Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 16, 2015 11:38 am Keletkezett az írás




Fáradt vagyok. Minden porcikám sajog, egyre laposabbakat pislogok, számolom az órákat, hogy végre vége legyen a műszakomnak. De legalábbis végre legyen egy kis szünetem, és megihassak egy jó erős kávét, ami tartja bennem az erőt, amíg idebent vagyok. Otthon persze majd megint kidőlök, mint már hetek óta minden egyes nap. Idegesítő. Semmire nincs időm az elmúlt két hétben. Az egyetlen jó ebben talán az, hogy így kihagyhattam két vasárnapi vacsorát is a szüleimmel, és az idegesítően tökéletes testvéreimmel. Bár, igaz, nekik mindig örülök. Főképpen, ha családostól jönnek, és a gyerekeket is elhozzák. Akkor csak a vacsora utáni egy órás kínos beszélgetés telik el azzal, hogy nekem miért nincs senkim, és hogy nem normális, hogy ennyi idősen még mindig egyedülálló vagyok. Persze, anyám szerint azon okból kifolyólag, hogy nem jutottam el az orvosiig, már régen házasnak kellene lennem. Neki ez lenne az egyetlen megfelelő indok arra, hogy miért nem tettem le a doktorit. Mindig is maximalista nő volt, én pedig alaposan keresztülhúztam a számításait, és elrontottam az álmát a tökéletes családról.
Halk sóhaj távozik az ajkaim közül, miközben nézem, ahogyan a barna, életet adó folyadék a pohárba folyik, egy pillanatra becsukódnak a szemeim, ahogyan megérzem az illatot. Na végre. Felveszem a poharat, majd teszek bele egy kanál cukrot, és kevergetni kezdem. Nem, általában nem így iszom, és tudom jól, hogy legszívesebben ki akarom majd köpni, de most pontosan valami ilyesmire van szükségem, hogy felébredjek. Már csak egy kis társaság kellene, hogy ne golyózzak be teljesen. Tegnap már hangokat is hallottam. Furcsa, hogy tulajdonképpen egész nap emberek között vagyok, és szinte egyfolytában velük foglalkozom, mégsem beszélek velük egy szót sem, ami igazán értékelhető lehetne. Kivéve talán az öreg néniz aki lassan már évek óta bent fekszik a kórházban. Szegénynek senkije sincs, nála általában több időt töltök. Mindig érdeklődik, hogy miként vagyok, milyen a munka, és hasonlók, bár tudom, nem szerencsés semmilyen kapcsolatot létesíteni a betegekkel.
Lassan már azon gondolkozom, hogy bizony be kellene szerezni azt a bizonyos első macskát, hogy végre ne legyek otthon egyedül. Apró lépésekkel haladok a folyosón, próbálok a legészrevehetetlenebb maradni. Egy kórházban akkor sincs szüneted, ha valójában igenis az van, ha kellesz, akkor aztán teljesen mindegy, hogy mióta nem pihentél. Senkit sem érdekel.
Ügyelek rá, hogy a kávém a poháron belül maradjon, mikor hirtelen megállok az ajtó előtt. Folyton túlmegyek rajta, és olyan idegesítő két ajtóval később visszafordulni. Ráadásul hülyén is néz ki, és nem viselnék most el egy rosszmájú megjegyzést, ahhoz túlságosan is fáradt vagyok, kimerült, és egy rossz szó miatt képes lennék elsírni magamat.
Belekortyolok a kávéba, elfintorodom, mikor megérzem az izét. Túl keserű. Felemelem a szabad kezemet, és bekopogtatok az ajtón, majd lassan benyitok, és bekukkantok az apró résen, hogy nem zavarom- e meg valamiben, majd szélesebbre tárva az ajtót, belépek az irodába, és miután visszacsuktam az ajtót, felé fordulok. Mosolyt erőltetek az arcomra.
- Szükségem van valakire, akivel nem csak munkáról lehet beszélni, és nem az anyám. Nem zavarlak ugye? - kissé oldalra billentem a fejemet, kérdőn kémlelem az arcát, alsó ajkamba harapok, mielőtt leülnék az egyik fotelbe. Oh, istenem, ez puha.A poharat az asztalra teszem. Már nem is kell. Rémes, csak felfordulna tőle a gyomrom.
- Tudod mit, inkább csak alszom itt egyet - halkan felkuncogok, ahogyan lejjebb csúszva hátradőlök.
ELLIE
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 16, 2015 2:44 pm Keletkezett az írás






Grace & Titan

Don't worry, you can sleep in my office




Egy teljes órája teljes csend és nyugalom uralkodik az irodámban. Senkit nem zavartak fel elbeszélgetésre, senki nem rontott be azzal kapcsolatban, hogy még mindig nem tudott túllépni azon, hogy a párja elhagyta, én pedig kiélvezhettem a pihenőmet egy bögre kávé és egy könyv társaságában. Ilyenkor kifejezetten szeretek itt lenni, a bőr irodai székem egyébként is nagyon kényelmes ülőalkalmatosságnak bizonyul.
A változatosság kedvéért most még a fejem sem fájdult meg, ma elég kevesen jártak erre. Én ennek mindig csak örülök, a fizetésemet ugyanúgy megkapom akkor is, ha nem csinálok semmit egész nap, a többi meg nem számít. Nyilván ha valaki hozzám fordul segítségért, akkor mindent megteszek azért, hogy jobban érezze magát, de... melyik ember választja a munkát, ha helyette lóbálhatja a lábát is?
Éppen leteszem a bögrémet az asztalra, amikor a szemem sarkából észreveszem, hogy az ajtó elkezd kinyílni. Azonnal odakapom a tekintetem, és érdeklődve nézek abba az irányba, a kezemben még mindig ott a könyv. Felkészülök az újabb adag panaszáradatra, de amikor meglátom, ki az, én is elmosolyodom.
- Szia, Grace. Tudod, hogy sosem zavarsz – mondom, és miután beletettem a lapok közé a könyvjelzőt, leteszem a tárgyat, amit az előbb olvastam.
Tényleg megkönnyebbülést érzek, amiért ő jött, és nem egy orvos, aki épp most vesztette el egy betegét, vagy épp egy beteg, aki folyton  visszautasítja a kezelést.
- Érezd magad otthon - mondom most már vigyorogva, amikor látom, milyen kényelmesen elhelyezkedik. - Ha szeretnéd, majd mindenkinek azt mondom, nagyon mélyenszántó és filozofikus eszmecserét folytattunk, te meg alhatsz pár órát.
Tényleg megtenném érte. Bár biztosan elfoglalt, itt senkit nem érdekel, ha az embernek szünete van, én könnyen kimenthetném azzal, hogy szükség volt arra, hogy elbeszélgessek vele, mert nem úgy nézett ki, mint aki munkaképes.
Ami azt illeti, tényleg nem úgy néz ki, csak ez inkább a fáradtság miatt lehet.
- Ha tippelhetnék, azt mondanám, megint túlhajszoltak - állapítom meg.
- Az anyád sem hagy békén továbbra sem, igaz?
Arról is tudok, hogy az anyja szemében nagyjából minden baj, amit ő csinál. Ismerős érzés, az én anyám se annak képzelt el, ami most vagyok. Még mindig meggyőződése, hogy nekem a turnékon lenne a helyem, meg a rajongóim mellett, mert hát amilyen fantasztikus hangom van, biztos sok rajongóm lehetett volna.
Azt hiszem, anya egy kicsit elfogult velem kapcsolatban.





Megjegyzés: -- || Szavak: 376


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 16, 2015 3:35 pm Keletkezett az írás




Mindig is kirázott a hideg a pszichológusoktól. De, most komolyan. Más az, ha ismerünk párat, és más az, ha egy nevel fel minket. Főként, ha olyan fanatikusan odáig van a munkájáért, mint az anyám.  Azt is orvosi szemmel kísérte végig, ahogyan megtettem az első lépéseimet, vagy éppen mikor kimondtam az első szavamat. Nem, ő nem örült neki, mint ahogyan azt minden rendes, normális anyuka tette volna, nem. Ő csak írogatott valamit a kis füzetébe, és senki sem tudta, pontosan mit is. Így visszagondolva sokkal jobb volt, hogy nem tudtam, sőt, az lett volna a legjobb, ha soha nem is tudom meg. A drága jó anyánk ugyanis úgy döntött, amint mindannyian átlépünk egy bizonyos életkorba, kiadja a fél gyerekkorunkat egy orvosi zsargonokkal telített könyv formájában. Mondanom sem kell, nem voltunk túl boldogak az ötlettől, pláne nem attól, hogy akkor már régen nem csak egy ötlet volt. Mind a hárman a kezünkbe kaptuk az aznap megjelent könyvet, amit szép csendben már aznap este mindannyian a kandallóba dobtunk. Elolvasni? Ugyan dehogy, már csak az kellene nekünk, hogy arról olvasgassunk, mi járt anyánk fejében. Hagytuk inkább meghagyni az illúziót, miszerint igenis szeretettel gondolt ránk akkoriban. Nem kísérleti nyulakat látott csupán bennünk.
- Tudod, lassan több időt töltök el itt, mint otthon. Csak egy ágyat kellene szereznem, és máris jó lenne - álmosan pislogva pillantok a könyvre az asztalon, amit valószínűleg azelőtt olvasott, hogy rátörtem, és megzavartam a nyugalmát. Mosoly kúszik az arcomra, ahogyan elmondja, szívesen hagy aludni. De talán jobb lenne valóban is beszélgetni. Ki tudja. Talán még jobban esne, mint az alvás, ha egy teljesen normális beszélgetésen is túleshetnék. De ezt nem említem meg neki. Inkább csak figyelem, ahogy az ajkai szavakat formálnak.
- Én inkább úgy mondanám, még mindig hajszolnak. De nem panaszkodom. Szeretem ezt csinálni - fáradtan mosolygok rá, de a tekintetem csak pár pillanatig villan a szemeire, utána ismét az ajkait figyelem. Mindig is megakartam tanulni szájról olvasni, azonban sosem volt hozzá elég akaraterőm. Ráadásul nem mindenki artikulál annyira szépen, hogy sikerüljön felfognom, miről is van szó.
Elhúzom a számat, ahogyan szóba kerül az anyám, lassan engedem kiáramlani a levegőt a tüdőmből.
- Elég, ha annyit mondok, hogy ma vagy hússzor hívott? - szemeimet forgatva dőlök kicsit előre, hogy elérjem a kávémat. Szomjas vagyok. Még ez a szörnyűség is több, mint a semmi. Belekortyolok, de szint rögtön meg is bánom,összeszorított szemekkel nyelem le.
- Mindig azt hiszem, megtudom inni máshogy is, mint szeretem. De soha nem sikerül. Lehet, hogy tényleg túlzottan finnyás vagyok - undorodva húzom el a számat, és a lehető legtávolabbra teszem le magamtól, mielőtt visszadőlnék az eredeti helyzetembe.
- Hogy érzed ma magad? - az anyám kérdezte ezt mindig. Szerinte minden jobb lesz attól, ha elmondjuk, hogy érezzük magunkat. Rossz vicc.
ELLIE
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:13 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Titan & Grace
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: