Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Lara & Peter - Ortopédia
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 19, 2015 3:05 pm Keletkezett az írás



Lara & Peter

Ismétlés a tudás anyja


Az álmatlanság ma éjjel sem hagyott nyugodni, így mikor reggel, már előre felöltözve, műtős ruhában belépek a kórház ajtaján, hatalmas, fekete karikák mögül pislogok mindenkire. Majdnem minden második személy köszön, nehezen tudom velük tartani a lépést. A legrosszabb az, mikor az ember nem tud elaludni, de az utolsó egy vagy két órára még is sikerül. Ilyenkor nyúzottabban ébredsz fel az ébresztő rikácsoló hangjára, mintha el sem aludtál volna. Pont el lehet érni ennyi idő alatt a mély-alvásos fázist, amiből ha hirtelen ébresztenek fel, akkor három kávé sem ment meg aznapra a zombi állapottól. Ezt már tapasztalatból tudom.
Az öltözőben megmosom az arcom hideg vízzel, igyekszem emberi formát ölteni magamra. Magamon hagyom a műtősruhát, amiben amúgy is lenni szoktam és kimászva a folyosóra pásztázni kezdem a rezidensi beosztást. Elmormolok néhány imát hálából, hogy ma nem a sürgősségin kell ilyen állapotban pörögnöm. Néhány társammal együtt az ortopédia mára a cél, Dr. Peter Woodwarddal. Az értetlenség olyan suta képet varázsol az arcomra, hogy ha valaki esetleg látja, biztosan elneveti magát. Nem ismerős a név, illetve a keresztnév nem. Eddig úgy tudtam, egy Woodward boldogítja a kórházat. Átfut az agyamon, hogy ha ezekből kettő van...  
Az ortopédia nem állt közel a szívemhez, még messzebb volt az áhított neurológiától. Nem jeleztem még senkinek, hogy arra szeretnék majd menni utolsó éveimben, ezért csak ácsingózni szoktam egy-egy olyan nap után, mikor az idegrendszerrel foglalkozhatok. Baromi nehéz azon a területen egy-egy aduász műtétet kifogni, amire bemosakodhatok.
Az ortopédia recepcióján próbálom magam egy újabb kávéval felébreszteni, amíg Woodward megérkezik. Amíg van egy kis időm, általában felidézem az adott szakorvos stílusát, elvárásait, hogy a lehető legminimálisabb támadási felületet adjam neki a piszkálódásra. De mivel a másik Woodward még nem boldogított, helyből próbálok távol ugrani nekifutás helyett. Nyilván az sem egy pluszpont, hogy két könyökkel, kiverten támaszkodom a pultra és próbálom nyitva tartani a szememet. De talán értékeli az őszinteségemet, nem lehet tudni...
- Szörnyen nézel ki. Átvirrasztott éjszaka a pasiddal? - Próbál érdeklődni a recepción az egyik lány. Csak bambán, üres tekintettel nézek rá először, mint aki nem is értette meg a kérdést, vagy nem jutott el hozzá. Mikor leesik, mivel vádolnak, hirtelen kezdek pislogni meglepetésemben, majd halkan felnevetek. Ha ennél hangosabban nevetnék, felráznám az egész kórházat ebben a korán reggeli csendben.
- Még ha erről lenne szó. - Forgatom meg a szemeim, mire a lányok a pultban nevetnek. Nem volt az évek során viszonyom a kórházban és talán én vagyok az egyetlen. Foghatnám a nem létező szabályomra, miszerint házi nyúlra nem lövünk.... de mivel nem létezik nálam ilyen szabály, nem foghatom ilyesmire, hogy nem pasizom. Ahogy telnek a percek, egyre inkább folyok szét a pulton, egyre kevésbé tart ébren a rengeteg kávé, egyre elnyűttebb leszek. Az órát vizslatva lassan a másodperceket számolom, mire a doki megjön, hogy tágítsa a fejemet. De most komolyan, hol van már?


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 23, 2015 9:52 pm Keletkezett az írás





First Lesson


Első napom korán kezdődik, sőt, még a szándékosnál is korábban. Drágalátos bátyám háza a tengerparton fekszik, és valamiért szokatlan számomra a hajnali sirályrikácsolás, meg a halvány függönyön át beszűrődő erőteljes napfény. Mert a farkad esne le, hogyha rendes sötétítőket vennél…  dohogom magamban, majd kikászálódok az ágyból. Ugyan feltett célom, hogy Jamest addig idegesítsem, míg egy nőhöz nem kéredzkedik éjszakára, de ennek még nem ma lesz a napja. Nagyon nem. Ma az a nap van, amikor nincsen autóm, így el kell kötnöm az ő… Motorját. Az autót nem merem. A motorért csak egyszer öl majd meg, az autóért vagy ezerszer tenné.
Halálos csendben öltözök fel és osonok ki a garázshoz, nehogy felébredjen rám. A napfény előbb keltett, mint ahogyan az órám miatt keltem volna, így egy picivel nyugodtabban tolom ki a gyönyörű fémparipát a kerítés elé. Csak itt indítom be, és hajtok el vele szinte azonnal, ugyanis biztos vagyok benne, hogy a hangjára felébred… Olyan neki a motorja hangja, mint a vér a kopónak. És nincsenek túl jó esélyeim, ebben biztos vagyok. Bent tuti megkapom majd a magamét, de… Diadalittas vigyor terül szét arcomon, ahogyan a hideg szél csókol; ez még nem most lesz. Még van pár órám élni.
Miután beérek, és életemben először pillantom meg a St. Claire-t, nem is tudom, mit gondoljak. Más lesz itt akármi is? Valószínűleg nem, kivéve, hogy a bátyámmal szétszedjük majd a helyet. Feltéve, ha sikerül régi énjét előcsalnom belőle. Akinek nem húztam meg a feleségét. Akinek nem halt meg a felesége.
Finoman megrázom a fejemet, mintha ez segítene kitisztítani a gondolataimat. Leparkolom a bátyám „bébikéjét”, és a nagyfőnök irodája felé veszem az irányt. Elég pár vigyor, és meglehetősen készségesen és pirulva vezet oda egy ápolónő, aki rám kacsint, mielőtt elmenne. Na igen. Itt sem más a helyzet.
Megkapom a beosztásomat (szó szerint, Jamie még nem ért be), bemutatnak pár osztályvezetőnek, aztán átveszem vadonatúj köpenyemet, amin nevem alatt virít, hogy én vagyok az ortopédia főorvosa. Ugyan Seattle-ben is az voltam, mégis jó érzés, hogy már nem kell érte küzdenem. Hogy kérdés nélkül adták nekem a posztot. Igen, az eddigi sok éves tapasztalataimat és publikációimat nem nézték. Biztosan neeeem… Néha annyira hülye tudok lenni még fejben is, hogy elég rendesen nehezemre esik visszafogni a látszólag ok nélküli vulkánként robbanó nevetésemet. Idióta…
Azonnal kézhez is kapom az első esetemet, és egy papírt, rajta három rezidens nevével. Ó, a francba! Legalább az első nap megkímélhettek volna ettől. Valójában egyáltalán nem bánom, imádok tanítani, még ha ez néha nem is látszik rajtam.
A recepcióhoz megyek, ahol hárman álldogálnak, biztosan a három rám sózott rezi. Az egyik lány majd’ elalszik, a másik éppen picsát produkál, a srác meg tátott szájjal figyeli. Hurrá, szuper csapat!
- Jó reggelt! – üdvözlöm őket, szinte a semmiből előkerülve. Majd két méter magas hegy vagyok, aki elég gyorsam szedi méteres lábait, így nem nehéz meglepetést okoznom a feltűnésemmel. – Csukja be, mert egy pénisz is beletalálhat, ha nem vigyáz rendesen – súgom a srácnak félhangosan, úgy, hogy mindenki hallja.
- Bizonyára maguk dr. Collins, dr. Ghost és dr. Yelloway – szólok, nem várva meg az esetleges röhögést előző mondatom után. Nem tartok csak egy másodpercnyi szünetet, hogy véletlenül se legyen idejük válaszolni. – Tudtam! – kiálltok fel, mintha csak megkaptam volna az igent válaszként. Majd se szó, se beszéd, elindulok az egyik szoba felé, ahol első ausztrál páciensem fekszik.
A folyosón nem nyüzsögnek sokan, de a kevés ember közt is terminátorként török utat magamnak.
- Első kérdés: mit tesznek, ha a betegük egyik végtagja kékülni kezd, illetve mit jelent ez? Második kérdés: mit kell figyelembe vennünk, hogyha egy végtag amputálásáról van szó? Harmadik kérdés: miért nem tudják, hogy melyik beteg szobájához tartunk? Ha pedig tudják, akkor egyikük miért nem hadarja a kórismet? – kérdezem anélkül, hogy rájuk néznék.
A kemény, de igazságos tanárból a perverz disznóvá és vissza elég gyorsan vagyok képes váltani, így legelső mondatomat lassan kell majd kövesse megint valami „szépség”… Sokan néznek idióták, én azonban pont leszarom az összes ilyet. Azok, akik mellettem tanulnak, kötélidegekkel fognak rendelkezni. Nem lesz az a szituáció, ami ki tudná őket zökkenteni. Ha rajtam áll, akkor ezek a rezidensek pár év múlva akkor sem fogják felemelni a fejüket, hogyha a galérián fent gruppenszex van playboy lányokkal…
Lehet, hogy módszerem nem éppen a legmegszokottabb, de eddig mindig bevált. És gruppenszexet figyelmen kívül tudni hagyó sebész csak abból válik, aki nem olyan segghülye, mint nagyon sok másik. Aki tud válaszolni az összes kérdésemre, ezáltal bemosakodhat a műtéteimre. Mert hogy velem csak az jöhet, aki érti a dolgát, az hót tuti biztos.
Hirtelen fordulok meg, és nézek vissza a három rezidensre. Ha még vannak hárman. Egyikük köpenyén láttam a zsebemben lapuló papíron lévő név egyikét még a recepciónál, így biztos vagyok benne, hogy ők azok. Ha meg nem… Egyedül is tudok műteni, rajtam ne múljék.
- Nos? – kérdezem szemöldökömet felhúzva, és egyedül az alvós lány az, akiben látok még némi reményt. A szájtátós srác és a picsa rezidens mai napját rektális vizsgálatokkal fogja tölteni, csak a testemen át mehetnek műtőbe. Utolsó reménységem felé fordulok, miután a másik kettőtől nem érkezett semmilyen válasz; kérdőn mélyesztem belé tekintetemet. Közben persze eszembe jut, hogy James órákon belül kinyírhat, így ez a két szerencsétlen is kerülhet még műtőbe ma. Ilyen az élet, baszd ki…
Vissza az elejére Go down
 
Lara & Peter - Ortopédia
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: