Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Csüt. Aug. 13, 2015 2:51 pm Keletkezett az írás






 


Lea & Dylan
Őszinte leszek. Elegem van az egész szarból, ami körülöttem folyik. Megy a sajnálkozás, meg az együttérzés, amire aztán kibaszottul nem vágyom. Szükségem sincs rá, hogy az emberek sajnálattal gondoljanak rám. Látom a szemükben a szomorúságot, ahogyan rám néznek. Holott valójában a lelkük mélyén örülnek. Örülnek, hogy ez nem velük történik, hogy ők élhetik az életüket. Empátia. Francokat, ez mind önös érdek, akárki akármit mond. Főként, ha egy idegen kezd sajnálkozni, mintha legalábbis ismerne, és lenne köze ahhoz, hogy mi bajom van, és miért mászkálok lassan fél éve folyamatosan a kórház falai között. Egyrészt amiatt, hogy a betegségemet megfelelően tudják kezelni, a másik ok elméletileg az, hogy szemmel tudjanak tartani, nehogy belőjem magam. Pedig az az, amire igazán szükségem van. Hogy elszakadjak a valóságtól, és egy olyan kis világot teremthessek, amiben minden olyan, ahogyan én szeretem.Na, nem mintha tudnám, pontosan milyen világ is az. Régóta nem tudom. Mindössze élvezem, ahogyan az agyam kikapcsol pár rövid órácskára, és ezért még azt is vállalom, hogy ahogyan múlik el a hatás minden egyre csak rosszabb, és rosszabb színben tűnik fel. Mintha felszállna a köd szemedről, ráeszmélsz, hogy a világ mennyire elcseszett, és az emberek mennyire utálják egymást. Mennyire utálják magukat. igen, még azok is, akiknek látszólag tökéletes az életük.- Család, és barátok, minden nap önfeledt nevetés. Azután mintha egy csettintésre de kikapcsolnák az egészet. Minden elmúlik, és minden szar lesz. Mert mindig ez történik. Valami mindig történik, ami a boldogság útjába áll, és sokan túl gyengék ahhoz, hogy elismerve ezt felálljanak, és azt mondják; nem, nem leszek gyenge, harcolok azért, mai fontos. Túl ritka az ilyen ember. Megfutamodunk, és inkább menekülünk a múlt elől, a csalódás elől. Ahelyett, hogy végre szembe néznénk az igazsággal, elfogadnánk, és próbálnánk jobb hellyé tenni ezt a világot.
Gyorsan körbepillantok, mielőtt bemennék az egyik kórterembe. Szerencsémre üres. Végre. Nem igazán akartam újra rányitni valakire, kifogytam a kifogásokból. Még a végén a dilisek közé kerülnek amiatt, hogy mosdónak néztem egy kórtermet. Valaki bizonyára igencsak otthon érzi magát itt. Csak remélem, hogy senki nem tér vissza ide addig, amíg idebent vagyok. Csak tíz perc az egész, nem lehetek ennyire peches. A falhoz kuporodom a földön, előveszem a cigarettás dobozt a zsebemből, remegő kézzel dugom a számba, mielőtt meggyújtanám. Remegve hunyom le a szemhéjaimat, amint a füst a tüdőmbe áramlik, fejemet a mögöttem lévő méregzöld falnak támasztom. Gyűlölöm ezt a színt. Túl élénk, túl színes, vibrál tőle a szemem. Elfog a hányinger.
Szitkozódva nyomom el a cigit a padlón, ahogyan meglátom nyílni az ajtót. Hát már egy perc nyugta sem lehet az ember fiának?
Halovány mosoly játszik pár pillanatig az arcomon, ahogyan meglátom belépni - vélhetőleg a szoba tulajdonosát. Hátammal a falnak támaszkodom, a csikket lazán magam mellett hagyom a földön, karomat mellkasom előtt fonom össze.
- Hello - az a bizonyos, nem-törődöm-semmivel mosoly terül el az arcomon. Ez érdekes lesz.


 
(c) fiche:WILD BIRD & gifs:gifs hunt c l o s e d

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Csüt. Aug. 13, 2015 3:41 pm Keletkezett az írás






Dylan & Lea


Nem. Ismét nincs jó kedvem, de azt hiszem itt már az a meglepő, ha esetleg az van. Utálom a vizsgálatokat. Egyszerűen gyűlölöm. Főleg, amikor bezárnak egy gépbe… és mozdulatlanul kell maradnod. Ez a legrosszabb része. A mozdulatlanság. Akaratlanul is pánik jön rám és úgy érzem magam, mintha egy koporsóban lennék. Mintha lekötöztek volna… pedig szabadon mozgathatom a kezem, csak a tudat, hogy nem szabad.
Áh, mindegy is, fölösleges magyaráznom annak, aki nem érzi át… aki meg átérzi, az tudja milyen érzés, szóval… ja. Mindegy is.
Kell egy kávé. Megfordulok, hogy irányt változtassak, és próbálok úgy közeledni az ebédlő felé, hogy valamelyik mindelébenkanál rezidens ne buktasson le és kezdjen el kioktatni, hogy neked ezt mennyire nem szabadna. Mintha érdekelne kicsit is a dolog.
Az étkezőben, mivel automatás kávéra nem adom a fejem, a pulthoz sétálok, a kedves hölgyeménnyel folytatott számos vitám után már automatikusan kiszolgál, csak egy csúnya pillantást kapok tőle, hogy most aztán érezzem szarul magam, pedig ha tudná mennyire nem teszem. Az elején folyamatosan összeveszett velem. Hát ki az isten ő? Mégcsak nem is orvos… majd pont egy felszolgáló fogja megmondani, hogy ihatom e ezt a barna csodát, vagy sem.
A lábam mellett tartva a poharat sétálok vissza a szobámhoz, hogy ne legyen olyan feltűnő, csak akkor emelem a számhoz, amikor már nyitok be a szobámba.
Hirtelen hang… én pedig leöntöm magam az itallal, mert a kezem is megrezdül. Hát persze, hogy megijedtem tőle. Azt se tudom, honnan jön a hang, egyelőre nem oldalra, hanem magamra nézek, mert a ruhám teljesen kávés lett. Ráadásul a fele kárba ment annak, amit nagy sunyiban szereztem.
Oldalra fordulok és amikor megpillantom Dylant – miért is lepődnék meg, hogy pont ő az… - nem is tudom, hogy mit gondoljak.
- Barom… - elsőként ez csúszik ki a számon, aztán lassan csak elindulok az ágyamig, hogy letegyem a poharat.
- Mi az istent keresel itt? – Vágom hozzá a kérdést, miközben kigombolom kantáros nadrágomat, hogy letörölhessem, ami alá folyt… mert nem csak a felsőm lett kávés, alatta mondjuk az egész hasam is… kénytelen leszek majd átöltözni.
Mielőtt válaszolhatna, kinyitom a fürdőajtómat, leakasztom a törölközőt és bevizezem, hogy aztán azzal kezdjem el letörölni a ragadós folyadékot.
- Szóval? – Teszem fel ismét a kérdést, bár nem nézek fel rá, magammal vagyok elfoglalva.
- Mellesleg jössz nekem egy kávéval… - Teszem még hozzá. Kis próbálkozás után rá kell jöjjek, hogy fölösleges próbálkozás volt megmenteni a ruhát.
Tekintetemet most már a srácra emelem, amikor is megpillantom a csikket mellette. Megállok egy pillanatra és veszek egy mély levegőt.
- NEKED TELJESEN ELMENT AZ ESZED!?!?! – Egyből felemelem a hangerőt. Hogy merészeli ezt az én szobámban? Miért nem a sajátjába rondít ilyen szarral? Ha valaki most bejön, én esküszöm kinyírom.

ZeneKinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Pént. Aug. 14, 2015 7:34 am Keletkezett az írás






 


Lea & Dylan
Nem tartom vissza a nevetést, mikor látom, ahogyan a barna lötty a pohárból távozva a ruháján landol.
- Rosszabbnak is hívtak már - megvonom a vállamat, követem minden mozdulatát. Így igaz. Voltam én már szemét, seggfej, önző disznó, szemétláda, és még cifrább dolog is, mikor kiderült egyesek számára, hogy valójában milyen is vagyok.
- Kellett egy nyugisabb hely. Be kell vallanom, egész pofás kis szobád van - követem a mozdulatát, ajkaim vigyorra húzódnak.
- Szívesen segítek, drága - megnyalom ajkaimat, nézem, ahogy elkezdi letörölni magáról a cukros löttyöt. Határozottan segíthetnék neki, de arra azt hiszem, még várnom kell.
- Még véletlenül se hidd azt, hogy direkt csináltam. Nem tudtam, hogy ez a te szobád - bár, ha tudom is, valószínűleg akkor is beosonok. Sőt. Talán már előbb is megtettem volna. Bonyolult egy dolog. Vonzzuk, vagy épp taszítjuk egymást, nehéz eldönteni. Az egészen biztos, hogy szeretünk egymást agyára menni. Igenis látom ott bujkálni az arcán a mosolyt, miközben olyanokat vágunk egymás fejéhez, mait tulajdonképpen egyikőnk sem gondol komolyan, mindössze jó érzés úgy tenni, mintha minden teljesen normális lenne, és legalábbis egy hotelben élnénk. Egy kis gyógyszeres kezeléssel megspékelve.
- Mást is kaphatsz, mint egy kávé - szívesen közelebb mennék. De, meg kell várnom a megfelelő alkalmat. Meg kell várnom, míg rájön, mit műveltem két perccel ezelőtt. Üvöltözni fog? Talán. Elcsattan egy-két pofon? Ha megteszem, amit tervezek, többet is kapok egy pofonnál. Bár, tudom, hogy neki s tetszeni fog. De, az életben nem ismerné be, hogy neki is ezen járnak az agytekervényei. Hogy vajon ezért utálkozunk egyfolytában. Mert mindketten akarunk valamit, mindössze egyikünk sem tesz semmit. Még én sem, ami nem túlzottan jellemző rám.
Próbálom visszatartani a nevetést, amint feltekeri a hangerőt. Hát, persze, hogy kiakad. Miért is tenne másképpen? Mindenki ezt teszi. Mások miattam, meg az egészségem miatt, őt azonban valószínűsíthetően csak az zavarja, hogy az ő szobájában szívtam. Ami viszont nem volt szándékos, így aztán semmi oka kiakadni, ismerkedésünk óta először nem direkt mentem az idegeire. Nem szólok semmit, csak meredek rá, miközben az ágyához sétálva leülök rá.
- Tudod, ha így üvöltesz, még a végén társaságot kapunk. Azt viszont egyikünk sem szeretné, nem igaz? Plusz, folytathatnád a vetkőzést. Eddig tetszik, ami látok - önelégült vigyor kúszik az arcomra, hirtelen húzom magam elé, kezeimet a combjai két oldalán tartva nézek fel rá.


 
(c) fiche:WILD BIRD & gifs:gifs hunt c l o s e d

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Vas. Aug. 16, 2015 8:50 pm Keletkezett az írás






Dylan & Lea


Én is hívnám rosszabbnak… ezer rosszabb és puritánabb kifejezés van a nyelvem hegyén, de nem, nem mondok semmit, csak nézek rá egy fél percig, még veszek egy mély levegőt lenyelve azt, amit nem mondok ki. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy nagyon gyűlölni akarom e vagy mint az óvodában, meghúzzuk a másik haját. Mert ezt csináljuk… mintha máshogy nem tudnánk felhívni a figyelmét a másiknak. Egyszerűen utálom az arroganciáját, de ennek ellenére valami mégis vonzz hozzá. Talán azért, mert ő átérzi, amit én…
- Némi előnye is legyen a mindenlében kanál, akadékoskodó szülőknek… - Vonom meg a vállam a szobára tett kommentjén. Ha már itt kell lennem és van rá lehetőség, nem érzem magam pofátlannak, hogy kihasználom, hogy van miből fizetniük ezt az ellátást a számomra. Sőt, nagyjából csak azért vagyok még mindig itt… A kórháznak jobban megéri, hogy fizetik a kisebb vagyont a szobáért… és talán még rá is tudnak majd venni, hogy azt tegyem, amit ők akarnak. Hah… jó vicc…
- Igazán drága vagy, de nagylány vagyok, magamtól is megy majd. – Persze gúnyosan vágom a fejéhez, mégis azért megfordul a fejemben, hogy hagynám… ó de még mennyire… Viszont valami nem visz rá, hogy úgy közeledjek felé. Lehet félek, csak nem tudom mitől. Nyilván közrejátszik, hogy miért vagyunk itt. Talán félek, hogy túlságosan is vonzó számomra ahhoz, hogy merjek bármit is kezdeni ezzel az egész szituációval, ezért inkább erősen tagadok, hárítok, taszítok, bár csak a fordítottját érem el.
- Én is ezt mondanám… tudom, hogy nem bírod ki a társaságom nélkül. – Önelégült vigyorral fordulok felé de csak egy pillanatra, utána a károkozásainak a maradékát igyekszek lekaparni valahogy. Aztán megpillantom a csikket… és hát, mint várható volt, elborul az agyam. Nem is maga a tény, hogy füvezett, mert… ha neki ez a jó, azt kell csinálni, ami a szervezetének jól esik. Az ő élete, nem fogok neki prédikálni, még ha ellenzem is. Nekem is mindig meg akarták mondani, hogy mit és hogyan és gyűlöltem. Nem ők érzik, nem ők vannak a helyemben.
Viszont az a tény, hogy itt csinálta, már felidegesít elég rendesen. Bárki bejönne most, egy pillanat alatt gondolnák, hogy én voltam és persze, ki lehet ezt mutatni… de ahhoz előbb végig kellene hallgatnom egy kiselőadást arról, hogy mekkora borzalmat csináltam és ez egy kórház és stb, stb… Ahhoz pedig nincs kedvem. Különben is, csináljon fűszagot a saját szobájában.
- Nem érdekel… egy barom vagy. Komolyan, hogy képzeled, hogy csak úgy bejössz ide és ilyeneket csinálsz? Jó, hogy nem szórod tele az ágyam a szar füveddel… Mi van, ha bekapcsol a tűzjelző és elárasztja vízzel a szobámat? Biz isten, hogy kirúgtalak volna a tiedből és aludhattál volna a földön. – Csak mondom és mondom neki, bár már nem kiabálok, viszont igencsak ki vagyok akadva. Konkrétan fel se tűnt a kis megjegyzése, egészen addig nem jut el a tudatomig, amíg magához nem ránt. Egy pillanatra nem tudom eldönteni, hogyan reagáljak. Konkrétan zavarba jövök a közelségétől, pedig én aztán ritkán jövök zavarba. Nem tetszik a helyzet. Egyszerűen nem tudom hogyan kezelni… Hirtelen felindulásból mindkét kezemmel lökök egyet vállain és hátrébb lépek.
- Idióta… nyilván tetszik, de biztosan nem fogsz többet látni… - Felkapom a ruháimat, beviharzok a fürdőbe és bevágom magam mögött az ajtót, hogy ott levehessem a kávés göncöt és egy vizes törölközővel letörölhessem a ragacsos folyadékot.
- Ha rám mersz nyitni, nem a betegséged lesz a legnagyobb bajod, azt elhiheted… - Utálom, hogy nem lehet zárni az ajtót… de mivel bármikor rosszul lehetek, így végül is logikus… nem biztos, hogy rám tudnák törni.
Azért is talán rosszul kéne éreznem magam, hogy ilyet szóltam be neki, de egy cipőben járunk és tudom… ennyi idő után már bőven tudom, hogy nem az a fajta ember, aki ezt zokon veszi, vagy megsértődik tőle. Felrángatom magamra a nadrágomat és akaratlanul is a tükörbe nézek, miután melltartómat is felhúztam, hogy igazgassak kicsit a hajamon és a sminkemen. A francokat akarok tetszeni neki. Egy barom… egy idióta… paraszt és neveletlen. Mégis az érintésének a nyomát még mindig érzem combomon és kellemes bizsergés fut rajtam végig, ahogy rágondolok. Utálom ezt… ezer éve nem hozta ezt ki belőlem senki.

ZeneKinézet १ …
©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Vas. Aug. 16, 2015 11:06 pm Keletkezett az írás






 


Lea & Dylan
Mindig arra vágyunk a leginkább, amit nem kaphatunk meg, ez szinte már - már törvényszerű. Egyszer mindenkinek lesz egy olyan álma, amit nem tud majd elérni. Vagy valaki, esetleg valami, amit nem kaphat meg. S, hogy miért akarjuk folyton az elérhetetlent? Talán mert ezekből a dolgokból nagyon kevés van. Amiből kevés van, az pedig általában nagyon is értékes. Ha másnak talán nem is, nekünk bizony igen. Legfőképpen a párkapcsolatokra igaz ez. Mindig arra vágyunk, aki elérhetetlen. Nem igaz? Talán annyira nem is igaz. Mindenki szereti kicsit elérhetetlennek tettetni magát. Nagyon is. De, hogy megéri- e? Ez már megint más kérdés.
- Szóval gazdag szülők, huh? - érdekes. Ránézve nem gondolnám, hogy ennyire tehetős családod elképzelek mindig a platinaszőke, természetesen festett, akiknek apró kutyájuk van, és a táskájukban hordják. Nem hordanak más színt, mint pinket, és mindenük csillog, ahogyan az egész lényük is sziporkázó, azt hiszem.
- Mintha te bírnád nélkülem - kisfiúsan vigyorodok el - tudom, hogy nem, Lea - megcsóválom a fejemet. Kergetjük egymást, mint Tom és Jerry abban az idióta rajzfilmben. Véget nem érő köröket futunk le, néha ugyanazokat a köröket. De még igy is érdekes. Túl érdekes ahhoz, hogy abbahagyjam, vagy elrontsam a kis játékunkat.
- Azért kapsz még levegőt? - visszatartom a nevetést, ami már igazán kikívánkozik belőlem. Szinte pislogás nélkül meredek utána, amìg beviharzik a fürdőszobába. Mosolyogva rázom meg a fejemet. Akárhogy is ellenkezik, nagyon jól tudom, hogy valójában pontosan annyira élvezi ezt, mint én. Ha nem jobban.
- Most sem a betegségem a legnagyobb bajom, drága - a csukott ajtónál állok. Összefonom a karomat a mellkasom előtt.
- Sokkal inkább az, hogy ez az ajtó közénk áll. Vagyis inkább.. csak állt - megrántom a vállamat, bár tudom, úgysem látja, de hozzám nőtt a mozdulat. Alsó ajkamba mélyesztem a fogaimat, miközben végignézek rajta, szemeim játékosan csillognak, ahogyan az arcára emelem a tekintetem.
- Tűzszünet? - közelebb lépek, derekát átölelve húzom közel.


 
(c) fiche:WILD BIRD & gifs:gifs hunt c l o s e d

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Hétf. Aug. 17, 2015 2:12 pm Keletkezett az írás






Dylan & Lea

Igazából, sosem érdekelt a családom gazdagsága. Sose akartam a pénzüket és sose kértem tőlük anyagi támogatást se. Most se én kértem, ők ajánlották, nem fogadtam el, aztán harmadik alkalommal megvontam a vállam és úgy voltam vele, nem érdekel… leszarom, legyen, ahogy akarják, csak fogják be. De attól még nem fognak hozzám közelebb állni.
- Ugyanolyan defektesek, mintha nem lennének azok, csak szép szobába dugtak. – Megvonom a vállam és rezzenéstelen arccal mondom mindezt. Nem láttam őket 2 hónapja. Néha, mint ha szülinapom lenne, meglátogatnak – mintha annyira vágynék rájuk – meg felhívnak, hogy élek e még. De nem is baj. Amikor itt voltak sokat, csak kiborítottak. Ne csináld ezt, nem teheted azt, feküdj a hátsódon és nézd a plafont egész nap, mert attól majd meggyógyulsz és minden jó lesz.
Felvont szemöldökkel pillantok rá, mintha teljesen képtelen dolgot állítana. Persze, hogy nem… az egyetlen normális személyiség ebben a nyamvadt kórházban, akitől nem tépem a hajam, akivel tudok még beszélgetni is, már, amikor ritka pillanatunkban nem éppen a másik vérét szívjuk, hanem normális beszélgetést folytatunk… Nincs még egy ilyen ember, aki meg is érti, hogy milyen az, amikor be vagy zárva ide. De ezt nem akarom bevallani neki.
- Álltasd csak magad édesem… ahogy szeretnéd… - Elmosolyodok és tudom, hogy tudja, hogy hazudok, de mi így működünk.
A kiakadásomon nem segít, hogy látom rajta, mindjárt elröhögi magát. Borzasztó jól szórakozik azon, hogy engem felbosszantott, én viszont nem azért idegeskedek, hogy őt szórakoztassam. Szemétkedjen még, majd véletlenül elpletykálom, hogy min kaptam rajta… aztán a végén majd bezárják, vagy ágyhoz kötözik. Vagy elkiabálom magam, hogy molesztál, bármire képes lennék.
Inkább hagyom ott és megyek be a fürdőbe átöltözni… Miután megigazgattam az arcomat, már éppen nyúlnék a felsőmért, amikor megszólal és tudom, hogy az ajtó előtt van. Tudom, hogy be fog jönni… biztos vagyok benne.  Ismerem már annyira. Mint a gyerekek, ha azt mondom neki, menjen el, idejön, ha fordítva mondanám, már színét se látnám. Kár, hogy én is ezt a reakciót akarom belőle kiváltani.
Ettől függetlenül csúnyán meredek rá, amikor belép.
- Megmondtam, hogy ne gyere utánam… gondolom a hallásoddal is gond van. Mi lenne, ha nem lenne rajtam egyáltalán ruha? Úgy gondolod, hogy ha mutogatni akarnám magam neked, akkor zárt ajtók mögé vonulnék? – Nem tudom miért nem húzom fel a felsőmet, mikor itt áll velem szemben. Bár igazából nem túlzottan érdekel, hogy melltartóban lát. Sose voltam szégyenlős… és hát, őszintén, van felsőm is, ami nem takar sokkal többet… nem is beszélve a fürdőruháról. Túl nagy feneket kerítenek ezeknek az emberek, elvégre egy fürdőruhában ugyanúgy mutogatják magukat az embereknek. De mindegy is.
Ahogy közelebb lép én reflexből lépnék hátra, de elkapja a derekamat és magához húz. Kezeimet megtámasztom a vállán, hogy ne legyek hozzá egyből túlságosan is közel. Komolyan mondom, hogy félek ettől a szituációtól.
- Nem ismerem ezt a szót… - Elmosolyodok, s közel se olyan felháborodva nézek rá, mint egy fél perce. De nem értem ezt a hirtelen közeledést se. Persze, mindig incselkedtünk egymással, még talán flörtöltünk is, de ilyesmit még sose csinált. Ilyen közel még sose került hozzám. Valahogy úgy képzeltem, hogy ez a szituáció max akkor fog előjönni, ha éppen üvöltözünk egymással… és a hangulat hevében, mint a filmekben. Vagy nem tudom. Igazából nem is nagyon gondolkodtam ezen. Mindegy is.
Kezem nem mozdul, s nem akarom hagyni, hogy közelebb húzzon magához, mint amennyire vagyok, így is ismét csak a tagadással tudom nyugtatni magam. A végén még a karjaiba ájulok, aztán azt is magára veszi.
ZeneKinézet १ …
©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Hétf. Aug. 17, 2015 3:38 pm Keletkezett az írás






 


Lea & Dylan
- Defektes szülők - együtt érzően bólogatok, azt hiszem, legalábbis. Nem is tudom, anyám mikor járt bent utoljára láttam. Jobban kikészült, mint én, amikor megtudtuk, hogy beteg vagyok. Nem ez az első ilyen eset a családban. Végignézte már, ahogyan a nagyapám belehal. Valamilyen szinten megértem, hogy bár elég jól tartom magam, nem akarja látni az elkerülhetetlenül halálba torkolló életem utolsó éveit. Én viszont egyáltalán nem akarok úgy élni ezekben az években, mint egy ketrecbe zárt, és napközben pénzért mutogatott cirkuszi oroszlán. Vagy valamiféle kísérleti nyúl, mintha nem lenne annyi minden, amit csinálhatnék, ahelyett, hogy itt rohadok. Utazgathatnék, és láthatnék helyeket, amiket amúgy sosem láthatnék. Normális élhetnék, amíg el nem jön a vég. De természetesen nem. Ezt nem tehetem meg, helyette csak járkálok a folyósokon, mint holmi szellem, és az egyetlen örömöm abban van, ha húzhatom ennek a gyönyörűségnek az agyát. Bár igazán nagy öröm, annyi viszont bizonyos.

- Mi az, hogy a hallásommal is? - kérdőn felvonom a szemöldökömet. A hallásom tökéletes. Mindent meghallok. Más kérdés, hogy van, hogy úgy teszek, nem hallom. Főleg, ha nem akarok tudomást venni róla. Akaratomon kívül csúszik a vigyor az arcomra.

- Le is vehetem, ha ennyire szeretnéd - rákacsintok, pár pillanatig a falnak támasztom a hátamat. Tulajdonképpen mást nem is igazán tudok leszűrni a reakciójából. Nem veszi vissza a felsőjét, csak szorongatja a ruhadarabot. Pedig megtehetné, hogy visszaveszi. Nem zavarja? Azt hiszem kicsit sem érdekli. De nem túlzottan tud érdekelni. Szemtelen, vagy sem, alaposan végigmérem a testének minden egyes miniméterét, megnyalom ajkaimat, ahogyan arra gondolok, esetleg közelebbről is megvizsgálhatnám. Csak, hogy tudjuk, egész biztosan remek állapotban van. Felképelne? Ez is igen valószínű.

- Először is, ha annyira nem akarnád mutogatni magad nekem, az ott - a felsőre pillantok a kezében - bár réges-régen a csodás testeden pihenne. Úgyhogy igen, ezek alapján úgy gondolom, igenis élvezed, hogy most mutogathatod magadat nekem - vigyorogva vonok vállat, mikor már a karjaimban van. Egy kézzel csukom vissza az ajtót, és nekidőlve közelebb húzom, egészen addig, amíg a teste már teljesen az enyémnek nyomódik. Meg sem próbálom eltüntetni az arcomról az elégedett vigyort. Kár lenne tagadni, nagyon is tetszik ez a helyzet. Csak ő és én, ráadásul felső sincs rajta. Általában már a veszekedésink is elég vérpezsdítőek, és általában már azokat is eléggé jobban élvezem, mint kellene, ez azért természetesen magasan viszi a pálmát, ha kifejezhetem így magamat.

- Igazán? - le sem veszem a tekintetem az arcáról, miközben kezem felsiklik a hátán, és kikapcsolom a melltartót, ami csak elfedi a csodás kilátást. Mindig is utáltam ezeket az átkozott darabokat. Annyira fölösleges, és ennek tetejébe még idegesítőek is. Plusz, ha hihetek a nőknek, nem is a legkényelmesebb ruhadarab, amit viselnek. Felvonom a szemöldökömet, mielőtt kicsit hátrébb tolnám. Csak egy egészen kicsit.

- Akkor ezt most levesszük rólad. Fölösleges. Csak zavarna - lassan csúsztatom le a pántokat a válláról, vigyor továbbra is az arcomon üldögél, miközben az arcát kémlelem. Remélem ő is pontosan ugyanannyira utálja a lassúságot, mint én. Szeretem, ha dühös. Alapból is piszok szexi, de ha dühös, az már mindenen túl tesz. Egy laza mozdulat után máris a földön hevert. Én pedig - akármennyire is szerettem volna - nem néztem máshova. Egyenesen a szemeibe bámultam. Próbáltam kiolvasni belőle valamit. Akármit. Bármit, csak hogy biztosan tudhassam, benne van ebben is, és nem megyek túl messzire. Bunkó vagyok néha? Öntelt, arrogáns, és nem törődöm mások érzéseivel? Meglehet. De ez, ami most itt kezdődik egy olyan vonal, amit nem lépek át anélkül, hogy valamilyen formában ne erősítené meg bennem, hogy helyesen cselekszem. Így semmit a szemnek, mindent a kéznek alapon vérgigsimítok a hátán, majd végig az oldalán - még ha egész pontosan nem is így van ez a mondás. Kezemet az oldaladán tartva hüvelykujjammal a melle alatt a puha bőrt simogatom, másik kezem a fenekén pihen.



 
(c) fiche:WILD BIRD & gifs:gifs hunt c l o s e d

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Hétf. Aug. 17, 2015 4:20 pm Keletkezett az írás






Dylan & Lea


- Talán a fejedben is nagy károk vannak, ha értelmezni se tudsz már. – Gúnyos vigyorral meredek rá, mindig olyan boldoggá tesz, ha megfelelő beszólást tudok a fejéhez vágni. Azt is utálom, amikor okosabban osztja az észt, mint én. Bár ezt bárki utálná. Még jó, hogy azért intelligencia szinten egy síkon mozgunk.
- Roppant humoros vagy… - Ingatom meg a fejem egy gúnyos fintor mellett és elnyomom a mosolyom, ami akkor akarna előbújni, amikor látom, hogy végigmér. Tisztában vagyok vele, hogy nincs rossz alkatom… annak ellenére, hogy ettől a hülye betegségtől vékony vagyok, sose volt gondom ezzel. Azért meglátszik, hogy évekig keményen edzettem… s még most is meg tenném, ha nem lenne ott az esélye, hogy egyszer csak lebénulok, vagy éppen elfelejtem érezni a lábaimat, vagy csak összeesek, miközben valami olyasmit csinálok, ami veszélyeztetné az életemet. Helyette ebben a párna burokban vagyok, ahol semmit nem lehet csinálni, ami kicsit is megmozgatja a fantáziámat.
- Az már kérdés, hogy ezt látod… és megint más, ha semmi nem lenne rajtam. A kettő között óriási különbség van… és ha nem tévedek, még mindig te törtél rám. De ha ennyire szeretnéd, gond nélkül magamra húzom. Nehogy zavarba gyere a látványtól. – Mielőtt kaphatnék a felsőm felé, már csukja is az ajtót és hiába tiltakozok, csak közelebb húz magához. Pedig én tényleg próbálkozok… és nagyon is jól tudom, hogy miért, csak nem akarom beismerni még saját magamnak se. Innentől kezdve nagyon is valós a dolog, innentől kezdve, hogy a közelében vagyok, már nem csak egymás vérét szívjuk… és ezt nagyon is jól tudom. Tudom, hogy nem azért csinálja, mert meg akar dönteni… ha az lett volna a célja a kezdetektől, akkor nem futotta volna végig a köröket. Egyik egy éjszakás akármi se ér ennyit, amennyit mi gyilkoltuk egymást.
Állom a tekintetét és közben fel se tűnik, hogy mit csinál, össze vagyok zavarodva, s konkrétan, mire realizálom szavait, már ledobja rólam a melltartót.
- Megőrültél? – Kiáltok rá, s hiába esik jól az érintése én erre nem vagyok felkészülve. Automatikusan emelem fel a kezem, hogy felképeljem, nem finomkodva, olyan igazán erősen, hogy az én kezem is belefájdul, majd ellököm magam tőle, egyik kezemmel takarva magamat. Nem az a lényeg, hogy annyira szégyenlős lennék… hanem az, hogy ezt nem így kell. Felkapom a földről a ruhadarabot, hátat fordítva neki visszahúzom, ezúttal a felsőt is ráhúzom, majd utána fordulok csak meg.
- Barom… mit gondoltál, besétálsz, mondasz pár szép szót és máris ruha nélkül fogok táncolni neked? Úgy gondolod ezt így kell csinálni? Rohadt nagyot tévedsz… Ha meg csak azt szeretnéd, hogy az ágyadba ugorjak, hát rossz ajtókon kopogtatsz… azt hittem neked több eszed van ennél… - Kivételesen nem csak megjátszom magam… hanem komolyan gondolom.
- Elrontasz mindent… most pedig engedj innen ki… - Állok meg előtte, mivel az ajtót éppenséggel elállja. Borzasztón ideges vagyok most rá. Nem is tudom mióta vágyok rá, hogy meg legyen lépve az a bizonyos lépés… és rögtön így próbálkozik? Mintha valami olcsó cafka lennék akit csak úgy megdug? Legszívesebben elsírnám magam, ha nem lennék ilyen ideges.. és ha megengedhetném magamnak, hogy ezt előtte megteszem, de nem fogom. Csak ütni akarom, de azt se teszem. Csak ki kell innen jutnom, mert úgy érzem ez a szűk hely megfullaszt. A szűk hely, ahol csak ketten vagyunk és ahol én állok vesztésre.
ZeneKinézet १ …
©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Hétf. Aug. 17, 2015 6:36 pm Keletkezett az írás






 


Lea & Dylan
Minden kötekedés, vagy durvaság nélkül húzom el tőle a kezeimet.  Csak beharapom az ajkaimat, ahogyan megérzem a tenyerét az arcomon. Megérdemlem.
Megbántottam? Azt hiszem igen. Sőt, egyre biztosabb vagyok benne, ahogyan indulatosan hátat fordít, hogy felöltözhessen. Túl gyors voltam? Kétlem. Vagy, talán mégis. Ez volt az egyik ok, hogy utáltam a kis játékunkat. ötletem sem volt néha, hogy melyik szavát, vagy tettét gondolja komolyan, csak próbáltam kitalálni, vajon melyikkel hogyan is áll pontosan. Ha nem lépem ezt meg, akkor ez is csak egy újabb „mi lett volna, ha...” pillanat maradt volna, amiből köszönöm szépen, így is elég volt az életemben, nem kell nekem még több. Így, ha most dühös is, nem bánom, hogy megtettem. Mert az, hogy talán észre sem vette, mit művelek, csak nézett rám a gyönyörű, hatalmas szemeivel, mint aki legalábbis valamifajta varázslat alatt áll, elárult elég dolgot ahhoz, hogy tudjam, ennek nem most, és nem is itt van vége. Legyen akármennyire is dühös. Ez nem az a pillanat, amikor hagyhatom csak úgy elmenni.
Szótlanul, rezzenéstelen arccal hallgatom, ahogyan kiejti a szavakat. Nézem az ajkait, ahogyan indulatosan formálnak meg minden egyes betűt, amikből aztán szavak lesznek. Ahogyan tekintetem újra a szemére téved, már biztos vagyok benne, hogy minden apró dolgot, amit ezekkel a szavakkal kimondott, és mindent, ami mögöttük rejlik, már – már halálosan komolyan gondolja. Ez itt már nem csak a bugyuta kis játékunk része. Talán igaza van, és elrontottam mindent. Talán ez a vége az egésznek, és fel kellene adnom. Kiengedni innen, és soha többé még csak rá sem néznem, nem hogy hozzászólni. Sőt, talán többet gondolnom sem kellene rá. Sem rá, sem semmire, mai hozzá kapcsolódik, amiről bármikor eszembe juthat. A gond csak az, hogy az egész rohadt kórházról ő ugrik be. Az egyetlen ember, aki miatt elviselem, hogy bezárnak ide, mint holmi állatot, az egyetlen, ki miatt volt erőm felkelni az utóbbi pár napban is. Akármilyen volt is az állapotom. Megtettem, csak hogy folytathassuk a csipkelődést, mint a gyerek az oviban. Gondtalanul, mintha semmi sem számítana, csak az a pillanat, és benne mi ketten. Semmi, és senki más.
- Na gyere ide – nem mondok semmi mást. Csak kinyújtom a kezeimet, és szorosan magamhoz ölelem. Nem érdekel mit gondol. Nem érdekel, mennyire mérges most, hogy mennyire utálhat, és mennyire nem az ölelésem az, amire vágyik. Én viszont nem leszek az előbbinél is nagyobb barom, nem hagyom, hogy csak úgy elzárkózzon, és kezdhessem előröl, ami hónapokkal ezelőtt. Talán ő lehetne az első ember, aki jobban számít saját magamnál. Megfelelő alany lenne, annyi bizonyos.
- Soha nem foglak elengedni. Nincs akkora szerencséd, kislány – halványan elmosolyodik, ajkaim a fülét súrolják, mielőtt nyomok egy puszit a fejére. Én ugyan ráérek. Ráadásul még mindig nincs olyan fizikai állapotban, hogy szabadulni tudjon.  Hajával kezdek játszani, másik kezemmel erősen tartom egy helyben.
- Ne haragudj. Tudod, hogy nem úgy gondoltam az előbbieket – halkan beszélek, szinte suttogva ejtem ki a szavakat, miközben egy tincsét az ujjamra csavarom, mint ahogyan a hajvasalókra szokás. Nem tudom, voltam- e valaha ennyire kedves vele. Vagy, hogy egyáltalán volt- e bárki, akivel ilyen kedves lettem volna. De kétlem, hogy bármit is érne az, ha csak a tőlem jól megszokott formát hoznám. Hűvös, távolságtartó, és bunkó. Azzal csak messzebbre lökném. Az előbbinél is messzebbre. Szóval addig maradunk ebben a rohadt fürdőben, míg legalább annyira lenyugszik, hogy ne akarjon örökre eltiltani magától. Egyáltalán, érdekelne? Kétlem. Elképzelni sem tudom, hogy valaha is érdekelne, ha azt kérné hagyjam békén. Addig egészen biztosan nem, ameddig a szemei teljesen mást mondanak, mint a szavak, amiket kiejt.


 
(c) fiche:WILD BIRD & gifs:gifs hunt c l o s e d

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Hétf. Aug. 17, 2015 7:26 pm Keletkezett az írás






Dylan & Lea

Tényleg… borzasztóan ingerem van, hogy megüssem megint és megint. Ez most nem olyan volt, mint előtte. Ezzel most tényleg megsértett és nem értem, hogy miért volt ilyen. Vagy, csak túl intenzíven akart beleugrani én pedig olyan vagyok, mint egy madárfióka, akit nem szabad egyből kidobni a fészekből, fokozatosan kell megtanítani repülni.
Annyiszor, de annyiszor elképzeltem már, hogy mi az isten lenne, ha nem maradnánk az amúgy is élvezetes szituációban, hanem elmozdulna valamerre. De sose mertem tovább gondolni. Nem mertem beleélni magam… és most se merem. Egyszerűen hiába akarok annyit élni, amennyit tudok, mégis egyszerűen félek attól, hogy ha túlságosan is közel engedem magamhoz, nem fogom tudni feldolgozni, ha előbb lesz vége az ő részéről. Azt hiszem ezért is kezdődött már így a legelején. Hiszen egyértelmű volt az első pillanattól kezdve, amikor megpillantottuk egymást, hogy a fizikai vonzalom megvan minkét részről. Lehet… baromira remélem, hogy ő is így érez és nem vagyok egyedül.
Szemeimben még mindig ott a harag, amikor kinyújtja felém kezeit és egyenesen állom a tekintetét, hogy láthassa. Hagyom magam… annak ellenére, hogy nem érzem magam jól ebben a bezárt helységben, először csak veszek egy nagy levegőt, hogy lenyugtassam magam.
- Ilyen egyszerűen nem úszod meg… - Motyogom, miközben beleütök a vállába öklömmel, nem is egyet. Úgyse tudok erőset ütni… nem is fogok tudni, nem erőltethetem túl magam. Hiába szeretném, hiába utálom a gondolatot, hogy egy 5 éves fizikumával rendelkezek.
Ajkamba harapok, ahogy kimondja a szavakat. Hazudik… el fog, mert muszáj lesz neki én meg ezért utálom ezt az egészet. Miért nem találkozhattam vele máskor, máshol? Legyen neki nehéz… önző vagyok és kész.
- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. – Suttogom még halkabban, mint ő. Na most majd megnézzük, hogy van e gond a hallásával.
Ha akarnám se engedne, ezt érzem, érzem, ahogy erősen magához fog, de jól esik és ezért is utálom.
- Azért ilyesmit nem csinál valaki, aki nem gondolja komolyan. Ez nem az a kategória, amit viccnek gondolok. Egyértelmű volt a motivációd.
Egészen kicsit eltolom magam tőle, hogy ránézhessek. Annyira szürreális ez a helyzet nekem. Mintha álmodnám. Úgy állunk itt most, mintha ez teljesen természetes lenne, pedig nem az. Olyan… furcsa a karjai közt lenni, mintha azt várnám, hogy mikor foszlik szét a képzelgésem, mert biztosan megbolondultam a gyógyszerektől, vagy valami.
- Maradjunk a finomabb verziónál. – Nézek a szemeibe, majd hirtelen hajolok közelebb hozzá, hogy megcsókoljam. Egyszerűen muszáj volt már megtudnom, hogy milyen érzés megcsókolni. Nem tagadom, fölösleges is lenne, rengetegszer gondoltam már ezt is végig és képzeltem el. De úgy voltam vele, hogy neki kell, nem nekem, csak vártam, pedig tudom, hogy az ő fejében is biztosan megfordult már.
Viszont most… ezek után jó érzés volt, hogy én irányíthattam, hogy én mondhattam meg, hogy mi is lesz.
Nem engedem egyhamar el magamtól, kezeimet kinyújtom és nyakára simítom, majd ahogy eltávolodok tőle ajkamba harapok, majd elmosolyodok és csak utána nyitom ki szemeimet.
- Szerencséd… nem okoztál csalódást.
ZeneKinézet १ …
©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Kedd Aug. 18, 2015 2:12 pm Keletkezett az írás






 


Lea & Dylan
Halkan felnevetek, hátát simogatom, miközben apró ütésekkel büntet, ha fejezhetem így ki magamat.
- Nem is vártam tőled mást - mosolyom kiszélesedik, ahogyan erősebben szorítom magamhoz. Így van. Aha tehetném, soha többé nem engedném el. De tekintettel a helyzetünkre, és arra az egészre, mai körülöttünk van, nem éppen a szerencsések csoportját bővítjük. De mégy mennyire nem.
- Betartom, amíg be tudom. Ennyit azért ígérhetek? - kérdőn vonom fel a szemöldökömet, bár jól tudom, hogy nem látja. Tovább puszilgatom a fejét, kezem még mindig fel s lesiklik a hátán, alig érve hozzá, mégis érzékeltetve, hogy igenis itt vagyok.
- Igen, a motivációm hónapok óta egyértelmű Lea, az istenért - a szemeimet forgatom, miközben ujjaimat bőrébe nyomom. Mindketten tudtuk jól, hogy nem fogom a végtelenségig kerülgetni, főként, ha még rá is tesz állandóan egy lapáttal. Pedig folyton megtette, most csak elszakadt a bizonyos cérna, és betelt a pohár, sőt, ha őszinte akarok lenni ,akkor inkább azt mondanám, hogy a cérna három felé szakadt a pohár pedig elborult, és szilánkjaira törött. Nagyon jól tudta, hogy hova tartunk, és hogy mennyire is gondolom komolyan vagy éppen mennyire nem gondolom komolyan amiket mondtam, vagy tettem.
- De felfogtam. Kis lépésekben haladunk - aprót bólintok, csak hogy lássa, valóban felfogtam, mit akar. Megijedt? Talán. De nem akarom elijeszteni, vagy jobban megbántani, mint valószínűleg az imént már megtettem.
- Finomabb verzió? - pár pillanatig értetlenül bámulok rá, majd érzem az ajkait az enyémeken, és eleinte mosolyogva csókolom vissza. Igen, elismerem, ezzel kellett volna kezdenem. De ilyen az agyunk, ha hirtelen túl sok vér távozik belőle, hogy máshol tegye hasznossá magát. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam, ami szükséges volt. Kezeim szinte automatikusan mozdulnak, hogy csípője fonódva közelebb húzhassam. Mióta is? Hónapok óta. Túl régóta vágyom erre. Talán kicsit még az is megérthető, hogy ennyire türelmetlen vagyok.
Legszívesebben visszahúznám. Túl hamar húzódik hátrébb. Ajkába harap, és mosolyog, ahogyan kinyitja a szemeit.
- Nem is tudom mit vártál - elvigyorodom, és ismét az ajtónak dőlök. Jó lesz itt nekünk. Ne siessen csak sehova.


 
(c) fiche:WILD BIRD & gifs:gifs hunt c l o s e d

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Kedd Aug. 18, 2015 5:24 pm Keletkezett az írás






Dylan & Lea

Azért vetek rá egy csúnya pillantást, amikor kinevet. Nem vicces… kicsit sem. Szenvedek, nagyon is, ő pedig kinevet. Illetve, nem… nem szenvedek, csak dühös vagyok, ettől pedig még dühösebb leszek.
- Ne félj, bűnhődni fogsz még ezért. – Ingatom meg a fejem, továbbra is csúnyán nézve rá, mielőtt még megadom magam és fejemet a mellkasának döntöm. Azt érdemelné meg, hogy összeessek előtte. Akkor aztán rájönne a pánik… vagy mondjuk elzsibbadjon a lábam és ne tudjak ráállni… vagy nem is tudom melyik csodás shub tünetemet hozhatnám elő neki. Kár, hogy nem én irányítom.
De hát amekkora pechem van, pont most tökéletesen jól vagyok, fizikailag legalábbis.
- Nem örülök neki, hogy ezt ígéred… - Minek hazudjak neki? Minek mondjam azt, hogy persze, mondd csak, majd csak lesz valami… majd csak túlélem, ha bármi történik az egyetlen emberrel, aki jó hosszú ideje bármit is megmozgatott bennem. Nem, nem hazudok, gyűlölöm, hogy így és itt és most. Talán még jobban annál, hogy meg fogok halni… hogy bármikor lebénulhatok, hogy bármikor olyan hirtelen mértékben rosszabbodhat az állapotom, hogy kikelni se tudok az ágyból. Mert tudom, hogy vele is bármikor előfordulhat. Szemét és kiszámíthatatlan betegségek ezek.
Felvont szemöldökkel pillantok rá, ahogy a fejemhez vágja, hogy a motivációja egyértelmű.
- Az a motivációd, hogy megdugj? Ennyi? Mert akkor nincs dolgunk egymással… - Tudom, hogy nem ez, azt is tudom, hogy kiforgatom a cselekedeteit is. De azt is megérdemli… nem kezdhet így rögtön. Nem is azért, mert zavarban lennék, vagy szende lennék, de elveim vannak. Tudom, hogy könnyűvérűnek látszok, mert tetovált, festett hajú, fú, biztos egy züllött liba… Ráadásul öltözködésem se éppen konzervatív, de azért egy… kapcsolatba, már ha ez az, amit mi csinálunk, abba nem fogok beleugrani így. Mert abból nem lesz más, csak ez. Legyen az akár ő… nem adhatom fel ezt a gondolkodást.
Érzem a mosolyát… és ahogy közelebb húz, mélyebben szívom be a levegőt. Meg akarom tartani ezt a pillanatot örökké. Pontosan annyira jó… pontosan annyira tökéletes, amennyire elvártam tőlünk. Ilyen az, amikor az ember rátalál arra, akivel tökéletesen megvan az a bizonyos kémia… annak a kirakósnak a másik darabja talán. Elkiabálom? Lehet… nem érdekel. Nem tudok elsietni semmit, hiszen nincs annyi időm, hogy pazarolhassak kételyekkel teli pillanatot. Ha azt akarom, hogy ez így legyen a tökéletes… és azt is érzem, hogy ez így tökéletesen passzol, akkor egy csók után azt gondolom, hogy minden szép és jó.
- Hogy ezt is elbénázd… - Vigyorgok persze és csak a szokásos párbeszédünket hozom. Nem… nem akarom, hogy bármi is változzon ezen a téren… esetleg kicsit közelebbről fogjuk szívni egymás vérét. De ez továbbra is kell nekem. Mert mi ilyenek vagyunk együtt, már hónapok óta.
- Szóval csak foglyul ejtettél itt? – Célzok arra, hogy ismét az ajtónak dől. – Csúnyán ki fogunk kapni, ha rajta kapnak minket, hogy itt bujkálunk… - Bár már nem bánom, már nem akarok megfulladni, már nem érzem, hogy elfogy a levegőm… sokkal nyugodtabb vagyok. Talán… talán ha ez így megy tovább, a gyakornokokat és rezidenseket se fogom megenni reggelire. Bár nem, ezen nem akarok változtatni.
- Tudod, hogy egy barom vagy, ugye? – Már csak azért is, mert egészen eddig várt erre… mert én nem lehettem az, aki meglépi, ő meg csak húzta mindkettőnk idegeit azzal, hogy töketlenkedett… azt egyszerűen nem tudom elképzelni róla, hogy ő is félt… ettől nem. Attól félhet, ami rá vár… attól én is félek… csak ezt jobb tagadni. Boldogabb.
ZeneKinézet १ …
©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Hétf. Aug. 24, 2015 11:13 am Keletkezett az írás






 


Lea & Dylan
Bűnhődni. Mintha tehetne, olyat ezen a világon, ami nekem ne  tetszene. Az is éppen elég, hogy fogalakozik velem, már ettől megdobban az a nem létező, semmirekellő szívem, mint egy kislánynak, aki beleszeret élete első fiújába az óvodában. Sosem voltam ilyen. Sosem gondoltam, hogy a szerelem az a dolog, amit nekem valaha is meg kellene tapasztalnom, felesleges időpocsékolás, szenvedés, pár órányi boldogságért, mait akár egy raklapnyi csokival is elérhetsz.
- Majd meglátjuk. Csak ne légy ilyen harcias – rá vigyorgok, mintha komolyan is gondolnám. Sosem voltam híve az olyan nőknek, akikben semmi tartás nincs, és azt sem tudják eldönteni, hogy hány cukorral isszák a kávét, mert nekik minden jó úgy, ahogy nekem. Nyálas, és fölösleges, gyűlölöm az ilyet. Mintha nem lenne saját életük, saját személyiségük. Mégis minek pazaroljunk az időnket egymásra, ha az egész sehová nem vezet, mert neki semmiről nincs véleménye.
- Már pedig megígérem. Míg halál el nem választ – az a hülye vigyor még így is ott kiül az arcomra. Akaratlanul is így fogalmazok, mintha csak jelenten bármit is, mintha elkerülhető lenne. Mintha megakadályozhatnám, hogy holnap kiderüljön nem több, mint fél évem van hátra, teljesen mindegy mit teszünk, a kezelések mér nem használnak, vége van, game over. Egyikünknek sem a legkedvesebb betegséggel kell küzdenie, ami a világon van. Mert igenis vannak kedves betegségek. Például ott az a drága nátha, amiből két hét alatt kigyógyulsz. Nem, nem halsz bele. Kedves.
Összeráncolt szemöldökkel nézek le rá.
- Úgy gondolod, hogy ha megakarnálak dugni, akkor belemegyek ebbe a néha már idegölő kis macska – egér játékba? Ha csak ennyit akartam volna, másképpen teszek mindent – jelentőségteljesen pillantok rá. Még magam sem tudom, mit várok tőle. Tőlünk. Mindentől, ami körülöttünk van. Elvesztettem a fonalat, vagy talán soha nem is találtam meg, a kapcsolatunk maga az útvesztő, fogalmam sincs róla, hogy vajon ő miatt akar, ahogyan arról sincs, én mit akarok, vagy hogy mi lenne a legjobb döntés mindkettőnk számára. Talán csak meg kellene kímélnünk magunkat a felesleges fájdalmaktól, és hagyni az egészet a francba.  Talán ez az, ami a legjobb lenne mindkettőnknek. De természetesen nem, miért is könnyítenénk meg a saját dolgunkat? Ugyan már.
- Ha van valami amiben jó vagyok, az ez – lazán vonom meg a vállaimat, mintha csak minden naposak lenne. Holott azóta nem voltam ilyen helyzetben senkivel, hogy megismertem. Még a flörtöt is kerültem. Valami fajta néma fogadalom jött létre kettőnk között, amihez tartottam is magam, az első másodperctől kezdve.
- Fogoly? Nem, nem vagy fogoly. Úgyis itt akarsz lenni – végigsimít az arcán, a vigyorom lassan apró mosollyá alakul. Itt akar lenni, bármit is mond azzal a csodálatos hangjával, így van.
- Nem is bujkálunk – nyomok egy apró csókot a füle mögé, miközben végigsimítok a haján.
- Mondom, rosszabbnak is hívtak már, királynőm – elmosolyodik, mialatt apró csókot hintek az orra hegyére, majd ismét az ajtónak dőlök. Egész kényelmes, de azért annyira mégsem. A földre csúszom, lehúzom az ölembe, a hajával kezdek játszani.



 
(c) fiche:WILD BIRD & gifs:gifs hunt c l o s e d

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Hétf. Aug. 24, 2015 1:48 pm Keletkezett az írás






Dylan & Lea

Hirtelen nézek fel rá, egyenesen a szemeimbe és jelen helyzetben pillantásommal leginkább ölni lehetne. Nem, nem és nem. Ilyet nem mondhat!
- Idefigyelj Dylan Silverman! Ezt még egyszer ki nem ejtheted előttem a szádon! Nem és kész! Megértetted!? – Feltehetőleg meg fog lepődni a hirtelen jött kirohanásomon, feltehetőleg nem fogja érteni, de nem baj. Azt hiszem a határozottságom és a kemény hangom elég egyértelműen fogja a tudomására hozni, hogy ilyesmivel tényleg ne próbálkozzon többet. Sok mindent kibírok, sok mindent el tudok viselni, de ennek a nyomorult halálnak a gondolatával még nem vagyok kibékülve. Nem is kéne, hogy kibékülve legyek, hisz egy normál emberi élet harmadát, ha leéltem eddig… még csak a felének a közelében se vagyok. Nem kéne törődnöm vele és mondhatnak akármilyen okos pszichológiai maszlagot nekem, nem is akarok kibékülve lenni vele, sőt, tudomást se venni róla. Éppen ezért nem mondhatja ő se… és persze bármikor közölhetik velem is, hogy hoppá, hát átléptem a második progresszív stádiumba és nemsokára ennyi, de mi van, ha nem? Mi van, ha vele előbb közlik ezt? Még csak egy kismacskát se veszítettem el életemben soha… ezt a hülyegyereket pedig hónapok óta nyúzom és hónapok óta kerül egyre közelebb a szívemhez, olyan közel, amilyen közel még senki soha nem volt. Ezek után nem mondhatja, hogy még a halál el nem választ, mert ilyen nem fog bekövetkezni.
- Nem rendelkezek pasi aggyal, drága… nem tudom, hogy mit tesztek meg egy dugásért és mit nem… - Vonom meg a vállam és ugyan nem mondom neki, de azért piszkosul helyeslek magamban a válaszára. Szerencséje, mert volna mást mondani, már nem lenne szeme, mert biztos kiszúrom, csak, mert az van éppen közelebb… Sőt, lehet tökön is rúgnám, azt hiszem az jobban fájna neki… Bár ki tudja, a szememet se szúrták még ki és a lábam között e lifegett sose semmi.
- Hmm… kivételesen nem vitatkozok. Jól jegyezd meg ezt a pillanatot Silverman, nem lesz belőle sok. – Bár azt hiszem már hozzászokott… eddig se volt, eddig se lesz. Azt is nagyon remélem, hogy a köztünk lévő kapcsolat se fog változni, nekem pont jó az, ahogy vagyunk… csak egy kicsit esetleg közvetlenebb lesz az egész fizikailag. Mondjuk úgy… meg talán beismerjük félig-meddig verbálisan, hogy nem vagyunk annyira idegenek a másik számára.
- Ó, persze… minden vágyam az, hogy egy fürdőszobaajtónak dőlve álldogáljak… Igazad van… - Mosolyogva ingatom meg a fejem. Vissza kell térjek önmagamhoz… nem lehetek túl érzelgős.
Az aprócska csókjától kellemesen megborzongok, de még így is figyelek rá, hogy azért ne vegye észre, még a végén elbízza magát.
Ahogy lehúz az ölébe, persze automatikusan hagyom, bár azért el tudnék képzelni ennél kényelmesebb helyet… mondjuk a szobámban a kanapét… ami azért nagyobb, kevésbé hideg és kevésbé bezárt. Hol érdekelne engem, hogy bárki is ránk nyit? Nem tilos az, amit most csinálunk.
- Szóval kreatívabbnak kéne lennem? – Vonom fel a szemöldököm, és egy egészen picit mocorgok csak az ölében, amikor már megint fájdalmat kezdek érezni a lábamban. Francba, francba, francba… Már zsibbad is… kegyetlen érzés, mintha azt várnád, hogy mikor fogsz lebénulni. Összezárt fogakkal szisszenek fel és kezemet a lábamra simítom szinte reflexszerűen.
- Vigyél ki. – Nézek fel Dylanre és meg se próbálok magamtól felállni, mert tudom, hogy csak rosszabb lesz. Hát igen, azért nem a legideálisabb helyzetben foglaltunk helyet és néha ettől bizony azonnal hisztizni kezd a lábam. Nem véletlen, hogy már nem tudok harisnyában meg dresszben ugrabugrálni kicsavart testhelyzetekben a fenébe is.
- Ki kell nyújtanom az ágyon… nem akarok nővért hívni. – Motyogom még mindig összezárt fogakkal. Egyrészt utálom őket, másrészt az a bizonyos szag még biztosan nem távozott a szobámból.
ZeneKinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Pént. Aug. 28, 2015 2:54 pm Keletkezett az írás






 


Lea & Dylan
Mindannyiunk élete egy lönyv, regény, novella, vagy csak valamiféle szösszenet, ami leír minket. Örömeink, csalódásaink, mindennapos küzdelmekről szól. Sorsfordító események, tanulságok, melyeket saját bőrünkön tapasztaltunk.

- Ez... rendben, nem hozom többé szóba – legyen, ahogyan szeretné. Pár hónappal ezelőtt én sem tudtam volna elviselni, ha valaki olyan könnyedén, annyira természetesen beszélt a halálról. Mintha legalábbis teljesen normális lenne, hogy az mikor az életem igazán elkezdődhetne, be kell költöznöm a kórházba, telenyomnak gyógyszerekkel, és olyan kába leszek az egésztől, hogy még a saját nevemet sem tudom. Elfogadás. El kellene fogadnom, mindenki ezt hajtogatta. Jobban fogod érezni magadat a bőrödben, hogy elfogadod; beteg vagy. Beteg vagy, és az esélyed a túlélésre igen csekély – volt eleinte. Most pedig már mindenki biztat, már mindenki szerint harcolnom kell, nem szabad beletörődnöm. Most, mikor már sikerült elfogadnom, nem harcolok többé ellene, csak várom, hogy mit hoz az élet, minden lehetőséget kihasználva próbálom élni azt az életet, amit mindig is akartam. De, soha nem volt rá lehetőségem.

- Akkor most elárulom. Nem kergetőzünk hónapokig egyetlen dugásért, oké? – kérdőn vonom fel a szemöldököm, hogy őszinte legyek, nem is tudom, miért beszélünk erről. Soha nem szólt a kapcsolatunk ilyesmiről, nem ezért  vagyok most itt. Nem ezért hadakoztam vele órákon át.
Mosolyogva nézem, még csak nem is érdekel a szurkálódó hangneme, a szavak, ahogyan kiejti őket, csak az ajkai mozgását figyelem, semmi máson nem jár az eszemen. Hozzá hajolva csenek egy apró csókot az jakiról, majd ismét hátrébb húzódom, hagyom beszélni. Bár, őszintén megmondom, fogalmam sincs, mit mondott, az agyam kikapcsolt, és csak sípolást hallottam az elmúlt egy percben. Csak remélni tudom, hogy még véletlenül sem valami fontosabb kérdést tett fel.

- Nem, szerintem minden vágyad az, hogy velem légy – magabiztos mosoly terül el az arcomon, ahogyan már ülő helyzetben a fejemet az ajtónak döntöm, félig lehunyom a szemeimet, úgy figyelek rá. Iszom minden egyes szavát, ha úgy tetszik, arcát simogatom.

- Mondjuk, lehetnél – megvonom a vállamat, már csukódnának le a szemeim, mikor meglátva az arckifejezését egyszerre pattannak ki, kiegyenesedem.
- Baj van? – végigpillantok rajta, követem minden egyes mozdulatát, kérésének eleget téve a földről feltápászkodva a karomban viszem ki őt a fürdőszobából, az ágyára fektetem, combját simogatom. Kisimítom a haját az arcából, féloldalasan ülök fel az ágyra mellé.

- Jól vagy? Egészen biztos nem kellene hívnod senkit? – arcát kémlelem, és jelen pillanatban az sem érdekel, hogy az arcomra kiülő félelmet, és ijedséget keveredve egy kis értetlenséggel, eltüntessem.


 
(c) fiche:WILD BIRD & gifs:gifs hunt c l o s e d

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Lea & Dylan Empty
»Pént. Aug. 28, 2015 9:04 pm Keletkezett az írás






Dylan & Lea

Felvonja a szemöldökét én meg egyszerűen kidugom neki a nyelvemet egy csúnya pillantással kísérve. Tudja a fene, hogy ezeknek hogy működik az agyuk, hogy miket gondolnak. Akármit mondd, az, hogy így indult, hogy rögtön vetkőztetett azzal a vigyorral a fején egyértelmű volt számomra, hogy mit akar… és ha egy pasi rögtön azt akarja, akkor általában csak azt akarja. Bár a mi esetünk azért lehet más, mert már egy ideje forrott ez a dolog köztünk. Nem az első találkozáskor esett nekem… azt hiszem akkor tökön is rúgtam volna a francba és nem is beszélnénk már.
Van egy olyan sejtésem, hogy nem is figyel arra, amit mondok, főleg, hogy közben meg is állít, hogy lopjon egy csókot, amin egy pillanatra ugyan meglepődök, de aztán már csak azért is mondom tovább. Csak azért nem ütöm meg, hogy idefigyelj, hallgass, ham ár hozzád beszélek, de végül is hagyom a francba. Csak elmosolyodok a végén és ha már ő is, akkor én is lopok tőle egy apró csókot aztán finoman, játékosan megharapom alsó ajkát.
- Öntelt vagy Silverman… nagyon is öntelt vagy. – Finoman megütögetem a pofiját az önelégült vigyora mellé aztán meg is simítom arcát, bár tudom én, hogy nem sértődik meg ezen egy kicsit se. Nem olyan hisztis ember ő, hogy ezen megsértődjön, vagy ebből ügyet csináljon. Ütöttem én meg már keményebben is.
- Ne félj, leszek én kreatívabb, csak el ne aludj nekem… - Megint elnevetem magam halkan.
A kérdésére bólintok, s ahogy megkérem, egyből felkap, én pedig nyakába kapaszkodok, amíg le nem rak az ágyra. Ott aztán ledobom cipőmet és előrehajolok, hogy megnyomkodjam kicsit vádlimat. Olyan ez, mint amikor az embernek begörcsölnek az izmai… sőt, gyakorlatilag az történik, csak nekem random és ha nem mulasztom el, akkor jön a zsibbadás, ami már elég ijesztő dolog.
- Egészen biztos… nem tudnak vele mit csinálni. Ha rosszabb lesz, akkor kell csak hívni, de nem lesz, én tudom. – Végül is átestem már ezen párszor. Legelőször éppen balett közben… Kifejezetten felemelő érzés volt egy gyönyörű szép ugrásból erre érkezni…
Tovább masszírozom felváltva a vádlimat, aztán csak akkor állok le, mikor már kezd enyhülni.
- Na, most már jó lesz… - Felpillantok rá, olyan kis aranyos, ahogy aggódik. Kinyújtom felé a kezemet, de csak pólóját ragadom meg és magam felé kezdem húzni, kényszerítve, hogy feküdjön fel mellém az ágyra, vagyis, jelen esetbe először is felém, hogy a szemeibe tudjak nézni.
- Kifejezetten édi volt ez a bambi nézésed… Lehet gyakrabban kell majd összeesnem előtted, hogy ezt kiprodukáljam… - Nevetek, majd ugyanúgy a pólónál fogva húzom teljesen magamhoz, hogy adjak neki egy csókot, ha már gonosz módon beszóltam neki. Bár nem kéne ezért enyhítésül ezt tennem, hisz eddig is mindig ezt csináltuk egymással… de most akkor is jól esik, hogy végre nem csak gondolkodnom kell a dolgon, hanem megtehetem.
ZeneKinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Lea & Dylan Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Lea & Dylan
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Dylan O'Brien
» Dylan ... - keserédes cellatársam

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: