Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 18, 2015 12:35 am Keletkezett az írás



Fly me up on a silver wing.
Past the black where the sirens sing.
Warm me up in a nova's glow.
And drop me down to the dream below.

Annyira egyszerű lenne véget vetni ennek az egésznek! Valószínűleg börtönbe kerülne egy jó pár évre, de nem tehetek semmit, mert ha kiszabadul akkor utána ugyan úgy elkaphat. Nem részesülhetek örökké rendőri kíséretben, ahogyan őt sem fogják egész életére bezárni...
Alig láthatóan megrázom a fejemet, mert nem szabad ilyenekre gondolnom, még a végén megsejti valahogy, hogy miken is járnak a gondolataim és akkor olyat kapok amit már magam sem tudok leápolni. Az évek során nagyon belejöttem abba, hogy hogyan is lássam el a sebesüléseimet, de van ami az én tudásomat is meghaladja, hiszen törött bordát nem tudok ellátni. Ahhoz, hogy az rendesen meggyógyuljon ágynyugalomra lenne szükségem, de azt nem kaphatom meg, hiszen akkor ki végezné el a házimunkát? Ki főzne finom vacsorát mikorra Tom hazaér? Ki ölelné magához szeretőn és óvón?
A fájdalom az oldalamba hasít, ahogy lehajolok, hogy fölvehessem a cipőmet. Ezt már el is felejtettem, annyira a törés gyógyításán járt az agyam, hogy az oldalamnál lévő sérülés ki is ment a fejemből. Amin azt illeti kezdem már egészen megszokni a fájdalmat, már nem veszem észre az állandó lüktetést, csak azt amikor megerőltetem azt a részt ahol a baj van. Szorosan behunyom a szemeim és mélyet lélegzek, ami egy újabb hiba, hisz a bordáim nem örülnek neki.
Nem akar ez ma össze jönni nekem, de nem érdekel, akkor is el fogok jutni valahogy abba a rendelőbe, mert muszáj valaki olyannal beszélnem, akinél nem kell minden egyes szóra figyelnem amik elhagyják a számat. Lehetek végre egy egészen kicsit önmagam, nem pedig az a tökéletes barátnő akire Tomnak szüksége van.

Zöld lámpa, piros, majd megint zöld. Minél több a zöld annál jobb, mert az azt jelenti, hogy gyorsan elérem a célomat, és azt, hogy út közben kevesebb időm van gondolkodni, hiszen ha mozgok figyelnem kell arra, hogy azt kecsesen és légiesen tegyem. Lábujjhegyen járok, már megint, észre sem veszem.
Szorosan az arcomba húzom a kapucnimat, egészen addig amíg meg nem érkezek. Csak akkor fogom levetni ha már bent vagyok, addig... nem kockáztathatom meg azt, hogy bárki meglásson.
Megnyomom a falon a gombot, ami bent jelzi fény jelzéssel, hogy megérkeztem.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 18, 2015 5:23 pm Keletkezett az írás






Wendy & Titan

You are not alone




Ahogy mindig, most is kiadtam, hogy kettőtől négyig senki ne zavarjon, mert speciális páciens jön hozzám, aki különleges figyelmet igényel. Keddenként sajnos kénytelen vagyok a kórházban állomásozni, csütörtökön pedig a saját irodámba - ami igazából egy kis lakás, de hálószoba például nincs benne - várom Wendyt. Őszintén szólva jobban szeretem, ha az én saját kis rendelőmben vagyunk, sokkal inkább biztonságban érzem őt, nem is magamat, mint Sydney leghíresebb kórházában. Ide bármikor betévedhetne a barátja egészen véletlenül is, és ha meglátja...
Igen, ilyenkor én is feszültebb vagyok.
Amint felvillan a fény, azonnal felállok, és odasietek az ajtóhoz, amit azonnal ki is nyitok. Mindig ülve maradok, ha bejön egy új betegem, ez alól Wendy az egyetlen kivétel, de hát végtére ő nem is egyszerűen csak a betegem. Ahogy elé lépek, ügyelek rá, hogy megtartsak egy bizonyos távolságot, nehogy kellemetlenül érezze magát.
Becsukom mögötte az ajtót, figyelve rá, hogy kattanjon, nehogy bárki is be tudjon jönni, kívülről ugyanis nem lehet kinyitni az ajtót, ha rendesen be van csukva.
- Hé, szia – mosolygok rá halványan, de ez az arcomra fagy, amikor leveszi a kapucniját. Meglepő módon az arcán most épp nincs friss sérülés múlt csütörtök óta, de a régiek még mindig ugyanolyan csúnyák, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg most a teste egyik másik pontjára kapott ütést.
Már nem teszek rá megjegyzést, mert ha felhoznám, valószínűleg még idegesebb lennék, főleg ha megint szóba kerül, miért kapta.
- Megkérdezném, hogy vagy, de úgyis tudom a választ. – Mosolyom most már inkább keserű, de nem olvad le. – Foglalj helyet.
Megvárom, amíg leül a szokott helyére, én pedig a mellette lévő bőrkanapén helyezkedem el. Más pácienseknél legtöbb esetben maradok az asztalom mögött, de ezt már nem igazán kezelésként fogom fel, bár nem is gondtalan baráti beszélgetésnek, inkább a kettő között valahol.
- Hogy telt a hétvégéd? Voltatok valahol?
Az arcát fürkészem, bár tudom, hogy ő semmiben nem hazudna nekem, ugyanis az emberek néha akkor is ferdítenek, ha szándékosan jönnek hozzám, és ezeket a jeleket könnyen ki lehet szúrni. Persze olyankor sem konkrétan rá kell kérdezni, most hazudott-e, hanem inkább körítő kérdéseket feltenni, egyre inkább az igazság felé terelgetve.
Nem mintha ezt a taktikát alkalmaznom kéne a nőnél.
- Valószínűleg ki fogok ugrani Los Angelesbe pár napra a közeljövőben – mondom, mert ezt azelőtt szeretném ezt tudatni vele, hogy elfelejtem. Most már nem mosolygok. – Megpróbálok úgy indulni, hogy egyetlen találkozásunkat se kelljen lemondanom.
Valamiért kötelességemnek érzem azt, hogy vigyázzak rá, holott heti kétszer látom két órára, és akkor sem védem meg semmitől. Mégsem akarom egyedül hagyni, mert tartok tőle, mi várna akkor, ha egy hétre mennék, és két alkalmat is törölni kellene. Milyen állapotban jönne be, miután hazajöttem?
Bár magammal tudnám vinni… Persze erre nincsen semmi esély, de egész biztosan nyugodtabb lennék.





Megjegyzés: -- || Szavak: 546


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 22, 2015 11:32 pm Keletkezett az írás



Amint hallom a zár kattanását, mintha hatalmas teher esne le rólam, végre fellélegezhetek, mert itt nem eshet bántódásom, ide nem juthat be senki sem, csak az akinek kulcsa van az ajtóhoz, de Tom nem tartozik ezen személyek közé. Az első héttől eltekintve, mikor itt jártam, minden egyes alkalommal éreztem ezt a megkönnyebbülést, majd amikor el kellett mennem akkor újra visszaszállt rám a teher, amivel érkeztem.
- Szia - - Viszonzom a köszönést és ajkaimon egy hasonló mosoly jelenik meg, mint amilyen Titanén is van. Halvány, de az enyémről nem tűnik el, hiszen mikor leveszem a kapucnimat tudom, hogy csak ugyan azokat a sérüléseket fogja az arcomon látni amik legutóbbi látogatásom alkalmával is ott voltak, arról nem kell tudnia, hogy számos más helyen szereztem zöld és lila foltokat.
- Köszönöm. - felelem és leülök a már megszokott kényelmes fotelbe, ami itt a menedékemként szolgál, lehet butaság, de ezt a saját helyemnek tekintem itt. Apró dolog, de én ezekbe kapaszkodva tudom túlélni a mindennapokat.
- Nem voltunk sehol sem, illetve Tom volt, péntek este kimozdult a barátaival iszogatni, becsiccsentve jött haza, akkor pedig tudod, hogy milyen... - Nem akarom elmondani, hogy pontosan mi is történt akkor, hiszen megalázó. Ha Tom részegen jön haza, ( ami egyébként nagyon ritkán fordul elő ) akkor erőszakos, ami nem lenne baj, de emellé az erőszakosság mellé még az is hozzátársul, hogy szeret a második agyát használni, még ha nem is gondolkodásra, hanem másra.
- Megemlítettem neki a hétvégén, hogy mi lenne ha meglátogatnánk a szüleit. Nem tetszett neki az ötlet, de azóta ha üt, akkor olyan részre, ami nem látszik ki a ruháim alól, szóval úgy gondolom, hogy hamarosan megejtjük majd azt a látogatást. - Nem tudom miért erőltettem ezt az egészet, talán abban reménykedem, hogy majd ott békén fog hagyni. - Vagy ez annyira nem volt jó ötlet? - Bököm ki a kérdést ami az elmúlt napokban foglalkoztatott. Lehet, hogy hibát követtem el ezzel... Hiszen ott nem bánthat, de ha hazajövünk akkor egyszerre bepótolhat mindent.
Hatalmasra nyílnak a szemeim, mikor közli, hogy majd el fog utazni. Kivel fogok akkor egy jót beszélgetni ha Ő nem lesz itt? Tördelni kezdem az ujjaimat, hátha ez megnyugtat kissé, de eredménytelenül járok, fejben próbálom máris átprogramozni a dolgaimat, hogy abban a két órában ne csak a városban csavarogjak majd, hanem valami értelmes és leginkább megnyugtató dolgot csinálhassak, igaz még nem is mondta, hogy mikorra várható ez az utazás.
- Rendben, magán út lesz vagy esetleg konferencia? Csinálj rengeteg képet, még sohasem láttam azt a várost, csak képekről, majd el kell mesélned milyen volt, hátha egyszer én is eljutok oda. - Próbálok még jobban felengedni és valahogy elfelejtetni vele azt, hogy mennyire kiakadtam azon, hogy elutazik, de talán észre sem vette rajtam... amit ugye hiába várhatok, hiszen az a munkája, hogy olvasson az emberekben.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 5:56 pm Keletkezett az írás






Wendy & Titan

You are not alone




Már akkor biztos voltam abban, hogy a válasza nemleges lesz, amikor feltettem a kérdést; az ilyen kapcsolatokban ez nagyon gyakori. A férfi véletlenül sem engedi a nőt sehova, nehogy feltűnjenek az ütésnyomok, vagy mert fél, hogy egy idegen helyen nem tudná teljesen kontrollálni a „barátnőjét”. Nem érezné a biztonságot.
Az arcom azonban elkomorul és hullámokban önt el a düh, amikor azt is megemlíti, Tom inni volt. Igen, pontosan tudom milyen, akkor is tudnám, ha Wendy egyszer már nem mesélte volna el lesütött szemmel, alig hallhatóan, amikor rákérdeztem egy ütésnyomra az arcán.
- Tudom – mondom halkan. Ilyenkor mindig türtőztetnem kell magam, nehogy azonnal felkeressem a férfit, és addig verjem, amíg eszméleténél van; elvégre én csak egy pszichológus vagyok, még csak nem is közeli barát vagy rokon. Ezen gondolataimat sosem osztottam meg a nővel, de az arckifejezésemből könnyen kitalálhatta. Most azonban nem tettem hozzá semmi mást, egyszer már kifejtettem erről, és pontosan ahogy az előbb, most is csak még inkább felidegesíteném magam a dolgon, ha még pluszban elkezdenénk beszélni is róla. És ez nyilván neki is rettenetesen megalázó.
Érdeklődve nézek rá, ahogy elmondja, mit terve. Igen, ez lehet egy egész jó ötlet, kivéve, ha Tom a szülei valamilyen hatására lett ilyen. Ezeknél az embereknél sosem lehet tudni, pontosan mitől alakulhatott ki, de mindenesetre nagyon szívesen elbeszélgetnék vele párszor szakmai keretek között – nem mintha erre sok esély lenne, mert fel sem fogják, hogy velük van a baj, nemhogy még pszichológushoz is elmenjenek, aki segíthetne rajtuk.
Wendy is bizonytalan, bár talán nem ugyanebből az okból. Úgy döntök, a kegyes hazugság most sem járható út.
- Nem feltétlenül – mondom kissé kelletlenül, nem szeretném megijeszteni. – Még az is elképzelhető, hogy ezt a viselkedést az apjától látta, persze akkor az anyjában akár még szövetségest is találhatsz. Nem tudom, Wendy – teszem hozzá végül, valamivel halkabban. – Muszáj lesz elmenned hozzájuk, hogy kiderüljön. Bármi történhet.
A rémült tekintete láttán, amivel akkor néz rám, miután közöltem, hogy elutazom, még rosszabbul érzem magam. Nagyon szívesen lemondanám az utat, de a szüleim már hónapok óta kérnek arra, hogy látogassam meg őket, és csak mostanra sikerült összehoznom.
- A családomhoz megyek – felelem a kérdésére. Neki még nem meséltem fantasztikus gyerekkoromról az angyalok városában. A következő mondatára elmosolyodom, ezúttal teljesen őszintén.
- Mindent lefotózok majd neked, és részletes élménybeszámolót is kapsz, rendben? Talán egyszer ki tudlak vinni. – Nem is tudom, ezt miért jegyzem meg. Tényleg remélem, hogy így lesz, de ugyan mennyi esély van erre? És vajon ő akarja-e?
Tényleg nem tudja elfeledtetni velem azt, mennyire kiakadt, már csak azért sem, mert hónapok óta jár hozzám, és már egész jól ismerem a reakcióit és a testbeszédét.
- Megadhatom a telefonszámom – mondom kissé gondterhelten. Bár furcsa lehet, de eddig nem tudta a számom, ahogy én sem az övét, nehogy Tom gyanút fogjon, megbeszéltük, hogy ha úgy adódik, a kórházat hívja. Még nem történt ilyen alkalom. – Ebben a két órában esetleg hívhatnál egy nyilvános telefonfülkéből. Az időeltolódás…
Idegesen a hajamba túrok.
- Nem számít. Bármikor hívhatsz.
Sajnos Sydney és Los Angeles közt nem csak pár óra van, de ne ezen múljon. Mindenképpen szeretnék kapcsolatban maradni Wendyvel.





Megjegyzés: -- || Szavak: 509


Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:34 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Titan & Wendy
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: