Hosszú nap állt mögöttem, kimerült voltam és legszívesebben már most otthon lettem volna az ágyamban, a puha takarók között, az igazak álmák aludva. Csakhogy még túl korán volt ahhoz, hogy ezt tegyem, az óra hetet ütött, rám pedig várt egy futás a kórházba, majd azután a gyógyszertárba. Ezúttal nem rólam volt szó, a lányomnak kellett allergiatablettákat kiváltanom. Nem jártunk szezonidőben, de valamire mégis előjött neki és naphosszat csak tüsszögött és az orrát fújta. Egy idő után már annyira felidegesítette magát rajta, hogy levert nekem egy fülsiketítő hisztit. Természetesen tőlem várta a megváltó csodát, mivel én voltam az apja, de vannak dolgok, amire még én sem vagyok képes. Ilyen a gyógyszer beszerzése, ha éppenséggel dolgoznom kell közben. Utána nem okozott problémát, akarom mondani nem okozott volna, ha Charlie jóvoltából nem rezeg be félóránként a mobilom a zsebemben, olyan szöveges üzeneteket felvillantva mint az "Apu, hol vagy már?", az "ELFOGYOTT A ROHADT ZSEPI" és a "fehér galambot kérek a síromra... X.X". Be kell vallanom, egy idő után már egészen szórakoztatónak találtam ezeket, de ugyanakkor bosszantott is. Nem a legjobb benyomást kelti egy megbeszélés kellős közepén a hangosan csipogó telefon. Az igazi problémák azonban csak ezután kezdődtek, bármennyire is azt hittem, hogy a megpróbáltatás maga az elmúlt délelőtt volt. Percekkel azután, hogy otthagytam az irodát, megérkeztem a megszokott, ismerős gyógyszertárba. Hét másik vásárló állt előttem, akik szintén a sorukra vártak. Akkor már tudtam, hogy nem lesz egy gyors látogatás be, majd a doboz gyógyszerrel együtt ki. Viszont a legrosszabbra nem is számítottam. Idestova huszonöt percbe tellett mire sorra kerültem, de ezt még el tudtam viselni. Türelmes ember voltam. Ám a pultnál a kedvesen mosolygó, szinte robotnak ható kisasszony kitérített a hitemből azzal az egyszerű mondattal, hogy "A gyógyszer vényköteles". Ennek köszönhetően mehettem a St. Claire-be Charlie háziorvosához, hogy felírassam receptre a gyógyszert. Nyilvánvalóan ez sem pusztán öt percig tartott. Holnap reggel mindenképpen el kellett panaszoljam az este eseményeit az öcsémnek. Habár, ahogy a testvéremet ismerem, csupán ki fog nevetni. Úgy határoztam el magam, hogy mielőtt elhagynám a kórház területét, elszívok egy cigarettát. Nem volt olyan régen, hogy utoljára szívtam, mégis kezdett már nikotinhiányom lenni. Megálltam a kórház egyik rejtett, oldalsó fala mellett, ahol kis tábla hirdette, hogy "Dohányzásra kijelölt terület.". Előhúztam a zsebemből a dobozt és az öngyújtót is, majd kihalásztam egy szálat a többi közül. Az ajkaim közé illesztettem, meggyújtottam a végét és mélyen letüdőztem a füstöt. Lassan, bizsergetően kezdett átjárni és éreztem, hogy most már nem vagyok annyira feszült mint eddig voltam.
Vendég
Vendég
»Hétf. Aug. 31, 2015 4:51 pm Keletkezett az írás
Scott & Hector
people change and forget to tell each other
Reggel erőtől kicsattanva ébredtem, ami eléggé meglepett a tegnapi napom után. Az biztos, hogy nem egyszerű ebben a kórházban, hiszen van pár elég zsémbes doki, aki a legkisebb hibáért megszidja a gyakornokokat. Persze ez normális, hiszen emberi életekkel játszunk, de akkor is… Nem egyszer hallottam már, hogy még a rezidenseknek is a fejüket veszik olykor ha hibáznak. Szerencsére velem még ez nem fordult elő, de tudom, hogy nem fog örökké így maradni. Minden nap próbálok keményen dolgozni, figyelni, hogy mindent a lehető legtökéletesebben csináljak. De hát mégis csak emberből gyúrtak össze, fogok hibázni azt tudom. Mindenesetre minden egyes nap végén fellélegzem amikor nem csináltam hatalmas hülyeséget. Persze nem vészesek a feladataim, csak vért kell vennem, meg ilyenek, de akkor is… Azért ott is lehet hibázni, mondjuk rossz helyre szúrni a tűt, meg minden. A szekrény előtt állva válogattam a ruháim között, hogy megtaláljam a mai napra is tökéletes szerelést. Nem igazán díjazom a lezser öltözködést, mindig is az elegánsabb vonal felé nyitottam. Talán ennek az volt az oka, hogy ezt egyrészt meg is követelték tőlem, másrészt meg az időm nagy részében egyenruhát hordtam, ami Ázsiában ugye nyakkendőt jelent zakóval. Iskolák válogatták, hogy milyen színeket viseljünk magunkon. Japánban sima fekete cuccot viseltem csíkos nyakkendővel, Koreában szürke zakót alatta fehér inggel és egy sárga mellénnyel, meg persze a nyakkendő ott is kötelező viselet volt. Most is ez alapján a stílus alapján válogattam össze a cuccaimat. Igazából most egyszerűre fogtam a figurát, fekete gatya, fehér ing és fekete nyakkendő. Úgy se nagyon fog látszani a köpenytől, de azért ragaszkodtam valamelyest a stílusomhoz még a rekkenő melegben is. Ilyenkor általában a zakót elhagyom, de ingből nem nagyon szoktam engedni. Sokszor kérdezték is tőlem a szaktársaim, hogy nincs-e melegem, vagy milyen szagok szabadulnak fel ha ledobom a textilt, de ezen mindig csak nevettem, mert ők is csak heccnek szánták, nem cseszegetésnek. Miután belőttem a sérót és úgy találtam, hogy elég rendesen nézek ki ahhoz, hogy kimenjek az utcára, akkor fogtam magam, bevágódtam a Porsche volánja mögé, majd indítottam is a kórház felé. A mai feladatom elég unalmasnak tűnik. Úgy néz ki, hogy most kevesebb a feladat, ezért csak némi papírmunkát bíztak rám, szét kellett válogatnom a kórlapokat és külön mappákba rendezni. Ezzel nem is lett volna probléma, hogy ha nem lett volna teli három fiók a visszajáró betegek papírjaival. Na mindegy, valakinek a hálátlan feladatot is el kell végeznie, talán holnap jobbat fogok kapni. Annyi előnye mindenképpen van a munkának, hogy legalább rugalmas tempóban végezhetem, így néha ki tudtam menni egy kávéra vagy egyszerűen csak járni egy kicsit, ha nagyon elzsibbadtak a tagjaim. Na nem mintha annyira gyakran tettem volna ezt meg, talán egyszer fordult elő az egész, de akkor is összevontam a kettőt. Bő három óra után végeztem is az egésszel és komolyan már jojóztak a szemeim mire végre kiléptem az irodából. Szerintem így is rekordidőt futhattam, s már kerestem is volna az új feladatért a rezindenst aki mellé beosztottak, de előtte még jártam egyet, mert különösebb szükség nem volt rám. Lementem a kantinba, vettem magamnak egy szendvicset, amit nem ott fogyasztottam el, inkább kimentem a szabad levegőre. Bár nem dohányzom már azóta, hogy otthagytam a svéd egyetemet, most mégis abba az irányba indultam meg. Persze nem én éreztem vágyat arra, hogy rágyújtsak, inkább az ott álló üzletember, akit bár csak futólag, de ismertem. Apám üzletel vele, mesélt nekem a cukorbetegségéről, ezért is éreztem szükségét, hogy váltsak vele pár udvarias szót. Én nem hittem, hogy ez előrelendülést jelentene az ügyben, de apu szentül meg volt győződve arról, hogy mély benyomást tehetek rá. Bár párszor már találkoztam vele amikor levettem a vérét a cukorbetegsége miatt, de ennyi kapcsolatom volt eddig vele. Kedves vigyort költöztettem az arcomra, s úgy léptem oda hozzá. - Jó napot Mr. Holland – köszöntöttem illedelmesen, majd egy kis biccentéssel imitáltam a nálunk tradicionális mély meghajlást. Azért itt elég hülyén néz ki ami otthon teljesen természetes. Mégis biztos voltam benne, hogy ez nem megalázkodás volt a részemről, hanem egyszerű tisztelet kifejezése, ami teljesen természetesnek hatott most is. Ha megvetettem volna ezt az embert akkor is olyan lett volna, de ilyet sose tettem, mivel nem kifejezetten mondhatom el, hogy ismerem. Amúgy is kötelező lenne ezt csinálnom, mert rangban felettem áll. Attól, hogy apám egy CEO még én nem leszek az… - Hogy van mostanság? Rendben van az egészsége? – kérdezem lágy hangon. Na igen, pár udvarias kört lefutok, majd megigazítom magamon a köpenyem és figyelem a válaszát. Még senki se halt bele egy kis beszélgetésbe, nekem meg nem igazán akad most más dolgom azon kívül, hogy elfogyasztom a kezemben tartott vegetáriánus szendvicset és a szénsavmentes ásványvizet.
Kezdőlap 
