Tekintetem a várost szemléli, meg egy szőke szöszit, aki a város fényeit bámulja, körbehordozom pillantásomat a helyen, ahogy teszi ezt mindenki más is. A figyelemreméltóan beteg ötlet gondolatával játszadozni kezdek, szóval jah. Repül az idő ha szép dolgokra gondolok. Rezignáltan irányítom az éjszakai égbolt felé a figyelmem, aztán újabb slukkot nyelve lenn tartom a füstöt. Mélyen leszívom a füstöt, lenn tartom, aztán lassan, orron át eresztem ki. Égeti a nyálkahártyát, egy kissé a fejem is megfájdul tőle. Nem rég szívtam a spanokkal, ittam is és most füvezek. Kombó! Megbeszéltük, hogy kipróbáljuk az új szert, főleg mással adagolva mennyi kárt tesz. De ez úgy buli, ha mással próbáltatjuk ki és más hal bele. Szóval kapás lesz. Tesztalanyt fogunk, én meg lerendezem vele a dolgokat. Csak kell még egy kis nafta. Kakaó, tuning, löket. Sietve újabbat slukkolok a már szűrőig égett szálból, aztán a bakancsomnak talpán nyomom el, és a szemétbe helyezem a csikket. Államat vakarom. Amikor megsercen a borostám, futólag megbánom, hogy reggel kihagytam a borotválkozást. Megtörlöm az arcom - ingujjal, majd tenyérrel -, aztán a hajamba túrok. Aztán amikor Ms. Szöszi távozni akar, ösztönből cselekszek, és odalépek hozzá, tenyerem a karján, erősen megszorítom, magamhoz húzom, háta legyen mellkasomnak, majd másik kezem szájára tapasztom. Némán, rideg tekintettel figyelem őt, nem szólok, úgy csak még ijesztőbb vagyok. Homályos látás, fekete karikás szemek... Az ösztönöm azt súgja, ennek még ronda vége lesz, ha így folytatom. Szinte magam előtt látom, miként pupilláim összeszűkülnek, íriszeim ráfókuszálnak a nőre. Sajnálatosan azonban nem voltam a megfelelő állapotban, nem létezett a külvilág, csak a bensőmben keletkezett káosz, melyet minél előbb rendezetté kell újra tennem. Elviselhetetlen. Próbáltam összeszedni magam, de nem sikerült, hiába gondoltam másra, hiába gondoltam kínoktól gyötört arcokra, mérhetetlen fájdalmakra, az apró gyengeség lassan sarjadt tovább bennem, mintha megfelelő táptalajt talált volna magának bensőm egy szegletében, melynek nem is szabadott volna léteznie. Gyűlöltem ezt az egészet, ki akartam vájni, megszabadulni tőle, lerázni magamról ezt a ragadós, kicsit sem kívánatos érzést mely, ha nem vigyázok, még elburjánzik, mint valami gyom. Téboly ez az egész. Megengedhetetlen, sőt tűrhetetlen állapot. Teljességgel felkavart, s összezavart eme tény, Véletlen volna? Véletlenek nem léteznek, ezt mindenki tudja, hiszen valaki mindig elrendezi a dolgokat, valaki mindig befolyásolja a történések szálait. Megráztam a fejemet, mintha ez kijózaníthatna, mintha ezzel elűzhetném saját gondjaimat, de jól tudtam, hogy ez reménytelen. A csajt odalöktem a társamnak, aki végül csak befutott, ő pedig elrendezte a sorsát és el fuvarozott minket. A raktárhoz érve kiszedtem a csajt és becipeltem, szerencsére senki se látott minket, ilyentájt már alszanak a népek. Letettem egy nagyobb raktárba és összekötöztem kezeit, majd vártam. Újabb cigi, újabb füst. Még egy lapáttal rátettem minderre. Ez rendőrségi ügy lesz, megint szarba tenyereltem! De ilyenekkel már nem foglalkozok, főleg ilyen állapotban nem....túl sok mindenbe kezdtem bele és sok minden van még előttem, melyek még nem értek célt.
Vendég
Vendég
»Csüt. Aug. 06, 2015 8:36 pm Keletkezett az írás
Kell a friss levegő, érzem, hogy ki kell szabadulnom a panel rabságából, anya hangja még mindig ott csendül a fülemben, a fejemben, és folyton ugyan azt a szöveget szajkózza, immár kívülről fújom az egészet, az orvosom, azt mondta, ha nem akarok vissza kerülni a diliházba akkor harcolnom kell. Harcolnom kell az ellen amivel képtelen vagyok, minden idegszálam arra vágyik, hogy utána menjek, hogy hagyjam abba az erőlködést, de az orvos azt mondja, hogy ez csak a trauma amit érzek, hogy anya hangját nem is hallom. Ugyan mégis mit tudhat ő? Azt is mondogatja, hogy apaért meg kell tennem, és a nővéremért. Ők nem veszíthetnek el engem, szükségük van rám. Azt mondja, hogy olyan dolgokba kapaszkodnom amik amik normálisak, természetesek. Más szavakkal: ha nem akarok megőrülni, és újra ott kikötni ahol eddig kikötötte akkor sürgősen változtatnom kell a hozzáállásomon. Kár, hogy nem akarok. És nincs is hozzá kedvem, erőm sem, ami azt illeti, egyszerűen csak arra tudok gondolni. A hangra, ami arra emlékeztet, hogy meg kell halnom. Sose voltam egy depressziós fajta, és most sem az önsanyargatós módon, vagy figyelemfelkeltésként használom ezeket a szavakat, nem azt akarom, hogy foglalkozzanak velem. Épp az ellenkező a célom, az a vágyam, hogy senki se akarjon meggyógyítani. Az élni akarás egy apró szikrája ott szunnyad bennem, érzem, hiszen valahol mélyen tudom, hogy kislány korom óta híres táncos akartam lenni, kezdem elérni a célomat, jól csinálom amit csinálok. Csak, hogy akkor anya meghalt és történetesen minden rosszra fordult. Nem tudom mihez kellene kezdenem az egész dologgal, irigylem a testvéremet és irigylem az apámat, hogy ők olyan erősek, vagy csak erősnek tettetik magukat, én pedig egyszerűen képtelen vagyok rá, valamilyen okból nem megy. A családom mindig is az erős akaraterejéről és a makacsságáról volt híres. Azt hiszem én az utolsót örököltem, és olykor jól is jön, de ilyen helyzetben nem. Ki kellet szellőztetnem a fejemet, a hold már magasan járt, a körül ölelő csillagok csak úgy ragyogtak a sötéten virító égbolton. Egy laza farmer sort van rajtam, egy hozzá illő világos pólóval, és sportcipővel, arany színű fürtjeimet laza kontyba fogtam össze a tarkómon. Magamra kapok bőrdzsekit aminek segítségével könnyedén eltakarhatom a vágások okozta forradásokat, egy kettőt a minap szereztem, még friss, fáj a helyük. Hagytam egy cetlit a hűtő ajtaján, hogy nem sokára jövök, Kathy velem akarna jönni, ebben biztos vagyok, viszont most nem vágyom másra csak hogy ő ne lihegjen a nyomomban, hogy ne kezeljen úgy mint egy öt éves kislányt. Nővérem lakásától pár sarokra találtam egy megfelelő helyet, ahol remek mód nyílik a város kilátásaira, lélegzetelállító fényeire, itt nőttem fel, mégis folyton találok valami szép látnivalót. Mikor úgy döntök, hogy meglepem magam egy késő esti kávéval, és elindulnék valami, vagy sokkal inkább megakadályozz benne. Ujjak ölelik körbe erősen vékony kezemet, de mielőtt meglepődhetnék vagy reagálhatnának rá, a következő pillanatnak már csak azt érzékelem, hogy izmos mellkasnak szorul a hátam, szét nyílnak rózsaszirom formájú ajkaim, hogy hangosat sikkantsak jelezve, hogy a feltételezhetően ismeretlen férfi éppen mit próbál elkövetni. De hatalmas tenyere a számra simul, körmeim a csuklójába vájom ahogy próbálom levakarni arcom elől kezét, természetesen semmi esélyem sincs, még igazán fel sem fogtam, hogy mi történik velem, nem hogy… ellenálljak neki, nem mintha képes lennék rá. A következő pillanatban betuszkolnak egy kocsiba, és nem sokára a külvárosban találom magam, valami raktárfélességben. Annyi mindent akarnék mondani, nem is, kiabálni, de nem jön ki hang a torkomra, oda forrnak a szavaim, ijedten bámulok sötét színű íriszeibe, ami fátyolosak, látszik rajta, hogy nem ura a cselekedetinek alkohol vagy valami más befolyás alatt állhat. -Ki a fene vagy?- találom meg végre a hangom ahogy rebegve megszólalok, idegenül cseng még az én füleimnek is,- és… mit akarsz… akartok tőlem? Nincs pénzem,- vágom rá azonnal, bár ahogy akvamarin színű lélektükreim végig fut testén, láthatom, hogy nem hiszem pénzre lenne szorulva, az elrablós filmeket is utálom, ijesztő a részévé válni. A hang a fejemben tovább duruzsol, lehunyom a szemem, próbálom kiűzni, próbálom elhallgattatni...
Vendég
Vendég
»Szomb. Aug. 15, 2015 12:36 pm Keletkezett az írás
Emilia & Alek
Bolondulok ezért az érzésért. Mocskos, meztelen vágy ez, ami úgy fészkelte magát el az agyamban, akár egy macska: puhán, egészen óvatosan érint minden idegvégződést, minden idegpályát, hogy aztán felmarja azokat, hogy felkorbácsoljon minden érzéket és vágyat egyetlen csattintással, hogy kis híján felnyögjek tőle. Libabőr fut fel mindkét karomon a gondolatra, hogy mindezt láthatom, érezhetem, tapasztalhatom, bármennyire is küzd ellenem, képtelen akárcsak megrándulni is a kezem alatt. Megfeszül az állkapcsom, a fogaim összecsikordulnak, és erőt kell vennem magamon. Fél tőlem. Megértem őt, én is félnék magamtól, ha szembe találkoznék saját magammal ilyen állapotban. - Hallottál már a kitartásról? - kérdem karcos, idegenül mély hangon. Hogyne hallhatott volna. Tudja! Tudom én is! Hogy nincs semmi, ami veszélyesebb lehet a kitartásnál, az életvágynál! Letérdelek elé. Az ujjamat az álla alá illesztem és fordítom magam felé a figyelmét, a tekintetét, erőszakkal akarom magamnak azt az eleven pillantást, ami most rázó hidegként cikázik végig a gerincem mentén, és libabőrös lesz tőle ismét a karom. A picsába. A picsába is, vigyorogni készülök, túlságosan is jól ismerem tulajdon arcmimikámat ahhoz, hogy saját magamat megpróbáljam becsapni ezzel a furcsa mozdulattal. A vágy már elviselhetetlen. Ha a csaj olvashatna a gondolataimban, sikoltva futna világgá az undorító, kéjes mondataimtól. Hogy mit akarok tőle? Mindent. A szó fizikai értelmében akarom őt, most, mindig, örökké, a magamévá tenni és nem ereszteni, amíg csak lehetséges, amíg még bírom, és bedrogoztatni. Vele is kipróbáltatni ezt az új csodát. És itt van az a pont, hogy a maradék emberségem is elnyeli a szer homálya. Pőre ösztönök vezérelnek, gusztustalan, dühödt vágyak hajtanak, hogy majd’ beleőrülök a halk, buja suttogás borzongatásába, mely a gerincemet, a csontjaimat karistolja. A mocskos csaj most is bódít, hipnotizál már a létével. A tekintetem még mindig olvadt homályként ragyog, a pupillám természetellenesen tág, mint a drogosoké. Egyre közelebb csusszanok felé, le faragom kettőnk közt a távot, hogy végül elérhessem és ne ereszthessem. Ez a szer minden kétséget kizáróan a legjobban taroló anyag az utóbbi időben. - Szeretnél pörögni? Úgy érezni magad, mint aki a fellegekben száll? Nem a szerelemre gondolok, ez ahhoz nem hasonlítható! Ez jobb annál! Megmutathatom. Adhatok! Engedd el magad. mondom neki könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélnék.
Vendég
Vendég
»Szomb. Szept. 05, 2015 1:24 am Keletkezett az írás
Az ember nem is gondolná, hogy megtörténhet vele, hogy a hírekben lejátszódó, hogy a filmek lecsépelt kockái vele is megtörténhet. Én legalábbis nem érzékeltem, igazából fel sem fogtam amíg abba a mocskos, patkányoktól hemzsegő garázsba nem szállítottak. Az agyam nem akarta megérteni, hogy éppen elrabolnak. Elmém nagyobb része örül, az a része aki hallja anyja nem régiben elhunyt nyugtató hangját, azt a hangot ami minden egyes pillanatban arra ösztökél, arra sarkal, hogy vessek véget nyomorúságos életemnek, hogy legyek vele örökké. Viszont agyam kisebb része, a normálisabb, a higgadtabb, ami még nem engedte teljesen át az irányítást az őrület felett, az a pici részem retteg és fél, nem akarja el hinni, hogy tényleg ez történik velem. De mielőtt feleszmélhetnék már egy székhez kötözve találom magam a fickóval szemben. Látom az ő íriszei csillogásában is az őrületet, csak hogy az övében nem az a fajta csillog mint az enyémben, nem tudom pontosan megmagyarázni az egészet. Összevont szemöldökkel meredek rá, amikor megszólal először és a helyett hogy válaszolna nekem sokkal inkább egy másik kérdést tesz fel. Először értetlenül pislogok rá, oldalra billentett fejjel, majd lassan bólintok, jelezve, hogy persze hogy hallottam. Kitartok. Ha nem tartanék ki, akkor már rég végeztem volna magammal, ha nem tartanék ki a testvéremért és apáért akkor már réges régen megöltem volna magam, fölösleges dolognak tartom, hülyeségnek, mégis csak az ő kedvükért tartok ki. És biztos vagyok benne, hogy minden embernek meg van az oka, hogy kitartson, hogy minden ember ismeri az érzést. Ijedten fúrom nefelejcskék íriszeimet az övéibe amikor látom letérdelni elém, majd ujjait az állam alatt érezni, nem akarok, nem merem felé fordítani az arcomat, de ő erőszakkal eléri, hogy mégis így tegyek. Egyre csak az cikázz a fejemben, hogy ilyen fiatal, ilyen jóképű srác hogyan süllyedhet ilyen mélyre, és hogy miért. Miért tesz ilyet valaki? Jól látszik, az öltözködésén, hogy nincs rászorulva az ilyen alantas és semmirekellő dolgokra, mégis megteszi, és úgy viselkedik mint egy őrült. Még nálam is őrültebb! Pedig ez igazán nagy szó, hiszen nekem papírom van arról, hogy hibbant vagyok, de ő, ő valaminek a hatására vált ilyenné, minden azt sugallja, a viselkedése, a tág pupillája, ott motoszkál a fejemben a gondolat, még sem vagyok hajlandó tudomást venni róla, inkább eldugom még mélyebbre. Aztán közelebb csúszik, még közelebb, mint eddig, orromat megcsapja a parfümjének esszenciája, betölti a bódító illata. -Nem... nem tudom mégis mi az amire célozni akarsz,- szólalok meg neki válaszolva, halk remegő hangon,- de bármi is legyen az, valószínűleg nem, egyáltalán nem akarok. Nehéz lenne úgy elengedni magam egy ismeretlen srác mellett aki elhurcolt az isten háta mögé és a székhez kötözött, nem gondolod?- jegyzem meg végül epésen ahogy íriszeim végig siklanak arca minden rezdülésén,- mit akarsz tőlem?- kérdezem meg ismét ahogy közelebb hajolok hozzá, már amennyire közelebb bírok.
Vendég
Vendég
»Csüt. Szept. 10, 2015 5:06 pm Keletkezett az írás
Emilia & Alek
A fanyar mosoly ismét felsejlik ajkaimon – a jól végzett munka mosolya ez –, ami aztán vigyorba feslik, felvillantva fehér fogaimat. Arcizmaim mintha sikoltva tiltakoznának a művelet ellen –, aztán a súlyom a jobb lábamra helyezve könnyítek testtartásomnak feszességén. Letérdelek végül elé. Pillantásom fixen rögzül a lány vonalaira, és egy pillanatig elhitetem magammal, hogy túléljük ezt a találkozást. - Nem érdekel, mi tetszik és mi nem. - mondom, miközben megvonom a vállam. - Nem kívánságműsor. - az adrenalin zubog az ereimben, a gyomrom olyan szűk, mint egy gyűszű, és érzem, a bokámba szállt minden vér. Elviselhetetlen, zsongó érzés. Nézek rá értetlenül, közelebb csusszan, mintha nem is félne tőlem. Mi a frász? Ettől az arcvonásaim egyszerre megkeményednek, tekintetem pedig semlegessé válik. Az a poén, hogy én önszántamból, minden lelkiismeret furdalás nélkül üldözök el magam mellől mindenkit. Lásd, a bátyám rá a legjobb példa. - Mit akarok... - meredek magam elé, ismételve őt, majd felkelek a földről és telibe rúgom a mellettünk lévő dobozt, ami ennek hatására behorpadva messze landol, pedig még elég szépen vissza is fogtam magam. Háttal állok a csajnak és két kézzel dörzsölöm az arcom, fáradt vagyok, nagyon fáradt. Mintha ezer évet hagytam volna ki az alvás terén, pedig alig vagyok fenn röpke 26-27 órája, de lehet van az már több is. Lényegtelen. A két állapot közötti senkiföldjén pedig nincs név, ami illene most rám, s amit illő lenne használnom. Az orvosi steril tű is előkerül egy borzasztó mély kékes löttyel. Majd vissza fordulok felé. Egy újabb mosoly.
Vendég
Vendég
»Hétf. Okt. 12, 2015 10:55 pm Keletkezett az írás
Úgy mosolyog, mint egy pszihopata, mint aki eltervezi a következő lépést, például, mintha azon vacillálna, hogy az egyik ujjamat, vagy pedig mondjuk a combomat vésse ki a helyéről. Félelmetes, őrült, az a fajta őrült mosoly ez, mikor Lecter éppen azon filozofál, hogy most történetesen az előtte fekvő holttest melyik részéből főzzön valami ínyenc falatot, óh igen, ez a csillogás ragyog a srác sötét lélektükreiből, amitől kirázz a hideg. Igen, én sem vagyok normális, legalábbis az orvosok ezt állítják, hogy bizony nem vagyok százas amiért az anyám, aki meghalt, hangja zakatol a fejemben éjjel nappal, egészen addig míg végül tényleg nem fogok végezni magammal. Ez... én nem önszántamból lettem ilyen.. de ő a srác, nos ő valami hatása alatt lehet, ez nyilvánvaló, látszik rajta. Olyan rideg, azt mondja nem érdekli, félnem kellene, rettegnem, pláne szemei hideg ragyogásából, arcára kiülő eltökéltségtől, még sem félek, vágyom a halált, már hónapok óta. -Kérlek gondold át újra, ne rontsd el egyikünk életét sem, még meggondolhatod magad, még van idő,- lehelem, suttogom, halk hangon. Lehet meg sem hallja remegő motyogásom ami inkább egy kisegér félős cincogására emlékeztetheti, mint emberi hangra, mégis... könyörgök neki, nem is tudom miért, hiszen a lelkem mélyén teljesen tisztában vagyok azzal, hogy hiába való, nem hallgatna rám, miért is tenné, ha tenné el sem hozott volna ide, ugye? Újból ismétli a szavaim, majd nem mintha eddig nem, de ezután még furábban kezd el viselkedni, még ijesztőbben, ráébred, hogy nem félek tőle, pedig kellene, és ha a józan eszem éppen nem táncikálna és menekülne valahova a világ egyetem végébe, akkor felmérném a helyzetet, de így, félig meghibbanva képtelen vagyok rám, amúgy is kezdenek jelentkezni a tünetek, ugyan is az esti bogyóimat nem vettem be. Hátat fordít nekem, percekig a hátát bámulom, miközben a hangok a fejemben elkezdenek motyogni, magyarázni, nem értem a szavakat, csak, hogy suttognak, valami olyasmit amiért anyám is hónapokon át könyörög, kérlel, amit hónapokon át próbáltam megtenni, de valaki mindig megakadályozott. Megfordul egy fecskendő van a kezében, arcán üdvözült mosoly. -A... az mi? Mit akarsz tenni? - kérdezem még ijedtebb hangon, mint valaha, félek a tűktől, néha el szoktam ájulni tőlük.
Kezdőlap 
