne a karrierem és a munkám. – Motyogom magam elé és szörnyű belegondolni abba, hogy akár Jamie munkásságát is tönkretehetném egyetlen őszinte vallomással. Azt sem tudom igazából, mi ez a furcsa, bizsergő érzés, valahányszor együtt dolgozunk. Nem tudom hova tenni a viselkedését, néha kedves és segítőkész, máskor meg nyilvánosan megaláz a többiek előtt. Vannak olyan pillanatok, amikor egy kanál vízben meg tudnám fojtani, a következő percben pedig elbambulva bámulom az ebédlőben. Teljesen összezavar és megőrjít. Nem csoda, hogy anya is észrevette rajtam a változást. Nekem is feltűnt, hogy alig eszem valamit, a hajam színe fakó, a mosolyom sem a régi már. Egyedül az apróságok tudnak felvidítani.
-Tudja mit nem értek? – Kérdezem inkább csak magamtól. - Hogy a férfiak miért nem képesek nyíltan beszélni az érzéseikről. Miért nekünk nőknek kell fogóval kihúznunk belőlük? Nem kérünk sokat, csak néhány kedves szót. – Fortyanok fel, ajkamat rágcsálva. Aztán felrémlik előttem Jamie arca és ellágyul a szívem.
-Kérdezhetek valamit? Inkább tanácsra lenne szükségem… – Hülyén érzem magam, hogy egy idegentők kérek segítséget szerelmi életem javulására. - Ha lenne egy nő az életében, aki talán veszélyeztetné a karrierjét, az eszére hallgatna és békén hagyná vagy a szívére és laszarná a protokollt? – Egy kismadár száll mellém a padra, óvatosan ugrál felém, majd felnéz rám és tovaszáll… biztos ő is férfi volt…



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 14, 2015 8:06 pm Keletkezett az írás



Liv & Jamie
I don't deserve you...
A szomszéd padtól érkező felháborodás kizökkent a merengésből. A sötétségben magam elé motyogok, nem akarok akaratlanul is egy idegen magánszférájába gázolni. De aztán nem bírom ki, rákérdezek, minden rendben van-e odaát. Aztán persze szidom magam, hogy hogy lehetek ennyire idióta, hogy valaki idegennel próbálok meg beszélgetni. És mi van, ha telefonál épp? Vagy valaki közben odaült mellé? Ah, szánalmas bolondnak érzem néha magam. De még sosem éreztem ekkora űrt magamban. Azt a fajtát, amire az ember sose gondol. Ami mindig ott van, mindig körbe lengi, csak épp szunnyad. De azóta az este óta úgy érzem izzik bennem, és felfalja a lelkem. Miért gondolok ennyit arra a lányra? Miért nem vagyok képes összeszedni magam? Mintha lassan széthullanék.
Nem várok választ, de aztán mégis kapok. Csendesen, némán süllyedek lejjebb a padon, és a fák levelei közé menekülök. Nem jó itt lenni a földön. Túl rég óta vagyok a porban. Túl rég óta vagyok az, aki maga a por. Van egyáltalán ennek értelme?
- Aha, értem. - mondom, mintha tényleg érteném, hogy képes valaki felhúzni magát egy könyv lapjain? Hiszen azok csak betűk, és szavak, valaki agyszüleményei. Rákérdeznék, min húzta fel magát, de aztán inkább nem teszem. Helyette inkább direktben rákérdezek, ki az az Allie?
És meglepő módon, de tényleg érdekel, ki az az Allie, aki felbosszantotta a kedves hangú lányt. Szomszédpad-lány. Így fogom hívni. Amikor meghallom a válaszát, figyelmesen végighallgatom. Az elején még nem lepődöm meg, bár a könyvet így sem tudom azonosítani. De azon, hogy magáról is elárul egy kicsit, meglep. Elcsodálkozva pislogok, és próbálom elképzelni, miben lehet. Szegényt, nagyon is meg tudom érteni.
- Néha nem halljuk meg rögtön a szív szavát, mert az elménk sokkal hangosabban kiabál. A mindennapok rohanásában, ebben a rideg világban általában az eszünkre kell hallgatnunk, és ez lesz a megszokott. - mondom, majd mélyet sóhajtok. - A szívnek csendre, békére van szüksége, hogy meghallhassuk, mit suttog. Hisz suttog ő, csak nagyon, nagyon halkan. Talán...talán Allie épp így, először az eszét hallja meg, mert az hangosabb. De ha egy picit elcsendesedik, ha egy picit hallgatja a szívének a dobbanását...az megsúgja majd mit kell tennie. Mindig így van. A szív eléri azt, amit akar. Még ha ezzel mindent tönkre is tehet maga körül. Mert ha nem teszi... belehal. - magyarázom, majd bólogatok, annak ellenére, hogy tudom, nem lát engem. Miért kezdek magamra ismerni? - Kemény lehet. A karrier, vagy az érzések? Mindig nagy dilemma. Én...ha én rosszul lépek...a saját karrierem mellett valaki másét is tönkretehetem, örökre. Nem, mintha bármi konkrétum miatt aggódnom kellene. Mert az, aki jelenleg a fejemben van...á, mi ketten soha. A beosztottam. Tönkre tenném vele. És amúgy is...sosem kellhetnék neki. Sosem akarna engem. Jobbat érdemel nálam. Ráadásul, ha kiderül az, amit nem akarok elhinni, akkor...semmi értelme nincs is az egésznek. - mondom, és elhúzom a számat. Ez az egész baromság, nem értem, miért aggódom. Felesleges. Csak egyszerűen pocsék érzés. Ez, ez a nem tudom mi, itt a mellkasom közepén, ami hol leszáll a gyomromba, hol szétfeszíti a bordáimat...muszáj lesz elmennem kivizsgálásra. Talán egy teljes CT kimutathatna valamit. Mert itt valami nem stimmel.
Tovább ücsörögve megint meghallom a Szomszédpad-lány hangját. Kedves hangja van, és érzem belőle a szomorúságot. Mi lehet a baj?
Kifakad, és már épp válaszolnék a férfiak és a nők különböző agyi működéséről, talán azt is elmondanám, hogy orvos vagyok, de aztán felfedezem a hangjában az indulatokat, és inkább átfogalmazom magamban a dolgokat.
- Hmm...először is. A férfiak nem egykönnyen adják ki magukat. Tudja...- sóhajtok, és pillanatra az ajkamba harapok - tudja, a férfiak nem erre teremtettek. Mindenhol azt hangoztatjuk, hogy mi vagyunk a bástya. Nekünk keménynek kell lenni, védelmezőnek. Mi levadásszuk a mamutot, a kardfogú tigrist. Családapák vagyunk, férjek, partnerek, akik megszerelik az autót, a tetőt, kicserélik az égőt, felvágják a tüzelőt, golyó elé vetjük magunkat másokért. Modern kori hős lovagoknak képzeljük magunkat, mert ezt hitetik el. Ez az elfogadott. Ezt híresztelik, hogy a pasik a kemény macsók, a vagányak, akiknek nem számítanak az érzések. Hisz már kiskorunkban mit mondanak? Ne sírj, egy kisfiú sosem sír, ha elesik, és megüti magát. De valójában az az igazság: mi férfiak sokkal törékenyebbek vagyunk, mint a nők. A nők...talpra állnak. Mindig, minden körülmények között. Erősek, csodálatosak, és nem kell nekik a bástya. Mert valójában, higgye el: a nő a bástya. A nő az, aki kitartó, aki mindig eléri a célját. A férfi, pedig azért nem adja ki magát, mert könnyebb azt mondogatnia, hogy nincs szüksége érzésekre, nem akar semmit érezni, vagy könnyebb elbújnia az álarc mögé, elfedve a valódi érzéseit, mint vállalni a kockázatot, hogy előbújik, valaki közel férkőzik hozzá, és...összetöri. Mert a nő, feláll. Ha százszor törik is össze, feláll, és megy tovább. Minden alkalommal erősebb lesz, magabiztosabb, és kikezdhetetlenebb. De egy férfi...- nevetek fel, és tényleg, döbbenetes, mennyire magamra ismerek. - Egy férfi, ha egyszer összetörték...már nem biztos, hogy valaha össze tudja tenni magát, hogy tovább menjen. Mikor én...évekkel ez előtt történt, és még mindig ugyanott tartok, megrekedve. Szóval...összefoglalva, valahol itt kell elkezdeni keresgélni, hogy a férfiak miért nem beszélnek az érzéseikről. - sóhajtom, és kissé szomorkásan ismerem fel, mennyire el vagyok cseszve. Egészen addig a napig azt hittem, már talpra álltam. Egésze addig a pillanatig, amíg hozzám nem bújt, úgy éreztem, ennyi jutott nekem, nem vágyom többre, kész vagyok, végeztem. De azóta...van valami, ami utat akar törni magának, érzem, ahogy újra és újra szét akar robbantani. Félek tőle. Nem ismerem, és megrémít, mégis...sosem éreztem még a lehetőséget ilyen közel arra...hogy éljek. Újra.
- És, hogy válaszoljak a kérdésére -  kezdek bele, és elbizonytalanodok -  Huh...nehéz kérdés. - mondom, és pár pillanatnyi mérlegelés után kibököm - Azt hiszem...azt hiszem, nem hagynám elveszni. Karriert lehet újat építeni. De ha az ember minden reggel úgy kel fel, hogy tudja, volt lehetősége, mégsem használta ki...na, az igazán őrjítő érzés. - mondom, majd tekintetemmel egy elsuhanó madár után nézek. - Néha nehezebb megmozdítanunk a szárnyainkat, mint gondolnánk. De ha nagy port is kavarunk magunk körül...ezek a szárnyak azok, amik kiemelhetnek minket a porból. Szárnyakat kapott. Hát használja. - mondom, és elgondolkozva elhallgatok. Nahát, érdekes. Mennyi mindenre nem döbbenhet rá az ember, ha egy kicsit kitekint önmagából, nem? Kár, hogy az én szárnyaim meg vannak kötve. Megköti az idő, a kor, a tekintély, a protokoll...és a gyász.
- Mesélje el a történetét. Kérem. Legalább...egy kicsit belőle. Mi az, ami ennyire bonyolulttá teszi? - kérem, és felkészülök, hogy talán nem válaszol. A jobb bokámat lazán felemelve átvetem a térdemen, és két kezem összekulcsolom a tarkóm mögött, úgy nézek fel a lombok fölött sötétlő égre. Lassan a lámpákat kapcsolják fel, csendes, nyugodt éjszaka ígéretét hozza magával. Én pedig csak kíváncsi vagyok, Szomszédpad-lány vajon milyen dilemmában van pontosabban. Akkor talán legalább tényleg tudnék valami használhatót mondani neki. Ha már magamon nem tudok segíteni...




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 16, 2015 8:05 pm Keletkezett az írás




Valahányszor szóra nyitom a számat, hogy közbevágjak  mondandójába, az ajkamba harapok inkább és hallgatom, mit mond. Ujjaim közé csippentek egy vastag hajtincset és csavargatni kezdem. Mély baritonját egész éjszaka el tudnám hallgatni. Olyan férfi látszatát kelti, aki igenis törődik az érzéseivel, odafigyel rájuk, noha szavai mögött valami fájdalom lakozik.
Idővel azt veszem észre, hogy kezdem megkedvelni az idegent. Lélegzetvisszafojtva figyelek szavaira, próbálom raktározni tanácsait, könnybe lábadt szemmel gondolok saját, sanyarú magánéletemre és vágyom most az édesanyám társaságára. Ő mindig felvidít, ha rossz a kedvem. Paradicsomlevest főz nekem, aminek szerintem varázsereje van.
-Allie esze túl harsány, túl sok a befolyásoló ember a társaságában. Akik eltérítik a szívétől. Nem hagyják, hogy tapasztalatot szerezzen, hogy megnyíljon. Belerángatják egy olyan kapcsolatba, ami eleve halálra van ítélve. Az ember nem az eszével szeret, hanem a szívével. – Ha arra gondolok, mennyi ellenséget gyűjtök egyetlen őszinte vallomással, kiráz a hideg. Az emberek gonoszak, átgázolnak a másikon, hogy céljaikat elérjék és én is a gyűlölet kereszttüzébe kerülök, ha megnyílok. Ezért sincs annyi barátom. Megvagyok én nélkülük is, csupán néhány ember van, akit közel engedek magamhoz. Azt mondják, aki másokról pletykál, az rólad is. Az érzékeny lelkem pedig nem visel el több kritikát. Sem Jamie-től, sem mástól.
Válaszára felkapom a fejem. Mintha csak az én életemről mesélne. Nem is bírom ki szó nélkül. Azonnal meg kell osztanom vele a véleményem.
-Higgye el, hogy az a lány titokban oda van magért. Valószínűleg lesi minden sóhaját. Elviseli, ha rossz napja van, még akkor is, amikor szerencsétlenen tölti ki haragját. Ott van maga mellett, mikor nem számít rá és nem kell tennie semmit sem, mégis tudja, hogy számíthat rá. Elég egy mosoly, egyetlen apró, mások számára jelentéktelen szó és tudja, hogy törődik magával. – Felsóhajtok, ajkamba harapok és letörlök egy kövér könnycseppet a szemem sarkából. Szívem szerint kifutnék a világból.
-Ugyanakkor nem értem, miért nem lép. Ha túl sokáig halogatja azt fogja észrevenni, hogy elveszti Őt. – Nagy valószínűséggel már most elvesztette, de mégse vehetem el a kedvét. Eszembe jut Nicole anyja és a remény, amit adtam neki egyetlen mondattal. Azóta is kellemetlenül érzem magam valahányszor a kislány szobájában járok.
Fáradtan fújom ki a tüdőmbe rekedt maradék levegőt. Egy nőt is épp olyan könnyű megsebezni és nem mindegyikük képes talpra állni.
-El kell keserítsem, félre nevelték. Nem minden nő elég erős ahhoz, hogy talpra álljon egy trauma után. Meghalt az apám, nagyjából két éve. Az anyám a szemem láttára vált társaságkedvelő, midig csicsergő nőből egy élő halottá. Hiába veszik körbe kedvek emberek, hiába vagyok én neki, mégse tudta feldolgozni az apám halálát. Ne mondja nekem, hogy mi nők könnyebben viseljük a veszteségeket. – Fakadok ki és az alsó ajkamba kell harapnom, nehogy valami olyat mondjak, amivel megbántom.  Eszem ágában sincs elüldözni innen. Úgyis tudom, hogy soha nem találkozunk többet, legalább valaki olyanra bízom titkaimat, aki talán a következő napon elhagyja az országot. Van benne valami izgalmas és ijesztő.
Anélkül kezdek bele történetembe, hogy átgondolnám az egészet. Kavarognak a gondolataim, egyszerűen csak ki akarom magamból beszélni. Azért annyi sütnivalóm van, hogy egy picit elferdítsem mesémet.
-Egy nagy cégnél dolgozom. – Hazudom szemrebbenés nélkül. - A főnököm szakmailag egy isten. Néha azon kapom magam, hogy résnyire nyitott ajkakkal csodálom őt, ahogy dolgozik. De a sors furcsa fintora, hogy érzésekkel nem ajándékozta meg a feljebbvaló. – Óóó James, bárcsak olyan szerethető lennél, mint akkor, ott, a nővérszobában. Mikor gyengéden végigsimítottál arcomon, mikor erős karjaid közt elfelejtettem, hogy mennyire kicsi vagyok. - Gyakran úgy érzem, én vagyok a lábtörlője, holott szívem-lelkem kiteszem azért, hogy a cég előrébb jusson. Kedvelem Őt, talán túlságosan is, de félek attól, hogy gúny tárgyává válok, ha megnyílok. Mi lesz, ha visszautasít? Elvégre a főnököm. És akkor ott van még az igazgató, aki ha hírét veszi ennek, mindkettőnk karrierjét kettétöri. Túlságosan bonyolult ez… – Lejjebb csúszok a padon, karjaimat mellkasom előtt összefűzöm, így is védve magam a csípőssé vált időtől.
-Maga szerint mit kéne tennem?! – Hangom már-már hisztérikus, feljebb is csúszik egy oktávval. Arcomat tenyerembe rejtem és azon filózom, hogy holnap, mikor csak magunk leszünk, elmondom neki. Tudnia kell, hogy érzek valamit és ha kinevet, hát lesz miért elmennem. - Mert beadtam a város egyik leghíresebb cégéhez a pályázatomat. Jövő héten várnak egy elbeszélgetésre. – Másodévesként még van lehetőségem kórházat és mentort változtatni.
Az eszem ordít, túlharsogja minden gondolatom. Szinte kilök a testemből, arra buzdít, lépjek és hagyjam a hátam mögött James-t. Menjek olyan messze, amennyire csak tudok.
De a szívem… a szívem fog a sírba vinni…


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 17, 2015 1:52 am Keletkezett az írás



Liv & Jamie
I don't deserve you...
Próbálom elképzelni Allie-t. Azt, hogy milyen lehet. Mi motiválhatja, mi lehet, ami mozgatja a gondolatait, az érzéseit. És aztán csak kimondom, amit gondolok. Aztán teljesebb képet kapok róla, Szomszédpad-lány jóvoltából. Hallgatom a kedves hangját, ami megtöri azt az egyre bársonyosabb csendet, ami lassan ránk telepszik, mint valami nagy és békét hozó takaró. A park egyre csendesebbé, kihaltabbá válik.
- De ők rosszat akarnak Allienek, vagy csak az általuk vélt jót? - kérdezem, és megrázom a fejem. - Lehet, hogy hangosak, harsányak, de nem biztos, hogy ártani akarnak neki. Csak nem tudják, neki mire van szüksége, ő mit akar. Azért pedig neki kell megharcolnia, nem másnak. Amúgy meg, annyi, de annyi kapcsolatra mondták már az idők folyamán, hogy halálra van ítélve...mégis túlélte, mégis megmaradt, mert így kellett lennie. Persze, lehet, hogy tévedek. - vonok vállat. Végül is, nem tudhatom, nem olvastam egyetlen olyan könyvet sem, amiben Allie nevű szereplő lett volna. Kivéve, ha az nem egy esettanulmány volt. De belegondolva, tényleg igazat mondok: oké, ha kitekintünk a könyvből, sok-sok olyan kapcsolat kezdődött úgy, hogy semmi esélyt nem jósoltak nekik. Aztán mégis kialakult, megerősödött, és lehet, hogy sok-sok rögön kellett átvezetni, de végül mégis kitartott. És tényleg, a szív mindig eléri, amit akar, vagy belehal. Ha nem is ténylegesen szűnik meg dobogni, de képes belehalni, meghasadni örökre. Talán nekem is késő már?
Óvatosan fogalmazok, és furcsa mód, most először jutnak felszínre bennem a feltörő gondoltok és érzések. A felismerés, hogy nagyon is foglalkoztat Montgomery, hogy van VALAMI, és hogy bár az ösztön, a vágy már régóta körülöttem inog, mégis, tudom, hogy soha, eszembe sem jutna arra gondolni, hogy ő és én valaha közelebb kerülhetünk. Miért? Mert laza tíz év feszül kettőnk között. Mert Ő szenvedélyes, gyönyörű, okos. És a beosztottam. Mert én megtört vagyok, és már nem vagyok képes érezni. Nem úgy, ahogy azt ő megérdemelné. A mosolyom már fásult, a szívem pedig néha olyan gyengén verdes a mellkasomban, mint ahogy egy törött ingaóra üti a perceket egy elhagyatott, indákkal és borostyánnal benőtt kastély mélyén. Olykor kihagy, hangja sem erős és tiszta, mikor elüti az éjfélt, csak küzd az idővel, halad előre, ameddig végleg le nem áll, s minden nappal vastagabb porréteg fedi el. Mégis, ha a közelembe ér, mintha villám cikázna végig rajtam, vagy eleven parazsat tennének a bordáim alá...sosem tudom kiverni a fejemből, és úgy kísért, akár egy szellem. Menekülnék előle, de valami mindig visszaűz hozzá.
Szomszédpad- lány szerint azonban Olivia igazából odavan értem. És végiggondolva, miként bánok vele...erre olyan kicsi az esély, mint a lottóötösre. Vele bánok a legkeményebben, tőle követelem a legtöbbet. Hisz még azt is megkérdezte, miért gyűlölöm? Bár tudnám gyűlölni...
- Gondolja? - mosolyodom el a feltételezésre, és a hangom kissé megemelkedik a hitetlenkedéstől. Jóleső érzés omlik szét bennem arra, amit mond, még ha győzködöm is magam, hogy badarság. De az érzés tovalibben, akár egy nyári fuvallat. A rideg valóság rémisztő kegyetlen szele űzi el az ábrándos képet. - Ha tudná, hogy mi is zajlik a háttérben, higgye el, megértené. Ha tudná, miként kell, hogy bánjak vele, miként űzöm, hajtom napról-napra...hinne nekem. Nem, az a lány minden erejéből gyűlöl engem. És ennek így is kell lennie. - rázom meg a fejem. - Mert ez kell ahhoz, hogy...hogy azzá legyen, akinek lennie kell. És nekem ez a dolgom. A főnöke vagyok, nem lehetek több. Nem lehetek az oka annak, hogy elbukjon. Látja, ez az a halálra ítélt ügy, amiről beszélt az imént. Ez az. - hajtom le a fejem, és legszívesebben felüvöltenék. Miért kell ennyire bonyolultnak lennie mindennek? Miért nem tudom, mi a fene bajom van? Miért nem megy ki a fejemből, mikor tudom, hogy ki kéne mennie?
Amikor arra kérdez rá, a férfiak miért nem beszélnek az érzéseikről, majdnem elszólom magam, hogy orvos vagyok, de aztán meggondolom magam. Jobb, ha nem megyünk bele az evolúcióba, sem másba. Hosszú idő óta pedig most először beszélek úgy érzésekről, ahogy valójában gondolom. Őszintén. Nyíltan. Pedig nagyon nem szokásom. A válaszára elgondolkozok.
- Őszinte részvétem. - mondom, és együtt érzek vele. - Én is elveszítettem az édesapámat. - mondom, majd összeráncolom a homlokom. Borzasztó lehet így látni az édesanyját. - Talán csak egy kis változás kellene neki. Valami új, valami, ami felrázza, ami meghökkenti. Ami boldogsággal tölti meg az életét. Vigyen neki egy cicát, vagy egy kiskutyát, ha esetleg nincs neki. Amivel nap mint nap foglalkozhat. Ami mindennapos elkötelezettség. Hátha segít. Már, megbocsásson, hogy beleszólok, csak segíteni próbálok. - mondom elgondolkozva, és remélem, hogy nem bántom meg. Nem szándékozom, mert bár nem ismerem, nagyon jó vele beszélgetni. Jó nem látni, nem tudni a nevét. Jó tudni, hogy ő sem tud rólam semmit. A titkaink így ha ki is derülnek, titkok maradnak. Minden esetre azért kíváncsi vagyok, hogy bár én nem hagynám elveszni a lehetőséget, ő mégis, miért vacillál? Mi lehet az ő története? Én már elmondtam. Nagyjából. Figyelmesen hallgatom, ahogy mesél. Biztos valami ügyvédbojtár, esetleg irodista valahol. Szokásos téma. Hallva a szituációt körvonalazódik előttem egy kép. Öltönyös seggfej, huszonnyolc éves, egyedülálló. Kurvára okos, zseni a szakmájában, de feltételezhetően istenkomplexusa van. Luxusverda, arany rolex, luxuslakás egy toronyházban. Nincs szíve, a gatyájában hordja. Jóképű, és tudja is, a nők neki eszközök. Szerintem ügyvéd lehet, azokért oda vannak a csajok.
- Hű, na, ez tényleg durva lehet. Megértem, hogy ki van bukva, és hogy fél bevallani azt, amit érez, a hallottak alpján minden oka megvan rá. Ez egy igazi, méretes barom, már megbocsásson. Ha magára nem figyelt fel, akkor higgye el, vagy teljesen hibbant, vagy meleg. Tényleg! Nem meleg a pasi? - kérdezem, és őszintén elgondolkozok rajta. Hisz ez a lány innen hallom, hogy megőrül érte, csodálja, a lábai előtt hever. Ha ezt nem veszi észre, akkor baromi nagy seggfej lehet a pacák. A kérdésre, hogy mit tegyen, azonban nem tudok igazán válaszolni. Mit mondjak most? Hagyja a francba? Keressen egy rendes srácot? Egy olyat, aki nem fogja összetörni? Nem lenne fair részemről. Mi van, ha tévedek? Az éremnek két oldala van, a dobókockának meg hat. - Hé...amúgy, lehet...lehet, hogy ő is csak fél. - halkulok el, és a csendben most másként képzelem el a pasit. Úgy, mit engem. - Lehet, hogy épp magát félti. A következményektől. Vagy csak nem tudja, hogy maga mit érez, lehet, hogy meg van győződve róla, hogy esélye sincs. Lehet, hogy most van túl egy durva kapcsolaton, még gyógyul. Vagy lehet, hogy csak szeretné, ha boldogulna, ha fejlődne. Én például O...- mondom, és gyorsan megakadok. Majdnem kimondtam a nevét Oliviának. - Én például olyan kemény vagyok a beosztottammal, hogy minden nap öröm, amikor látom, hogy még bejön, és dolgozik. De tudom, hogy ezt kell tennem, hogy eléggé erős legyen ahhoz, hogy elvégezze a rá váró feladatokat majd. Mert egyszer majd nem leszek mellette, és neki kell vállalnia a felelősséget a tetteiért. És addigra...mindent meg kell neki tanítanom, amit én tudok. De higgye el, közben, mikor szegénynek látom a rettegést a szemében, látom rajta, hogy e lelkébe gázoltam...őszintén mondom, hogy mintha magamba döfködném a kést, nekem is fáj. De, ez a dolgom, hogy kitanítsam, még akkor is, ha abba én magam is belepusztulok. Mert Ő...Ő AZ a diák. Ő AZ, akire az ember a karrierje során várt. Akinek átadhat mindent, amit tudhat. És a szakmámban én vagyok a legjobb, hiszek benne, ahogy feltételezem, a maga Don Juanja is hisz Önmagában. Szóval...mielőtt végleg feladná, ha tényleg ennyire odavan, ha tényleg ez a pasi a legjobb, akitől tanulhat...próbálja kifigyelni, mit rejteget. Figyelje, amikor nem látja. Figyelje, hogy dolgozik, hogy tanít. Biztos van módszere, lehet, hogy neki épp a keménység az, amivel oktat. Lehet, hogy ez is valami célt szolgál. Ha valóban nincs szíve, nincsenek barátai, szerettei, sosem nevet, sosem gyengül el, akkor tényleg szívtelen, és akkor, ha van lehetősége, meneküljön, de ha van ezek közül bármelyik is...akkor ott valami másnak kell lennie. Nem lehetséges? - kérdezem, és feltekintek a csillagos égre. Milyen gyönyörű az éjszaka. Aztán, csak, hogy oldjam a feszültséget, kimondom, amire gondolok.
- Amúgy...tényleg ennyire odavan érte? - kérdezem, apró mosollyal az ajkamon. istenem, micsoda szerencsés flótás lehet, és még csak nem is tudja. Vajon, ha megtudná, megváltozna? Rosszabb lenne, vagy könnyebb a lány helyzete? Aztán megrázom magam. - Tudja mit? Egyezzünk meg valamiben. Egy év múlva, ugyanezen a napon, ugyanekkor, ha lesz lehetőségünk, eljövünk ide. És újra beszélünk. Újra elmondjuk, hogy alakult az életünk. Ha az a barom még akkor sem lépett...mivel az én ügyem tutira veszett...hát majd én elveszem feleségül. - vigyorodok el, át sem gondolva, miket beszélek. - Jóképű vagyok, csóró sem vagyok, a munkám is elég klassz, nem jár velem rosszul. Csak...amolyan biztosítékként. - mondom kicsit nevetve, elviccelve a dolgot. Oké, ez így elég bizarr, de, ha mást nem, legalább talán felvidul a lány. Tudom, butaság az egész, mégis...olyan kedves lány. Nem ezt érdemelné a sorstól.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 25, 2015 8:01 pm Keletkezett az írás




-Nézze, fiatal vagyok még, de sokat láttam már, szóval, ha magának is tetszik a lány, ne várakozzon. Tegye meg az első lépéseket. Óvatosan, puhatolózva, ha fél a visszautasítástól. De nem hinném, hogy lapátra tenné. – Helyeslően bólogatok, mintha látná. Inkább csak magamnak akarom bebizonyítani, hogy igenis lehet a kapcsolatunknak jövője. Már ha Ő is ugyan úgy akarja, ahogy én. Tudom, hogy az életünk a feje tetejére fog állni, lesznek majd, akik gyűlölködve néznek ránk és lesznek olyanok is, akik a szájukra vesznek, de kit érdekel? Egyszer élünk… és ha sors nekem Jamie-t szánta, nem állok a boldogságom útjába.
-A nyakamba egy rozsdás bökőt, ha nem így lenne. Oda van magáért, annak ellenére is, ahogy bánik vele. – Felpillantok az égre. Ha az emberek szerelmi élete pikk-pakk működne, az túl egyszerű lenne. - Nyilván ő is tisztában van vele, miért dolgoztatja ki a belét. Hogy azt akarja, ő legyen a legjobb, a legokosabb és közben észre sem veszi, hogy ezek az aprók tettek mennyire tele vannak törődéssel. Néha biztos nehéz, talán a lány azt hiszi, maga gyűlöli, amiért így viselkedik vele, de idővel úgyis ráébred, hogy nem így van. – Elmosolyodom és eszembe jut, hogy tegnap képes lettem volna megfojtani Jamie-t a sztetoszkópommal. - Az istenért, ne mondja, hogy ez egy halott ügy! Ha semmit nem tesz érte, naa akkor lesz halott ügy! – Csattanok fel és legszívesebben odalépnék elé és jól megrángatnám. Hátha a baljós gondolatok csak úgy kirepülnek a fejéből.
Amikor aztán szóba kerül Jamie, izgatottság lesz úrrá rajtam. Szeretném gyűlölni, elmondani mindennek, mégsem tudom. Sőt, amikor méretes baromnak nevezi az idegen, még ideges is leszek tőle.
-Azért nem olyan gázos a helyzet. – Óóó dehogynem, a lehető legrosszabb. Néha azon kapom magam, hogy igyekszem elhitetni magammal, Jamie a világon a legjobb ember, kedves, szeretnivaló és gondoskodó. Aztán amikor megaláz az egész kórház előtt, ki tudnám kaparni a szemét.
-Vagy csak magát félti. Tudja, elég befolyásos ember a cégnél, szakmailag benne van a top ötben. Jóképű és vicces, szóval a lányok álma… mégis évekig tartott felépítenie maga körül a kis „birodalmát”. Egy magam fajta lány miatt, nem fogja kipukkasztani ezt a buborékot. – És ez így is van. Elismert gyermekorvos, konferenciákat tart, valódi sztárként üdvözlik az ilyen alkalmakkor, miért pont én kellenék neki? Én, rút kiskacsa voltam, aki megbukott az egyetemi felvitelin és aki a mai napig nem tudja eldönteni, maradjon általános gyermekorvos, vagy válassza a gyermeksebészetet.  Világ életemben döntésképtelen voltam, miért tudnám most egyszerűen megtalálni a helyes döntést… - Kedvelem… talán túlságosan is. – Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Elpirulok és most az egyszer örülök, hogy háttal vagyunk egymásnak. Nem kell látnia, milyen hatással van rám ez a méretes barom. Ajkaimra mosoly kúszik, ahogy felidézem nevetését, ami mindig betölti a kórház folyosóit. Az apró szeplőket az orrán, amiket csak én láthattam. Az összetartás, ami közte, dr Morgan és dr Cairns közt van, néha ráébreszt arra, mennyire magányos is vagyok. Natalie rákos, a napjai meg vannak számlálva, Lily pedig…. Báthory Erzsébet húga, mégsem áradozhatok neki Jamie-ről.
Komor leszek, ujjaimmal egy apró bogarat pöccintek odébb. Nézem, ahogy a pad vége felé gurul, majd eltűnik a sötétben. Elszégyellem magam és felsóhajtok. Ilyen vagyok a férfiakkal is. Ha valaki kedves és közeledni próbál felém, mindig sikerül elkergetnem magam mellől. Jamie azonban más. Ő már az elejétől fogva vonzza a tekintetem. „Kislányként” kerültem a kórházba, naiv voltam és elhittem mindent, de most már felnőtt nő vagyok. Kockáztatok, olykor elbukok és napokig dagonyázom a könnyeimben, de ez is én vagyok. Olivia Bailey Montgomery.
Az ötletére felnevetek. Jóízűen, amire az elmúlt hetekben nem volt lehetőségem. Még mindig széles mosoly volt ajkaimon, mikor közelebb húzódtam hozzá.
-Hát legyen. – Egyezem bele. - Nem vagyok semmi jó elrontója. Szóval egy év múlva itt leszek, ugyanebben az időben. – Bólintok. - Feleségül megyek magához Mr Idegen. Azért remélem gyűrűt hoz magával. – Kuncogok a sötétbe és elképzelem, ahogy egy év múlva hozzámegyek egy köpcös, kopaszodó, sörhasú gyári munkáshoz. Kedves és intelligens ember, remélem külsőre is megüti az elvárásaimat.
-Azért remélem, lesz annyi bátorsága, hogy holnap odamegy ahhoz a lányhoz. Csak próbálja meg, higgye el, megéri majd. Érzem… – Elnyúlok a padon, engedem, hogy a szellő a hajamba kapjon, hogy libabőrös legyen tőle a mellkasom. Tele vagyok tervekkel, kattog az agyam, alig várom, hogy holnap dolgozni menjek. Lesz elég bátorságom ahhoz, hogy elé álljak és beszéljek vele.
Előkotrom táskám mélyéből a mobilom és egy sms-t pötyögök Caleb-nek. A srác a város másik kórházának gyermeksebésze és nem utolsó sorban az unokabátyám. Nem szaporítom a szót, rövidre fogom az üzenetet.

Nem kell az állás, maradok a St. Claire-ben.

Szívemhez szorítom a kis masinát és úgy vigyorgok, mint egy zabolátlan tinédzser lány.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 31, 2015 8:57 pm Keletkezett az írás



Liv & Jamie
I don't deserve you...
Nem merek hinni neki. Nem hihetem el. Képtelenség. Lelkem kínok közt őrlődik, önmagát újra meg újra hol egyik, hol másik lehetőség felé billentve. Az egyikben ott a remény, hogy ha nem is nagyon, de egy kicsit elhiggyem: Olivia nem gyűlöl teljes, gyönyörű, ragyogó szívéből. S a másiknál ott a biztos kín, a tüzes fájdalommal teli üst, hogy már túl messzire mentem, és innen többé nincs visszaút, túlságosan gyűlöl már ahhoz, hogy valaha elmondhassam neki, hogy van valami, amit érzek, amit nem tudok megfogalmazni. Valami, ami belülről feszít, folytonos bűntudatba taszítva, hogy megcsalom egykori eskümet, hitemet, hogy csak egyet és őt örökké. Amin túl ha rá nézek, képtelen vagyok parancsolni magamnak, mert van valami, ami folyton felé lök, ami úgy vonz hozzá, akár a mágnes a fémforgácsot. Ha pedig arra gondolok, hogy Brant, vagy akárki más őt akarja, szinte megfojt az az érzés, ami satuba szorítja a szívem, ami, akár egy jégtömb, a mellkasomba ül, és lehetetlenné teszi  a lélegzetet, a szívverést, de még a létezést is. S mégis, ha bárhol kontaktusba kerülök vele, az egyetlen utat választom, amin képes vagyok vele kommunikálni: számon kérem, parancsolok neki, vagy leteremtem, hogy csoda, hogy még nem adta be a felmondását. Az első és egyetlen megmozdulásom azon a bizonyos ügyeletes éjszakán volt...és lám, egyetlen gyenge pillanat, és képtelen vagyok elfelejteni a hajának az illatát, kis kezének pillangószárny-könnyed érintését a hátamon, szapora lélegzetét a mellkasomnak feszülni.
Még magam sem értem pontosan, mi az, amit érzek, ami motoszkál bennem, mint valami apró kis manó, folyton-folyvást sutyorog a fülembe. Épp ezért olyan nehéz elhinnem Szomszédpad-lánynak, hogy valóban, Olivia oda lenne értem. Én már akkor boldog lennék, ha tudnám, nem úgy fog majd mesélni rólam évek múlva, hogy életében annyira férfit még nem gyűlölt, mint engem. Ha nem azt meséli majd, mikor már szakorvos lesz, hogy valaha volt egy középkorú, megkeseredett mentora, aki addig kínozta, addig gyötörte, amíg ugyan átment a szakorvosi vizsgáján, de addigra totálisan, végérvényesen megutáltatta magát. Mégis, valahol bennem él egy kép, amelyben biztos vagyok benne, hogy számára az lenne a legjobb, ha annyira gyűlölne, amennyire még soha, senkit nem, hogy ez is erőt és kitartást adjon ahhoz számára, hogy le akarjon nyűgözni, meg akarjon győzni arról, hogy ő a legjobb. Hogy ő AZ a diák, akire az ember egész pályafutása alatt várt. Az alfa és az omega. Akitől indul, és akinél véget ér az a szint, amit eztán mindenkinek meg kell ütnie ahhoz, hogy velem, nekem, mellettem dolgozhasson, gyakornokként, és rezidensként, majd később szakorvosként. Akire büszke lehetek, akinek a sikerei az enyémek is, akinek a kudarca az én kudarcom is.
Mégis, így hallgatva az érvelését Szomszédpad-lánynak, csak mosolyogni tudok. Milyen fiatal lehet? Huszonkettő? Huszonegy? Olyan hevesen győzköd arról, hogy lépjek, amíg van esélyem, hogy a sötétedő park halk neszezését hallgatva, a padon hátradőlve csak mosolyogva hallgatom. A szavaim, mintha el sem jutottak volna hozzá, egyszerűen nem tudom meggyőzni arról, hogy hiába az akarat, a vágyakozás, ez veszett fejsze nyele. Az az érzésem, inkább rám vetíti ki azt, amit a saját főnökétől szeretne viszont látni. Talán ő vágyik arra, amire engem rá akar venni. Olivia biztos nem érezhet így velem kapcsolatban.
Amikor felcsattan, csak kissé felkuncogok, kesernyés-derűs nevetésem a fák leveleit simogatja, úgy táncol körbe, akár egy fuvallat.
- Oké, oké, meg ne egyen. Nyugi, majd...majd lesz valahogy. Majd kitalálok valamit. Ígérem. - sóhajtom, és még magam sem tudom, minek mondok ilyeneket. Nem, mintha túl bátortalan lennék, de mégis. A holnap egyelőre túl messze van.
A férfiak őszinteségének kitárgyalása során majdnem elszólom magam, szerencsére időben javítok. Után szóba kerül az édesanyja, és én is bevallom, hogy elveszítettem az édesapámat, majd egy ismételten kritikusabb részhez ér a beszélgetés. A főnökéről kérdezem. A válaszai alapján pedig magam elé képzelek egy öltönyös seggfejet, valami cégnél, akinek a szíve helyén kötvények vannak, és a farkán numeraszámláló. Egy igazi baromnak tudom csak elképzelni, ha egy ilyen kedves, lelkes lányt nem képes észrevenni. Melyik mai fiatal vesz a kezébe ma még könyvet? A legtöbb hullarészeg minden este, életcél és bármilyen motiváció nélkül teng-leng, de ő...egy parkban tölti az estéjét, és életvezetési tanácsokat ad egy tök idegen pasasnak, hogyan lehetne boldogabb, teljesebb élete, pedig saját maga is jól hallhatóan szenved. El is mondom a véleményem, ám amikor a lány mégis védelmébe veszi...nos, igencsak ledöbbenek, és eszembe jut, hogy talán...talán Olivia is vélekedhetne így rólam? Eszébe juthat valaha, hogy céllal, okkal vagyok olyan kemény és kegyetlen? Vajon nem gondol arra, hogy mindez érte van? És valahol magam is védem?
- Hmm...lehet. - morfondírozok el egy pillanatra, és kicsit ficeregve a padon elhelyezkedek, tekintetemmel a sötétedő lombkoronát lesem, s a virágok illatával töltöm meg fertőtlenítővel eltelítődött orrjárataimat. - De ha mégis? Mi van, ha csak arra vár, hogy maga adjon valami jelet, hogy az amit megtehetne, az nincs ellenére? Mi van, ha az a buborék már nem elég neki egyedül? Mi van, ha bár kívülről keménynek és egy barbár vadállatnak tűnik, valójában csak retteg attól, hogy...mint ahogy az előbb említette, maga lapátra tenné, és azután az egész cég arról beszélne, hogy csúfot űzött a vezetőjéből és kikosarazta? Lehet, hogy ő is csak egy jelre vár. Persze, az is lehet, hogy valójában totálisan meleg a fazon, csak titkolni akarja  a nagyvilág előtt. A jóképű, sármos pasik, akik túl sokat vannak egyedül, nekem mindig gyanúsak...- agyalok hangosan, és a végén elmosolyodok. Oké, a vége nem teljesen komoly, bár benne van a pakliban. Remélem a lány nem sértődik meg emiatt, csak kicsit meg akarom viccelni.
Azért rákérdezek, mégis, jól érzékelem-e, hogy totál odavan azért a bazári majomért. Nem mondja ki teljesen. Én meg csak elvigyorodok. Aha, kedveli. Vagyis, totális mértékben bele van zúgva. Nosztalgiával gondolok arra, valaha én is milyen rajongással tudtam Vickyre nézni. Aztán valahol ismét felfedezem magamban az érzést, ahogy Montgomeryre gondolok. Szemöldököm ráncolom, és felismerés kezd derengeni bennem, mely utat kér magának, de a gátak nem engedik szabadjára. Való igaz, az érzés, amit érzek, mikor Montgomeryre nézek, igen hasonlatos ahhoz, amit egykor éreztem...de nem. Elnevetem magamban magam. Ez butaság. Én nem rajongok sem titokban, sem nyíltan, sem félig, sem reménytelenül Olivia iránt, nem vagyok én holmi tizenéves tinilány egy Justin Timberlake poszterrel a szobája falán. Azért megértem a lányt, biztos nem egyszerű a helyzete. Nem lehet könnyű neki. S tudom, hiába adunk egymásnak ötleteket, ezek mind csak fantazmagóriák, képzelgések. Ki tudja, hogy mi lenne a helyes lépés? Ki tudja, mit hoz a holnap?
Az ötlet, ami elhagyja a számat, mégis olyan könnyedén fogalmazódik meg, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Emlékszem, mielőtt megkértem Vicky kezét, majd meghibbantam. Egy hónapig hurcibáltam magammal a gyűrűt, aztán elvittem egy totál méregdrága étterembe, és minden létező klisét megcsináltam, ami csak eszembe jutott, vagy amit csak hallottam. Ott volt a család, a barátok, volt térden állva megkérés, könnyes nyakba ugrás, és amikor igent mondott, még tűzijáték is durrant. Sosem hittem volna, hogy egyszer minden gyomorgörcs nélkül, viccből megkérek egy lányt egy parkban, akit még csak nem is láttam, hogy ha nem jön össze neki a nagy Ő, akkor c-vágányként gondoljon rám, és jöjjön hozzám, s ezt még komolyan is gondolom. Hogy miért teszem az ajánlatot? Mert szerintem a lány többet érdemelne a sorsától, hogy egy olyan pasas után vágyakozzon, aki nem veszi észre, vagy csak átlépne rajta.
- Megnyugodhat, ha addig el nem kelek, hozok gyűrűt. Csak a sír választhat el attól, hogy itt legyek egy év múlva. - mondom, aztán meggondolom magam. - Tudja mit? Bárhogy lesz, hozok gyűrűt. Ha én leszek foglalt, akkor hálám jeléül. Ha maga... ha másért nem is, emlékeztetőül, hogy ne feledjen el. Hogy emlékezzen arra, hogy honnan indult, és hová jutott, ha mégis megcsípte a fickót. Ha meg hozzám jön, evidens, hogy miért. De akkor már nem mondhat nemet, akkor sem, ha nem tetszek magának, meg kell tanulnia együtt élni a képemmel. - vigyorodok el, és élvezettel hallgatom, hogy ő is kuncog. Igen, tudom, kicsit vicces ez így, sőt, tiszta badarság, azt hiszem nem vesz túl komolyan. Talán már holnap nem fog emlékezni arra, hogy mit ígért. Mégis kicsit könnyebb úgy a jövőbe tekinteni, hogy van egy bizonytalan biztos pontunk. Milyen furcsa fricskája lenne ez a végzetnek, nemde? Ha végül mégis megtennénk ezt, nem? Persze, azért nem erőszakolnám rá magam a lányra, nyilvánvaló. De mókásan izgalmas elképzelni, mi lenne egy év múlva. Ki tudja? Én minden esetre már csak kíváncsiságból is eljövök, ez már biztos.
A lány szavaira nem reagálok azonnal, csak mélyet sóhajtok. Odamenjek? Mégis, mi a fenét mondhatnék neki? Hajamba túrok, kócos tincseim szaporán szöknek ki az ujjaim alkotta fésű fokaiból, míg kezem meg nem pihen a tarkómon. Arcomról lehervad az iménti derűs mosoly, s pillanatok alatt újra ott találom magam, ahol azelőtt voltam, hogy Szomszédpad-lánnyal beszélgetésbe elegyedtem volna. Az érzések kavarognak bennem, kétségek kavarognak a bensőmben, gondolatok százai cikáznak át a fejemen. Mit mondjak? Hogy ahhoz túlságosan félek? Vagy, hogy nem tudom, mit kellene ilyenkor mondanom? Hogy ha rám néz azokkal a gyönyörű szemeivel, azt is elfelejtem, hogy hány éves vagyok, és ha mosolyogni látom, a csillagokig tudnék ugrani az örömtől? Hogy néha, mikor nem látom magam körül, annyira hiányzik a jelenléte, hogy úgy érzem, a világ is megáll a forgásában, nélküle nincs értelme annak, hogy létezem? Néha meg, egyszerűen ki tudnék ugrani az ablakon, mert annyira nem akarom ezeket az érzéseket? Pár pillanatnyi hallgatás után mégis mosolyt erőltetek ajkaimra, nyugalmat mély, lágy hangomra, s nyugtatólag bólintok, mintha láthatná.
- Oké, legyen. Holnap beszélek vele. Nem azt mondom, hogy színt vallok, főleg, mert még én sem tudom, mi a fenét érzek vele kapcsolatban, de...- vonok vállat, és minden erőmmel azon vagyok, hogy valami igazán diplomatikusat mondjak, anélkül, hogy hazudnék. - Majd elé állok, és megpróbálok valami...kedveset mondani. - mondom beleegyezően, és eldöntöm, hogy ez így is lesz. Hogy mikor? Hol? Mit? Gőzöm sincs. Harminchat órás ügyeletben leszek, esélyes, hogy talán adódik pár lehetőség, ki tudja? -- Tényleg, annyit igazán segíthetne, hogy elárulja, mégis mi a jó fenét érzek én a lány iránt, ha már ennyire biztos abban, hogy küzdenem kell érte. - mondom, de nem tudom, valaha kapok-e erre választ. Ha én nem tudom, mit érzek, más mégis honnan tudhatná? Vagy könnyebb a másikba belelátni ismeretlenül, mint hinnénk? Orvosként nap mint nap észlelem, hogy pár perc alatt teljes kórtörténetet tudunk alkotni, miért ne lehetne ez így most is? De aztán nem vagyok már képes a padon ücsörögni, muszáj indulnom.
- Most mennem kell. - állok fel a padról, mert most megint elönt a vágy, hogy Olivia házához hajtsak, bekopogjak hozzá, megkérdezzem, hogy egy százas skálán mennyire utál, mennyire utálja a környezetszennyezőket, és mennyire a műhibaperes ügyvédeket? Hogy volt-e gyerekkorában piros biciklije, mászott-e fára, és hogy a béka boncolásoknál elájult-e, vagy röhögött a többi bénán? Hogy honnan szerzi azokat az isteni fánkokat, amikkel mindig megörvendeztet, és amiknek sosem tudok ellenállni, és miért hozza mégis, ha annyira utál? Meg, hogy megkérdezzem, valaha érzett-e olyan késztetést, hogy Justin Timberlake poszterét az ágya fölé ragassza? Oké, hülye kérdések, tudom én is... Valójában pedig egyszerűen csak beszélgetni szeretnék vele. Legalább csak egyszer. Hogy találjak egyetlen olyan pontot, ami miatt meggyőzhetem magam, hogy nem, soha, de soha nem lehet Olivia Montgomery és köztem semmi az ég egy adta világon. Hisz ő gyönyörű, okos, és...minden. Én meg, csak Jamie vagyok. Így egyszerűen. Egy tuskó orvos, akit utál az öszes rezidens és gyakornok, aki nem érdemli már a boldogságot, aki hűtlen, sőt, hűtlenebb, mint valaha életében volt, pedig még csak egyetlen csók sem csattant el kettejük között. Épp ezért kell tőle távol maradnom, ehhez pedig mennem kell, hogy valahol igyak pár pohárral, aztán kialudjam magam. - Azért remélem, a maga hercege rájön arra, micsoda kincset érő beosztottja van. Én meg...remélem, legalább egyszer képes leszek beszélni azzal a lánnyal anélkül, hogy mindent tönkretennék. - sóhajtom, aztán felállok a padról, és mélyet szippantok a levegőből, ami már hűvös és sós illatú. - Köszönöm a kellemes beszélgetést, Kedves, egy élmény volt Önnel megismerkedni. Bárhogy lesz, egy év múlva ugyanebben az időben, ugyanitt. Remélem, hogy a gyűrűt csak emlékül kell adnom, kívánom, hogy találjon rá a boldogságára. Vigyázzon magára. - mondom, aztán kilépek a bokrok közül, és otthagyom a lányt. Egy pillanatig visszanézek, de nem látok mást, csak egy pár sötét, hosszú hajfürtöt lebbenni a szélben. Ajkaimon végigsimítva fordulok el, dzsekim gallérját felállítva bújok el az emberek, a sötétség elől. Fejemben sok kósza gondolat, baljós, nyomasztó némelyik, s vágyakozással teli, reménykedő a többi. Szívemben pedig egy új ígéret, amit be kell tartanom: beszélnem kell Oliviával. Holnap. Hogy menni is fog-e? Na, azt már csak az égiek tudják majd megmondani.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 07, 2015 7:45 pm Keletkezett az írás




Az én hercegem  - ahogy az idegen hívta – jelen pillanatban valószínűleg a recepciós nőket szédíti és eszébe se jutok. Összeszorul a szívem, amiért ennyire kedvelem Őt. Hisz a józan eszem tudja, hogy kettőnk kapcsolata eleve halálra van ítélve. Ha nem dolgoznék a kórházban, talán lenne némi esélyem, de így… egyenlő a nullával. Talán ezért is akartam annyira elmenni, ezért kapartam annyira Caleb-nél. Ha akarnám, már holnap másik munkahelyem lenne, de nincs szívem elmenni. És ez a baj… a szívem egyre hangosabban zakatol és nem tudok nem rá figyelni. Lökdös előre. Mikor én meghátrálnék, ő újra átveszi felettem az irányítást. Elkerülném James-t, oh bárcsak el tudnám kerülni. Bárcsak lenne annyi bátorságom, hogy átkéressem magam másik orvos mellé. Hisz a kórházban nem Ő az egyetlen gyermek sebész. Ott van dr Brant is, bár kicsit tartok tőle. Mindig tesz valami olyat kétértelmű megjegyzést, amitől a hátamon futkos a hideg. Ahogy rám néz, ahogy a nevemet formálja húsos ajkaival. Látom, hogy viselkedik a gyakornokkal, tudom, hogy némelyik lány szívesen tárja szét neki a lábát, csakhogy előrébb jusson, de én nem az a fajta vagyok. Ezért is olyan nehéz a Jamie-hez való közeledés. Tudom, hogy mások a szájukra vennének és azt nem élném túl. Ahogy drága jó anyám sem. Belegondolni is rossz, hogy a mélabú, ami lassan kezdi elhagyni a szívét, újra mázsás súlyként nehezedjen rá.
-Kedveli… talán túlzottan is, de fél. A múltban érték fájdalmak, amiken még nem lépett túl. Azt hiszem fél újra szeretni. Elvesztett valakit, aki régen fontos volt magának. Akiért akár meg is halt volna. Ez az oka annak, hogy most nem enged a szívének. – Nem tudom, mi sebezte meg ennyire, az sem biztos, hogy ez így van, de valahol a lelkem mélyén érzem, hogy ennek a férfinek mennyit kellett szenvednie. Fájdalmas emlékek sokagása kavarog benne és ez egy magamfajta lánynak ijesztő.
-Remélem, legalább maga sikerrel jár. Megérdemli azt a lányt, csak higgye el. – Elmosolyodom, zsebembe csúsztatom a telefont és nem törődöm vele, hogy őrült módjára rezeg. Biztos Caleb az, szinte hallom a hangját a fejemben, ahogy dühösen, szitkozódva akar áttéríteni a sötét oldalra. De elhatároztam magam és nem megyek el. Maradok és talán idővel végre rászánom magam és megteszem azt az aprócska lépést Jamie szíve felé.
-Ha nem sikerülne, ha a lány nem érez úgy, mint magam, engem itt talál egy év múlva. – Ujjaim csokoládébarna sörényembe szántanak, hogy aztán összecsavarva a fejem búbjára tűzzem. Besötétedett, az idő is későre jár, holnap pedig korán indulok munkába. Nézem az embereket, akik hazafelé szállingóznak, ki ki a maga párjával, boldogan, egymáshoz simulva. Elképzelem, ahogy Jamie magához húz, erős karjai oltalmat nyújtanak és újra felrémlik annak a furcsa napnak az emléke. Mennyire hiányzik az érintése, parfümjének markáns, férfias illata.
Beszippantok egy adag hűvös levegőt és utamra indulok. Táskámat a vállamra kanyarítom és végig megyek a kavicsos úton. Vállam fölött hátra sandítok, de már csak távolodó alakját látom beszélgető társamnak. Vajon megteszi? Holnap odaáll a lány elé és bevallja neki érzéseit? Ez már a jövő titka… ahogy az is, vajon lesz e bátorságom megejteni egy ártatlannak tűnő mondatot dr Woodward-nak…


Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:41 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Liv & Jamie - Two strangers, with too many secrets...
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Secrets - Zin & Amelia

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: