Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Natalie and Adrian ~ traumatológia ~
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 17, 2015 11:36 am Keletkezett az írás



Natalie and Adrian
 


Nyugodt nap ide vagy oda nem engedheti meg mindig magának az ember, hogy a papírokat bújva ücsörögjön a nővérek pultjánál pedig van akinek meg kell csinálnia az adminisztrációs dolgokat is. Attól függetlenül, hogy a traumás eseteket kell ellátnia és stabilizálni az állapotukat, még meg kell csinálnia a papírmunkát is ugyanis nem írják meg magukat suttyomban a  fiókban. Ám de akadnak olyan napok is dögivel mikor nincs az az Isten aki hagyná, hogy egy valamit befejezzen az amúgy idegi állapotban nem túlzottan jeleskedő traumatológust.
- Valaki segítene? - Adrian értetlenül fordítja fejét a hang irányába ahol is egy fiatal srác támogatja a több sebből is vérző társát körülöttük hangyabolyként hemzsegő tömeggel.
Egyszerre többen is mozdulnak az irányukba, Adrian az asztalra hajítja a papírkupacot s úgy lő ki a székből mintha az legalábbis katapultálta volna. Szeretne ilyen gyorsasággal ébredni reggelente, de sajnos addig még nem jutott el, hogy az ágy dobja ki főleg most, hogy Miranda lelépett a fiával.
Megragadja az egyik gurulós ágyat amivel egy fiatal mentős rohangál mint valami fejetlen csirke majd megragadja a szitává lőtt férfi karját, hogy annak társával és két nővérrel felsegítse az ágyra.
Innen pedig valódi vesszőfutás kezdődik, több orvos is csatlakozik hozzájuk ahogy áttolják a tömegen át a szabad terembe.
- Légút tiszta, kontaktus képtelen! Lőtt seb a mellkason a második bordaköznél és egy a... - egy pillanatra elhallgat miközben szétvágja a férfi pólójának alsó részét is - a bordák alatt. Kimeneti seb a gerinc mellett. Ó ne, és még kettő a lágyéknál.
- Mi történhetett?
- Nyilván nem orosz ruletteztek ennyi golyóval - jegyzi meg fintorogva - mondjatok egy vérnyomást.
- 90/50!
- Kapjon négy egység nulla negatív vért, mellkas röntgent!
- Elérhette a gerincet? - a nővérek sürögve forogva teszik a dolgukat miközben Adrian a vérzés legvalószínűbb helyét keresi.
- Az függ a szögtől is - viszont nem tudják kordában tartani a vad csipogást ami lassan elnyomja még a nővérek és orvosok kommunikálásának zaját is.
- Fel kell vinni, sérülhetett a veséje és a tüdeje! Hívjanak sebészt! - és ez az a pillanat mikor átadja két sebésznek a beteget. Vannak esetek mikor nem lehet tökéletesen stabilizálni az állapotát a betegnek főleg nem akkor ha ilyen nagy mértékű a vérzés.
Léptei visszhangoznak ahogy elhagyja a termet és ezzel átadja a takarítóknak. Rengeteg vért veszített a szerencsétlen ami a csempézett földet is színessé teszi. A sárga árnyalatú nejlon szerű védőruha és a kesztyűk szinte teljesen új színt, vér vöröset kaptak ő pedig undorodva kapja le magáról és hajítja az első szemetesbe.
Minek után megmosakszik, átveszi a fehér köpenyét és némi tudakozás után - mégpedig, hogy mi van a beteggel - visszaül a számítógép és a papírok rejtekébe, hogy befejezhesse azt amivel eddig foglalkozott.
- Egy kávét? - Lucy vidám tekintettel tesz le elé egy nagy bögre frissen lefőtt feketét amit ő hálás mosollyal köszön meg. Erre most tényleg szüksége lesz.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 17, 2015 11:20 pm Keletkezett az írás





Adrian & Natalie



Mindig is a traumatológia vonzott leginkább. Az egyetemi éveim alatt rengeteg helyre bepillantást nyerhettem, de engem mégis a baleseti osztály fogott meg. Talán az állandó nyüzsgésében láttam a varázsát, nem tudom. A lényeg, hogy ott akartam dolgozni. Rohanni a mentő elé, ellátni a sérülteket és megmenteni az emberek életét. Nem egész kettő éven keresztül rezidenskedtem a St. Claire traumatológiáján és bármennyire is furcsán hangzik, imádtam. A legtöbb kollégámmal jó kapcsolatot ápoltam, s nagy szerencsémre még a mentorommá avanzsált Dr. Navarro sem volt kivétel. Ő nem ugráltatott, sose szúrt ki velem, csak azért, mert rezidens voltam. Bevont az eseteibe és igazából tanított. De mivel túlontúl könnyedén eljutottam az álmom kapujáig, kellett történnie valaminek, ami megakadályoz abban, hogy el is érjem azt.
Kinyílik előttem a lift ajtó én pedig a jelenlegi állapotomnak megfelelő leggyorsabb tempóval besétálok, magam után húzva az infúzió tartó állványomat. Benyomom az apró, kerek gombot és várom, hogy végre elinduljon velem a felvonó. Szerencsére nem utazom sokat, hiszen mindössze egy emelet választ el a traumatológiától. Talán nem kellene lejönnöm ide, talán nem is fognak örülni nekem. De egyszerűen képtelen vagyok tovább abban az egy kis szobában üldögélni az ágyamon és várni, hogy éppen ki fog felbukkanni az ajtóban, aki átkísér a kemoterápiára aznap. Ha nem is sok ideig, de egy kicsit muszáj itt tartózkodnom. Ha fizikailag képtelen is lennék felvenni a ritmust, lelkileg még megpróbálhatom. Feledzhetem a szívemet az itteni ütemre, hogy erőtől kicsattanva vonuljak majd vissza a kórtermembe.
A fal mellé húzódva, magam mellett toligálva az állványt haladok egyre előrébb az osztályon. Ismerős arcok suhannak el mellettem, de ahogy sietősen egy-egy hordágyat tolnak, nincs alkalmunk beszélgetni. De nem is bánom és természetesen nem is haragszom ez miatt. Én most csak egy külső szemlélő vagyok, ő nekik pedig végezniük kell a munkájukat.
Mindössze pár méter választ el a nővérpulttól, ám mikor meglátom, hogy ki foglal helyet az egyik széken, automatikusan mosolyra húzódik a szám. Bármit megadnék azért, hogy most én töltögethessem azokat a fránya papírokat. Sokkal szívesebben tölteném azzal az időmet, mint arra várva, hogy lefolyjon az infúzió.
Odalépve a pulthoz halkan kettőt kopogok az asztallapon és bájosan rámosolygok az én kedves mentoromra. - Már megint rád hagytak minden adminisztrációt? - Kérdezem, pillantását állva és hálát adok azért, amiért elég púdert kentem fel az arcomra. Ha valódi, sápadt színemben látna, azon nyomban visszaparancsolna a szobámba, azt pedig nem szeretném. Hasonló oknál fogva cseréltem le a kórházi lepelt egy laza melegítő együttesre. Elfogadom, hogy beteg vagyok, küzdök is a rák ellen, de nem fogom hagyni, hogy a külvilág betegnek lásson és pont. - Hadd segítsek. - Suttogom még mindig mosolyogva, aztán belépek a pult mögé. Egyik kezemmel odatolok egy kis görgős széket Adrian mellé, másik kezemmel szokásomhoz híven húzom a kis "fogasomat" magam után. Bár egyiket se egykori szélsebes tempómban.
- Mr. Richard Morris, hármas szoba. Törött jobb váll, sokkos állapot, eszméletvesztés. Mi történt vele? - Kíváncsiskodom, hogy ki tudjam egészíteni hasonló apróságokkal a kórlapját, tekintve, hogy a fontosabb információk, mint az ellátása, gyógyszerszükségletei már mind fel vannak tüntetve a hófehér papíron. Kezembe fogok egy tollat és megpróbálnék írni vele, de ahogy megmozdítom a kézfejem, úgy szúrni kezd a vénámhoz illeszkedő kanül. Mérgesen felszisszenek, majd gyorsan Adrian-re nézek és mentem a menthetőt. Ha már írni nem tudok emiatt a hülye műanyag cső miatt, akkor legalább beszélgessünk. - Ugye borzasztó az élet, mióta nem vagyok itt? - Kérdezem viccelődve és felé fordulok a székkel, hogy beszélgethessünk egy kicsit.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 17, 2015 11:52 pm Keletkezett az írás



Natalie and Adrian
 


Az örökös rohanás, kapkodás és a mindennapos élet megmentés kezdi fárasztani. Az utóbbi időkben még a szabadidejét se tudta méltán kihasználni, hisz mindig volt kivel vagy mivel foglalkoznia. Nem volt egy szabad perce se, hogy ledőlhessen valamelyik pihenőben vagy, hogy megigyon egy nagy adag kávét amit most Lucy letett mellé. Mióta Nat beteg lett és inkább a gyógyulására koncentrál - mondani se kell, hogy nagyon helyesen teszi - azóta Lucy van mellette, viszont vele sajnálatos módon nem jön ki olyan jól mint "elődjével". Natalie-ben van valami természetes báj, ami magával ragadta ezt a nagyra nőtt spanyol csődört. Ő volt az egyetlen az elmúlt időkben, aki komolyan megtudta érinteni a szívét és minden egyes hibája alkalmával észhez téríteni. Mindig emlékeztette mindenre, a segítségére volt ő pedig bevonta a műtétekben, nem parancsként adott neki feladatokat, hanem együtt csinálták a nehezebb, fejfájós dolgokat míg a kisebbeket tanulás és a nála fiatalabbakat való tanítás céljából kapta meg a szőkeség. Fontos számára, hogy a mentoráltak a legjobbat és legtöbbet kapják, hogy majd legyen aki átveszi egykor a helyüket valamint egyenrangú kollégák legyenek.
A kávéhoz persze menet közben nem nyúl, ennyi papír munka elég ahhoz, hogy még a tömény feketéről is elfeledkezzen. Csak akkor kap észbe és jut eszébe, hogy itt van mikor a feje szó szerint leesik az asztalra egy tompa puffanás kíséretében így a kék falú  bögrében halkan csilingelni kezd a kanál.
Halk sóhajtás szakad fel belőle, egyszerűen nem tud összpontosítani. Ezer és ezer dolog jár a fejében, többek között a fia és az exe valamint a beteg akit éppen odafent kaszabolnak szét, hogy aztán összevarrják. Nem találták meg az egyik golyót és addig nem is nyughatnak míg meg nem lesz.
Épp, hogy csak megemeli a fejét, hogy folytassa az írást mikor számára kedves hang csendül valahonnan mögüle amit kopogás kísér.
- Látod milyenek? Ha itt lenne az a kedves idegen szőke aki eddig foglalkozott ezekkel, akkor nem a vénséges, megkeseredett életű öregnek kellene csinálnia - túldrámázza igen, de ez csupán játék. Lelkesedése és pillanatnyi jókedve az arcára van írva amit széles mosolya és szinte nevető szemei is alá támaszthatnak.
- De hiányzol nekem szépségem - áll fel, hogy közelebb lépjen Nataliehoz, majd finoman magához öleli a törékeny lényét. Persze nem esik túlzásokba, nem nyújtja el az ölelést, nem szeretné ha bármi bacit átadna neki.
- De mondd csak, mit csinálsz itt? Az orvosod tudja, hogy meglógtál? - tervezte, hogy felmegy hozzá, ettől függetlenül mindig közbejött valami ami miatt nem tudott innen elszakadni.
- Gyere csak - félre lép, hogy helyet foglalhasson, majd ő is visszaül a helyére.
Benedvesíti az ajkát majd a plafonra emeli sötét tekintetét, hogy átgondolja, kiről is van szó.
- Aahha.... a bolond úgy próbálta kicserélni a légkondit, hogy kiállt az ablak párkányára ami leszakadt a súlya alatt lévén több mint száz kilo. Két emeletet zuhant úgyhogy még örülhet, hogy ennyivel megúszta - szemmel tartja a lány minden egyes mozdulatát így mikor a kanül kicsit ellent mond annak amit ő szeretne, Adrian arca is megrándul. Nat viszont mindig is jó volt abban, hogy elterelje a figyelmét így máris a következő kérdésre összpontosít.
- Ne akard tudni, hogy mennyire. Nem igazán találom a közös hangot a rezidensekkel, Lucy próbál a kedvemre tenni minden egyes alkalommal de nincs szívem megmondani szegénynek, hogy nem sok keresnivalója van a traumán. Napi húsz beteg a minimum, kevesen vagyunk orvosok, állandó túlórázás. De lényegtelen, mindig ez volt. Veled mi a helyzet? Javulás van? - komolyan aggódik érte és mikor megtudta, hogy beteg, kis híján tövig rágta a körmeit idegességében. Tudja, hogy a legjobb kezekben van, viszont ez nem jelent semmit...


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 19, 2015 2:33 pm Keletkezett az írás





Adrian & Natalie



Az emberek félnek, ha kórházba kell menniük. A vizsgálatok megrettentik őket, a fehér köpenyes orvosokra Istenekként tekintenek, csodát várva tőlük, hogyha olyan helyzetbe kerülnek. Ezen az osztályon akármerre nézek, aggódó szempárokba ütközöm. A váró tele van családtagokkal, akik az éppen műtéten lévő szeretteikért imádkoznak. A helyzeten és az atmoszférán csak ront, mikor egy-egy sebesültet is közöttük kell leültetni. S talán ha most nem betegként sétálnék végig közöttük, akkor tudnék intézni feléjük egy-egy megnyugtató szót. De így nem igazán megy, éppen ezért vezet az utam egy ismerőshöz, akit reményeim szerint nem zavarok meg a munkájában.
- A kedves idegen szőke munkára jelentkezik. - Mosolygok, miközben felemelem a kezem, ám rögtön folytatom is a mondanivalómat, mert nem tudok túllendülni azon, ahogy saját magát jellemezte. - Vénséges? Megkeseredett életű? Öreg? - Kérdezek vissza ugyanolyan sorrendben, mint ahogyan ő használta az előbb ezeket a jelzőket. Ha úgy néznének ki a vén hapsik, ahogyan jelen pillanatban Adrian, akkor azon nyomban eldobom azt az elvemet, hogy húsz és annál több évnyi korkülönbséggel nem randizom nálam idősebbekkel.
A családtagjaim alig mernek hozzám érni, mert félnek attól, hogy valami bajt okoznak, így külön jól esik Adrian ölelése, amit egy mosoly kíséretében viszonzok is. - Nem is hinnéd, hogy Te is mennyire hiányzol nekem... - Bármit megadnék azért, ha én is orvosként tölthetném itt az időmet, nem pedig betegként. Adrian-nel ráadásul külön szerettem is együtt dolgozni, hiszen már az első pillanattól kezdve megértettük egymást és jó kis csapatot alkottunk.
- Persze, hogy tudja! - Mondom irónikusan, szemeimet forgatva, de örülök, hogy ennek következtében se küld vissza a kórtermembe. Legalábbis remélem, hogy nem fog. Helyet foglalok a mellette lévő széken és kíváncsian várom, hogy megtudjam, mi történt szegény Mr. Morris-szal, akinek az aktája éppen a kezembe került. Fejemet lejjebb döntöm, szemöldökeimet kérdőn felemelem és értetlenkedve pillantok fel Adrian-re.
- Hogy létezhetnek ilyen emberek? De most komolyan... Tényleg örülhet, hogy ennyivel megúszta. - Sosem értettem egyes emberek gondolkodását és döntéshozatalát. Nem értem, egy több, mint száz kilós ember hogy képzeli, hogy kiáll az ablakpárkányba. De még nem is a súlyán van a hangsúly, hanem inkább azon, hogy bárki kieshet az ablakon. Bár gondolom az ilyen következményekre nem gondolnak. Hisz rossz dolog, csak másokkal történhet, velük nem.
Arrébb helyezem az aktát és a tollat is, miután a szemét kanül miatt nem tudom normálisan fogni azokat és terelni kezdem a témát.
- Megmondjam én neki? Csak egy szavadba kerül. Plusz tudod hogy van ez... Előhúzom a "rákos vagyok" kártyát és az emberek már vissza se mernek szólni. Esetleg ha ajánlanál neki valami nyugodtabb területet, még Te lennél a megmentő a szemében. - Lucy-t én is jól ismertem és ugyanúgy vélekedtem róla, ahogy Adrian. Szerencsétlen lány nagyon igyekezett, de a traumatológia tényleg nem való neki. Esetleg a fül-orr-gégészeten vagy még az onkológián is több hasznát vennék. Itt nagy a pörgés, minden pillanatban a top-on kell lenni, nem lehet lazsálni. Ő neki viszont ez nem nagyon megy. - Egyébként ha nagyon eleged van a rezidensekből, akkor gyere fel hozzám, dühöngd ki magad. Örülnék neked! - Jó lenne egy-egy kemoterápia között az ő sztorijait hallgatni, bár jól tudom, hogy a rengeteg munka az ő vállát is nyomja, úgyhogy sajnos biztos nem lenne ideje arra, hogy feljöjjön hozzám.
- Hát még csak az első pár kemoterápián vagyok túl, úgyhogy nem tudunk semmit. Egyelőre várunk. De ha nem ez nem segít, akkor műtét lesz és kiveszik a petefészkemet. Ha azután se lenne javulás, akkor kezdhetünk imádkozni. - Halkan elnevetem magam kínomban. Mindig is jól kezeltem a kínos szituációkat, ám mióta a rák felbukkant a házam táján, azóta nem megy olyan jól és a humorom is morbiddá változott, amit meg az öcsém nem tud tolerálni. Bár valószínűleg hasonló helyzetben én sem tudnám.
- Nálad otthon mi a helyzet? Hogy van a kisfiad? Olyan régen láttam már... - Mindig is könnyedén megtaláltam a közös hangot a gyerekekkel és így volt ez Adrian fiával is. Bár míg fel nem merült, hogy talán sose lehet majd gyerekem, egészen addig nem is akartam. Most viszont ha ez eszembe jut, megszakad a szívem. De mindettől függetlenül szívesen hallgatom akár naphosszat is a történeteit a fiáról, mert mindig olyan aranyosan adja elő őket. És legalább addig sem kell a rákkal foglalkoznom.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:41 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Natalie and Adrian ~ traumatológia ~
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: