Shane & JD

Don't judge me!
We're fuckin' crazy friends forever, man!

A vasárnap délután lustán terül szét Sydney felett. Az égen lustán úsznak a bárányfelhők, és bár a tempójukból ítélve odafent a szél nem poroszkál, idelent épp csak lengedezik  a kórház tetején az ausztrál nemzeti lobogó a tenger felől érkező forró, nyári szellőben. Csend és béke uralkodik, ahogy a tetőre érve lerakom magam mellé a két vödröt, ami tele van vízzel töltött műtőskesztyűkkel. Ma sikeres napom van, valahogy mégsem találtam a helyem egész nap. Maya éjszakás volt, én pedig itt leszek egész éjszaka ügyeletben, pedig ma három műtétem is volt. Nem baj, megszoktam, csak most úgy kell egy kis kikapcsolódás. Túl sok volt ez a hónap, és nem csak a meló, ha őszinte akarok lenni. Az a rezidens....Montgomery. Egyszerűen megőrjít, és életem megrontójává nőtte ki magát. Mert bárhová megyek, ott van, ott látom, mint valami árnyék, mindenhol jelen van. Jelen van a viziteknél, ha műtök a galérián, és az isten verje meg,  a műtéteimre is sikerül bejutnia. Átkozott jó sebész lehetne belőle, de félek, mert mostanában mintha szétszórttá vált volna, és nem tudok rájönni mi az oka. Én nem változtam, előtte sem voltam kedvesebb, sem jobb, sem elnézőbb...De megnehezíti az életem, és nem csak a munkában. Basszus, nem tudom kiverni a fejemből azokat a szemeket, azt a pillantást, azt a mosolyt. Pedig én nem akarok így érezni, így gondolni senkire. Victoria óta teljesen megelégedtem a kalandokkal, és most nem tudom, hogy ez mi, és ebbe lassan meg fogok kattanni. Az a nő ténylegesen az őrületbe fog kergetni. De ezt még valahogy elő kéne adnom a neki, hátha ő tudja, mégis mi a jó fenéről lehet szó. Mi lehet a rezidenssel, mi lehet velem, mi a fene bajom van? Mert bajom van, ez már biztos...
Épp ezért hívtam magammal legjobb cimborámat, Dr. Shane Celeb Morgant, aki persze, amikor meghallotta, hogy gyakornokokat fogunk kínozni, azonnal kötélnek állt. Nem is vártam mást tőle, lévén, hogy majdnem olyan furfangos ötletei tudnak lenni a gyakornok és rezidens kínzásokra, mint nekem. Van is mit megbeszélnünk, elég régen dumáltunk hosszabban, és bevallom, már nagyon hiányzott Shane. Vannak dolgok, amiket nem tudok mással megbeszélni, csak vele és Mayával, hisz ők a legjobb barátaim már évek óta. Ők tudják lelkem legsötétebb titkát is. Tudnak Victoriáról, és a meg nem született gyerekemről, akiket elveszítettem egy autóbaleset után, még rezidensként. Tudják mennyit szenvedtem, tudják, miért vagyok ilyen kegyetlen, és rideg, és nekik, egyedül nekik engedem meg olykor látni a kedves, vicces, jó fej énemet. Állandóan húzzuk egymás agyát, de tudom, hogy tűzön-vízen át kitartunk egymás mellett, ölre megyünk a másikért, ha kell. Én legalábbis mindenképp. Szeretem őket, na, ez az igazság. A kezdeti nehézségek után ők voltak azok, akik kitartottak mellettem, és meglátták a bunkó, seggfej álarc mögött a valódi lelkem halovány árnyékát, és ők azok, akik időről-időre a helyes irányba pofoznak, ha kell. kirántanak a mélabúból, rám rúgják az ajtót, ha nagyon bezárkózok, és soha, de soha nem felejtik el, hogy barátok vagyunk, akkor is, ha alázzuk, kínozzuk, szívatjuk egymást.
A vödrök mellől ellépve a tető széléhez sétálok, és megigazgatva magamon a műtősruhámat, vigyorogva tekintek le. Alattam, az üres parkolóban egy 20 főből álló gyakornok csoport áll, éppen most rendezik magukat szép, egyenletes öt sorba és négy oszlopba. Elégedetten konstatálom a látottakat, és tudván, hogy a nagygóré ma a tengeren hajókázik a 19 éves szeretőjével, halálos nyugalommal kezdek lekiabálni nekik.
- Nos, hölgyeim és uraim. Akkor, elismétlem a szabályokat. Dr. Morgan és én felváltva teszünk fel maguknak kérdéseket, miközben önök a kezükben tartott banánt próbálják keresztöltésekkel összevarrni, a lehető legszebben és legpontosabban. Ha valamelyikük jól válaszol, akkor megússzák a kört, és jön a következő kérdés. Ha a válasz helytelen, vagy hiányos, abban az esetben megsorozzuk az illetőt pár vízzel töltött labdával. Akit mellette pluszban eltalálunk, annak pedig az ügyeleti pihenőben kifüggesztett listáról a soron következő feladatot el kell végeznie, méghozzá azonnal. Megismétlem: aki felnéz, aki megáll a varrásban, aki elejti a csipesz, a tűt vagy a banánt, az automatikusan kiesik, és mehet a feladatáért. Csalni nem ér, a beépített kémeink figyelni fogják magukat. Ha a feladattal végeztek, akkor pedig visszatérnek ide, és máris ott folytatják, ahol abbahagyták. Felkészültek? - kiáltok le nekik anélkül, hogy érdekelne a válasz, és a vödörhöz megyek, majd felemelve azokat a tető szélére helyezem, és kiveszek egy ruganyos, hűvös labdacsot.
- Na, és ott tartottam, hogy ezek a kis mitugrászok vezettek egy listát, amit Maya megszerzett valahogy. Nem tudom, neked mutatta? Azt a kis noteszt. Amiben osztályoztak minket, jellemzőket írtak rólunk, tudnivalókat, hülye kitalációkat, meg mindenféle gúnyneveket aggattak ránk. Az összes szakorvosról. - mondom Shanenek, és remélem figyel, mert baromira zabos és egyben büszke vagyok egyszerre. Én ugyanis két becenevet kaptam: Dr. Sexy, és A Kivégző. Ez pedig egyszerre bántott, és töltött el büszkeséggel. Kíváncsi vagyok, Shane tud-e már róla, vagy ez neki is új. - Szóval, az is amolyan büntetésféleség. De közben tanulnak is, nem? Például, hogy pontosan mi  vagyunk azok, akikkel nem lehet szarozni, mert úgy taposunk át rajtuk, mint a csótányokon. - mondom mérgesen, és a labdát a lent szorgosan varrogató gyakornokok közé hajítom teljes erőmből. Az telibe talál egy magas, vékony, szemüveges srácot, aki felháborodva pillant fel rám, csurom vizes ruháját tapogatva, ahol eltalálta a nagy sebességű labda. Hirtelen nem is tudom, minek neveztem el, de aztán feltalálom magam.
- Héééé, Ubul, ki engedte meg, hogy abbahagyja? Na irány befelé, megnyerte az első feladatot. Hogy könnyítsek a terhén, elárulom, a feladatnak köze van egy nyolcvankilenc éves, száztíz kilós beteghez, és a felfekvéseihez. - kiáltok le, és mikor elindul, még utána kiáltok. - Hé, ajánlom, hogy mosolyogva végezze a munkáját, különben mehet sültkrumplit sütni a kantinba! - mondom, és a barátomra nézek.
- Kérdezz te először. - mondom, és figyelem, ahogy a gyakornokok remegve folytatják a banánokon a varratok elkészítését. Na, azt hiszem, ez egy nagyon jó móka lesz ismét. Kár, hogy Maya nincs itt.

Shane & JD

Don't judge me!
We're fuckin' crazy friends forever, man!

A tetőt bevesszük, akár a várurak, és letekintünk az alattunk rendeződő csőcselékre. A szabályok ismertetése után pedig tovább folytatom a megtudott fejleményeket Shane cimborámnak. Sejtem, hogy már tud róla, de akkor is. Ki kell mondanom, különben megbolondulok. A tény, hogy szexisnek és félelmetesnek tartanak, önmagában véve még nem is bosszant. Sőt, kifejezetten hízelgő, ha fiatal lányok (és esetleg fiúk, ki tudja? ) így harminchat évesen még szexisnek tartanak. A Kivégző titulusra meg én is tudom, hogy rászolgáltam, bár, ők nem érthetik, hogy ez nem személyes. Egyszerűen csak én látom a nagyobb képet. Azt, amikben ők csak aprócska pontok, porszemek. Én látom a lépéseim következményeit, látok előre mindent, mert a szakmai ranglétrát én is végigjártam, engem is köptek szembe, zsigereltek ki, aláztak a porba. Emlékszem az érzésre. Arra, amikor úgy éreztem, a feljebbvalóim lenyúzzák az agyam, bedobják egy turmixgépbe, és shaket csinálnak belőle. Amikor a csontomig hatolt a gyűlöletük, amikor úgy beszéltek velem, rólam, nekem, hogy tényleg az volt a fejemben, hogy meztelenül ki vagyok kötözve egy műtőasztalhoz, és érzéstelenítés nélkül nyúznak, szabdalnak, ütlegelnek, kalapáccsal törik a csontjaimat, puszta kézzel tépik ki a zsigereimet és afölött járnak örömtáncot. Élvezték, hogy kínozhatnak, élvezték minden egyes pillanatát, főleg akkor, amikor Victoria meghalt. De, és itt jön a csavar. A kegyetlen kínzások után, végül mégis talpra álltam, és letettem a szakvizsgámat. Végül mégis a legjobb lettem. Megtanultam harcolni azért, amiben hiszek, megtanultam keménynek lenni, vállalni a felelősséget a tetteimért. Megtapasztaltam a legrosszabbat, a legjobbat. Megismertem a határaimat, a lelkem legsötétebb bugyrától a legjobb tulajdonságaimig, mindent, de mindent megmutattak. Én gyűlöltem őket, rettegtem tőlük, annyira, hogy épp ez hajtott végül arra, hogy azok mellett, akik sorban kiestek mellőlem, elhúzzak, keményebben, jobban küzdjek, és végül én szakítsam át a célszalagot. Nem céltalan, agyatlan bosszúhadjárat, amit csinálunk. Annak látszik, de nem az. Egy orvosnak nagyon, nagyon sok mindenre kell odafigyelnie, és van, amit nem lehet megtanulni. Orvosnak születni kell, és ha erőltetjük, ami nem nekünk való, az boldogtalanságot, frusztrációt, és halott, ártatlan embereket fog szülni. Nagyjából, ez a módszerünk lényege.
Mégis, látván, hogy a furcsa becenevek mellett mi minden baromságot hordtak rólunk össze...fájt. Nem csak az, ahogy rólam nyilatkoztak. Hanem az is, mennyire félreismertek. És főleg, mennyire bántó, dühös, sértett és felszínes dolgokat írtak a kollégáimról. Azokról az emberekről, akik életek ezreit mentettek már meg. Akik a szemem láttára, nap mint nap szembe néztek a halállal, és túllépve fáradtságon, fájdalmon, érzelmi kríziseken, újra és újra szembe röhögték a halált. Életeket adtak, mentettek meg, vagy adtak vissza. Nem a becenevek fájtak, egész találóak voltak. Hanem a tisztelet hiánya. A becsületé.
És az, hogy ez egyeseknek vicc, hobbi, miközben mi tartjuk a hátunkat az ő tetteikért is. Királyok vagyunk egy halomnyi óvodás felett.
Shane hallott a könyvről, a sejtésem beigazolódott. Hallom a hangján, ő nem fogja megjátszani a jókedvet és a derűt. Én néha olyan tudok lenni, mint a nyári égboltról hirtelen leszakadó zivatar, ő ellenben, ha felhúzzák, sokkal rosszabb tud lenni. Ritkán lehet kihozni a sodrából, de ha megtörténik...jaj, meneküljön, ki merre lát, mert akkor addig megy, míg mindent letarol, ami az útjába kerül. Akár a tornádó.
- Ja, hallottam hírét. Nem is értem, mert amúgy pont ő az, aki egy légynek sem tudna ártani. Múlt héten egy tizenhét éves lánynak adta vissza az arcát. A lány hat éve nem lépett ki az utcára, sehol nem vállalták az arcrekonstrukcióját. De ő megcsinálta. Pénteken voltak kontrollon, Shane, az a kislány beiratkozott egy gimnáziumba! - mondom, és a szívem belesajdul, ha az esetre, és a plasztikai sebészre gondolok. Annyira kedves, jóindulatú nő, nem érdemelte azokat a rosszindulatú szavakat. Egyáltalán nem.
Látom Shanen, hogy benne is épp úgy fortyog a düh, baromira zabos. Meg is értem. Úgy állították be, mintha semmiség lenne, amit csinál. Mintha csak egy unatkozó kurafi lenne, aki csak véletlenül idetévedt. Mintha nem lenne a világ egyik legelismertebb, legfiatalabb onkológusa, mintha nem csüngne minden szaván a fél világ, ha a kutatásainak eredményeiről beszél. Csak hallgatom a kifakadását, és hagyom, hogy kimondja, amit gondol. Igaza van. Mindennek van egy határa. Mengele? Értem én, hogy azért, mert onkológus, de..
- Egyet értek. Nem vagy te holmi pszichopata, aki kísérleti nyulaknak használja a betegeit. - teszem hozzá, miután egyet már kilőttem, és elküldtem, aztán neki adom az első lehetőséget, hogy a forró nyári napsütésben némi vihart kavarjon. Megérdemli.
Kap is az alkalmon, és máris kiszemel egy neki tetsző, remegő gyakornokot. Élmény nézni, ahogy reszkető kezükben tartva a sárga gyümölcsöt, egy hosszú csipesz közé fogott görbe tűvel próbálkoznak szép varrásokat csinálni. Persze, ilyen körülmények között, ekkora stresszhelyzetben, lehetetlen, hogy normálisan végezzék a munkájukat. Ebből pedig újabb csúnya sértődések lesznek, pedig megint csak, nem látják a nagyobb képet. Mert mi van, ha épp egy hasonlóan stresszes helyzetben kell lenniük? Mikor egyszerre kell varrniuk, és gondolkodniuk, gyógyszert kérni, és közben esetleg, a későbbiekben utasításokat adni, mondjuk a másik ágyon fekvő beteghez, egy gyakornoknak, hogy megmenthessék az életét. Akkor majd mit mondanak? Jaj, elnézést, túl nagy volt rajtam a nyomás, nem tudtam két felé figyelni? Nem, meg kell tanulniuk megosztani a figyelmüket, tisztelni a beteget, a körülöttük dolgozókat, mindenkit. Ez nem a dívaságról szól. Ez csapatjáték. Háború.
- Hé, azért nem minden hazugság. Én tényleg olyan vagyok, mint egy egyszemélyes kivégzőosztag. - mondom durcásan, majd sandán elmosolyodok. - És egy óra velem az ügyeletiben...tényleg maga a mennyország. - mondom magabiztosan. - Na, meg aztán te se panaszkodhatsz, azért megfordult alattad is pár csinibaba, ha jól emlékszem. A mai napig nem értem, mit esznek a Neander-völgyi fejeden. Ha az irodádban a bőrfotel mesélni tudna...- húzom az agyát. Igen, nem vagyunk ártatlanok, de ezek a dolgok így mennek errefelé. Mindig így volt, így is lesz. Hisz az életünk nagy részét itt töltjük, valahol kellenek az emberi kapcsolatok is.
Shane kérdésére a gyakornokok felé csak elmosolyodok.
- Igen, látom, mennyire kíméletes kezdést választottál. - vigyorodok el, és kíváncsian figyelem az odalent vadul agyaló szerencsétlent. - Incidencia? Hallod, szerintem életében nem hallott róla. Mindjárt kiég az agya, úgy gondolkozik. - vigyorgok, és megcsóválom a fejem. Esélytelen, hogy válaszoljon, de talán még én se tudnék. Szánalmasak, és annyira birkák, hogy tényleg nem értik. De nem is baj, elég, ha mi tudjuk, mit miért csinálunk, nem?
Még én is elcsodálkozok, mikor Shane egy jól irányzott dobással úgy gyomron vágja a szerencsétlen, hogy az épphogy el nem ájul. Nagyot röhögök, amiért "elnézést kér". Méghogy megcsúszott a keze... Természetesen a banán kiesik a béna kis gyakornok kezéből, én meg elhúzom a számat, ahogy látom összegörnyedni. Micsoda puhány. Kellett nekik Shanet feldühíteni? Élvezem a játékot köztük.
A srác a többszöri unszolásra sem tud válaszolni. De moccanni sem mer. Csak áll ott, deréktól lefelé vizesen, és nyekereg.
- Ööö...én...aaz..incidencia...az egy olyan betegség...- mondja, én meg szinte felvisítok a röhögéstől, miközben legszívesebben azonnal fejbe durrantanám. Hogy lehet valaki ennyire sötét? Shane persze azonnal veszi a lapot, én meg cinkosan rákacsintok, és megjátszott sajnálkozással bólintok.
- Igen, én is úgy látom. Nem tanulnak ezek semmiből, láthatod. - csóválom meg a fejem, majd felemelek én is pár vizes lufit, és betámaszkodok a dobáshoz. Cinkosan pillantok Shanere. - Ezt Mayáértés a plasztikásért. - mondom halkabban, és ha partner, egy igen áztató, kemény sorozatot zúdítok vele együtt a gyakornokra, majd lekiáltok.
- Holnapra ajánlom, hogy az adott témáról egy összefoglaló disszertációt letegyen Dr. Morgan asztalára, különben esküszöm, mindenre, ami szent, hogy méltó lesz a becenevére. Maga meg egy bilétára a nagylábujján. Jól mondom, Dr. Morgan? Ön szerint tanul ebből valamit, Mr. Hihetetlen?- nézek Shanere, majd ha jóváhagyja, vagy megcáfolja, esetleg kiegészíti valamivel, intek a gyakornoknak. - És tűnjön a feladatát elvégezni, amíg szépen mondom. Az az aranyérkenőcs nem fog magától felkenődni sehová se. - vetem oda, majd Shanere nézek. - Most én jövök. - mondom, és végighordozom a tekintetem a lent lévőkön, és kiválasztok egy barna, kreol bőrű lányt.
- Hé, maga ott. Beyoncé. - pillantok le, majd felemelek egy lufit. - Ha már annyira túlképzettek, hogy mindent tudnak, és ránk már nincs is szükségük, árulja el: mi a különbség a Hypoxaemia és a Hypercapnia között, hogyan kezeljük trauma esetén? Milyen határértékek között normális a PaO2 és a PaCO2 szint? - kérdezem, és várakozón tekintek le, s amíg odalent kattognak a fogaskerekek, anélkül, hogy Shane-re néznék, kissé normalizálva a hangerőmet, beszélni kezdek hozzá.
- Amúgy...tudod, van az idegesítő rezidensem. Montgomery. Szerinted...ő meg Brant...ők ketten...szerinted csak azért viszi a műtétjeire állandóan? - kérdezem, mintha csak az időjárásról kérdezném. Nem akarom, hogy azt gondolja, különösebben érdekel. Mert nem is. Csak kíváncsi vagyok a véleményére. A francba, miért érdekel ennyire?