Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Jamie & Pete - Hello, Bro'! We'll live together. It's so coooooool!!!!
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 14, 2015 11:16 pm Keletkezett az írás



A ház:

A legfontosabb. A medence:

Meg a kilátás:

Jé, eddig ezt észre sem vettem:

A nappali:

Az emeleti nappali, mert nekem olyanom is van:

Ez meg miért ne?

A konyha

A hálószoba:

Fürdőszoba:

Hálószoba2:

Hozzá a fürdőszoba:

És még egy hálószoba:

Persze ehhez is külön fürdő dukál:

Na, és akkor az ott a kecóm:


A hozzászólást James D. Woodward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 03, 2015 5:11 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 15, 2015 12:41 am Keletkezett az írás




Jamie & Pete
Hello, Brother!

Az óceán hangja elvész, a tenger sós, tiszta illata sem jut el hozzám, ahogy a teraszomon ülök, és az utolsó, vízen táncoló sugarakat nézem. Egy szál rövidnadrág van csak rajtam, így bőrömön gyönyörűen látszik a két tetoválás. A mellemen a pentagramma, és a majd' az egész hátamat beterítő angyal. Edzettem egy kicsit, majd futottam pár kört a parton, de nem nyugtatott meg. Valamiért, ma, valami különös feszültség jár át, amit nem tudok hová tenni. Pete, az öcsém azt írta, meg fog látogatni hamarosan, mert hírei vannak, és ettől furcsa érzések és emlékek bukkantak elő.
A szél meglebbenti az asztalon előttem heverő műtéti esetem szélét, csak a rárakott nehezéknek köszönhető, hogy nem fújja el. Már nem olvasom el, egyelőre nem. Csak mereven nézek magam elé, a víz fodrozódását bámulom, és zöld tekintetemben valami furcsa, tompa fény hullámzik. Nem vagyok itt. A képzeletem messzire visz, hosszú évekkel ez előttre. Otthon vagyok, Seattleben. Épp hazaérkezem a munkából. Hosszú, fárasztó napon vagyok túl, ahogy a kezem a kilincsre fektetem. Ujjamon ott virít a gyűrű, aminek a párja az ajtó mögött vár. Már a gondolatra is elszáll minden bajom, pedig ma különösen kegyetlen volt velem a vezető szakorvos a gyerekosztályon. Biztos vagyok benne, hogy nem ezt a szakirányt fogom választani, ha majd döntenem kell. Benyitok, és ahogy belépek, megcsap valami illatfelhő, de nem a kellemes fajtából, és sírást hallok. Nem is sírást, hanem zokogást. Megrémülve hajítok le az ajtóban mindent, majd rohanok be a lakásba. A konyhában füst gomolyog, a sütőből jön, a padlón ott hever a füstjelző összetörve, és az egyik konyhaszekrény ajtajának betört üvegdarabjai, és Victoria a földön ül, a konyha másik végében, és olyan keservesen zokog, hogy majd kiszakad a szívem, ahogy hallgatom. Szőke fürtjei eltakarják arcát, de a fehér törülköző alól kikandikáló lába alól arra következtetek, hogy fürdeni készült épp.
- Kicsim, kicsim. - rohanok oda hozzá, és letérdelek elé, megsimogatom a fejét. - Mi történt? Mi a baj? Jól vagy? Megsérültél? - kérdezem aggódva, mire ő felemeli a fejét, végre előbújik a kezei mögül. Ragyogó kék szemében könny ragyog, kissé vörösek is már, arcán őszinte, mérhetetlen fájdalom ül, mintha itt lenne a világ vége.
- Ó, Jamie...én...én...jól vagyok.... csak sütni akartam neked...- hüppögi fájdalmasan, én pedig figyelmesen hallgatom, ahogy hadonászva azonnal magyarázkodni kezd. - Gondoltam...olyan sokat dolgozol...mi lenne, ha sütnék neked muffint...és megcsináltam...de el akartam menni fürdeni...és fürödtem...de ekkor megszólalt a füstjelző...és én...kirohantam...és megláttam a füstöt...és pánikba estem...ezért levertem a partvissal a füstjelződ, csak közben kitörtem az üveget is...és...- mondja, majd újabb síróroham tör rá. - Én csak süti akartam neked...hogy örülj, de még erre sem vagyok képes...és én...én....sajnálom...- mondja, én pedig meghatódva ölelem magamhoz. Vállát rázza a zokogás, én pedig annyira szeretem ezért, hogy meg tudnám zabálni. Már legszívesebben nevetnék, de nem merek, mert akkor félek, megbántom, pedig annyira édes, ahogy egy ilyen apróság miatt is teljesen ki tud borulni. - Annyira, annyira sajnálom! Nem gondoltam volna, hogy ez lesz...véletlen volt...esküszöm...James....úgy sajnálom....
- Hé, hé, édesem, semmi baj! Nagyon kedves tőled...de ez csak egy süti, nem a világ vége! A lényeg, hogy jól vagytok. Hogy jól legyetek! - mondom, és megnyugtatóan megsimogatom a már nagyon is domborodó pocakját, majd könnyes puszit adok az arcára, ahol csak érem. Odabent pedig a kis lakó azonnal boldog fickándozásba kezd. - Na, ne sírj. - mondom csendesen, és azon gondolkozom, mivel tudnám felvidítani. Aztán bevillan. Felugrok mellőle, és a sütőhöz megyek. Kinyitom az ajtaját, majd egy kesztyűt felvéve kikapom a benne lévő muffinsütőt, és a pultra teszem. Tizenkét, felismerhetetlenségig égetett valamivel nézek farkasszemet, és egy pillanatig elbizonytalanodok, de aztán Victoria értetlen arcára nézek.
- Látod? Elszúrtam. Mindig, mindent elszúrok...pedig csak egyszer...esküszöm... - kezd bele újra a szívettépő zokogásba, mire kétségbeesve integetni kezdek.
- Nem, nem, édesem , dehogy! Semmi baj, nézd! - mondom lelkesedést imitálva, és egy késsel kivadászok egyet egy tányérra, majd félbevárom. Cseppet sem bizalomgerjesztő, ahogy kinéz, tulajdonképpen kész katasztrófa, de ránézek a gyönyörű menyasszonyomra, akivel alig három hét múlva oltár elé megyek, és tudom, hogy bármit megtennék azért, hogy jobb kedve legyen. Így megfújom az egyik darabot, majd felemelem, és némi fújkálás után egyszerűen bekapom.
- Hmmm....ef vamami iftemi! - mondom, miközben a gyomrom vet egy bukfencet az égett tészta ízére, de hősiesen elmosolyodok. Ő pedig látva a képemet, lassan megnyugszik, és most először, félénken rám mosolyog, miközben könnyeit törölgeti. - Rosszul hazudsz. Nem is ízlik. Szénné van égve. De édes vagy...- mondja, és lassan feltápászkodik, persze a segítségemmel, mivel azonnal odaugrok. Aztán a nyakamba csimpaszkodik, és megölel, de olyan szorosan, mintha az élete múlna rajta, szőke haja csiklandozza az orromat. - Nem is tudod, milyen szerencsésnek érzem magam, hogy velem vagy. - suttogja hüppögve, és pedig megsimogatom a hátát. A pocakja miatt a dereka már sokkal ívesebben feszül, de még mindig gyönyörűszép. Elmosolyodva nyomok puszit a nyakára.
- Én vagyok szerencsés. Csakis én! - mondom, és a fenekére paskolok finoman. - Na, menj, ülj csak be a kádba, én itt feltakarítok, és rendelek egy pizzát, jó? - kérdezem, mire bólint. - Oké, ha azt a szörnyűséget kihajítod. Csak nekem ne kérj ananászosat. Most csípőset akarok. - mondja, és elvonul, én pedig az ablakhoz megyek, és kitárom azt, meg bekapcsolom a szagelszívót. Ráérősen a lapátért indulok, hogy feltakarítsam, és már előre tudom, hogy ma éjjel nagyon fog fájni a gyomrom. Mert én nem szeretem a csípős kajákat, és a mai este vége az lesz, hogy megjönnek a pizzák, ő beleharap kettőt a sajátjába, majd rájön, hogy neki nem is kell csípős, ezért megeszi az enyémet, de azért, hogy aztán ne sírjon, amiért megette előlem a vacsorámat, nekem kell megennem a csípőset. De nem bánom. Hisz babát vár, ilyenkor ez normális, és én nem akarok mást, csak azt, hogy ő jól legyen, Ha pedig ezért égetett sütit kell ennem, vagy csípős pizzát, amit utálok, megteszem. Ez a dolgom.
Az a gyönyörű szőke lány, azon az estén utoljára pizzázott velem az ágyban. Még kétszer sírta el magát, egyszer egy mosószer reklámon, aztán pedig az időjárás jelentésen, megette az utolsó falatnyi pizzámat is, én pedig egész éjjel nem aludtam, úgy fájt a gyomrom. Még nem tudtam, hogy a reggeli puszi lesz az utolsó, amit adok neki, alig hat órával később pedig összeomlik az életem...
A gondolataimból a csengő hangja ránt ki, az emlékkép úgy foszlik szerte, akár a ködfátyol a nap első sugaraira. A szívemet még vasmarokkal szorítja a fájó emlékkép, a szögesdrót mélyen vág bele az eleven húsba. Lassan térek magamhoz, és kissé kábán pislogok, ahogy újra megszólal a csengő. Mégis ki a jó fene lehet ez ilyenkor? Kinézek az óceánra, a nap az utolsó sugaraival simít végig a tájon. Aztán a hajamba túrok, és az ajtóhoz megyek, majd kitárom. Azt hiszem, nyitva felejtettem a kaput...

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 15, 2015 9:43 am Keletkezett az írás





Woodwards


Utam Sydneybe meglehetőség unalmas és felhős gondolatokkal terhes volt. Meg persze felhőkkel tarkított, elvégre a repülőből látszanak azok is.
Seattle és Sydney nem éppen egy köpésre van egymástól, így volt nem kevés időm arra, hogy régi szarságokon rágódjak. Nem mintha amúgy nem ezzel telne minden egyes éjszakám, minden egyes álmom. Igen, még álmomban is egy szörnyeteg vagyok.
A repülőn ülve még közelebbinek érzem magamhoz a Space Needle-nél történteket, az ablakon kibámulva belehallucinálom a lágy, bolyhos felhőkbe Victoria szellemalakját.
Fejemben hallom földöntúli hangját, újfent elhangzik életem új célja: seggbe rúgni a bátyám életét, a bátyámat, az összes nőt, meg mindenkit, míg nem jutunk el az esküvő napjáig. Baszd meg, Woodward, ez kemény menet lesz. Nehezebb, mint kézen állva csinálni.

Csak akkor jut eszembe, amikor szerencsésen földet ér a repülő, hogy még nem szóltam az én kedves, drága, megértő testvéremnek, hogy hozzáköltözöm. Hatalmas vigyor terül szét arcomon, majd gyorsan pötyögök neki egy SMS-t - a semminél ez is több.
Őszintén végiggondolva nem tudom, hogy hogyan lehetek akkora címeres ökör, hogy elindulok két bőrönddel egy másik földrészre lakni, de a lakást nem intézem el magamnak. Úgyis szeretek rögtönözni...
Természetesen nem bérelek taxit, mert ki-ha-én-nem-Woodward tud autót vezetni, és egy idegen földrészen azonnal el is fog boldogulni. Tudatalattim valahol mélyen könyörög, hogy ne tegyem, de elhessegetve a gondolatot és a legközelebbi autókölcsönző mellett döntök. A választék nem túl sokszínű, valójában a szarnál is szarabb. Ám ekkor... Szemeim felcsillannak, amikor megpillantom a hátul parkoló Range Rovert. Fél órás alkudozás után mindketten jól járunk: a kölcsönzős bezsebel egy kisebb vagyont, én pedig a Range-dzsel indulok el bátyám háza felé.
Azt azért mondanom sem kell, hogy a telefonom lemerül, GPS-em pedig nincsen, így háromszor annyi időbe telik megtalálnom a drága Jamie fiú tengerparti kis "visszafogott" házikóját, mint seggrészegre innom magam. Bár az tény, hogy elég jó a huzatom, így ez sem túl sok idő.

Elismerően tekintek végig a házon, majd egyenesen az ajtóhoz sétálok. Egy pillanatra meglepődök, ugyanis a külső kapu nyitva áll; azt hittem, hogy meglephetem a Bátyust érkezésemmel. Na de mindegy, még mindig okozhatok meglepetést. Mondjuk az is elég egyedi lenne, ha vetkőzni kezdenék az ajtóban. Komolyabban belegondolok, és valamiért elvetem az ötletet.
Egy ujjal nyomom meg művészi mozdulattal a csengőt, bőröndjeimet magam mellé teszem. Kitárt karokkal és hatalmas, csibészes vigyorral várom, hogy James végre ajtót nyisson, de természetesen csak addigra ér ide, mire arcizmai már könyörögnek egy normálisabb arckifejezésért.
Ahogy nyílik az ajtó közelebb lépek, hatalmas karjaimba zárom a nálam valamivel alacsonyabb bátyámat, miközben hangosan ordítozok, mint egy idióta. Mert ez jó.
- Jaaaaaaamiiiiiieeeeeeeee! - lelkendezek, majd beszaggatva dobhártyáját. Nem akarok full köcsög lenni, ezért nem kapom fel, helyette csak bordaropogtató ölelésben részesítem.
Nagyon szeretem a testvéremet, és közelsége újfent eszembe juttatja, hogy mekkorát hibáztam és még mekkora feladat vár rám.
Miután elengedem, felkapom a bőröndöket, majd se szó se beszéd elviharzok mellette. Örömmel látom, hogy készített magának egy szendvicset, másodpercek alatt tüntetem el az egészet. Kurvaéhes voltam már.
Testvérem konyhájában ülve, a szendvicsét zabálva egy idióta vigyorral várom, hogy mikor fogja megkérdezni, mi a fészkes fenét is csinálok én itt. A repülőút volt olyan hosszú, hogy a múlton való merengésen túl maradt nem kevés időm kiagyalni, miként fogok viselkedni. Hogy hogyan csinálok magamtól kretént, csak hogy végre ez a felém sétáló, besavanyodott ember is elnevesse magát, úgy igazából. Csak érted teszem, Testvér.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 15, 2015 12:20 pm Keletkezett az írás




Jamie & Pete

Hello, Brother!

A gondolat relikvia ezernyi képe közt újra felidéződik bennem az utolsó estém, amit Victoriával töltöttem. Fáj, még mindig, szorít, vérzik, a hegek időről-időre felszakadnak. Néha jobb, néha rosszabb. Mióta Sydneyben vagyok, sok év eltelt, és lettek barátaim, azóta egész jól bírom, de vannak pillanatok, dátumok, esték, hajnalok...amikor semmi nem segít. Bűntudatom van-e? Igen. Segíthettem volna. Ha nem engedem el aznap. Ha én megyek el az esküvőre a menüt egyeztetni az étteremmel. Ha nem hagyom, hogy egyedül vezessen. Ha lebeszélem arról, hogy felhajtson a sztrádára. Ha a lelkére kötöm, hogy ne hajtson gyorsan. Ha...
Ezer és egy verzióban játszottam már le a fejemben a jeleneteket. Rezidens voltam, a karrierem épp csak elkezdődött. Utáltam a gyerekgyógyászatot, na, nem azért, mert nem csíptem a kölyköket, hanem mert az akkori főorvos egy akkora rohadék volt, amilyet nem hordott a hátán a föld. Állandóan ordibált velem, a sárba döngölt, megalázott, és totál kikészített. Aznap, amikor Victoria balesete volt, nappalos voltam, nem tudtam elszabadulni a kórházból. Emlékszem, a délelőttöm elég nyugisan telt, és az ebédemet félbeszakítva hívtak, hogy a mentősök behoztak egy gyereket, autóbalesete volt a szüleivel, és a gyereksebészet vezetője engem követelt a műtőbe, azonnal. Időm nem volt gondolkozni, máris a műtőbe parancsoltak. Emlékszem, valami különös érzés volt aznap a műtőben lenni. A gyerek, egy tíz éves srác első pillantásra halálra ítéltnek tűnt. A bordái eltörtek, átszúrták a tüdejét, a szíve is károsodott, a lépe megrepedt, a mája is sérült, a karja több helyen eltört, a combcsontja, a csípője, oedéma keletkezett az agyában, az arca felismerhetetlenségig roncsolódott...Első pillantásra úgy tűnt, esélytelen, hogy ennyi sérülést, ennyi bajt, ennyi vérveszteséget túléljen. Amikor a műtőbe értem, mindenki megmerevedett, és csak néztek rám, emlékszem, nem értettem, miért? Miért bámulnak így rám? De a főorvos, középkorú, negyvenes évei elején járó férfi elkiáltotta magát.
- Mire vár, Dr. Woodward, talán tapsra? Mentsük meg, amíg lehet, a Neuro már úton van. - kiáltott rám, ahogy csak néztem a műtőasztalon fekvő összeroncsolódott testet, és felkészítettem magam, hogy a szemem láttára fog meghalni. Utáltam a gyerekgyógyászatot. Épp az ilyen esetek miatt. De aztán a főorvos újra rám kiáltott, én pedig észhez tértem. Elmagyarázta, mivel állunk szemben, nekem akkor a lépet kellett kivennem, a májat, rendbe hozni a meg még ezer olyan dolgot, amit addig sosem. A srác újra, és újra összeomlott. Újra és újra azt hittem, itt van a vége. De a főorvos, újra és újra felrázott, letorkollt, rám ripakodott, hogy nem adhatom fel. Kilenc órán át küzdöttünk érte, és végül...végül diadalt arattunk. Lépésről lépésre haladva, életem legjobb teljesítményét nyújtva, de összetettük a srácot. Túlélte. A nővérek, az asszisztencia sírva, könnyek közt tapsolt meg minket. Még sosem tettek ilyet.
Amikor kiléptem a műtőből, olyan diadal érzés fogott el, hogy az egész testem beleremegett. Ekkor mellém lépett az általam olyannyira gyűlölt főorvos, rám nézett, és fura, kissé rekedtes hangon megszólalt.
- Érzi ezt? A diadalt? Érzi, ahogy átjárja? Tudja ma mit tett, Woodward? - kérdezte, és először nem értettem, de aztán újra megremegtem, beleborzongtam, és bólintottam.
- Ez, amit most érez, tudja mi? A Halál. Körbetáncol minket, és ezt az életet, amit már el akart vinni, követeli vissza. Haragszik, dühös, és most átsuhint rajtunk a kaszájával tehetetlenségében. Mert az arcába nevettünk. Mert visszahoztuk őt onnan, ahonnan nincs visszaút, újra, és újra. Emlékezzen erre, Woodward. Emlékezzen rá, milyen érzés ez. Sose feledje. Sose adja fel, soha, és mikor mindenki más lemondana róla, maga akkor is próbálja meg, nyújtsa ki a kezét, és húzza vissza őket az életbe. Érti? Soha ne adja fel a küzdelmet! Mentsen meg minden életet, amit csak tud! - mondta csendesen, én pedig nem értettem, miért mondja el ezeket nekem. Olyan furcsa volt az egész. Aztán rám nézett, és mélyet sóhajtott, majd elmondta. Elmondta, hogy a karambol egyik áldozata Victoria volt. Hogy hiába küzdöttek minden erejükkel, sajnos egyikük sem élte túl. Victoria meghalt. Ahogy a gyerek is. Ott, akkor, abban a pillanatban, egy percig álltam némán, és nem hittem el, amit hallok. De aztán felfogtam. És én...A veszteség fájdalma összeroppantotta a mellkasom, úgy éreztem, mintha légkalapáccsal törték volna át a bordáimat, a szegycsontomat. A földre rogytam a kíntól, ordítottam, zokogtam, és szentül meg voltam győződve róla, hogy most, itt, azonnal meg fogok halni, mert ezt nem lehet túlélni, ez nem lehet igaz. Hisz reggel még jól volt, hisz csak az étterembe ugrott ki, három hét múlva esküvő...
- Emlékezzen, Woodward. Emlékezzen erre a fájdalomra, emlékezzen a diadalra. Nevesse képen a Halált! Soha ne adja fel! - rázott meg a főorvos, majd magához ölelt, ott a földön, majd felállított. Akkor fel sem fogtam a szavait, csak hagytam, hogy kitámogasson a műtőelőkészítőből. Roncsként. Halottként.
A teraszajtón belépve értetlenkedve haladok át a nappalin, hogy engedve a megszólaló csengő hívásának, ajtót nyissak. Szemem megszokta már a környezetet, egész pofásra berendeztem, így a félhomályban is könnyedén tájékozódom. A konyhapulton ott hever érintetlenül a szendvicsem, amit megcsináltam magamnak. Órákkal ez előtt. Apánk halála után jókora örökséget kaptunk, és hála anyu gondoskodó szeretetének, befektetési tanácsainak, na és a rengeteg munkámnak, nincs is okom panaszra, ami a bankszámlám egyenlegét illeti. Szeretem ezt a házat. Jó itt elbújni néha a világ elől. Csak néha baromi magányos. De amúgy, kifejezetten szeretem. A kilátást, a nyugalmat, a folytonosságot, a rendet...
A címemet nem sokan tudják, és mivel Maya és Shane is más programon vannak ma este, kevés esélyt látok, hogy ők csengessenek, más meg előtte felhívna. Így kicsit kíváncsian, kicsit értetlenül nyitok ajtót, és megfogadom, hogy legközelebb jobban odafigyelek, hogy bezártam-e a kaput. Azonban, amikor kitárom az ajtót, a látványtól szinte földbe gyökerezik a lábam. Ugyanis drága, rég nem látott öcsém áll az ajtóban, arcán önfeledt vigyor ül, majd a nevem hangosan kiáltva a nyakamba borul. Hirtelen azt sem tudom, mi történik, úgy meglepődök, és csak hagyom, hogy bordaropogtató ölelésben részesítsen.
- Pete...- nyögöm, és én is meglapogatom a vállát, csak, hogy tudjam, nem káprázat, de többre nincs időm, mert elenged, majd se szó, se beszéd, faképnél hagy, és beviharzik a házba. Kell pár pillanat, mire felfogom, hogy ő az, tényleg ő. Becsukom az ajtót, és utána lépkedek, hangtalan érintve a hideg járólapot. Mire beérek, ő már az asztalnál ül, és a szendvicsem tolja, arcán az a hamisítatlan vigyor, amiért egykor ölni tudtam volna. Még mindig magas, még mindig nagy darab. A haja, amire olyan büszke, még mindig kócosan keretezi az arcát. A szeme hasonlít az enyémhez, bár neki olykor tűnhet egészen kéknek, vagy barnásnak is. Jól néz ki, és bármennyire fura, valahol öröm jár át, hogy újra itt van. Olyan rég óta nem voltunk már egy légtérben, hogy el is felejtettem, mennyire tud hiányozni. Mégis, a látványa, ahogy önfeledten tolja befelé a kajámat, fájdalmasan emlékeztet arra, milyenek voltunk Seattleben, miként üldöztem el, miként hagytam ott, amikor a legnagyobb szüksége lehetett volna rám. Beljebb lépek, és felkapcsolom a villanyt, hisz az esti homály már felzabálta a nappali fényességet.
- Pete...- nézek rá komoran, és mélyet sóhajtok, szemeimet le sem tudom venni róla. - Öcskös... Nem, mintha nem látnálak szívesen, hisz tudod, az ajtóm mindig nyitva áll, de...mégis...mi a jó francos fenét keresel te itt? - kérdezem, majd nem zavartatva magam a hűtőhöz sétálok, és kiveszek két üveg sört, majd kinyitva őket az egyiket elé csúsztatom. A tetoválásaimat már látta, tudja, mit jelentenek, így nem különösebben zavar, hogy félmeztelen vagyok. De tényleg érdekel, mégis mi a fészkes fenéért jött ide? Évekig megvolt nélkülem, élte a kis életét, alig beszéltünk. Balsejtelem uralkodik el rajtam.
- Talán bajban vagy? Vagy anyuval van valami? Tudod, hogy nekem elmondhatod! Ki vele! - kérdezem összehúzott szemekkel, és a védelmező ösztönöm azonnal beindul, mint a vadászó sas, úgy méregetem. Ha bajban van, mellette állok, bárkit elteszek láb alól. Ha anyával van valami, megoldjuk, bár, erről a hírekből már értesültem volna. Mert ez, hogy ilyen hirtelen, minden előzetes bejelentkezés nélkül beállított, felettébb gyanús. De azért örülök, hogy itt van. Legalább eltereli a figyelmem Victoriáról. Talán kiveri a fejemből Montgomeryt is.

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 16, 2015 6:11 pm Keletkezett az írás





Woodwards


Annyira visszafogottan lapogatja meg a hátamat, hogy mosolyom még szélesebbre terül szét. A mozdulatban benne van az a "kurvára nem értek semmit" érzés, ami óriási örömmel tölt el belül. Tudom, hogy bátyám nem lesz egyszerű eset (most sem az, régen sem volt az), és ha csak belegondolok, hogy mennyire makacs... Először tanulj meg repülni, Woodward, utána kezdhetsz valamit az "álneveskével" is... Tudatalattim beszól nekem, de csak a gondolatra, hogy mit tudtam meg, és hogy mit fogok neki mondani nem is olyan sokára... Minden színészi képességemet latba kell vetnem, hogy ne fetrengjek a földön a röhögéstől.
Egyetlen visszatartó erő a mélyen belül feltörő bűntudat, amiért Jamie ennyire kedvesen, őszinte szeretettel fogad, melyet nagyon nem érdemlek meg. Tudom, hogy egyszer el kell majd neki mondanom; és hogy ez még nagyon soká lesz. Mert ha tudná, nem hagyná, hogy segítsek neki. Addig nem utálhat, amíg nem jön rendbe az élete - fogadom meg újfent. Ugyan már megint csak gondolatban fogadkozom; de nem magamnak szól a fogadalom, hanem a felhőből kiváló alaknak, Victoriának.
Farkasvigyorral hallgatom, miközben a szendvicse után az elém tett sör elpusztításának látok neki. Testvéri büszkeséggel állapítom meg, hogy kedves bátyám igencsak jó látványt nyújt félmeztelenül, bár természetesen én sokkal jobbat. Talán az egoizmus szól belőlem, nem tudom. Mindenesetre az én kockáim jobbak, és kész. Nem vagyok akkora tahó, hogy engedjek a kísértésnek, és levegyem az ingemet a meleg miatt, az túlságosan is egy "ki tud messzebbre pisilni?" verseny hatását keltené, nekem pedig ennél sokkal jobb ötleteim vannak. Így a kék kockás ing marad, és örömmel sülök meg bennük. A farmeromtól való megváláson is elgondolkoztam, de az még kínosabb lenne. És persze félreérthetőbb, mert elfelejtettem csomagolásnál előhagyni egy alsógatyát. Azért nem akarom ilyen módon rémisztgetni a Bratyeszt, most legalábbis még nem.

- Dr. Sexy, avagy A Kivégző még nem tudja, hogy mit keresek itt? - nézek rá, miközben szemöldökömet fel-alá rángatom. Szuggerálom, várom, hogy felébredjen benne a felismerés. - Tudod, elég sokat hallottam mostanában a St. Claire Kórházról... Csak utána akartam érdeklődni, hogy hol fogok dolgozni, így a Facebook-követőim között keresgéltem pár elszánt helyi gyakornokot, akik némi szép szó és ígéret fejében azonnal készségesen hajlandóak voltak közölni bármit bárkiről... Meg kell mondjam, kedves Testvér, kissé elborzasztott a helyzet. Pszichopata  szakorvosokkal van tele a környék, és azért Dr. Sexy is egészen élen jár a rezidensgyilkosságban - korholom ciccegve, miközben fejemet lassan fordítgatom jobbra-balra. Persze csibészes vigyorom megöli alakításom, de szándékosan nem teszek ellene, szerintem így is el fogom érni a várt hatást. - Bár azt olvastam, az ügyeleti szobában kisisten vagy, és felérsz három mennyországgal. Tényleg, ki a másik két muskétás? - kérdezem pimaszul.
Régen Seattle-ben, még Victoria halála előtt annyit ugrattuk egymást, amennyit csak lehetett. Hogyha James nem gubózik be, hogyha nem történik meg a baleset, biztos vagyok benne, hogy szétszedtük volna a kórházat, csak mi ketten. Mert mi voltunk a testvérpár, akik kitalálták a másik gondolatát, akik tűz és víz viszonyban álltak, mégis együtt képesek voltak szinte akármire. Mindig James volt a megfontoltabb, a makacsabb és a bölcsebb. Apám helyett apám volt, amit sohasem fogok neki elfelejteni, amit nem éppen túl hálásan viszonoztam. Mocsok! - köp rám tudatalattim, és nem menekülök előle.
- Tényleg, azt is hallottam, hogy van valami Montgomery nevű rezidens, akivel már majdnem túlzottan sokat foglalkozol. Csak egyet árulj el nekem, kérlek: férfi vagy nő? - szemeimet tágra nyitom, úgy bámulok a valószínűleg egyre meghökkentebb bátyámra. - Tudod, van a vers: "Montgomery a vár neve, / Hol aznap este szállt; / Montgomery, a vár ura, / Vendégli a királyt" - szavalom mesterien. - Én megértem, hogyha vonzódsz a saját nemedhez, hidd el, nekem elmondhatod. Át tudom érezni a dolgot. - Előveszem legegyüttérzőbb fejemet, és arra fókuszálva, hogy ezt tényleg ne röhögjem el, langyi módon Jamie-re kacsintok. Fú baszd meg, ez még gondolatban is rossz! Legalább Jaime és Cercei Lannister nem azonos neműek...
Hogy félretereljem a trónokat meg a sok harcot, az anyánkra vonatkozó kérdéséhez ugrok vissza:
- Ó, drága édesanyánk él és virul. Hajthatatlan abban, hogy a tanács tagjai közé lökjön engem, így vérig volt sértve, amikor beadtam a felmondásomat. Valamiért nem értett a szép szóból... És üdvözölne, ha tudná, hogy ide jöttem dolgozni, de nem tudja, így csak képzeld el - horkantom tettetett dühvel, majd lehúzom a söröm maradékát. Most, hogy már szükségleteim nagy részét kielégítettem (és nő és egy klotyó jól jönne); minden figyelmemet egyetlen bátyámra fordítom, hogy megtudjam: a parton kell-e aludnom, vagy sem. Ő nincs akkora tahó, mint te... - szól a hülye kis hang, én pedig képzeletben fejbe vágom magam, amitől megint hatalmas vigyor terül el arcomon. Marha.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 18, 2015 2:55 am Keletkezett az írás




Jamie & Pete

Hello, Brother!

Az öcsém megjelenése meglepett, de hamar feltaláltam magam. Nem, mintha lett volna más választásom. Az öcskös...hogy is fogalmazzak. Testvérek vagyunk, ő pedig az a fajta testvér, aki az intim szféra fogalmát igen sajátságosan értelmezi, ha rólam van szó. Gyerekként, mikor én már serdültem, ő pedig még kistacskó volt, simán átjött hozzám aludni, ha félt. Sosem bántottam érte. Később, mikor már mindketten nagyok voltunk, akkor meg hajnali ötkor képes volt rám vetni magát, csak, mert eszébe jutott valami fontos, amit azonnal meg akart osztani. Ő volt az a fajta tesó, aki lenyúlta a kedvenc pólómat, a tornacsukámat, és természetesen a bicajomat. Bejött a fürdőbe, míg tusoltam, és leült a padlóra, úgy beszélgettünk, és persze röhögve feltörte a számítógépemet, ha nem voltam otthon, hogy játszani tudjon. Mikor elköltöztem otthonról, hogy rezidensként dolgozzak, ő gyakran jött át, és aludt nálam, akár napokon keresztül, és onnan járt be az egyetemre, vagy épp gyakorlatra a kórházba. Persze, az évek folyamán valamelyest komolyodott, de ezekről a szokásiról sosem szokott le igazán. Így magától értetődő természetességgel veszi birtokba a házam, és teszi magáévá a szendvicsem. Nem lepődöm meg rajta igazán, csak nem értem, miért ez a hirtelen támadt érdeklődése ennyi év után. Nem is bírom sokáig magamban tartani a kérdésem.
A válaszát persze elpoénkodja. Mikor meghallom a gyakornokoktól kapott beceneveket tőle, furcsa láncolat indul meg. Mert először felidézem, ahogy kiderült, aztán Brantet, majd egyből Olivia ugrik be...ördögi kör.
- Ja, a Kivégző, és nem a Mindenható. Honnan tudnám, te nagyokos, ha nem mondtál semmit? - mondom, és először le sem esik, hogy honnan is tudhat arról, hogy engem milyen nevekkel illetnek odabent. Látom, hogy néz, és arcán az a "Na, mi van, nem tűnik fel valami rajtam? " kifejezés ül. Nézem, és nem tudom, hogy most megint hosszabb, esetleg rövidebb lett a haja, vagy esetleg valami mást kéne rajta észrevennem. Ismerem az öcsémet, én pelenkáztam anyámmal annak idején, én vittem az oviba, és sorolhatnám a gyerekkori emlékeket, de mégsem tudok rájönni, miért néz rám úgy, mintha egyértelműnek kéne lennie...valaminek. Aztán előadja, honnan tudta meg a becenevemet, én meg megcsóválom a fejem. Még mindig a gyomrom bukfencet vet a gondolatra, hogy miként sértették meg több kollégámat, köztük a legjobb barátaimat is, mennyire tiszteletlenek voltak, és gátlástalanul aljas módon támadtak hátba bennünket.
- Ne ciccegj itt nekem, fogalmad sincs, micsoda egy lusta banda. Egyik idiótább, mint a másik, meg sem érdemlik, hogy a programban részt vehessenek. Alig akad köztük egy-két használható darab. Különben is...A Facebook követőid? - ráncolom a szemöldököm. - Hallod, öcskös, már saját fan clubod van? Ki vagy te? A legújabb Justin Bieber? A hajad megvan mondjuk hozzá, de akkor is. Amúgy a másik két Muskétás Dr. Maya Cairns, urológus és Dr. Shane Morgan, onkológus. És az ügyeleti szobáról legalább nem hazudtak. Ott is Isten vagyok, akárcsak a műtőben... - morgom arcmimikámat használva, majd elhallgatok. Leesik. Az arckifejezésem megváltozik, tekintetem kikerekedik, arcomra döbbenet ül ki, ahogy lassan felé pillantok megint. - Hogy...mi? Mármint....komolyan. MI??? - kérdezem, és közelebb lépek. - Hogy mit fogsz te csinálni a hol? - kérdezem, és próbálom feldolgozni az információt. Most, ha csak nem vagyok tök süket, akkor jól értelmeztem, hogy az öcsém a St.Claireben fog dolgozni?
Mikor Montgomeryre tereli a szót, a hangulatom érezhetően megváltozik. Konkrétan fülig vörösödök, és zavartan beleiszok a sörömbe, majd a tengerre nézek, amiből persze már nem sokat látni, hisz odakint erősen közelít az éjszaka. Mit mondjak erre? Hogy szép lassan azt vettem észre, már nem csak szakmailag érdekel? Hogy már akkor is az a bosszantó, idegesítő fruska jár a fejemben, amikor rég nem kéne? Hogy hol el akarom üldözni, hol meg magamhoz akarom láncolni? Hogy néha azon kapom magam, hogy mikor nem figyel, ellágyulva nézem munka közben? Ha pedig kilépek a kórház falai közül, és egyedül vagyok, akkor meg olyan vagyok, mint egy céltalanul őgyelgő oroszlán a ketrecben? Nem tudok mit kezdeni magammal, és egyre ő jár a fejemben, és ez az őrületbe kerget? Mert nem tudom, mi a fene ez?
- Montgomery, ha tudni akarod, Dr. Olivia Montgomery, és legjobb tudomásom szerint nőnemű. De tök mindegy, ő csak egy ígéretes gyereksebész, semmi több. A dolgom, hogy oktassam. És...pffff...mi az, hogy a saját nememhez? Én nem vonzódok semmilyen nehez. Mármint...persze, dehogynem...a nőkhöz. De én nem...Montgomery meg én...nincs olyan, hogy Montgomery meg én. Ő csak...rezidens. Én meg szakorvos. - zavarodok bele, majd mikor rám kacsint, legyintek. - Te meg fejezd be a...várj! - mondom, és újra elkomorulok, kezem megmerevedik a levegőben, tüdőmben bent reked a levegő. A meglepettség úgy ül a vállaimra, mint egy ólomsúlyú madár. - Várj, várj, várj. Hogy te a saját... - intek, és meg kell kapaszkodnom a pult szélében a konyhában. A szívem vadul kezd el verni. Most, ha jól értelmeztem a szavait...Úristen. Az öcsém azért jött, hogy bevallja, hogy...Meleg???? Agyamban sebesen követik egymást a képek, de nincs egyetlen árulkodó jel sem, ami valaha arra utalhatott volna, hogy az öcsém a saját neméhez vonzódna. Bakker, lehet, hogy több nőt húzott meg, mint én! Akkor mégis...hogy? Próbálom a leggyorsabban visszanyerni a higgadtságomat, de némi hiperventilláció azért beüt, és ezt láthatja is rajtam.
Amikor anyura terelődik a szó, még mindig kicsit kábán pislogok.
- Megértem, én is azért jöttem el. Többek között. - mondom, és gyenge mosolyt küldök felé. Minek erőlködök, tudja nagyon jól, hogy ennek semmi köze nem volt anyuhoz, azt végül is, ha nagyon akarom, ott is tudtam volna kezelni, hogy nem akarok tanácsszékbe kerülni. Csak megnyugtatóan bólintok. -Majd megnyugszik. Nálam is időbe telt. Csak hívd fel, hogy nálam vagy, és jól vagy. - legyintek anya aggályaira, és mély sóhajjal iszom meg a söröm utolsó kortyait. Mára ennyi, holnap reggel hosszú nap indul, észnél kell lennem. Aztán az öcskösre függesztem a szemem, és mélyet sóhajtok.
- Oké, nos, ha gondolod, és tudom, hogy gondolod, ne is tagadd, akkor a folyosó végén jobbra fel, és ott válassz egy szobát, az lehet a tiéd. Maradsz, ameddig akarsz. Ha nem vagyok itthon, nem rendezhetsz házibulit, ha nő van nálad, akkor tegyél valami jelzést a kilincsre, nehogy rátok nyissak. Érezd magad otthon, és ha kell, holnap elmegyünk, veszünk neked egy kocsit, de bármi történjék is...el a mancsokkal a bébikéimtől, világos? - kérdezem, és neki már tudnia kell, hogy a bébikéim alatt nem a csajaimat értem, hanem a motoromat, és a kocsimat. Persze tudom, hogy nagy eséllyel, a motorom így sem fogja megúszni, de attól még megpróbálkozhatok a felelősségteljes nagytesó szerepével, nem? Lassan pedig kezd tudatosulni bennem: újra egy kórházban fogok dolgozni az öcsémmel. Félelmetes. Félnem kéne? Vagy a kórházat kéne félteni, tőlünk? Még mindig ködös, miért jött, és miért most? De, azért őszintén, nagyon örülök, hogy látom. Most, hogy ez az Olivia dolog, amit nem tudok hová tenni kezd kicsit kiborítani, jól jön valaki, aki el tudja vonni róla a figyelmem. Talán sikerül majd észhez térnem, és kiverni a fejemből.

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 19, 2015 12:40 am Keletkezett az írás





Woodwards


Megmosolygom a "Mindenható"-t. A nagyokos miatt szememet forgatom, aztán majdnem felröhögök, amiért ezt szabadon megtehetem. Nem vagy Acélosi Anasztázia, a bátyád meg nem Szürke Krisztián egy softpornóból. Nem. Még nem.
Minden sebész kisisten, ez egy kimondatlan tény. A műtőben állva életek felől döntünk, adhatunk és vehetünk el éveket egyetlen bemetszéssel, egyetlen varrattal. Kisistenek vagyunk, és ezt el is kell hinnünk teljesen. Különben nem lehetünk képesek istenként cselekedni, beleszólni a természet rendjébe.
- Nem, nem vagy Mindenható. Csak az leszel - nézek James szemébe, és mindenféle vicc nélkül, teljesen őszintén, szívemből szólok. A sebészet egy kecses, szeszélyes spanyol nő. Minden szak más hangulat, ahogyan minden helyzet is. Vannak olyan szakok, melyeknél egy műtét egy gyors tempójú jive, máshol pedig egy lassú keringő.
Biztos vagyok abban, hogy én képtelen lennék azt csinálni, amit a bátyám. Én az ortopédián emberek életét teszem szebbé, könnyebbé, fájdalommentessé; csontot török, csavarozok, túlzottan sok veszély nélkül. Egy térdműtétbe sokkal kevesebb ember hal bele, mint egy perforált vakbélbe. Sokan hentesmunkának hívják az általam választott gyönyörű szakot, de engem teljesen hidegen hagy az egész.
Némely szakokon a sebészek tíz-húsz éveket adnak pluszba a pácienseknek. Ám a gyermeksebészeten... Egy egész életet. Tudom, hogy testvérem jó abban, amit csinál és hogy minden eltelt évvel csak jobb lesz. Hogy megtanulta elengedni a betegeket, elvenni egy egész életet, hogy később másnak adhasson egy másikat. Ha minden sebész kisisten, akkor az igazán jó gyermeksebészek a nagyobb kisistenek. Akik a legtöbbet adhatnak. Rengeteg időt. Ha valaki közel áll a Mindehatóhoz, akkor az James, és nem más.

Gúnyos mosolyra húzom a szám, Justin Biber elég szépen arcon ütött a nem létező pöcsével. Nálad a pont, Bro'. - Tudod, én élem közösségi életemet. Emberek közé megyek, és a konferenciák után is szívesen ismerkedem zárt ajtók mögött... - Magyarán megdugsz mindent, ami mozog. Pöcs. - Egy ilyen adoniszt, mint én, örömmel rajonganak körbe - vigyorgok. - Tudod, csak egy kattintás, és láthatják az összes közzétett képemet. Nekik megéri, én pedig nem törődöm velük, hacsak nincsen szükségem valamire - somolygok. - A gyakornokok és a mindenre elszánt rezidensek pedig tudom, hogy mennyire idióták. Azok mindenhol azok. Mindig. Én is voltam az, és Te is. Már nem emlékszel? - mondom ki, mielőtt végiggondolhatnám, mit is teszek. Ó, a picsába! Már hogy a fészkes fenébe ne emlékezne a rezidens éveire és Victoriára! Hülye, hülye, HÜLYE!!!
Egyet tehetek: igyekszem nem fent akadni azon, amit mondtam; próbálom minél gördülékenyebben folytatni a beszélgetést.
- Tudom elég régóta, hogy a csajok szeretik a gatyád tartalmát, de Mr. Mindenható kicsit azért visszább vehetne az istenkedésből - korholom mindenféle hangsúly és komolyság nélkül. Tudom, hogy egy isten a műtőben, hallomásból pedig hogy az ügyeleti szobában is. A "Muskétások" gondolata örömmel tölt el, talán bátyám még menthető, ha sikerült szert tennie pár barátra. Bár hogy milyenekre... Ki kell majd derítenem.
Már várom, nagyon várom, hogy leessen neki a dolog. Hogy végre felfogja, miről is beszélek. Kiröhögöm, csak nevetek bátyám képébe. - Bár a gyors felfogás nem az erősséged... - dörmögöm.
Reakcióját nem sikerül teljesen értelmeznem, tudom, hogy örül nekem, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy fél is attól, mit fogok tenni az életével. Szétszedem. Apróra. Megfőzöm, és szépen tálalom utána.
- Örülsz? - kérdezem komolyan, miután döbbenetének hangjai elhalnak. Nem akarom tudni a válaszát, de tudnom kell. Mert mi van, ha... Ha tudja? Ha csak eljátszotta, hogy ne kelljen vitatkozni? Ugyan nem tudom elképzelni ezt Jamesről, de... Nem ismerem. Régen ismertem, de az nem most volt már. Azóta rájöhetett. Akkor már betörte volna a csinos kis pofikádat... - szól a gúnyos kis hang, és egyet kell értsek vele.

Olivia Montgomery. Tudtam, hogy nő, de most már nem fogom elfelejteni a nevét, ebben teljesen biztos vagyok. Ahogyan bátyám retardált módra viselkedik, meg hebeg-habog... Tudom, hogy megtalálta a neki való nőt, és hogy nem akarja megsérteni Victoria emlékét, így nem lép semmit. Basszus, tisztára felőrölheti a vágy. Nagyon szar érzés, amikor meg akarsz húzni valakit, de mégsem teszed, holott megtehetnéd. Az ügyeleti szobában legalábbis, amíg ki nem derül véletlenül.
Kaján vigyor terül szét arcomon, lassan már kezdenek arcizmaim görcsbe rándulni. Nagyon rég nem nevettem ennyit, a facebookos dolog sem volt igaz, természetesen. Bár azért szíven szúrt, hogy Biberhez hasonlított...
- Hogy én a saját, mim...? - kérdezem diadalittasan. Csak várom, hogy észérvei megggyőzzék, és hogy leessen neki, nem vagyok meleg. És hogyha az lennék sem feküdnék le vele. Mert ő sem meleg. És mert nem szeretem a vérfertőző kapcsolatokat. Nem mintha két férfi esetén ennek lehetne valós, kézzel fogható, síró-alvó-kakiló eredménye, de mégis. Naaa, essen le. Ez ma már a második.

Nagyot horkantok - Anyánk elvakult. Csakis azt látja, ami az orra előtt van. Már elfelejtette, hogy miért csináljuk. Hogy nem papírmunkát, hanem műtéteket akarunk - morgom. Bármennyire is szeretem, nagyon dühös vagyok anyánkra. Nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki, de szerintem már vagyok annyira felnőtt, hogy eldöntsem, mit szeretném egészen pontosan kezdeni az életemmel. Felfelé való csörtetése miatt nagyon sok embert elmart már maga mellől - köztük engem is. Hiányzik a régi, nyugodtabb énje, de én nem voltam képes megoldani ezt. A munkájának él James elköltözése óta, és szívem mélyén tudom, hogy most miattam még több időt fog a kórházra szánni. Bűntudat mardos, amiért ott hagytam, de Jamesnek most nagyobb szüksége van rám. Még ha nem is tud még róla.

Sóhajt, majd elhadarja a házirendet tömören. Felállok, egy vigyor kíséretében magamhoz szorítom egy pillanatra.
- Köszönöm. Ígérem igyekszem betartani az összes szabályt - mondom, de tudom, hogy nem fogok így tenni. És szerintem ezzel Jamie is tisztában van teljesen. És az is biztos, hogy kisebbik bébikéjét napokon belül le fogom nyúlni - az autóhoz még bátorságot kell gyűjtenem.
Azért sértetten horkanok fel - Csak nézd meg, mivel jöttem - mutatok a kerítés előtt álló Range-re. - Még három teljes napig az enyém - vigyorgok, már megint elűzve a komolyabb hangnemet.
- James... - mondom, mikor már érzem, hogy kezdek átmenni a határon. Késő van, és valószínűleg az egész napját végigdolgozta. - Köszönöm, de tudok venni magamnak autót. Már meg tudom venni magamnak, egyedül. - A mondat magában hordozza, hogy képes vagyok önállóan dönteni, illetve hogy már nincsen szükségem tőle semmilyen nemű pénzre. Az örökségemhez nem nyúltam még hozzá, és nem is szándékozom így tenni; főképp, hogy az elmúlt évek során menő sebésszé váltam az USA-ban. Igazából bőven megtehetném, hogy veszek egy házat én is, azonban nem az óceáni levegő miatt jöttem ide, az van Seattle-ben is. Én miattam jöttem, James, és ha tetszik, ha nem, rávezetlek a rózsaszín ösvényre, még ha nekem ezért a sötét bozótba is kell mennem. Néha meglepődök saját irodalmi érzékemen; boldogan megyek a James által mutatott irányba, hogy kiválasszam az övéhez legközelebb eső szobát. Ez egy küldetés, ami az ilyenek nélkül nem megy. Nem csak neked lesz kínos, sőt...
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 3:30 am Keletkezett az írás




Jamie & Pete

Hello, Brother!

Nem esik le azonnal a húszfilléres, hogy mégis honnan a frászból tudhat a szupertitkos szuperhősnevemről, amit a gyakorlatlan gyakornokok akasztottak a nyakamba, természetesen teljesen alaptalanul, mivel amikor rám akasztották, a legkedvesebb oldalammal fordultam feléjük. A Kivégző...nevetséges, olyan bűbájos voltam, akár egy mordály. A mostanihoz képest kifejezetten bűbájos voltam, mert mióta kiderült, azóta aztán tényleg megmutattam, mire vagyok képes. Szerencsére a fantáziám igazán nem mondható gyérnek, úgyhogy az elkövetkezendő évezred végéig igen változatos módokon tudom kínozni őket.
Az öcsém az epés megjegyzésemre csak vigyorog meg a szemét forgatja. Na, persze, ő ezt megint másként látja. De tényleg, nem vagyok én mindenhol akkora ász, mint ahogy azt Ő képzeli. Ismerem már, legalábbis annak idején igazán élen jártam a listáján. De akkor...akkor még volt miért. Akkor igazán éltem. Most meg, ha nem lenne Maya, Shane, és az a maroknyi ember, aki foglalkozik azzal, hogy létezik a világon egy J.D. Woodward, akkor a betegeimen kívül senkinek nem számítanék. Azt sem vennék észre, hogy létezem. Keserű nosztalgiával gondolok vissza arra, amikor az első napjaimat, heteimet töltöttem a St.Claire-ben. Senki nem szólt hozzám a szakmai dolgokon kívül, csak akkor kerestek, ha valamiben döntést kellett hozni, sőt, elég gyakran azokból is kihagytak. Nagyon sokat küzdöttem azért, hogy szakmailag elismerjenek, és ha Maya és Shane nincsenek, talán még mind a mai napig egyedül ücsörögnék az ebédlőben, vagy inkább nem ennék a kórházban, hogy ne legyen kínos annyira egyedül enni az asztalnál, mintha valami fertőző betegségem lenne. Amint eszembe jutnak a barátaim, a hála és a szeretet öleli körbe a szívemet, a szögesdrót oszladozva enged utat a barátság hősi érzésének.
- Ja, még... talán a következő életemben én leszek Poszeidón. Az király lenne, imádom a tengert, meg a hatalmat, és a delfinekkel is egész jóban vagyok. De most...csak egy mezei orvos vagyok, Tesó, semmi egyéb. Teszem a dolgom, ahogy te is, minden nap. - legyintem le, de azért elmosolyodok. Ezek szerint, ha jól sejtem, a szemében nem lettem kevesebb, mint régen. Igaz, konferenciákon szoktunk találkozni, én rendszeresen meghallgatom az előadásait, amelyiket csak tudom, és akik körülöttem ülnek, mind egy percen belül tudják, hogy az a srác a színpadon, az az öcsém. Mert amúgy, bár nem halmozom el levelekkel, meg nem plakátolom ki, de eszméletlenül büszke vagyok rá. Minden alkalommal én vagyok, aki a leghangosabban tapsol, és aki befütyül a végén, azzal a tipikus "Ez volt a legkirályabb előadás, amit valaha életemben láttam és hallottam, Tina Turner koncertje ehhez képes óvodai bábszínház, nem más!" Egyszer volt egy, amin valaki pár sorral előttem hangosan kritizálni merte, persze alaptalanul. Azonnal hozzávágtam az eperturmixos poharamat. Aztán meg nem tudtam, milyen mélyre süllyedjek a székben, hogy a drága öcsém nehogy felfedezze, hogy ott vagyok, és hogy én voltam, aki dühös távozásra késztetett egy kollégát. De mit tehetnék? Én vagyok a bátyja, az a dolgom, hogy megvédjem, támogassam. Még, ha ő erről talán nem is tud.
A rezidensek emlegetésére persze azonnal kontráz. Sejtése sincs, mit műveltek azok a kis....Még mindig az idegbaj kerülget, ha arra gondolok, hány gonosz, rosszindulatú megjegyzést olvashattam mélyen tisztelt kollégáimról. Persze volt, amelyik nem állt messze az igazságtól, de volt, amelyiknek minden szava rágalom volt és hazugság.
Öcskös persze ismét felidézteti velem, milyen népszerű is a gyengébbik nem köreiben. Azért az meglep, hogy követői vannak, meg akármicsodái, amiknek a felét nem is értem, mivel nem igazán vagyok fent ilyen oldalakon. Még facebookom sincs. Minek? Nem csinálok magamról képeket. A barátaim tudják a címem meg a telefonszámom, és az sms meg a hívások tökre beváltak eddig is. Akkor meg minek? Szerintem, amekkora informatikai zseni vagyok, még használni se tudnám ezeket a furfangos kis oldalakat. Megmaradok a szakmai dolgoknál, meg az e-mailnél. Nekem ily módon nincsen nagy rajongói táborom. Persze, valójában megkockáztatom, hogy nem is lenne, mivel eléggé...hát eléggé nem vagyok valami nagy közösségi ember, azok körében, akik nem ismernek, meglehetősen esetlen is tudok lenni. A konferenciák után például rendszerint hívok meg nőt vacsorázni, akivel aztán eltöltöm olykor az egész éjszakát. Beszélgetéssel. Ő az anyám. De úgy látom, drága egyetlen vérem, még ebből is képes előnyt kovácsolni.
Mikor a konferenciák utáni zárt ajtók mögötti ismerkedést említi, csak beletörődően megcsóválom a fejem, és mosolygok. Igen, láttam már. Nem volt olyan, hogy ne valami csinos nővel(nőkkel) távozott volna a helyszínről. Aztán emlékeztet, hogy valaha mi is voltunk rezidensek és gyakornokok is, sőt, volt első napunk is a kórházban, szóval ne nagyon szálljak el. De ezzel egyidejűleg eszembe juttatja AZT a rezidensi évem. Tekintetem épp csak egy másodpercre komorul el, arcom egyetlen fájdalmas vonása jelzi a belém hasító emlékfoszlányt, s már ismét nyugalmat erőltetek magamra. Nem, nem hagyom, hogy a gyász és a fájdalom elvonja a figyelmem arról, amit az öcsém mond, és a tényről, hogy mindezt itt mondja, az én konyhámban, a székemen ülve, a fényes pultomra támaszkodva, végre szemtől-szembe. A monológja végén reagálok csak.
- Nos, először is...tudom, mit művelsz a konferenciák után, nem kell bemutatni. Tudod, én vagyok az, aki legtöbbször anyával vacsorázik utána. - mondom, és figyelmeztetően felemelem az ujjam. Nem mintha nem tudnánk mindketten, hogy anya épp azért ragaszkodik hozzám, mert legtöbbször csak ezen alkalmakkor van alkalma élőben találkozni velem. Én nem vagyok és nem is voltam soha az a nagy nőcsábász típus. Persze nem mondom, hogy időnként nem volt egy éjszakás kalandom, hisz én is férfiból vagyok, de sosem mentem túl egy határon. Ami volt, az csak szenvedély, perzselő lángolás, amit a pillanat heve adott, és amint véget ért, a helyén ott maradt a jéghideg valóság, a bűntudat. Mindig éreztem. Mintha megcsaltam volna, pedig már réges-rég föld fedte törékeny, utolsó perceiben keserves kínokat átélt testét. Épp úgy, ahogy a még meg sem született csöppnyi életét is. De gyarló az ember, gyarló, csalárd vagyok én magam is. Hisz most, ezekben a percekben sem tudom a tudatom egy szegletéből kiverni egy csokoládészín szempár tulajdonosát, még mindig érzem a könnyeinek sós folyamát a bőrömön, apró kis kezeit, ahogy a hátamra simulnak, vállainak kecses ívét az ölelésemben, és kínzó vággyal kívánom őket vissza oda. Harcol bennem a bűntudat, a gyász, és az önző emberi lény, aki vágyik rá. Vajon ez mennyire észrevehető rajtam, ha a közelemben van? De nem agyalok ezen sokat, csak folytatom a felsorolást. - Másodszor, lehet, hogy mi is voltunk gyakornokok meg rezidensek, és mindenhol vannak reménytelen esetek, de esküszöm, az egész galaxisból ide gyűjtötték a legtöbb agyament idiótát, de komolyan. Mintha kiküldtek volna egy globális körlevelet: Gyakornok orvos vagy? Rezidensi posztra vágysz, vagy valami csoda folytán már az is vagy, de túl hülye vagy bármelyik legutolsó, Isten háta mögötti sufnituning kórházba, ahol még éterrel altatják a beteget az amputációhoz, és az elektrosokk-terápia szerintük gyógyítja a saját nemhez vonzódást, a lobotómia pedig a viselkedészavarokat? Az orvosit csak ellenszolgáltatásokért cserébe, vagy anyuci-apuci pénze által voltál képes elvégezni, és minden álmod, hogy tönkretedd az orvoslást, a téged alkalmazó kórházat, és egy elmegyógyintézetbe száműzd magasan képzett mentoraidat? Képtelen vagy megjegyezni egyetlen betegség vagy gyógykezelés nevét, a latintól pedig olyan messze vagy, mint Tokyo-tól London, a szakmai szöveg neked olyan, akár a fehér zaj? Akkor gyere, itt a helyed, vár a St. Claire Hospital! - dühöngök majd ránézek az öcsémre. - És ha azt hinnéd ez vicc, hát akkor tévedsz. Alig akad köztük használható, amelyik meg igen, az...hát...az sem biztos, hogy beválik. - mondom, és szívem fájdalmasan elfacsarodik a gondolatra, hogy Olivia és Brant között talán tényleg van valami. Bár nem, nem hinném, egyszerűen képtelen vagyok róla elhinni, hogy képes lenne arra, amire a legtöbb feltörekvő lány. Nem lehet, ahhoz ő túl okos, túl rendes lány, nem létezik, hogy ez megtörténjen. Valójában rettegek tőle, hogy egyszer mégis kiderül, igaz. Nagyon csalódott lennék, az már biztos. - A gatyám tartalmát meg...na azt hagyd meg nekem, ezt a bizniszt majd én intézem, világos? - mondom, és nem, akkor sem hagyom, hogy kiugrasszon. Nem fogom kitárgyalni az öcsémmel azt, hogy hány nővel voltam az elmúlt fél évben...mivel a lista igencsak rövid lenne. Hihetetlen belegondolni, hogy fél éve...jesszus, fél éve már, hogy utoljára ágyba bújtam akárkivel is. Az is, tulajdonképp letámadtak egy bárban, mire észbe kaptam, a csaj már a rajtam volt. Nem mondom, hogy nem esett jól a lelkesedése, bár kicsit meglepett, mikor másnap szembe jött velem a kórház folyosóján, és kiderült, hogy már egy éve együtt dolgozunk. Akkor még megismételtük az előző napi, igencsak hosszú és...hmm...kielégítő új ismeretségünket, méghozzá a raktárban, aztán azóta se...Talán többet kéne futni járnom, hogy ne legyek ennyire feszült? Vagy elmehetnék egy wellness-hétvégére.
Az igazi döbbenet azonban csak lassan, nagyon lassan jut el a tudatomig, magam sem tudom miért, általában igen gyorsan felfogom a dolgokat. Értetlen, hebegő kérdésemre, miszerint valóban jól értettem-e amit hallottam, persze Petertől csak olyan Pete-féle kiröhögést kapok, és azt, hogy az orra alatt dörmögve morog, hogy nem esett le előbb.
- Haha, igencsak vicces vagy, Krumplifej Kapitány. - duzzogok, de aztán a kérdésére, hogy örülök-e mégis elvigyorodok.
- Hogyne örülnék, te majomparádé. Jó lesz megint együtt dolgozni. - mondom, és valóban, tényleg örülök annak, hogy itt van, bár a valódi cél, amiért idejött, egyelőre ismeretlen számomra. - Rég volt, amikor utoljára együtt laktunk, és együtt dolgoztunk. Klassz lesz újra együtt lógni a tesómmal. Majd bemutatlak pár embernek, ha gondolod. Feltéve, ha nem szeretnéd inkább a gyakornokokkal tölteni az idődet. - mondom, és rámosolygok. Hiányzott az öcsém, ezt el kell ismernem. Kicsit félek, hogy mit fog szólni a barátaimhoz, vagy ők hozzá, de tudom, hogy nem lesz gáz. Hisz ha én szeretem őket, ők is szerethetik egymást, nem? Maya és Shane rosszindulatúnak tűnhetnek olykor, Maya különösképp kihívás mindenki számára, de ha közelebbről megismerjük, rájöhetünk, hogy Shane valójában egy hatalmas ölelgetni való mackó, Maya pedig egy édes, imádni való puhamancsú kiscica, akit egyszerűen csak imádni lehet. Az öcsém...az öcsémért pedig mindenki oda volt világ életében, Vicky is nagyon szerette, akkor meg...á, nem lesz baj, jól megleszünk. Aztán szépen bemutatom majd mindenkinek, Leonard farmjára is elmegyünk, ott is rég jártam már, pedig imádom felbosszantani Leot azzal, hogy váratlanul beállítok este tízkor, csak mert unatkozok, vagy valamelyik másik kollégát zavarni meg a bárban vagy az étkezőben bármilyen tevékenységben. Mert megtehetem.
Montgomery említésére pedig persze azonnal úgy belegabalyodok a saját sztorimba, amit már majdnem én is elhiszek, mint majom a házi cérnába. Öcsém arcát elnézve pedig ha jól sejtem, felesleges volt megszólalnom. Folytatnám még annak ecsetelését, hogy mennyire nincs szó Oliviáról és rólam, mert esélytelen, mint a tartós béke a közel-keleten, de sajnos elvonja a figyelmem öcsém mesteri alakítása. Oscar díjat érdemelne, mert egy pillanatig magam is elhittem, hogy minden csak a látszat volt, de aztán leesik ez is. Hű, ma tényleg nem vagyok valami figyelmes.
- Oké, oké, nem szóltam semmit. - Védekezek, és megkönnyebbült sóhaj hagyja el a mellkasom. - Nem mintha baj lenne, teljes mértékben elfogadom a másságot, de...azért örülök, hogy nem egy Diego nevű pacákkal akarod leélni majd az életed, és nem kell ezentúl Lorettának hívnom az öcsémet. - mondom vigyorogva, és bevallom, nagy kő esik le a szívemről, talán ha tudná, a hátamon feszülő angyal is megrázná a tollait örömében. Elég fura látvány lenne magassarkúban és szoknyában, főleg, mert így is tíz centivel magasabb, mint én, akkor már végképp mindig azt hinnék, hogy én vagyok az öccse.
Anyura pedig hiába horkant. Mindketten tudjuk, hogy anyánk kissé szeszélyes, de azért arany szíve van, és imád minket. Persze, a pozíciót ő másként éli meg, és mivel az öcskös épp az ő szakterületére merészkedett...óhatatlanul kialakult köztük a versengés. Anya és Peter folyton versenyeznek a szakmában, csak míg anyu a lábak specialistája, addig Peter épp a kezeket választotta. Persze mindketten tesznek helyre gerincet, bordákat, csípőt, de a versengés mindig ott van bennük. Ezt szerencsémre megúsztam, amikor mégis a gyerkőcök mellett döntöttem.
- Igen, anya ilyen. De nem felejtette el, hidd el. Még mindig tűzbe jön egy műtét miatt, csak már tovább lát annál, ennyi. Idősödik, Pete, nincs mese, előbb-utóbb tudja, hogy félre kell állnia, és csak szeretné, ha nem idegenek vinnék tovább azt, amit segített felépíteni. Ez is érthető valahol, még akkor is, ha egyelőre szerintem kicsit túlbuzgón akarja valamelyikünket biztosítékként maga mellé szögezni a bizottságban. - mondom békítően, bár tudom, hogy feleslegesen agyalunk ezen. - De hagyjuk most ezt, anyu otthon van, mi meg itt, és kész. A többit majd megoldja a jövő, ami még messze van. Nem? - kérdezem, és remélem, hogy az öcskös nem akar vérremenő vitázásba kezdeni a témában.
Helyette felsorolom a szabályokat, amiknek tudom, hogy a felét sem fogja betartani. Mikor ígéretet tesz, már akkor tudom, hogy még csak próbálkozni sem fog. Már az első ügyeletes éjszakámon házibulit fog tartani, aminek a gondolatára is a falra mászok. De mit tegyek, ő az öcsém, és tényleg, itt van és együtt fogunk dolgozni. A két Woodward doki újra ringbe lép, mint a régi szép időkben. Csak most már kevesebbet nevetek. Talán sikerül valamit visszacsempésznie a régi énemből? Vajon lehetséges, hogy újra olyan közel kerüljünk, mint egykor voltunk? Vajon meddig bírom még Maya és Shane előtt titkolni a múltam? Elfordulnak tőlem, ha megtudják, hogy úgy áhítozok Olivia után, hogy ahhoz nem lenne semmiféle jogom, hisz tulajdonképpen nős voltam és volt egy gyerekem? Elítélnek majd a bűnös gondolatokért, a vágyakért, vagy éppen támogatnának benne? Lesz valaha merszem őszintének lenni? Mert szeretem őket, és a barátaim, de...ez nem megy túl a barátság határain?
A bérelt autóján csak értőn bólintok, hogy oké, felfogtam. És igen, tudom, hogy az ő zsebe sem kong az ürességtől.
- Nem is akartam fizetni helyetted, csak gondoltam, megmutatom, hol tudod megvenni, ha akarod. - mondom, ami persze nem igaz. Naná, hogy fizettem volna helyette, de ha nem, hát nem, megértem, hogy a fene nagy önérzete nem engedné. - Akkor járkálj csak bérelt kocsival, és ha segítség kell, szólj. - mondom, és aztán hagyom, hogy elsétáljon, és elfoglalja az új birodalmát. S míg pakol, én is felkapok magamra egy melegítő felsőt, és visszasétálok a teraszra, hogy összeszedjem a kint hagyott papírjaimat. A tetoválásaimat most eltakarja a pulóver, de a szívem hegeit nem tudja. Istenem, mintha ezer éve lett volna, hogy az öcsémmel ennyit beszélgettünk. Miért nem ment eddig? Annyiszor találkozunk, de most...ez most egészen más volt. Ez jó volt, és tetszett. A szavainak emlékére elvigyorodok. Az öcsém igazi poéngyáros lett, és nagyon, nagyon jó érzéssel tölt el, hogy itt van. Remélem nem akar egyhamar távozni, jó segítségnek ígérkezik ahhoz, hogy ki tudjam verni a fejemből Oliviát. Ha tudna róla, Ő is azt mondaná, hogy helyesen gondolkozok. El kell felejtenem. Nem csalhatom meg Vickyt, és a gyerekem. Nem tehetem. Nem érdemlem meg Montgomeryt, és amúgy sem kellenék neki. Az öcskös biztos ezt mondaná. Ugye? A sós tengeri szélben állva kipillantok a sötétségbe. Bárcsak olyan könnyedén menne, mint szeretném.

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 30, 2015 11:09 pm Keletkezett az írás





Woodwards


Mondanám, hogy megvigyorgom Poszeidónt, de ez nem lenne igaz, révén hogy amióta ideértem, csak vigyorgok. És a vigyorgásnál jobban vigyorogni… Ehhez kellene Vigyor (vagy Vidor?) meg a másik hat (vagy nyolc?) törpe meg a kis Hófehéres (Hmm… Hófehérke talán?) és egy kis határozottan nem ölésre szánt varázspor a boszorkánytól. Vagy banyától, őt hívhatom akárhogyan, hallgat rá szerintem.
James szerény, egy olyan erénnyel rendelkezik, amellyel én nemcsak hogy élni nem szoktam, de még hírből sem ismerem. Egyszerűbben szólva seggfej vagyok, és kész. Már most tudom, hogy a barátai seggfejnek fognak tartani, egy darabig legalábbis biztosan. Aztán talán megkedvelnek, de a végén futnom kell majd… Csak ne felejtsem el őket megkérdezni, hogy van-e fegyvertartási engedélyük… Az nem lenne valami túl jó. Valamiért néha azt rémálmodom, hogy Jamie arctalan barátai előtt bevallom, mit tettem Victoriával, ők meg leszedálnak, majd felnyitnak és eladják a szerveimet szervkereskedőknek Ukrajnába. Bár valamiért ez is pozitív, tudom, hogy nagyon szexi szerveim vannak. Legalább szexibbé tennék az új tulajdonosokat…
- Nem, Jamie, tévedsz. Ha te mezei vagy, én akkor mezeibb vagyok. Gondolj csak bele! – nézek rá kikerekedett szemekkel. – Én visszavarrhatok egy levágott kezet, vagy akár lábat, összecsavarozhatok egy szilánkosra tört csontot, akár ki is cserélhetek pár ízületet… Ezek olyan… Egyszerű dolgok. Szebbé, jobbá teszik az emberek napjait. Mert mégis, azok talán boldogabbak, akiknek van kezük meg lábuk, mint azok, akiknek nincsen. Mert előbbieket nem taszítja ki a társadalom egy sötét, gonosz rétege… - Pontosan úgy beszélek, mintha ötéveseknek mesélnék egy rendkívül izgalmas, fantasztikus történetet. Ugyan nem tudom, mennyire fogja ezt bátyám értékelni, én mindenesetre nagyon jól szórakozom. – És te mit csinálsz? Fogsz egy halálos beteg gyereket, felrakod a műtőasztalra, tündérvarázspálcáddal intesz párat tizenórák alatt, majd a gyerek életben marad. Felnőhet, szívhat az iskolában, lehet barátnője, járhat titokban randizni, szexelhet… Látod? Szexet adsz ajándékba. Ez azért elég kúl, szerintem legalábbis – nevetek. Már megint elidiótáskodtam a végét, de most komolyan! Milyen lenne már ez szárazon? Véres, ééééés… Nem tudom. Meg sem próbáltam belegondolni. Mert én vagyok Pete, a bátyám pedig Jamie, akinek nevetnie kell. Ha megfeszülök is, de fog. Még ma. Sokat.

Legszívesebben fejbe vágnám magam, de mivel az túl feltűnő lenne James előtt… Inkább nem teszem. Egy pillanatra elkomorul, majd mosolyt erőltet az arcára. Tudom, hogy milyen nehéz neki, még ha nem is érezhetem mindazt, amit ő érez. Miután megpróbáltam leugrani a Space Needle-ről… Másnap dolgozni mentem, és úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. Vidám maradtam, és ugyan sikertelenül, de próbáltam Jamie-t visszarángatni az életbe. Bár szerintem erre ő nem is emlékszik, amin… Nem lepődnék meg.
Szerencsémre rendelkezik akkora önuralommal, hogy ne kelljen fent akadnom a múlton, miután befejezem válaszol csak. Konferenciák, hmm. Igazából nem sokra szoktam emlékezni ezekből, anyám az utolsó dolog, ami az eszembe jut. Sokszor azt sem tudom, hogy ott van, és ezek szerint… Talán James is többször volt ott, mint ahányszor találkoztunk. Jobban belegondolva csakis ő lehetett az epres shake-es fickó anno. Melegséggel és testvéri feltétlen szeretettel tölt el a gondolat, hogy mit tett. Ugyanakkor hurokként szorul össze a láthatatlan kötél lelkemen, mert ha tudná… Akkor nem tette volna. Valószínűleg még csak el sem jött volna.
Ugyan megrótt egy picit, nem vettem túl komolyan. Picit messze jár, küzd maga ellen, itt akar lenni, így inkább nem szólalok meg, csak hagyom őt beszélni. Még csak fel sem horkanok anyánk miatt, nem azért jöttem ide, hogy róla beszéljünk.
Látom, hogy mérges, de képtelen vagyok nem megmosolyogni a „hirdetést”. – Kíváncsian várom, mit kezdhetek velük. Gondolom a legtöbb szakorvos arrogáns és kegyetlen velük, kíváncsi leszek, az én módszereim mire vezetnek majd… - somolygok már megint. Bátyám nem ismeri, hogy miként tanítok, és ugyan nem vagyok biztos abban, hogy eleinte ellenére lesz, kétlem, hogy az eredményeket látva ellenezni fogja. Mert igen, egy perverz disznó tudok lenni. Aki az egyik percben kicsit kemény, a következőben nevet és szól valami mocskosat, aztán utána megint visszavált az arrogánsba. Hogyha egy rezidenst ezzel nem tudom kizökkenteni, akkor elég esélyes, hogy tényleg a dolgára koncentrál. Ebben az esetben jöhet a többi csak.
Védekezőn felemelem a kezeimet:
- Nyugodj meg, a saját gatyám tartalma éppen eléggé lefoglal.Szóval nem beszélsz. Nem is kell. Mások fognak helyetted. Tudatalattim felveszi ballonkabátját és felteszi a Sherlock-féle sapkát, majd rohamtempónak jegyzetelni kezdi bátyám szerelmi életéről megtudott, jelenleg még igencsak csekély információt.

- Kruplifej Kapitány? Most komolyan, Morzsa Matróz? – kérdezek vissza vigyorogva. Majd befogom azt a nagy számat, és várom, hogy válaszoljon legkomolyabb kérdésemre. Örül nekem, látom rajta, de verbális megerősítése hálával tölt el. És bűntudattal, már miért is ne…
- Először mutass be a Muskétásoknak, utána is ráérek meghúzni pár csinos szoknyát – mondom farkasmosollyal. Tényleg kíváncsi vagyok a barátaira, remélem, hogy csak viccnek szánta a gyakornokos dolgot.
Régen mindig közös barátaink voltak, így… Még magam sem tudom, hogy milyen lesz ez a helyzet. Hogy a barátai elfogadnak-e majd engem, vagy keresnem kell újakat. Bár nem ezért vagyok itt, így könnyen lehet, hogy ez teljesen felesleges lesz. A nők fontosabbak.

- Loretta?! Pff! Jamie! Loretta? Esmaralda lennék, a spanyol szappanopera hős, tudhatnád… - horkantok, majd kitör belőlem a visszafoghatatlan, könnyfakasztó nevetés. Ó, hogy mennyire hiányzott bátyám humora! Hogy mennyire hiányzott a bátyám!
Nevetek, akárcsak egy… Valamilyen állat. Sosem tudhat rendesen nevetni. Mindig is gáz voltam, és ez valamiért tetszett a lányoknak, így nem is változtattam rajta. Pedig nagyon gáz vagyok, de tényleg.

Nem kezdek el vitatkozni, pedig nagyon szeretnék. James nem ismeri anyánkat, már nagyon régóta nem ismeri. Nem tudja, hogy mit tett vele az, hogy egyik fia a világ túlfelére költözött. Az, hogy félévente-évente konferenciákon találkoznak… Anyánk bájos és elragadó tud lenni, ha arról van szó. De minden áldott nap a kórházban… Sok, nagyon sok. Annyira sok, hogy egyszerűen nem beszélhetek róla. Nem szeretném elrontani James kedvét, így egy férfias beletörődő morgással ráhagyom az egészet. Szeretett édesanyánkról igazat mond, de nem ismeri a teljes igazságot.

Apai-testvéri szeretete elolvaszt. Megnyit egy gátat bennem, és tudom, hogy nem fogok tudni sokáig kitartani.
- Rendben – válaszolom egyszerűen, majd inkább a szobák felé indulok. Belépek az övéhez legközelebb esőbe, és leteszem a csomagomat. Becsukom az ajtót, majd megvárom, hogy kisétáljon a házból. Hogy biztosan ne halljon engem. A párnát a fejemhez nyomom, és beleordítok. Sós könnyeim elárasztják arcomat. Mit tettem? Olyan régen volt már!
Vállaim rázkódnak, sok idő kell, mire légzésem visszaáll a normálisra. Ma már nem megyek ki innen… Csak ruhástól hanyatt dőlök az ágyon, és bámulom a mennyezetet, miközben az óceáni levegő megtölti tüdőmet. Biztos vagyok benne, hogy valahol, pár fallal arrébb bátyám is hasonlóan elmereng. Még egy közös tulajdonság, juhééé…

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:55 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Jamie & Pete - Hello, Bro'! We'll live together. It's so coooooool!!!!
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: