Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Ethan és A Hóhér
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Ethan és A Hóhér Empty
»Pént. Aug. 21, 2015 11:42 am Keletkezett az írás





Ethan és A Hóhér


Kivételesen egy olyan hétfői napom van, amikor már elmúlt reggel nyolc, és még egyetlen idióta sem futott belém. Nem seggfejeskedett egy szakorvos sem, a rezidensek a viziten nem voltak hülyék, még a gyakornokok is kitettek magukért. Nagyon nem bízom a nap további sikerében, tekintve az utóbbi heteimet, valószínűleg a lehetetlennel lesz egyenlő, hogy ne találjon meg magának valami hülye, de remény mégis felcsillan, hátha a mai nap más lesz. Hátha a mára mellém osztott rezidens végre nem lesz egy nagy marha.
Én is voltam rezidens, így tudom nagyon jól, hogy milyen annak lenni. És lehet, hogy már másképp látom, de szerintem én nem voltam ennyire elveszett és lusta, mint nagyon sokan a kórházban. Engem valamiért vonzott, hogyha ügyelnem kellett, ha bent maradhattam pluszban. Bár hogy nem voltam én sem teljesen százas, az tuti…
Ránézem a listára a szakorvosok öltözője mellett, így megtudom, hogy Ethan Gale Redfieldet osztották mára mellém. Név alapján nem ismerős nekem, könnyen lehet, hogy még nem találkoztunk sosem. Fél éve vagyok itt, és mivel nem én vagyok az egyetlen neurós, így van arra esély, hogy elkerültük egymást.
Gyorsan elsétálok a rezidensek öltözőjéhez, és az ajtó előtt várok rá. Én ugyan nem ismerem őt, de neki meg kell ismernie engem. Pontosan fél kilencre érek oda, és állok meg szoborként a folyosó túlsó felén. Tudom, hogy a reggeli teendőiket nagyon nehéz időre befejezni, rajtam kívül nem egy másik szakorvos is vár a rezidensére. Hogyha harmincegy után ér csak ide, akkor biztosan rosszabbik énemmel fog találkozni. Tudom, hogy mik a gúnyneveim, és hogy a rezidensek között az előkelő A Hóhér az elterjedtebb… Ugyan nevemre tényleg rászolgáltam és némiképp jogosan adták, a módszereim célra vezetőek.
Miközben a fali órán bámulom a másodpercmutatót, ami lassan körbe ér, és eltelik az az egy perc, amiért még nem harapom le senki fejét; jót mosolygok a srác nevén. Vezetékneve passzol a sebészethez, bár azért vannak véresebb és kevésbé véres szakok is. Örömmel raktározom el az információt; hogyha úgy alakul, valamikor ma elsütöm neki. Mert van nekem is humorosabb oldalam, csak elég ritkán találkozhat vele az ember.
Hogyha mindent jól csinál, akkor bemosakodhat velem egy agydaganat eltávolításra, ami a vizuális kortexben van… Még én is lázba jövök az ilyenektől, így úgy gondolom, hogy őt sem fogja hidegen hagyni a dolog. Persze ha késik… Ne cseszd el a napom, kérlek! – gondolom, miközben a mutató a 10-eshez ér. Még tíz másodperc, és nem mosakodhatsz be, hacsak nem leszel szuperokos ma. Gyere! – szuggerálom az ajtót, remélve, hogy találkozok végre egy normális rezidenssel. Ugyan eddig még egyszer sem sikerült ebben a kórházban… A remény hal meg utoljára, nem? Vagy a „szarok-rája”, ha a „remény-hal” már megdöglött…


A hozzászólást Leonard A. Washington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 24, 2015 9:05 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Ethan és A Hóhér Empty
»Pént. Aug. 21, 2015 10:26 pm Keletkezett az írás



Leonard & Ethan

Fáradtan simít végig nyúzott, kissé borostás arcán, ahogy bevágja maga előtt a rezidensöltöző ajtaját. Mindig is utálta a lehető legrosszabb párosítást, a hétfőt, és a reggelt. Ez valahogy mindig is a mumusai közé tartozott, de a hatalmat aligha tudná felette átvenni, mindig maga alá tudja gyűrni a gondolat, és akkor nem feltétlen örülnek a szakorvosok, akik megkapták maguk mellé. Az agya néhány esetben nem fog mindig rendesen, mindig máshol jár fejileg, pláne ilyen korai órákban, amikor még ha tehetné, éppen hogy csak átfordulna a másik oldalára. Ehhez mérten csendben szlalomozok a bent lévő néhány társa közt, akik a velük történt érdekes eseményeket vitatják meg, ami kimerül a hétvégei ivászatban, és, hogy ki hány csajjal kavart azon a bizonyos, átmulatott éjszakán. Meglepő, hogy annyi pia után, amit magukba tudtak gurítani még emlékeznek arra, hogy hányan jártak az ágyukban. Ehhez mérten Ethan mivel szokta elütni a magára szánt időt? Beül a kanapéra általában egy-két sör társaságában, lapozgat a csatornák közt, és jobb híján bevesz pár gyógyszert, amire alapjáraton nem feltétlen lenne szüksége. De hát, ez már reflexé vált, hogy mindig a nadrágjában lapuló narkotikumok után nyúl, míg mások élvezik a bizonyos pubok adta lehetőségeket, és társaságot. Anno, még tinédzser kora vége felé ő se utasította vissza az ilyesfajta lehetőségeket, de azóta minden a feje tetejére fordult, és kiütközik rajta a betegsége, amit szorgalmasan igyekszik mások elől eltitkolni. Alapjáraton nincsen benne semmi szégyellni való, ő mégse szereti, ha a munkatársai tisztában vannak azzal, hogy mi az oka a másságának, mert ezzel a hátulütővel nem tartanák jó orvosnak. Alig egy-két ember van tisztában vele, de az éppen elég is. Meglepő módon velük se tartja túlzottan a kapcsolatot...
Sóhajtva támaszkodik rá a mosdókagylóra, tekintetét felvezetve a tükörbe, és a látványnak köszönhetően halvány grimasz ül ki képére. Hatalmas, fekete karikák éktelenkednek zöldes szemei alatt, arca kissé beesett, és egyáltalán nem a kipihentség árulkodik róla. Nem is csoda, hiszen egyáltalán nem mondható el róla, hogy betartja az egészségesnek mondható, napi nyolc óra alvást. Általában csak pihenni szokott, hosszútávon egy-két óránál tovább nem tud elmélyedni benne, holott már igen ráférne egy ténylegesen hosszú alvás. De ez elmondható az összes többi orvosról is. Így, elégedetlenül ugyan, de hátat fordít a tükörképének, bekap egy-két gyógyszert, majd a fiolát a zsebébe nyomva lép ki a többiek közé.
- Ethan, kit kaptál? -hallja a kérdést, majd az utána következő kínos, néma csöndet. Zsebébe temetett kézzel torpan meg a kisebb csapat mellett, tekintetét arra a srácra vezetve, akitől származik a mondat. Talán ő az egyetlen, akinek a nevével is tisztában van, a többivel egyáltalán nem szokott szót váltani.
- Dr. Washington-t... -hangja az utolsó hangzók végére egyértelműen halkabbá válik, és érzi, ahogy megfagy a levegő, de azt is, hogy a többiek legszívesebben elröhögnék magukat.
- A Hóhér... hát, sok sikert hozzá. És nem mellesleg, nem ajánlom, hogy elkéss -szegezi még végül oda a vele egy idős rezidens, fejével az ajtó felett elhelyezkedő nagy, falióra felé bökve. Ethan szemöldökét összevonva emeli fel a fejét, hogy ő is szemügyre vehesse az időt, majd minden izma összerándul, és egyértelműen megcélozza a kijáratot, hogy onnan kilépve egyből körbetekinthessen a folyosón. Sok más szakorvos is türelmetlenül, lábukkal dobolva várnak a beosztottjukra, de ő azokkal mit se foglalkozik. Egyszerűen csak A Hóhért keresi tekintetével, és mikor megleli, sietős léptekkel indul meg felé. Alig pár másodperc alatt szeli át a köztük lévő, viszonylag nagy távot, majd megtartva a tisztes távolságot áll meg vele szemben.
- Jó napot, Dr. Washington... -nyújtja felé a kezét, majd mikor meglátja, hogy egész keze a szokottnál is jobban remeg, gyorsan visszarántja, beletemetve a zsebébe. Jobb, ha ott marad... - Öhm... Ethan Redfield, rezidens -böki ki végül, fejét elégedetlenül hajtva le, miközben szemei elkerekednek, de hogy megtartsa a szemkontaktust, gyorsan felszegi a fejét, és belemélyeszti szemeit a jeges tekintetekbe. Nagy valószínűséggel ettől a manővertől nem dobott hátast a felettese. Legalábbis, jó értelemben biztos nem.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Ethan és A Hóhér Empty
»Hétf. Aug. 24, 2015 9:37 pm Keletkezett az írás





Ethan és A Hóhér


Van az a kifejezés, hogy tökéletes időzítés. A rezidens ötvenötnél lép ki az öltözőből, és pontosan akkor köszön nekem, amikor a másodpercmutató eléri a tizenkettest. Hmm… Határeset, majd meglátjuk, mi lesz a sorsod.
- Jó napot, dr. Redfield! – köszönök neki határozottan. – Úgy látom, magának már nem reggel van, bár teljességgel jól gondolja. Aki vizitel, annak a reggel egészen mást jelent – mondom hűvösen. Végig keresem vele a szemkontaktust, merjen csak a szemembe nézni. A kézfogásra való próbálkozás és a kézremegés nem kerülte el a figyelmemet, de nem ejtek felőle egyetlen szót sem. A reggel és a nap fogalmának tisztázását veheti poénnak vagy akár enyhe célzásnak a majdnem késésére. Igazából kíváncsian várom, hogy mit gondol majd róla. Hogyha nyel egy nagyot, akkor már most be van tőlem szarva, mint a legtöbben. Ha visszaszól… Attól függően, mit mond, többfélét is gondolhat. Szeretem megtippelni az ilyeneket, jó dolog tudni, hogy rábízhatom-e a betegem életét egy rezidensre. Az illető határozottságáról pedig saját hírnevemmel való visszaélés árán győződhetek meg a legkönnyebben. Szerintem nem rossz taktika…
- Jöjjön! – szólok neki, és elindulok a fekvőbeteg-osztály felé. – Magánál vannak a szükséges kartonok? – kérdezem. Ugyan nem szóltam neki előre, felkészülhetett. Hogyha csak hallomásból is ismer engem, akkor volt annyi esze, hogy felkészült. Hogy vagy az öltözőjükkel szemközti recepcióra, vagy valahova máshova, de kikészítette a kartonokat a mai pre-op és post-op betegeimről. Direkt elöl megyek, és nem indulok el gyorsan, hogy legyen ideje kézbe venni ezeket. Vagy visszarohanni értük a legrosszabb esetben.
Nem várom meg a válaszát, akár nála vannak, akár nem. Tisztelettudónak látszik, ami nagyon sok rezidensről nem mondható el, és lényegében késni sem késett. Remény-halam tovább úszkál kis akváriumában. Ugyan még nem mondott semmi okosat, hosszú idő óta ő az első olyan mellém osztott rezidens, aki nem verte ki a biztosítékot az első fél percben. Már ez is tekinthető haladásnak.
- Tudja, dr. Redfield, tisztában vagyok azzal, hogyan hívnak a hátam mögött – kezdem. – A Hóhér – kimondom saját gúnynevemet, majd tartok egy kis szünetet, hogyha akar, mondhasson valamit. Közben sétálok a folyosón, és hátra sem nézve beszélek előre a semminek. – Nem állítom, hogy nincsen igazság ebben a névben, de egyet jegyezzen meg – nyomatékosítom az utolsó két szót. – Csak a bolondok sétálnak bárdhoz, akinek van esze, az nem. – Nem is tudom, mi ütött belém. A reménykedés hülyét csinál belőlem, de tényleg. Bár… Igazából tetszik, amit mondtam. Azok miatt lettem hóhérrá, akik azzá tettek. Egy okos, szorgalmas, kitartó rezidenssel soha sincsenek problémáim, nem is az ilyenektől kaptam a nevemet. És csak merem remélni, hogy Redfield megérti a célzásomat. Hogy tudja: vagy maximumot teljesít ma, vagy szemben fogja magát találni a véresen komoly, arrogáns Leonard Washingtonnal.

Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Ethan és A Hóhér Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Ethan és A Hóhér
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» A Kivégző és A Hóhér
» Ben && Ethan
» Ethan & Jeanne
» ETHAN DUNHILL ♦ Az igazság harcosa ♦ Polgármester

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: