Unottan nyújtom ki a végtagjaimat az ágyban, aztán óvatosan kinyítom a szemem. Tyűha... jó sokáig aludhattam. Az éles nap egyenesen az arcomba világít, én meg hunyorítva próbálom nyitva tartani szemeimet. Megfogom a takaróm végét és magamra terítem, ezzel védekezve a fény ellen. Szeretem amikor süt a nap, csak így reggelibe idegesít egy kicsit. Veszek egy mély levegőt, aztán leveszem magamról a takarót és újra szembe nézek a fénnyel. Összevonom a szemöldökömet, majd felállok és oda húzom a sötétítőt, amit este csakis azért nem szoktam elhúzni, mert - bárnem a nagy lányokhoz illő dolog -, félek. Olyankor olyan sötét és rideg minden, én pedig nem szeretem. Ezután vissza ülök az ágyra és felkapcsolom a kis, éjjeli lámpámat, amit anyu mindig lekapcsol, amint elaludtam. Még szerencse, hogy nem tudok sokáig ébren maradni, különben szegénynek sokáig kéne várnia a lámpa lekapcsolásával. Olyankor mikor nehezebben alszok el - mint a múlt éjjel is -, vagy történeteket mesél, vagy pedig énekel valami szépet. Igen, az én anyukám a legeslegjobb anyukája a világon.
A hasamra fekve könyökölök fel az ágyban és azon töröm a buksimat, hogy mivel töltsem el a mai napot. Talán rávehetném anyut, hogy menjünk vásárolni... vagy fagyizni... Sőt, este még focit is nézhetnénk együtt, vehetnénk mellé valami finom csokit. Sőt süthetnénk valami finom sütit, még szívesen segítenék is. Igazából nekem mindegy, hogy mivel ütöm el a napomat, a lényeg csak az, hogy az anyukámmal legyek. Sőt mi több, szedhetnék is neki virágot a kertünkből. Vigyorogni kezdek ettől az ötlettől, aztán felpattanok az ágyból. Nem öltözök át a pizsamámból, csak bele dugom a lábamat a papucsomba és csendesen osonok ki a szobámból. A hátsó ajtó fele megyek, hogy véletlenül se találkozzak össze anyuval, mert akkor oda a meglepetésemnek. Mihelyt sikeresen kiérek a kertbe - legalábbis én sehol sem láttam anyut -, mosolyogva szívom be a friss virág illatot, ami megtölti az egész kerte. Szökdécselve indulok meg elöbb a rózsák felé - az egyetlen olyan virág amelyiknek tudom a nevét -, és óvatosan szakítok le egy rózsaszínt. Persze rögtön megszúrja az ujjamat, mire felszisszenek halkan, és elhatározom, hogy inkább máshonnan szakítok le. Mindenfélét, mindenféle színben. A rózsa elég buta egy virág, sőt, már nem is tetszik annyira.
Amint lett egy nagy, színes csokrom, megelégedve a teljesítményemmel indulok vissza a hátsó bejárat felé, közben pedig azon izgulok, hogy a mamám mennyire fog örülni. Remélem nem lesz majd mérges, amiért össze - vissza, mindenhonnan szedtem le virágokat, de gondolom azért vannak, nem? Beérve az ajtón, szaladni kezdek a konyha felé, ahol reményeim szerint anyunak lennie kéne.
- Mamii! - kiabálok boldogan, és várom, hogy miként fog rá reagálni.

A héten Jade bejött a kórházba, hogy együtt ebédelhessünk az ottani büfében, amíg szünetem volt. Ez egy olyan fajta találkozás, amit hetente legalább egyszer szoktunk megejteni, márpedig azért, hogy egy kicsit beszélgethessünk Susanne-Fayeről. Mióta én vagyok a főorvos a balesetin, igencsak kevés időm jut a kislányomra, és attól tartok, ez hatással lesz a jövőjére, a viselkedésére, a kedvére és az egész életére. Ezért kértem meg Jade-et, hogy töltsön vele némi időt, beszélgessenek, figyeljen rá és tájékoztasson minden olyan dologról, amit furcsának talál. Kiderült, hogy nem is olyan rég Faye házi nélkül ment iskolába. A feladat egy esszé megírása volt, így igencsak mérges lettem, amikor megtudtam, hogy egy számára oly könnyű feladatot nem végzett el. A düh azonban rögtön elszállt, amint a tanárnője hozzátette, hogy a téma az apja volt. Abban a pillanatban úgy éreztem, a lábaim hamarosan feladják a szolgálatot és bármelyik pillanatban elájulhatok. Rögtön az jutott eszembe, hogy lassan elér ahhoz a kórhoz, amikor is mindent megtesz azért, hogy megtudja, hol van az apja, és ami ennél is fontosabb – miért nincs mellette.
Ebből kiindulva úgy döntöttem, hogy kiveszek egy szabad napot, amit neki szánhatok, amit vele tölthetek el. Az igazat megvallva a gondolat teljesen felvillanyozott, ugyanis ha megtehetném, a hátralévő életem minden egyes percemben mellette lennék. Nap, mint nap csak azért kelnék fel, hogy reggelit készíthessek neki, majd uzsonnát és suliba vihessem. Majd délután érte mehessek és hazahozhassam, hogy a nap maradék idejében is együtt lehessünk. A mindennapjaim rég csak róla szólnak, arról, hogy boldog gyerekkora legyen, és annyit mosolyogjon meg nevessen, amennyit csak tud. Azonban egy ideje úgy érzem, anyaként is kudarcot vallok, ugyanis a lányom lassan felnő, én pedig kimaradok minden fontos életeseményéről. Nem akarom ezt, sőt…
Az Iphone-om ébresztője háromnegyed nyolckor szólal meg, viszont csengése nem kelt fel, hisz szemhéjaim már rég kipattantak. Nagyjából egy órája csak fekszem és a napi programjainkon gondolkozom. Iszonyat izgatott vagyok, hogy végre a lányom mellett lehetek, szinte alig várom, hogy felébredjen és megölelgethessem. Legszívesebben már most beosonnék a szobájába, hogy erősen magamhoz szorítsam, és csupán az tart vissza, hogy nem szeretném ilyen korán felébreszteni.
Nagyot nyújtózom, majd mély levegőt veszek és kikelek az ágyamból. Belebújok a papucsomba és a köntösömbe, majd laza, kócos kontyba fogom a hajam. A fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy fogat mossak és bevegyem az aznapi fogamzásgátló tablettámat, mielőtt elfelejtem.
Szokásomhoz híven előbb megiszom a reggeli kávémat, miközben a legújabb híreket olvasom, majd elmosom a csészém és nekilátok a Kismajmim reggelijének. Igazából fogalmam sincs, mit csináljak - rántottát, palacsintát, francia pirítóst, gyümölcssalátát, tejbegrízt vagy egyebet – így nekiállok mindnek. Legalább lesz miből válogatnia a kincsemnek.
Épp a palacsinta tésztáját keverem, amikor meghallom Susanne-Faye csilingelő hangját. Mosollyal az arcomon a hang irányába fordulok, ekkor azonban a vigyort egy meghökkent arckifejezés váltja le. A kismajmim virágcsokorral a kezében áll előttem, a pizsamájából és abból, hogy a kert felől jött, arra tippelek, a bokréta itthoni alapanyagokból készült. Noha a kertészünk rengeteg erőfeszítést tesz azért, hogy a kertünk megtartsa gyönyörűséges kinézetét, nem hiszem, hogy ez a pár virágszál hiánya nagy kárt okozna.
- Picim… - mosolyodom el meglepetten, leteszem a tésztás tálat a pultra, majd átveszem a csokrot. A virágok – akárcsak a nyers palacsinta – a pultra kerülnek, és csak akkor veszem észre, hogy van köztük egy rózsa is. Egy kicsit megszeppenve a lányomra pillantok.
- A rózsa nem sértette fel a kezed, Kicsim? – kérdem, miközben felkapom, hogy felültethessem az egyik magasított székre a pult mellett, ezalatt pedig milliószor megpuszilom az arcocskáját. Végigvezetem pofiján a szemem, és egy kézmozdulattal a füle mögé teszem a rakoncátlan hajtincseit.
- Sue, kicsikém... ugye nem felejtetted el, hogy léteznek virágtündérek? - kezdek bele egy újabb témába, ugyanis szükségesnek érzem, hogy éreztessem vele, nem helyes, amit most tett. - Csingiling is egy virágban lakik - emlékeztetem, miközben végigsimítok az arcán. - Ha leszakítod őket a kertünkben, akkor elveszed tőlük az otthonukat. Te sem örülnél, ha valaki kérdés nélkül elvinné a szobádat az összes játékoddal együtt, ugye? - vonom fel a szemöldököm és kérdő pillantásokat vetek az arcára. - Szóval ha máskor virágot szeretnél adni a maminak, nyugodtan rajzolj neki. Olyan szépet, amilyet általában szoktál, jó? - tekintetem elkapja az övét és mélyen belefúrja magát íriszeibe. A szivárványhártyáinak kékje olyan, akár csak az Övé. Mindig őrá emlékeztet.