Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Nathaniel & Kaya v.03
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 20, 2015 11:34 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Egy hete, már egy hete. El sem hiszem, hogy ilyen hosszú tud lenni hét teljes nap, ami úgy telik el, hogy valaki mindig ott van benne, de valójában soha nincs velem. Egy hete úgy indultam neki az éjszakának, hogy bánomis én hol kötök ki és kivel, mit is fogok pontosan csinálni, és azt sem érdekelt volna ha valakinek az ágyában talál a reggel. Mert akkor olyanom volt, mert akkor abban a pillanatban a gondolat megfogalmazódott bennem, de persze tudom mi lett volna a vége. Győzött volna az a büszke öntudatom, hogy nekem ettől sokkal több kell. A latin bár fülledtsége sem tudta elvenni az eszemet, igaz még nem voltunk tökéletesen benne az éjszakában, és nem tudom, hogy pár óra múlva mi lett volna, ahogyan így utólag visszatekintve azt sem tudom megmagyarázni, hogy miért tettem amit tettem. Kár is talán azon meditálni, hogy mi lett volna ha hiszen éppen én vetettem az egésznek véget azzal, hogy reggel kisétáltam a kórházból és onnantól felé sem néztem. Felhívtam a virágszalont megrendeltem a zöld drapériákat, a zöld díszítést, szigorúan kikötve hogy semmi olyan nem kerülhet a kórterembe, amire Nate allergiás. Hogy valószínű döbbenetet váltott ki belőle a három dekoratőr és egy virágos megjelenése a kórteremben, nem is számított. Ahogyan arra is fel voltam készülve, hogy az osztályvezetővel lesz még egy udvariassági beszélgetésem arról, hogy ilyesmi a kórház szabályzatával tökéletesen ellentétes, és nem engedélyezett. Én azonban nem akartam rosszat, csak egy számomra kedves beteg kedély állapotát javítani. Különben is kinek ártottak a helyes és színes kis baba figurák, meg a lufik? Ilyen voltam amikor rajongtam, amikor a kedvem úgy hozta, hogy valakivel kedves legyek. És aztán jöttek a kijózanító másnapok, amikor a kezdeti lelkesedésem átcsapott valamiféle közömbösségbe annak tekintetében, hogy találkozzam vele. Két napja aztán vettem a bátorságot és felhívtam Anthony-t. Némi tiszteletkört letudva a beszélgetésben, amit a maga módján türelmesen tolerált is Nathaniel hogyléte felől érdeklődtem, a mixer meg arról, hogy miért nem győződöm meg róla személyesen? Persze válaszom volt már a tarsolyomban, hogy rettentően elfoglalt vagyok a héten több megbeszélésem is lesz, és látogatóba érkezik hozzám a kuzinom Londonból – még ez is!- és persze olyan dolgokra hivatkoztam amelyeket jobbára én generáltam saját magamnak, igazán szükségtelen lett volna bármelyik is.  Nem hitte, ahogyan én sem hittem volna a helyében, de társadalmi rétegem prominenseit meghazudtoló eleganciával lavírozott a hitetlenkedő barát és a megértő barát jelmezében a témák között. Sajnálatát fejezte ki azzal kapcsolatosan, hogy olyan elfoglalt vagyok, majd mintegy mellékesen valahol a beszélgetés közepén megjegyezte, hogy Nate-et két nap múlva, azaz ma engedik ki a kórházból, és egy újabb félmondat keretén belül a címét is megadta. Én meg rutinszerűen firkáltam fel az asztalon található halványsárga jegyzettömbre, ki tudja milyen indíttatásból, mert elmenni továbbra sem szándékoztam. Nincs jogom feldúlni az életét, és nincs jogom ahhoz sem, hogy a saját világomba belerángassam.  Az utóbbi negyvennyolc óra maga volt a pokol a számomra, mert az információval Anthony két dolgot ért el: rádöbbentett, hogy volt annak oka, hogy egész éjjel mellette gubbasztottam azon a kórházi ágyon, és azt hiszem szépen be kell ismernem magamnak, hogy ha nem jön be a nővérke még mindig ott lennék. Talán fel sem tűnt volna a napok múlása, ahogyan az óráké sem tűnt fel, csak egyszerűen jó volt ott mellette, egy kicsit, egy csipetnyit emberségesebbnek éreznem magam mint amilyen valójában vagyok. Szeretném azt gondolni, hogy ez tartós is lehet, de jól tudom nem lehet az, nem ilyen vagyok. És nem is akarok ilyen lenni. Tényleg nem? Bámultam bele a távolba, ahogyan elmúlt egy újabb nap, majd megérkezett egy újabb a rutinnal, a szokásos cselekedetekkel és mindennel amely az ilyen napokra annyira jellemző. Nem tudom, és őszintén nem is értem mit akarok én ettől az egésztől? Megrázom a fejem és közlöm magammal a harmincnegyedik óra környékén, hogy nem fogok elmenni a sárga cetlin virító címre, hiába gyűrögetem és morzsolgatom az ujjaim között már sokadik órája. Hiába mentem le a konyhába és hagytam meg Conhitának, hogy a másnapi bevásárlások során vegyen csirkecombokat és hozzájuk készítse el az apró kis papírmasé ruhákat.  Az értetlenkedő arcát már nem láthattam, mert ezután Henryt kértem meg, hogy szerezzen be két doboz epret, három mangót, két nagy fürt szőlőt és egy üveg félédes Merciert, majd az egészből legyen útra készen másnap egy ízléses kosárka. Keagen tegnap mosta le az autót, de eshet neki a Bentleynek megint mert azt akarom, hogy kívül és belül is ragyogjon, és semmi virágos illatosító, de még az utolsó pollendarabkát is porszívózza ki belőle. Mindennek tökéletesnek kell lennie másnap délelőtt tizenegy órára. Ekkor engedik haza Nathanielt a kórházból, de én még nem indulok el, még készülődöm, hogy a látogatásom kellően váratlan és kellően meglepetés szerű legyen. A sült csirkecombokat Conhita egy piknik kosárba helyezte a tálcán, a lelkemre kötve, hogy vigyázzak rá  fel ne boruljon. Henry a gyümölcskosarat pakolta be a pezsgővel együtt. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi a fenét művelek, hogy miért készülődöm egy olyan férfihoz látogatóba, akit egy hete a legszentebb elhatározások keretén belül hagytam a hátam mögött, abban a tudatban, hogy mi többé nem találkozhatunk. Hiányzott volna? Nem tudom…nem ismertem őt olyan jól, hogy azt merjem állítani, hogy igen, de nem is volt számomra már olyan idegen, hogy biztosan állíthassam az ellenkezőjét. Jó lett volna látni, hogy rendben van, bár azt hiszem ez a találkozó majd még inkább arra fog sarkallni, hogy folytassam tovább amit elkezdtem, hogy új szívet szerezzek neki bármi áron. Ezt a célomat annak ellenére sem adtam fel, hogy a személyes találkozásunkat gyakorlatilag a nullára akartam redukálni. Édesistenem, mit művelek? Pillantottam végig magamon, ahogyan a földszinten található óriási ezüstözött, cirádás díszítéssel megáldott egész alakos tükörben bámultam magam. Királykék kiskosztümöt viseltem, a hajamat apró kontyba tűztem a fejem tetején, egy aprócska a ruhám színével harmonizáló kalappal, melyen fehér bogyó díszítések voltak jobb oldalon. A sminkem kifogástalan, ahogyan az illatom is. Ügyeltem rá, hogy ne virágillatút használjak, így aztán az édesebb illat mellett döntöttem, amit egyszerűen csak vattacukornak hívtak. És valóban olyan volt. Imádom a vidámparkokat, és emlékszem még rá mekkora botrány volt abból amikor tíz évesen „világgá mentem”, hogy felüljek a London Eye-ra. Mintha csak tegnap lett volna….de a mostani pillanat most van, és amíg a külváros felé tartunk magamban azon meditálok, hogy mit is fogok neki mondani? Mi legyen az első mondat ami elhagyja az ajkaimat azok után, hogy egy héten keresztül felé sem néztem, holott megígértem, hogy nem tűnök el az életéből. Ami azt illeti nem is tűntem, noha arról amit én műveltem a háta mögött semmit nem tud. Idővel meg fogja, most hagyni fogom, hogy sértett és durcás legyen, legalább lesz okom kiengesztelni, a többi pedig szót sem érdemel. A háza pontosan olyan volt amilyen ő: egyszerű és magával ragadóan vonzó.  Keagen megállt a szépen gondozott pázsittal szegélyezett épület előtt és hozta utánam a piknik kosarat valamint a gyümölcsöset is. Őszintén megvallom ez az első eset, amikor egy olyan helyre megyek, ahol nem személyzet fog fogadni, nem komornyik, és nem szükséges engem bejelenteni. Úgy értem jártam én sokféle helyen, nem erről van szó, de ilyen fajta látogatást most fogok először megejteni, és ez picit feszélyez azt hiszem. Megigazítom a fejemen a kalapot, lesimítom a térdkalácsig érő kosztümruhát, veszek egy mély sóhajt és az ajtó előtt állva megnyomom a csengőt. Mögöttem a vörös hajú, széles vállú, közel két méter magas ír tartja a két kosarat és azt hiszem ezen a helyen végtelenül szürreális látványt nyújtunk.  Valószínű nem érkezik minden nap koromfekete Bentley a ház elé, és nem száll ki belőle a két soros arany gombolású zakóba bújt sofőr és az utasa. Lehet nem így kellett volna jönni, de akkor hogyan? Taxival nem akartam ha már megvan az autóm, de az igazat megvallva még rengeteg oylan dolog volt amit ki akartam próbálni, és erről beszéltem is Nathanielnek. Példának okáért volt még egy félbemaradt táncunk, egy csirkeszárny evésünk, valamint, hogy én megtanítom a magam szabályai szerint enni a csirkecombot. Ezt találtam neki ki és nem tudom mennyire volt épületesen jó ötlet vagy mennyire nem mindenesetre már nem fordulhatok vissza. Anthony azt hiszem sejtette, hogy végül erre az elhatározásra jutok, és meglátogatom őt, noha továbbra is furdal elég erőteljesen a lelkiismeret, hogy berontok az életébe…..a felismerés elementáris erővel csapódik az agyamnak. És ha van….van nála valaki? Mennyire udvariatlan ostoba vagyok, nem kellett volna ez az egész felhajtás és egyáltalán követnem kellett volna az etikett szabályait, nem véletlenül találták ki az időpontra tett látogatást. Pont azért, hogy ember elkerülje a végtelenül kellemetlen helyzeteket. De már mindegy volt, mert hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban. Életemben talán egyszer voltam ilyen zavarban, a harmadik unokahugom esküvőjén, ahol fél perccel a szertartás előtt kosaraztam ki azt a férfit, aki végül az oltár elé vezette. Atyaég, végtelenül kellemetlen helyzet volt, és egész idő alatt idegeskedtem, hogy mondja ki a kuzinnak az igent, és kimondta. Reszketés ellen pedig összefűzöm magam előtt a kezeimet és azokat kezdem szépen egymáson tördelni.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 21, 2015 11:22 am Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 

Kőkemény egy héttel ez előtt történt, hogy Nathaniel akarata ellenére ágyba kényszerült. Mindig is tudta, hogy ha túlzásba visz bizonyos dolgokat valamint nem figyel oda eléggé, hogyan szedi a gyógyszereit, akkor nagy bajok is lehetnek. Most pedig beütött a krach és kis híján az életébe került. Még egy felnőtt férfi is képes meggondolatlanul cselekedni ami csak azért nem számít különösnek, mert Nate az elmúlt több minit harminc év alatt képes volt akkora botorságokat csinálni, mint más soha életében.
Lassan harmadik órája lógatja a lábát a hatalmas nappali bőrkanapéján egyik oldalát Demetriussal másikon pedig Helené ki hatalmas boci szemekkel tartja a fejét Nate ölében. Demetrius nem igényli ilyen mértékben a törődést, neki nem kell birizgálni se a fülét se pedig azokat a kis nyomott ráncokat melyek sűrűn tarkítják a fejét és amitől sokkal ölelgetni valóbbnak hat.
Az elmúlt egy hét alatt volt szerencséje néhány beteghez, noha az lett volna az elsődleges feladata, hogy pihenjen. Egyszerűen negyedik napon már nem érezte úgy, hogy szüksége lenne még egy órára így elkérte a szekrénye kulcsát, kipakolta a holmiját miközben az orvosa megállás nélkül, fennhangon mondta a magáét mögötte. Nem csinálhatja ezt nem csinálhatja azt és különben is figyeljen oda arra, hogy.... és azzal mikor az történik, ne csináljon semmit, csak.... a pontos érveket és a tényeket meg se hallgatta csak szorgalmasan bólogatott miközben néha felmorrant és az orra alatt motyogott valamit. Volt már ilyen baja nem is egyszer emellett bár lehet, hogy csak egy fizioterapeuta, ettől függetlenül ő is ott tanult ahol a legtöbb orvos és tisztában van mindennel. Valamint ő se hülye, nyilván tudja, hogy nem vihet túlzásba akármit mert komoly, még az elmúlt héten történteknél is komolyabb dolgok történhetnek.
- Bocs - jelzi a kutyának, hogy felállna, mire a jelző kutya - Helenét azért kapta, hogy jelezze az esetleges szívrohamokat - úgy követi őt, mintha egy kíváncsi gyerek lenne s mikor lecövekel a konyhában, Helené felpattan az egyik bárszékre s onnan tartja szemmel gazdáját.
- Rosszabb vagy, mint az orvosom ezzel remélem tisztában vagy! - mutat a kutyára aki halkan horkant egyet. Azt hinné az ember, hogy a kutyák nem értik amit az ember mond, viszont elég olyan hangnemet megütni ami nekik nem tetszik, ők máris kifejtik véleményüket. Csokoládé színe szépen elüt a világos bútoroktól, bogár szemeit pedig le se veszi Nate-ről, sőt még vakkant is egyet mire a több mint nyolcvan kilós Demetrius is megjelenik ki hangos röfögéssel fekszik be az asztal alá ahol szinte szét is folyik a ráncaitól.
Nate végig vezeti zöld tekintetét a két állaton majd odalép az egyik pult elé aminek fiókjából előveszi a nagy doboz gyógyszerét és egyesével kiválogatja azokat amiből most kell bevennie egyet-egyet.
Tekintete egy ideig elidőz az egyik falinaptáron - amin mellesleg a betegeit is számon tartja - s megjelenik lelki szemei előtt a szőkeség, kit egy hete nem látott. Emlékszik rá, hogy talányokban beszélt és egyszerűen nem tudott mit kezdeni a mondanivalóival, mintha azt próbálta volna érzékeltetni vele, hogy nem találkozhatnak többet. Lehet, hogy azóta eltelt egy hét és több helyen is megfordult, hisz kénytelen volt vásárolni, kiváltani a gyógyszereit és a többi és a többi, viszont feltűnt neki, hogy minden szőke hajkorona alatt Kaya-t kereste. Úgy érzi, hogy nem csak köszönettel tartozik neki de hálával is valamint mindenképpen szeretne valamit érte. Nem sok ember lett volna aki két órás ismertség után bent marad vele hajnalig a kórházban és azt lesi, hogy nem-e üt túl kiugró értéket valamelyik masina mely körülötte csipog.
Gondolatainak örvénylő masszájából a csengő hangos dalolása rántja ki. A két kutya csak egy szinkronban történő mozdulattal az adott hely felé pillantanak mire Nate ellöki magát a pulttól is elindul a hatalmas tölgyfa ajtó felé.
- Maradjatok! - még utoljára hátra szól, nehogy megrohamozzák a jövevényt, Helené csak annyit tesz, hogy menet irányba fordul a széken.
Több zár is van az ajtón így kinyitja azokat s lenyomva az aranyozott kilincset, kitárja azt mikor is egy hatalmas méretű pasassal találja szemben magát valamint a régóta hiányolt szőkeséggel. Sűrűn pislogva még mögéjük les, majd valamelyest félrebiccenti a fejét.
- Az egész angol követség jön vagy esetleg a Királynét várjuk? - itt per pillanat Kaya elegáns, csinos öltözetére gondol. Igazán szemre való és csessze meg! Baromira tetszik Nate-nek az amit lát. Egy kis ideig el is időzik alakján a pillantása.
- Szép gombok - veszi szemügyre a vörös hajú férfi ruházatát majd félre áll, hogy beengedje őket de tisztán leolvasható az arcáról a meglepettség.
- Mi szél hozott erre?... - eközben lehet hallani az egyik kutya körmeinek karcolását ahogy azok érik a márványpadlót.
- Demetrius maradj ott! - szól rá a grafit szürke kutyára aki orra alatt morogva le is teszi a hátsóját.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 21, 2015 10:01 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Elképesztő, hogy időnként mennyire szőkén tudok viselkedni, és mennyire igazak rám azok a rémes viccek, amelyeket a hajam színe is inspirált. Először is meggondolatlanul cselekedtem, pontosabban nem volt az annyira meggondolatlan, mert ami azt illeti egy ideje már ott motoszkált a fejemben, benne egy csipetnyi bűntudattal azt illetően, hogy szó nélkül hagytam faképnél. Bár ez sem teljesen igaz, mert mondtam neki mindenfélét jobbára olyan dolgokról fecsegtem, amik közé belecsepegtettem információkat azt illetően, hogy ő meg én nem találkozhatunk többé. A jó emberek nem érdemlik meg, hogy abba a mocsokba és intrikákba belelássanak amelyben nekünk részünk volt. Hogy mi mindent megtettem volna azért, hogy újra egészséges legyen, hogy újra teljes erővel a gyógyításra tudjon koncentrálni? Azt hiszem azt, hogy mit, nem volt behatárolható, inkább az volt a kérdés, hogy meddig vagyok képes ezért elmenni. Vagy leginkább az, hogy miért csinálom. A családom és benne szinte minden második tagjának az volt a véleménye, hogy a Nate egészségéért való aggódásom egy újabb eszement hóbortom, amit majd pár hét múlva elfelejtek, és újabb hetek múlva már nem fog érdekelni, hogy él vagy hal el. Amit arra alapoztak, hogy végtelenül szeszélyes természet voltam, telve megannyi rátartisággal és gőggel, mellyel alapvetően a világot szemléltem. Amit nem tudtak rólam, az talán az, hogy ha valami komolyan érdekel, azért bármire képes vagyok, ahogyan az ő egészsége valóban érdekelt. Jogomban állt volna udvariasan elutasítani ezt az egészet hivatkozva arra, hogy három táncon és egy Blue Helenán kívül gyakorlatilag semmi más nem kötött bennünket egymáshoz, de talán az egésznek ez az egyszerűen sehova nem vezető volta, talán a véletlensége, talán az, hogy annyira hétköznapi mégis annyira kiszámíthatatlanul véletlen volt, okozta bennem végül az egész iránti elkötelezettségem. Találkozók, néha éjszakába nyúló utána olvasások, bájos fecsegések és csevegések a tengeren túlon pár ismerőssel és rokonnal akikkel anya volt kedves összehozni. Minden alkalommal amikor ez a férfi került szóba elkerülhetetlenül kiéreztem a hangjából a rosszallást, de azt is, hogy  talán most először életemben kitartok valami mellett, egy ügy mellett aminek a végkimenetele jó lesz, és nem egy újabb szégyen bélyeg a családunkon. Az is én voltam, meg ez is. Erre szoktam volt mondani, hogy ha mindig és minden pillanatban előre lehetne tudni rólam, hogy éppen mit fogok tenni, vagy éppen mire készülök, hol maradna a meglepetés, az egész varázslatosan titokzatos volta? Talán pont ez okozhatta nálam, hogy végül jó sok gondolkodás után, arra az elhatározásra jutottam– Anthony finom nyomásának hatására is – hogy találkozom vele. Úgy váltunk el a kórházban, hogy szeretne nekem hálás lenni azért mert segítettem rajta. De ez az a tulajdonság amit én nem akarok, soha nem akarom, hogy hálásak legyenek nekem, vagy éppen éreztessék velem, hogy köszönettel tartoznak nekem. Nem akarom, mert ez magával hozza azt, hogy meglágyulok, hogy elgyengülök, aminek a jeleit már a kórházban is felfedeztem magamon, ahogyan ott ültem mellette. Figyeltem a gépeket. Miért én figyelem ezeket amikor megvan rájuk a megfelelő személyzet?  Nem, nem is akarom rá a választ, nem akarok semmiről tudni, ami ennek a következménye lehet. Maradjunk annál az egyszerű képletnél, hogy mint ember számított nekem, és akkor ebből senkinek semmi baja nem származik, nekem meg főleg nem. Nem ismertem annyira, hogy a jövőn tépelődjek, vagy azon, hogy milyen indokom lesz esetlegesen keresni, ha már mindent megoldottunk. Márpedig ez elég hamar bekövetkezik, tekintve, hogy az a ketyegő bizony mihamarabb kell majd neki. Lesz esetlegesen egy utolsó táncunk, pár lerágott húsdarab, elfogyasztott pezsgő egy toronyház tetején álló luxus étteremben, ahol a gyertyák aranyló és rettentően klisébe illő fényében elköszönünk egymástól, de akkor már tényleg végleg. Még ha meg is szavazom az elkövetkezendő időkre a személyes kapcsolattartást, és ráfogom arra, hogy bizonyos dolgokhoz mégiscsak szükséges lesz majd a beleegyezése, akkor is jól tudom, hogy valójában csak meg akarom ismerni. Gondolatban megrázom a fejem. Nem, nem akarom. Azokat sem akarom megismerni akiknek a gyógykezelésének elősegítésére havonta átutalom azt a bizonyos összeget a jótékonysági számlára, nem megyek hozzájuk látogatóba, nem keresem fel a lakásukon őket. Most mégis itt állunk Keagen a két kosárra én pedig a kezeimet tördelgetve és magamat szidva, hogy bejelentés nélkül jöttünk el, és talán telefonálnom kellett volna, ha nem is neki, akkor Anthony-nak, hogy valamilyen módon felkészítse az érkezésemre. Mégsem ronthatok rá valakire, még akkor sem ha együtt éltünk túl egy éjszakát. Még visszapillantok a sofőrre, aki rezzenéstelen arccal áll és figyeli a bejárati ajtót. Magamban elgondolkodom azon, hogy vajon azért küldték az autóval, hogy testőri szolgálatokat is ellásson szükség esetén? Már nincs időm ezen gondolatsoron végigfuttatni az elmémet, mert nyílik az ajtó és én még a levegőt is visszatartom egy fél másodpercre, amikor megpillantom. Hozzám képest mindenképpen….hogy is fogalmazzak szépen….pazarul otthonosan fest. Mondjuk egy bridzs partira nem vinném így magammal kísérőnek, és valószínű a családi vacsora asztalnál is apám megkérné a maga határozott és mégis udvariasan utasító hangsúlyával, hogy vegyen fel valami alkalomhoz illőt. De a maga helyzetében mindenképpen….jól nézett ki, amit egy mosollyal nyugtáztam,. Ahogyan ez még szélesebbé vált az első mondata hallatán, ahogyan a vállunk felett a nem létező kíséretünket szemlélte.
- Nos, az angol követséget sajnos nem volt időm mozgósítani tekintettel arra, hogy az elmúlt negyvennyolc órát egy egészen más dolog megszervezésével töltöttem. A királyné őméltósága pedig ha információim helyesek a többi rokonommal együtt a legifjabb királyi fenség, az aprócska Charlotte hercegkisasszony keresztelőjén van, tehát elég nehezen tudna egyszerre két helyen lenni. Meglepődnél ha egy napon mégis vele érkeznék, ugye?- kacsintottam nevetve, mely mozdulatommal az előző mondataimat igyekeztem még inkább vicces színben feltűntetni. Tréfálkozott velem, a világomon, hát én is tréfálkoztam, még inkább gúnyt űzve magamból és a sajátjaimból. Itt aztán büntetlenül megtehettem és mindezért még anyám is büszke lenne rám, hogy úgy tettem, hogy valójában nem sértettem meg senkit. A gombot illető megjegyzését az eddig szótlan Keagen egy rövid de velős „Köszönöm Uram, Ön is remekül fest.” mondattal konstatálta és továbbra is úgy állt ott a két kosárral várva, hogy mikor indulhat befelé, hova teheti le és mikor távozhat az engedélyemmel. Az invitáló mozdulatot követően indultam meg lassú, kimért lépésekkel befelé, a sofőröm pedig mögöttem a két kosárral. Hátrapillantottam a vállam felett, amit finoman rántottam meg, mintha egy mellékes információt osztanék meg vele. Számít az miért jöttem vagy hogyan? A lényeg, hogy itt vagyok, nem?
– Az Anthony nevű alattomos hurrikán sodort ide. Tudod az a fajta ami az óceán felől kel fel kora hajnalban, hogy a füledbe duruzsolja temérdek kis titkát, és utána arra ösztönözzön, hogy éjjel kilopózz és a feltámadó szélben vitorlázó repülőzz egyet. Ha nem próbáltad még feltétlenül ki kell velem. Keagen kérem tegye a kosarakat oda a….- fordultam vissza az ír sofőr felé amikor megpillantottam azt a szürke valamit. Egy kutya….de úgy nézett ki a drága, mintha egy sok számmal nagyobb viharkabátot adtak volna rá, és temérdek redőben omlik le róla. A nevét meghallva még inkább elkerekedtek a szemeim és úgy bámultam Nate-re mintha ugyan tréfálna velem azzal, hogy a kutyát Demetriusnak hívják. A sofőr várta, hogy befejezzem a mondatot, hogy mégis hova tegye le a kosarakat, én azonban úgy bámultam az óriás ebre, ahogyan a kobra a kígyóbűvölő sípjára, majd ismételten Nathanielre, és megemelve a kezemet a kutyára mutattam.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy ezt a jámbor óriást Demetriusnak hívják? Szakasztott a megboldogult Demetrius Fairchild őrgróf, aki élete utolsó éveiben éppen ilyen szürke volt és nagyjából ennyire lógott róla a bőr is, de a világért nem ismerte volna be, hogy túl keveset eszik.  Remélem ez a szépség kap eleget enni.- nem mentem a kutyához közelebb mert mégsem úgy voltam öltözve, és ez jelen pillanatban még többet nyomott a latba, semmint az, hogy éppen meggyöntöljem a jószág összes redőjét egyenként. Apámnak agarai és erdélyi kopói voltak, amelyet a vadászatokhoz használtak, de egyiket sem tartották házi kedvencként. Én pedig még gyermekkoromban ért számtalan állattragédia miatt mondtam le arról, hogy nekem valaha a nem létező szívemhez közelebb kerüljön egy-egy jószág. Soha nem akartam ragaszkodni senkihez, sem emberekhez sem állatokhoz. Előbb vagy utóbb mindegyik elmegy, és nem akarom, hogy nyomot hagyjanak bennem. Már így is sokszor sokkal többször engedtem oda másokat, akiket nem is kellett volna. Azt akartam, hogy ne lássák rajtam ha vannak is érzéseim, mert abból sosem származik jó, így aztán nem érhet meglepetés ilyen téren. Most ugyebár mégis itt vagyok, mégis eljöttem és éppen arra fordulok Nate felé
– Megmutatnád Keagen-nek, hogy hova teheti le a kosarakat? Lehetőleg olyan helyen ahol a kutya nem férhet hozzá….- ahogyan beljebb léptem megpillantottam a másik jószágot is, amelyik a széken ült pontosan felénk fordulva óriási szemeivel bámulva. Úgy nézett ki ott, mint egy székre olvasztott óriási csokoládéfigura.
– Neked két kutyád is van?- a kérdésem inkább meglepődött volt. Igazából amikor ott álltam az ajtóban azt tudtam, hogy Nathaniel  talán nincs egyedül de igazából női lakótársra számítottam semmint két ilyen bájosan egyszerű tekintetű kutyára. Mosolyogva pillantottam Nathaniel felé, aki valószínű a sofőrömet intézte azt illetően, hogy a kosarak hova is kerüljenek.
- Őrá sajnos nem tudok senkit mondani a családunkból. Talán Maud nénit, anyám keresztanyjának a lányát, aki ugyanilyen szemekkel tudott az emberre nézni, ha valami kellett neki. És neki szinte mindig kellett. Szürcsölgette a kis teáját a kanapénkon és csak mondta és mondta a panaszáradatot, rémes!- forgattam meg a szemeimet, nem is értem miért fecsegek itt ennyit….és mit keres még itt a vörös ír sofőröm?
- Ha elrendezte a kosarakat Keagen elmehet köszönöm, majd hívni fogom ha szükségem lesz a szolgálataira.- azt már nem tettem hozzá, hogy akkor is ha nem. A sofőr távozását követően kicsit sután álldogáltam még mindig ott ahova lecövekeltem megérkezésemet követően. Itt voltam de hogyan tovább? Még szükségem van valami biztatásra azt illetően, hogy nem baj, hogy jöttem, hogy talán jól tettem vagy…nem is tudom. Lehet jobb lett volna ha elküld.
- Sajnálom, mármint, hogy eltűntem….én nem akartam…illetve úgy találtam jónak, akkor. Most már nem úgy találom…- mondtam végül majd nyeltem egy nagyot. Nem is tudom vártam e tőle valamit ezek után, haragot, vagy egyszerűen sértődést…igen ez utóbbit mindenképpen. De ahogyan mondtam, Nate jó ember és a jó emberek nem a hozzám hasonló rossz emberek elképzelt gondolatai alapján működnek. Ahogyan vélhetően ő sem.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 22, 2015 10:05 am Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 

Demetrius egy lassan nyolc éves, viszont annál is lassabban öregedő óriás. Egész pici, egy helyes kis grafitszín ráncgombóc volt amikor egy kedves ismerősének az ajánlásával kihozta a menhelyről. Ő is első látásra beleszeretett de tekintettel arra, hogy már van négy kutyája, nem tudott még egy ötödiket is befogadni. És mint kiderült, Nate igazán jól járt vele mert egy hatalmas tüneményt kapott aki még mindig nincs tisztában a saját korával. Sokszor mikor a gazdája helyet foglal a kanapéján, ő felugrik mellé és leteszi az ölébe a seggét amit ugyebár Nathaniel is lazán megérez tekintettel arra, hogy már két évesen nyolcvan kilót nyomott és ez azóta is állandó nála. Nem lehet látni rajta, hogy elég idősnek számít, hisz nagyon jól van tartva. Minden reggel sétálni viszi őt - Helenét is persze - valamint szabad ki és bejárása van a házba. Rendszeresen fürdeti ami egy külön videót igénylő pillanat szokott lenni főleg mikor kis fogkefével áll neki sikálgatni az arcán és nyakán csüngő ráncait, lévén a baktériumok és egyéb bogarak előszeretettel megbújnak benne. Emellett tipikusan az a kutya aki magától belemegy a vízbe, de ha valaki fürdetni akarja akkor élet-halál harcot vív az illetővel és ember legyen a talpán aki egy nyolcvan kilós állatot egy órán keresztül bent tud tartani a hatalmas, számára kialakított fürdőkádban ami a hátsó udvaron van elrejtve.
Helené ezzel szemben egy tünemény. Vannak szervezetek, ahol külön betegségekre képeznek ki kutyákat, rákosoknak, epilepsziásnak ugye ott vannak a vakok és a siketek. Egyik orvosa javaslatára ment el az egyik kiképző otthonba, ahol jelző kutyákat nevelgetnek. Pici korukban kiválasztják az ideális ebeket és hosszú - két, három éves - folyamatot igénylő munkaidő alatt mindegyiket szakosítják, hogy mi az amit jeleznie kell, mire kell odafigyelnie és mivel kell foglalkoznia. Nate két évvel ez előtt kapta meg Helenét aki a napokban fogja betölteni ötödik életévét. Rengeteget köszönhet neki, hisz már kétszer is megmentette az életét mikor jelzett egy szívrohamot és egy szívritmuszavart. Mindig szemmel tartja a gazdáját - bár ez a kapcsolat inkább nevezhető barátságnak - szól ha valami bajt észlel, mindig figyelmezteti, hogy vegye be a gyógyszerét és akkor is szemmel tartja míg ez történik. Erre itt van a példa, hisz miközben Nate előveszi a pirulákat, ő kíváncsi és ezzel együtt oltalmazó tekintettel figyeli a férfi alakját. Tisztában van vele, hogy a lehető legjobb kutyát kapta és szinte biztos benne, hogy bele fog pusztulni ő is, ha egyszer átlép az örök vadászmezőkre ha eljön az ideje.
Miután a helyükre kerülnek a gyógyszerek, már el is indul az ajtó irányába aminek túloldalán a régóta hiányolt szőkeség ácsorog királyi pompában. Mögötte egy ezüsthátú gorilla méretű inassal... vagy ki tudja, hogy mivel, a kerítés előtt egy gyönyörű Bentley és a lány is figyelemfelkeltő, csinos és elegáns ruhában jelent meg Nate színe előtt.
Kérdésére meglepő választ kap mire akaratlanul is a halántékához nyúl, hogy megvakargassa azt.
- Ebben biztos lehetsz... bevallom nem is szívesen találkoznék vele... - halkan megköszörüli a torkát és be kell vallania, hogy ő nem az a fajta férfi vagy egyáltalán ember, akivel egy, a világ egyik csúcsán helyet foglaló személy találkozna. Már azt is furcsának tartja, hogy Kaya nem röhögi szemközt a hatalmas vér és pénztárcát illető különbségek miatt.
- Majd idővel, de azért... köszönöm - halk, vidám nevetés szakad fel belőle mert tudja jól, hogy a nagyra nőtt férfi csak illedelmességből, jólneveltségből mondja lévén látta  ma már párszor magát a tükörben mikor is rákényszerült arra, hogy kijelentse: Nem szívesen mennék most emberek elé.
- Sejtettem - nyög fel miközben hosszú ujjakban végződő kezeit a tarkójára simítja és összefonva az ujjait lépdel a furcsa páros mögött miután beinvitálja őket. Anthonynak szokása rendezkedni, viszont nagyon sokat köszönhet neki. Ma is már korán itt volt, hogy lássa a barátját valamint egész héten átjárt etetni a kutyákat és szükség esetén takarított is.
Ajkai szélén vidám kis mosoly jelenik meg ahogy Demetrius előkocog a konyhából majd málé szájjal figyeli a jövevényeket s nagyokat szimatol a levegőbe lévén az ő orra klasszisokkal jobb mint ennek a három embernek együtt véve.
- Kölyök korában elég ördögi volt, szóval illett rá a név. Menet közben pedig nem változtathattam meg. De általában csak "Lustaságnak" hívom. Most is csoda, hogy előtolta a hátsóját - viszont a Grófos hasonlat hallatán gyermeteg kacagást hallat, jól szórakozik a szöszin és őszinte meglepettséggel figyeli ahogy az óriás fapofával ácsorog, arca pedig meg se rezzen.
- Olyan hely sajnos nincs, de nem kell aggódni - mutat a konyhapult felé, hogy nyugodtan tegye le oda őket, Helené nem fog hozzá nyúlni Demetriusnak pedig nincs annyi esze, hogy ezt megkísérelje. Ő jobb szeret négy lábbal állni a talajon.
- Amint látod. Helenét akkor kaptam mikor kiderült, hogy rossz a szívem. Amolyan jelző kutya erre lett betanítva. Gyógyszer specialista a szentem, rosszabb mint egyes orvosok a kórházban. Ha eljön az idő, hogy be kell vennem a pirulákat, olyan elszántsággal lökdös kifelé mint amikor a nagymamák nem hiszik el, hogy az unokáik nem éhesek - rosszalló pillantással méregeti a csokoládé színű kutyát, kinek bogár szemeiben megbújó pimasz csillogás némi rakoncátlanságra enged következtetni. Láthatatlanul is csóválja a farkát - nem lehet jól látni lévén takarja a pult - de Nate eléggé ismeri már ahhoz, hogy a jól látható toporgás láttán tudja, csóvál ám az a farok. Sokszor pedig inkább a farok csóválja a kutyát, de épp ezért szeretetre méltó.
- Ő nem olyan panaszos. Jól nevelt kislány - Nate némi sértettséggel húzza el az orrát, tudja, hogy a lehető legrosszabb személlyel próbálta azonosítani a kutyát a másik.
Zöldjei figyelemmel követik ahogy a férfi leteszi az adott helyre a kosarakat ezután pedig elvonul és ezzel együtt már fordul is Kaya felé.
Természetesen érez némi sértődöttséget és kelletlenséget tekintettel arra, hogy múltkor csak úgy eltűnt, de nem róhatja fel neki tekintettel arra, hogy nem is lett volna kötelező ott várnia rá. Elmehetett volna simán miközben legyint egyet.
- Inkább köszönöm, hogy egyáltalán ott voltál velem - tekintettel arra, hogy csak egy karnyújtásnyira vannak egymástól, kinyújtja a kezét s finoman végigsimít Kaya bársonyos arcbőrén. Ezután viszont csak, hogy ne tetézze tovább a kedélyeket, elfordul tőle.
- Amúgy... piknikezni indulunk? - utal a két kosárra. Hátul elég szép pázsitja van, szóval ennek sincs akadálya...


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 22, 2015 3:00 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Mióta csak átléptem a házának a küszöbét, vagy hát azt hiszem már akkor amikor ajtót nyitott némi távolságtartást éreztem felőle, és nincs is mit ezért a szemére vetnem, hiszen nekem most elvileg itt sem kellene lennem. Nem akartam sok időt fordítani arra, hogy a két kutyáról cseverészünk, nem ezért voltam itt, és az igazat megvallva meg is leptek, de én általában mindenen elég hamar túl szoktam tenni magam, így aztán ezzel sem törődtem többet, mint amennyit szükségesnek éreztem. Ha úgy érzem valahol nem szívesen látott vendég vagyok, ott nem időzöm sokat, nem többet  cirka fél óránál, így aztán gyorsan döntésre jutok azt illetően, hogy az udvariassági formula keretein belül a hogyléte iránt érdeklődöm, majd sietősen távozásra fogom a dolgot mindenfélére hivatkozva. Mikor a csengőre nyomott rá az ujjam hegye már akkor éreztem, hogy nem kellett volna, hogy Anthony túlságosan meggyőző tudott lenni helyenként, és beleestem abba a hibába, hogy hagytam magam. Azonban, hogy meddig maradok az nagyban függött a fogadtatástól és az bizony eddig a pillanatig elég hűvösre sikeredett, vagy én legalábbis ezt éreztem. Nem, nem érdekelt az, hogy a két kutya miért van itt, hogy miért velük osztja meg az otthonát, és miért nem egy hölggyel. Nem érdekelt az sem mióta vannak itt ahogyan szintén nem érdekelt, hogy jelző kutya avagy házikedvenc. Az érdekelt, hogy ő hogy van és mennyivel van jobb színben mint korábban. Hogy mindeközé én a magam részéről csak ostoba és igazából sehova nem vezető fecsegést szőttem szintén egy olyan lépés volt amit nem kellett volna. Nem tudom visszaszívni, úgyhogy marad az az idő, amíg Keagen végül távozóra veszi a dolgot, és maradunk ketten: ő meg én és a bűnbánóra sikeredett mondatom. Mit is vártam volna tőle? Hogy egy hét után a nyakamba ugrik? Ugyan, ennyire nem lehetek ostoba és ha jobban belegondolunk furcsán is néztem volna rá. De, hogy még mindig itt állok ahova megérkeztem, hogy nem kínál hellyel az két dologra utal: vagy nem akarja, hogy itt legyek csupán udvarias akar lenni, amit belőle mindenképpen kinéznék, vagy egyszerűen annyira sikerült meglepnem, hogy az etikett alapvető szabályait is sutba veti, meg is feledkezik róla. Én a magam részéről elég érzékeny vagyok, elég könnyen és minden átmenet nélkül akár a szeszélyes időjárás fordulok, és ahol az előbb még ragyogó napsugár volt, könnyed mosoly, kedves duruzsoló hang, ott hirtelen zivatar fellegek gomolyognak és komorrá válik a tekintetem.
– Nate, nem a kutyáid hogyléte felől jöttem érdeklődni, az érdekelt, hogy te, hogy vagy. Ők nem az én gondom.- azt már magamban tettem hozzá, hogy ha jobban belegondolunk Nathaniel sem lenne az én gondom, én tettem azzá.  Segíteni akartam rajta amennyire a lehetőségeim ezt engedik, de tudni, hogy meddig tart a határ, hogy meddig mehetek el, hogy mi az a pont amin túl már nincs tovább. Azt hiszem az első ilyen szabálymegszegést követem el azzal, hogy eljöttem hozzá, hogy itt ácsorgok a rémesen elegáns ruhámban a konyha és az előszoba között, összefűzött ujjakkal néha követve a mozdulatait. Titkon azt figyelem, hogy nincs e nyoma annak, hogy valami baj készülődne, de ahogyan mondta Helene jelző kutya, amiről fogalmam sincs mit is jelent pontosan, de a rövid magyarázata alapján valamiféle bio vészcsengő lehet, ami előre jelzi, ha baj van. Ez némiképp megnyugtató a számomra is. Zavarodottan pislogok körbe annyira idegen számomra ez a hely, ez a közeg, noha nem mondanám barátságtalannak az otthonát, és nem gondolom, hogy ne illenék ide, bár a jelenlegi öltözékem mindenképpen idegenül hat ehelyütt. Én azonban nem tudok más lenni, nem tudok csak simán és egyszerűen felöltözni még akkor sem ha egyszerű látogatást teszek valakinél. Ezek olyan berögzült dolgok, amelyeken olyan nehéz változtatni, gyakorlatilag lehetetlen. Egymással szemben állunk én még mindig az előző mondataim utóhatását ízlelgetem, és próbálok magyarázatot találni arra, hogy egy ideje miért nem gondolom úgy, hogy kerülnöm kellene őt? Az utóbbi hónapokban láthatatlanul kezdtem visszaorientálódni a saját világom felé, és erről a szüleim gondoskodtak. Ezért küldték ide Kaident a napokban, ezért növekedtek meg a telefonhívások nem csak anyámtól, hanem a testvéreimtől és pár napja apával is váltottam pár szót. Tudom mire megy ki ez az egész, de én sokat változtam az évek alatt amit itt töltöttem és soha nem leszek képes a régi, ósdi és berögzült szabályok szerint élni. Persze azért azt csak csendesen vallom be magamnak, hogy bizonyos dolgokat illetően még mindig ezeket a szabályokat követem magam is. Arisztokratának születtem mégis hogyan legyek tökéletesen más? Hiábavaló próbálkozás, amit az egyik fivérem igen találóan úgy jellemzett, hogy az ember próbálkozhat, de széllel szemben vizelni még mindig nem kifizetődő és az ember ezerszer megbánja. A mozdulata tökéletesen meglep, de nem állítanám, hogy kellemetlenül érint. Pusztán csak nem számítottam rá, és a leginkább arra, nem, hogy egy tiltakozásnyi sóhaj vagy hang nem jön ki a torkomon, sőt még a maradék mondandómat is teljesen belémfojtja. Igen elmehettem volna már az elején, ahogyan terveztem, ahogyan most is megtehetném, hogy elmegyek, ezt is tervezem de valahogyan nem megy…nem mozdul a lábam. van ebben a férfiban valami ami maradásra késztetett akkor is, és most is. Akkor ráfoghattam a szükségre meg arra, hogy éppen egy elég heves infarktus után volt, talán jó érzés lesz olyan valakit látni az ágya mellett, aki akkor is vele volt amikor a baj megtörtént. Szóval ezt mondtam magamnak, hogy ezért maradtam de az igazság más volt. Maradtam, mert maradni akartam. Most pedig itt vagyok mert….nem, nem akartam itt lenni, az egész Anthony ötlete volt, és még tisztán hallom visszacsendülni a fülemben, ahogyan Nate megjegyezte beléptünkkor, hogy sejtette, hogy a barátja keze van a dologban. Még mindig arról győzködöm magam, hogy nem lát szívesen, vagy ennyi idő után már inkább ne jöttem volna, és ezért sem neheztelhetnék rá, ahogyan azért sem ha elküld. Az arcomon végigfutó keze azonban mást mond, de ahogyan a csodák vagy a pillanatnyi meglepetések akár a csillagszóró szikrája pillanatok alatt kihúnynak úgy lép el ő is mellőlem, ott hagyva az előző mozdulatot, és bennem a bizonytalanságot, hogy ez most mégis mi volt?
–Bárki megtette volna. Igaz az a bárki nem olyan lett volna mint én. Illetve én sem szoktam bárki lenni.- köszörültem meg a torkom és adtam valamiféle rejtélyes magyarázatot arra, hogy miért is maradtam vele. A kosarakat illetően megvontam a vállam, egyre kellemetlenebbül éreztem magam és egyre jobban feszélyezett az itt tartózkodásom. Azt hiszem nem voltam erre az egészre felkészülve. Jönni is akartam meg nem is, maradni is akartam meg nem is. Fél óra…ezzel vigasztalom magam, meg azzal, hogy én megpróbáltam, de tényleg, csak nem megy ez nekem. A mi világaink annyira különbözőek, annyira nem illenek össze, és én soha nem lennék képes újra ugyanolyan lenni mint akkor este a kórházban. Akkor látott belőlem valami olyasmit aminek pusztán a reménye van meg, hogy lehetek, de az igazat megvallva túl sok mocskos titkom volt, túl sok megmagyarázhatatlan kapcsolatom, túl sok olyan dolog, amiből nem tudok egyszerűen kimászni, és őszintén szólva nem is igazán akarok. Még miatta sem. Az ember a barátait a saját közegéből választja, én mégis mostanában az élet olyan területein evickéltem és rántottam magamhoz embereket, amibe alaphelyzetben, ha még mindig Londonban élnék, nem kerülhettem volna. Nem szoktam meg, hogy nekem hátat fordítsanak, úgyhogy ezt most sem veszem jó néven, de nem adok neki hangot. Még nem. Helyette mellé lépek a kosarakhoz és felhajtom az egyiknek, majd a másiknak is a tetejét, és innen oldalról pillantok Nate-re.
- Nem pikniknek terveztem, szerintem az öltözetem sem erről árulkodik.- tekintettem végig magamon, a fejemet megemelve az apró kontyon csücsülő kalapra utalva. Inkább tűnt úgy, mintha egy jótékonysági aukcióra mennék, semmint beteglátogatóba. Majd kék lélektükreim innen profilból vándoroltak vissza rá. Ebből a szögből nézve megkapóan határozottak voltak a vonásai. Nathaniel nem az a férfi aki a tömegből feltűnne nekem, ezt már megállapítottam korábban, de volt valami benne ami képes volt az ember figyelmét tartósabban megkötni. Példának okáért kevés férfi büszkélkedhetett ilyen nyílt és őszinte tekintettel mint az övé volt.
- Tudod, arra gondoltam, hogy megismerkedhetnél a ruhákba öltöztetett csirkecombokkal. És persze nem maradhatott el a gyümölcskosár, egy kis pezsgővel megbolondítva. Volt egy kedves kuzinom akik úgy itta, hogy telepakolta szőlőszemekkel a poharat, ráöntötte a pezsgőt. Majd amikor a pohár kiürült, ujjai közé csippentette a szemeket és megette az utolsó szemig. Bár nem azt mondom, hogy feltétlenül ezt kell vele csinálni, gondoltam jól jöhet. Meg nem tudom…egyszerűen csak szerettem volna neked örömet….- félbehagytam a mondatot és megráztam a fejemet. Igen azt akartam neki szerezni, de mióta csak itt vagyok van egy olyan érzésem, hogy nem örül nekem. Ujjaimat finoman simítottam a konyha márvány pultjára, másik szabad kezemmel az álla alá nyúltam és szelíd kényszer alkalmazva fordítottam a fejét felém.
- Rendben. Akkor tartsunk egy kis őszinteségi rohamot, Mr Winston.  Árulja el mi a csuda baja van? És neeeeee…ne mondja, hogy semmi, mert ezt nem hiszem el. Neheztel rám, rendben van. De egész idő alatt az az érzésem, hogy nem örül a látogatásomnak. Ha így van, kérem jelezze számomra, és már itt sem vagyok. De ha nem így van, akkor nem gondolja, hogy egy picit kedvesebb is lehetne?- szándékosan váltottam vissza magázódásba. Nem szeretek olyan helyen lenni, ahol nem örülnek nekem. Illetve pontosítanék. Nála nem akarok úgy lenni. Másoknál ez nem számít.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 22, 2015 6:56 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 

Meglepte mikor megjelent az ajtó előtt nyakában a nagyra nőtt férfivel, ettől függetlenül nagyon furcsa számára a szőkeség viselkedése. Mintha végig azzal lenne elfoglalva, hogy mikor léphet le végre vagy, hogy egyáltalán mi a fenéért jött ide mikor nem kellett volna. Sejti, hogy nagyon birizgálja a csőrét az hogy mekkora különbség van közötte és a Kaya között, valamint, a pénztárcájuk különbsége is elég jelentős. Viszont ezzel csak őt is zaklatottá és kétségbeesetté teszi mert fogalma sincs, hogy milyen módon próbáljon meg viszonyulni hozzá. Nem véletlen, hogy inkább a kutyát próbálja meg előtérbe helyezni, ha már ezt ő is megtette lévén folyamatosan rokonokhoz hasonlítja őket. Viszont épp ez az amit megemlít a szőkeség, hogy ez  ami a legkevésbé érdekli. Persze ezt el is hiszi, mire ő csak biccent egyet majd homlokát megemelve elvigyorodik.
- Lehet, de mégis velük témázol - csipkelődve teszi hozzá és gondolatban ott van a kis oldalba szurkálás is, mutató ujjal.
- Amúgy köszönöm megvagyok... Nem megy minden olyan könnyen, mint szerettem volna, igyekszek dolgozni is de nem megy olyan aktívan, mint szeretném. Kaptam plusz néhány gyógyszert így már alig fér el a napi adag egy markomban, pedig nincs olyan kicsi kezem. Szerintem ezek a gyógyszerek hamarabb megfognak ölni, mint a szívem - némi kelletlen grimasz jelét lehet felfedezni fehér arcán melyből zöld szeme jelen esetben jobban kirí, mint valaha.
Tekintetét ismét végigfuttatja a kosztümön és pillanatok alatt sikerül megállapítani, hogy ez az az öltözet amit minden nő megengedhetne magának. Márpedig férfiként nem lehet azt mondani rá, hogy ruha mániás, csak egyszerűen szereti, ha egy nő igényesen öltözködik, tudja, hogy mi áll jól neki legyen bármilyen alkata is.
Miután végigsimít az arcán elfordul tőle, nem akarja, hogy túlságosan bensőségesnek tűnjön még félreérthető lenne noha be kell vallani, nem igazán érdekelné. Bármilyen félreérthető helyzetbe belemenne most.
Lassan odasétál a pulthoz és kíváncsi szemeit végigfuttatja a két formás kis kosáron melyből mennyei illatok szállnak kifelé.
- Ohó és akkor milyen ruhában jártok ti piknikezni? - egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy az előkelő, arisztokrata hölgyek milyen ruhát vesznek fel bizonyos alkalmakkor. Mi az amit színházban öltenek magukra vagy ha piknikezni mennek esetleg randizni.
- Nagyon csinos vagy - vallja be őszintén és erről a csodálatról zöldjei is bőszen árulkodnak. Egyszerűen nem tud napirendre térni a ruházata felett.
Mikor felsorolja, hogy miket hozott magával, kíváncsian megemeli a kosarak fedelét, hogy belepillantson ezzel kiengedve a húsok illatát.
- Jobb illata van, mintha egy több michelin csillagos étteremben lennék - szinte kiesnek a szájából az ízlelőbimbói ahogy a hús illata eljut a tudatáig épp ezért gyorsan le is zárja majd összerezzen mikor az álla alá csúsznak a hosszú ujjak és utasítják ezen tettel, hogy Kaya felé forduljon. Szemében számtalan kérdést olvashat ki a másik de ő csak várja, hogy a végére érjen.
- Nem mondom, hogy nincs bajom, viszont neheztelni nem neheztelek. Figyelj rám... múltkor mikor összefutottunk a bárban, nem úgy néztem rád, mintha egy gazdag, arisztokrata szőke lennél aki nem vár senkitől semmit mert nem kaphatja meg az igényeinek megfelelő visszajelzéseket. Emiatt pedig mi se várunk semmit csak a lenézést. És tudom, hogy sokak ezt teszik. Nem csalódtam... már az első pillanatban szimpatikusabb voltál mint a legtöbb barátom, ismerősöm akikkel életem során találkoztam. Megkedveltelek és ne mond nekem azt, hogy nem létezik ilyen úgy, hogy csak egyszer találkoztunk. Aztán mikor végre felébredtem, tudod kit láttam? Téged! Lehet, hogy humbuk de így van és meg kell mondanom azt is, hogy tényleg rosszul esett mikor csak elmentél ezután pedig nem találkoztunk - menet közben nekitámaszkodik a márványpultnak, hogy mellkasán összefonja a karját és így magyarázhasson tovább - nem tudom, hogy ennek mi lehet a pontos oka, kilépsz általam a komfortzónádból vagy nem szívesen újságolnád el másnak, hogy egy rangon aluli pasassal mulattál X ideig. De ettől függetlenül én örültem volna egy-két szónak vagy legalább annak, ha tudom, hogy érhetlek utol.
Hangja a végére elhalkul és ő maga is rájön arra, hogy nem tudja mi az amit akar.
- Egy hete bárhova is mentem, a szőke hajak alatt a te alakodat kerestem. Nyitott szemmel jártam mert látni akartalak. Lehet, hogy csak egy nagyon kevés időt töltöttünk "együtt", de Kaya! Én komolyan megkedveltelek és ez engem is megrémiszt. És az, hogy látom milyen tanácstalan vagy, hogy folyamatosan olyan arcot vágsz mint aki nem tudja, hogy itt maradjon vagy elmenjen, feszélyez. Ilyenkor rögtön azon gondolkozok, hogy... mit csinálok rosszul, miért nem akar ez a lány látni annak ellenére, hogy itt van? Rengeteg de rengeteg kérdés és megijeszt. Hidd el, ha valaki akkor én tényleg örülök annak ,hogy itt vagy. Viszont én azt látom te rajtad - az "én" és a "te" alatt ujjait magára majd a lány felé vezeti - hogy te nem akarsz nálam lenni. Anthony próbálta elérni, hogy elgyere. Te pedig gondoltam órákig esetleg napokig őrlődtél, hogy mit csinálj aztán csak jöttél. Szépségem, ha nem szeretnél itt lenni, akkor miért jöttél? Mi a baj? - kétségbeesetten teszi fel a kérdést, hangja halkan remeg is, hisz fél attól amit hallani fog. Számára fontos, hogy lássa őt és tartsák a kapcsolatot de ezt eddig Kaya megtagadta tőle.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Aug. 22, 2015 10:25 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Ha sok év múltán lenne lehetőségünk ezt a jelenetet visszanézni valószínű mindketten jót nevetnénk rajta. Most azonban valahogyan nincs kedvem nevetni rajta, és a legkevésbé sem találom viccesnek. Próbálnék valami kapaszkodót találni, hogy megmagyarázzam miért vagyok itt, miért mentem bele abba végül, hogy ezt az egészet megszervezzem és eljöjjek. Lehetett volna ez egyszerű látogatás, semmi kosárkák, semmiféle extra dolog, de az valahogyan nem rám vallott volna, és magamban azt is meg kellett állapítanom, hogy szívesen tettem. Ahogyan a kórházban is szívesen gondoskodtam róla, amikor fázott takarót szereztem neki. Ilyen is tudok lenni, és másmilyen is. És azt hiszem, legyek magamhoz egy picit, néhány másodperc erejéig őszinte ez a más zavar. Nem csak az, hogy alapvetően nem vagyok olyan kedves amilyennek ő lát, nem vagyok olyan közvetlen amilyen akkor a bárban voltam, nem vagyok annyira figyelmes ahogyan lestem minden pillanatban tánc közben, hogy ne legyen rosszul. Ő váltotta ezt ki belőlem, amire azóta sem találok magyarázatot, igaz talán egyetlen egy létezhetne, amit azonban képtelen és nevetséges lehetőségként már az elején száműztem magamból. Viszont tény, hogy nem változik fikarcnyit sem az, hogy bármi is lesz bárhogyan is alakul a mostani találkozónk nem teszek le arról  a tervemről, hogy szívet szerzek neki. Kerül amibe kerül. Megint jobban tenném ha azon kattogna az agyam, hogy milyen hatásos és kevésbé bántó indokkal fogok tőle búcsút venni, talán be kellene vallanom, hogy valóban csak a barátja unszolására jöttem, de érzem, hogy azzal még jobban megbántanám, ez pedig nem állt szándékomban. Az is végigpergett az agyamon, hogy nem kellett volna idejönnöm, hogy a végső döntésnél arra az elhatározásra kellett volna jutnom, hogy Keagen leszállítja az ajándékaimat egy helyes és nagyon szépen megírt üdvözlőkártya kíséretében, amelyen kifejezem legőszintébb reményemet a gyógyulását illetően. De megint és ismételten ellentmondok magamnak a szokásoknak és egyáltalán mindennek amit adott helyzetben tennék. Tépelődtem nem is keveset, ahogyan a ruhaválasztásom körül is épületes cirkuszt rendeztem le, nagyjából ezerszer üvöltve le Conchitát és nagyjából ezerszer vetve a szemére, hogy gyűrött, nem megfelelő, a harisnya színe nem tökéletes, ahogyan a hajamba kapó hajkefét is tépőnek éreztem. Zaklatott voltam és még mindig az vagyok, noha tudom, hogy nem kéne annak lennem. Látogatóba jöttem az istenért, nem pedig vallomástételre. Mégis úgy érzem magam mégis mintha kisgyermek lennék akit a szőnyeg szélére állítottak és most próbálják faggatni mi is történt. De én nem akarok semmit mondani, neki sem akarok csak azért érzem végig, hogy nem akarja, valamiért nem akarja, hogy itt legyek. Én pedig, aki olyan nehezen szántam rá magam erre az egészre onnantól, hogy beléptem ide nagyon is itt akarok lenni, e pillanatban itt és sehol máshol. Itt olyan jó, szeretnék bekukkantani a szobába, szeretnék beljebb lépni, szeretném látni hol telnek a napjai, és igazából elég sok dolgot szeretnék tudni róla….de miért? Továbbra sem akarok magamnak sem megmagyarázni, mégis én várom, hogy őszinte legyen velem. A maga módján az is.
– Nem tudom mikor fognak rájönni, hogy az a rengeteg gyógyszer az nem segítség, sokkal inkább hátráltató tényező, és csak arra jó, hogy a gyógyszeripar trónusán pöffeszkedőket kellően kitömje pénzzel.Ehhh!- ingerülten legyintettem, ami jobbára a tehetetlenségemet volt hivatott leplezni. Neki nem gyógyszerekre van szüksége, nem arra, hogy egy kutya figyelje minden lépését – és itt nem a csokoládé színű, bús tekintetű Helene személye ellen volt kifogásom- neki arra lenne szüksége, hogy olyan önfeledt tudjon lenni mint ott a bárban arra a kis időre. Azt hiszem ami igazán megfogott az az a Nate aki lehetne egészségesen. A ruhát illető dicséret hallatán végre sikerül újfent nagyon finoman elmosolyodnom. Miatta választottam, pontosan azért, hogy ezt váltsam ki, mert fontos volt számomra. Igen a külsőségek megszállottja voltam a tökéletességre törekedtem, mindennek és mindig meg akartam felelni, mostanra ez csak annyiban változott, hogy pusztán magamnak akarok megfelelni, azoknak az értékeknek amit én annak látok. És persze van még rengeteg olyan tényező ami befolyásolja az életemet, és amelyekről ő csupán sejthet bármit is de tudni semmiképp nem tudhat. Nem is gond, nem az ő problémája, hanem az enyém, nekem kell megoldanom. Bonyolult életet élek, bonyolult minden körülöttem, nem lehet azt mondani, hogy az anyámon kívül bárkire azt mondhatnám, hogy még évek múlva is mellettem lesz, még kevesebb azoknak a száma, akik érdekek nélkül teszik ezt. Ha össze akarnám számolni, akkor az ökölbe szorított két kezem tökéletesen szimbolizálná ezt. de nekem ez is jó így, hiszen így nem adom ki magam túlságosan érzelmileg, nem engedem bárkinek is, hogy hozzám kötődjön csak akkor ha ad valamit és elfogad valamit, így aztán ha elköszönünk egymástól nincs mit a másik szemére vetni. És akkor minden előzmény nélkül betoppant az életembe Nathaniel és fenekestől felforgatta azt, legalábbis ami a racionális és emócióktól tökéletesen mentes életvitelemet illette.
– Piknikezni kényelmes holmikban szoktunk. Én példának okáért apám valamelyik ingjét veszem fel és  tűröm fel könyékig és hozzá valami puha pantallót veszek, általában lábszárnál bővülőt és sportcipőt. Ki sem néznéd belőlem kis hamis, mi? Óóóó sok minden van még amit nem is gondolnál rólam- nevettem el magam és jót derültem azon, hogy az emberek azt gondolják nálunk egy piknik alkalmával valami ruhakölteményekbe bújunk és hatalmas pompával csináljuk az egészet. Nos ami azt illeti van ilyen is de azt kerti partynak hívjuk. Más a neve, ugyebár, szóval nem mindegy az elnevezés sem. Akkor tényleg az elegancia a fő szempont, és persze az, hogy mindenki a legjobb színben tűnjön fel. Persze mindezek után kicsit talán mellbevágó az ami történik, hogy én továbbra is kicsit feleslegesnek érzem magam a házába, hogy már egy ideje az ajtót figyelem, és persze a háttérben futtatom a lehetséges magyarázatokat azt illetően miképpen tudnék szabadulni. Most mégis…mégis valami olyasmi történik ami az eleddig tökéletes nyugalmamból kizökkent. Nem a kosarak tartalmának vizslatása, nem az illatok dicsérete hanem az ahogyan teszi. A tekintete most mindennél árulkodóbb, azt hiszem akkor volt ilyen amikor a kórházban elbúcsúztam tőle, amikor a magam módján próbáltam elmenni, de persze ez sem sikerült, mert ott maradtam vele. Beszédesek a szemei és leginkább a ragaszkodást látom benne. Félreértettem tehát. Nem azt akarja, hogy elmenjek, hanem, hogy maradjak, csak…van még itt valami érzem, és ennek hangot is ad. Állok ott tökéletesen megkövülten és hallgatom őt és minden szava igaz, az utolsóig.  Vagy…vannak pillanatok amikor szeretnék közbeszólni de inkább nem teszem, hagyom, hogy elmondja amit szeretne, hogy végre megértsem őt, megtudjam mi bántja, hogy miért érzem úgy, hogy van itt helyem, hogy jogom volt ide besétálni, ugyanakkor mégsem. És amikor végre kimondja, amikor eljutunk oda, hogy tulajdonképpen én nem akarok itt lenni, hogy valójában Anthony hatására jöttem el, félrepillantok és nem nézek a szemébe egészen egy egész percig, mert mit is mondjak? Hogy valóban így van? Hogy ha nem hívom fel a barátját és nem beszélek vele, magamtól sosem tettem volna meg ezt az utat, nem ülök autóba, nem cipeltetem ide a kosarakat a vörös ír sofőrömmel, egyáltalán semmit nem tettem volna egészen addig a pillanatig amíg én magam rá nem jövök, hogy valójában hiányzik nekem. Hiányzik, hogy tudjam mi van vele, és hiányzik, hogy egyáltalán többet meg tudjak róla. Nyomoztathattam volna utána, többet is tudhatnék mint amit jelenleg tudok, de igazából tőle akartam hallani, azt akartam, hogy ő mondja el nekem és nem más. Egy ideig én magam is csak állok ott félrefordított fejjel, kezem még mindig a pulton pihentetve a másik mellém esve lazán, és csak akkor fordulok vissza felé, amikor arról kérdez, hogy mi a baj? Mélyet sóhajtok, olyan mintha próbálnám a rám telepedő gondolatokat lerázni magamról. Szeretnék elmosolyodni és azt mondani neki, hogy rosszul látja, és nincs semmi baj, és engem nem zavar, hogy ő pontosan kicsoda, ha őt sem, hogy én ki vagyok, de nem mondhatom neki. Nem mondhatom, mert nem lenne őszinte. Nem ez zavar igazából engem, hanem az, hogy távol érzem magamtól és ennek semmi köze ahhoz, hogy mely társadalmi rétegből származunk, hogy az otthona nagyjából fele akkora mint az én házam, a birtokunkon pedig az előcsarnokba férne be . Mindez annyira nem érdekel és annyira mellékes. Kidugom a nyelvem és megnyalom a cserepessé száradt ajkaimat, de még mindig nem szólalok meg, hiszen még szedegetem össze a gondolataimat, hogy miképpen és hogyan mondjam meg neki, hogy nem csak ő az aki fél, hanem én is. Fogalmam sincs mit ez az egész és miért történik, ahogyan még nagyon sok dologra nem találtam magyarázatot vele kapcsolatosan.
– Igen, azt hiszem elég sok dologban igazad van. Van egy komfortzónám, noha az nem az amit te annak gondolsz. Abból már akkor kiléptem amikor magam mögött hagytam Angliát.- ekkor emeltem rá a pillantásom, és próbálom én őszintén próbálom neki elmagyarázni neki ezt az egészet.
- Nem csupán te voltál összezavarodva az egész este után, noha próbálom azt magyarázni magamnak, hogy ha nem jön a szívrohamod, mi…szóval nem beszélgetnénk itt, egy kellemes este emlékével válunk el egymástól.  Egy ideje megfordulok már szórakozó helyeken, és bizton állíthatom, hogy ha kedves voltam veled, az annak volt köszönhető, hogy nem voltál tolakodó….nem….nem felszedni akartál mint mások, hanem egyszerűen kötöttségek nélkül jól érezni magad velem. És nem tagadom, hogy ez roppant jól esett nekem, ezért voltam olyan veled amilyen. De én nem….nekem nem volt jogom az életedben maradni. Igen igazad van, nem akartam itt lenni, nem akartam veled találkozni, nem akartam, hogy része legyek az életednek, bár azt hiszem akkor döbbentem rá, hogy önző cselekedet volt ez a részemről amikor Anthonyval beszélgettem. És igen rengeteget tipródtam azon gondolkodva, hogy eljöjjek vagy sem, de….az igazság az, hogy hiányoztál nekem. És ez a baj, ez itt a baj. Mert ezért jöttem.- tessék elmondtam, olyasmit tettem amivel ismételten és megint szabályt szegtem az önmagam által felállított szabályokat szépen lassan megszegtem amikor a közelében voltam és ez nagyon nem volt jó így. Még mindig nem érzem, hogy ehhez nekem jogom lenne, ahogyan azt is érzem, hogy nem kellene erről beszélgetnünk mert nem tudom, hogy hova vezethet ez a beszélgetés. De én akartam őszinteséget és meg is kaptam.
– Csak tudod….az az érzésem, hogy bár örülsz nekem nem akarod, hogy itt legyek. Talán félreértettem valamit, talán csak magamnak akarom könnyebbé tenni, hogy elmehessek….talán….nincs talán. Össze-vissza beszélek már nem is tudom, hogy mit akartam mondani.- ráztam meg a fejem és egy kényszeredettre sikerült nevetésféle hagyta el az ajkaimat, végül rápillantottam.
- Nate én nem az fajta nő vagyok akiben megbízhatsz, én nem az a fajta nő vagyok aki általában olyan amilyen azon az estén vagy utána a kórházban. Én ettől sokkalta számítóbb, intrikusabb és mocskosabb vagyok. Csakhát….- vontam meg a vállaimat, a homlokomon apró tépelődő ráncok keletkeztek, láthatóan magam alatt voltam mert éppen próbálom magamtól eltaszítani miközben magamhoz vonni szerettem volna. Félbemaradt a mondatom és zavarodottan rágtam az alsó ajkaimat, ahogyan gyerek korom óta csináltam ha olyan dolog történt amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni. És ez most ilyen volt.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 23, 2015 1:12 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 

Egyszerűen nem tudja megérteni, hogy miért van még mindig itt ha nem akart jönni... lehet, hogy még nem mondta ki nyíltan, viszont nincs az a grimasz, az a mozdulat és tekintet ami ne erről árulkodnak. Szinte látja maga előtt a gondolatait, hogy mennyire kellemetlenül érzi magát miközben azon morfondírozik, hogy melyik legyen az a pillanat amivel visszavonulót fújhat. Ám ez rögtön maga után vonja a kérdést, hogy mi lett volna, ha nem jön el? Miért van itt? Miért hozza magát abba a kellemetlen helyzetbe, hogy eljött és még itt is marad? Tényleg nem fogja megérteni a női gondolkozást és talán jobban is jár azzal, ha nem próbálkozik többet mielőtt belehülyül.
- Nyilván tudja, hogy miből mennyit kell egyszerűen csak nem bírom már beszedni mindet - ezzel rövidre is zárja. Viszont be kell vallania magának, hogy képtelen arra, hogy mindig minden gyógyszert bevegyen. A nagy részétől fáradt lesz, lehangolt és olyan érzés lengi mindig körbe, mintha nem aludt volna négy napja. Ettől függetlenül még így is a minimumra csökkentették a gyógyszereinek számát miközben többet ki is cseréltek, hogy minél jobban járjon. És megkapta a személyre szabott papírt és menetrendet arról is, hogy mennyit dolgozhat, milyen ütemben, heti hány alkalommal napi hány órában. Csökkentették a saját edzéseinek számát, nem fáraszthatja ki magát úgy mint előtte. Sokkal inkább javasolt számára az olvasás, tv nézés és kutyasétáltatás kis kocogással vegyítve valamint a szoba bicikli ami nem terheli úgy a szívet. Viszont valljuk be őszintén, Nate soha nem volt az a személy akit csak úgy le lehetett ültetni tétlenkedni. Általában ő volt az aki ébresztőt fújt mikor még volt barátnője. Mindig futással kezdte a reggelt, napközben úszott mikor épp volt rá ideje. Emellett pedig tíz, tizennégy órákat dolgozott ami elsők között éltette. És most már az csodaszámban megy ha napi négy órát engednek neki.
Bármilyen hihetetlen is, de Kaya olyan fordulatot jelent az életében, ami miatt már semmi sem biztos... a régi érzései elmúltak, már az is kérdéses számára, hogy mi az ami többet között Elizabethez köti. Kétség kívül szereti a nőt, viszont ez a szőkeség most felnyitotta a szemét és olyan érzéseket csikar ki belőle amit már réges-rég nem produkált.
- Oh... már azt hittem, hogy oda is kisestélyit vesztek fel, de ezek szerint ti is csak emberek vagytok - nem bírja ki, hogy ne szúrja oda neki. Úgy képzelte, hogy ő is valamiféle csoda holmiban ül ki piknikezni, példának okáért mondani lehet azt a kis... habos babos habcsók ruhát, amit esküvőkre vagy randik alkalmával vesz fel az ember.
Ezután olyan mértékű őszinteségi rohamot kap Nathaniel, hogy kis híján még ő maga is belefullad. Akad olyan pillanat mikor elfelejt levegőt venni, így kénytelen elnyomni a mondatainak végét, hogy a fülén vagy valahol máshol egy kis levegőhöz jusson a tüdeje mielőtt még belefulladna a kirohanásba. Vannak dolgok amit az emberek nem sűrűn tudnak magukban tartani és ez a jelenlegi is ilyennek számít. Szinte ordít zöld szeméről, hogy őszintén beszél és, hogy tényleg zaklatott több dolog miatt is. Miután pedig végigmondja a mondandóját - és persze hálás Kayanak, hogy nem szól közbe és hagyja, hogy végig panaszkodja az idejét - kifújja a levegőt s leereszt mint valami léggömb. A pultnak támaszkodva hallgatja végig a szőkeség véleményét.
- Viszont akkor nem értek semmit Kaya! Ha egyszer úgy látod, hogy ha nem kerültem volna kórházba akkor nem találkoztunk volna, sőt csak elköszöntünk volna és ki-ki megy a maga útjára, akkor miért jöttél oda velem? Nem tudom, hogy kötelességednek érezted? Vagy csak nem volt jobb dolgod? Nem tartoztál volna felelősséggel, nem tudom már, hogy mit hozzak fel érvnek! És mit jelent az, hogy nincs jogod az életemben maradni? Könyörgök, hagy döntsem már el én magam, hogy kit akarok látni és kit nem! Elég nagy fiú vagyok már bármilyen esendőnek is hathatok ezekkel a bazi nagy fekete karikákkal. Évek óta egyedül élek, tudom milyen az élet, milyen megpróbáltatások elé állítják az embert... nem akarom, hogy más döntsön afelől, hogy mi jó nekem és mi nem, mit engedhetek meg magamnak és mit nem - nyel egy nagyot miközben megnyomkodja orrnyergét - szóval akár ezt át is fordíthatnánk egy másik nyelvezetre. Nekem nincs jogom ahhoz, hogy a te életedben legyek.
És nem az az önző cselekedet, hogy Anthonyval beszélgettél. Hanem az, hogy mindent a te szemszögedből akarsz látni! Hogy te akarsz dönteni mások helyzete felett. Lásd már be végre, hogy nem szabhatod meg azt, hogy kinek az életének lehetsz a része! Miért feszülsz annyira a találkozás ellen? Csináltam valamit? Valami rosszat tettem?
- ekkora már egészen közel áll Kaya-hoz, mert tényleg kiakarja belőle szedni még akkor is ha ez csak harapófogóval történhet meg.
- Te is hiányoztál nekem, Kaya! És ezért se értem, hogy akkor miért feszengsz ennyire? Ez csak a te agyszüleményed... hidd el, baromira örülök, hogy itt vagy csak furcsa volt, hogy se szó se beszéd nélkül jelentél meg és úgy ácsorogtál előttem mint akit anyja apja magára hagyott egy idegen, emberekkel teli közegben - hangja halk és óvatos mintha attól félne, hogy Kaya menekülőre fogná.
- Akkor próbálj meg az a nő lenni! Az a nő akiben megbízhatok... többet nem is kérek tőled - a végére pedig már olyan mélységekbe kerül a halk de kellemesen reszelős hangja, hogy a szőkeségnek tényleg fülelnie kell, hogy megértse mit is mond. Nem tud még mindig napirendre térni, de próbálkozik.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 23, 2015 4:24 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Szeretném magam meggyőzni továbbra is, hogy hiba volt eljönni ide és számot kellene vetnem önmagammal a jövőre nézve, hogy nem kellene összekevernem a pillanatnyi heves és időnként rámtörő hóbortjaimat azzal ami tartósan leköti a figyelmemet. De hé! Nathaniel nem egy hirtelen felébredt hóbortom! A lelkem gonoszabbik fele vitámba száll velem, mintha egy apró műszarvakkal megáldott ördögfióka csücsülne a vállamon, lóbálná a patás lábait, és gonoszkodva rágcsálna valami ezeréves csavart cukorkát. Ismerjem be, hogy soha az életben eszembe nem jutott volna felkeresni azután az este után, és elakadok nem tudok sem tiltakozni sem pedig igazat adni neki. Hosszú idő óta először valaki alaposan összezavart és azt hiszem ezért is akartam mindenáron a közeléből elmenekülni. A kisugárzása rosszabb volt mint egy intravénásan beadott igazságszérum ami miatt nem tudok hazudni, legfeljebb csak elhallgatni az igazságot előle. Pont ez volt az egészben a rossz. Hogy rám nézett azokkal a mélyen ülő hatalmas nagy zöld szemeivel én már- már nyitottam volna szóra az ajkaimat és bevallottam volna neki nem csupán azokat a bűnöket amiket elkövettem hanem azokat is amiket még csak gondolatban tettem. Akár vele kapcsolatosan is. Nem, elképesztő, hogy már nem tudok tisztán sem gondolkodni, hogy összezavar, és teljesen felborul bennem minden. Az ördögöt egy pöccintéssel seprem le a vállamról, bár talán hasztalan mert pár óra elteltével újra ott fog nevetgélni rajtam, amikor még  mindig itt leszek, és nem otthon a házam megszokott és biztonságot adó nyugalmában. Ott nem érhetnek meglepetések, ott nem fogom azt gondolni, hogy bár el sem jöttem volna, ahogyan most gondolom és ahogyan gondoltam végig amíg ide tartottam. Folyamatosan és megállás nélkül. Mégsem megyek el, mégsem tettem pusztán gondolatban arra kísérletet, hogy zavarodottan tipegjek az ajtó felé. Igen, azt hiszem igaza van abban, hogy kiszámíthatatlan vagyok, és magyarázatot sem tudok adni egy lemondó vállvonásnál arra, hogy miért mentem vele a kórházba. Már annyiszor végigfuttattam magamban azt az estét azt az éjszakát, egészen addig a pillanatig, hogy magára hagytam, és közben nem feledkeztem meg arról sem, hogy törődtem vele, úgy ahogyan soha senkivel a családom egyes tagjait leszámítva. Talán utoljára a hugom mellett ültem napokon keresztül amikor skarlátos volt, és nem lehetett elrángatni az ágya mellől, anyám még nekem is hozatott levest, amihez természetesen nem nyúltam és nagyjából két nap után elgyengülve, ájultan cipeltek be a szobámba. Napokra eltiltottak attól, hogy a testvérem szobájának közelébe menjek, anyám pedig megállapította, hogy éppen olyan csökönyös és kitartó vagyok akár az apám. Ha egyszer valami a fejembe veszek, képes vagyok belepusztulni, de akkor is végigcsinálom. Gondolt itt azt hiszem arra is, amikor tüdőgyulladást kaptam tizenkettő évesen, mert vártam valakire a parkunk vadalmafája alatt, aki megígérte, hogy eljön és nem jött el. Szakadt az eső, bőrig áztam, nagyjából három és fél órát álltam a könnyed kis tüll ruhámban a kertünkben mire Constance dadus rám talált. Hogy ilyen lennék valójában? Igen ilyen is. Kitartó, ha valami fontos a számomra, de eddig jobbára tárgyak voltak a fontosak, most azonban ízelítőt kaptam azt hiszem abból, hogy milyen érzés az ha egy ember lesz a fontos, ha az kezd el érdekelni nap nap után, hogy mi van vele. És pont ezért vettem menekülőre a dolgot. Én nem ez vagyok….nem lehetek ez. Nem csak Nate nem érti, hanem én sem értem ezt az egészet, ahogyan most azon morfondírozom legalább két perce, az őszinteségi kirohanást követően, hogy talán mégis maradni kellene, meg kellene ezt az egészet beszélni. De mégis mit? Mit beszéljünk meg, hiszen semmi nem történt azon kívül, hogy vigyáztam rá egyetlen éjszaka alatt. Ha kissé perverzen akarnék fogalmazni ez egy traumatikus halálközeli egyéjszakás kaland volt kettőnk között, ami jó esetben is véget ért volna akkor amikor kiengedik a kórházból. Megint kérdésekkel bombáz, és már az előző is sok volt, hiszen utaltam rá korábban, hogy nem vagyok neki képes hazudni, illetőleg olyan jellegű dadogás jön rám, ami a legnívósabb rendezvényeken adott beszédem közben sem szokott. Nem vagyok egy könnyen zavarba hozhatós tipus, úgyhogy sürgősen össze kellene szedni magam mielőtt még tökéletesen összekuszálja a gondolataimat, de olyan nagyon, hogy én magam sem leszek képes több napos gondolkodás után sem kibogozni. Először is tovább kellene ebből a toporgásból lépnünk, amit jelenleg művelünk. Ha ezt a beszélgetést ilyen stílusban folytatjuk a végén még egy újabb szívrohamot kap nekem, és akkor nemhogy egy napot de egy egész hetet tölthetek a betegágya mellett, amit azt hiszem sem ő nem bánt volna sem én. Leszámítva azt az aprócska kis bökkenőt, hogy megint azokra a rémes megfigyelő masinákra kötnék amiknek az egyenletes csipogásától frászt kaptam. Tudom, hogy szükséges és azt is, hogy ezek azért vannak, hogy figyeljék őt, de nem tehettem róla, valahányszor ránéztem olyan érzésem volt, mintha egy drótokkal kikötött robottal cseverésznék. Valahogyan jobb szerettem a kábelektől mentes Nathaniellel beszélgetni, még akkor is ha jelenleg úgy nézett ki nem jutunk dűlőre azt illetően, hogy tisztázzuk a kapcsolatunk miben létét. Nem vagyok a barátja, én nem hiszek a férfi és nő közötti barátságban, mert minden esetben ott munkál az emberben a kémia, az a szikra, az az aprócska tűzre váró szunnyadó parázs amelynek elég egyetlen szó. Nem hiszek ebben, ahogyan abban sem hiszek, hogy képesek lennénk itt megállni. Éppen ezért valami mást kell kitalálnom. Constance dadusom, akiről azt hiszem már mondtam, hogy egy roppant bölcs asszony volt mindig azt mondta nekem, hogy olyan férfit válassz gyermekem barátodnak akivel egy kissé görbébbre sikeredett esélyt követően akár ágyba is bújnál. De ha ez megtörténik onnantól már nem a barátod, hanem a szeretőd. Na hát ezért nem voltak barátaim, Nate pedig ettől komolyabb titulust érdemelt, akárcsak a jó emberek. Még mindig ennek láttam. Hozzám képest egy szentnek. És gondolkodás nélkül lefeküdnék bárkivel ha az érdekeim úgy kívánják vagy a célomat el akarom érni. Hát ezért nem illek az ő világába, mert ezt mégis hogyan magyarázhatnám meg neki? Ahogyan azt hiszem talán ő lenne a legelső aki orrfelhúzva, sértődötten vonulna el, ha kiderülne, hogy egy ilyen légyottot éppen az ő szívének megszerzése miatt adtam oda valakinek. Azt hiszem szóba sem állna velem. Ahogyan azt sem fogadná el, hogy egy ócska tolvaj vagyok, aki eddig már a fél világot bejárta Devonnal és meglovasított jó pár értékes csecsebecsét, aki megszállottan imádja az ékszereket és bármit megtenne értük. Aki egy ifjú drogos művészt karolt fel és használ ki a kénye és kedve szerint és mindezt teszi azért mert ehhez van kedve…éppen ehhez. Megértené vajon mindezt Nate? El tudná fogadni? Kötve hiszem. De azt már csak magamnak vallom itt és most be, hogy amióta találkoztunk, amióta olyan kitartóan őriztem őt a kórházban alaposan összezavart, és felkavarta az életemet. Amit eddig természetesnek hittem benne, amiről azt gondoltam, hogy én vagyok hirtelen olyan távolinak tűnt….mellette lehettem olyan akit talán anyám mindig is akart volna. Jutott nekem is abból a finom puha fényből ami körülvette őt láthatatlanul. Megismételhetetlenül szelídnek éreztem magam, és észrevettem, hogy vannak érzéseim. De….ettől váltam sebezhetővé, pontosan ettől és ez ijesztett meg. Ahogyan egy reggel abba ébredtem, hogy a világoskék fürdőlepedőről a Blue Helena jut eszembe, erről meg aztán ő. Voltak apró jelek amik arra figyelmeztettek, hogy ezt azonnal abba kell hagynom, ahogyan ott volt változatlanul az aprócska kis hang ami nem akarta, hogy idejöjjek, és amely szüntelen indulásra késztett. Ahogyan beszélt egyre közelebb jött hozzám, és én továbbra is csak ajkaimat harapdáltam, visszanyelve jó pár gondolatot, meg aztán ez most másfajta közelség volt mint a bárban. Akkor idegen volt….most már nem volt az.  Amikor egészen közel volt már hozzám, olyan nagyon, hogy az utolsó kis arcizmának rezdülését is láthattam lassan engedtem ki az eleddig bent tartott levegőt. A szemeit vizslatom, felváltva a kettőt, mert a közelsége miatt nem tudok egyszerre a szemeibe nézni, és amikor megszólalok a hangom eredeti határozott élét próbálom megkeresni, bár jól tudom, hogy kell egy kis idő, hogy magamhoz térjek.
– Azért feszengek mert ez nem én vagyok, érted? – mutatok körbe teátrálisan, mintha az egész teret én tölteném be, bár amekkora egóm van azt hiszem nem is állok messze az igazságtól majd megrázom a fejem és visszapillantok rá.
- Nem….azt hiszem nem érted. Nem szabadna, hogy hiányozz nekem, nem szabadna, hogy ezt érezzem, egyszerűen…jézusom, Nate hát nem veszed észre, hogy mennyire messze vagyunk egymástól? Nagyjából mintha egy bantu négerre akarnád ráadni a koronázási ékszereket. Lövése sincs róla mi az! Ahogyan neked sincs az én világomról. Nekem sem talán a tiédről…- forgatom meg a szemeimet, és az előbb alig talált hangom hirtelen visszanyeri eredeti határozott voltát. Amikor újra ránézek, mint két felcsillanó drágakő villannak a szemeim, amik egészen finoman szűkülnek össze. Csettintek a nyelvemmel és bólintok.
- Szóval te akarsz dönteni. Tudod mit? Legyen, dönts te, döntsd el mi akarsz lenni, mit akarsz kezdeni a világomban, mi akarsz lenni benne.- széttártam a két kezemet akárha most akarnám átölelni, a tenyerem az ég felé és oldalra billentettem a fejem, de még nem mosolyogtam, határozottan néztem rá. Ő akarta, ám legyen.
- Szóval Mr Énakarokdönteniarrólmitakaroktőled! Mi legyen a következő lépés? Gyerünk mondd meg te! Mi-az-amit-akarsz?- tettem fel az utolsó kérdést tagoltan és még mindig úgy álltam ott az elegáns ruhámban egészen közel állva hozzá. Nem tudom, hogy képes leszek e az a nő lenni akiben megbízhat, de ha ezt akarja magára vessen ha nem olyan vagyok amilyennek látni akar…amilyennek gondolt engem. Hogy ennek a végén kinek lesz fájdalmasabb? Azt hiszem itt az ideje, hogy rájöjjek mire való az a dobogó ketyere az én mellkasomban is.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 23, 2015 10:16 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 

Ha fegyvert tartanának a fejéhez se tudná elmondani, hogy volt-e már olyan kőkemény fejfájást okozó esete mint amilyen a mostani. Eddig soha nem kellett még arisztokrata grófkisasszonykölteményekkel társalognia, szóval ezen a szinten nyilván nem volt ilyen nehéz dolga. Viszont vitái voltak már dögivel amiket egyszerűen vagy nehezen de megvívott aztán vagy sikerrel zárultak vagy nagy bukás lett volna. Tekintettel arra, hogy elég józan gondolkodásmódja van emellett még mondhatjuk azt is, hogy piszok reális sokszor ő volt a nyertes fél. Viszont elég hidegfejű ami miatt kitart az igaza mellett és féltékenynek is nevezhető bizonyos témákban... ilyenkor pedig nem az ő oldalára billen a mérleg.
Most viszont fogalma sincs arról, hogy mi lesz ennek a vége. Egyszerűen nem tud napirendre térni és itt jelen esetben nem csak amiatt fáj a feje, hogy többször is fel kell tennie magának a kérdést, "mégis miért van itt ha nem akart eljönni?" hanem azért is mert a saját érzelmeivel sincs tisztában. Egyszerűen nem tudja, hogy mi tévő legyen, hogy milyen hangnemet üssön meg vele szemben, hogy mennyire legyen őszinte, határozott vagy közömbös. Ha lenne elég esze akkor nem menne ebbe bele inkább felvenne egy jól sikerült maszkot ami meghazudtolja önmagát ettől függetlenül mégis valamilyen szinten önmagát adná általa és azt hitetné el a szőkével, hogy semmi problémája nincs és játszaná a közönyös fószert. Lehet, hogy mégis csak van valami igazságalapja annak amit Kaya csinál? Talán helyes az a meglátás, hogy jobban járnának ha nem is találkoznának többet? Hisz a vak is láthatja, hogy van valami furcsa aurája annak a helyzetnek amikor együtt vannak. Látni lehet, hogy valami egymáshoz vonzza őket már csak azt kellene megmagyarázni, hogy ez mi? Fizikai vonzalom? Talán valamiféle lelki kapcsolat ami már ott a bárban kialakult közöttük? Elvégre... épp mint a mágnes, az ellenkező pólusok vonzzák csak egymást Az ő esetükben pedig ez a különbözőség olyan sziklaszilárd mint a Kilimanjaro. Talán épp egymás életének tökéletlen tökéletessége az amitől tartanak, félik a másik világát és abba belebonyolódni. Nate első körökben attól tart, hogy mekkora veszélynek tenné ki ezáltal a szőkeséget... a családja legalábbis szinte biztos, hogy nem néznék jó szemmel azt, hogy egy egyszerű orvossal "barátkozik" akinek a kis házacskája - ami nem mellesleg egyszerű emberek közében kifejezetten nagynak számít - beleférne a kisasszony kastélyának az ebédlőjébe.
Fiatal korában megvetette a gazdagokat, utálta őket lévén rengeteg Kaya félével volt összezárva. Limuzinnal jártak iskolába, szépek voltak mind lányok s fiúk, mindenük megvolt amit igényeltek sőt még annál is több. A gyermeki féltékenység pedig a legkeserűbb epe lehet ha hagyják elmocskosodni.
Viszont idővel kinőtte és ez az ami most számít. Mert Kayát is egy szimpla emberként tudja kezelni, nem próbál meg úgy beszélni mint akivel tanár foglalkozott évekig és oktatta, hogy kinek a társaságában milyen szavakat használhat.
- Mi az, hogy nem te vagy?! Attól még, hogy nem a gazdag milliárdosok kastélyában unod az életed hanem itt vagy az én házamban ami koránt se olyan elegáns, nincsen arany csillárom kristály lógókkal vagy épp eredeti, arany lábakon álló fürdőkádam még Te vagy! Lehet, hogy nem Bentley áll az udvaromon hanem egy Camaro, ettől függetlenül itt vagy. Mindig te vagy érted?! Bassza meg, ember legyen az a bolond aki mindig ugyan olyan! Hidd el én se vagyok mindig olyan, mint amilyennek megismertél! Lehet, hogy a  bárban nem voltam tolakodó és pofátlan, ettől függetlenül hajlamos vagyok rá. Lehet, hogy van amikor nem tudok meginni még egy koktélt se a szívem miatt, ettől függetlenül jócskán feltudok önteni a garatra. És képzeld, az én életem is elég mocskos a maga módján. Az ikertestvérem például egy maffia kutyája aki embereket tesz el láb alól és igen, én is hajlottam afelé, hogy közéjük állok, mert akkora hatalmuk van! - hangját akaratlanul is megemelte, rekedtsége így sokkal nyilvánvalóbbá válik mint ahogy a mélysége is - De megpróbálok ember lenni érted?! Egy ember akinek vannak jó és rossz napjai. Egy ember akit a családja és a barátjai formálnak aki mindig máshogy viselkedik, attól függően, hogy ki van mellette. Mind emberek vagyunk Kaya, változunk és alkalmazkodunk, nem határolódhatunk el semmitől az érzésektől pedig főleg nem, hisz ez alakít minket. Ettől vagyunk azok, akik - a végére pedig kénytelen lejjebb vinni a hangsúlyt, lévén a két kutya is biztonságosabb terepre rongyolt, nem szokták meg, hogy a gazdájuk őrjöng.
- És miért kell, hogy fogalmunk legyen a másik világáról? Nem lehetünk csak "mi"? Csak te és én... tudod egy közös világ amiből kizárjuk azokat az atrocitásokat amik érnek minket. Mikor találkozunk te nem vagy arisztokrata én pedig nem vagyok orvos. Csak Kaya van és Nate - lehet, hogy bután hangzik, de talán ez lehet a közös pont ami engedi, hogy tovább evezzenek a kis tengerükön.
- Nem a világodban akarok lenni bárki is, hanem az életedben. Engedd meg, hogy bizonyíthassak. Hagyd, hogy elhitessem veled, nekünk így vagy úgy de van jövőnk, jó? Lehet, hogy teljesen más társadalmi rétegben élünk és én nem igénylek olyan sok pompát mint te, ettől függetlenül engem nem érdekel. Nem érdekelnek a lenéző tekintetek és a sugdolózások, hogy "csak egy ember"... nagyon sokat tanultam az elmúlt években és azt is tudom, hogy nem pénze teszi az embert noha határozottan hülyeség ez a vélemény. De így van - zöld tekintete végre ellágyul és talán ezen beszélgetés alkalmával láthatja azt Kaya, hogy mekkora akarata is van valójában Natenek akit nemrég még esetlenül, betegnek látott a kórházban. Lehet, hogy most is szürkébb az arca a normálisnál és vannak karikák a szeme alatt, de erős, kicsattanó és nyíltan mutatja, hogy élni akar és van akarata! Nem hagyta el a hite se és a meglátásai se.
- Azt akarom, hogy higgy! - simítja mindkét kezét az arcára, ezzel határozottan tartva a szőkeség fejét, állva a tekintetét.
- Higgy abban, hogy nem rossz az amit csinálunk. Mennyi de mennyi hülyeséget csináltunk már életünk során te jó ég?! - nevet fel - akkor miért ez legyen az, amit megbánnánk?...


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 24, 2015 10:55 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Tény, hogy volt valamiféle kisugárzása. Tény, hogy képes volt összezavarni. Tény, hogy jelen pillanatban, azok után ami itt történik már egyszerűen fogalmam sincs mit is csináljak. Az egyik felem elmenne innen ahogyan eredetileg ide sem akartam jönni, egyszerűen hátat fordítana egy könnyed mosolyt követően intene neki búcsút hivatkozva azon elcsépelt érvekre, amiket már az előbb is elmondtam neki. Hivatkozva arra, hogy nekünk nincs keresnivalónk egymás világában, egyszerűen nem fog menni, hogy csak önmagunk legyünk. Mint két név egy határidő napló arany vésetű borítóján. A másik felem maradna még akkor is maradna, ha ő küldene el, ha azt mondaná nincs itt keresni valóm ha eddig nem volt. Továbbra sem lenne jogom neheztelni rá, noha tudom, hogy sértett önérzetem mégis így lenne vele. Egy hete találkoztam vele, jóformán semmit nem tudok róla, csak annyit, hogy ha nem kap szivet hamarosan akkor meglehet hetek vannak hátra az életéből. Azt tudom róla, hogy egy végtelenül egyszerű ember, aki remekül táncol, és nagyon jó beszélgetőpartner, és felelőtlenül édes. Mit mondjak még el róla amely már ne járt volna ezerszer a fejemben mióta csak távol tartottam magam tőle és mióta csak azon kattogott az agyam, hogy miképpen szegjem meg a magamnak tett ígéretemet? Keressek egy kiskaput a saját gondolataimon, amelyet végül az Anthonyval folytatott beszélgetés után meg is tettem. Persze nem állítom, hogy könnyű volt, ahogyan azt sem állítom, hogy jelenleg is olyan könnyű itt maradni és végighallgatni őt, anélkül, hogy közbevágnék, anélkül, hogy sértetten tiltakoznék, anélkül, hogy ellentmondanék neki, úgy nagyjából mindenben. Én nem ezt akartam, nem így akartam, de belátom nem megy ez kettőnknek olyan egyszerűen, hogy a világaink között olyan mély szakadék tátong, amellyel ő egy cseppet sem akar foglalkozni, én viszont túlságosan is. Hezitál, látom rajta, ahogyan én is ezt teszem a szavaimat követően, és olyan vékony jelenleg a határvonal a maradásom és a távozásom között, hogy azt hiszem bármerre is billenek végül mindkettőt meg fogom bánni. Egy ideig legalábbis biztosan. Nem a környezetével van feltétlenül bajom, bár ha ésszerű akarok lenni, akkor tudom, hogy nem illek ide. Mintha egy véletlenül idecsöppent mesehős lennék valami másik meséből valami másik világból, nekem nem itt van a helyem. De akkor hol van? Már magam sem tudom. Hamarabb kellett volna jönnöm, amikor még nem hiányzott annyira, hogy ezt képes legyek bevallani neki, de az az igazság, hogy már akkor hiányzott amikor kiléptem a kórház ajtaján, és ez egyre inkább erősödött bennem, és pontosan ez volt a gondom. Egyetlen este is képes csodákat művelni az emberrel, egyetlen este is lehet mérvadó valakinek az életében, egyetlen este is lehet olyan dolgokat tenni amelyek az elkövetkezendőkre meghatározóak lehetnek. Talán ezzel így voltam én is, és ha jobban odafigyelek arra amit mond, ahogyan teszem is, bár nem állítanám, hogy nem rémiszt meg, hogy egyre inkább belelovalja magát a témába, én viszont nem azért jöttem, hogy egy újabb rohamot előidézzek nála. Ez az ami még nehéz a közelében. Nem fogom úgy kezelni mint egy utolsó stádiumos beteget, mert ő nem beteg...nem úgy beteg...neki igenis joga van teljes életet élni amíg nem sikerül neki új szívet szerezni addig is. Nem lehet bezárni ide a maroknyi gyógyszerekkel, meg  a két kutyával mindenféle társaság nélkül. És nem lehet állandóan csak dolgozni, nem engedélyezve azt magának, hogy olyan dolgokat csináljon amit még soha sem. Joga van hozzá, és nekem pedig nincs jogom ezt megvonni tőle, ha azt akarja, hogy a része legyek. Világ életemben önző votam, világ életemben magamat helyeztem mindenben előtérbe, és nem voltam képes elviselni, ha egyetlen percig nem körülöttem forog a világ. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy az emberek nem feketék vagy fehérek amilyennek én látom őket, hanem színesek sokrétűek, sokkal több dolog érdekli őket. És amikor kiszakadtam a megszokott kis közegemből, amikor a babaház ajtaja kinyílt és kiléptem a világba, bizonytalanul toporogtam benne, ahogyan teszem most itt is. Mert ha olyan dologgal találkozom amelyet még nem igazán ismerek, akkor megijedek tőle, és leginkább menekülni akarnék. Mitől rémültem meg igazán? Attól, hogy van olyan oldalam is, amit legszívesebben nemhogy rejtegetnék, hanem egyenesen elzárnék. Azon az estén valami megvillant ebből, és nem tagadom, hogy tetszett a dolog, tán egy pillanatig el is játszottam a gondolattal, hogy ilyen is tudnék lenni, hogy levetkezve a rangommal járó fagyos büszkeséget lehetnék egyszerűen....Kaya. A lány a szomszédból, a kerti partin megismert egyetemista, a boltból a szaloncukorárus, a zenekarból a második csellista. Bárhonnan nézzük végsősoron akárki lehetnék, csak akarnom kellene, csak hagyni magam sodródni az árral,  Nate-el. Állok dermedten vele szemben, a két kutya mozgását a szemem sarkából követem le, a hangja szinte végigszánt a bőrömön és ha látható lenne a kosztüm alatt lúdbőrözni kezdtem a hangjának kaparó mélységétől.  Az ikertestvére említésére kapom fel a  fejem, láthatóan meglep maga a tény, hogy valaki mászkál még ugyanilyen fizimiskával mint ő – gondolom én – és hogy egyáltalán nem olyan makulátlan a családja, ahogyan ő maga sem.  Ez egy percig sem zavar, illetve talán egy tized másodpercig fordul meg a fejemben, hogy támadási pontot jelenthet irányomban. De nem mindegy tán, hogy miért neheztel rám a családom? Már így is okoztam elég fejfájást nekik azzal amit tettem, és anyám jó pár audenciát megjárt már a Buckhingamben annak tekintetében, hogy legyenek belátással a viselkedésemre ifjú koromra való tekintettel. De vajon meddig játszhatom még ezt? Mikor jön el az a pont ahol már nem tűr az apám, ahol egyszerűen hazaparancsolnak, ellenkező esetben minden támogatást megvonnak tőlem. Az pedig egyenlő lenne a lefejezésemmel, mert a luxus nélkül nem tudok élni, erről még képtelen vagyok lemondani. Még nem megy. És jól tudom, hogy Nathaniel milyen reakciókat váltana ki otthon, aminek soha nem akarnám őt kitenni. Maradjon akkor inkább így, tart ameddig tart ez a bolondéria, utána pedig csak a jóég tudja. Bár azt hiszem félek, még mindig nagyon félek, hogy olyan őrületbe megyek most bele, amit később sokkal nehezebb lesz elengedni. De ha már most meggyőzöm magam arról, hogy meg kell majd tenni, ha nem felejtem el, hogy ez csupán egy kis időre szól, mint az éjszaka a bárban, mint az a pár óra a kórházban akkor könnyebb lesz elengedni. Talán tudja ezt ő is, hiszen hozzá kellett szoknia, hogy nem tervezhet hosszú távon előre semmit, mert az számára éppen olyan luxus mint számomra a saját életvitelem. Az én világom és az én életem nem annyira külön dolog mint ahogyan azt ő gondolja, de talán megpróbálhatom ezekre az időkre amikor vele vagyok elfelejteni, hogy ki is vagyok valójában. Nem szabadna, hogy nehézséget okozzon, hiszen pontosan ezt tettem akkor amikor idejöttem, amikor az első palacsintázóba betérve kipróbáltam milyen kézzel megfogni az ételt, amikor először tértem be olyan helyekre ahova korábban el nem tudtam volna képzelni, hogy megfordulok esetlegesen ott. Én gyógyszertárba és taxival...és vásárolni készpénzzel és egyáltalán csupa olyan dolgot kellett itt megtanulnom amire korábban nem volt szükségem és igazából soha nem is lett volna. De kicsit olyan érzésem van most, mint abban a mesében annak a fiúnak, akit kőfalakkal védtek a külvilágtól a gyönyörű kertjében...amiről a találkozásunkkor meséltem Nate-nek. Azt hiszem most sikerült felmásznom egy fa tetejére és a túloldalon ott van ő és integet és hívogat, hogy másszak át, ne tördőjek semmivel, mert az igazi élet ott van a falakon túl. Azokon túl amit  a neveltetés, a saját világom épített közénk. Amikor az arcomra simul a keze már elmosolyodom. Nem kinevetem ó szó sincs erről, de olyan vehemensen tud harcolni valamiért, hogy ez egyszerre mulattat és tölt el csodálattal. Hinnem kellene, ebben az egészben? Hinnem, hogy vannak csodák, hogy a mesék valóra válhatnak, még akkor is ha jól tudom, hogy az egész nem is valóság csak mi tudjuk azzá tenni? Megadóan emelem meg egy kissé eddig szárnyként két oldalon pihenő kezeimet, melyek valahogyan úgy maradtak a mozdulatba merevedbe miközben őt hallgattam, meg a folyamatos érveléseit. Te jó ég, elképesztően meggyőző tud lenni. Szóval azt hiszem ezért is a mosoly, meg azért is, mert már nem akarom, hogy jobban felhergelje az egészen magát. Inkább maradok, maradok mert maradni szeretnék, pontosabban jobban maradni, mint menni, és ennek legfőképpen az az oka amit ő mondott. Hogy miért ne próbálhatnánk meg legalább arra az időre elfelejteni, hogy hova is tartozunk amíg itt vagyok. Ennek első lépése talán az, hogy némiképp oldjuk ezt a feszültséget kettőnk között. Ámbár jól tudom, ezen azért olyan egyszerűen nem tudok túllépni, hogy nem ez volt az utolsó ilyen kisebb összezörrenés az életünk különbözősége miatt, ahogyan még rengeteg olyan dolog van amely ha felszínre kerül már nem vagyok benne biztos, hogy velem akarna lenni, hogy nem arra kérne, hogy menjek innen el. De most maradásra bír....lehet neki ellenállni? Aligha lenne olyan egyszerű. Én megpróbáltam neki elmagyarázni, ám úgy tűnik nem akarja észrevenni, hogy miért nem azt nem firtatom, most még. Persze ott van még az is, hogy most látogatóba jöttem hozzá, hogy elhozzam ezeket a kosarakat – rémesen szentimentális ismételten amit művelek, de hát ez is hozzám tartozott, időnként hajlamos voltam túlzásokba esni – hogy itt legyek, hogy lássam jól van és nem azt akarom látni, hogy miattam húzza fel magát immáron sokadszorra. Bízom benne, hogy nem állandó jelleggel fogom kiváltani belőle ezeket a reakciókat.
– Jól van....jól van....jól van...akkor egy újabb hülyeséget vésünk fel a többi közé....jól van- ismétlem ugyanazokat  a mondatokat hatalmas sóhajtások közepette, miközben a kezemet az arcomon pihenő kézfejére simítom és húzom le egészen magunk mellé, de még nem engedem el, ujjaimat az ujjai közé fűzöm, most én fogok beszélni, még akkor is ha úgy tűnik tökéletesen megadtam magam azért ez nem így van. Mindig kell lennie menekülő útvonalnak. Neki is és nekem is.
– De! Lesznek helyzetek amikor nem kérdezel, nem érvelsz nem akarsz meggyőzni, elfogadod amit mondok, és ha menni akarok elengedsz. És ha te ugyanezt szeretnéd én sem tarthatlak vissza. El tudod ezt fogadni egyetlen feltételként?- bízom benne, hogy el tudja fogadni, mert ez másképpen nem fog működni. Tudom jól, hogy elég csak rám néznie és kérnie és nem fogok tudni elszakadni, azt pedig nem akarom. Így nem lehet...bár abban is biztos vagyok, hogy nagyon vékony jégen táncolok, amely ha beszakad alattam és elnyel a mélység, az örvény a szemének óceánzöldje. Félrefordítom a fejem és megrázom, majd a kosár felé pillantok és biccentek is abba az irányba egy finom mosoly kíséretében.
- Na mit gondolsz levetkőzteted azokat a csirkecombokat, vagy megpróbálod megtanulni, hogyan kell így enni őket? Én megtanítom neked, következő lépésként te mutatsz nekem olyasmit amit még nem próbáltam. Ez színtiszta üzlet kéremszépen.- húzta ki magam büszkén, és vigyorogva majd az egész helyzet megkoronázásaként lassan elengedtem a kezét, és némiképp kényelmesebbé téve az itt tartózkodásom leoldottam a fejemről az apró kalapot, és kiengedtem a kontyomat, hagyva lehullani a hajamat. Kicsit alá is fésültem az ujjaimmal a tarkómnál. Elvégre vidítani jöttem és nem veszekedni, ostobaság talán ezt az egészet most megbeszélni. Persze ha elodázzuk azzal nem könnyítjük meg, de azt hiszem igaza volt abban, hogy most ne a rangokat nézzük, térjünk kicsit vissza abba az állapotba amikor megismerkedtünk. Amikor én csak egyszerűen Kaya voltam, ő pedig Nathaniel. Szimplán és egyszerűen.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 24, 2015 12:35 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 

Szokás mondani, hogy az ember megérzi mikor olyan ember lép be az életébe akivel szívesen tervezne. És talán ez volt az első olyan találkozás Nate életében egy héttel ez előtt, mikor ezt ő is érezte. Ezen a téren egész életében szkeptikus volt, nem szívesen hitt az ilyenekben mivel félt a bukástól. Félt attól, hogy hülyét csinálnak belőle, hogy változni fog a helyzet amit aztán nem lehet már megmásítani. Mikor reggelente arra ébredt, hogy az ében hajú Michelle feküdt mellette, érezte azt a fajta csodát, amit a legtöbb férfinek kell aki élete párját tudhatja mellette. Mindig is hitt abban, hogy ő lesz a felesége később pedig a gyermekei anyja. Viszont sajnálatos módon pont a betegsége előtt jött el az az idő mikor a nő úgy döntött, hogy otthagyja Natet akinek mind végig bizonygatta, hogy szereti és akiből ezek szerint nagy lelkesedéssel csináltak hülyét. Ezután nem is volt meglepő, ha nem szívesen kezdett kapcsolatot viszont most úgy érzi, hogy képes lenne ezt a tartózkodást ezt a halovány kis félelmet elzárni magában csak, hogy nyitni tudjon érzelmileg más felé.
A gond csak az, hogy mindig vannak olyan fellángolások ami nem éri meg azt a bizonyos szikrát, amire vár az ember. Elizabeth volt ezen bő két év lefolyása alatt az a személy aki felé nyitni tudott, akinek kitárta azt a bizonyos ajtót a szívéhez. Tudta, hogy benne megvan az amit keres - vagy épp nem keres, nem szeret ez alapján építkezni - viszont mindvégig ott volt az ami bökte a csőrét, mégpedig, az, hogy csak a betege volt majd' egy éven át. És köztudott, hogy orvos és beteg között nem lehet semmilyen módon kialakítani olyan kapcsolatot ami szerelemre alapoz. Ilyenkor eltűnik tér és idő, és sokkal bensőségesebben próbálnak megoldani mindent még az orvoslást is. Most pedig, hogy rezidens lett... csak még inkább érzi azt a távolságot amit eleinte látott csak azt hitte, hogy engedni lehet behegedni, hogy semmissé tehessék. Tévedett. Van amit nem gyógyít be semmi, aminek nem lehet jövője. Persze még meg kell győznie magát arról, hogy ebből nem lesz semmi, de van egy olyan érzése, hogy nem lesz nehéz elég ránéznie az előtte álldogáló szőke szépségre. Az ő esetében is élnek a kételyek, tudja, hogy nem biztos, hogy hosszú távra tervezhetnek kinek az élete kinek pedig az életvitele miatt. Viszont ennyire még soha nem akarta elhitetni senkivel azt, hogy márpedig az ő hatalmas ellentétükből a közöttük tátongó óriás lyukból is lehet valami, amit ők szeretnének. Csak hinni kell benne és nem megijedni minden alkalommal mikor egy kis botrány kerekedik nézeteltérésük miatt.
Nathanielt is meglepi az a hangsúly és hangerő amivel beszél. Szinte idegennek érzi a saját hangját mely mélységesen rekedtnek tűnik és ide-oda verődik a falakról.
Hosszú hosszú perceken át csak bizonygatja a maga igazát, azt, hogy ezt a helyzetet át tudják hidalni. Lehet, hogy különböznek egymástól több ponton is, ugyan akkor hasonlítanak is. Viszont ha azt vesszük, hogy az ellentétek vonzzák egymást akkor ezzel meg is lehet alapozni azt a kapcsolatot ami felé elindulhatnának. Egy hét telt el azóta, hogy találkoztak... egy hét mikor nem tartózkodtak egymás társaságában viszont nem kellett sokáig témázniuk arról, hogy ki kire gondolt ez idő alatt. Lehet, hogy nem pont a legjobb gondolatok ugrottak be a másikról, viszont már csak ez is bizonyítja azt, hogy szükségük van a másik társaságára.
Nate pedig szokásához híven most is hajthatatlan és megfogja próbálni elérni azt, hogy jobban megismerjék egymást. Hogy hibáival fogadják el egymást, hogy hihessenek abban, hogy ebből lesz valami. Mert csak rajtuk múlik.
Vidáman elvigyorodik mikor elérkezik Kaya oda, hogy "hiba".
- Nem követhet el az ember elég hibát az életében. És azért mert mi ketten valamire tartjuk a másikat, hiszünk abban, hogy a kapcsolatunknak lehet eredménye, csak még nyilvánvalóbbá teszi azt, hogy nem hiba ez... egyszer az életben az ember hallgasson már a szívére is - ez utóbbi megjegyzésében van valami cinikusság is, mintha saját magával viccelődne. Ezerszer belegondolt már abba, hogy ha új szívet kapna akkor mennyit hozna magával az előző emberből? Teljesen önmaga marad, vagy sem? Remélhetőleg lesz szerencséje megtudni még az életben.
Mikor Kaya lefejti arcáról a kezét és ujjaikat összefonja, félrebiccentett fejjel figyeli az arcát miközben beszél. Olykor megjelenik egy pimasz mosoly a szája szegletében másszor pedig elkomorul.
- Természetesen elfogadom - miért vitatkozna? Amúgy is igaza van idővel minden kifog derülni, az, hogy mennyire bírják a másikat maguk mellett tudni, hogy mi az a határ amit még megengedhetnek maguknak. Mi lesz akkor, ha ebből szerelem lesz? Mondjuk az már biztos, hogy Nate nyitott a dolog felé, egyszerűen nem tudja egy pillanatra se kiverni a fejéből a szőkeséget és nem is akarja.
Mikor a combokat említi, átpillant a válla felett az adott irányba és széles mosollyal csak megrázza a fejét.
- Nem hiszem, hogy képes leszek rá, de megpróbálhatjuk - ezt inkább amolyan "Kaya stílusban" mondja hiszen ő bizonygatja, hogy nem tudja mire mennyire képes. Ki az aki életében egyszer nem tud szépen, kulturáltan enni?...
A konyhaszekrényhez sétál, hogy elővegyen belőle két fekete, négyszög alakú design tányért hozzá villát, kést és szalvétát amiket kitesz a konyha közepén lévő jókora pult "sziget" márvány tetejére ő maga pedig rá támaszkodik.
- Taníts, Yoda! - vidám tekintettel figyeli, hogy mégis mit fog csinálni a lány. Lehet, hogy ő a vendég de lévén ő maga hozta a kaját, neki kell szépen tálalni és megtanítani, miként kell "enni" úgy, hogy közben nem leszünk barbárok. Közben pedig máris azon jár az esze, hogy mégis mi lehet az, amivel olyat taníthat amiről eddig ő nem tudott.
- Mit szólsz ahhoz, ha ki mennénk az udvarra? Ott is van asztal és még kellemes panoráma is - elvégre a teraszról nem csak egy hatalmas medencét és az udvart de az óceánt is. És, hogy mi lesz az amivel kilökdösi a szőkét a komfortzónájából? Természetesen hím egyedek ruháját kell majd magára ölteni... hogy miért? Majd kiderül...


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 24, 2015 3:08 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Alapjáraton nem vagyok egy könnyen meggyőzhető fajta, elég csökönyös és fafejű tudok lenni helyenként, akárcsak az apám. Nem véletlenül mondja anya, hogy a Larrabee nők kecsessége ötvöződik a Larrabee férfiak konokságával bennem. Most mégis olyasmi történik velem ami sem neki, sem a családom sok tagjának nem sikerült még eddig, vagy azt hiszem elég komoly lelki nyomás hatására értek célt. Maradásra bír, noha nem sokkal korábban még én voltam az aki olyan bizonytalanul lépte át az ajtaját, mögöttem a testőrnek is beillő Keagen és a két kosár ami most ott pihen a konyhapulton várva, hogy végre kicsomagoljunk belőle mindent amit magammal hoztam. Még ízlelgetem magamban azt amit mondott, hogy nem követhetünk el az életben elég hibát...ó dehogynem és erre én vagyok azt hiszem a két lábon járó bizonyíték, mert eddig csupán ezeket sikerült. Negyed század nem kevés idő és amióta csak eszemet tudom, én a hibákból vagyok összerakva. Kezdve a neveletlen viselkedésemmel már gyermekkoromban, folytatva a kamasz éveim megannyi címlapra kívánkozó botrányával, mely apám szerint leginkább arra volt jó hogy a bulvár sajtó semmirekellő szenzációhajhászainak bankszámláját felhizlaljuk. De én nem ezt néztem, én egyszerűen csak olyan akartam lenni mint a többi fiatal lány, bulizni akartam és élni, és...és...nem is tudom. Szűk volt nekem a szoba, szűk a hatalmas kerttel körülvett kastély, kevésnek éreztem a családomat, a hatalmas rendezvényeken a társaságban én voltam a legmagányosabb. Csak a gőg és a kivagyiság volt meg bennem ebből a világból, hiányzott belőlem azt hiszem az a plussz az ami azzá tett volna aki vagyok. Ha nem így lenne, akkor gondolkodás nélkül ott maradtam volna Nate-el, nem éreztem volna rangon alulinak az egész viselkedésemet, nem éreztem volna oda nem illőnek a nővérke zsenília kardigánját, nem éreztem volna az egész helyzetnek az egyéjszakás illatát, amit a másnap majd szépen elmos. Nem voltam ez a fajta, nem a kalandok híve, hanem annak, hogy bárkinek is odavetném magam, ha teszem akkor legyen célja, legyen mögötte érdek. A nagyanyám kedvenc mondásai közé tartozott, hogy a szemérmes önérzetesség addig tart gyermekem, amíg az alsóneműd rajtad van. Márpedig ha ő akkor tudta ezt jól, az udvarnál nem egy férfi, idősebb és fiatalabb félte a nevét, mert úgy tartották az idős Larrabbe grófnő sem magát sem a lányait nem fél bevetni, ha el akarja érni a céljait. Hogy én rá hasonlítok, illetve apám ágára ahhoz kétség sem férhet, de szeretném elhinni, hogy maradt bennem az egyszerűbb kevésbé rangos édesanyám tartásából is valami, hogy azért mégsem dobom oda magam olyan egyszerűen. Nem? Ó ugyan, ne legyek már ennyire nevetségesen álszent, hiszen egy csillogó ékszer meglovasításának reményében éppen magamat adtam oda egy piti fehér galléros tolvajnak. Nem azt bánom, hogy megtettem, hanem voltam olyan ostoba, hogy ezek után vele jöttem ide, nem tudván, hogy két éve már más ágyát is melegíti, méghozzá meggyűrűzve mint valami galamb. A találkozóink mostanra olyan szinten redukálódtak a nullára, hogy hovatovább többet látom a telefonom kijelzőjén a fotóját semmint személyesen úgy bárhol. Mostanában a legújabb módi a szállodákban való találkozás és bújkálás lett amiből meg nekem lett elegem, és ezért is történhetett meg, hogy azon a bizonyos estén abban a latin bárban kötöttem ki, ahol megismertem Nate-et. Azt hiszem a sorsnak mulattatóan édes  humora van azt illetően, hogy éppen Devon lökött egy másik férfi közelébe, aki most arról próbál meggyőzni, hogy nekem ott is kellene maradnom. Ám amíg lezáratlan dolgaim vannak nem tehetem ezt meg olyan egyszerűen. De abban biztos vagyok már most, hogy próbálkozni fogok legalább annyi időre amíg a közelében vagyok. Kicsit olyan ez nekem, mintha az érzelemmentes oldalamat elküldeném valahova messzire és erre az időre az lehetnék, akinek látni szeretne, ha ezzel boldoggá teszem akkor miért ne? Egy dologtól féltem, de attól nagyon. Mi történik akkor ha annyi ideig lebegek majd ebben a túlérzelmes állapotban, hogy sikeresen többet gondolok emögé az egész mögé? Nem tudom....még nem tudom, azt hiszem ezért akartam meghagyni magamnak egy kis menekülési útvonalat, hogy ha így enne el tudjak futni. De ha az ember egy fagyos éjszakán a kandalló mellé kucorodik, hogy minden átfagyott végtagját felmelegítse, majd elmegy onnan, vissza a hideg szobába akkor az bizony hiányozni fog. Azt hiszem ez volt nekem is Nate, noha minden porcikámmal küzdöttem ellene, hogy az legyen, de hiába próbálom megjátszani, hogy nem fázom nélküle, csak a dacos büszkeség mondatja ezt velem. Ettől függetlenül örülök, hogy elfogadja a feltételeimet, meg azt, hogy megtaníthatom őt egy újfajta étkezés szokásra ami lehet kicsit macerás, de nem lesz tőle nyakig zsíros és egy kicsit elegánsabb is. Bár bevallom őszintén a hamburgerrel való barbár falatozást iszonyúan élveztem amikor idekerültem, és ha tehetném minden hajnalban leszöknék a partra, amikor a kis fabódék nyitnak, hogy a kulináris élvezetek eme kissé elmaradott oltárán áldozzak. De arra is sor kerülhet még, mert rá fogom venni Nate-t, hogy próbálja ki velem, és még egy csomó mindent, azt hiszem....teljesen felvillanyozott a tudat, hogy ebben megfelelő cinkostársra lelhetek benne, mert látom ám a ravasz mosolyából, hogy nem csak én tartogatom mindenféle meglepetést neki hanem ő is nekem. Miért ne nyithatnánk ki a világunk egy részét egymás felé ebben a formában? Ő megszereti Mozartot és Bachot, és persze eljöhet velem mindenféle unalmas aukciókra, ahol már látom előre, hogy egy kisebb műalkotás árán felvonja  a szemöldökét és megkérdezi, hogy ezt mégis hova szánják?  Státusz szimbólum. Semmi több. Ahogyan azt hiszem én is megrökönyödve fogom nézni azokat a bizonyos csirkeszárnyakat amikről ő beszélt nekem és amit már tényleg nagyon régóta ki akarok próbálni, a jóég tudja pontosan mióta is. És a tánc...abban elképesztően jó volt, és bizony maradt még legalább két letáncolatlan ritmus a táncrendemben a számára. Elnevetem magam amikor engem utánoz, és miközben ő előveszi a tányérokat én a pult szabad felére teszem a kalapomatt és megoldom a kosztümöm kabátjának gombjait, hogy némiképp kényelmesebb legyen.
- Ugye nem bánod?- rúgom le a lábamról a magas sarkú cipőt és úgy ahogyan vagyok a harisnyás lábammal tipegek a kosarakhoz, hogy kivegyem belőlük a Conchita által bekészített csirkecombokat. Miközben a tányérokra helyezem a helyes kis fehér papírmasé ruhácskákban virító húsokat a felvonom vidáman a szemöldököm és úgy sandítok Nate-re.
- Yoda? Ki az a Yoda? Őőőőő valami istenség? Valami barbár istenség aki arról volt híres, hogy tudott csirkecombokat enni úgy mint mi kékvérűek?- derülten kuncogok és már három darabot ki is pakoltam majd komolyan bólogatok és rázom a fejem egyszerre
- De amúgy komolyan ki az?- tényleg nem tudom és remélem, hogy ez inkább valamiféle bók volt a részéről, szóval ezért is vagyok kicsit zavarodottan. Szépen elpakolgatom a húsokat, mellé rendezve a salátát is ami japán kel, répa, apró koktélparadicsom, kaliforniai paprika és egy kevés balzsamecet.
- A saláta egészséges, a balzsamecet pedig segíti az emésztést. Ezt csak úgy mondom. Vagy maradhatunk annál a módszernél, hogy szerzek be neked pávatollat, amit mi is szoktunk használni, hogy tudod....- mutogatom a számnál a mutatóujjammal imitálva azt a bizonyos mozdulatot amely után sikeresen kiürítették őseim a hasukat, hogy a további fogásoknak helyet csináljanak. Persze mindez már nem volt annyira divatos, de sajnos még mindig éltünk vele helyenként. Legyintettem nevetve
- Csak viccelek....hova megyünk pontosan? Mégis te vagy itthon vezess!- fogtam meg a két salátával és csirkecombokkal telepakolt tányérokat szépen egyensúlyozva, várva, hogy hol van az a bizonyos terasz meg panoráma. A két kutya a jóég tudja honnan keveredett elő, mert akkora kerek szemekkel nézték a tányérokat, hogy öröm volt nézni, mire aztán elnevettem magam
- Szerinted Demetrius és Helene képesek lesznek ugyanarra a műveletre amire te? Lehet tisztábban ennének. De esküszöm nagyon büszke leszek rád ha ezt megtanulod. Evőeszközöket hoznád és a másik kosarat ha megkérlek?- fordultam felé némiképp kedvesebb de még mindig kissé pimasz hangot megütve, majd ha végre mindent sikerült összeszednünk követtem őt arra amerre vezetett, hogy az első másodpercek azzal teljenek kiérve az udvarra, hogy megtorpanjak ahol éppen vagyok és a gyönyörű panorámába feledkezzek bele.
- Istenem Nathaniel, ez meseszép! Élőben nézed a napfelkeltét és a naplementét!- a hangom lelkes volt, szinte ittam magamba a látványt, ahogyan a távolban az óceán összeborult a földdel, szinte hallottam az egymásnak csapódó hullámokat. Nem is tudom, mintha egy festmény kelt volna életre...de nem az sem lehet ilyen szép. Álltam ott azt hiszem picit talán furán hatottam kiengedett hajjal, megoldott kosztümkabát gombokkal, harisnyában, cipő nélkül két kezemen a két tányért egyensúlyozva és az óceánt bámulva. Ha kép készült volna rólam, nem is tudom milyen címet lehetett volna neki adni: Larrabee Count Miss  Szürreális performansza. Vagy valami ilyesmi.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 24, 2015 4:33 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Van Nathanielnek egy olyan egyszerű világa amit nagyon nehezen lehet bármivel is összekötni. Nem elég, hogy egyedül él, ő intéz mindent az életében legyen szó takarításról, vásárlásról. Egyedül keresi a pénzét és még neki lehet köszönni azt is, hogy egy olyan ház van a feje fölött amit ő tervezett egy kedves barátja segítségével. És akkor nem beszéltünk még természetének egyszerűségéről mely annyin alapszik, hogy: Ismerd meg és viselkedj vele természetesen. Utálja ha az emberek tévesen vonnak le következtetéseket, ha rögtön támadnak vagy ha az ő esetét nézzük, sajnálkoznak. Nem szorul rá, boldog élete van eltekintve attól, hogy vannak harcok az életében. Tudja, hogy mikor mit kell csinálnia és mi az amivel kordában lehet tartani mindent, ami látszólag kicsúszik a kezéből.
És most ehhez a stabil élethez jön egy olyan változás amit talán ő idézett elő és tudja, hogy vagy elront vele mindent vagy újult erővel csap az asztalra és elhiszi, hogy minden rendben lesz. Fontos, hogy legyen mellette valaki akiben megbízhat, aki segít neki abban, hogy teljes életet élhessen. Azt tudja, hogy nem olyan módon fogja ezt megkapni, mint ahogy az ő világában ez történne, de tudja, hogy Kayaban nem fog csalódni. Nincs még semmi se kőbe vésve de annyi biztos, hogy csak egyszer kelljen arra gondolni, hogy ebből komolyabb dolog is lehet, ő a tettek mezejére fog lépni. Soha nem volt egy pöcsölő természet, mindig tudta, hogy melyik az a pillanat mikor rajta áll vagy bukik a dolog. Épp elég döntést kell tennie a szakmájában, így sokszor jobban érzi magát akkor, ha nem neki kell irányítania... viszont mivel férfiből van, sokszor megteszi anélkül, hogy kérnék rá. Az a szerencséje, hogy képes reálisan látni mindent és úgy is dönteni.
A szőkeség háta mögött akaratlanul is az ajkába harap mikor kikerült a hajából a kalap ezzel hosszú, aranyló hajzuhataga leomlik kontyából. Halk sóhaj szakad fel belőle ahogy alaposabban szemügyre veszi, de ezután már válaszol is a feltett kérdésre.
- Dehogy csak nyugodtan - miért bánná? Rajta sincs cipő csak egy fekete zokni. Alapjáraton azt se nagyon szokott felvenni, elég tiszta a lakása, de most nem szeretné kisérteni a sorsot...
A tányérra csak hamar kikerülnek a nyálcsorgató illatú húsok, viszont zöldjei kis híján kiesnek az üregükből mikor meghallja a kérdést, hogy "ki az a Yoda?". Nyel még egy nagyon, aztán rosszallóan, réssé szűkített szemekkel nézi tovább a nőszemélyt.
- Szoktál TV-t nézni, vagy csak a színház és az opera él nálatok?.. van egy film, az a címe, hogy Csillagok háborúja. Hat hosszabb filmet foglal magában, ott van egy fura zöld kis lény aki sok Jedinek a mestere. Tőle szoktak sokat idézni, például: Ne próbáld! Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld! Egy okos kis lény, olyan mint valami bakkecske - még egy pont, hogy mi az amit meg kell nézetnie a lánnyal. Elég sok mindenről maradt le. Olyanokról melyre azt mondja az ember, hogy "na igen, én éltem...". Mert attól, hogy bizonyos helyekre jár, licitálgat és a társai, nem azt jelenti, hogy teljes élete van. Lehet, hogy nem ebben nőtt fel de Nate biztos benne, hogy agyvérzést kapott volna. Mondjuk aztán ki tudja? Talán ha tudná, hogy milyen ilyen körülmények között élni akkor szinte biztos, hogy az lenne a természetes még számára is.
Halkan felhorkan mikor meghallja a salátát érő dicsérő szavakat.
- Kaya... öhm - dörgöli meg borostás állát - lehet, hogy nem királyi pompában nőttem fel, de tudom jól, hogy milyen az a saláta és, hogy mire jó. Én magam is bolondja vagyok, krumpli helyett mindig azt eszek köretnek - nincs semmi ledegradálás a hangjában, egyszerűen lót mulat azon, hogy a másik elmagyarázza mi micsoda.
- Viszont a balzsam ecetet nem szeretem - már a szagától is rosszul van de elhatározta, hogy ma kibékül vele egy kis időre.
- Pávatoll? És azzal mégis mi a fenét kezdjek? Vakarjam a hátam vele vagy... - el nem tudja képzelni, hogy mire jó egy páva toll de talán nem is járna jól vele, ha ezen gondolkozna. Érzi, hogy nem lehet a legjobb...
- Ezt kötve hiszem, még magamban se vagyok biztos - vigyorodik el miközben belekapaszkodik az evőeszközökbe, szalvétákba, két talpas pohárba és a másik kosárba amit Kaya magával hozott.
- Gyere - int a nappali túloldalánál lévő jókora üvegajtó felé ami a teraszra vezeti ki őket. A kellemes homokszínű járólapot még nem melegítette fel úgy a nap, hogy égesse a talpukat úgyhogy komoly gond nélkül kiléphetnek rá ahol egy hatalmas asztallal találhatják szembe magukat, mögötte pedig az udvar egy dombos részével ami mögött elterül a kifogástalan panoráma. Nem véletlenül vette meg egykoron ezt a telket. Rögtön belebolondult a gondolatba, hogy reggelente kávéval este pedig a gondolataival ücsöröghet idekint. A fekete szögletes napernyő árnyékot vet az asztal egyik oldalára amire rásegít még az ablakok felett lévő pavilon is. Ha pedig kijjebb sétál az ember a ház falának takarásából megpillanthatja a sövényeket, a járólapot és annak közepén lévő 4x6 méteres medencét körülötte pedig a napozó ágyakat. Minden nap meg kell állapítania, hogy annak ellenére, hogy nem milliárdos, csodás kis házat sikerült építtetnie és nyugodt szívvel jár haza olykor pedig piszok nehezen megy el.
Az ajtót tartva várja, hogy Kaya kiérjen, viszont ekkor a szőkeség szó szerint sóbálvánnyá dermed mire ő csak értetlenül fürkészi az arcát mígnem felvilágosítják, hogy mi váltotta ki belőle ezt a reakciót.
- Ugye? Neked hatalmas, kacsalábon forgó ház jutott, nekem pedig kifogástalan panoráma, úszómedence és saját strand rész odalent - a telek egészen a vízpartig tart, aminek egy része Nate otthonához tartozik. Finoman szólva is olcsón kijött ez a telek noha semmi nem volt rajta csak egy "Eladó" tábla. Ő pedig szorgalmas munkával csodálatos otthont teremtett.
- A gond csak az, hogy egyedül nézem őket... vagy ha nem akkor két nyálas, szőrős teremtéssel - ezt persze még utólag hozzá teszi, elvégre tényleg bánja, viszont beletörődött már abba, hogy neki ez jutott. Két kutya.
- Helené, gyertek - szól a kutyáknak míg lábával tartja az ajtót, hogy kijöhessenek így azok máris belevetik magukat a telek rejtelmeibe. Azt persze utálja mikor összepiszkolják a makulátlanul zöld gyepet, nem véletlenül van elkerítve nekik egy rész, hogy ott ürítsenek. Azt pedig csak, hogy ne okozzon kellemetlenséget a szomszédoknak vagy azoknak akiket fogad otthonában gyógyulás címszó alatt, naponta kétszer takarítja.
Óvatosan lepakolja a magával hozott evőeszközöket és minden mást az asztalra, majd kíváncsi tekintettel fordul a szőkeség felé és nyújtja a kezét, hogy adja oda neki a tányérokat.

Panoráma


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 25, 2015 9:51 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Amikor megoldottam a kalapomat, amikor a gombokat kipattintottam a kosztümön, amikor lerúgtam a lábamról a cipőimet, mind olyan mozzanat volt, átgondolatlanul és öntudatlanul is, amely arra engedett következtetni, hogy az elkövetkezendő órákban nem megyek én sehova innen, nemhogy haza. Még a saját házamban is ritkán szoktam ennyire otthonosan viselkedni, vagy legalábbis kicsit többet kell ahhoz innom valamely finom pezsgőből, ami a pince alján pihen. Minden bizonnyal ha oda levezetném Nathanielt meglepődne. Nem a mennyiségen, hanem az évjáratokon. Viszont azt hiszem egyszer mégis megejtjük azt a látogatást. Hirtelen annyi tervem és ötletem lett, hogy magam is elcsodálkoztam helyenként mennyi kreativitás is szorult belém annak tekintetében, hogy mi mindenben lennék neki képes meglepetést okozni. Persze azt is tudom, hiszen ezen tény mellett nem lehet csak úgy elsétálni, hogy a világaink között lévő különbség közepette mindig figyelnem kell arra, hogy mikor és mennyire esek túlzásokba anyagi dolgokat illetően. Nem akarnám a világért sem kényelmetlen helyzetbe hozni amiatt, hogy kettőnk közül nekem van sokmindenből több. Azt azonban tudom, hogy bizonyos dolgok tekintetében ő élvez nagyobb előnyöket, ő birtokol olyan tulajdonságokat amik belőlem egyfajta csodálatot váltanak ki. Tisztában vagyok vele, hogy ez a pár óra csak törékeny emlék, noha tudom, hogy ez csak illúzió, hogy ha kiteszem majd innen a lábam és visszatérek a saját önző kis közegembe minden megváltozik, legalább addig szeretném élvezni amíg lehet. Őszintén gondolom, hogy maradni szeretnék, ahogyan azt is őszintén gondolom, hogy jól érzem magam a társaságában, de a tény mellett, hogy továbbra sem érzem magam hozzá illőnek, hogy még mindig túl sok szenny van a lelkemen, ami nekem alapvetően nincs is. Szívtelen vagyok, ezt már korábban is megmondták, és még hallom a megvetően éles szavakat a fülemben, ahogyan Devon hozzám vágja mindezt két nappal ezelőtt. Én szívtelen? Én aki miatta jöttem ide, én aki mindent kockáztattam érte: a jóhíremet a családom nevét és becsületét, aki eldobtam mindent csakhogy vele lehessek, miközben ő végig a szemembe hazudott? Az első és egyetlen férfi volt akiért képes voltam valóban felrúgni mindent, és azt hiszem egy időre az utolsó is. Óvatos vagyok, tétova talán ebben az új helyzetben, de ez inkább a lezáratlan dolgaimnak köszönhető, meg annak, hogy pár órája még nem voltam biztos semmiben, magamban a legkevésbé. A telefon élesen búgott amikor rámvágta...két napja volt, és én ezt a sértést senkitől nem fogom elviselni. Még mindig egy Larrabee vagyok, akire nem lehet egyszerűen csak úgy rátenni a telefont, nem lehet csak úgy egyszerűen válogatott sértéseket a fejéhez vágni pusztán azért mert segíteni akar valakin. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb meg fogja tudni, tudni fog a latin bárról, tudni fog arról, hogy a kórházban töltöttem az éjszakát. Az arcom sokaknak ismerős, és mivel a kórházban jól ismerik a menyasszonyát, minden bizonnyal lelkesen újságolták ki töltötte benn az egész éjjelt egy férfi ágya mellett ücsörögve. Féltékeny. Remek! És akkor én mi voltam két éven keresztül a bújkálások miatt, amiatt, hogy soha nem tudtuk igazán felvállalni ezt a kapcsolatot, hogy nekem kellett a bulvárt lefizetnem a paparazzi képek miatt, hogy ne kerüljön nyilvánosságra. Így is elég komoly esélye volt, hogy kiderül, de engem vonzott az egész, mert annyira bűnös és annyira szenvedélyes volt, amire nekem mindig is szükségem volt. És mindezek után megkapom azt, hogy szívtelen vagyok, hogy nem vagyok képes tekintettel lenni az ő érzéseire? Milyen érzésekre? Azt hiszem az utóbbi idők legérthetetlenebb és legértelmetlenebb telefonbeszélgetése volt, mert olyan dolgokat vágott a fejemhez, megfűszerezve az ő kimért és visszafogott stílusában, amely vagy nem volt igaz, vagy pedig téveszme volt a részéről. Talán ennek a beszélgetésnek volt köszönhető, hogy jelen pillanatban is azon gondolkodom, hogy melyik része volt az ami a dühöt kiváltotta belőlem a végén: hogy volt igazságtartalma vagy az, hogy ki merte mondani azt amire én még csak gondolni sem mertem. Nate pedig mintha csak összebeszéltek volna, az egészet megfejelte és súlyos érvekkel támasztotta alá. Ezek ellen pedig már nem tudok hadakozni, csak újabb hazugságok árán. A probléma ez esetben csak az volt, hogy valamiért vele ezt nem tudom megtenni, ahogyan nem tudtam megtenni korábban sem. Már a kórházban is inkább hallgattam minthogy azon kapjon, hogy nem mondok igazat, noha nem bántani akartam ez esetben a hazugságommal, csak egyszerűen az igazság felismerése nem volt számomra megnyugtató. Ahogyan most sem az. Mit művelek mégis? Ezt a kérdést már azóta felteszem bizonyos időközönként, mióta megismertem őt. Egyik hiba után követem el a másikat. Ismerem önnön jellememet. Most még jól érezzük magunkat, most még önfeledten bolondozom, a következő napon pedig szégyelni fogom azt amit csinálok. Rangon aluli. Ez a kifejezés jár a fejemben, meg az, hogy hova fog ez az egész vezetni? Még ha azt is kérte tőlem, hogy ne foglalkozzam vele, azt nem lehet....nem lehet, mert nekem mindig előre kell terveznem, előre kell látnom....mindent előre. Mert így működünk, mert ez a véremben van. Végül aztán döntésre jutok, méghozzá arra, hogy a a mai napon elég sok dolog fog múlni. Az egy dolog, hogy a szórakozóhely félhomályában két ember a parketten tökéletesen összehangoltan tud működni. Még talán az is rendben van, hogy félve attól, hogy egy ember a karjaimban hal meg az első sokk hatására vele tartok a kórházba, és csak akkor  indulok el amikor már majdnem reggel van, abban a biztos tudatban, hogy rendben van....hogy rendben lesz. Az nem lehet, hogy kiteszem a lábam és akkor fog valami történni vele. De ha a hétköznapok egy apró darabkáját nem vagyunk képesek zökkenőmentesen együtt tölteni, akkor valószínű a többit sem fogjuk tudni majd. Ezért gondoltam, hogy sok múlik ezen a mai napon. Így kerül rám aztán a bohóckodás álarca, így leszek könnyedebb és önfeledtebb, mert meg akarom adni az esélyét, hogy így legyen. Mert talán titokban arra vágyom, hogy valóságossá tegyem Devon sértő szavait. Mit akarok ezzel az egésszel bizonyítani? Talán azt, hogy lehetek én is jó ember egy kicsit....hogy jut nekem is abból az egyszerű nyugalomból ami Nate-et körülveszi, mert néha talán jó így is. Mindig jó lenne így, de mindig nem lehet. Nekem legalábbis nem.
A húsokat pakolgatva a tányéron jön a meglepett hanghordozás a televíziót illetően, és persze egy újabb magyarázat arra, hogy ki is az a Yoda, akinek szerepét felvéve nekem tanítanom kellene őt. Rosszallóan összeszűkülő szemekkel pillantok rá, egy falatka salátát egyensúlyozva a villán, amit aztán a tányérra engedek. A tekintetem ellensúlyozásaként a hangomban már bújkál egy finom frivol és vidám felhang.
- Szóval ha jól értelek egy fura zöld kis lényhez hasonlítasz engem, aki olyan mit egy bakkecske. Megjegyeztem ám, Nate!- az utolsó mondatnál megemeltem a villát és két ujjam közé csippentve „fenyegettem” meg vele ide-oda mozgatva. Aztán persze elnevettem magam, és még mindig vidáman mosolyogva csóváltam meg a fejem.
- Tudod, ha naponta saját magad látod viszont valamely hírcsatorna bulvár rovatában, akkor nem szívesen nézel tévét. Persze mióta itt élek azóta reggelente mindig végiglapozom a nagyobb hírműsorokat, de a közösségi híreket óvatosan kerülöm, vagy csak nagyon ritkán nézem meg, remélve, hogy nem vagyok éppen benne. Vagy a családom vagy úgy bárki akit ismerhetek. És hidd el, elég sok embert ismerek.- fintorodtam el, és ez valóban így is volt. Végül aztán amikor már mindent a tányérra halmoztam két tenyeremet rásimítottam és megtámaszkodtam rajta, majd félrebillenő fejjel néztem Nathanielre.
- És amúgy is mi ez a hülyeség hogy tedd vagy ne tedd de ne próbáld! Az ember soha nem próbálja, hanem teszi. Persze mindezt tekintsük filozófikus értelemben. Ha valamit már csinálsz, akkor nem próbálod, ezt csak gondolati szinten szoktuk, amikor már cselekvésre kerül a sor akkor azt már teszed. Én példának okáért az előbb gondolatban  próbáltam ki mindent, aztán most mit csinálok?- emeltem meg az egyik kezemet és mutattam körbe vidoran magam előtt tenyerem felfelé tartva, mint a birodalmát köremutató uralkodó
- Hát teszem! Amúgy meg....nem tudtam, hogy nem szereted, de most már a fahéj mellé ezt is felvéssük. Balzsamecet és fahéj a jövőben száműzendő Nathaniel közeléből, igenis, értettem!- szalutáltam vidáman és majdnem sikerült mindezt halálosan komolyan végigcsinálnom, de persze nem ment könnyen. Már kifelé tartottunk, nyomunkban a két kutyával, én mögötte a tányérokkal, amikor magyarázatot adtam neki arra mire is való a pávatoll.
- Nos a régi rómaiak vezették be ezt a nagy lakomák alkalmával, aztán a 16. századi francia nemesség is előszeretettel alkalmazta. Gondolom feltűnhetett már neked, hogy régi festményeken esetleg nemesi kúriákon előfordultak pávák, helyenként vázákban pávatollak az étkezőkben. Nos, ezek azon kívül, hogy szép díszek voltak, azt a célt is szolgálták, hogy....khm... hogy is mondjam ezt disztringváltabban...a tollat egyszerűen ledugták a torkukon, hogy az első pár fogást felcsalogassák és megszabadulva tőle folytathassák a lakmározást. Maradjunk inkább a hátvakaró funkciójánál. Gyanítom ezek után másképp fogsz tekinteni ezekre a jószágokra.-  nevettem el magam, és léptem ki a nyomába az udvarra...és ekkor gyökereztem szó szerint földbe, mert a látványtól mozdulni is alig tudtam. Mögöttem a két kutya befurakodva rohant előre, de én még mindig csak bámultam előre, alig mertem elhinni, hogy Nate egy ilyen gyönyörű látványt nem oszt meg senkivel.
- Hé, használj kérlek múlt időt ez esetben, mert én igenis itt vagyok, hogy ezt megoszd velem, én pedig még véletlenül sem tartom magam nyálas szőrös teremtésnek. Brrrr....- rázkódtam össze szinte magam elé vizuálva a látványt.
- És az már teljesen biztos, hogy innen haza nem megyek addig amíg nem látom teljes pompájában lemenni a napot, miközben a pezsgő utolsó maradékát kortyoljuk be. Hidd el nekem, ez is főúri dolog.- kacsintottam rá, majd mire idáig jutottam a mondanivalómban, már lerámolt mindent az asztalra és a kezemben lévő tányérokért nyúlt, amit át is adtam neki, végül aztán összesimítottam a két tenyeremet és kissé bátrabban araszoltam előre az udvaron közelebb a medencéhez.
- Ó egek! Ha ezt tudom, hoztam volna fürdőruhát. De ha adsz nekem negyed órát máris pótolom ezt a hiányosságomat és felhívom Keagent. Hol a telefonom? Ja igen, bent hagytam a konyhában a pulton a kis táskámmal együtt.- kezdtem egy kicsit szórakozottan viselkedni, és még fel sem bontottuk a pezsgőt
- Persze csak ha nem bánod, hogy használnám a medencét, ha már itt van és mögötte ez a teljes panoráma. Ráadásul ez nem szedné ki a hajam színét. Rémes milyen vagyok utána. Mint valami hatalmas gombóc vanília fagylalt.- nevettem el magam és odasétáltam az asztalhoz, ahova Nathaniel lepakolta a tányérokat meg a többi holmit.
- Jó illata van igaz? Provance-i fűszerezésű, remélem abban nincs semmi olyan amit az úr nem szeret.- álltam meg végül mellette és még mindig mosolyogtam. Jó kedvem volt, és ez egyben különös és szokatlan volt, de határozottan kellemes érzés. El tudnám viselni hosszú távon.



••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 25, 2015 3:34 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Be kell látnia, hogy nem sok közük van egymáshoz társadalmilag, viszont talán lélekben és mentalitás terén elég közel kerülhetnek egymáshoz ahhoz, hogy ne csak azt mondják, "igen, a kórházban és a bárban nagyon jól kijöttünk, de....". És itt a "de" alatt lehet azt is érteni, hogy félnek attól, hogy hétköznapi vagy hétvégi szinten nincs sok jövőjük mert nem jönnek jól ki egymással bár a most tapasztaltak ezt gyorsan meg is cáfolják. Lehet, hogy eleinte volt közöttük egy kis morgolódás és erőfitogtatás, de hamar túltették magukat rajta.
Nem tudja, hogy mennyi esélye van annak, hogy valamelyest bevezesse a saját vagy épp a legtöbb értelmes, viszont hétköznapi életet élő ember életébe a szőkeséget. Meg akarja tanítani neki vagy szimplán csak mutatni, hogy milyen az, ha mi magunk keressük a pénzünket, ha nem otthoni komornyikok vagy cselédlányok, házvezető nők szerint élünk hanem mi takarítunk, magunk látjuk el a házunkat rajtunk múlik, hogy az tiszta legyen... elvégre ha nem takarítunk rendes időközönként akkor elszaporodnak a bogarak a kosz és a mocsok. Milyen, ha magunknak kell főznünk ebédet és vacsorát, ha rajtunk múlik az, hogy mit vásárolunk és mit készítünk belőle. Egészségesen élünk vagy egészségtelenül. És ebben benne van az is, hogy megakarja mutatni neki, hogy milyen az amikor szórakozik az ember, milyen meztelenül fürödni éjszaka a medencében, lévén az úgy lett beépítve, hogy a szomszédok ne láthassák a benne fürdőzőket. Be akarja bizonyítani, hogy jó érzés más ruháit felvenni főleg akkor, ha az ok nagyok elvégre nem simul rá a testre, más szemszögéből pedig piszok szexi. Igen, rájött, hogy gyengéje amikor egy nő férfi inget kap magára még ha csak alszik is benne.
Megakarja mutatni neki azokat a filmeket, amelyek sokat jelentenek az emberiségnek, így a Gyűrűk urát vagy az éppen pedzegetett Star Wars részeket újakat és régieket egyaránt. Emellett több olyan filmet ami kötelezőnek számít és még azok is előszeretettel nézik akik nem nagy filmrajongók.
Tudja, hogy rengeteg olyan dolgot mutathat neki amit más talán soha nem tenne meg. Fogalma sincs, hogy milyen emberekkel van körül véve, annyi biztos, hogy nem sok olyan egyszerű férfivel  ismerkedett meg mint amilyen Nathaniel is aki sejti, hogy nyilván nem fog neki minden tetszeni de egy próbát azért csak megér nem?
- Pontosan, és hozzá kell tennem azt is, hogy nem csak zöld és fürge de emellett hegyes fülei vannak mint egy tündének, az átlaghoz képest kevés ujja és olyan öreg, hogy a ráncok meglehetősen mélyek már az arcán. Talán van pár szőrszál a fején - legszívesebben felnevetne viszont olyan komolyan mondja végig, mintha valakinek a halálát kellene közölnie egy hozzátartozójával.
- Nem azt mondtam, hogy csak kábel tv van a világon. Nem csak híreket kell nézni azoktól legszívesebben lekaparnám néha a falat - természetesen követi a híreket, hisz szeret mindennel tisztában lenni, de mindig van egy olyan hír ha nem több, amitől felcseszi az agyát és órákon át azon gondolkozik amit látott vagy olvasott - ott vannak a DVD-k amire rögzítik a filmeket. Na azok aztán letudják foglalni az ember figyelmét jó hosszú ideig. Csak a megfelelőt kell kiválasztani.
- Istenem, ti nők rémesek vagytok!
- hüledezik - arra szokták mondani ezt mikor valaki úgy áll neki valaminek, hogy "na jó megpróbálom vagy megpróbálhatom, de...". Miért kell mindig a logikát keresnetek bármiben is? Miért kell mindig gondolkozni, csak nézzetek, hallgassatok és... különben is... ne járjon annyit az agytekervényetek könyörgök - hangjában semmi rosszallás nincs, egyszerűen csak tényleg nem tudja megérteni azt, hogy miért kell még a legnagyobb hülyeségben is a logikát keresni? Michelle is ezt csinálta mindig, Nathanielt meg elüldözte otthonról rendszerint az okoskodással.
- Se balzsam ecet se fahéj se levendula és bazsalikom. A levendulával eleve ki lehetne kergetni a világból - valamiért túl sok olyan illat és íz van az életében amit nem tud elviselni. Voltak olyan helyek a világban ahol megfordult és hatalmas levendulabokrok díszítették és színezték. És ezzel együtt elüldözték Natet aki nem bírta a szagukat elviselni. A másik ilyen a friss bazsalikom. Főleg akkor, ha egy bezárt helyiségben van és szaglik mint a fene.
Ahogy viszont áttérnek a rómaiakra, kis híján belefájdul a feje a gondolatba, hogy azok mit műveltek. Néha kénytelen rájönni arra, hogy rendszeresen csalódnia kell a fajtársaiban akik nem elég, hogy undorítóak de még elviselhetetlenek is ráadásul akkora baromságot tudnak kitalálni...
- Szerencsétlen állat. Nem lett volna elég ledugni a torkukon a saját ujjukat? Miért kellett ehhez toll? - mikor fiatal volt és hülye, rendszerint többet ivott a kelleténél ami után csak, hogy jobban érezze magát, kénytelen volt megszabadulni a felesleges italtól ami a torkát nyaldosta.
Miután kiballagnak a teraszra aminek ajtaját kinyitja a lány előtt, hogy kedvére kicsattoghasson, csodás látvány nyílik a panorámára minek látványán neki is és Kayanak is elidőz egy ideig a tekintete.
- Figyelj? Legközelebb ezeket a hasonlatokat felejtsd el jó? Kicsit vizuális típus vagyok és nem tartom túl vonzónak a szőrös és nyálas énedet - halkan nevetgél közben szórakozottan majd a szőkeség után les miután elvette tőle a tányérokat és azokat egymással szemben letette az asztalra. Látja, hogy felkeltette a figyelmét a medence is aminek hála hatalmas lelkesedéssel kezd el csacsogni a fürdőruháról. Megjegyzésre pedig ide-oda ingatja a fejét.
- Ugyan miért bánnám? - vonja fel a szemöldökét. - az a medence arra van, hogy belemenjünk. Nem? Miért lenne azzal bajom ha bemennél? Sőt... - ez utóbbit már csak halkan teszi hozzá, hisz tény, hogy látni szeretné a sok ruha nélkül melyek bár javarészt szépen a testére simulnak ezzel kiemelve kecsességét, viszont biztos benne, hogy fürdőruhában még az álla is leesne.
Halkan megköszörüli a torkát.
- Viszont ezek után elvárom, hogy itt maradj nem csak naplementéig de sötétedésig, mikor már aranyban úszik a környék - köszönhető ez a medence aljára beszerelt sárga lámpáknak és a cirádás kovácsoltvas talpazaton álló régi korokra emlékeztető lámpáknak. Napnyugtakor és éjszaka a legszebb ez a környék, a parton vidám kacajok és hangos vircsaft ér el a házig, de egyáltalán nem olyan zavaró mint ahogy az ember azt gondolná. Sokkal inkább próbálja invitálni a kíváncsi fülek tulajdonosát. Ami pedig őket illeti, a medencében úszkálva, pezsgővel annak partján nem is találnának jobb elfoglaltságot.
Miután visszatérnek a hozott csirkecombokhoz, elismerően biccent miközben a két talpas pohárba tölt a hozott pezsgőből amit kihámozott a dugóból. Alaposabban szemügyre veszi a címkéjét s félő, hogy zöld szemei kiugranak a helyükről.
- Hát ez se mai darab...- homlokát vakarva jegyzi meg és gyorsan becsattog a konyhába, hogy hűtőbe tegye. A pezsgő hidegen az igazi. Nem időz el sokáig a házban máris siet vissza a szőkeséghez, hogy folytathassa a combok tanulmányozását.
- De még mennyire. Tudtommal pedig nincs benne semmi ami ne nyerné el a tetszésemet szóval - lép az egyik szék mögé, hogy kihúzza Kaya-nak - parancsolj!
Ha odasétál, hogy leüljön, Nate finoman beteszi a széket alá, hogy leülhessen majd az asztal másik oldalához lép, hogy leüljön vele szembe.
- Nos...? - bámulja kíváncsian hol a combokat hol pedig Kaya-t.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 25, 2015 9:21 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Istentelenül jól kezdtem magam érezni, és a pezsgő még mindig bontatlanul pihent a kosár alján felette vigyorogtak a szőlőszemek, a mangó, a gránátalma, a banán, a kis tálcányi füge, a doboz eper. Fogalmam sem volt melyiket szereti Nate, úgyhogy megkértem Harry-t, hogy válogassa össze. Lehet megint túlzásokba esek, ahogyan az 1840-es évjáratú mount-blanc-i pezsgővel is minden bizonnyal, de ebből volt még tizenkét palack a pincében amit különleges alkalmakra tartogattam, és mi lehetett volna különlegesebb annál, hogy most látogatóba jöttem hozzá?  Évődik velem tovább én meg csak nevetek rajta. Hogy egy kis csökött gnómhoz hasonlít már nem is lep meg, annál inkább, hogy kiderül hosszú fülei meg lehetetlen mennyiségű ujjai vannak és a tetejébe még pici is, öreg és ráncos…én meg csak ráncolom a homlokom és nézek rá tettetett sértődöttséggel, ami persze csak addig tart amíg mind a ketten el nem nevetjük magunkat. Tetszett így itt lenni vele, tetszett, hogy olyasmikről mesél nekem amiben nem nagyon volt részem. Hallottam én filmekről, nem vagyok tájékozatlan, egyik másik rendezővel valami nagyobb rendezvényen találkoztam is, sőt anyát egyszer még Bel Air-be is meghívták egy hatalmas villába, ahol semmi más dolgunk nem volt, csak adni magunkat. Az amerikaiak kitalálták a csillogást, a hírnevet, mi adtuk hozzá a régi idők pompáját, a rangot és a tartást. Nekik volt pénzük, meg tudták fizetni a kényelmet, amit igényeltünk odautazásunk alkalmával, mi pedig kellően prezentáltuk számukra azt a viselkedést, ami nekünk tökéletesen természetes, ők pedig csak álmélkodtak rajta. No igen, van amit nem lehet pénzért megvásárolni, és mi is inkább azt hiszem csak azért mentünk el, hogy anya találkozzon Rainer herceggel, akivel akkor már jó sok éve nem volt alkalma összefutni. Az öreg köztudottan nagy filmbolond volt, különben miért vitt volna az udvarhoz egy felkapott filmcsillagot Grace Kelly személyében? Persze hozzá kell tenni, hogy a bulvárérzéke nagyon jó volt, és ami azt illeti a hercegnő szépsége messze túlszárnyalta az udvarok akkori bármelyik asszonyának a szépségét. Anyámat kivéve, bár talán ez részemről némi elfogultságra utalhat. Nem is ez a lényeg itt, hanem az, hogy sajnos vagy sem a nagy filmnézős esték számomra kimaradtak az életemből, hiszen volt egy időszak amikor csak arra futotta az erőmből a nap végén, hogy bedőljek az ágyba. A sokadik órám után még részt venni valami rangosabb eseményen, avató ünnepségen, keresztelőn (ebből volt jó sok, ami azt illeti, hiszen mi is hatan voltunk testvérek) és persze ha éppen nem azzal voltam elfoglalva, hogy adott esetben a legújabb pletykákat begyűjtsem a titkos telefonvonalakon a barátnőimtől. Szóval ismertem én a filmeket, nagyjából tudtam is melyik miről szólhat, de sem a szereplőket nem ismertem sem magát a történetet. Azt hiszem azt is valami másik filmben láttam, hogy úgy szoktak filmezni nagy általánosságban, hogy valami óriási vödröt meg óriási méretű poharat maguk elé vesznek és valamit esznek meg isznak belőle….nem tudom ez is olyan dolgok egyike amit nem igen volt alkalmam kipróbálni. Persze haladunk a korral, nem gyepesedtünk be, csak éppen nem jut mindenre idő. Mindenki azt gondolja nekünk ebből sok van, de ha részt kellene vennie egy nap a nagyjából hatodik jótékonysági beszédet végighallgatva valami gálaműsoron a végén könyörögne egy dupla jéggel felkevert martiniért, olivabogyóval. Újabb nevetést, ezúttal már kacagásba hajlót csempész az arcomra a kifakadása a női logikát illetően. Ó ha tudná, hogy nálam ennek így kell lennie, különben képtelen lennék megfelelni mindannak az elvárásnak amit velem szemben támasztanak. Egy olyan családban mint az enyém bár külső szemlélő számára úgy tűnhet üres fejű szőkeségek vagyunk, ez nagyon nincs így. Hiszen egy beszélgetésben megállni a helyünket, érvet és ellenérvet felsorakoztatni, tökéletes vitapartnerré válni, engedni és megtartani az adott véleményt, tudni mikor lehet hátrálni, mikor kell odaszúrni a megfelelően időzített sértést, egy mosoly mögé burkolva. Na ehhez kell csak igazán gondolkodni, méghozzá logikusan. Ha erről le akarna szoktatni, nagyjából olyan próbálkozás lenne neki, mintha azt akarná, hogy felejtsek el mondjuk biciklizni.  Magamban az agyam egy apró kis jegyzetfüzetébe minden felvések amit nem szeret: a fahéj mellé odakerül a balzsamecet, a levendula és a bazsalikom. Istenkém, meg fogok őrülni, hogy le kell mondanom a közelében a levendulás fürdőolajról, ami után nagyjából úgy párolgok mintha most másztam volna ki egy frissen kaszált levendula mezőből, és le kell mondanom a bazsalikomos csirkemellről friss fürjtojással és tárkonyos szósszal tálalva. Na ez sem lesz olyankor, amikor vele találkozom. És ne felejtsem meghagyni Conchitának, hogy ezeket lehetőleg hanyagolja az ételekből ha éppen úgy hozza úri kedvem, hogy vendégül lássam. A pollen allergiája már akkor ismert volt előttem amikor a kórházban voltunk, hiszen másnap pont ezért nem küldethettem tele a kórtermet egy hat hektárra is beillő virágkompozícióval. Nincs nekem szerencsém. Pedig életemben először fordult volna elő, hogy egy férfi szobáját virágtengerré változtatom. Egyszer ezt is jó lett volna kipróbálni, de akkor ez elmarad.
Még mindig azon szórakozom kint a teraszon, hogy elképzeli milyen lennék szőrös kis jószágként, akivel nézheti a naplementét, sőt ha itt alszunk el még a napfelkeltét is.
- Most miért? Nem értem mit problémázol ezen. Odabent még ráncos kis manónak állítottál be, ugyan nem mindegy ha ehhez még nyáladzó kis szőrös lény is lennék? Jajj nem az már tényleg sok lenne.- ráztam meg a fejem és inkább minden figyelmemet lekötötte a továbbiakban a látvány, ahogyan megszabadultam a tányéroktól, és persze ahogyan ott álltam a szépen feszített víztükör mellett a vállam felett hátramosolyogtam az asztaloknál ügyködő Nate-re
– Rendben, akkor mindjárt felhívom Keagent, hogy hozzon nekem valamit, ebben mégsem csobbanhatok bele, és amúgy is meztelenül fürdeni, jesszusom na az ilyesmi eszembe sem jutna!- a hangomban valamiféle sértett büszkeség bújkált. Lehet, hogy sok őrültségben benne voltam eddig életem során, és nem egy medencés őrületben vettem már részt, de fürdőruha nélkül soha eszembe sem jutott még csak megmártózni sem. Visszasétáltam az asztalhoz és ajkaimon cinkor mosoly futott végig ahogyan Nate megállapította  a pezsgőt illetően, hogy nem éppen ma palackozták. Tény. De én nem tulajdonítok neki ekkora jelentőséget, úgyhogy megvontam a vállam.
– 1840-es évjárat, ami apám szerint nem volt éppen a legtökéletesebb, de ettől függetlenül a habzó borok és a pezsgők ebben az évben jobban sikerültek a szimpla boroknál.  Azt hiszem a százhúsz palack ami otthon pihen a házban az én pár palackomhoz képest igazán semmiség. Az én születési dátumomból egy egész pince rekesznyi van eltéve. Úgy őrzi atyám mintha a szüzességem lenne. Na annak akkor már régen harangoztak- nevettem fel hátravetve a fejem, csilingelt a hangom mert igazán jól éreztem magam és persze eszembe jutott az az átkozott délután ott a zenepavilonban, és a zöld szempár amely egy ideje már próbált győzködni…épp csak betöltöttem a tizennyolcat, ennyi türelem még szorult belénk azt hiszem. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe. Mikor elindul visszafelé a konyhába, én is vele tartok, hogy nagyjából két perc alatt lerendezzem a telefont, és a magam számára kérjek egy lehetőleg nem valami borzasztó színű fürdőruhát. Talán sikerül választani a gardróbban sorakozó úgy száz garnitúra közül egyet ami az én tetszésemet is elnyeri. Keagen a szállítás feladatát kapja, a kiválasztás Conchitára bíznám, eddig még nem csalódtam az ízlésében. Valahogyan ösztönösen ráérez, hogy mit is szeretnék, ezért is becsültem meg annyira, és nehezen engedném el csak úgy. Végül aztán alig fél másodperccel Nate előtt érek vissza az udvarra és a medencénél kötök ki megint, mintha a víz vonzana.
– Tudod…nem is mennék haza anélkül, hogy ne láttam volna ezt a csodát itt naplemente után. Legfeljebb úgy kellene innen kitessékelni, és közölni a grófkisasszonnyal, hogy mégis illetlenség naplemente után időzni egy nőtlen férfi házában. – forgatom meg a szemeimet tréfásan és ha azt hiszi Nathaniel, hogy viccelek, a szavaimnak érvekkel adok nyomatékot.
- Ne nézz így rám, ez nem tréfa! Egy 1910-es kisasszonyoknak írott francia nyelvű etikett könyvben szó szerint ez volt- megköszörültem a torkomat, felszegtem a fejem, hogy még hatásosabb legyek.
- „És amidőn az ifjú leány tekintete érzékeli a lenyugvó nap utolsó sugarait, úgy köteles atyja házába megtérni, visszaútjáról a vendéglátó úrfi és a gárdedám gondoskodik.”- alig bírtam megállni, hogy halálosan komoly maradjak miközben ezt mondom de a végére már egészen belejöttem. De nem tagadom, hogy a nevetésem erővel kellett visszafogni.
Úgyhogy remélem Nathaniel a visszautamról a gárdedámmal együtt leszel kedves intézkedni. Választhatsz ki legyen az. Én a magam részéről a méretei miatt Demetriust nevezném ki eme pozícióra.- az utolsó szavaknál már remegtek az ajkaim az eddig visszafogott nevetéstől, és miközben helyet foglaltam az asztalnál, és hagytam, hogy kihúzza nekem a széket és hálásan pillantottam vissza rá
– Lekötelezel, köszönöm-biccentettem még akkor is ha jelen pillanatban a viselkedésünket agyon csaptuk azzal ahogyan fel voltunk öltözve. De abba már bele sem megyek, hogy miképpen kellene jelen pillanatban kinéznünk. A két könyökemet megtámasztottam az asztalon, és összefűztem az ujjaimat, majd Nathanielre tekintettem. Ujjaimmal nagyon finoman köröztem így összefűzött állapotban ahogyan magyaráztam
- Nos, először is. A csirkecombot fogd meg ott a végénél, ahol a papírmasé ruhácska van. Így nem lesz zsíros a kezed. Eztán megfogod a kést és szépen körbeszeleteled az egész csontot, amit csak le tudsz szedni róla, ezeket ízléses kis kupacba halmozod a saláta mellé. Ezt csak azután fogyasztod el, hogy a csonttal már végeztél.  Nagyon fontos, hogy a csontot addig nem rakod le a kezedből amíg van rajta hús. Ennek inkább csak szimbolikus jellege van. A régi főúri étkezések alkalmával, amikor a csont az asztalra került a szolgálók azonnal dobták a szoba másik felében pihenő vadászkutyáknak, hogy ne csúfítsa tovább az urak asztalát. De ezt a hagyományt mi tovább visszük, és hidd el az apám nagyon csúnyán nézne rád ha nem így tennél.- magam is meglepődtem az utolsó mondatom hallatán, hiszen alaphelyzetben eszembe sem jutott volna egy Larrabee vacsorára berángatni Nate-et. Ezzel az erővel élve az oroszlánok elé is vethettem volna.
- Szóval a lényeg az, hogy szépen kifilézzük a csontot. Mutatom. Utánozd le a mozdulatomat.- magam is nekiálltam a mondottak szerint leszeletelni a húst a csont körül, és néha átpillantottam, hogy Nathaniel mit csinál, persze rá kellett szólni, honnan is tudhatná?
- Az ég szerelmére, nem egy mészáros vagy! Szépen akkurátusan, ráérősen, és persze szépérzékkel. Amikor pedig készen vagyunk, akkor lerakjuk a kést a tányér szélére.- magam is csináltam amit mondtam, végül a szabad kezemmel a comb másik vele után nyúltam és finoman csippentettem a mutató és a középső ujjam közé.
- Megfogjuk a gyönyörűen körülhámozott csontot és ami rajta maradt lerágjuk. Igyekezz ezt úgy megejteni, hogy az arcszőrzeted ne legyen fültőig zsíros, rendben? Menni fog?- majd az utolsó mondatot követően én is rágcsálni kezdtem a kezemben lévő csontot, kékjeim pedig kíváncsian szemlélték mit ügyködik velem szemben Nathaniel. El sem hiszem, hogy nem sokkal naplemente előtt egy orvost tanítok arra, hogyan kell a mi köreinkben elfogyasztani egy provanszi fűszerezésű csirkecombot. Ha valaki ezt akár pár nappal ezelőtt megemlíti nekem minden bizonnyal az arcába nevetek. Finoman helyeztem vissza a tányérra a csontot és a szalvétáért nyúlva megtörölgettem a számat. Mennyire régen csináltam már ilyesmit, és az igazat megvallva hiányzott. Ám az egészben talán az a legkülönlegesebb, hogy mindezt ennyire egyszerű helyen még soha nem próbáltam. De tetszett….határozottan tetszett.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 25, 2015 10:24 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Piszkosul tetszik neki, hogy ide-oda dobálják egymásnak a magas és a kevésbé magas labdákat. Szórakoztató a helyzet, nem érzi magát feszélyezve bár ez nem meglepő, hisz a bárban se érezte úgy, hogy bármi gond lenne abból, ha ők önfeledt hahotázásba kezdenének. Jól érzik egymás társaságában és egy bizonyított tény. Nem fogja vissza magát, előszeretettel pimaszkodik Yodával ami látszik, hogy elképeszti a szöszit, ettől függetlenül nem borul ki. Ezt szereti igazán benne. Előkelő, pénzes hölgyemény akinek mindene megvan amire csak vágyhat az ember sőt még annál is több. Gyönyörű ruhák, csinos cipők, komornyik és még mi egyéb más. Ez tipikusan az a kép ami a sok tinédzser filmben is látható. Vannak a milliárdos szépségek és a kevésbé vagyonos eszes jótét népek... na most Kaya és Nate sztoriját minden szempontból meglehet ilyen téren bolondítani, fűszerezni izgalommal mert tény, hogy ez is része az életüknek. A csillogás a jótét lét és a pénz....Jut eszébe!
Meg se köszönte még azt a sok furcsa cuccot amit bevittek neki másnap a kórházban a szobájába. Mikor kinyitotta reggel a szemét, teljesen abba na hitben volt, hogy meghalt. Leginkább valami erdőszerű, bambuszos szobára emlékeztette a helyiség s még a csipogót is megnyomta csak, hogy jelezze a nővéreknek valami gáz van. Szerencsére megtudták nyugtatni azzal, hogy Miss Larrabee volt olyan kedves, hogy ide hozatott "némi"...NÉMI dekorációt, hogy jobban érezze magát. Persze ízléses volt és szép, ettől függetlenül olyan zsúfoltnak érezte az egész környezetét, mint talán annak idején az anyja méhében se, pedig ott ketten is voltak.
Annyi biztos, hogy fog kapni valamit, csak még... nem tudja, hogy mit. Na majd megritkítja a rózsabokrot.
- Tudod mit? Akkor maradjunk annyiban, hogy te egy Hobbit vagy. Kicsi is, szőrös is és még a füled is hegyes - kíváncsian le pillant a nála valamivel alacsonyabb lányra, hogy lássa annak reakcióját. Szinte biztos, hogy ez a megnevezés se fog menni neki, de rá se rántson!
Nagyot nyelve, sarkon fordul bő 360 fokos fordulatot miközben a tarkóját vakargatja.
- Pedig terveim között szerepelt ez is... éjszaka egy kis "meztelen fürdés".... lehet, hogy ijesztő és visszataszító de annál izgalmasabb. És alapjáraton szabály szegő. Jó szórakozás tud ám lenni - bizonygatja vidám zöld ragyogással szemében s piszok jó fantáziájának hála szinte láttatni engedi lelki szemei előtt a szőkeség párduc testét mire csak torok köszörülve toporog egy kicsit. Ekkor tér át inkább a pezsgő címkéjének a tanulmányozására mikor is megállapítja, hogy nem egy mai darabról van szó.
- Nem a legfinomabb? Na erre azért kíváncsi leszek... - hangjában sejlik valami rosszallás, hisz sokaknak nem jut csak tíz, max harminc, negyven éves pezsgő. Erre most itt fog a kezében egy "nem a legjobb 1840-es évjáratú 175 éves italt." Végül is, ő kér inkább elnézést.
Csilingelő nevetése hallatán rekeszizmai szinte összerándulnak s miközben arcát tanulmányozza kénytelen ráébredni arra, hogy ennél a teremtésnél soha nem látott még szebbet és számára kedvesebbet.
- Rossz tréfa. Nem tudok neked tökéletes gardedámot felállítani, sajnálom. Demetrius nem épp a legjobb választás de talán valamit ki lehet sajtolni belőle - az imént említett állat felé pillant, ki jól álcázva magát elbújt a kis sziklakert mögött, mintha itt se lenne.
Ezután segít neki leülni majd helyet foglal vele szembe és várja újonnani Yoda mestere tanait.
Hosszú, férfi létére kifejezetten szép, csontos és inas kezével megragadja a csont kis batyus felét, megemeli annyira, hogy a másik oldalán, amivel a felső combhoz illeszkedik megálljon. A kés közben a kezébe kerül és figyeli a csirke hámlasztás meglepő mozdulatait. Imádja úgy enni főleg a szaftos csirkecombokat, hogy jókorát harap belőle. Úgy van igazán jó íze.
- A....aha - nyújtja el a szót miközben egy paradicsomot KÉZZEL bepakol a szájába - khm... szóval a kutyáé a csont. Oké - fel se tűnt neki a mondatban elrejtett célzás csak lelkesen mórikázik tovább a hús lefejtésével. Az már lényegtelen, hogy a nyála patakokban folyik lassan, de azért még őszintén lelkes.
- Jaj istenem nem mindegy, hogy milyen mozdulatokkal szedem le a húst erről a csirke csülökről? Így is úgy is lejön nem? Aztán csak lerágcsáljuk, lényegtelen, hogy mennyi marad rajta.
Mikor Kaya folytatja a mesterséget, Nate már rég ott tart, hogy lecsipegeti a csontról a maradék húst, majd tekintettel arra, hogy mit mondott a szőke, leteszi az egyik szalvétára az asztal felé eső végébe.
- Azt hiszem nem vagyok olyan zsíros mint egy disznó, szóval igen, sikerült - vágja rá rögtön majd szeme sarkából feltűnik, hogy egy nagy szürke orr kerülgeti az asztal szélére kitett csontot s csak akkor kap észbe mikor a rózsaszín nyelv becsúszik az asztal rései között, hogy valahogy megszerezze a csontot.
- Hé, te óriás vadászkopó, inkább így - fogja meg vigyorogva a csontot majd elhajítja neki. Küzdjön csak meg az ételélt, egy kis mozgás nem fog megártani.
- Mond, hogy most már késsel villával "csak úgy" meg lehet enni és nincs semmiféle "edd meg a húst így meg úgy..." rituálé? - néz rá kis híján könnybe lábadt szemekkel. Enne már az istenért!
- Arra pedig készülj fel, hogy van még néhány comb bent... kipróbálod majd azt is, hogy milyen maszatosnak lenni és bele harapni ebbe a húsba jó? - ugráltatja meg vigyorogva a szemöldökeit. El nem tudja képzelni, hogy mutathat fülig zsírosan. De mindennek eljön a maga ideje.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 10:42 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Nem fogom két perc alatt megszokni azt, hogy bizonyos dolgok az ő számára különlegesek és ritkák, míg az én életemben maguktól értetődőek és természetesek. Példának okáért itt volt ez a pezsgő, ami a legjobban szimbolizálta a közöttünk lévő különbséget, mégis a magunk vicces módján túl voltunk képesek lépni rajta. Ha ezeket az életbeli szimpla és egyszerű dolgokat meg tudjuk oldani, akkor azt hiszem a többi is menni fog. A hobbitos élcelődésére rosszallóan csóválom meg a fejem, és az ujjammal ismételten megfenyegetem, bár ez valóban már csak valamiféle játék közöttünk, és érzi ő is, hogy nem fogom szó nélkül hagyni, hiszen ha valamire a külsőmre mindig is érzékeny voltam és ez most sincs másképpen.
- Ne húzza ki a gyufát Mr Winston! Csak semmi szőrős, nagy fülű lény...az előbb még valami Yodának titulált, most meg egyenesen valamiféle ....hogy is mondta...hobbit vagyok? Van esetleg még olyan jelző amivel nem illette becses személyemet? Remélem jól bánik a fegyverekkel, mert ezek után minimum egy párbajra fogja önt invitálni a bátyám. Elképesztő mit meg nem enged magának!- a szemem sarkából néztem rá, végül elmosolyodtam de a fejemet kitartóan ingattam.
- Meztelen fürdőzés egy hobbittal? Vannak perverzióid Nate!- ekkorra már nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Persze attól az ötletet még nem tartottam jónak, még akkor sem ha szabályt szeghetünk vele. Már csak azért sem, mert továbbra is tartottam magam azon elvemhez, hogy nem fogok vetkőzni csak akkor ha érdekem kötődik hozzá. Szóval ha nem találunk valamiféle érvet arra nézve, hogy megváljak az éjszaka sötétjében a fürdőruhámtól, akkor ezen terve sajnos vagy sem de nem fog megvalósulni. Bár tartottam tőle, hiszen a korábbiakban már bebizonyította, hogy tökéletesen érvel és még engem is képes meggyőzni. Ettől az elvek még elvek maradnak esetemben. Azt azonban már most tudom, hogy ha a legapróbb jelét érzem annak, hogy valami olyasmit csinálunk ami árthat neki, másképp veszi a levegőt, másképp mozdul, másképp csinál dolgokat, gyöngyögyözni kezd a homloka azonnal megállunk és ebben nem fogok neki ellenkezést hagyni. Úgy fogok viselkedni mint egy megátalkodott despota, az ő jól felfogott érdekében.  Volt időm utánaolvasni ennek az egésznek, értekeztem ismert vagy kevésbé ismert kardiológusokkal, szívsebészekkel, még egy plasztikai sebésszel is volt alkalmam társalogni egy kellemes állófogadáson az operában, aki volt kedves felvilágosítani arról, hogy a műtét utáni hegeket el lehet tüntetni. Igaz szükséges megvárni a regenerálódási időt, hiszen egy szívátültetés, bár maga a művelet ma már viszonylag kockázatmentes, az utána következendő időkön nagyon sok múlik. Szóval lehetőség szerint egy éven belül nem nagyon vállalna ilyen jellegű beavatkozást egy páciensen, utána pedig egészségi állapot függő. Magamban már ezt is végigpörgettem, noha jól tudtam, hogy Nathaniel beleegyezése is kell hozzá, mint ahogyan nagyon sok dologhoz szükségem lesz rá, hogy megvalósuljon. Hogy is gondolhattam, hogy személyes találkozás nélkül mindez megoldható lesz majd? Nem tudom őszintén, hiszen megmenteni akartam, bár magyarázatot továbbra sem tudtam volna arra adni, hogy miért. Anyám tudott volna, de beléfojtottam a szót az első olyan mondata után, hogy tisztában van vele miért csinálom. Ha így is van tartsa meg magának, nem akarom tudni. Igen...homokba dugtam a fejem, és azt gondoltam, hogy ha én nem látom a világot, akkor az sem lát engem és elrejtőzhetem. De ez egyszerűen nevetséges és gyerekes viselkedés. Én aki alapvetően semmitől sem szoktam megriadni aki a végsőkig képes elmenni ha el akar érni valamit, én aki bárkivel képes vagyok vitába bocsátkozni, akit úgy neveltek, hogy nincs lehetetlen csak tehetetlen ember, akit úgy tanított az apja, hogy azért mert nőnek született az alapvetően harciasság meg kell, hogy legyen bennem elgyengülök egy ilyen helyzetben. Az vesse rám az első követ, aki nem került még ilyen helyzetbe élete során. Hogy erre nekem huszonöt évet kellett várni, nos ez valahogyan így alakult. Abba már bele sem megyek, hogy az utóbbi pár hónapban amúgy is valamiért így kezdtem viselkedni, könnyebben nyitottam emberek felé. Sokszor elgondolkodtam a hatalmas házam valamelyik kis loggia-ján ácsorogva és az esti fények között a lefekvés előtti menta teát kortyolgatva, hogy miért is érzem piszkosul magányosnak magam az utóbbi időben? Hiszen csak egy szavamba kerülne és meg tudnám oldani, hogy legyen programom, nem csupán kötelező látogatások úgy alapvetően bárhol. Hanem minőségi és valódi beszélgetések. Aztán rájöttem, hogy azért, mert az ilyen alkalmakon pontosan az a többlet hiányzik, amit most itt megkapok, amiért végül maradtam, amiért végül mindenbe belemegyek amit javasol, noha az utolsó porcikám is tiltakozik az ellen példának okáért, hogy bármi olyasmit tegyek ami az alapvető elveimmel szembe megy. És valamiért van egy olyan sejtésem, hogy ő még ezeket is képes lesz bennem legyőzni, ami nem csupán furcsa érzés de egyben veszélyes is. Sokkal többet kiválthat vele, mint amit én meg akartam engedni neki. De ez valami olyasmi amit soha nem leszek képes befolyásolni, legyek bármennyire erős, bármennyire határozott, karakán és a legbiztosabb magamban. Vannak dolgok amik megtörténnek akkor is ha nem akarjuk, és tiltakozhatunk, fordulhatunk a sors felé szitkozódva, akkor is ott van. És fáj, tudom, hogy fáj. Egy darabig biztosan. Kifejezetten örömmel fogadom, hogy az éjszakai fürdőzés témáját ejtjük és inkább a pezsgővel foglalkozunk a továbbiakban, bár a kosárban még pihen néhány szem gyümölcs, az talán majd jó lesz sötétedés után, amikor már csak ülünk majd nyugodtan bámulunk előre a semmibe révedve, és mindenféle ostobaságról fecsegünk. Alapvetően ezt is szerettem volna, meg azt is szerettem volna, hogy meséljen nekem magáról. Hiszen ha azt vesszük én és a családom is, az alapvető belső dolgokat leszámítva a világ számára nyitott könyv voltunk, rólunk lehetett szinte mindent tudni, rólam meg aztán főleg, mert egy időben a botrányaimmal hoztam anyáékra szégyent, és ezen jó szokásomat mind a mai napig megtartottam. Szóval rólam nem sok olyan mesélni való van amit ne tudhatna valamelyik sajtóorgánumból, vagy újabban az internet világából. Persze ha azt vesszük talán mégis, mert, hogy ki valójában a legidősebb Larrabee grófkisasszony kevesen tudják. Például azt is kevesen, hogy eső után imádok kifeküdni a pázsitra, hogy imádom a frissen nyírt fű illatát, félek a pókoktól, félek mindentől aminek négynél több lába van. Gyűlölöm a balettet...egyszer sikerült is elaludnom a Bolsoj Balett előadásán, és már csak arra ébredtem, hogy anya bök oldalba, néz rám rosszallóan, és az egész Globe felállva tapsol egy csomó harisnyás alaknak. Rettentően kellemetlen volt a helyzet, mert az orosz nagykövet felesége is a páholyunkban volt, és az egyetlen szerencsém az volt, hogy aznap este lázasan mentem színházba, így könnyedén exkuzálhatott apám a betegségemre hivatkozva. Szóval akarok én sok mindent, miközben a derültségemet főképpen az okozza, hogy mióta csak bejelentettem neki, hogy maradok azóta teljesen fel van húzva mint egy apró kis búgócsiga ami megállás nélkül csak pörög és zümmög és zizeg. Hogy milyen érzés valakiből ilyesmit kiváltani? Nem tudom, még szoknom kell az efféle reakciókat, főleg, hogy ez őszinte, mert annak érzem, ahogyan én is egyre inkább felszabadultabban nevetgélek szépen lassan már mindenen amit csak mond vagy éppen tesz. Hovatovább ott tartunk, hogy csak a kisujját mutatja és már azon kacarászni fogok. A jókedvemet és persze a szórakozásom egyik alapját aztán megadja és növeli mindaz amit a hússal jelen pillanatban művel. Mint egy rossz gyerek, akit arra kértek, hogy legalább egy óriág igyekezzen nem összekoszolni a ruháját ám ő még erre sem képes.
- Ne hisztizz már, az ég áldjon meg, nem hiszem el, hogy valaki hogy lehet ennyire türelmetlen! Meg kell tanulnod az ösztöneiden uralkodni, ha életed eddigi harminc évében ez eddig nem sikerült. Ilyen az éhség is. Tessék, itt az első alkalom, hogy ezt gyakoroljuk.- feddtem meg játékosan bár azért végig komoly arcot vágtam, ám egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak azon ahogyan a húst nyiszálja le a csontról, ám azért sikerül a műveletet valahogyan finomhangolni, amikor szólok neki, hogy ne olyan durván. Perszehogy nem mindegy. Most az én módszereimet követjük, az én szabályaimat és azok szerint ezt így kell. Ő akarta megtanulni.
- NATE!- csattanok fel meglepően ingerlékenyen, és megcsóválva a fejemet már nevetek is
- Ezt egyszerűen nem hiszem el! Ne kézzel egyél már! Jobban esett a lelkednek, hogy betömted a kezeddel azt a paradicsomot? Elképesztőn barbár és türelmetlen vagy ugye tudod?- azt már csak magamban teszem hozzá, hogy mellé végtelenül szórakoztató is, mert az arcának játéka, ahogyan a szemöldökét mozgatja csodálkozva, vagy éppen néz rám olyan arccal mint aki mandarin nyelvjárásban kéri tőle elénekelni a Varázsfuvola Bosszú áriáját. Ami egyébként nagyon szép, és szeretem ezt az operát. Talán...el kéne csábítani magammal. Ezt az ötletet elraktározom magamban. Szóval én pompásan szórakozom rajta mindeközben de persze közben próbálom elérni nála, hogy igyekezzen megszokni, hogy vannak bizonyos szabályok kivált akkor ha esetlegesen velem akar olyan helyen étkezni, ahol nem mindegy milyen sebességgel és milyen módon csipegeti a húst. Finoman helyezem vissza a szalvétát magam mellé az asztalra, és a tányér felett a kezdeti pózban fűzöm össze az ujjaimat.
- Leszámítva azt az öt évesekre se jellemző hisztériát amit leműveltél a csont  megnyúzása közben, valóban sikeresnek mondható a művelet, ellenben....- nem fejezem be a mondatot, mert nekem is feltűnik az asztal körül nyáladzó csuparánc kutya, akit a hús a csont és a finom illatok vonzottak ide. Már tiltakozni sincs időm, amikor végül mint valami aportfát dobja el a kutyának a csontot, csak szemforgatva fűzöm szét az ujjaimat és teszem tenyérrel lefelé a kezemet az asztalra, közvetlenül a tányérom mellé.
- Te egyszerűen hihetetlen vagy Nathaniel! Most már értem miért mondtad, hogy égetnivalóan rosszcsont kölyök voltál. Már meg sem lepődöm.- görbülnek az ajkaim felfelé a somolygástól, de ettől függetlenül, hogy az egész lényéből áradó szertelenség teljesen magával ragad még nem nézem jó szemmel, hogy dobálgatja a csontot a jóég tudja, hogy hová. Kezemet finoman emelem meg a kérdés hallatán, szemöldököm felszalad a homlokomra és a tányér felé mutatok, amelyen ott pihennek az általa lecincált húsok. Nem nevezném tökéletesnek az enyémhez képest, de elsőre azért nem is olyan rossz. Magam is megfogtam a kést meg a villát és úgy tekintettem vissza rá.
- Azért jobb ha megtanulod ezt a rituálét, mert ha találkozni akarsz még velem, bizony lesz olyan alkalom, hogy szükséged lesz erre az újonnan megszerzett tudásodra. Mert vannak bizonyos éttermek, ahol nem nézik jó szemmel, hogy mindenféle önmérsékletet nélkülöző nyughatatlansággal marcangolod a húst a csontról. Önuralom Kedves,  önuralom.- a szavaimat követően az első falat el is tűnik az ajkaim között, egy falatka salátával. Az akkurátus és egyenletes rágást az lassítja le és akasztja meg, amikor közli, hogy a következő adagot, hogyan is kellene megennem. Hatalmasat nyelek, szinte egybe a megrágott falatot. Finoman helyezem a tányér szélére a kést és a villát, majd kékjeimet kíváncsian emelem Nathanielre. Komoly vagyok, elképesztően komoly, mint aki éppen most készül valami komoly kioktatást tartani a számár. Óvatosan mozdulok picit előre, szemeim még mindig az arcát vizslatják, végül aztán a szám sarkának huncut remegése árulkodik először arról, hogy pompásan szórakozom.
- Taníts, Yoda!- ki mondta, hogy csak én játszhatom a ráncos kis manót? Ha van Kaya Yoda, akkor lesz Nate Yoda is. Ilyen ide-oda tanítgatós Yodák leszünk ma este. Remekül hangzott.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 9:03 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Halovány, alig észrevehető viszont annál nyilvánvalóbb mosollyal figyeli Kaya arcát. Nem lehet egyértelműen rávágni, hogy na ez nála mosolynak számít, viszont ilyenkor teljesen más álarcot ölt az arca. Sokkal kellemesebb látvány lesz, nem lesznek ott azok a furcsa kis ráncok a homlokán, eltűnnek a gyanakvó, meglepő tekintetek és helyét átváltja a szeme sarkában a kis nevető ránc, zöld íriszei pedig vidáman csillognak így fürkészve a magas, kecses lányt.
- Természetesen. Gyönyörű szép vagy. Nem bántásból szánom amúgy ezeket, egyszerűen csak jó olyan lényekkel idegesíteni akikről nem is tudsz. Meglepődnél, hogy van amelyik milyen csodaszép lehet, de inkább nem folytatom. A végén még legyezgetném itt az egódat - ezt persze nem hagyhatta minek hála rögtön szélesedik az iménti kérdéses mosolya.
- Amúgy nem vagyok nagy fegyver forgató. Lőni tudok, azt viszont jól, mással még nem próbálkoztam. Se karddal se tőrrel se semmi mással - vállvonással jelzi, hogy nem vitte túlzásba az eddigi tanait fegyverkezés téren. Lőni csak amolyan önvédelem téren tanult meg, emellett van néhány rendőr ismerőse akik nem hagyhatták nyugodni, hogy kipróbálják Nate célzó képességeit. El is kerekedett a szemük mikor első alkalommal fejbe lőtt. Erre pedig csak annyit mondott, hogy "bocsánat, orvosin tanultam, sebészként kezdtem". Ez pedig egy olyan téma amit tényleg nem sokan tudnak. Hogy mi volt az oka annak, hogy lemondott erről az irányról? A vér látványa. Kiderült, hogy nem bírja a vörös nedű látványát így pedig adott volt, hogy egy másik számára kellemes témával foglalkozzon.
- Hobbittal biztos nem, veled már sokkal inkább. Hidd el viszont, hogy ez nem perverzió, egyszerűen csak szeretek veszélyesen és izgalmasan élni - tudatja a szőkeséggel, hogy nem szeret vacakolni és leginkább szarral gurítana. Viszont az feltűnhetett neki, hogy veszélyesen él, hacsak belegondol abba, hogy mit művelt a bárban a kezdetek kezdetén, mikor még csak kezdetleges volt az ismertségük.
Egyre nyilvánvalóbbá válik Nathaniel számára, hogy imádja a lány társaságát és imádja magát az egész jelenséget. Ahogy apró kis szarkalábak gyűlnek makulátlan bőrén a szeme szegletében mikor elmosolyodik, mikor a hajához ér, vagy végigsimít a ruházatán. Furcsa, kecses varázs van minden mozdulatában és bár tudja, hogy ezeket tanították neki, mégis úgy érzi, hogy ha egy egyszerű, átlagos családba született volna, akkor is hasonló lenne mint amilyen most is.
Megtudná szokni a látványát és az egész jelenségét ebben a házban. Ha kell akkor még át is alakíttatná valamilyen szinten, hogy jobban érezze magát a szőkeség mert bár elegánsnak és kifinomultnak nevezhető minden egyes pontja a festéstől kezdve a pocok sarkáig, mégis férfias erőt sugároz amit nem lehetne egy-két világosabb, színesebb darabbal megszüntetni. Abban persze kitudna egyezni, hogy ötvözzék a kettőt, de ő erre még nem szakosodott és valószínűleg nem is fog. Inkább hívna valakit aki rendbe teszi a  dolgot és ötvözi a kettejük stílusát... no de ne repüljünk ennyire előre a jövőben még ott tartunk, hogy nem tud megbékélni csak úgy a gondolattal, hogy márpedig neki öt ágú helyett villával és késsel kell ennie még egy csirkecombot is amit ő gyerekkora óta "fogós combnak" hív. Elvégre van neki "nyele" amit meg lehet markolni és jó ízűen le lehet rágcsálni a csontról a szaftos húst.
Egyszerűen nem tudja megállni, hogy ne fogjon meg kézzel valamit. Neki matatnia kell, fogdosni és turkálni, nem tudja megszokni, hogy csak kés van neki és villa miközben be van csomagolva a csirke vége. Ám türelmes, és annál is inkább lelkes, szórakozott mikor szemügyre veszi Kaya arcát.
- Mi pasik ösztönlények vagyunk. Akkor eszünk amikor éhesek vagyunk, úgy ahogy kedvünk tartja és a többi.... na azt már nem részletezem - erről inkább nem beszélne vele inkább áthidalja a témát egy torokköszörüléssel. Abban pedig nem kételkedik, hogy később sikeresebben fog úri ember módjára enni, mint most. Ez még csak a kezdet... bemelegítés.
Ezután lopva elkap egy paradicsomot a tányérjáról mikor úgy gondolja, hogy Kaya nem látja, viszont meg kell állapítania, hogy ennek a nőszemélynek mindenhol, talán még a feje búbján is szem van, hogy még csak véletlenül se kerülje el valami a figyelmét.
Összerezzen, ugrik egyet mikor meghallja a másik szájából a nevét, s megszeppent kisfiú szemekkel kezdi el fürkészni az arcát, minek után lesüti a szemét.
- Igen, így szaftosabb - morogja még mindig a falattal a szájában majd gyorsan lenyeli és elmosolyodik. Nehéz számára elfogadni azt, hogy meg kell szüntetni kezének ezen funkcióját az evés területén, de ki tudja? Talán még jól is jár vele.
- De sikerült nem? Mit számít a hiszti és a gyermeteg énem? Szeretek olykor duzzogni van, hogy célra vezető - persze ebből nem húz hasznot,egyszerűen olykor jó hallani a bocsánatkérő szavakat mikor kétségbeesetten morog az orra alatt.
Ezután pedig gondolkodás nélkül elhajítja Demetriusnak a csontot elvégre nekik már nem lesz szükségük rá... remélhetőleg nem kell lenyomnia a torkán, hogy legyen még hely a gyomrában valaminek.
- Én előre szóltam! Tudnod kellett, hogy nem vagyok én olyan szent, mint ahogy azt te elképzeled, szépségem! - hangjának játékos éne jelzi, hogy piszok jól mulat főleg azon, hogy milyen reakciót vált ki belőle a szertelensége.
- Érted bármit. Olyan szorgalmas kis Padavan leszek, hogy el se hinnéd - bizonygatja miközben felkapja a szalvétát, hogy annak tiszta oldalával megtörölgesse a kezét.
Zöldjei hatalmasra kerekednek mikor feltűnik neki, hogy mekkorát nyel és az ezutáni lassított, kimért mozdulatok... megrémítik. Végül csak jó választ kap mire ördögien elvigyorodik.
- Jól van, jól van - gyorsan kilöki maga alól a széket, hogy becaplasson a konyhába, és egy másik tányérra rátesz még egy-egy combot s csak ekkor jut eszébe, hogy van a hűtőben chilis barbecue szószos csirke szárny amit reggel készített el miután hazahozták, hogy legyen mit ennie délután. Gyorsan kikap négyet, megpörgeti a mikróban - amit nem tud az nem fáj - és már battyog is ki a kellemes hatossal amit lepakol elé.
- Parancsolj! Csípős szószos szárny és a "fogós comb" - arcára lemoshatatlan vigyor telepszik s már le is ül a helyére.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 27, 2015 10:50 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Azt már most meg kell állapítanom, hogy étkezés terén van még mit csiszolni Nate szokásain. Ha egy szimpla csirkecombbal egy teljes waterloo-i csatát folytat, mit fog kezdeni a tekercsekkel, tűzdelt húsokkal, tengeri finomságokkal és egyéb olyan ínyecségekkel, amiket normál esetben talán azt sem tudná hol kezdődik és hol végződik? Persze normál esetben ez felettébb mulattató lenne, és egykor gyerekként a számomra is gondot okozott csupán a felismerésük. De idővel minden tudás megszerezhető és én jelen pillanatban az alapokat próbálom megtanitgatni a magam kissé talán kimért módján Nathanielnek, de mégis közben remekül szórakozom. Az egész lényéből áradó vidámság, az, hogy a legkomolyabbnak tűnő helyzetből is képes a derültséget kihozni, hogy megnevettet folyamatosan az arcának a játékával a szemének a csillogásával valahogy kellemessé teszi az ittlétemet, egyre inkább kellemessé. Soha nem volt könnyű idegen helyet megszoknom, noha a mostanit példának okáért magam választottam. Mindig is hittem abban, hogy az életben létrejövő változások nem feltétlenül tartósak adott formájukban, mert lehet, hogy valami új kezdetét vetítik előre. Gondolok itt elsősorban a találkozásunkra, hiszen normál körülmények között minden valószínűség szerint még csak szóba sem álltunk volna egymással, nemhogy táncoljunk vagy éppen kedélyesen beszélgessünk. A kezdeti zökkenők, a néhány órával ezelőtti bizonytalanságom és toporgásom helyét azt hiszem szépen lassan átveszi valami olyan érzés, hogy jó döntés volt mégis eljönni, bár azt hiszem egy picit, ha jobban megkapirgálom magamban a dolgokat még mindig támadnak kételyeim, de már kevesebb mint az elején, amikor beléptem az ajtón. Aki megérkezett és aki most itt ül mintha két külön személy lenne. Ahogyan figyelem a minden idegszálával pezsgő Nathanielt, folyamatosan a helyenkénti elkomolyodásom ellenére is mosolyt csal az arcomra. Nem tudom sértésnek venni amit alap esetben egy másfajta szituációban minden bizonnyal annak vennék, és tréfával csapom el. Tudom, hogy nem gondolja komolyan ezt a lényecskés dolgot, bár azért most már igazán kíváncsivá tett, hogy kihez illetve mikhez is próbált engem a korábbiakban hasonlítani. Azt hiszem újabb megjátszott sértettséget váltana ki belőlem a puszta látvány, és ezen még az a tény sem változtat, hogy az ő kis filmvilágának apró teremtményei akár szépek is lehetnek. Annyira biztosan nem amilyennek én gondolom magam. Gyermekkoromtól a büszkeségre és az értékeimmel való azonosulásra neveltek. Apám azt tanította, hogy az ember soha ne becsülje le magát, még akkor sem ha időnként hajlamos ennek tekintetében túlzásokba esni, és én eszerint is éltem, eszerint cselekedtem. Önnön magam időnkénti bizonyos mértékű túlbecsülésével, de kerülve a kérkedést. Az nálunk egyenlő volt azzal, hogy nincs semmi amit fel tudna mutatni az életben hát magát fényezi.  Persze ha jobban belegondolunk jelen állás szerint nekem sem volt semmi amit felmutathattam volna, és az utóbbi években kizárólag olyan dolgok voltak számomra fontosak amelyek a luxus, a pénz és a csillogás körül zajlottak. Mert ez is én vagyok és nem tudom mikor és hogyan lennék képes erről lemondani. Ahogyan nézem Nathanielt, a gondolat ott motoszkál bennem, hogy ennek a férfinek új életet akarok biztosítani, hogy a legvégsőkig is elmennék, hogy megszerezzem számára azt a bizonyos szívet, mi ez hát ha nem valamiféle lemondás? Gondolatban a fejemet rázom és ellentmondok magamnak. Nem, ez pusztán csak segíteni akarás olyan valakin, aki érdekessé vált a számomra, akiről többet meg akarok tudni, akivel jó csak szimplán együtt lenni, aki megnevettet. Nem akarok folyton arra az egyetlen estére gondolni, azt veszem észre, hogy újabb emlékeket akarok tőle. Emlékezni erre itt most, emlékezni milyen vele együtt enni, és csak egyszerűen lenni, mint a normális emberek. Az emlékeket pedig úgy teremthetjük meg ha több időt töltünk együtt. Mikor a gondolataimban idáig jutok azt hiszem olyasmi fordul meg a fejemben, ami megint tovább bonyolítja az életemet. Van egy eleddig tisztázatlan kapcsolatom, amelyben én vagyok a harmadik fél, immáron sokadszorra történik ez meg velem, és bevallom kezd frusztráló lenni. Nem az a fajta vagyok azt gondolom aki ilyesmit érdemelne, hogy egyszerűen parkoló pályára tegyék. Van még egy további semmiféle kategóriába nem sorolható kapcsolatom egy tüneményes kis művésszel, aki időnként nem tudom eldönteni, hogy engem kedvel vagy olyankor is az elfogyasztott kábítószer mennyiség beszél belőle, a masszív másnapos ködön keresztül. Itt van a családom, akik árgus szemekkel figyelik minden lépésemet és cselekedetemet és úgy tesznek, mintha a szökésem után nem is figyelnének rám. Már az első hónapok óta tudom, hogy ez tévedés, mert igenis figyeltetnek, ahogyan tisztában vagyok azzal is, hogy most is pontosan tudják, akiknek tudniuk kell, hogy éppen hol vagyok és kivel. És azzal is tisztában vagyok, hogy magukban mit gondolnak. De őszintén szólva ez a része egy cseppet sem érdekel. Annál inkább az, hogy ebbe a tökéletes kaotikumba hova is helyezzem el, ezt a mókázó, ragyogó zöld szemű férfit, akiről fogalmam sincs meddig lesz része az életemnek. Mi történik ha túl késő? Ha nem találok időben donort, ha a következő olyan rohamot mint amit a bárban is tapasztaltunk nem éli majd túl? Ezen a részén ha akarok sem tudok egyszerűen túllépni, még akkor sem ha próbálok minderről megfeledkezni. És még mindig nem tudom eldönteni, hogy hova is illene az éltembe. Anya szerint veszélyes vizekre eveztem, mert hallja a hangomon. Aggodalom. Olyasmi, ami bennem soha nem volt és azt hiszem nem is ismertem fel eddig, hogy lenne. Hogy veszélyes abban biztos vagyok, ahogyan abba is, hogy ha nem lenne, akkor hiányozna, ahogyan hiányzott ezen az egy héten is. Különös átrendeződés ment végbe bennem, a kapcsolataimat illetően vetettem számot, és meglehet önző dolog volt részemről idejönni, de tudom, hogy önző lettem volna akkor is ha nem teszem meg. Az előbbit magam miatt az utóbbit miatta. Valóban veszélyes vizeken jártam és a legborzasztóbb, hogy nem tudok úszni. Ha belefulladok csak magamnak köszönhetem, de tán érte még ez a kockázat is megéri. Mitől is volt különleges Nathaniel? Mitől volt ő más a számomra? Abban a tudatban élt, hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó, abban a tudatban teltek a napjai, hogy talán már a következő órát sem éri majd meg. Mégsem változtatott semmin, sőt mintha fricskát mutatott volna a sorsnak és nem engedné, hogy az egész további életére árnyékot vessen a betegsége. Mióta megismertem minden alkalommal viccet próbált belőle csinálni, és nem akart vele foglalkozni. Valakinek azonban mégis kell, és ezt a szerepet vállaltam magamra. De nem akarom, hogy erről beszéljünk, nem akarok arról beszélni neki, hogy mi lesz ha majd....vagy mi lesz akkor ha új szívet kap....akkor is akar még látni? Miért lett ez ennyire fontos nekem? Ha jobban belegondolok már akkor is az volt, amikor másnapra teleküldettem a szobáját egy dzsungelnyi zölddel. Most pedig egyszerűen csak hallgatom a replikáit a szavaimra, hallgatom ahogyan beszél hozzám, ahogyan mókázik, és érzem, hogy ezt a jókedvet én generáltam pusztán azzal a tudattal, hogy itt vagyok. És ez átragad rám is, mert együtt nevetek vele. Hol a fejem csóválom a szavaira, hol kissé rosszallóan nézek rá, de egyszer sem komoly az egész, ezt ő is tudja pontosan ezért mer egyre többet megengedni magának velem szemben. Még nem ismerjük egymás határait, hogy mi az amit megengedhetünk magunknak a másikkal szemben, de erre is rá kell valahogyan érezni.
- Ösztönlények! Bah!- forgatom meg a szemeimet láthatóan jól mulatok a kijelentésen, de nem is ennyire ez, hanem a kézzel való falatozása az ami legelőször rosszallásra késztet. A duzzogása pedig inkább csak derültséget okoz. Valóban olyan jelen pillanatban mint a két öcsém közül az idősebb amelyik ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan az ő Michael királyi fensége óhajtja akkor igazán ki tud jönni a sodrából. A vehemencia kezelését még tanulnia kell, de apám szerint ez tíz éves korban igazán magától értetődő viselkedés. Én is voltam ilyen. El sem hiszem.
- Nathaniel, nem a végeredmény a fontos hanem az addig megtett út. És ha ez nem egyenes, ha kacsázol rajta, akkor hiába jutsz el a célig. Rád ragad az út pora. Érted?- mosolygom, és próbálom éppen úgy előadni neki, mint amikor engem tanítottak ugyan erre a fajta étkezésre. És persze az egészben az a legmulatságosabb, hogy ugyanezekkel érveltem, mint most Nate. No igen, van ami nem változik, csak éppen más szájából halljuk azokat. Finoman rántottam meg a vállam inkább csak magam elé motyogva.
- Bár az igazat megvallva nekem tetszik a gyermeteg éned.- persze azon a tényen nem változtat ez sem, hogy továbbra sem tetszik, hogy csak úgy dobálgatja a csontot. Az ég szerelmére mezítláb szerettem volna a füvön mászkálni, és ha a kutya a csontmaradványokat szét hagyja? Mint a sajátjaink, amikből volt vagy tíz és a nevüket sem tudtam. Hiszen ahogyan korábban már gondolatban utaltam rá, igyekeztem nem közel engedni magamhoz többé egyetlen állatkát sem....és embereket is egyre kevesebbet.  Nate túl kitartó ahhoz, hogy ellen lehessen neki állni, és tagadhatatlanul imponáló ez a fajta viselkedés, ahogyan az is, hogy továbbra is úgy pezseg itt nekem mint arany hal a királyvízben. Szólt, persze hogy szólt, de van amire nem is lehet igazán felkészülni, bár bevallom őszintén továbbra is pompásan szórakozom mindennek ellenére. Mármint, hogy a viselkedése hovatovább gyerekes.
- Szorgalmas kis padawan, cöh...minek nézel te engem valami harcoktatónak? Rossz ajtón kopogtatsz, tőlem ilyesmit nem sajátíthatsz el.- végül aztán megadóan emelem magam elé a két kezem és hagyom, hogy most majd az ő szabályai szerint játszunk. A kézzel falatozás művészete ideérkeztemkor még kissé visszataszító volt a számomra, de minél többször volt alkalmam kipróbálni, egyelőre igaz csak hamburgereken és egyéb gyorséttermi eledeleken, igazán tetszetős volt. Annyira....annyira naturális, és annyira gusztustalan egyszerre, hogy az embernek nevethetnékje támad a végére, feltéve ha nem azon kezdek el aggodalmaskodni, hogy mégis, hogy nézek ki? Mikor kilöki a széket, hogy elinduljon még nevetve teszem hozzá.
- Értem bármit? Ne tégy ilyen könnyelmű kijelentéseket, mert a végén még megbánhatod. Nem ismered az ízlésvilágomat.-  nem is érzékelem mennyi ideig van távol a konyhában, csak az apróbb zajok, csörgések, csilingelések jutnak el hozzám, én közben kényelmesen hátradőlök kezeimet a mellkasom előtt összefűzve, lábaimat előre nyújtva az asztal alatt, mint valami jóllakott basa szemlélem a kilátást. Lassan narancsra festi az égboltot a délután beköszönte, bár már inkább estéről beszélhetünk, a távolban tintakék az égbolt, az este utat tör magának. Magával ragad a látvány, és egyre inkább jó érzéssel üldögélek tovább, várva, hogy Nate visszatérjen a konyhából, majd gondolok egy merészet és...a vállam felett hátrasandítok, de csak Helene hatalmas nagy szemeivel találom szembe magam az ajtó irányában, Demetrius még mindig a csonttal bíbelődik, én meg mint egy rossz gyerek nyúlok bele a tányéromba és a kezem közé csippentek egy koktélparadicsomot, nézegetem, forgatom, majd sietősen a számba gyűröm, úgy kézzel ahogyan azt az előbb Nathaniel is tette. Szemeimet lehunyom és élvezettel dorombolva sóhajtok egy hatalmasat, mintha minimum valami különleges és ritka finomságot kóstoltam volna. Elképesztő, hogy milyen szinten képes bűnbe vinni a viselkedésével az embert ez a férfi. Nincs időm rendesen megrágni, mert ekkor nyílik az ajtó én meg úgy rezzenek össze mint akit valami rosszaságon kaptak, de persze leplezem rendületlen és úgy rágom a paradicsomot mintha az életem múlna rajta, hogy mire Nathaniel az asztalhoz ér az újabb adag étellel már le is nyelem. Hopp, volt- nincs, én nem is csináltam semmit. A felvezetést követően Nate-re pillantok majd a tányéron heverő csirkeszárnyakra és combokra, majd megint a férfira és rámutatok a husokra felvont szemöldökkel a homlokomat ráncolva de úgy kuncogva mint valami apróság.
- Fogós....fogós comb? Nos, sok mindennek nevezték már: pipikerék, cimbalomverő...de fogós comb. Hááááátttt tőled is tanul valami újat az ember. És ezt most nekem kézzel kell...kézzel kell ennem, úgy értem beleharapni, úgy ahogyan csak tudok?- felpillantok rá, de látva a csillogó zöld íriszeit, meg a bólogatását, azt hiszem halálosan komolyan gondolja, hogy én ebben a méregdrága kosztümben kézzel-lábbal faljam fel a csirkehusokat. Sóhajtok egy mélyet, még  egyszer visszapillantok rá, a szemem egészen összeszűkül ahogyan nevetek, és egyszerűen nem akarom elhinni, hogyan képes ilyesmire rávenni.
- Nem...hiszeeeeeem eeeeel, hogy belemegyek ebbe miattad!- nevetek,majd egy hatalmas sóhajt követően megfogom az egyik csirkeszárnyat és forgatom egy darabig, keresve rajta valami fogást. Azt már láttam a televízióban a reklámokban, hogy ezt ketté szokták törni. De hogyan is csinálták? Áááááá megvan. Sikerül megtalálni a forgóját és roppanva enged a nyomásnak. Sikerélmény. Végül aztán előre hajolok és mintha valami olyan dologra készülnék amit később meg fogok bánni belemélyesztem a gyöngyfogaimat a húsba. Forró, meleg és mar mint a veszedelem. De isteni finom. Újabb harapás, majd újabb és még egy....szinte belefeledkezve marcangolom a fogaimmal a húst mint valami barbár asszonyság, akinek a férje most hozta meg a vadászatból a friss bölényt, és elkészült. És marok és harapok,  és továbbra is eszem tovább kézzel a szárnyat, már a másodiknál tartok, mint a gyerek aki rácsodálkozik a világra.
- Fiffooomm...hmmm...Nafte..kéff eff falafofff?- észre sem veszem, hogy tele szájjal kezdek beszélni, csak később kapcsolok a szemeim elkerekednek, lenyelem a falatot, ami a számban van majd, úgy ahogyan vagyok szószosan mindenesen nyújtom Nate felé az utolsó falatot.
- Szóval....finom, kérsz te is egy falatot? Amúgy....gondolom a végén nem szalvétát használunk hanem lemossuk a kezünkről ezt a....a....ezt a...hát ezt ami rákerült.- forgatom meg a szabadon lévő kezem és szerintem rémesen kajásan mint valami kisbaba, aki szétmaszatolta magán az ételt vigyorgok vissza Nathanielre. Erre is rávett. Ez a pasi egy varázsló, ez már biztos.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 28, 2015 5:45 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Ha valamiben, akkor abban tökéletesen biztos, hogy ha nem ilyen körülmények között találkoztak volna, akkor is hasonló szemmel nézne most rá. Egyszerűen nem tudja tökéletesen elfogadni azt a tényt, hogy ő márpedig Gróf kisasszonyság akinek annyi pénze van mint a szigeten élő összes embernek együtt véve majd megtriplázva. Nem tudja elképzelni, hogy ő másként viselkedne, ha nem a bárban futottak volna össze és Nate jóvoltából nem mentek volna kórházba. Ha rajta múlik akkor ugyan ez lenne a szitu, ugyan így menne a dolog, csak nyilván sokkal lassabban. Más esetben nem lenne még meg ez az önfeledt szórakozás, az a lendület és kellemesség amit most ők ketten produkálnak a másik társaságában. Fogalma sincs, hogy mi az a tűz ami most lángra lobbant benne és bár a kórházban mikor felébredt, akkor hatalmas csillogó szemekkel figyelte a lányt - noha nehezen tette meg lévén egy kettős szívrohamon volt túl - most pedig ez csak fokozódik.
Nem tudná megmondani, hogy mikor és kinek a társaságában érezte ilyen jól magát utoljára. Talán ezt nem is kellene latolgatni, nagy valószínűséggel nem volt ilyen. Minden ismerősével van valamiféle nézeteltérése, mindig van egy-két olyan beszélgetése amiből minél hamarabb szeretne kikeveredni, a gond csak az, hogy nem mindig engedik. Ő javarészt szereti elterelni a témát más irányba mivel nem szeret senkitől se haragban elválni egy nap végén, de az esetek kilencven százalékában mindig ez történik. Hogy miért?
Mert nem tudják elfogadni azt, hogy Nate-nek más világszemlélet jutott, mint nekik. Azért, mert nem hiszik el, hogy ő maga is próbál tenni azért, hogy mihamarabb meggyógyuljon, csak van amit nem lehet siettetni és a donorlista az többek között ilyen. Nem mondhatja azt, hogy "na márpedig neki kell előrébb kerülnie, mert sokkal jobban megérdemli mint például az előtte lévő kislány." Evégre miért mondaná? Miért lehetne több joga ahhoz, hogy éljen, miért érné őt ez a fajta kiváltság? Egy gyerek élete nem ugyan annyit ér mint egy felnőtté? Az persze nem kell hozzátenni, hogy ő mennyi életet mentett már meg és tett szebbé. Egyszerűen csak az emberi értékeket és normákat kell szem előtt tartani.
Általában ebből állnak a viták, ő pedig minden vacsora végeztével vagy iszogatás alkalmával rácsap az asztalra és ott hagy mindenkit. Leteszi a saját kis összegét amiből evett vagy ivott és otthagyja őket. Nem kell neki hallgatnia a hülyeséget és ezt ők el is fogadják, tudják jól. Csak hát... másnap mindig ő az aki bocsánatot kér, ők pedig ezt "elnézik" neki. Mintha szívességet tenne azzal, hogy elfogadja a véleményüket egy bocsánatkéréssel. Pedig nem. Tudja jól, hogy nem tehet ez ügyben semmit, hogy ő is épp úgy várakozik mint sokan mások. Lehet, hogy nem a második, harmadik vagy negyedik, de már a tizedik helyen van és már ez is nagy szó mert kezdhette volna a sor végén is, ami pedig végtelen hosszú. Több mint százötven ember lett volna előtte de, mint orvos és a kórház egyik orvosa,  előrébb kerülhetett. Ehhez pedig hozzá járult az is, hogy nem cigizik, egészséges életet él de a szíve meglehetősen rossz állapotban van és mihamarabbi műtétet igényel. Lehet, hogy nem szabadna, hogy ezek befolyásolják a listán való elhelyezkedést, de ez amolyan "vészhelyzet", de még így se tudták megadni neki azt a kegyelmet, hogy soron kívül kapjon új ketyegőt. Így egy éve mikor felkerült a listára még a negyvenedik volt. Kezdi ledolgozni.
- Ne szórakozz ilyen jól, tényleg így van! - vigyorodik el, elvégre ez rá és fajtársaira tényleg elmondható. Nekik mindig az az első amiről tudják, hogy muszáj és kötelező. Nem véletlen, hogy ha bemennek egy boltba és nagy válogatás közepette megtalálják a tökéletes inget amiből már csak méretet kell találni de apropó közben rájuk jön a szükség, akkor nyilván a mosdót látogatják meg előbb mint, hogy megtalálják és még fel is próbálják azt az inget.
- Értem én... de félek akkor baromi sok por van már rajtam és nincs ami lemossa azt. Nem szeretem a jól, előre kikövezett utakat. Mindig kell egy kis kitérő, erre is szoktam mondani, hogy soha nem akarnék gondtalan életet. Most is ugye, hogy kiderült beteg vagyok, annyi mindent tettem két év alatt, mint alapjáraton tíz év alatt tettem volna meg - egyszerű vállvonással lezárja a témát mert nem akar megint fortyogó, mély vizekre evezni. És lehet, hogy nem kifejezetten ilyesmi témában tért ki erre a lányka, ettől függetlenül hasonló.
- Néha túlságosan is gyermeteg tudok lenni, remélem meg fogsz békélni vele - sejtelmesen néz bele világos, viszont annál is szebb kék árnyalatban pompázó szemeibe, melyeket már az első pillanattól kezdve imád. Van valami titokzatos fénye, emellett annak ellenére, hogy hideg, olykor pedig rideg látványt nyújt, mégis tele van szeretettel, csodálattal és kedvességgel.
- Nem csak a harcokhoz kell komoly oktatásban részesülnie az embereknek. Azok az idétlenül kinéző, kopaszra nyírt narancssárga ruhás szerzetesek se a harcra és küzdelemre tanítják... egymást... magukat - szemét egy pillanatra megforgatja és a kék ég felé les ezzel fejezve ki azt, hogy nem kifejezetten van tisztába azzal ,hogy azok kit és mit valamint, hogy minek tanítanak. Ettől függetlenül van valóság alapja.
- Képes vagyok bármivel farkasszemet nézni, szóval legyen bármilyen ízlésvilágod én megküzdök vele. Ha férgeket és bazinagy bogarakat eszel azzal se lehet baj. A kínait, olaszt, mexikóit és a tengeri állatkákat kifejezetten szeretem, szóval a bogarakon kívül más meglepetés nem igazán érhet - persze ehhez nem mondja hozzá a szemet, a nyelvet és az ilyesmi, ízletesnek nem mondható dolgot. Van amit még a bogarakon kívül se kóstolna meg... a belsőségeket.
Ezután pedig gyorsan becsattog és előkapja a csípős csirkeszárnyakat valamint még két combot amit magával hozott s megpörgeti őket a mikróban, hogy fogyasztható melegek legyenek. Csörög a tányérokkal, kicsit csapkod a pultok szekrényeivel ahogy ki-be nyitogatja őket de nem csinál akkora csinnadrattát mint gondolná az ember.
Az viszont kifelé menet nem kerüli el a figyelmét, hogy Kaya olyan lelkesen majszol valamit és legalább olyan gyorsan mint egy jól meglett aranyhörcsög aki tuszkolja be a szájába a magokat és éppen raktároz. Pimasz, szórakozott mosolya valamint tekintete rögtön jelezheti a szőke előkelőségnek, hogy látta amit látnia kellett, nem kerüli el a figyelmét semmi.
Összeráncolja a szemöldökét mikor hallja a másik két megnevezést.
- Na én meg ilyen kacifántos neveken nem ismerem, nekem marad ez a gyermeki hangzású "fogós comb". Aranyos nem? - még egészen kölyök volt, mikor ez rajta ragadt és nem is tudja kinőni azóta se.
- Azért a csontokra vigyáznék a helyedben, de harapj bele pontosan. Szépen fogd meg kézzel, és harapj! - utasítja miközben gonosz vigyorral fürkészi az arcát és az azon megjelenő változásokat. Egyszerűen nem tudja elhinni, hogy még fintorogva és haragos pillantásokkal is, hogy lehet valaki ilyen gyönyörű?
- Én is belementem miattad a kulturált evésbe pedig nekem ez így tök jó volt! Férfiasan, parasztosan - tud ő szépen enni, nem elég ezt hangsúlyozni, de ettől függetlenül sokkal kellemesebb kézzel.
Alsó ajkába harap mikor Kaya megteszi az első lépéseket, de aztán kénytelen felpattanni mert arany színű tincsei maszatosak lesznek.
Hosszú, fehér zongorista ujjai az összes szőke tincset megragadja s tarkóján finom copfba fogja kezével míg eszik de még így se veszi le róla a szemét.
- Na ugye, hogy jó? - persze először nem érti, hogy mit szöszög itt neki teli szájjal, viszont nagyon lelkesen nevet fel a hallottaknak köszönhetően, mígnem csak megkapja a tökéletes magyarázatot.
Gondolkodás nélkül elveszi tőle a kínált falatot s csak ekkor tudja megállapítani, hogy tényleg baromi csípősre csinálta, noha mindig tudja, hol a határ.
- Vagy csak simán lenyalod a szószt a kezeidről. Az a legjobb része, miért hagynád kárba veszni? Aztán ha tiszták ezek az ujjak, csak mész a fürdőbe és megmosod. Ennyi a hatalmas rituálé...
Kíváncsi tekintettel várja, hogy mi lesz a véleménye erről.
- Azt pedig mondták már, hogy milyen kislányosan és bájosan nézel ki fülig maszatosan? - a haját persze még mindig nem engedte el, csak guggol mellette és várja, hogy felálljon, hogy kezet mosson. Kár lenne ezért a hajkoronáért.
- Eszel még? Csak mert inkább adnék egy pólót vagy inget még ha annyira ellenzed is... - utal itt arra, hogy az imént kis híján leette magát, az a szerencséje, hogy elég nagy az asztal amire ráesett az az egy falat.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 28, 2015 10:38 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Égetnivalóan rossz gyerek voltam, ha mai divatos szóhasználattal akarnék dobálózni, akkor azt mondanám, hogy hiperaktív. Persze azt hiszem a szüleim legkevésbé sem a mai, sokkal inkább a régi szóhasználatot részesítenék előnyben velem kapcsolatban. A veszélyek iránti lelkesedésem, jobban mondva a veszély felismerésének hiánya egészen sokáig elkisért életem során, és ez olyan szintre váltott, hogy már sportszerűen kezdtem őket űzni. Hat éves lehettem amikor eltörtem mind a két lábamat, mert Larrabee Hall egyik szépen csipkézett erkélyéről a mélybe vetettem magam, és ezer hála nagyanyám azálea imádatának, mert ezen bokrok fogták fel az esést és maradtam végül törött lábakkal de mégis életben. No nem önnön magamnak akartam ártani, hanem megpróbáltam így prezentálni a világ felé, hogy én nem pusztán egy nemes kisasszony vagyok hanem magának a tündérek királynőjének a lánya, és ha magasról leugrom akkor sem lesz semmi bajom mert a láthatatlan tündérszárnyaim amikor majd megjelennek megvédenek. Persze nem nőtt ki sehonnan semmi, csak én hasaltam bele a rózsaszín virágokkal pettyezett bokrok rengetegébe. Kilenc évesen a bátyám és én úgy döntöttünk elég idősek vagyunk már ahhoz, hogy megtudjuk miért olyan jó a dohányzás. Nos, azon kívül, hogy az ember majdnem belefullad és kis híjján kigyullad az istálló, benne a kedvenc lovával Hugo-val, igazán nincs semmi szórakoztató benne. Tizenéves koromtól aztán számolatlanul jöttek az elképesztőbbnél elképesztőbb dolgok, és némelyik után már nem csupán anyámat, hanem engem is berendeltek audenciára a Buckhingembe, hogy ez mégiscsak olyan viselkedés, amit egy hozzám hasonló nemes kisasszony nem engedhet meg magának, és tűrhetetlen amit művelek. Apa nem egyszer kapott olyan jellegű pénzbeli és javakkal történő büntetéseket, amelyekről én csak később szereztem tudomást. És noha egyetlen egy cselekedetemet sem bántam meg, bár felelőtlen volt ez tény, a későbbiekben más módon próbáltam meg levezetni a felesleges energiáimat. Így kezdtem érdeklődni az éjszakai túra, az ejtőernyőzés, a sziklaugrás, a snowboard illetve a rafting iránt. A kamaszéveim is ennek a bűvöletében teltek, és azt hiszem jó volt időnként kiszakadni a megszokott közegemből, jó volt időnként csak egyszerűen egy lenni a többiek közül. De aztán jött a kiábrándító hazatérés, amikor felöltöttem a szép maszkomat és mosolyogva bájologtam estélyekről estélyekre kezemben a drága pezsgővel, a fejemben meg az előző hetek kitörölhetetlen emlékeivel. Szóval azt hiszem nem én leszek majd ehelyütt, aki megmondja Nate-nek hogy ezzel a szívvel mit szabad neki és mit nem, noha azért nem állítom, hogy nem féltettem volna. De őszintén, változik attól valamit, hogy sokadikként beállok sorba kéztördelni? Én amúgy is a magában aggódós tipus voltam, nem kell mindig mindenkinek látnia, hogy éppen keserű vonások szabdalják az arcom vagy éppen nehezebben dolgozok fel valamit. Eddig is így volt, ezután is így lesz. Megtanultam rejteni ha valami érzelmeket váltott ki belőlem, és valahogyan nehezebben is mutattam ezt ki, de a legfőbb jeleit már felismertem az ilyesminek: vehemens tagadás…mármint annak a tagadása, hogy én egyáltalán érzek valamit. Mint jelen esetben is csináltam. De bármennyire is haladunk előre az időben, azt hiszem az eredeti elképzelésemen nem fogok változtatni, hogy a donorlista állását bizony meg fogjuk változtatni. Mindenkit nem menthetek meg, és nem is akarok. Nekem most ő lett a legfontosabb és talán könnyebb a számomra, ha érzéketlenségemet magamra aggatva nem foglalkozom azzal éppen ki van még előtte, hogy nekik mennyi idejük van még hátra azzal a szívvel ami nekik jutott, hogy értük van e aki aggódik. Mindez nem rám tartozik, és szívességet teszek a saját lelkiismeretemnek azzal, hogy ez így is marad. És most? Most egyszerűen az van, hogy úgy kezelem mintha minden rendben lenne, de persze azért az éberségem dolgozik bennem, és az első gyanús jelnél be fogom húzni a kézi féket, aztán duzzoghat kedvére ahogyan csak akar, majd megbékül, vagy megbékítem, végülis egyre megy. Meg fogom találni annak a módját mivel lehet kiengesztelni, amikor jobban úrrá lesz rajta a gyermeki énje, vagy fogalmazzunk úgy, hogy az ösztönszerű gyermeki énje. Talán ez helytállóbb kifejezés az ő esetében. Mondjuk akkor picit meginogtam amikor a bogarakat és az egyéb férgeket emlegeti, mert ezeknek már maga a hangzása is egyfajta félelmet generál nálam, mert semmit nem szeretek azt hiszem említettem már, aminek négynél több lába van. És nagyon remélem, hogy sem itt a kertben nem fogunk belebotlani semmi ilyesmibe se sehol máshol, mert abban az esetben felkészülhet, hogy az ő gyenge szíve tovább fogja bírni mint az enyém, és a hallójáratai is igen erőteljes sérülést szenvedhetnek a kiadott hangomtól ilyen esetekben. Tehát mindkettőnk érdekében azt hiszem az a legcélszerűbb ha maradunk annál, hogy egy ilyenhez sem lesz szerencsém.
Meg kell vallanom, hogy soha életemben nem gondoltam, hogy a kézzel való étkezés ennyire képes az embert magával ragadni. Persze nem azt mondom, hogy soha nem próbáltam, de tény, hogy ilyesmit még valóban nem, és ha kívülről látnám magamat a pár évvel, de akár a pár hónappal ezelőtti énem szemével, elkerekedve bámulnám, hogy mit is művelek én itt? Nem tudom, azt hiszem pontosan azt aminek látszik, bár be kell azt mégis vallani, hogy ez a férfi vett rá, és magamtól mindez eszembe nem jutott volna. Ó igen, tagadhatjuk, az az oldala énemnek, amely még ott maradt Angliában, az otthonomban így vélekedik. De az aki egy ideje az óceán partján ébred és fekszik le, aki már annyi őrültséget művelt az évek alatt amióta itt él, az csak mosolyogna a maga egyszerű módján, és a kis ördög ott legbelül még helyeselne is minderre. Folyamatosan kapom tőle az utasításokat, hogy mit hogyan kellene, amit legtöbbször valami morrangó-nyüszítű hang kíséretében konstatálok, jelesül, hogy ne okítson ki mit hogyan kell elvégre nem olyan ördöngősség mindez. Persze én nem látom azt amit ő, hogy kis híjján nem csak az arcom, a kezem és úgy nagyjából mindenem zsíros ami csak ennek a csípős finomságnak a közelébe kerül, hanem majdnem a hajam is. Kétszer sikeresen ráharapok a csontra is, amit egy vállaim közé vont nyakkal, és szende felfelé pislogásokkal veszek tudomásul, meg a hús közé motyogott bocsánatkéréssel, mert ez annyira finom, hogy eszemben sincs abbahagyni az evést, még sikeresen teleszájjal is megszólalok, amely az én köreimben a legnagyobb illetlenségnek számítana. Persze most olyan módon eszek ahogyan Nate szokott és nem úgy ahogyan az előbb mi ettünk, az én elveim szerint. Szóval nem tudom, hogy ő akart végül enni avagy sem, de én szépen mind a három csirkeszárnyat megeszegettem és csupán a végén állapítottam meg, hogy ez bizony villámgyorsan elfogyott, észre sem vettem, hogy ennyire éhes vagyok. Miközben ilyen nyakig zsírosan vigyorgok Nathanielre, meg kell állapítanom, hogy elég muris látvány lehetünk itt.
– Te igazán egy úr vagy Nathaniel Winston. Nem volt még ember aki ilyen kitartóan tartotta volna a hajam nehogy akárcsak egy csepp zsír is menjen rá ebből itt ni.- mozgattam meg vidáman a kezem, de talán jobbnak láttam, ha nem kalimpálok vele, elég ha kettőnk közül én vagyok zsíros.
- És ha már itt tartunk a szebb időkben ezt hívták hánytató póznak, amikor külön szolgák fogták a kisasszonyok parókáinak a végét, nehogy a pávatollas manőver közepette összepiszkítsák és esetleg úgy térjenek vissza az asztalhoz.- néztem rá nagyon komolyan, majd rezegni kezdett az ajkaim és elnevettem magam igazán jóízűen
– Csak tréfálok, el ne hidd!- hatásszünet, újabb elkomolyodás…majd –
-Maguknak fogták!- bukott ki belőlem egy újabb nevetés, és a napját nem tudom mikor szórakoztam  ennyire szabadon és felhőtlenül valakinek a társaságában. Csak közelről fürkésztem az arcát amikor elvette tőlem az utolsó falatot, kékjeim ide-oda cikáztak a vonásain, és még mindig derűsen néztem rá. Jóképű férfi volt, ez már a bárban is feltűnt, hiszen ha nem így lett volna, szóba sem állok vele. Különleges és elég egyedien szigorú vonásokkal megáldva ami mögött ott bújkált az a kisfiús lélek ami miatt példának okáért szeretett mindent és azonnal csinálni. Végül aztán csak egy sóhajjal vettem tudomásul hogy lehet ettől a sok mindentől a kezemen megszabadulni. Esküszöm mindenre ami szent, hogy ilyen bókot még soha nem kaptam senkitől. Mondtak már sokfélét nekem, dicsérve rajtam pár dolgot, de, hogy egy olyan pillanatban kapjak messzemenően eredeti bókot amikor a kismalacok szebben néznek ki a karámban, hát azt hiszem ezt meg kell becsülnöm.
– Nos, a helyzet az, hogy efféle dicséretet még soha nem kaptam, úgyhogy igazán boldoggá tettél, hogy ezt tudattad velem. És úgy érzem nem csupán a jómodor mondatja velem, de ennyire érzéssel és ennyi törődéssel még soha nem volt egyetlen hajcsat, hajgumi, hajkefe, hajdísz, tiara sem, amilyen a te kezed, amely a hajamat hivatott tartani. Jéééézuuusoooom Nate ne csináljuk ez annyira….na jó, komoly leszek esküszöm. Szóval, khm….- próbáltam valóban komoly lenni, de felvidított jókedvre derített, szóval így elég nehéz volt igazán annak is maradni. Megemelte a két kezem nagyon finoman és Nate-re sandítottam
– Le kell nyalogatni? Ez most halálosan komoly? Nem lesz ez kissé….hogy is mondjam túlságosan szexista megnyilvánulás? Szóval csinálhatnám csak egyszerűen vagy nem gyenge színpadiassággal. Melyik legyen? Nem….én nem akarnálak kellemetlen helyzetbe hozni.- ó dehogynem, nem én találtam ki ezt az ujjlenyalogatást, szóval valamit valamiért alapon, azt hiszem a szokásosnál is pofátlanabbul kezdtem szépen akkurátusan végigszopogatni az ujjaimat, lassan érzékien, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Még mindig valahol a középső ujjamnál jártam amikor megkérdezte, hogy eszek még? Csak a fejem ráztam és tovább folytattam a tisztálkodós műveletet, mint valami kismacska. Már a fülemen folyt ki a csípős szósz és az igazat megvallva mentem volna már lemosni, de mire a gyűrűs ujjamhoz értem már magam is kezdtem élvezni a dolgot és egészen belemelegedve műveltem éppen a….az ujjaim tisztogatását. Remélem ennyi elég lesz neki, mielőtt mindketten megbánjuk a következő mozdulatot. Hálát adtam az égnek, hogy a kezei foglaltak, amikkel még mindig a hajamat tartotta, bár azt hiszem nem viselte túl jól az iménti cselekménysorozatomat, amit persze nem mondom visszafoghattam volna, de nem tettem. Szemeimmel időnként visszasandítottam  rá, majd hunyorogva, szégyenlősen sütöttem le. Nem hiába tanították nekünk ezt a fajta viselkedést, lám még valami gyakorlati haszna is lehet neki ebben a helyzetben például. Bár azt hiszem az etikett tanárom nem éppen olyan helyzetekre gondolt, hogy egy férfi lakásán csípős szószt eszünk kézzel és azt követően szűz leányokat megszégyenítő pillantások kíséretében szopogatjuk végig mind a tíz ujjunkat, darabonként legalább egy fél percet elidőzve mindegyiken. Bármire is gondolt, ezt a tudást én most és itt kamatoztattam. A kis ujjam végeztével egy hatalmas cuppantás kíséretében hunytam le a szemeimet, majd diadalittasan néztem vissza Nate-re
– Tényleg ez volt a legjobb része, szóval tényleg kár lett volna ha a varázslat elveszik. Lehet többször kellene ilyesmit művelnem, nem gondolod? Nagyon élveztem, finom volt!- a kétértelmű voltát a mondatnak még csak leplezni sem akartam. Végigpillantottam a ruhámon és meg kellett állapítanom, hogy nem csupán zsíros lett helyenként a csinos kosztüm, hanem lassan szűk is, mert nem arra tervezték, hogy az ember lánya degeszre egye magát benne. Szóval akármennyire nem akartam, a fürdőruhám megérkezéséig kénytelen leszek elfogadni azt a férfi holmit. Már a hátamon futkosott a hideg pusztán a gondolatra is.
– Ing…nem póló. És lehetőleg fehér…semmi minta, semmi kocka, csík, szivecske,bárányka…bármiféle díszítés. És ha lehet azért comb alá érjen le, és ….és nincs több és, ennyi bőven elég lesz, ha ezen kritériumoknak meg tud felelni az a ruhadarab akkor hajlandó vagyok elfogadni, most az egyszer. Úgyis már annyi mindenre rávettél ma, hogy ez az egy még belefér.- jelentettem ki nagyon határozottan, majd jeleztem a csuklóm forgatásával, hogy felállnék az asztaltól.
- Segítesz kijutni a fürdőbe is? És ha már arra járok, használhatom? Szerintem még a lábujjam kiskörme is zsíros lett. Ha pedig megjön Keagen a fürdőruhámmal átveszed tőle?- rendezkedtem eléggé otthonosan ami azt illeti, de én komolyan hálás voltam neki ezért a napért. Nem csak a kézzel evésért, hanem mert megosztotta velem az otthonát, az életének a helyszínét, beengedett ide, pedig ha azt vesszük csak egy nő voltam a bárból, aki ráadásul kissé rátarti, kissé kényes ízlésű, de ettől függetlenül láss csodát kedves is tudok lenni, csak ki kell belőlem hozni.

••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 31, 2015 5:07 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


A Nap már lassan lenyugvóan nyalogatja a horizontot egyre inkább langyosodó, gyengülő sugaraival mely annyit tesz csupán, hogy vörösesre, narancssárgára festi a víz tükrét. Ezért is imádja ezt a házat. Egyszerűen csak fogja magát és kiül ide a teraszra miközben figyeli ezt a késő délutáni, kora esti jelenséget mely sokszor bearanyozta már az élete ezen szakaszát. Direkt úgy alakította az építésze a házat hogy a terasz felé eső rész legyen a nyugati szárny mint ahogy a szobája egyik része is. Direkt nem akart a hajnallal ébredni, mindig is utálta mikor a hajnali napsugarak a szemébe sütnek korán reggel, elvégre tud ő magától is kelni úgy, hogy nem égeti ki közben senki és semmi a retináját.
Viszont ugyan így a felkelő nap is szép látvány csak ahhoz át kell menni a telek másik végében lévő kis pavilonhoz ahol egy jókora távcső is elfoglalta évekkel ez ellőtt a méltó helyét. Eleinte úgy érezte itt magát, mintha csak vendég lenne a saját otthonában. Annak ellenére, hogy miben kellett felnőnie, ez a ház maga volt az előkelőség számára. Szépen fényezett bútorok, bőr székek, fotelek és kanapék. Ízlésesen berendezett helyiségek amibe élvezet volt hazajönni. Mindennek új és kihasználatlanság illata volt. Sokáig nem tudta belakni úgy, hogy az ő illatától legyen jellegzetes a ház levegője, mígnem kapott egy nagyobb szellőző rendszert aminek labirintusszerű szerkezetébe lassan beleitta magát dezodorának és parfümének illata ami azóta is, lassan hetedik éve ennek egyvelegét ontja magából. Nem lehet kifogás rá és ténylegesen lerí róla, hogy egy férfi lakik itt. És ez szerencsére nem a szétszórt alsónadrágokban vagy zoknikban nyilvánul meg. Fel van mindig készülve arra, hogy bármikor jöhet valaki, hogy esetleg vendégül kell látnia X-et és Y-t. Mindig rend van és tisztaság. Most viszont arra nem volt felkészülve, hogy Kayát kell elvendégelnie noha semmi gond körülményekkel.
Nem véletlen, hogy még mindig furcsa és különös érzés számára,hogy ez az arisztokrata hölgyemény ücsörög az asztalnál és próbálja megtanítani arra, hogy s mint kell késsel valamint villával kulturált módon enni egy olyan csirkecombot amit normális esetben ő kézzel szokott megfogni. Talán ezzel nem lett volna akkora baja, ha nincs az az egy üres hét ami kettejük közé állt és nem engedte, hogy kibontakozzanak egymás társaságában.
Jelen pillanatban pedig azzal van elfoglalva, hogy bebizonyítsa neki, nem csak az a fajta pompa és fényűzés létezik, amiben nevelkedett. Hogy nem csak úgy jóllakni, ha még egy morzsa se kerül az ölünkbe.  Meg kell hagyni, hogy Nate egyik, de inkább legnagyobb kedvence a sülteken a szaft, a szósz amivel nyakon öntik az ételt vagy eleve abban főzik. Elvégre ez az ami ízt ad neki és ami tükrözi készítőjének ízlését. Lehet, hogy másnak készítjük de akkor is minket tükröz. Ez is az élet apró örömei közé tartozik... a jó ételek élvezése és nem csak a úri hölgy vagy úri ember módján való csipegetés.
Hosszú ujjai finoman fogják egy copfba az arany színű tincseket, gondosan ügyelve arra, hogy egy kis része se szökjön el ezzel esetlegesen veszélynek kitéve. Lehet, hogy nem kell hozzá nagy szaktudás, de elég alkalma volt már arra, hogy lófarokba fogott hajakat fogdosson. Fiatal korában még ő is kicsapongó életet élt, nem érdekelték a szabályok se más, ivott ha kellett ha nem noha volt olyan mértékletes, hogy tudja mikor lesz elég valamiből és mikor jöhet még belőle valamennyi. Ennek értelmében nem kellett eljutnia odáig túl sűrűn, hogy bizonyos módokon de kiadja magából a bevitt adagot. Viszont a tíz évvel ez előtti barátnőjéről ez sajnos nem mondható el. Nála a stressz olyan szinten erős volt az iskolai évek alatt főleg vizsga időszakban, hogy nem volt elég, hogy kilo számra tömte magába az édességet, de olykor még a garatra is felöntött, hogy érezhesse a sűrű tanítással és tanulással töltött órák mellett szórakozhat is.
Nem meglepő, hogy nem volt hosszú távú a kapcsolatuk, viszont azóta is nagyon jó barátok és napi szinten találkoznak. Egyszerűen csak annyiról volt szó, hogy nem volt meg közöttük az ami egy kapcsolathoz kellett.
- Egész életemben kitartó voltam, miért lenne ez most másként. Semmibe nem telik valakinek a haját fogni, nem mellesleg szerintem elég nagy tehetségem van benne - kicsit lazít ezen a bizonyos lófarkon, nem akar szegényből húzott szeműt csinálni.
Tekintete időközben el-elidőzik a vöröslő égbolton. Biztos benne, hogy nincs még egy olyan hely ahol ilyen szépek lennének a színek naplementekor, bár meglehet cáfolni csak nem árt, ha meg is mutatják neki, hogy elhihesse.
A továbbiakat már felvont szemöldökkel hallgatja végig, hisz valami azt súgja neki, hogy az elkövetkezendő időszakban is baromi sokat kell még a történelmi témájú dolgokat hallgatnia amit sajnos ő nem tud sok mindenhez kötni. Ő is tanult történelmet, de nem igazán foglalták le az olyan apróságok amit most többek között Kaya is elmondott neki. Soha nem is volt tisztában azzal, hogy milyen volt egy gazdag, arisztokrata család élete elvégre amit elmondtak a tankönyvekben, nem mindig festette azt ami az igazság volt. Ezért nem is alapozott semmit azokra. Csak a biztos tények érdekelték és a második világháború témája. Nem véletlen, hogy nem mond rá semmit csak halvány mosollyal végig hallgatja még azt is amit a szőkeség lassan de biztosan megcáfol. Most pedig fogalma sincs, hogy akkor mi az igaz és mi nem.
- Részben tisztességesebb ha magának fogja az ember a haját... minden szempontból - ennyivel le is zárja a témát, hisz minek sokáig emlegetni és témázni róla? Nem igazán vág értelmileg ide.
Közelről több ideje van arra, mind emellett könnyebben kivitelezhető, hogy alaposabban megnézze magának a vonásait. Nem különösebben szebb előző kedvesénél, viszont annyi biztos, hogy  van benne valami olyan kisugárzás, olyan erő és nemesség, lelkesedés még a szemében is, ami magával ragadja és nem tud szabadulni tőle. Lehet, hogy normális esetben nem fogná meg egy hozzá hasonló szöszi, főleg úgy, hogy tudja milyen körökben mozog, ettől függetlenül most úgy érzi, mintha teljesen magához láncolta volna Kaya jelensége.
- Lehet, hogy nem válogattad meg igazán jól azokat a csatokat, hajgumikat. Vagy túl szigorúan tették a hajadba - hallotta már azokat a kínzásokból eredő sikongatásokat mikor a fodrász vagy valakinek az anyja a hölgyemény hajába pakolta a csatokat. Állandóan ment a vita, hogy a fejbőrébe vágta, beleszúrta, meghúzta a haját. Mintha ez egy véget nem érő harc lenne haj, tulajdonos és csat között.
Ám ahogy tovább terelődik a téma, felnevet s csak a fejét rázza ide-oda. Hihetetlen az a lelkesedés ami a szőkeségbe szorult és amit ő rá is képes a legjobb tudása szerint áttapasztani. Oké, sokan képesek erre, de nem túl tartósan.
Zöldjeit egy pillanatra se veszi le Kayáról még akkor sem, mikor az bele kezd az ellene szóló manőverbe. Tudta, hogy vannak ám ördög szarvai is a glória alatt. Lassan elkerekednek a szemei és zavartan pillant félre, hogy ne foglalkozzon azzal amit csinál. Az a baj, hogy férfi létére piszok jó fantáziával áldották meg és van, hogy nincs semmi ami gátat szabhatna neki.
Egy kis ideig elvonja a figyelmét az udvarban rohangáló két kutya hangos trappolása miközben játszanak egymással, de aztán akaratlanul is Kaya felé fordul miközben kíváncsian felvonja a szemöldökét.
- Most próbára akarsz tenni, vagy csak direkt csinálod? - hangja teljesen természetes, nincs benne se él, se komiszság ami eddig még fellelhető volt benne. Lehet, hogy nehezen tudja magát türtőztetni és elhitetni magával azt, hogy nem neki célozza a mozdulatokat a szöszi, ettől függetlenül úgy néz ki, mintha teljesen immunis lenne a látottakra.
- Talán mégis jobb ötlet a kézmosás - teszi hozzá halkan, mintha legalábbis azt jelezné, hogy hatással van rá az amit csinál. És bár tényleg így van, mégse engedheti meg magának, hogy láttassa azt a fajta kíváncsiságot és vágyat amit rejteget.
Haját egy pillanatra se engedi el, de talán nem is baj, hogy le vannak foglalva azok az ujjak.
- Örülök, hogy ennyire élvezted! Többet hallgathatnál rám, nekem is van ám élettapasztalatom. Minden esetre örülök, hogy ízlett, azt hittem, hogy a csípős szósz ki fog rajtad fogni, de látva ahogy magadba tömted, még nálam is jobban bírod - hangjából kiérződhet valamiféle elismerés, elvégre van az a csípősség és a jelenlegi is annak számít, amit nehezen tud megenni. Ezzel szemben a szőkeség szó szerint beszippantotta. Ennek ellenére mégis Nathanielt verte ki a víz.  Mikor szóba kerül az ing, arcát a tenyerébe temeti így megdörzsölve azt majd orrnyergét nyomogatva elvigyorodik noha hitetlen tekintettel keresi meg Kayával a szemkontaktust.
- Te kinézed belőlem azt, hogy báránykás, felhős és szíves ingeket hordok? Mert akkor nagyon félreismertél - kerekednek el zöldjei. Lehet, hogy van rózsaszín inge ami sötét hajához jobban megy, mint azt eleinte gondolta volna, de ettől függetlenül nem venne fel mintás inget. Viszont a sok "és" ellenére már tudja is, hogy melyik darabot adja oda neki és már azt is nagy szónak tartja, hogy egyáltalán elfogadja tőle elvégre nemrégiben még azt fejtegette, hogy soha nem venne fel olyan ruhát amit amúgy férfiak hordanak. Micsoda kényesség...
- Kezdem úgy érezni, hogy jó hatással vagyok rád. Azt hittem, hogy megint ellenkezni fogsz, hogy márpedig te nem veszel fel hímeknek készült darabot. Kellemeset csalódtam - vonogatja meg a szemöldökét majd megemelkedik és kihúzza Kayával együtt a széket, hogy könnyebben állhasson fel anélkül, hogy mindent összekenne.
- A kettő együtt nem működik... kijuttatlak de nem használhatod. Hova gondolsz? - pimaszkodik miközben a szőke hajzuhatagot egy pillanatra se engedi el. Kitárja maguk előtt az üvegajtót és csak akkor csúsznak ki a tincse hosszú ujjai közül mikor azt bezárja. Reméli már nincs szükség a szolgálataira. Kaya mellé érve int a hosszú, márvány lépcsősor felé elvégre az emeleten található a nagyobb fürdőszoba.
- Az tölgy ajtó lesz az, mindjárt jövök vadászok neked egy minta nélküli, fehér és combig érő inget - idézi a nemrég hallottakat és ezzel lekanyarodik a következő kis folyosó felé, ahonnan a szobájának ajtaja nyílik. Miután lenyomja a kilincset, útja rögtön a jókora szekrény felé vezet amit kinyitva, férfias parfümjének és az öblítőjének illatát máris szabadjára engedi. Gyorsan kikap egy fehér inget a felakasztott darabok közül majd bezárja a szekrény ajtót s elindul a fürdőszoba felé.
Mielőtt bármit megzavarna, bekopog, s ha Kaya szól, hogy mehet akkor be is lép, hogy a törülközők melletti szabad helyre felakassza az inget.
- Remélem ez megfelel. Nincs se bárány, se minta. Jó lesz? - kíváncsi tekintettel emeli szemeit a szőkeségre így várva meg a válaszát. Ha esetleg nem tetszene neki az ing valamelyik paramétere, akkor már fogja is, hogy kicserélje.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 01, 2015 9:50 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Mindig is volt hozzá valamiféle képeségem, hogy megérezzem a változást. Egy megváltozó arcvonás, egy másképp odatett hangsúly, egy finoman érezhető hűvösség, ami végigsimítja az ember bőrét, és borzongatóan hűvös. Azt hiszem nem kellett sok idő, hogy megtaláljam a változást kiváltó okot, noha nem volt olyan értelemben tudatos, hogy ezzel megsérteni akartam volna, csak móka volt az egész. Csak ültem ott rémesen összekenve magam, a hajam Nate kezében, és próbáltam mosolyogva tudomásul venni a szavait, s csak megráztam a fejem, de nem mondtam semmit. Ostoba lépés volt belátom, és azt hiszem ez az a határ aminek a gondolata megfogalmazódott bennem, ameddig elmehetek, amin túl már sok amit művelek. Nem is tudom mit gondoltam, hiszen nem ronthatok rá, nem mászhatok bele büntetlenül az éltébe, bár nagyon szeretném, mégis ha jobban belegondolok más világ a miénk. Miért is gondoltam akár egy pillanatig is, hogy nekem ehhez jogom van, hogy akár még rajta is átgázolhatok visszaélve a vendégszeretetével, azzal, hogy képes velem bizonyos dolgokat megosztani a világából. Leforrázva meredtem rá, és nem is tudom miért nem tudtam kimondani, hogy sajnálom, hogy ne haragudjon. Ezek nálam nagy szavak, nem dobálózom velük minden nap, és bár kedveltem őt, nem éreztem még olyan közel, hogy neki ezt tudjam mondani. Igen, más vagyok mint amit eddig megszokott, más vagyok és ezt ő is tudja meg persze én is, talán pont ezért vagyunk ennyire bizonytalanok. Próbálom megszokni a helyzetet, ő meg próbálja megszokni, hogy nem mindig működöm egyszerűen, hogy nálam a társalgás nem merül ki receptek cserélgetésében vagy éppen abban, hogy milyen színű legyen a nappali, esetleg a tegnapi sorozat eseményeit megtárgyalva hívom fel valamelyik barátnőmet. Az én köreimben egészen másról beszélnek az emberek, egészen más érdekli őket, és már sokadszor fordul meg a  fejemben, hogy mégis mi a fenét keresek én itt, mégis mit művelek? Játszadozom egy emberrel ahogyan játszadoztam annyi másikkal is már az évek során. Mert nekem többnyire ennyi, nem más. Megmondta anya is, hogy bele fogok unni, hogy majd azon kapom magam, hogy az olyan tipusú férfiak mint Nathaniel hosszútávon képtelenek megszokni a szeszélyes viselkedésemet, azt, hogy nálam időnként nem úgy működnek a dolgok mint másoknál. Volt egy este igen....és? Utána egy hétig nem is kerestem, még csak nem is hívtam, most meg egyszerűen beállítok és összezavarom, ahogyan ő is engem. Úgy téblábolok a lakásában, mintha már ezer éve barátok lennénk, és én tökéletesen beilleszkedtem volna ide, hozzá idomultam volna mindahhoz amihez ő. Ám azzal a hűvösséggel, amivel most szembe találom magam, azt hiszem nem igazán voltam hozzászokva. Talán rá kellene jönnöm, hogy a dolgok néha kisiklanak, hogy nem mindig minden úgy történik ahogyan azt én elképzeltem vagy éppen akarom. Jobban belegondolva nem is tudok róla az égvilágon semmit azon kívül, hogy remekül társalog, még annál is jobban táncol, hogy van egy igazán kitartó és figyelmes barátja, azt már csak remélem, hogy több is, és azt, hogy mi a munkája. Én mégis jogot formáltam magamnak arra, hogy egyszerűen felbukkanjak újra az életében, holott alapvetően annak az estének ott és akkor véget kellett volna érnie. Csak egy játék volt, egy könnyed esti szórakozás, aminek nem lett ugyan jó vége, de nem járhatok vissza mindenkihez akinek esetleg a kezét fogtam egy ilyen során. Persze ez más...mert az élete volt a tét. Igen ezzel próbálom magam meggyőzni, de gyenge lábakon állnak az érveim, ahogyan eddig is, és én csak megpróbáltam valóban olyan lenni, amilyennek ő szeretne látni. Rádöbbent azonban, hogy nem vagyok olyan. Sóhajtok egyet, és ahogyan már annyiszor életem során visszaerőltetem magamra azt a mosolyt, azt a megjátszott vidámságot amiben eddig is részesítettem, noha már hiányzik belőle az a fény, az az apró kis őszinteség ami az előbb még megvolt. De nem az a fajta vagyok, aki hamar feladja, bár tény, hogy át kell gondolnom bizonyos dolgokat, és a fürdőszobában erre sor is kerül majd, külön örülök, hogy felvetettem az ötletet, kell egy kis idő, egy pár perces egyedüllét, amíg átgondolom ezt az egészet, és kitalálom hogyan tovább. Hogy mit rontottam el, hogy vissza tudom vajon csinálni? Miért....miért akarnám? Gyűlölöm ha gyenge vagyok, ha elveszik belőlem az a határozottság ami jellemző rám. Talán ha olyan lennék vele mint mindenki mással, akkor talán képes lenne arra, hogy elküldjön, vagy ő ne keressen többé. Olyan egyszerű elgondolás, már csak meg kell valósítani. Máskor is ment, ugyan most miért ne sikerülhetne?  Még mindig ott csücsül az arcomon az az odatéved mosoly, az hűvösen simogató, csak talán elveszett belőle valami, nem is tudom. Ostobaság az egész, miért is gondoltam, hogy itt bármi működhet? Nathaniel soha nem lenne képes megadni nekem amire szükségem van, ahogyan én sem lennék soha az a számára mint bármilyen egyszerű nő, én erre az életvitelre képtelen vagyok. Nekem kell a csillogás, kell a világom pompája, kell az, hogy a középpontban legyek, hogy valaki a tenyerén hordozzon. Ha nem lenne fontos akkor miért jöttem el? Talán mert azt gondoltam, hogy mégis az. És ha nem annak látom most már, akkor miért maradtam? Talán mert még nem mondtam le róla, pedig kellene.
- Óóóó nagyon sok mindent kinézek én belőled, nem csak báránykákat és egyéb mintákat. Azt ne mondd, hogy rózsaszín inged is van, mert akkor félek óriási csalódást okoznál. Nem kedvelem az olyan férfiakat akik női színekben járnak. Olyan mintha én példának okáért frakkban jelennék meg a királynő újévi beszédén a palotában. Egyrészt szégyent hoznék a családomra, amit soha nem tennék meg, másrészt pedig azt hiszem örökre kitiltanának mindenféle társasági eseményről. Mondjuk ez utóbbit nem bánnám, legalább lenne egy nyomós érvem a távolmaradásra.- ingattam meg a fejem derülten, majd követtem Nate-et visszafelé a lakásba, amíg továbbra is kitartóan fogta a hajamat.
- El sem tudod képzelni mennyire rémesek az ilyen kötelező vacsorák, teadélutánok, bridzspartik. Ez utóbbiak a legkülönösebben. Összejön nagyjából négy vagy öt anyám korabeli asszony és kivesézik a teljes rokonságot.- a lakásban újra megcsapta az orrom a rá jellemző kesernyés illat, ami itt még inkább érezhető volt. Szerettem, mert olyan otthonos illata volt. Olyan mintha az ember kifeküdne egy nyári délutánon a kertben egy puha, frissen mosott plédre, és körbeburkolná magát a világgal. A feje felett bólogató cseresznyefa virágaival, a  frissen nyírt fű illatával, a keserű mandula, a kávé az egész világ olyan volt mintha apró kis illatokból állt volna, és egybekapaszkodva érkezne meg az ember ide...Hozzá.
- Jó hatással? Nana, ne túlozzunk, pólót nem vagyok hajlandó elfogadni. És inget is csupán azért mert féltem a ruhámat, ez egy egyedi kosztüm, kifejezetten nekem készült, és sajnálnám ha tönkre menne. Kedvelem.- finom utalás volt ez arra nézve, hogy nem véletlenül jöttem ebbe látogatóba. Örömet akartam szerezni, de útközben valahogyan elrontottam a dolgot. Nem vagyok benne biztos, hogy helyre akarom hozni, ahogyan abban sem vagyok biztos már, hogy maradni akarok, de fogok. Fogok mert megígértem, és ha másra nem is vagyok tökéletes a szavamat, az ígéretemet mindig betartom. Meg aztán azt hiszem kár lenne ezt a szépen induló estét egy sietős távozással elrontani. Ha már az első esténk nem sikerült talán most bepótolhatok neki belőle valamit, ennyi jár. És utána? Nem tudom, nem megy nekem ez az előre tervezés, hiszen most sem így gondoltam el, hogy maradni fogok, hogy együtt bolondozom vele a kertjében ott találva bennünket még a lemenő nap is. Mennyire gyorsan elment az idő. A hajam egyetlen életre kelt arany tengerként hullik alá, amikor végül elengedi, és az emelet felé mutat, amerre a fürdő helyiséget találom.
- Köszönöm, és elnézést ezért a kis kitérőért, még tanulnom kell ezt a fajta étkezést.- mosolyodtam el, hiszen nem szokásom idegen fürdőszobák használata úgy nagyjából semmiféle körülmények között. Ahogyan a lépcsőn felfelé haladok és távolodom tőle érzem, hogy ez a távolság, még ha a véletlen is szülte, mint azt egyébként esetünkben már annyiszor előfordult kellett a távolság tőle. Egy kis idő, csak amíg felfrissülök és rendezem az órák óta csak egyre kuszábbá váló gondolataimat. Belépve a fürdőbe, egy pillanatra megtorpanok, hogy telítődjek a látvánnyal. Meseszép, azt meg kell állapítanom, és utoljára akkor volt alkalmam hasonló színben látnom ilyesmit, amikor a finn nagykövetnél jártam Helsinkiben a nagymamámmal. Gyors kézmosást követően találok egy szabad fürdőlepedőt amit a ruháimat levéve tekerek magam köré, a hajamat önmagán átbújtatva kötök meg egy kontyba a fejem tetején. Kissé instabil de remélem kibírja, amíg végzek a fürdéssel, addig meg igyekszem óvatosan mozogni. Már éppen lépnék a tus alá, kezem a fürdőlepedőn, amikor Nathaniel kopogtat.
- Bújj be!- fordulok vissza a vállam felett kezemmel szorongatva a kioldott csomót és mosolyogva köszönöm meg az inget
- Igen jó lesz, sima fehér és egyszerű. Se bárány, de minta. Tökéletes, azt hiszem ha legközelebb férfi ingben támad kedvem mászkálni, akkor feltétlenül téged kereslek majd a megfelelő darab kiválasztásához- kedélyes volt a hangom, talán külső szemlélőnek kissé évődő és vidám hangszínnek tetszett, de én tudtam az igazat. Játszom és megjátszom ahogyan annyiszor tettem korábban, de nem szeretném, hogy a gondolataim esetlegesen megmérgezzék az este további hangulatát. Bármi is van most bennem, bármennyire is nehéz ez az egész így már végig fogom csinálni. Szeretném, ha felejthetetlen lenne számára, és a persze a számomra is. Megtaláltam azt hiszem azt a határt ameddig elmerészkedhetek és be kell látnom, hogy ez már így is több mint amennyit a közöttünk lévő nem gyenge különbség ellenére is megtettünk. Próbáljuk a másikat megérteni, talán alkalmasak is lennénk rá, ha nem lenne ott az egész mögött, hogy én el sem akartam jönni, neki meg egyszerűen sok ez az egész ami engem körülvesz. Szeretnék ott lenni mellette amíg új szívet nem találunk neki, amíg meg nem operálják, szóval szeretném ezt az egészet széppé tenni, kérdés, hogy van e hozzá jogom. Az első kórházi estétől bennem lévő kételyek most felerősödtek, és ezeknek tökéletes támasztékot adott a viselkedése, az a fajta távolságtartás, amit másodpercek alatt felvett. A zuhanyból ömlő víz sem tudta kimosni a gondolataimat. A testem felfrissült, az elmémben a gondolatok azonban még inkább zavarossá váltak. Mit akarok én egyáltalán tőle? Csak a barátja lenni....de hiszen én nem hiszek az efféle barátságokban. Hát ideje elhinni! Kérdés mennyire fog ez nekem menni. Megpróbálom, mit veszíthetek vele? Ujjaimmal lassan és finoman gombolom be az inget nagyjából negyed órával később, a felső két gombot szabadon hagyva. Kényelmesre akartam. A választás pedig tökéletes volt, mert valóban a combom közepéig ért a ruha. Megmarkoltam a gallérjánál az inget, lehunytam a szemeimet és kissé feljebb húzva magamba szívtam az illatát. Parfüm és kellemes öblítő illata volt....olyan friss...olyan...Nathaniel. Ujjaimmal a leengedett hajamat túrtam át párszor, nem sikerült teljesen megóvnom, helyenként vizes tincsek göndörödtek benne össze. Rémesen egyszerű látványt nyújtottam, de ez is én vagyok, ahogyan a tükörben szemléltem is magam. Reméltem, hogy amíg én a fürdőben tevékenykedtem Keagen meghozta a fürdőruhát, elvégre nem az óceán másik partjáról kellett jönnie, legjobb esetben is a kiválasztás és az elszállítás háromnegyed órás művelet. Igazán semmiség. Mezítláb sétáltam lefelé a lépcsőn és érkeztem meg a nappaliba, remélve, hogy Nate-et itt találom, bár nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Az előző percekben minden sokkal könnyebbnek tűnt, hogy nem voltam ott mellette, nem kellett a szemébe nézni és játszani tovább vidáman, mintha minden olyan lenne mint úgy fél órával korábban, holott nem olyan volt, egyáltalán nem. Széttártam a karomat és félrebillenő fejjel vártam a vélemény nyilvánítást.
- Tessék, úgy nézek ki mint egy mosópor reklám. Istenem, mikre rá nem veszel engem!- gondoltam itt arra, hogy maradásra bírt, és teljesen összezavart. Mi a pokol folyik itt? Nem értem sem őt sem magamat. Már régen meg kellett volna mondanom neki, hogy ez őrültség, nem vagyok senki, hogy itt mászkáljak az ingében a lakásban, és egyáltalán miért eszek én csípős csirkeszárnyat kézzel?
- Zene nincs? – kérdeztem még mindig vidámnak tűnő mosollyal, bár azt hiszem jelen pillanatban azért akartam zenét, hogy elnoymja az egyre erőteljesebben dübörgő gondolataimat annak tekintetében, hogy képes voltam ostoba módon beleélni magam valamibe, aminek a legkevésbé sincs alapja. Soha nem is volt.  


••©
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:05 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Nathaniel & Kaya v.03
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: