Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Nathaniel & Kaya v.03
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 02, 2015 7:05 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Idővel mindenkinek rá kell jönnie arra, és fel kell tennie a kérdést amit nem árt később lerendezni magával, hogy az a személy aki éppen mellette van, akinek alapjáraton vágyik a társaságára és akinek betekintést engedett az életébe, az odavaló vagy sem? Van-e arra mód, hogy helyt kapjon az életében? Van-e arra lehetőség, hogy komolyabb és mélyebb vizekre evezzenek vagy maradnak szimplán barátok, esetleg... még az se?
Mikor találkoztak a bárban, nem is mert de még csak nem is akart arra gondolni, hogy később ebből a beszélgetésből bármi is lehet. Még egy kávézásra se mert gondolni lévén előtte volt a kép, hogy míg neki tökéletes egy otthoni fekete addig Kaya egy Black Ivorynál olcsóbb kávéval be se érné. Azt hitte, hogy egy Kaya féle fiatal, arisztokrata üdvöske nem kér a magafajta "olcsón" élő dokik személyéből elvégre nem mondható se túl gazdagnak még ha jól is keres, se túl jóképűnek ahhoz, hogy feltételezni lehessen, felkeltette a másik érdeklődését. Így mi is volt az első gondolata mikor meglátta az ajtóban ácsorogni? Többek között az, hogy sajnálatból van itt. Eddig legyen szó barátról, idegenről, orvosról vagy nővérről esetleg saját pácienséről akinek a fülébe jutott, hogy beteg, nem kap mást csak sajnálatot amiből köszöni de nem kér. Persze örül annak, hogy sokan együtt éreznek vele, de sajnos ez nem ilyen eseteken alapszik. Nem is sejtik, hogy mit él meg és mit próbál nap mint nap felejteni míg eljut a műtétig. Ha lesz olyan. Felejt és elrejt, épít és lerombol napi szinten. Próbálja egyszerre elfelejteni és elrejteni a tudatába a legszebb emlékeit melyek egész életében kísérték. Fél, hogy ha eljön az "idő" akkor ezek felélénkülnek és rettegni fogja a halált. Jelen pillanatban még úgy van vele, hogy jöjjön aminek jönnie kell, de köztudott, hogy a halál szájában mindenki megbánja az életében elkövetett hibákat és rájön, hogy fél és élni akar. Erre legjobb példa a jégszívű apja aki nem a legjobb életet választotta a fia számára. Halálos ágyában viszont mégis bocsánatot kért és zokogva hajtogatta, hogy még nem akar elmenni... ez az amitől Nate-nek is napi szinten összeszorul a szíve.
Nate egész életében nagy mértékű hangulatingadozással élt, vagy inkább abban szenvedett lényegtelen, viszont fő ami fő ez talán most is észrevehető hisz egyik pillanatban még vidáman mosolyog a lányra ki a füle hegyéig maszatosan ücsörög mellette miközben ő készségesen szorongatja a haját. Olykor pedig elkomorulnak a vonásai, zöld szemeiben kérdéses fény kerül miközben lesütött tekintettel guggol tovább mellette és piszok idegennek hathat főleg ahogy a naplementét figyeli. Mintha olyan sokat jelentene neki a festői táj.
Nem tudja még mindig, hogy miként idomuljon a lányhoz, ez pedig elsők között annak tudható be, hogy több mint fél éve nem volt együtt senkivel. Nem lehet azt mondani, hogy kínozza a kangörcs de annyi biztos, hogy birizgálja a fantáziáját, hogy mit tudna kezdeni ezzel a szöszivel aki készségesen, magától jött el a házába, még kérnie se kellett. Valamint felesleges lenne letagadni, hogy baromira kedvére való nem csak a teste, de az egész jelensége. Titokzatos, egy tiltott gyümölcs aki a maga eleganciája és pompája ellenére most mégis úgy néz ki, mint egy kislány akit senki nem tanított még meg enni. Tele van meglepetéssel, soha nem tudhatja, hogy mire számítson és ez már akkor meglátszott, mikor csak percek teltek el azóta, hogy megérkezett. Hangos veszekedés és zsörtölődés fényében indították el a mai közös napot ám eljutottak odáig, hogy gyerekként nevetgélve élvezzék egymás társaságát. Viszont megint romlik a hangulat színvonala... és, hogy ez minek tudható be?
Nathaniel bizonytalanságának. Még most sem biztos abban, hogy mennyit engedhet valódi énjéből. Tudja, hogy Kaya egy furcsa szerkezet, hisz többször is bizonyította, hogy olyan akár az időjárás. Hol ilyen, hol pedig olyan. És nem tudja, hogy ez által mennyire tolerálja az ő világát és meglátását. Valamint fáj neki belegondolni abba, hogy ha egy jó barátot szerez a személyében, vagy annál többet, akkor azt elveszítheti... és ugyan ettől félti a lányt is. Na nem mintha felejthetetlen volna bárki életében is.
Szomorú örömmel gondol bele abba, hogy mit veszíthetnek ha bármi is kialakul közöttük mint ahogy abba, hogy mit nyerhetnek. De talán felesleges is ezen gondolkozni nem? Egy próbát megérhet!
- Hát pedig akkor nagyot kell csalódnod, mert három rózsaszín ingem is van. Mint a három más árnyalatú - vonogatja meg széles vigyorral a szemöldökét. Neki igazán nincs ellenére felvenni ilyen színt, persze csak mértékkel és csak ingben. A sötét zakó, öltöny és nadrág valamint sötét színű nyakkendő tökéletesen lágyítja a színét. Emellett nem is kell beszélni arról, hogy elég sötét haja van ahhoz, hogy büszkén hordhassa.
- A frakk azért valljuk be más téma viszont abból is van női változat ami baromi szexi tud lenni egy jó alakú hölgyön. Viszont nagyon örülök, hogy hivatalos vagy a királynő összejöveteleire, ám oda a helyedben nem vennék fel frakkot még gondolatban se. Megárthat... - pimaszkodik ám feltűnik neki egy szó összetétel.
"Szégyent hoznék." Haloványan ráncolni kezdi a homlokát, mivel erről rögtön az jut eszébe, hogy ha esetleg a sors és az élet úgy hozná, hogy többet is megengedhetnek maguknak, akkor mit szólnának Kaya szülei hozzá? Nem is mer belegondolni, hogy milyen arcot vágnának... csalódottság? Harag? Undor?
- Azt hiszem nem is szeretnék belegondolni. Épp elég nekem heti szinten vizitelni a melóhelyen és átértékelni a betegeket az orvosaikkal. Hidd el ez is felér négy bridzs partival és négy teadélutánnal - hangja kelletlenségről árulkodik, hogy nincs oda a dologért és inkább járna teázni. Ez a fajta él akkor is benne marad a hangjában, mikor se beérnek a házba és elterelgeti a fürdőszoba felé.
- Értelek én - nevet fel - pólót nem is adnék, azok maradjanak meg nekem, az ing szexibb egy nőn mint egy nagy póló - akaratlanul is rá kacsint s komiszságát nem is lehetne elhessegetni.
- Semmi probléma, majd belejössz. Mindennek megvan a maga ideje - szinte észre se veszi, hogy végigsimít a derekán, viszont nem is zavartatja magát inkább begyűjti a kellő ruhadarabot, hogy aztán visszaindulhasson a szőkeséghez.
Nate szava szó szerint elakad mikor megpillantja a lepedőbe burkolt karcsú testet. Combjainak egy része kilátszik a törülköző szegélye alól, hosszú vádlijai és vékony bokáin elidőzik pár pillanatig a tekintete és ha állna mellette most valaki, biztos hangos fogcsattanással záratná be a száját, mielőtt kiesik rajta.
Leheletnyit meg is rázza a fejét, hogy az ennek reményében talán kitisztul.
- Csaa...csak nyugodtan, bármikor megtalálsz - nyöszörgi az orra alatt hirtelen még ő se tudja, hogy mit, de még a vak is láthatja, hogy mindvégig a lábait figyeli. Mintha legalábbis soha nem látott volna ilyet.
- Én... most.... lemegyek és azt hiszem, hogy lehűtöm magam - vagy akarja mondani, elmosogat. Kerek szemekkel pördül meg a sarkán kis híján felöklelve ezzel az ajtó élét amit csak a kezével tud megakadályozni, de ezt is egy nagy dobbanással teszi. Nem véletlen hát, hogy megköszörüli a torkát és már vágtázik is lefelé a lépcsőn nyakig vörösödő fejjel.
Léptei és lendülete a konyha felé vezetik, hogy elkezdje a mosogatást elvégre nőkből kiindulva biztos nem két perc lesz ez a zuhanyzás, ám megáll a mozdulatban mikor meghallja a kopogtatást amit a csengőzaja követ.
- Pont most? Ne már... - már épp felkészült arra szív ügyileg, hogy ingben fogja látni Kayát, erre már jön is a "kis" komornyik? Inas? Kitudja, hogy mi. Halk de annál határozottabb léptekkel indul a hatalmas ajtó felé, hogy kinyissa azt és lám, kis híján bele is ütközik a férfi mellkasába aki rezzenéstelen arccal nézi meg magának Natet. Ő se nevezhető alacsonynak a maga 185 centijével, de ez a jómadár akkora mint egy kétajtós szekrény.
Gyorsan megtörténik a "csomagátvétel", ami... tényleg csomagnak számít díszdobozban. Talán még joghurtban is meghempergették az illata alapján. Normális esetben ez hogy történne? Beleteszem egy nejlonzacskóba és odaadom a másiknak, hogy legyen vele boldog. Helyette itt egy díszes, illatozó doboz ami lekerül a nappali kanapéjának egyik részére megvárva a tulajdonosát.
Ezután persze folytatja amit el akart kezdeni, összeszedi a tányérokat és evőeszközöket majd a konyhába viszi, hogy a mosogatógép ellenére is kézzel mossa el azokat. Szorgalmas és otthonosan mozog a konyhában, nem kell attól félni, hogy bármi koszos marad. Sokszor nem is használja a mosogatógépet, addig is csinál valamit, nem unatkozik.
A behozott pezsgőből közben önt egy keveset két talpas pohárba, hogy legyen mit iszogatniuk majd a hang irányába fordul  és rögtön szembetalálja magát Kayával. Pár pillanatnyi néma csend követi a megjelenését, Nate hosszú ujjai határozottabban szorítanak rá a pohárra de legalább nem ejti le őket.
- Szerintem nagyon jól áll - ezt persze úgy akarta mondani, hogy "rohadt dögös vagy és kapaszkodj mert mindjárt megdöntelek!" de még az utolsó pillanatban tudott egyet nyelni és ez által visszafogni a késztetést, hogy meg is tegye.
Kaya jól láthatja Nate arcán és szemeiben a csodálatot és az őszinte meglepetést. Sejtette, hogy csinos és, hogy jól fog állni neki egy ing is, de nem gondolta, hogy ennyire.
Lassan közelebb lépked hozzá, s mintha valami megváltozna zöld szemeiben, átadja az egyik poharat kezét pedig a csípőjére simítja.
- Talán... talán mindennapi viseleted lehetne. Még a kék kosztümnél is jobb... - tekintete többször lefelé kalandozik, hogy láthassa dekoltázsát. Ezt a műveletet az is lehetővé teszi, hogy nem gombolta be teljesen az inget nyilván a kényelem miatt.
- Dehogynem - latin, pop, rock, bármi megtalálható a nappali hatalmas házimozija mellett lévő tíz részes állványon - gyere, válassz kedvedre - suttogja, szája olykor meg-megremeg a vágytól, hogy érinthesse végre Kaya dús ajkait. Alig képes uralkodni magán, ami nyilvánvaló lehet a szöszi számára is...




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 03, 2015 10:28 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Eddig abban a hitben voltam, hogy kevés nálam szeszélyesebb ember létezik a világon. A hangulatom alapvetően soha nem egysíkú volt, soha nem lehetett azt mondani rám, hogy ha egy előadás első tíz percét unott arccal ülöm végig, akkor a végén nem fogok majd felállva tapsolni, mert ez is hozzá tartozott. Ahogyan az is hozzátartozott, hogy pusztán a jólneveltség és az adott helyzet megkívánta viselkedési forma tartott vissza attól, hogy sarkon forduljak és elhagyjam az adott helyszínt. És most is valami hasonló volt a helyzet. Nem voltam ilyesmihez hozzászokva, de most nem a jómodor tartott itt, hanem az adott szavam, hogy megígértem a maradást. Mégis folyamatosan hagyom, hogy mindeközben olyan dolgokra vegyen rá, amit alapvetően nem tettem volna meg soha, és azt hiszem én lettem volna a leghangosabb ellenzője példának okáért annak, hogy én egy vadidegen fürdőszobát használok, vagy elhozatom valahova a fürdőruhámat, esetleg még egy fehér inget is felvegyek. Persze nem tagadom, hogy istenien finom illata volt, amikor belebújtam, és kicsit olyan érzés volt, mintha a férfival burkoltam volna be magam, de ez akkor sem az amit én szoktam csinálni, nem ám. Még Devon sem tudott soha erre rá venni, pedig ő aztán meggyőző tudott lenni, ha arról volt szó, és többnyire csillogó csecsebecsékkel adott nyomatékot a kívánságainak, amikkel tudvalevően engem le lehetett venni a lábamról. Devon....hasított belém a név, és ekkor tudatosult bennem, hogy szinte tökéletesen elfeledkeztem róla, mióta betettem a lábamat a zöld szemű házába, és igazság szerint most is pusztán azért jutott eszembe, hogy ellentétként állítsam vele szemben. De még mindig volt egy ütőkártyája, ami Nate-nek nem volt: az ékszerek, amikhez nem a hagyományos úton jutott hozzá. Miközben a hűsítő zuhany végigfolyt rajtam és a szappan kellemes aromájával eltelítődtem azon kezdtem gondolkodni, hogy ez vajon tényleg elég kellene, hogy legyen? Hogy egy tolvajt állítok szembe egy olyan férfival aki életeket vezet vissza a megszokott kerékvágásba. Az egyiküknek van mit a tejbe aprítani, a másikuknak is csak talán kevésbé. Az egyiküknek van egy menyasszonya, akiről két és fél év alatt sem tudott lemondani még az én kedvemért sem a másiknak.....van két kutyája, és számomra egy eddig ismeretlen kapcsolata. Nos igen, erről a részéről nem beszéltünk, de az apró jelek arra engednek következtetni, hogy jelen pillanatban Nathaniel egyedül él itt. A berendezés, az egész lakás illata, ami pusztán az övé, a női színek hiánya, a fürdőben a szappanon kívül szinte csak férfikozmetikumok vannak....szóval mindez arról árulkodott számomra, hogy ha van is valakije az nem vele lakik. És ezzel nekem vissza kellene élnem? Nem hiszem. Mióta csak megismertem olyan dolgokat hagyok magam mögött mint a gőgös elutasítás, a az arisztokratikus hangsúllyal kiejtett mondatok, amelyek többsége inkább sérteni vágyna semmint megérteni. A sajnálat hiánya, amelynek a helyét átveszi az empátia. Nem azért voltam itt mert szánakoztam rajta, hanem mert örömet akartam neki szerezni, és ez nagy különbség, annak tekintetében, hogy továbbra sem sikerült rájönnöm Anthony szavain kívül mi volt az ami arra sarkllt, hogy végül megtegyem. De már talán kár is ezen morfondírozni, hiszen itt voltam, és azt hiszem nála szeszélyesebb és kiszámíthatatlanabb férfival kevéssel volt dolgom. Ahonnan én jövök, az én köreimben minden férfi úriemberként próbál viselkedni, persze legbelül szinte mindegyik velejéig romlott és számító, a ridegség mögé rejtik az érzelmeik teljes hiányát. Ebben nevelkedtünk ez az életünk része, amely ellen én mindig is lázadtam, mert képtelen voltam elfogadni, hogy egy mosoly nem lehet őszinte, hogy a tökéletesen időzített pillanatban kell valakit hátba szúrni, és hogy a belső vívódásokról, arról mi megy végbe bennünk hallgatni kell. Ajkakat szorítva és úgy tenni mintha minden tökéletesen rendben van. Egy mímelt és megjátszott színházasdi élet ha azt vesszük, amelyet akkor forgattam fel végképp mikor eljöttem otthonról. Apám talán azt gondolta, hogy ez valamiféle elhúzódó dackorszak nálam, ahogyan minden arisztokrata megteszi ezt egyszer. Ismertem olyan spanyol kuzint, aki éveket töltött el amerikában és belevetve magát a teljes felszabadultságba, végül elvonóra vitték haza, mert képtelen volt megálljt parancsolni az élvezetek hajszolásának. A hedonizmus mindig is a világunk része volt, pusztán az különböztetett meg bennünket az átlagtól, hogy volt pénzünk és volt stílusunk hozzá. De aki egy másik fajtát választ, azt könnyen magával ránthatja annak a feketesége, végül aztán már csak egy út van.
Kissé hűvösebbre állítottam a vizet és élvezettel telítődtem el vele, még mindig magamban mosolyogtam Nate arcán, amikor behozta az inget. Egyszerre volt olyan mint egy vágyakozó férfi és egy szégyellős kisfiú, különös ötvözete két különböző jellemnek, és igazából ez az ami zavart. Nem tudom kiszámítani, nem tudom, hogy éppen melyiket látom, vagy éppen a harmadik arcát, aki bezárkózik aki úgy zár be előttem minden addig nyitott ajtót, hogy hiába is dörömbölnék rajta. A gond csak az, hogy én nem vagyok a kopogtatós fajta. Bár most mégis megtettem amikor idejöttem. Kissé talán torz fintora a sorsnak, hogy akivel jelenleg együtt voltam soha nem engedett a lakásába, soha nem találkozhattunk ott még akkor sem ha Cindy éppen házon kívül volt. Úgy éreztem mint akit kizártak valahonnan, és ez talán tartható volt eddig, de azt hiszem rádöbbentem akár Nate kellett hozzá, akár pusztán a tudat, hogy nem....én nem ezt érdemlem. Én nem az a fajta nő vagyok akit egyszerűen ide-oda lehet pakolgatni, akit akkor rángat magához amikor akar és én mindent eldobva megyek is. Legutóbb azt mondta, hogy ne kényszerítsem választásra, mert nem tudja hogyan döntene és még az is lehet, hogy nem én leszek az. Hogy megvontam tőle magamat már közel öt hónapja, csak olaj volt a tűzre, de már ez sem érdekelt. Tulajdonképpen ha jobban belegondolok az sem érdekel már, hogy miképpen dönt. Mi változott egy hét alatt? Felnyílt a szemem és lett célom. Ha anyám tudná kinek köszönhető ez az egész minden bizonnyal maga jönne el személyesen Nate-hez köszönetet mondani. De azt akarnám a legkevésbé. Megalázó lenne a számára és ilyen helyzetbe nem akarom hozni. Azt sem akarom, hogy a családom bármelyik tagjával találkozzon, nekik semmi közük hozzá, és nem is akarom, hogy legyen. Nem értenék meg, ahogyan engem sem értenének meg. A tükörben legalább egy negyed óráig nézegettem magam mielőtt elindultam lefelé, és meg kellett állapítanom, hogy ez nem is olyan rossz mint elsőre gondoltam. Egyrészt roppantul kényelmes, szellős és nem utolsó sorban...ez tényleg szexi. Bár azért meg kell hagyni úgy éreztem benne magam mint egy nő, aki éppen azt sem tudja hol van és hogy került rá egy férfi ruhája. Sosem vettem még fel ilyesmit, és ezt szóvá is tettem Nathanielnek, miután lesétáltam hozzá. Őt még mindig ugyanabban a ruhában találtam amiben volt amikor megérkeztünk.
- Hogy jól áll? Nem kifejezés, van ami nekem nem állna jól? Rajta, szedd csak elő a krumplis zsákok egyikét a kamrából ha nagyon ragaszkodsz hozzá azt is felveszem. Esetleg nem óhajtod megnézni miképpen festenék egy medence ponyvában? Nem tudom mi olyan jó neked ebben, de komolyan Nate!- nevetve csóváltam meg a fejem, majd vettem el tőle a pezsgős poharat. Egy pillanatra sikerült kibillentenie a nyugalmamból, ahogyan a csípőmre csúszott a keze, és a tekintetettem követtem is a keze útját, majd újra felpillantottam rá, próbálva megtalálni a hangom előbbi erejét. Más volt az érintés ilyen anyagon keresztül, más volt mint amit én megszoktam. Ez volt az ami megzavart meg az, hogy láttam az arcán, hiszen minden rá volt írva....persze badarság lenne azt feltételezni, hogy bennem nem indult be semmi, hogy nem hatott rám a jelenléte. Az ördögbe is, tele volt minden az illatával, még rajtam is az volt, és minimum fából kellene lennem ahhoz, hogy ne érezzek valamiféle fizikai vonzalmat ebben a pillanatban. De ez még kevés. Felvonva a szemöldököm először nagyon komoly arcot vágtam végül lehajtva a fejem elnevettem magam. Éreztem, hogy jobb a  kedve mint az előbb és ez rám is más hatással volt. Vonszolt magával, akárha egy hullám lenne, amelybe belekapaszkodom és ahogyan ő vonul tovább úgy vonulok vele én is.
- Mindennapi viselet? Te megvesztél! Nem hiszem, hogy olyan jó ötlet lenne ebben fogadni a svéd attasé feleségét, vagy éppen az angliai Szent Margit Kolostor kedvesnővéreit egy vasárnapi teazsúrra. Nem gondolod, hogy kissé frivol viselet lenne, tekintettel arra, hogy ezek a nők talpig fekete fehér ruhában kénytelenek végig ülni a kedves, negédes és a pénzről még csak véletlenül sem említést tevő beszélgetést? Persze a vicc, hogy az ilyen látogatások csak erről szólnak, és annyira fárasztó. Én....én azt hiszem csak, annyira.... unom.- nyögtem ki nagy nehezen végül, és ez így is volt. Egykor azért jöttem el, hogy ezektől megszabaduljak, és most szépen lassan visszatelepedtek rám az otthon hagyott szokások, azok a dolgok amelyekről nem akartam tudomást venni, amelyektől menekültem, nem akartam, nem kellett. És most mit csinálok? Két év után visszaengedem az életembe ezeket, nem törődve azzal, hogy kiket kell ezek miatt elveszítenem, vagy kik azok akiket soha nem engedhetek közelebb. Amikor újra ránéztem, valahol egészen máshol kalandozott a tekintete. No igen, most olyan volt mint egy neveletlen kisfiú. Szabad kezemet finoman csúsztattam az álla alá, és emeltem fel, hogy bele tudjon nézni a szemeimbe.
- Héhé....nem is figyelsz rám. Itt vagyok ám, látod, innen jön a hang! A szám itt van az arcomon és nem ott lent. Bár gondolom azt szemlélted, hogy mennyire sikerült nem félregombolnom az inget.- naná, hogy azt, mi mást?-
- Megnyugtatlak, még nyakkendőt is tudok kötni, három félét is. De arra már nem fogsz rávenni, hogy azt is felvegyek, nincs az az isten!- nagyon közel álltam hozzá, olyan közel, hogy beszéd közben a kimondott szavaim után keletkező láthatatlan párától maguktól lebbentek a hajszálai. Kellene a távolság, mert érzem, hogy olyan irányba haladunk el, beleértve engem is, amit már inkább az ösztönök mozgatnak semmint a józan ész. Bár ha jobban belegondolunk mióta csak betettem ide a lábam, a józanabbik eszemet száműztem és folyamatosan olyan dolgokat művelek amit alapvetően nem tennék meg. Nincs értelme, és egyáltalán nem hiszem, hogy.....de még a gondolatom is benn reked ahogyan ránézek. Még saját magam ellen sem tudok tiltatkozni, szóval csak nézem őt legalább egy teljes percig, és bármit is akartam mondani az előbb az még csak a fejemben sem születik meg, helyette egy hang dobol folyamatosan, és egy láthatatlan kéz tol előre, hogy a távolságot felzabálva még közelebb és közelebb....elpillantok a válla mellett a kanapé irányába, ahol is meglátom a dobozt, ami ismerős a számomra, az enyém, a kis virágos dobozkám
- Meghozta Keagen a fürdőruhámat?- csilingelem negédesen és már siklok is el mellette akár egy kígyó, amely szabad utat kapott, vagy talált egyet magának. Az előbbi pillanat varázsa elillant, köddé vált, talán így akartam, mert nem szeretném ha emiatt rosszul érezné magát. Elvégre nem azért jöttem hozzá, hogy lerohanjam. Abban azonban biztos vagyok, hogy ahol ez a fajta vonzalom kialakul, ott óvatosan kell lépkedni a továbbiakban, akárha forró parázson egyensúlyozna az ember, mert elég könnyen megégetheti magát. Tudom, hogy nem vagyok egyszerű, hogy rengeteg jó tulajdonságom eltörpül a végtelen mennyiségű hibám mellett, de az igazat megvallva ez soha egy cseppet sem érdekelt, és most sem fog. Ahogyan egy úriember nem élne vissza egy ilyen helyzettel, egy úrinő sem tenné. De vajon meddig leszek képes úrinőként viselkedni? Már így is egy lépést tettem annak érdekében, hogy ettől távolabb álljak. A dobozhoz mentem, hogy megnézzem melyiket választotta Conchita és meg kellett állapítanom, hogy ez a lány egyszerűen továbbra is egy aranyat ér. Nem adom semmiért oda, és már nem egy „kedves” ismerőssel szakítottam meg a kapcsolatot pusztán a tény miatt, hogy a fülembe jutott, hogy kikezdtek vele. Az én házamban nincs helye az ilyesminek, és nem óhajtok sem botrányt, se semmi mást abból, hogy a szobalányommal hemperegnek unalmas idejükben. Vérlázítóan primitívnek gondolnám. Csak egy pillantást vetettem a doboz tartalmára, és mire megfordultam a kanapénál már ott volt mögöttem megint Nate ugyanazzal a közelséggel amivel a előbb is.
- Nahát, nem is tudtam róla, hogy szeretsz török mézet játszani!- mosolyodtam el majd megemeltem a pezsgős poharamat és óvatosan koccintottam hozzá az övéhez, finoman hunyorogtam és azt hiszem megint változott a hangulatom. Talán a kellemes zuhany tette, talán az, hogy kintről már az esti szél finom óceán illatát éreztem az ablakokon át beszökni, talán az, hogy ezekben a fényekben egészen megkapóan határozottak voltak a vonásai, és a tompább, szűrt ragyogás kezdte visszahozni a bár hangulatát, amiben az első este részünk volt. Néha egyszerűen rémesen szentimentális tudok lenni, de sajnos vagy sem ez a nagyapámtól örökölt vonás volt. Ő képes volt órákon keresztül mesélni a régi lovas derbykről, a szentpétervári cári bálokról, a francia udvar pompájáról, a gödöllői kastély megkapó vidéki romantikájáról, a skóciai hajnalokról, és az ír táj harsányzöld reggeli derengésbe hajló ködös szépségéről. Nagy mesemondó volt és emellett olyan valaki, aki elrejtette mindenki elől milyen is ő valójában, mert aki kihozta belőle, az az asszony soha nem lehetett vele. Mintha ez valami családi vírus lenne ami elkap valakit mindig a családból és ez most azt hiszem én vagyok. Nem lehetett elsétálni a hangjának finoman simogató rekedtsége mellett, és nyeltem egy nagyot mielőtt végül belekortyoltam a pezsgőbe, és a pohár pereme felett figyeltem őt tovább. Azt hiszem tudom már, hogy a nap ezen pillanatát mivel koronázhatnám meg. Hagyom, hogy a zenei kínálathoz vezessen, és ámulva nevetem el magam.
- Nos, ami azt illeti sokkal szélesebb a zenei palettád mint nekem odahaza. Jesszus, ezen több gomb van, mint a Nasa fedélzeti számítógépén...na lássuk!- rágcsáltam az alsó ajkamat majd visszapillantottam rá, megvonogatva a szemöldököm, és a mutatóujjammal a mellkasának böktem finoman.
- Sicc! Hátrébb! Azt mondtad én választok zenét, akkor én választok.- toltam el óvatosan a közelemből, majd még egy korty a pezsgőből, és homlokráncolva kezdtem el keresgélni. Végül megtalátam az egyik zenénél, és nagyon sokat sejtetően mosolyodtam el, megnyomva a lejátszás gombot.
Választott zene! Meglepiiii!
Megperdültem a saját tengelyem körül, a hajam libbent mint valami fátyol, és az ingem alá is kapott be egy kis szellőcske. Mint egy bolondozó kislány. Végtére is most és itt nem voltak szabályok. Nem voltam grófkisasszony, csak Kaya....ahogyan azt Nate akarta. Nem volt itt anyám, Devon....nem voltak itt a kutyák, azt sem tudom hol vannak, ha itt is van valamelyikük nagyon diszkréten a háttérben maradnak, okosak, jólneveltek, díjaztam. Szóval csak ő volt meg én. A zene lassan felcsendült, és kaján vigyorral az ajkaimon kezdtem beszélni.
- Ha már megvannak a fények...- két lépés előre finom csípőmozgás kíséretében, a pezsgős poharat eltartva kissé magamtól
-.... bár Anthony társaságát és a koktélokat most nélkülöznünk kell, de van nagyon öreg, bár továbbra sem a legjobb évjáratú pezsgőnk. Legközelebb lekapok egy 1912-eset. Az állítólag igen finom, főleg a spanyol változat. Szóóóóóóóvaaaaaal...- újabb hullámzó léptek, újabb szövegelés, de már közelebb vagyok Nathanielhez, de még annyira nem, hogy el tudjon érni, és itt meg is torpanok, és maradunk egymásnak én és a pezsgős poharam, valamiféle magányos tánc félébe.-
-...a latin táncokat titokban tanultam meg. Apám nem is tudott róla, hogy tulajdonképpen ő finanszírozza azt amitől alapvetően tiltott. Így kell manipulálni.- kacsintottam és finom csípőmozgás kíséretében fordultam meg lassan, szinte vontatott finomsággal a saját tengelyem körül, majd hátravetettem a fejem és rábíztam magam a zene ritmusára.
- Biztos, hogy jó ötlet volt rám bízni a zene választás?- nevettem el magam ahogyan megemelte a fejem, és miközben a pezsgőből újabbat kortyoltam, a pereme felett figyeltem Nathanielt. Nem tudom mennyire fogja a kicsi ketyegője ezt bírni, de nem terveztem kikészíteni, ámbár lehet jó úton haladtam effelé, de most már tudom kell mi az oka...nem vagyok rossz megfigyelő. A legelső megakadás az ujjlenyalogatós műveletemnél jött. Ha most ugyanezt produkálja, azt hiszem ki fogom ugrasztani a nyulat a bokorból, hogy vajon velem van a baj, van valakije aki miatt kellemetlen neki ez az egész? Ha így van akkor arra várok, hogy elmondja, hogy legyen velem őszinte. Ehhez viszont kegyetlenebb eszközökhöz kellett folyamodnom. Nos igen, nem mindig a tapintatomról voltam híres, ahogyan most sem. Újabb lépések, és már ott álltam előtte, gyakorlatilag egyetlen karnyújtásnyira.
- Mintha még tartozna nekem egy tánccal Mr Winston.....volt egy ígérete a kórházban, hogy bepótoljuk. Itt a soha vissza nem térő alkalom...persze ha ez kellemetlen akkor nem....akkor választhatok mást...- tudni akartam mi a baj, hogy mi az oka annak, hogy időnként a bizonytalanságot látom rajta. Ő akarta, ő kérte, mégsem biztos benne? Kíváncsivá tett és ha kíváncsi vagyok, akkor egyben kitartó is, nagyon kitartó.


••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 03, 2015 5:05 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


8 óra 45 perc... legalábbis az óra elmondása szerint.
Negyvenöt perc, mely megváltoztathat egy életet.
Hogy mit lehet tenni ennyi idő alatt? Negyvenöt perc alatt felébredhetsz és kellemes ütemben elkészülhetsz, hogy aztán a magad tempójában munkába mehess. Ennyi idő alatt megnézheted egy focimeccs első felét, és rájöhetsz pár perc alatt arra a kórház egyik ágyán fekve, hogy negyvenöt percre volt szükség ahhoz, hogy egy szívinfarktusból stabilizálni tudják az állapotodat.
És elég ahhoz, hogy rájöjj, talán van olyan személy akitől többet akarsz, mint egy mezei barátság, akivel nem csak kávézgatás közben akarsz beszélgetni, akinek több esélyt akarsz adni és akitől te többet remélsz. És elnézve a szőkeség arcát, egész jelenségét, tudja, hogy ez pontosan így van. Jelen pillanatban ez az egyetlen amiben biztos. Michelle óta nem volt komoly kapcsolata ami tovább tartott volna egy esténél, talán ideje lenne lépni, amennyiben ezt a sors is úgy akarja. Már csak az a kérdés, hogy ez a sors micsoda vagy épp kicsoda? Talán épp Kayának hívják.
Emlékszik Anthony arcára, hogy azon milyen változások mentek végbe mikor évekkel ez előtt közölte vele, hogy Michelle megcsalta őt az egyik legjobb barátjukkal és bár a hölgyike kért magának még egy esélyt, egy utolsó lehetőséget, de ezt Nate megtagadta tőle. Eleinte nem voltak igazán jó barátok a férfivel viszont ez volt az, ami szorosabbá tette a közöttük lévő testvéries kapcsolatot s ma már nincsen olyan nap, hogy valamilyen úton módon ne beszélnének egymással. Aznap csalódott volt. Haragos, és legszívesebben saját kezűleg kopasztotta volna meg a nőt mint egy tyúkot és csak Nate volt az aki az útjában állhatott ezzel elnyomva benne ezt a késztetést és annak véghezvitelét.
Ennek lassan már második éve, a gyűrű pedig amit a latin szépség ujjára húzott pont szakításuk előtt néhány héttel ma már a tenger mélyén hánykolódik amennyiben valaki nem találta meg és tette el magának emlékül, bár... mondani se kell, hogy elég drága emlékről lenne szó ez esetben. Nem akarta, hogy legyen bármi olyan tárgy ami emlékezteti volt kedvesére. Tudta, vagy legalábbis érezte, hogy ha túl sokat hagyna meg a lány emlékéből, akkor csak ő lesz az akit keresni fog azokban akik majd a jövőjét bearanyoznák. Voltak kezdődő, egy-két napig tartó kapcsolatai azóta, viszont egyik se jutott el túl messzire, épp ezért reméli azt, hogy talán majd most! Hogy most eljön az ideje annak, hogy az eddigiekhez képest egy teljesen más mentalitású, más világban élő nő lesz az aki talán beigazolja: megtalálhatja az igazit!
Ettől függetlenül sok olyan pontja van a lány jellemének ami baromira emlékezteti Natet Michellere, viszont leginkább a pozitív vonásaira ami miatt nem érezné rosszul magát ha épp összehasonlítaná őket. Mind a ketten határozottak és talpra esett, karakán nők akik mindennél fontosabbra tartják a pompát és a fényűzést. Nem tűrnek ellentmondást ha akaratuknak akarnak eleget tenni, ugyan akkor van bennük valamiféle kislányos báj amit elrejtenek maguk rideg álarca mögött. Michelle egy két lábon járó fagyos jégszobor volt bársonyos, kékes fényű bőrrel fekete hajzuhataggal és végtelen mélységű, sötét szemekkel. Ezzel szemben Kaya egy igazi tüzes amazon még akkor is ha külső jegyek alapján fordítva gondolná az ember. Arany színű haja, világoskék szeme és telt ajkai leginkább egy álombéli jelenésre emlékeztetik nem beszélve kecses alakjáról és arról, hogy nyomós oka van arra, hogy kicsit izgágává váljon "nadrág ügyileg".
Sokszor gondolkozott már el azon, hogy miért a leghatározottabb személyiségű, domináns egyedeket találja meg magának, viszont felvilágosították erről az ismerősei, ha már ő nem volt képes rájönni. Nathaniel egy kellemes, visszafogott jelenség akit kiegészít egy tüzes primadonna s mivel ő maga se egy anyámasszony katonája, képes kiállni velük ha éppen kétes kérdéseket kell megválaszolni. Ő is az asztalra tud csapni és előtérbe tudja helyezni a maga döntéseit de tudja, hogy hol vannak a határok.
Még mindig ég a nyaka attól a csodálatosnak viszont annál is szánalmasabbnak nevezhető pár pillanattól amit a fürdőszobában művelt míg átadta neki az inget. Egyszerűen olyan mértékben letaglózta a látvány, hogy azt se tudta, mit kell rendbe tennie. Az elméjét, a szívdobogását vagy éppen a férfiasságát mely egyre nagyobb és nagyobb sokkélményen megy keresztül.
A "lehűtöm magam" normális esetben tényleg megtörtént volna csak egy pohár víz vagy néhány kocka jég kellett volna hozzá, ám a határozott kopogás és türelmetlennek ígérkező csengetés megzavarja abban, hogy ezt meg is valósítsa.
Nem emlékszik rá, hogy mondták volna-e a férfi nevét, noha nem is igazán érdekli, elég azt tudni, hogy ha valaha látná az utcán ami nyilván nem fog megtörténni, rögtön felismerné. Persze meg kell hagyni nagy murisan mutat a díszes dobozzal a kezében miközben arca olyan szigorú és komoly, mint a halál.
Elnézve a szőkeséget szinte biztos benne, hogy még az említett krumpliszsák is jól állna neki, nem véletlenül kezd el mutogatni minden létező irányba magába fojtva a szót. Ezzel persze arra utal, hogy ott van a zsák valahol... valahol, vegye fel kedvére.
Nem foglalkozik ezzel tovább, sokkal inkább a hosszú kecses lábak látványával van elfoglalva valamint azzal, hogy közelebb kerüljön hozzá. Felhergeli őt a látvány és csak most érzi igazán, hogy milyen intim helyzeteket képesek teremteni tudatlanul, akaratlanul is akár. Nem telne sokba kihámozni ebből az ingből. Nem elég, hogy tudja, kicsit ki vannak lazulva a gombok aminek hála még a gombolással se kellene túl sok időt eltöltenie, egyszerűen csak letéphetné róla egy kisebb erőfeszítés következtében. Emellett pedig háta mögött van egy négy és fél éves kapcsolat ami sokszor nem csak a finomkodáson alapult...
Makulátlan ujjai a csípőjére simulnak ezután pedig az egész tenyerével közelebb érezheti magát hozzá. Vidám mozdulattal húzza valamicskét közelebb magához, hogy jobb rálátása legyen bizonyos dolgokra. Melle kerekdedsége - legalábbis az alapján amennyit lát belőle - ismét lángra lobbantják a szívét s képzeletben többször is ráparancsol magára, hogy, "nem! Elég, nem!"
Tudja jól, hogy rengeteget képes elárulni az arca, viszont nem érzi úgy, hogy érzéseit rejtegetnie kellene. Amúgy se megy neki jól a titkolózás és a rejtegetés, Kaya pedig nem hülye, eddig is jó emberismerőnek mutatkozott, most miért lenne másként? És mással nem is vágná jobban maga alatt a fát, mintha hazudna neki és saját magának is.
Benedvesítve alsó ajkát billenti félre némiképp a fejét ahhoz, hogy jobb belátást biztosítson neki a be nem gondolt ingek rejtelme a gond csak az, hogy ennek jelenében nem is foglalkozik azzal amit mond neki a szőkeség. Persze.. ő próbálkozik, de mit tud csinálni? Ez olyan, mint amikor elhúzzák valaki előtt a mézes madzagot. Csak tapad rá de nem megy semmire.
Hangosat és látványosan nyel egyet ahogy a vékonyka ujjak becsúsznak az álla alá és ösztönzik arra, hogy a kék szemekbe nézzen maga méregzöldjeivel. Pár pillanatig még gondolkozik, hogy mit reagáljon, aztán előbukik belőle valami nem túl értelmes motyogás.
- Hogy mi? Ja igen, persze. Vagy mi? Nem... de! Úh... anyám... -be kell látnia, hogy ez elég idétlenre sikeredett főleg, hogy villámgyorsan változnak a kifejezések az arcán is. Egyik pillanatban gyanakvó a következőben meglepett amit lelkes és kétségbeesett grimasz követ. A végére pedig odabiggyeszt egy szégyenlős mosolyt amivel a padlót kezdi el fixírozni - ne haragudj, veled foglalkozok. Most már. Talán - pimaszkodik beleharapva ajkába.
- Természetesen azt tanulmányoztam igen! Ahhoz mérten, hogy nem hordasz ilyen inget, elég ügyes vagy - és ez lenne az a pillanat mikor saját magát rúgná jó alaposan hátsón.
Bolond!
- A nyakkendőt már én se preferálom a nőknél, szóval ez egy nagyon jó ötlet - zöldjeit le se veszi Kaya idegtépően dús ajkairól miközben beszél. Őt nem zavarja ez a fajta közelség, sőt bolondítja a tudat, hogy lassan egy papírlap is alig férne be közéjük. Arról nem is beszélve, hogy igen csak a kedvére való a saját parfüme és Kaya parfümének keveredése. Kellemesen füstössé mégis természetessé és lággyá válik ahogy egymást erősítik. Csoda vagy csodálatos, talán tényleg van jövőjük...
Ujjai végigtáncolnak a vékonyka karján, fel a válláig majd a nyakához viszont úgy néz ki, hogy elérkezik az a pillanat, hogy visszavonulót fújjon lévén Kaya úgy táncol el mellőle, mintha valami csodát pillantana meg amit el akar érni. Dühödt, ideges grimasszal szúr ki magának egy pontot a szemközti falon s toporogva még egy ideig erőt vesz magán ahhoz, hogy megforduljon.
- Igen, meghozta. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy ekkora dobozokban tortákat vagy nagy méretű ajándékokat szokás elhelyezni, nem egy egyszerű fürdőruhát ami egy zacskóba is belefért volna... és nagy valószínűséggel  többe kerül, mint egy havi fizetésem - ez utóbbit csak utólag fűzi hozzá és meglehetősen halkan, közben ujjait belemélyeszti a hajába, mintha idegességét próbálná szerencsétlen módon leplezni.
Úgy érzi, mintha madzaggal lenne hozzákötve a lányhoz és lépteit követi egészen a fürdőruháig amire vet egy pillantást.
- Hogy mi? Fúj nem... - így csak, hogy több teret engedjen a szőkeségnek, ellép tőle de nem túl messzire, csak egy lépést oldalra - nem szeretem a török mézet - kiskorában olyan nagy darabot harapott le, hogy teljesen összeragadtak a fogai tőle, nem tudott mit kezdeni hosszú percekig magával csak kétségbeesetten feszegette az állkapcsát, hátha. Azóta nem is próbálkozott vele többet.
Kíváncsian billenti félre a fejét mikor a két pohár egymásnak koccan s elnézve a lány feje felett még van szerencséje elcsípni a nap utolsó leheletének bűbájos fényét, melyet csak huszonnégy óra elteltével láthatnak újra. Az égbolt lassan elsötétül és idebent a napelemes lámpák melyek fáklyaként keretezik a hatalmas, egész falas ablakokat arany, némelyik pedig bronzos fényben izzik fel. Szereti a környezetbarát és takarékos dolgokat, nem véletlen, hogy nappal soha nem gyújt lámpát vagy nem néz televíziót és több a napelemes lámpa a házban, mint egész Sydneyben együtt véve. Viszont ez ad egy kellemes, mitikus és bensőséges derengést a nappalinak melynek ez által eltűnik a férfias, erőteljes kontrasztja.
- Elnézésed kérem, hogy valamiben én vagyok a nyertes. Nem csak Bach-ot és Mozartot hallgatok, remélem elnézed nekem - hangjában van valamiféle játékos sejtelmesség amit megkoronáz annak rekedtessége és mélysége amit évek óta magában hordoz és oly annyira az övé lett, hogy ezrek közül felismerhetővé vált. Nem túl mély, nem túl rekedt de a kettő egybecsengése kellemes rezgést és selymességet biztosít ahhoz, hogy általa megnyerőbbé váljon. Valamivel el kell hitetnie a betegeivel, hogy az ő igaza mindig pontos és ehhez kell a titokzatosság és magabiztosság is.
- Na!  - nyög fel vigyorogva mikor mellkasát megböki a szőkeség és ezzel együtt el is tereli onnan, nehogy már ő kezdjen el matatni a gombok között. Fejét ingatva, széles vigyorral figyeli a műveletet míg megtalálja a gombot, aztán mintha kapna egy jobb egyenest és egy bal horgot valamint egy tökön rúgást, megérkezik a latin zene ami egy hete annyira feltüzelte. Nyelni se mer pár pillanatig csak figyeli a szöszit. Minden mozdulatát szemmel tartja, úgy vizslatja mint egy kopó az áldozatát amit kiszúrt a nádasban ám pezsgő újra felcsendülő szidása hallatán magához tér és felnevet.
- Te jó ég, nem értem mi bajod van a pezsgővel. Tizenhat éve nem ittam ilyen jó félét, szóval ne piszkáld már szerencsétlent - eközben figyeli ahogy egyre közeledik hozzá de még mindig nem olyan közeli, hogy hozzá érhessen, pedig olyan szívesen megtenné. Te jó ég, ha csak sejtené a szőke, hogy mennyire meg akarja érinteni puha, bársonyos bőrét, beletúrni hajzuhatagába és csókolni az ajkait. Talán el is menekülne tőle, ki tudja? Talán randiként kellene ezt a mait felfogni? Talán el kellene felejtenie azt, hogy első alkalommal megdönti a nőket?... de basszus ha így is tenne, egy randit nem valamelyik fél házán szokás kezdeni, ugyebár.
- Kezdem bőrömön tapasztalni a manipulatív éned pimaszságát - dörmögi miközben kiveszi a kezéből a pezsgős poharat és leteszi a szekrényre. A végén még a szőnyeg vagy valamelyik kárpit látná kárát.
- A zene lesz az amelyik a legkevésbé zavar, hidd el nekem - hangja szinte nyöszörgés ahogy tenyere a lány csípőjére simul és határozott mozdulattal húzza közelebb magához. Viszont be kell látnia, hogy a lehető legrosszabb módját választotta annak, hogy közelebb tudja magához. Zöldjei egy pillanatra elkerekedni látszanak mígnem összeszorítja a szemét s hagyja, hogy lenyugodjanak a kedélyek melyek nem engedik, hogy bármi is gördülékenyen menjen. Karja libabőrözni kezd, a szőrszálak az égnek meredeznek rajta, térdei meg-megrogynak. Mintha legalábbis elvonási tünetekkel küzdene és talán így is van...másik kezét lassan elindítja Kaya kerekded, formás feneke felé amit leheletnyit meg is markol ingen keresztül majd homlokát a szösziéhez érinti s megrázza a fejét.
- Mond csak, mi a terved? Teljesen elakarod venni az eszem, vagy szimplán hülyét akarsz csinálni belőlem? - csak most jut el a tudatáig, hogy nagyjából úgy táncol ahogy Kaya fütyül...
- Tudod... önmegtartóztatás szintjén piszok csehül állok lévén, egy ideje én nem... öhm... - nem fejezi be csak elhúzódik tőle annyira, hogy láthassák egymás arcát - voltam senkivel. Szóval könyörögve kérlek csak érzéssel jó, vagy nem tudom - hangja talán hisztérikusnak, kétségbeesettnek hat, de felesleges lenne ezt leplezni, hisz így is érzi magát. Férfiúi gyengeség.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 04, 2015 8:43 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Végül aztán csak megtudtam amit akartam...de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen nem mindig az a legizgalmasabb ami végül történik, hanem az addig vezető út, ahogyan eljutunk odáig. Ha jobban belegondolok a mai napom, onnantól kezdve, hogy reggel még mindig nem tudtam eldönteni, hogy jöjjek vagy se, egy érzelmi hullámvasúttal ért fel, és ebben igazán szép asszisztenciát Nathaniel szolgáltatott. Talán az egészben az volt  számomra legzavaróbb, hogy még mindig nem tudtam igazán eldönteni, hogy mit akarok tőle, hogy pontosan mi vagy pontosabban ki akarok lenni az életében. Ennek az bizonytalanságnak több tényezője is volt: a családom, a társadalomban betöltött szerepem, az anyagi különbözőségünk és persze nem utolsó sorban ott volt egy lezáratlan kapcsolatom, ami éppen miatta kezdett alapjaiban rogyadozni. Nem, még messze álltam az érzelmektől, de az tény, hogy ez a férfi hatással volt rám, hogy olyan dolgok történtek velem mióta megismertem amelyek gyökerestől forgatták fel az eddigi életemet, és olyan dolgokra sarkalltak amelyeket normál esetben soha nem tettem volna meg. Anya szerint nincs jogom játszadozni vele, hiszen Nate akárhonnan nézzük még szenved valamiféle betegségben, amely nem az egyszerűen gyógyítható kategóriába tartozik. De azt hiszem pont ez volt az amiért olyan karakán és kitartó módon próbáltam küzdeni. Hogy valakinek a sorsa tényleg és kézzel foghatóan érdekel, az nem igaz, hogy nem tehetnék érte semmit, az nem igaz, hogy egyszerűen eltűnik...nem lehet. Minden mosolyom mögött ott bújkált ez a felismerés és kimondva vagy kimondatlanul bennem feszült, nem tudok ellene tenni semmit, meglehet már nem is akarok. Tudomásul vettem, de nem adom fel, még akkor sem ha ő kérne rá. Mi lenne ha kiderülne mi mindent adnék oda csakhogy új szívet kaphasson, mi lenne ha megtudná? Talán akkor is el tudna fogadni, akkor csak Kaya-nak látna, aki néha kimért, néha felsőbbrendűen szarkasztikus, ugyanakkor vele szemben mindig elveszíti a józanabbik felét? Vajon mennyiben változtatná meg a tudat, ha több mindent ismerne belőle, ha többet tudna arról ki is vagyok valójában, vagy hogy a múltban milyen dolgokat tettem? És persze milyen dolgokat fogok. Az ember egy időre megváltozhat, egy időre elhitetheti magával és a külvilággal, hogy nem az akinek gondolták, hogy nem az akinek látszik, de alapjaiban nem változik senki. Ahogyan én sem. Aki azt gondolja, hogy az időről időre újságokban vagy neten felbukkanó hírek vagy pletykák alapján ismer engem az nagyon téved. Az csupán a máz, egy szépen felépített tündérmese apró kis hibákkal. Én tudom milyen vagyok, de túl veszélyes és teljesen felesleges lenne megmutatni. Nagyanyám szerint a szívünk nem arra van, hogy érezzünk vele, hanem arra, hogy manipuláljunk, méghozzá az érzelmekkel. És minél inkább bele tudjuk magunkat élni adott helyzetbe, annál hitelesebb lesz az alakítás. Meg kell győződni róla, hogy a cél, amiért küzdelmet folytatunk, megéri az árát annak, hogy feláldozzunk valamit a lelkünkből. A probléma a jelenlegi helyzettel azt hiszem az volt, hogy számomra mindennél többet megért a cél, hogy egészséges életet éljen, csakhogy közben már nem manipuláltam, már igazivá vált minden amit elhitetettem magammal, hogy nem az. Mire való egy hét távolság? Arra, hogy az ember rádöbbenjen, hogy hiányzik valaki, aki mellett egy válságos pillanatban ott volt. Nem ment tovább nem sétált el, egyszerűen csak leült az ágya szélére és olyan volt mint bármelyik másik ember. Akkor, abban a pillanatban nem számított ki honnan jött, vagy éppen előtte mit csinált. Akkor azt hiszem csak az számított, hogy ott voltak egymásnak, egy időre, még ha ez nem is ígért semmiféle tartósságot. De vannak találkozások amelyek törvényszerűen más sodrást adnak az életünknek, és azt hiszem az enyém ilyen volt vele. Mit tudnék elmondani róla, ha arról kérdeznének, mi bennem ez az egész? Nem tudom, azt hiszem azt, hogy fontos lett számomra, hogy talán azért nem kerestem, azért nem mentem utána személyesen, mert én nem lehetek az a nő aki miatt érdemes lenne meggyógyulni, túl sok folt van a múltamban, amely beszennyezné az övét. Persze tudom, hiszen tett már rá utalásokat, hogy az ő élete sem volt éppen egy habkönnyű lányregény, de az igazat megvallva ha ezen túl is lépnénk még mindig több van ami elválaszt, semmint ami összeköt. Ellenben azt gondoltam, hogy a ma estét legyen bármilyen a hangulata legyen bármilyen hullámzó mégiscsak azt szeretném, ha gyönyörű emlékként őrizhetné meg, ahogyan én is fogom. Vagy egyszerűen mi lenne, ha ezúttal nem terveznék előre semmit, ha hagynám, hogy sodorjon magával az ár, hagynám, hogy minden úgy történjen ahogyan történni akar? Annak azt hiszem beláthatatlan következményei lehetnek. Túl sok dolgot kellene bevallanom neki, és nem tudom mennyire leszek rá képes, nem tudom mennyire tudnám neki elmondani ki is vagyok valójában? Hogy most ki vagyok, mellette azt tudom. Régen mosolyogtam ennyit, régen érdekelt az, hogy mit gondol a másik, hogy fontos számomra hogyan érzi magát. És gyakorlatilag soha nem tettem meg még senkinek annyi mindent amit egyetlen este alatt neki. Elképesztő, hogy férfi ingben lófrálok egy pasi lakásán, miközben a fürdőszobáját használom, nyakig maszatosan megyek be oda, kézzel eszek és mellé a legkülönösebb talán, hogy hovatovább a legkevésbé sem érdekel a dolog. Régen éreztem azt a bizsergető érzést, hogy büntetlenül érinthetném meg, nem kellene semmi mást tennem csak kinyújtani a kezem. Az ajkai szélén mindig csücsül valamiféle cinkos keserűség még akkor is amikor mosolyog, apró kis redő a szája szegletében. Volt már valaha bárkinek is olyan gondolata, hogy csak az ujjbegyeit érinti hozzá? Nem vagyok ostoba, tudom, hogy mi ez az egész, egyfajta felfokozott állapot, amit leginkább az a helyzet szül, hogy a halvány, szinte már simogatóan lágy fények között, egy túlfűtött ritmusú zenére bízzuk magunkat. Ez most erről szól, és ha azt nézzük ha a folytatást engednénk az annyira....nem is tudom középszerűen kiszámítható lenne, én pedig a legkevésbé sem tartom magam középszerűnek, szóval keresem annak lehetőségét, hogy vagy megtartsam ezen a szinten vagy pedig kissé lehűtsem a kedélyeket. De játszom mégis vele, talán azért mert meg akarok tudni valamit, amire nem akarok nyíltan rákérdezni így aztán a régi jól bevált taktikámat vetem be: manipulálok. Már amellett az arc mellett sem lehetett elsétálni amit akkor vág amikor az elkalandozó tekintetét visszavonom magamra. Végül aztán amikor a fürdőruhára terelődik a szó, meg a díszdobozra nem tudom megállni szó nélkül és megjegyzem neki a számomra nyilvánvalót, a számára minden bizonnyal érthetetlen magyarázatot.
- Nathaniel, kérlek ne légy kispolgári! Ez egy méregdrága darab, általában rendelésre készíti egy nagyon ügyes kezű varrónő Nyugat-Londonban. Egy eldugott kis épület egy Starbucks és egy antikvárium között a Techer street-en. És nem fogom holmi zacskókba dugdosni a ruháimat. Ahogyan a kalap is dobozba való, úgy a ruha is, ha szállítják. Na jó, mondjuk még  apapírtáska is megfelelő, ha tesznek bele pot-pourrit. Rémes amikor a karton szaga átjárja az anyagot!- fintorodtam el, és pár perc múlva már nem is foglalkoztam a fürdőruhával az majd később lesz terítéken, most másé volt a főszerep. Hogy megtudjam amit akarok, és a mondata arról, hogy esetleg rajta szórakozom egy mosollyal veszem tudomásul. Ami azt illeti valóban céllal csinálom amit, de nem azért, hogy bántsam, vagy éppen hülyét csináljak belőle, hanem mert meg akarom tudni...mert érdekel, mert ilyen vagyok. A csípőmozgást egy pillanatra sem hagytam abba, noha jól látható volt milyen hatást váltok ki belőle. Izgalmasan bűnös volt, hiszen tudtam, hogy meddig mehetek el, itt is volt egy bizonyos határ, talán a problémát jelen esetben az jelentette, hogy nekem is nehéz volt megállni. Nem csak én voltam rá hatással, hanem ő is rám, és az egésznek ez adta meg a nehézségét, ettől volt olyan nagyon nehéz megálljt parancsolni magamnak.
- Nem tudom, hogy Mozart vagy éppen Bach egyébként andalítóan gyönyörű muzsikájára miképpen lehetne ilyen táncot lejteni, ámbár lehet azt is megoldanám valahogyan.- nevettem fel jóízűen annak említésére, hogy valóban némiképp szélesebb körben mozog a zenei választéka annál ami nálam van. Ha volt is könnyedebb muzsika, az annak volt köszönhető, hogy pár hónapja engedélyeztem Conchitának a zenehallgatást takarítás közben, és szépen lassan azt vettem észre, hogy ez nekem is tetszik. Minden bizonnyal azon az estén is azért mentem bele, hogy a latin bárban tegyen ki a taxis, mert a házvezetőnőm egész délután valami hasonló ritmust hallgatott, és a fülembe mászott. Hagyom, hogy a pezsgős poharat kivegye a kezemből, bár azért még az utolsó pillanatban fogom meg a csuklóját, hogy egy kortyot még lopjak magamnak. Valóban rossz évjárat volt, volt egy kicsit kesernyés mellékíze, ami minden bizonnyal azért lehetett, mert abban az évben kevesebb volt a napsütés, és nem volt annyira édes. Vagy valamelyik munkás, akinek át kellett volna szűrnie a megfelelő időben, az elaludt, esetleg későn nyúltak a lezárt hordóhoz. Annyiféleképpen el lehet rontani a pezsgőt a rossz termésen kívül is. Hüvelykujjammal végigsimítottam az ajkaimon ahogyan lenyeltem a pezsgő utolsó kortyát és belenéztem a szemébe, mikor közelebb húzott magához. Megcsapott az illata és éreztem, hogy az önmegtartóztatás nekem sem éppen az erősségem, főleg ha ebbe az állapotba én száműztem magamat közel öt hónapja.Tettetett csodálkozással néztem rá, félrebillenő fejjel, mint  agyerek akit azzal gyanúsítottak meg, hogy megdézsmálta a karácsonyi szaloncukrot két nappal ünnep előtt.
- Nekem tervem? Úgy nézek ki mint akinek terve van? Nathaniel, melletted ha van is tervem folyamatosan felborul. Nézd már meg mit művelünk!- nyeltem egy hatalmasat amikor a keze finoman rámarkolt a fenekemre. Hátranyúltam a kezemmel és nagyon finoman emeltem feljebb a csípőmre helyezve a tenyerét. A homloka érintése újabb kihívás elé állított annak tekintetében, hogy ne akarjam megcsókolni, hogy ne mozdítsam előre a fejem, hogy még levegőt se vegyek. Ez már életveszélyes helyzet volt, túl intim túl közeli....túl minden túl...ez egyszerűen őrület.
- Ne gondold, hogy csak neked nehéz.- szólaltam meg végül bár  a hangom leginkább egy mutáló tizenévesére hasonlított, aki belekortyolt a héliumos lufiba, egy pici rekedtséggel párosulva. Azt hiszem kissé groteszk látvány lehettünk a finom fényekkel átszőtt nappaliban a latin zene hangjára egymáshoz simulva. A látványt inkább az akasztotta meg a maga szépségében ahogyan fel voltunk öltözve. Ezen a gondolaton aztán nem tehettem róla és elnevettem magam, próbálva találni valami menekülési útvonalat arra nézve, hogy ne csináljak olyan ostobaságot amit később mindketten megbánnánk
- Khmm....hogy is mondjam. Azt gondolom ez az egész helyzet rettentően erotikus és rettentően kacér lenne, ha nem éppen egy szál ingbe lennék hozzábújva egy...eeeeeegggy – végignéztem rajta, bár ebben a pillanatban azt hiszem egy sátorponyvában is rettentően kívánatosnak találtam volna.-
- ...egy fekete tréning nadrágos, szürke pólós férfihoz.- végül aztán elnevettem magam a saját mondatom után, és ez igazi, felhőtlen szívből jövő nevetés volt. Nem volt benne semmi megjátszottság, semmi olyan ami miatt őszintétlennek hatott volna. A bátyám szerint ha őszintén nevettem olyan voltam mint egy örök születésnapos kislány, aki most kapta meg a tortáját. Szigorúan oroszkrém vagy gesztenye, a kedvenceim. Végül aztán komolyságot erőltettem az arcomra, de ez nem igazán sikerült, maradt nyomában valamiféle gyerekes vidámság.
- Én megpróbálnám érzéssel, csak az a gond, hogy....hát hogy is mondjam.- jesszus egek azért ez olyan téma, amiről nem szokás beszélni.
-...szóval hasonló cipőben járunk.- ahogyan kimondtam már meg is bántam. Sóhajtottam egyet és kissé hátrébb húzódtam tőle, nem teljesen távolodtam el, de mégis hátrébb.
- Nézd Nate én nem akarok ünneprontó lenni, de lehet, hogy az lenne a leghatásosabb ha kicsit lehűtenénk magunkat. Latin zenére táncolni két....fogalmazzunk nyíltan kiéhezett embernek egy kicsit önkínzás, és elhiheted én nem vagyok az a mazochista tipus szóóóóóóval- vontam meg a vállam, és egy kicsit sután grimaszoltam is valami bocsánatkérés félét.
- Nem arról van szó, hogy te, hogy nem....csak én....mármint nem úgy....csak...- rendben, tehát tanítottak nekem éveken keresztül retorikát és szónoklattant én mégis egy épkézláb mondatot nem tudok összerakni? Elképesztő!
- Hol vehetem át a fürdőruhámat? Van valahol szoba ahol átöltözhetem?- szoba természetesen, hiszen hol vehetném át máshol? Bár talán nem tudom mennyiben könnyíti meg a dolgunkat, hogy ledobom magamról az inget és még inkább belemegyünk egymás kínzásába, ha belecsobbanunk a kinti medencébe. Felnőtt emberek vagyunk akik képesek uralkodni az ösztöneiken, legalábbis ebben bíztam. Meg abban, hogy megérti, vagy ő is hasonlóan gondolja azt, hogy a mai napban benne van ez az egész nem lehet mellette elsétálni. Hatással vagyunk egymásra ez tény, de nem akarom, hogy később megbánjam, hogy olyasmit tettem amivel kihasználtuk a helyzetet, ami csak a zsigeri akaratról szólt. Többet akartam. Mondhatni...vagyis már nem tudom mit akartam. Összezavart, de teljesen.



••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 04, 2015 10:39 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Baráti társasága és munkatársainak nagyobb része kezdetektől fogva tartja magát ahhoz a meglátáshoz, hogy nem kellene keresnie a komolyabb, akár életre szóló kapcsolatok lehetőségét elvégre nem veszélytelen a helyzete és nagy esély van arra, hogy talán nem sikerül idejében szívhez jutnia. Ez pedig minden finomkodás és köntörfalazás nélkül, ténylegesen a halálát jelenti. Az utóbbi szívroham feltette a pontot is az "i" betűre és  szinte biztos, hogy ha fél éven belül nincs szív amit megkaphatna, neki vége. Kénytelen lesz ezzel a gondolattal megbirkózni ami persze nehéz lesz, hisz mint oly sokan így ő is ragaszkodik az élethez. Nem egyszerű a beletörődés és a lemondás főleg nem akkor ha már tényleg érzik a halál markának szorítását.
A barátai nem akarják kitenni se őt se pedig az esetleges választottat annak a veszélynek, hogy lemondással és szomorúsággal kelljen tölteni a haláláig tartó utat ami talán egy év, fél hónap vagy két hónap is lehet, ki tudja?
Viszont ez tényleg azt jelentené, hogy már lemondtak a férfiről. Lemondtak egy férfiről, egy barátról, egy életről és egy orvosról, aki annyi de annyi embert segített már át a halál és öngyilkosság gondolatán, juttatott el addig őket, hogy ugyan úgy élhessék az életüket, mint a balesetüket megelőzően amely komoly szövődményeket és következményeket vont maga után.
Járni, lélegezni, mozogni és élni tanított meg százakat, gyerekeket és fiatal felnőtteket, időseket egyaránt. Megtanította őket az nagy fontosságú, pozitív gondolkodásmódra ami alapvető fontossága az imént felsoroltaknak. Megtanította nekik, hogyan kell elfogadni azt a személyt, akik lettek, de ne veszítsék el azt akik voltak. Megtanította azt, hogyan éljenek hibáikkal és abnormalitásukkal együtt elvégre nem csak magukkal de másokkal, a közzel is el kell fogadtatniuk új énjüket. Fel kell fogniuk, hogy bár lehet, hogy nincs meg az egyik lábuk, karjuk vagy életük végéig mozgáskorlátozottak lesznek egy tolókocsiban, de mindig azt mondogatja nekik és hiteti el velük, hogy van remény!
Egy olyan remény amiben nem csak lehet, de kell is hinni és kell egy cél amibe bele lehet kapaszkodni. Egy bizonyos mentőöv, kapaszkodó és biztonság.
Fontos a pozitív gondolkozás, nem lehet úgy nekikezdeni valaminek vagy folytatni az életet egy tragédia után, hogy "felesleges küzdeni, mert úgyse lesz semmi belőle legalább nem bízom el magam ezzel megkímélem magam egy esetleges bukástól ami vár rám."
Nate nagyon régóta próbálja azt a gondolatot és jól bevált módszert követni, hogy a bizakodás és reménykedés, énünk legjobb tudása szerint történő sors alakítás az egyik legfontosabb elv! Mert ez az az út amibe kapaszkodva haladhatunk előre még akkor is ha az út rögös és hegység méretű magasságokban vezet felfelé. Minden csúcsot meg kel tanulni bizonyos módon megmászni majd emberi szerénységgel és bizonyossággal feldolgozni.
Viszont azzal, hogy megakarják tagadni Nathanieltől a boldogságot, lemondtak annak lehetőségéről, hogy talán még felépülhet, hogy újra élheti a fiatal férfiak életét boldogan, egészségesen s talán családot alapíthat majd mert ugyebár ez is az élet egy fontos mérföldköve amire ő is epekedve vágyik.
Hónapok óta az a véleménye erről nem csak neki de a szűkebb ismerőskörének is, hogy bár tény, hogy beteg és olykor kilátástalannak tűnik a helyzete, mégsem adhatja fel. Épp azt az elvet kell követnie amit a betegeinek tanít... kapaszkodó! Kell egy biztos kapaszkodó aki, vagy ami a segítségére lehet és amin keresztül hihet. Attól még, hogy beteg, élhet teljes értékű életet és nem csak vágyhat rá, de minden joga meg is van hozzá. Talán azok akik valamilyen kínok között élik mindennapjaikat, nem érezhetik boldognak magukat?
Valószínűleg épp ezért is ragaszkodik annyira Kayához, mert van benne valami, amivel kilehet rángatni abból a monoton életből amit nap, mint nap él. Reggel felébred, kiküldi a kutyáit a házból, hogy elvégezzék a dolgukat eközben ő is felkészül a napra amit munkával töltött órák követnek. Gyógyszereket szed be bizonyos időközönként melyek az életet jelentik számára noha túl sok az amit kapott... két beteg között kis pihenés, este pedig irány haza és onnantól kezdve reggelig alszik. Tele van az élete kétellyel melyeknek kikövezett az útja. Kaya pedig mit hozott bele? Mivel ajándékozta meg őt?
...
Lehetőséggel, reménnyel, vidámsággal és azzal, hogy ismét előkerüljön a feledés homályából az a fiatalember aki a betegsége előtt volt. Aki kacérkodott a csinos hölgyekkel, de ugyan akkor emberséges volt, tudta, hogy hol vannak a határok melyeket soha vagy csak nagyon ritkán lépett át. Ismét érzi, hogy él és élhet ha úgy akarja csak nem szabad feladnia. Kaya egy olyan támasz lett az életében akit bár nem ismer olyan régóta mint szeretne - de talán jobban, mint kellene- de épp oly szilárd, mint egy rendíthetetlen szikla aki nem hajol meg a szél ordító akaratának se. És bár nem tudja megmondani, hogy pontosan mi az amit érez iránta, ragaszkodásnak vagy fellángolásnak se mondaná még lévén ez a második alkalom, hogy találkoznak de biztos benne, hogy nagy hatással van rá és olyan érzéseket vált ki belőle amit nagyon rég nem produkált vagy talán nem is ismert. Ilyen mód ha tehetné magához láncolná, hogy mindvégig mellette maradjon hisz az életvitele megváltozik általa, nem a szokásos bús, szürke és melankolikus órákat éli meg de a vidámságot, a fiatalságot az életét mindig körbeölelő és azt bearanyozó gyermeki mivoltát amit eltemetett, melyet a ránehezedő teher és élet súlya miatt fokozott bölcsességgel és kissé komplikált szomorúsággal, lemondással nyomott el.
Most pedig ismét hinni kezdett abban, hogy ezen változás jó útra terelheti. Ezen gondolatot még akkor is érzi, mikor egész közelről láthatja arcának finom, elegáns és előkelő élét melyről ordít a nemesség. A fürdőruhát tanulmányozza melyet egy díszes dobozban rejtettek el. El nem tudja képzelni, hogy mekkora összegeket érhet ez a darab, ha ilyen díszcsomagolást kapott, de talán jobb is ha nem tudja. Amúgy is, nem sok köze van hozzá.
Szemöldöke a homlokába költözik Kaya fintorgása és hangjának kelletlen éle hallatán. Legszívesebben elnevetné magát elvégre tényleg nem érti kifakadásának az okát de míg gondolatban legyint egyet, hogy inkább ráhagyja, addig kisfiús mosoly jelenik meg a szája szélén. Zöldjei vidáman csillognak s kénytelen már most megállapítani, hogy amilyen dühítő, épp oly bájos és imádnivaló tud lenni a szeszélyessége.
- Jól van, nem kell a torkomnak esni azért - tartja maga elé védekezésképpen a kezeit -  egyszerűen megszoktam már, hogy ha elmegyek vásárolni akkor az ingeket is papírtáskákba vagy vastagabb nejlonokba teszik. Még az Armaniban is vagy a Dolce and Gabbana-ban. Pedig ezek se kis nevek. Hihetetlen vagy sem de még a Hugo Boss parfümöm is bár a maga dobozába került utána mégis egy papírtasakban találta meg végső nyugalmát... vétek vagy sem de így van - húzza az agyát talán, ettől függetlenül jól szórakozik az arckifejezésén s próbálja eltárolni magában az infót, hogy honnan és kitől szerzi a fürdőruháit. Mondjuk nem hiszi, hogy egy hamar megtudja majd nézni azt a bizonyos üzletet... de ha mégis akkor még nagyobb a valószínűsége annak, hogy amint átlépi a küszöböt már ki is farol onnan.
- Ebben biztos vagyok, minden esetre egyszer látni szeretném. Az addig oké, hogy Bach Air című szerzeményére lehet lassúzni de, hogy lenyomni egy latin táncot bármelyikre is - elhúzza a száját, zöldjeiben játékos fény csillan s egy pillanatra tényleg elgondolkozik azon, hogy hátha lehet... de ismét csak nemleges intéssel zárja le a témát. Ezeket a zenéket nem erre találták ki, így nem csalódik mikor meghallja a latint ami viszont tényleg tökéletes arra, hogy ismét felpezsegjen a vére és ezzel együtt kétségbeesve vegye tudomásul, Kaya direkt csinálja azt, amit. Játszadozik a türelmével és kitartásával.
Orrhegye leheletnyit érinti szőke tincseit a füle mellett s nagyot szippantva az őt körbelengő levegőből, meg is érzi parfümének és samponjának kellemesen édeskés illatát melyet oly annyira imád. Kifinomultságra és jó ízlésre vall. Nem véletlen, hogy a múltkori parfüm amitől bűzlött a kölcsön kapott pulcsi a kórházban, kiakasztotta. Kis híján eljut arra a szintre, hogy ajkait az arcára simítsa. de ellenáll a késztetésnek így hátrébb húzódik. Annyira, hogy láthassa a vad csillogású ragyogó kék szemeket melyek kérdőn, értetlenül és kíváncsian fürkészik Nate arcát.
- Talán nem vagy elég jó logisztikus - suttogja ahogy a füle mögé simít egy hajtincset, viszont ettől függetlenül dagad a mája amiért minden tervet képes meghiúsítani. Már ez is valami.
Egyszerűen nem tud ellenállni a késztetésnek így finoman megmarkolja formás fenekét ahonnan csak hamar el is kerül a keze Kaya jóvoltából. Arról viszont nem mond le, hogy elég közel érezze magát hozzá.
- Pedig mind idáig így gondoltam - vallja be mélységesen rekedten. Nem találja a hangját, mintha elhagyta volna az. Megrészegíti a közelsége s bár látott jeleket, mégse gondolta volna, hogy Kayanak is gyakorolnia kell most az önmegtartóztatást. Nem akar előre örülni, de érzi, hogy ez jelenthet valamit és talán nem kell ezután szétrebbenniük és a napokban attól tartani, hogy talán nem találkoznak többet. Ha pedig mégis így lenne, minden követ talán még hegyeket is képes lenne mozgatni, hogy újra találkozhasson vele.
Visszafojtott nevetéstől egyre csak viduló arca végül kisimul amint ő is elneveti magát. Eddig bele se gondolt abba, hogy elég kaotikus, szürreális látványt nyújthatnak. Kaya ingben, ő meg tréningben miközben latin zene dübörög s tüzeli, perzseli a hangulatot a kellemes arany, bronzos derengésben. Odakint lassan magasan jár már a kerek hold is, melynek ezüstös fénye ad még egy extra löketet a sejtelmességnek. Valljuk be, ez elegáns ruhák vagy épp ruhadarabok hiányában tényleg kifejezetten erotikus jelenet volna ám így inkább nevezhető komédiának.
Nem tud betelni a lány nevetésével mely úgy csilingel, olyan vidám és olyan szívmelengető, hogy szinte érzi ahogy valamiféle lágy tűz gyullad valahol a tudata és szíve mélyén. Úgy hallgatná és nézné perceken, napokon és heteken, éveken át... bár lenne rá lehetősége!
Szemei elkerekednek a következő szavak hallatán majd ráharap alsó ajkára miközben megemeli a fejét és a magason ülő plafont kezdi szemlélni. Hihetetlen! Talán még ki is mondaná, ha nem hinné el, de túl komoly és túl őszintének tűnik ahhoz, hogy megkérdőjelezze szavait.
- Én se akarok az lenni viszont jobban járok ha közlöm - ezzel közelebb hajol hozzá, annyira, hogy ajkai érintsék fülcimpáját - te választottad a dalt! A te hibád...minden - játékosság ül a hangjában, nem megrovó vagy kellemetlen a tónusa, inkább gyermeki és vidám.
- Látom tényleg gyorsan tanulsz - utal itt a dadogásra amit nem is olyan régen még ő produkált mesterien.
- Bárhol! - hangja valamivel hangosabb de csak azért, mert közben lendületet vesz ahhoz, hogy a vállára kaphassa a szőkeséget ezután pedig gyors léptekkel elindul a nyitott hátsó ajtó felé. Leakarja hűteni magát? Csak tessék, rajta ne múljék! Orra alatt gonosz vigyor illegeti magát közben pedig határozott, fürge mozdulatokkal hagyja maga mögött a lépcsősort s veti bele magát a szőkeséggel együtt a medencébe melynek vize kellemesen hűvös tömegként fogja közre őket. A lendülettől rögtön szét is rebbennek, de kezeit a vékony csípőre simítja, hogy közelebb húzva magához a felszín felé lökje magukat ahol is megrázz a fejét ezzel megszabadulva némi víztől...



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 05, 2015 3:21 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Nem tudom mi volt a rosszabb: hogy nem lehet megtennem, vagy lehetne, csak éppen túl sok a gátló tényező bennem, és attól félek, hogy valamit elrontok, rosszul mondom, rosszul csinálok, ezáltal az egészet tökéletesen tönkre teszem. Nem tudom eldönteni, hogy merjem vagy továbbra is gátat szabjak neki, ahogyan tettem idáig is. Éreztem rajta, hogy valahol tőlem függ a dolog, talán rajta nem is múlna. Hogy elég lenne kinyújtanom a kezem és megérinteni őt, úgy nagyjából bárhol, mert úgy működött mint egy érzékeny kis szerkezet, amelyben temérdek rugó van kifeszítve és bármelyiket is mozdítom meg elpattan és nem számít mik lesznek a következmények. Igazából engem sem érdekelt volna mik lesznek azok, bár azt hiszem ez az érzés nagyon váltakozott a fejemben. Egyik pillanatban még megtettem volna, és azt hiszem ezek voltak azok másodpercek, amikor csak egyszerűen rá kellett néznem, és magával ragadott az egyszerű közvetlensége. Másikban tisztában voltam azzal, hogy hol is vagyunk, hogy ez tulajdonképpen a második találkozásunk, és nekem az égvilágon semmi érdekem nem fűződik ahhoz, hogy akár egy másodpercig is elgondolkodjak mit is tudnánk csinálni akár itt a nappaliban is. És ehhez tökéletes aláfestést biztosítottak a fények, a zene, az egész helyzet varázslatos volta. Szóval bizonytalan voltam leginkább abban, hogy tulajdonképpen milyen érzéseket is váltott ki belőlem. Belőlem érzéseket? Adabszurdum! Sosem szerettem ezt a szót használni, és az, hogy itt van, hogy bennem van úgy kezeltem mint egy vírust ami megfertőzött, amit nem tudok kiszakítani magamból pedig nagyon szeretném, mert ettől mindig gyengének és sebezhetőnek éreztem magam…sok éve már. Kislány vagyok megint aki keresi az anyukáját, de csak Constance van, a dadus, aki simogatja a lenszőke derékig érő hajamat, és vigasztalni próbál. De nem akarom, hogy vigasztaljanak, az anyukámat akarom mindenáron, de nincs sehol. Sosem volt sehol ha szeretetre volt szükségem, mert apám szerint nem lehet, elgyengít. Persze a nagyanyámat ez sosem érdekelte, ő akkor szeretett amikor ő akart. Igaz, a nagyi többnyire mindezt azért tette, hogy magához édesgessen, hogy utána azt tegyem amit ő akar, hogy megtegyek. És meg is tettem minden alkalommal, mert cserébe olyan dolgot kaptam amire mindig is vágytam. A nagyanyám szeretett. De ez is hazugság volt, ahogyan nagyon sok minden úgy alapvetően az életemben, és azt hiszem ezért is akartam belőle kitörni, ezért engedtem, hogy magával csábítson egy csillogó de bűnös élet, így lettem tolvaj egy férfi oldalán. Édes bűnbeesés volt, de nem bántam. Játszottam a tűzzel, végül úgy megégetett, hogy még a mai napig fáj. Fáj, hogy nem akar dönteni, fáj, hogy nem vagyok annyira fontos mint hittem. De azt hiszem elérkezik majd az a pillanat, amikor kihúzom magam büszkén és ahogyan mindig, felszegett fejjel majd én búcsúzom el tőle: nem várok tovább. Hogy ebben mennyire játszik közre ez a zöld szemű férfi? Azt hiszem sokkal inkább mint amennyit magamnak hajlandó vagyok beismerni. Mióta sértett büszkeségemben betértem a bárba, mióta ott ültem az ágya szélén egészen reggelig, mióta nem kerestem mert azt hiszem túlságosan felkavaró volt számomra az egész….szóval mióta csak betáncolt az életembe, azóta is ingoványon lépkedek és nem tudom melyik lesz az a momentum ami majd leránt a mélybe. Ez olyasmi amire nem lehet felkészülni, ez olyan ami egyszerűen megjelenik és amikor nem számítunk rá, akkor fog lecsapni ránk. A veszekedések, a telefonon történő veszekedések megsűrűsödtek és ebből is elegem lett. Nekem kell, hogy belenézzek a másik szemébe ha dühös és sértett vagyok, kell, hogy lássa rajtam az ingerültséget, azt, hogy mit vált ki belőlem mindaz amit tesz velem. De nem lehet….mert Cindy még nem utazott el. A pokolba is! Ezért fordulhatott elő, hogy sokkal hamarabb vágtam rá a telefont mint szoktam. Nem tudom mi történik velem és a változás nem tagadhatom, hogy némiképp megrémít. Ezért voltam bizonytalan ezért kellett az idő és a távolság, meg azért is mert nem….még mindig nem az a nő vagyok akinek talán lát engem. Nem vagyok őrangyal, nem vagyok az aki mellette lesz ha bajban van nem vagyok az aki mindig és állandóan megjelenik ha szüksége lenne rám. Aztán egy hang ott legbelül megszületik, mintha láthatatlan kezek egy apró lámpást gyújtottak volna fel bennem, és tudom, hogy képes lennék rá, mert megszólalt bennem a lelkiismeretem. Csak belülre sikoltok és könyörgök, de hangot nem adok neki „ Könyörgöm Nathaniel ne zavarj össze!” De ez megint egy olyan kérés amit nem veszek magam sem komolyan, hiszen azért voltam most itt, azért csináltuk éppen azt amit, hogy összezavarjon, akartam ezt az egészet, az adott szavam miatt….ó ugyan, kit akarok becsapni? Nem csak azért. Nehezen fogadom el az olyan változásokat amik kéretlenül jönnek az életembe, és ez tagadhatatlanul az volt. Mégis volt abban valami különös és megmagyarázhatatlan, hogy mondhattam volna nemet Anthony-nak mégsem tettem. A fenébe is, kezdjek már el hinni ebben az egészben, kezdjem már el belátni, hogy megváltozott valami, amit nem kértem de mégis akarom, mindennél jobban. Itt lenni, vele lenni, megosztani vele valamit. Jó hatással van rám, ezt be kell ismernem, magával képes ragadni az egyszerűsége, az a világlátás amely már az első pillanatokban felkeltette az érdeklődésem, és emellé még hozzátársult, hogy mindezt teszi úgy, hogy nem tudja mely napja lesz az utolsó. Talán a mai? Lenne nekem jogom megvonni tőle azt, hogy úgy érjen véget, hogy látom ezt a kacér boldog csillogást benne, amit most is? Megrázom a fejem és lehajtom egy pillanatra és akkor emelem fel ismét amikor érzem, hogy a fülem mögé simít egy tincset.
- Én mindig remek logisztikus voltam.- a hangom olyan mint egy sértett és durcás kislány, és nagyjából úgy biggyesztem le az ajkaimat is.
- Remekül szerveztem meg a zsúrjaimat és még remekebbül az egyéb partikat, ez a véremben van, a neveltetésemmel jár. Itt és most arról van szó, hogy te nem úgy működsz amit én megszoktam, ami nem feltétlenül baj….sőt kifejezetten izgalmas a számomra. Én ….gyűlölöm az unalmat- mondtam ki végül határozottan ami legelőször eszembe jutott, és esküszöm mindenre ami szent, hogy jó érzés volt. Nem akarok kifordulni a karjából, most jó itt. Egy ideig. De tudom, hogy kell, hogy muszáj lesz, hogy nem maradhatok majd így, mert lesz egy pont, lesz egy olyan másodperc amikor nem fog érdekelni egyetlen írott vagy íratlan szabály sem, sem az amit magamnak ígéretként tettem, sem az amit a józan ész diktálna. Ugyan hol van ilyenkor már a józan ész? Már akkor szabadságra ment amikor magamra öltöttem az inget és visszasétáltam a nappaliba. Még próbálok annak látszani ami vagyok, még próbálom a grófkisasszony álarcát magamon tartani, de repedezik az álca, és jól tudom meg fogja látni ki rejtezik mögötte. Romlott vagyok, feslett és a céljaiért bármire képes nő. Ez kell neki, tényleg erre vágyna? Most először életemben szégyellni kezdem, hogy nem lehetek egy egyszerű eladónő, egy nővér a kórházból, egy gyógyszerész, vagy csapos egy lepukkant külvárosi kocsmában. Mert akkor jobban passzolnék a világába, akkor jobban el tudnám képzelni, hogy ennek az egésznek lehet bármiféle jövője. Jövő? Olyan távoli és ködös akár az éjszakai országút, melyen csak a mérföldeket tesszük meg, nem tudva hova is érkezünk pontosan.
– Pedig hidd el, hogy így van- súgom vissza nagyon halkan szinte szinkronban a hangjának elveszett mélységével, bőrkaristoló rekedtségével. Annyira sikerült közel hajolnom az arcához, hogy az orrunk hegye összeér egy fél másodpercre, aztán már húzom is vissza a fejem.  Bizonytalanságomat mi sem bizonyítja jobban, hogy nem akartam megállni ennél az apró mozdulatnál mégis megtettem. Annyira…annyira közeli és annyira hívogató. Vajon mennyire játszik mindebben közre a bennem uralkodó felfokozottság? Minden bizonnyal nagyon. Szóval azt hiszem valóban itt volt az ideje, hogy átvegyem a fürdőruhámat és belecsobbanjak abba a bizonyos medencébe, amit már órákkal korábban sikerült megszemlélnem az akkor még nappali megvilágításban. A nevetésünk lassan kúszik körbe a nappalin, a zene fokozatos, szinte hívogatóan lassú üteme közé, mozdul egy aprót mozdulok vele, de minden olyan mintha forró tűvel szúrnál a bőrömet amelyen aztán végig is húzzák ezt a bizonyos tűt. A nyakamon érzem a leheletét ahogyan odahajol meg mernék esküdni, hogy nem suttogás lesz a vége. A fülem utolsó kis porca is beleborzong. Lehunyom a szemem ahogyan hallgatom és mosolyogva veszem tudomásul, hogy igaza van. Én választottam a zenét, nem ezt kellett volna belátom…illetve de. Pontosan ezt, mert elő kellett hozni újra azt az estét, be kell fejezni azt ami akkor elkezdődött. Talán különös és érdekes fordulat a sorstól, hogy alapvetően az égvilágon semmi nem kezdődött el akkor, sokkal inkább most fog. Ha most azonnal nem hagyja ezt abba, ha nem húzódik el tőlem…elfogyott az erőm, vagy legalábbis egy pillanatra cserben hagyott mert megrogyott a lábam. Össze kell szednem magam nem vagyok valami nyeretlen tízéves, akit egy férfi csak egyszerűen levesz a lábáról azzal, hogy a fülébe suttog. No igen, csakhogy ő Nathaniel volt. A pokolba már!
– Szóval bárhol?- köhintettem egy aprót, még az előzőek hatása alatt állva, majd lendítettem finoman a karomat, hogy akkor rendezkedjek arról hol is akarom átvenni a megfelelő öltözéket. Ami azonban ekkor történt váratlanul ért és megint borított mindent. Olyan volt ez a férfi mint egy kezdő dominó darabka. Bárhova teszik be, ő borul és visz magával mindent. A probléma csak az, hogy ebbe a mindenbe én is beletartoztam és engem is rántott magával.
– Akkor azt hiszem maaaaaaaaaaaaaajjjjd…. Jézusom Nate!!!!- a mondat vége már valami diszkrétebb sikoltással kísért rémült sipákolásnak tetszett, ahogyan felkapott a vállára mintha valami könnyed kis pihe lennék. Lehet megkövezni de az első gondolatom nem az volt, hogy a szíve vajon mennyire bírja, hogy cipeljen, hanem, hogy ez a férfi egyszerűen megbolondult. Kapaszkodtam belé, miközben folyamatosan magyaráztam. Ha ideges voltam akkor elég sokat tudtam beszélni, és legtöbbször nem éppen voltam kedves
- Esküszöm te megvesztél! Tegyél le, hallod? Nathanieeeeell lééééépcsőőőőő!- tudom, hogy tudta, de abból a pozitúrából, hogy fejjel lefelé látom majdnem a világot, nem volt éppen a legegyszerűbb megállapítani mit tud ő  vagy mit nem
- Olyan vagy mint egy ősember, aki a vállán cipeli be a nőt a barlangjába. Ne! Ne! Neeeeeee…ugye neeeeeem?- megláttam a végcélt, tudtam, hogy hova tartunk, amikor a medence felé kezdett lépkedni, és úgy nagyjából egyáltalán nem foglalkozott azzal mit is beszélek én ott hátul. Ha azt akarja csinálni amire gondolok azt nem fogja megköszönni amit utána kap érte tőlem. Behunytam a szemeimet, és erősen kapaszkodtam, még egy hangosabb sikoltás, csakhogy magamat valamennyire nyugtassam, majd a testemet érte a hideg víz, és a csobbanás után az örvény húzott magával lefelé, elválva Nate-től, de csupán pár másodpercre, mert utána már húzott is magához közel, hogy a derekamat átkarolva egyszerre mozdulva lökjön fel mindkettőnket a víz felszínére. Prüszkölve ziháltam, és az első másodpercekben azzal voltam elfoglalva, hogy a töménytelen mennyiségű hajat kisimogassam az arcomból hátrafelé.  Közben kapok a vízből amit a fejrázásával még sikeresen rám fröcsköl. Hideg a víz, de mire a felszínre evickélünk már meg is szoktam. Az ing rám tapad, olyan vagyok mint egy tündérke, amelyik megázott a tavaszi esőben és most alaposan vizesen tocsog, nem tudván mit is kellene csinálni. Első reakcióm a düh, és a méreg, mint egy felfújt kis hörcsög.
– Hát ide figyelj Nathaniel….De…Demetrius…Declan….Deaster…- zavarodottan csóválom a fejem, hiszen tudom, hogy van egy második neve, láttam a kórházi kartonján amikor megnéztem mire allergiás. Sajnos azonban nem jut eszembe, csak az hogy D betűvel kezdődik, és kicsit suta ahogyan próbálok beletrafálni, végül aztán csak feltalálom magam másképpen.
-…szóval ide figyelj Nathaniel…valamidébetűsmásodiknevű – hadarom el sietve a mondat végét majd fejezem be immáron kihúzva magam megőrizve a tartásom, ámbár ez egy ázott rám tapadó fehér ingben azt hiszem elég kifacsart módon hat
- …Winston. Ezt ne merészeld még egyszer! Most….most nézd meg mit csináltál? Hát mi ez az egész?- az agyam lázasan kattog, hogy miképpen nyugodhatnék le, vagy tehetnék olyasmit amivel őt legalább hasonló helyzetbe hozhatom, mire végül jön a megoldás. Fújok egy hatalmasat, a kezeimmel átsimítom a hajamat egészen hátra, végül aztán ellököm magam tőle, remélhetőleg elenged.
– Na most tessék…ez az ing….vizes lett. Medencében pedig nem fürdünk ruhában. Úgyhogy…- kezdtem el kigombolni a felső gombot, aztán a következőt és haladtam lefelé, néha a gombot, néha Nathanielt figyelve.
-…kénytelen vagyok megszabadulni tőle.-újabb gomb és újabb gomb…végül amikor már végeztem lassan elkezdtem magamról lehámozni az egyik felét, kibukkanva a vállam, ám mielőtt a másik felétől is megszabadultam volna felemeltem a kezem és vigyorogva ingattam meg a mutató ujjam
– A-a…. ezt még nem, előbb kérem a fürdőruhámat! Ha már voltál kedves anélkül behozni a medencébe, akkor sétálhatsz vissza érte!- két mozdulattal úsztam vissza hozzá, és azzal a kezemmel amivel nem az ing maradékát tartottam átkaroltam a nyakát és hozzásimultam, a füléhez hajolva ismételtem el egy mondatot…talán ismerős volt neki.
–Közlöm, hogy te választottad ezt….úgyhogy, a te hibád…minden. És igen, elég gyorsan tanulok.- ajkaim finoman érintették a fülcimpáját miközben halkan kuncogtam.




••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 05, 2015 5:25 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Kezdi úgy látni a helyzetet, mintha egy próbatételen volna amit le kell gyűrnie. Persze nem olyan mint egy vizsga mikor határozott hangú, szúrós szemű vizsgáztatók és igazgatók veszik körül. Nem azért remeg a térde mert nem tudja a választ és nem azért csuklik el néha-néha a hangja mert fél attól, hogy hülyeséget mond. Nem azért veri ki a víz, mert tudja, hogy nem tud semmit, nincs az a válasz a tarsolyában amit várnak tőle. Ha jobban belegondolunk, ilyen gondja soha nem volt, hisz nagyon jó tanuló volt egész életében mind emellett ha valamit nem is tudott száz százalékig, akkor kivágta magát belőle. Olyan jól forgatta a szavakat, hogy végül kérdésként állt elő a válasszal amire megkapta a tanároktól a várt megfejtést. És bár utólag jöttek erre rá mindig, ő mégis hasznot tudott húzni belőle amivel a leleményességét és észjárását díjazták.
De, hogy mit is jelent akkor pontosan a próbatétel jelen pillanatban? Azt, hogy egy olyan nővel van összezárva aki akárcsak ő maga, bizonytalan és ezernyi kérdéssel van teli a szíve és agya, amit méltón meg kellene válaszolnia, hogy mégis most mi tévő legyen...? Azért remeg meg olykor a térde, mert elgyengül a látványától, a szépségétől és a jelenlététől. Előkelő, nemesi határozottságától. Elcsuklik a hangja igen, azért mert fél, hogy túl sokat mond és mutat, attól, hogy túlságosan is sokat időz el rajta a tekintete mind ahányszor. És kiveri a víz a rejtett, dédelgetett vágytól mikor a dekoltázsát rejtő ing mögé próbál lesni ahol meg is találja a kerekded domborulatokat vagy a hosszú combok látványától melyet legszívesebben saját csípője körül érezne.
Nem egy kisiskolás izgalma és félelme az, amivel most együtt kell élnie. Egy érett férfi küzdelme a vágyaival és reményeivel szemben miközben ezzel együtt birkózik a saját életének létével is. Már csak az a kérdés, hogy melyik és mikor fog nyerni?
Úgy érzi magát Kaya jelenlétében mint egy több kilós, szöges láncra vert kutya akitől csak fél méterre van az elé letett nagy darab hús amit azután kapna meg, hogy hetekig - Nate esetében hónapokig - éheztették. És csak akkor kaphatja meg, ha valamilyen úton módon megszerzi magának. Szinte érzi azt a tartó és visszafogó erőt ami nem engedi őt közelebb hozzá és ami nem más mint az embersége. Ilyenkor úgy érzi, hogy bár csak egy nagy láncot kapott volna, ne pedig lelkiismeretet, együttérzést és túlfűtött izgalmat. Talán most érzi először azt életében, hogy talált egy olyan nőt akit nem csak ágyba akar vinni, akivel nem pár hetes, hónapos esetleg éves kapcsolatot akar de annál sokkal többet remél. Tisztában van vele, hogy száz meg száz érv szól ellenük, többek között a társadalmi helyzetük, szülőföldjük és családjuk. Főként Kaya családja és a neveltetése. Nem biztos, hogy Nate megadhatná neki azt a pompát amiben eddig élt, sőt biztos benne, hogy nem lenne képes rá. Viszont látja azt, hogy milyen Kay az ő jelenlétében. Boldog és önfeledt játékos, szórakozott. Ezt már akkor látta rajta, mikor a bárban találkoztak, ahol minden elkezdődött és aminek fűszeres zamatával igyekeznek a mai napot is készen, ízesen tálalni.
Nem akarja a kapcsolatukat azzal elrontani, hogy már az első, randinak nevezhető találkozón megcsókolja vagy ha tovább akarunk menni, lefekszik vele. Sokkal többre tartja nem csak a lányt, de a kettejük mérföldköveit melyeket át kell lépniük, a jövőjüket mely talán kikövezett már csak még nem tudnak róla. És jelenleg még nincs itt az imént felsoroltak ideje.
Ettől függetlenül meglehetősen nehéz visszatartania magát bármennyire is próbálkozik vele, hisz izgatja minden kecses, szenvedélyről árulkodó mozdulata. Megbabonázza a látványa, szemének kíváncsi csillogása, jeges színű kékje nem beszélve dús, formás ajkairól melyek szinte hívogatják magukhoz Natet.  
Ahogy Nate Kayat összezavarja, úgy ez fordítva is él. Fogalma sincs, hogy mennyire lehet mértéktartó, hogy mennyire mehet bele a játékba és mennyire érezheti piszok komolynak a dolgot. Ő a maga részéről tudja, hogy mit szeretne de míg a szőkeség erre nem ad visszajelzést, addig nem próbálkozik olyan nagy mértékben.
- Persze, hogy nem. Miért rejteném el az érzéseimet Kaya? Miért lennék olyan karót nyelt és idegen, mint az a sok, magát férfinek nevező valaki aki eddig körülvett? Attól még, hogy nem tudok egy nőt nap mint nap gyémántokkal elhalmozni, ugyan úgy tudok szeretni, ha nem jobban. Jobban értékelem az életet, mint azt a környezetedben eddig bárki tette. Tudom milyen az, hogy élni, milyen ha harcolni kell valamiért vagy valakiért. Nekem soha nem tettek a seggem alá csak úgy egy méregdrága kocsit... nem beleszülettem ebbe a házba és a magam szempontjából nevezhető jólétbe. Megdolgoztam a ház minden egyes téglájáért - hangja mindvégig halk és lágy, elakarja hitetni vele, hogy nem rossz az ha nem hasonlít azokra akiket eddig ismert, vagy akiket férfinek tartott.
- Úgy működök ahogy normális esetben egy embernek működnie kell. Rengeteget tanultam, elfogadtam a veszteségeket, elviseltem apám ütlegeit, eltartottam magamat és őt is, mikor két iskola mellett két helyen is dolgoztam. Ösztöndíjakból és a keresetemből tartottam fenn magunkat amivel finanszíroztam az orvosit. És ha ezt nem tettem volna meg akkor... akkor nyilván nem állnék most itt. Nem lenne több diplomám, nem lenne két munkám ami közül az egyik nagyon jól a másik kevésbé fizet jól. Ettől függetlenül kifizetődő a hajtás és mindenek felett sokkal fontosabb számomra az, hogy az emberek visszajelzései jók legyenek. Hidd el nekem, hogy lehet élni fényűzés és pompa nélkül... látlak Kaya, tudom milyen vagy mikor a saját közegedben mozogsz és milyen vagy akkor, ha mellettem vagy, vagy több egyszerű ember között. Mint múltkor a bárban. Jó vagy, természetes és ha csak két napig nem lennél ellátva aranyat érő ékszerekkel, hamar meglennél nélkülük. Csak értékelned kéne azt amiben mozogsz - lehet, hogy hosszúra nyúlik a mondandója de igyekszik felnyitni a szemét afelől, hogy jó az az élet amit Nate él és, hogy sokat tett a saját megélhetéséért. Ezért sincs elszállva, ezért is olyan természetes, amilyen.
Nem mer hinni a fülének mikor beigazolódik az, amire eddig is gondolt. Mikor pedig orruk hegye leheletnyit de összeér, finoman elmosolyodik s végigsimít selymes karján. Teljesen egyszerű mozdulatok ezek mégis intimek, bensőségesek, Nate számára pedig fontosak. Nem löki el Kaya magától! És ez az egyik legfontosabb szempontja.
Érzi a változást Kaya energiájában mikor közelebb hajol hozzá és a fülébe suttog. Érzi, hogy egy pillanatra megremeg s furcsa mód kezdi el venni a levegőt de nem él vissza a helyzettel, míg le nem hajol, hogy könnyedén felkapja őt a vállára.
Nem érdekli a kalimpálás és tiltakozás, még a sikkantásán is csak jót nevet... most tényleg fiatalnak, erősnek és életvidámnak érzi magát. Lehet, hogy ezután fog kapni a fejére ha nyakon nem is csapják, de vissza fognak élni a helyzettel esetleg kap egy finom kis fejmosást, ám emiatt elég később aggódnia.
- Tudom! - nevet fel mikor meghallja, hogy "lépcső!" - itt élek hét éve és már alva is megjártam, szóval tudom, hogy itt van a lépcső - nevetgél az orra alatt.
- De! - utána el is hallgat, hisz lendületet véve Kayával együtt a vízben landol mely nagy csobbanással csap ki a medence szélére. A víz, mint taszító és vonzó erő egyszerre löki szét őket egymástól majd tereli ismét egy örvénybe, minek hála visszatudja húzni magához. Testük közé nem férne be semmi, még egy vékony papírlap se amit erőszakkal próbálnak oda bepréselni. Levegő híján viszont biztos lenne a fulladás ha nem rúgná fel magukat a felszínre.
Mihelyst elengedi, vidáman nevetgélve figyeli ahogy Kaya az arcából legjobb tudása szerint igyekszik eltüntetni a hajtömegét amit a víz odasodort. Előre nyúlva segít neki egy keveset de aztán hagyja, hogy maga oldja meg, nem akar előre bocsánatért esedezni, márpedig a segítsége úgy venné ki magát.
Szemöldökét felvonva figyeli az arcán érvénybe lépő változásokat. Látja és tudja is, hogy haragos, mérges de jelenleg ez is csak mulattatja.
- Dean - illene tudatnia vele nem? Főleg ha már neki áll találgatni így nem hagyja ki a lehetőségét annak, hogy miután közel az összes D betűs nevet elsorolja valamint átkeresztelte őt, elmondja mi is az a "titokzatos" név.
- Nem mindegy? Az én ingem lett vizes nem a drága kosztümöd, nem is értem mi a baj? - költői kérdés talán, minden esetre piszok jól szórakozik és nem tudja figyelmen kívül hagyni, hogy a nedves ing milyen mértékben simul hozzá a testéhez. Gyönyörű!
Csak akkor veszi észre, hogy gyakorlatilag még mindig tartja, mikor ellöki magát tőle, így nem "erőszakoskodik" eleget tesz a kívánságának és visszahúzza óvón tartó kezeit.
Orra alatt jól szórakozva merül el egy pillanatra a gondolataiban, később pedig az ütő is megáll benne mikor elkezd a gombokkal pimaszkodni. Végiggombolja őket ám még mielőtt kibújna belőle, abbahagyja a mozdulatot Nate viszont még így is csak kerek szemekkel, kíváncsian figyeli miközben hatalmasakat nyel. Ezen nehéz munka talán az ádámcsutkája környékén mutatkozhat meg igazán. Nehéz elegendő és megfelelő önkontrollt tanúsítania de mentségére szóljon, hogy igyekszik.
- És hol vennéd fel? Csak így itt a vízben? - vonja fel a szemöldökét és bár ha kiszállna a medencéből se lenne baj, ha nekiáll vetkőzni elvégre senki nem látja. Nathaniel túl lelkiismeretes így nem nézné végig a jelenetet a szomszédok pedig nem tudnak rálátni a medencére tekintettel arra, hogy két domb közé van besüllyesztve Nate kívánságának hála.
Halkan felnyög és háta a medence széléhez szorul mikor Kaya közelebb kerül hozzá és nyakát átkarolva kezd el épp olyan aljas módon suttogni a fülébe, mint ahogy azt ő tette odabent. Zöld tekintete egy pillanatra elködösül és csak átbámul a szőkeség válla felett és füle mellett míg az beszél, de végezetül egy pimasz mosolyt villant. Csilingelő kuncogása csak hab a tortán, nem véletlen, hogy úgy fordítja a fejét, hogy arisztokrata vonású állkapcsát érintse az orrával. Még mindig tisztán érződik parfümének illata rajta noha klóros vízben ácsorognak. Egyik kezének segítségével a hosszú szőke tincseket melyek a nyakához és a vállához tapadnak, hátra simítja mígnem elhúzódik tőle.
- Jól van, te nyertél! Te nyertél - hangosan nevetve húzódik el tőle s rátenyerelve a medence peremének csempéire, felhúzza magát, hogy kiléphessen a partra. Megigazgatja a hasfalára tapadó pólót és lekapja magáról a két vizes zoknit miközben vet még egy utolsó kimért pillantást Kayára.
- Gyere - nyújtja felé a kezét, hogy kihúzza, bent talán könnyebben áttudna öltözni a vendégszobában vagy a fürdőszobában. Ha adja a kezét akkor kihúzza magához, ha pedig jobb szeretne maradni akkor már indul is befelé a ruhadarabért valamint a hozott pezsgőért és két pohárért. Nem fogja ennyiben hagyni, ennek az estének folytatódnia kell...
A shownak folytatódnia kell!





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 10:18 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Tele voltunk kétségekkel, nem csak ő a tétova mozdulataival, hanem én is azzal, hogy engedtem, hol pedig visszavonulót fújtam. Mindennek az volt az oka, hogy életemben talán először igazán számított az, hogy mit gondol a másik, hogy benne milyen érzések kavarognak. Nem a családom ellen lázadva jöttem hozzá, nem azért mert akarok tőle valamit, nem azért mert reméltem esetleg egy információt, esetleg egy kapcsolatot általa valaki mással aki valamiben az érdekeltségi körömhöz tartozhatna. Egyszerűen azért jöttem mert ő érdekelt. Hogy van, mi történt vele, hogy érzi magát, mennyire változott meg az élete az infarktus után, van e aki segítsen neki, hol vannak a barátai, mellette vannak, ugye nincs egyedül? Számtalan olyan dolog ami alapvetően nem szokott ott lenni bennem, sőt az esetek többségében nem is szoktam vele foglalkozni. Olyan vagyok mint egy bizonytalan gyerek, aki nem akar valamit elrontani, mert attól fél nem lesz több lehetősége, hogy az adott hibát esetleg helyrehozhassa. Fájdalmasan óvatosan lavírozom ebben a közegben és fogalmam sincs, hogy mely cselekedetem a jó és melyik az amelyet nem kellene, amelyet vissza kellene fognom. Most igazán félig önmagamat adom neki, és talán észre sem veszi, hogy nincs bennem az a fajta gőg ami alapvetően a hétköznapokon jellemezni szokott. Bár a szavaim hangsúlya, a kimondott gondolatok gyakorta erről beszélnek, mindig jön az a finom lágyság, amelyet ő idéz elő belőlem. Nem tudom mi ez az egész, és továbbra sem vagyok biztos semmiben. Mennyi időre lenne még szükségem, hogy tisztában legyek saját magammal azzal ami most történik? Újabb egy hét nélküle? Azt hiszem az este előrehaladtával rá kell döbbennem, hogy nem biztos, hogy újabb hetet képes lennék anélkül kibírni, hogy ne tudjam mi van vele. Józanabbik énem, ami még megmaradt, próbálná azzal magyarázni, hogy pusztán a hirtelen felébredt lelkiismeretem az ami kíváncsi rá, hogy mi van vele, hogy szolgál az egészsége, a másik énem az amelyik szinte csak emóciókból tevődik össze már rá is kontráz, hogy itt nem csak erről van szó, hogy nem csak ez érdekelne engem. Mindenre kíváncsi lennék, amit magáról mesél. Hirtelen arra döbbenek rá, hogy érdekel hogyan jutott el idáig, érdekel, hogy milyen gyerekkora volt, érdekel, hogy hogyan telnek a napjai és valahol talán feszül bennem egy kérdés, kimondatlanul rezegve, hogy van e ebben nekem helyem? Hogy tudna esetleg szorítani ott egy kis zugot ahol meghúzhatom magam? Egyik pillanatban még szeretnék közel lenni hozzá a másikban minél távolabb, mert akárhonnan nézem a mi világunk végtelenül távol esik egymástól, és én még nem találtam meg az utat az átjárót közötte. Talán ha egyszerűen hagynám, hogy egybeérjen a két part, amely minden órával egyre közelebb ér egymáshoz, ha nem görcsölnék annyit rajta. Ám amikor eddig jutok a gondolataimban, amikor már majdnem sikerül érkeznek a szavai amellyel rám próbál hatni, de mégis valahogyan ellentétes hatást vált ki velük, semmint esetleg azt szeretné. Meggyőzni akar, de valójában eltol magától. A közelség amit eddig megteremtett szertefoszlik mint egy könnyed szappanbuborék, és rádöbbent arra, hogy ő éppen annyira lenézi az én világomat, ahogyan én tettem az övével korábban.  Szinte belém marnak a szavai, minden egyes kimondott gondolata egy-egy tőrszúrás, és ezt a grimaszba futó vonásaim tökéletesen le is írják, mégis tartom még magam. Visszaköltözik belém valamiféle büszkeség annak tekintetében, hogy ahogyan ő sem választhatta meg, hogy hova születik én még úgy nem tehettem. Neki megvolt a választása bizonyos dolgokban, nekem azonban soha. Tényleg azt hiszi, hogy ez az egész a csillogásról szól? Tényleg azt hiszi, hogy ez erről szól? Hogy nekem mindent a hátsóm alá toltak? Igen, ez így van….de nekem soha nem hagytak lehetőséget választásra. Kisgyerek koromtól arra neveltek, hogy ehhez nekem jogom van, hogy a rang nem pusztán születés, de kötelesség kérdése, hogy nem lehet csak úgy lemondani róla, mert ha hibázom, azzal nem csupán saját magamnak okozok gondot hanem a családomnak is. Nekem oda kellett volna figyelnem minden cselekedetemre, hogy ne hozzak rájuk szégyent, de én a magam sajátos módján lázadtam az egész ellen már gyerekkoromtól kezdve. Aztán belefáradtam és kényelmesebb….igen kényelmesebb egy csillogó világban zokogni azon, hogy mennyire nem vagyok boldog a saját közegemben. Szólnék neki, de csak tátogásra futja, kinyílnak az ajkaim majd összezárom. Nem hiszem, hogy megértené mit jelent nekem ez az egész, úgyhogy csak a fejemet rázom, és finoman lehajtom, majd már kapom is fel az első gondolatra, hogy valamikor az apja bántalmazta őt. Elkerekedett szemekkel nézek rá, és még mindig csak valami motyogásra futja, életemben talán másodszor sikerül magamban káromkodnom, noha ezt hangosan nem teszem. Hogy mit érdemelne egy ilyen ember talán ne egy nő fantáziájára bízzák, mert gyakorta kegyetlenebbek vagyunk mint a férfiak, ha egy gyerekről van szó. Amit azonban utána mond először csak ingatom a fejem, aztán határozottan megrázom. Nem akarok enélkül élni, nekem erre szükségem van, nem tudom elképzelni milyen lenne az életem a megszokott dolgaim nélkül .
– Nate…én…nem vagyok jó! A szentségit, ne mondd, hogy jó vagyok amikor az égvilágon semmit nem tudsz rólam! Láttál belőlem valamit ott a bárban, de honnan tudod, hogy az vagyok valóban, honnan tudod, hogy az vagyok valóban amit most látsz belőlem?- a hangom ingerült, leginkább azért, mert olyanokról beszél, amiről fogalma sincs. Olyan mint egy naív kölyök. De nem akarom elrontani az egészet nem akarom, hogy ez a nap erről szóljon, bőven elég lesz a másnapi kijózanító ébredés, amikor majd rájövünk, hogy a tündérmesék általában egy napig tartanak, és valaki úgyis befejezi a történetet, ami nem mindig végződik boldog befejezéssel. Ahogyan talán ez sem fog. De….akkor is itt ez a nap, ez az este amit széppé lehet varázsolni és én ezt is szeretném. Szóval az ingerült megnyilvánulás után már változik is az arcom és újra a kedves, mosolygós és huncut Kaya bújik elő, a játékos, aki az előbb is voltam. Nem akarok erről beszélni, nem akarom azt hallani, hogy mi lenne ha….ez vagyok én, ha képes elfogadni akkor ezzel együtt fogadjon el, ha nem akkor nincs is értelme az egésznek, tán soha nem volt. A medence hűs vize az amely végül némiképp lenyugtat, bár azt hiszem ekkora már inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy nem akarok vizes lenni, de hála neki ezen kívánságom nem teljesülhet, mert hatalmas sebességgel csobbanunk bele és von magához. A közelsége megint arra sarkall, hogy dobjam sutba az összes elvemet és szabályomat, hogy ne foglalkozzak a következményekkel, hogy ugyan mit változtatna ha itt és most megtörténne minden és másnap elbúcsúznánk egymástól? Annyira könnyű lenne, hiszen már így is egy vékony kötélen egyensúlyozunk és kapaszkodunk egymásba….elég lenne csak az egyikünknek megbillenni, és már rántaná is magával a másikat. De nem ezt érdemli, ő sokkal értékesebb ennél.
– Dean….- bólintok helyeslően amikor végül sikerül megtudnom a második nevét. Nekem is van egy pár nevem, ebből kettőt használok, egyszerűbb mint az ha fél órán keresztül kellene bemutatkoznom. Elkerekedő szemekkel teljes vizes pompában méltatlankodom, bár ez most inkább sikerült viccesre semmint komolyan haragosra.
– Hogy mi a baj?! Az a baj, hogy vizes lettem akaratomon kívül! Én….te imádod ezt igaz?- szűkülnek résnyire a szemeim, és beharapom az alsó ajkaimat, ott mögötte nevetgélek.
- Imádod, hogy hülyét csinálsz belőlem, hogy minden elvemnek ellent mondok miattad, hogy úgy dobálsz be a medencébe, hogy utána még csak haragudni sem tudok rád? Visszaélsz a helyzeteddel, ugye tudod….Nathaniel Dean Winston?- győzelem, sikerült egyben helyesen kimondanom a nevét, ami az én köreimben igen komoly jelentőséggel bírt. Körbenézek és megvonom a vállaimat
– Perszehogy itt a vízben. Miért hol máshol? Ilyen vizesen nem fogom végigmászni újra az egész lakást, azt bizony felejtsd el!- és már születik is meg a fejemben valami méltó bosszú, amivel azt hiszem magamat is sikerül kegyetlenül megkínoznom, de a cél szentesíti az eszközt. És persze érzem minden porcikámon, hogy ha ezt tovább folytatom, akkor már a hideg víz sem fog számítani, az sem, hogy még mindig markolom az inget, hogy még mindig nem hámozom le magamról. Tudom, hogy milyen hatást váltunk ki egymásból, ahogyan azt is tudom, hogy kimondatlanul is próbáljuk kerülni annak a lehetőségét, hogy bármit is megtegyünk. Meg akarom csókolni de nem teszem. Miért? A válasz olyan egyszerű és annyira magától értetődő: mert egy csóknál jelen esetben, jelen helyzetben nem lehet megállni. Mint akiknek késként feszül a torkához a vágy, és csak egy mozdulat hiányzott…egyetlen meggondolatlan mozdulat, hogy belepusztuljunk. Nem kockáztattam, nem tehettem. A nevetésére én magam is hátrébb evickélek a vízben. Én nyertem? Nem….a helyzet nyert, és a józanabbik felünk. Bár nem tudom ez mennyire tekinthető győzelemnek, én inkább valamiféle fegyverszünetnek gondolom, amit nem könnyít meg azzal, hogy kiszállva a medencéből megpillantom rajta a rátapadó pólót. A víz alatt ökölbe szorulnak a kezeim, és a körmöm belemélyesztem, hogy észhez térjek. Jót tesz ez a fizikai távolság ismételten, bár nem tudom meddig tudjuk még ezt így játszani, mikor fog végleg elszakadni a cérna. Ideje, hogy előbányásszam a tudatom mélyéről a józanabbik énemet amit sikeresen elzavartam pár órával korábban, de ehhez az kell, hogy még ne…még ne jöjjön vissza, még hagyjon egy kis időt nekem. A fejem rázom, amikor a kezét nyújtja felém
– Én még maradok.- végül aztán nyakig merülök a medence vizében és ha már elment mellőlem leveszem magamról a vizes inget, gombóccá gyűröm és a kezemet kiemelve Nate felé dobom, remélhetőleg elkapja. Nevetve tárom szét a két karom és evickélek hátrafelé.
– És ha már bent jársz egy fürdőlepedőt is hozz kérlek! Ja, és a dobozban találsz száraz kis szirmokat. Azokat nehogy kihozd, azok csak illatosítók.- tudom, hogy tudja, csak jobban esett, hogy még odaszúrhatom neki, mielőtt visszamenne a házba. Végül aztán magamra hagy a langyos esti ausztrál éjszakában a kivilágított kellemesen hűvös medencében úszkálva. Hátrahajtom a fejemet és elterülök, hagyom, hogy vezessen a csillapodó hullám, lehunyt pilláim mögött aprón rezdülnek a fények, és azon gondolkodom, hogy mit akarok én ettől az egésztől. Órák alatt sem sikerült pontosan megfejtenem….illetve tudom mit akarok, csak az a probléma, hogy amíg nem vagyok vele teljesen őszinte, amíg nem tudja ki is vagyok én valójában addig még csak gondolni sem gondolhatnék erre az egészre. De persze ezek a dolgok nem szabályozhatóak, nem lehet őket csak egy ideig kordában tartani, és azt hiszem az én erőm egy idő után már kevés lesz. Nathaniel olyan mint egy érzelmi hurrikán. Berobban és visz magával mindent. Beleértve engem is.



••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 6:27 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Leheletnyit de úgy érzi magát, mintha egy furcsa, rituális táncot lejtene a szőkeséggel, ahol elsődleges szempont a közelség, de mégis távolt kell tartaniuk magukat a másiktól egyéb okok miatt. Talán egy próba tétel, mintha azt igyekeznének vizsgálni, hogy mennyire bír magával egy olyan fél év után, mikor nem igazán nyúlt nőhöz, legalábbis nem olyan módon, mint szeretett volna. Az elmúlt egy éve arról szólt, hogy betegek százát lássa el a legjobb tudása szerint itthon és a kórházban is egyaránt. Különösen azzal a fiatal lánnyal kellett foglalkoznia, akinek a gerince sérült meg egy csúnya balesetben s bár az idegsebészek, sebészek mindent megtettek azért, hogy olyan, vagy megközelítően hasonló legyen mint a sérülést megelőzően, mégse értek el vele tökéletes eredményt. Nem véletlen, hogy ezután hozzá íratták át abban a reményben, hogy kitudja hozni belőle a maximumot s újra megtanítja járni, érinteni és fogni, talán még szaladni is. Elvégre egy olimpikonról van szó aki nem érdemelte volna meg ezt a sorsot. Ez a baleset nem volt fair főleg azért, mert nem ő volt a hibás, hanem az a drogos, ittas férfi aki okozta. Többen bele is haltak sérüléseikbe, neki talán annyi volt a szerencséje, hogy még idejében elkapta a kormányt és átrepült a szalagkorláton. Nem volt frontális ütközés a részéről de a gerince így is csúnyán megsérült mikor a kocsi fejre állt a domb alján.
A mai napig orvosolni igyekszik problémát - a héten mikor ő maga is kórházban volt, két órát foglalkozott vele - és nagy nehezen de rábeszélte a nő lelkére, hogy talán jobb lenne, ha pár év múlva mikor már képes lesz használni a lábait akkor inkább paraolimpián indulna, ha folytatni szeretné, mert soha nem lesz olyan mint rég. Az elmúlt évek alatt rájött, hogy sokkal fájdalmasabb olyan embereket kezelni, akik a szenvedélyüknek tennének eleget azzal, ha felgyógyulnának. Példának okáért itt az olimpikon, aki futóként jobban örülne annak, ha nem lenne baja a lábának. Volt dolga térdprotézist kapó táncossal, törött és deformáltan gyógyuló bokasérült balerinával, és tudja, hogy belőlük soha nem lesz az, mint akik előtte voltak. Le kell mondaniuk arról, aminek éveken keresztül szentelték az életüket így a gyógyulási szakaszuk általában depresszióval, sírással és kiborulással telik, amit Nathanielnek a legjobb tudása szerint kell orvosolnia és tolerálnia egyaránt. Nem véletlen, hogy mindig azzal kezdi a kezeléseket, hogy a lelkükre és eszükre próbál hatni, és ez végig követi az egész foglalkozást. Kell mindig a megerősítés, az, hogy valaki meghallgassa őket. Az, hogy legyen valaki akiről tudják, hogy szilárd támaszt jelent a felépülésük ideje alatt. Nathaniel mindig ilyen volt.
Jelen esetben viszont elkényszerül hagyni ezt az egy, valamint nőtől mentes fél évet. Meg kell erősítenie a türelmét, az elméjét és a lelkét is egyaránt. Most ő az aki a saját segítségére és kitartására szorul, nem pedig a betegei.
Próbálja felfogni, hogy mi az oka annak, hogy egyik pillanatban szinte biztos, hogy lesz valami egy-egy mozdulatukból, közeledésükből, talán egy csók, egy bensőségesebb érintés, egy halk kis sóhaj mely beigazolhatja, hogy kellenek egymásnak. Jelenleg  csak annyira, hogy kiderítsék, lehet-e ennek jövője. Ha ez pedig be is igazolódik, akkor miért tartanák vissza magukat? Amúgy is, Nate nyitott mindenre.
Elsőként viszont biztos abban, minél tovább figyeli az üde tekintetű arcot, hogy nem akar kapkodni. Érezni akarja, hogy többet jelentenek egymásnak egy éjszakánál vagy egy futó kapcsolatnál.
Miközben bizonygatja igazát, látja Kaya kelletlen, fájdalmas grimaszait de egyszerűen tudatni akarja vele, hogy semmivel se kevesebb, mint azt bárki is gondolná a szőkeség famíliájából. Tudja, hogy ő se választhatta meg a sorsát és életét, hogy nem várhatja el tőle senki azt, hogy változzon mert vannak olyan berögzült gondolatok a neveltetésből adódóan melyeket soha nem fog tudni levetkőzni se ő, se pedig Nate. De egy próbát megér. Ő is képes lenne arra, hogy megkísérelje a változást valaki miatt... vajon ezt más is megtenné érte, vagy teljességgel lehetetlen kérés?
Hosszasan, szinte megállás nélkül beszél hozzá de egyszerűen nem éri el a várt hatást, helyette rögtön kérdőre vonják. Egy pillanatra hátra hőköl, fájdalmas arckifejezése mosollyá szelídül.
- Mert beszéltem veled aznap éjjel. Mert éreztem a szíved dobogását majd arra keltem fel, hogy ott voltál mellettem... rossz ember nem lehet, aki egy vad idegen mellett is képes virrasztani, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy megmarad. És most is itt vagy. És nézd meg, hogy mit csinálsz velem! Egy olyan kapcsolat után amilyen nekem volt, szinte megfogadtam, hogy soha nem akarok nőként tekinteni egy csinos, gyönyörű teremtésre. Maradjanak csak barátok... ehhez mérten mégis úgy viselkedek mint egy kezdő óvodás aki nem mer kérni az óvónőjétől mert fél. És sejtem, hogy nem olyan vagy, mint amit most mutatsz magadból, és nem is várom el, nem várja el senki, hogy megváltozz. De talán többet engedhetnél ebből az énedből is - simítja tenyerét az arcára miközben hüvelykujjával megcirógatja azt.
- Könyörgök, ne emeld meg többet így a hangod jó? - süti le a szemeit immáron tényleg a talaj mintázatát tanulmányozva. Van valami reszkető, lemondó félelem a hangjában amivel kérleli őt. Nem arról van szó, hogy nem tudja elviselni a szidalmazást, egyszerűen nem így akar emlékezni a szőkeségre, márpedig az ő esetében sokszor többet nyom a latban egy-egy szigorú hangvétel, mint egy boldog pillanat. Márpedig a mait nem szeretné elfelejteni.
Először úgy gondolta, hogy nem tudná megszokni Kaya hirtelen kedélyváltozásait. Azt, hogy egyik pillanatban szigorú, akaratos és haragtartónak ható a következőben pedig kislányos, játékos s szinte kenyérre lehetne kenni odaadó bájának hála. De mikor rájön arra, hogy ő maga is ilyen, s eltelik egy kis idő már érzi, hogy ez az élet és az emberek határozott velejárója. A változatosság, a sokakra jellemző önzőség, magáénak védelme. Ez az, ami mindegyikünket emberré tesz, nincs kivétel s ami még egy Kaya féle lányt is elbűvölővé, emberszerűvé tesz.
Nate mindkettejüket megóvja attól, hogy nehézségek árán kelljen hozzászokni a víz hűvösségéhez, hisz meglepő gyorsasággal teszi ezt meg azzal, hogy beugrik a szőkét ölelve a vízbe. A hűvös és nedves közeg tökéletes ahhoz, hogy kicsit lenyugodjon, hogy lehiggadjanak a kedélyek és ne akarjon olyan megfontolatlanságokat tenni, mint e nélkül tette volna. Viszont ugyan ekkor szembe kell néznie Kaya szigorával és azzal, hogy csakugyan nem akart vizes lenni. No de akkor, hogy fürdött volna?
Fülig érő vigyorral hallgatja végig méltatlankodását amit bár próbál szigorúan és felháborodottan előadni, ettől függetlenül inkább hat viccesnek és kislányosan dacosnak, mint másnak.
- Még szép, hogy imádom... imádom, hogy átléphetem az általad felállított határokat és elveket. Imádom, hogy minden tervedet feltudom borítani és még az sem számít, hogy ezután hajba kapunk, mert mindig szórakozás lesz belőle. Egyszerre csinálunk hülyét egymásból anélkül, hogy észrevennénk. És amúgy is? Miért haragudnál? Nem lett semmi bajod, csak vizes lettél amit törülközővel tökéletesen ellensúlyozni lehet... még segítek is, ha gondolod - lehet, hogy volt egy újabb komor hullámvölgy a társalgásuk ideje alatt, viszont most visszatér a pimaszkodás és az önfeledt szórakozás aminek nem tud nemet mondani.
- Talán nem szeretsz takarítani? - vonja fel játékosan a szemöldökét, elvégre ha vizesen csatangolunk egy olyan házban aminek a padlója márvány és egyéb kő féleség, jobban járunk, ha felszárítjuk mielőtt akkorát esünk, hogy annak komoly következménye lehet. Esett már ő hanyatt felmosást követően csak, mert sietett egy betegéhez aminek eredménye sürgősségi lett betört fej miatt. A fejtraumákat pedig eleve komolyabban kell kezelni.
Miután kiszáll a vízből, megigazgatja a rátapadó ruhát azok kényelmetlensége miatt. Nem tudja, hogy mi az a szint amit átléphetnek és mit engedhetnek meg maguknak valamint mit nem. Annyi biztos ,hogy az előbbi mozdulatok az, hogy közelebb úszott hozzá a lány ő pedig egész közel hajolt hozzá, hogy orrával érinthesse az állkapcsát, megbillogozta az eddigi perceket, órákat. Mert nyilvánvalóvá vált, hogy mindketten többet akartak csak a józan eszük azt diktálta, hogy még ne, még van idő! Talán még nem érkezett el az idő bármennyire is szeretnék. Szeretné csókolni és ölelni, de nem teheti és nem is fogja lévén kimászott már a medencéből s Kaya ezt nem teszi meg.
Összeszűkített szemekkel figyeli a mozdulatot ahogy megválik az ingtől s annyira elidőz rajta a pillantása, hogy kis híján az arcában landol a gombóccá gyűrt darab, de még az utolsó pillanatban sikerül utána kapnia.
Bólogatva hallgatja végig a kérését - melyeket elraktározza a fejében - miközben elindul a ház felé, ám az illatosítok említése után megáll s vet rá egy gyilkos pillantást ami jelenleg inkább hat komikusnak. Ma nem érzi a helyzet szigorúságát egy alkalommal se.
- Lehet, hogy kicsit neveletlen vagyok, de annyira hülye nem, hogy illatosítóba akarjalak öltöztetni... jó ég - csattog felfelé a lépcsőn ahol kicsavarja az inget megszabadítva a vízmennyiség nagyjától. Menet közben áthalad az étkezőn ahol az egyik szék háttámlájára teríti, ott lesz ideje száradni, nem akarja így bedobni a szennyesbe, csak bebüdösödne minden és most még nincs annyi ruha, hogy egy mosásra elegendő volna. Ugyan úgy tesz a saját ruháival is mint az imént az inggel, ezután előveszi a fekete fürdőnadrágját amibe gyorsan belebújik és már vágtázik is lefelé a szobájából két fürdőlepedővel. A nappaliból összegyűjti a fontos kellékeket, így a lány fürdőruháját, két poharat és a Kaya szerint nem túl jó évjáratú pezsgőt. Néhány percig még elácsorog egymagában a konyhában nekitámaszkodva az egyik pultnak. Komolyan úgy érzi, hogy ideje lenne átértékelnie az életét mielőtt valami olyanba vágna bele amivel még ő maga se tud lépést tartani. Az üveggel ékelt polc sötét háttere miatt tisztán kivehetővé válnak a mellkasán éktelenkedő sebhelyek, melyek az elmúlt két év műtéti hegei. Ezek a sebhelyek emlékeztetik a múlandóságára, arra, hogy korlátozottak a lehetőségei. Tudja, hogy a szíve bármikor közbeszólhat, hogy talán a mai lehet az utolsó... ám épp ez az ami erőt ad neki ahhoz és biztosítja afelől, hogy lépnie kell! Nem engedheti meg magának, hogy ebben a bizonytalanságban kelljen lefeküdnie aludni, mert szinte biztos, hogy reggel felébred mikor is tovább fogja birizgálni a csőrét a téma, de ha esetleg nem?...
Még bekap egy bogyót amit este kell beszednie ezután pedig elindul kifelé, már így is több mint tíz percig ácsorog az sötét konyhában.
- Khm... - köszörüli meg a torkát s ha észreveszi őt a lány, már guggol is le a medencéhez, hogy odaadja neki a fürdőruháját - parancsolj, szirmok nélkül. És kihoztam ezt a szerencsétlen, szidalmazott pezsgőt is.
Ha elveszi tőle a ruhadarabot, ő az egyik napozóágyhoz sétál, hogy letegye rájuk a két világos színű törülközőt, az asztal segítségével pedig tölt mind a két pohárba pezsgőt. Épp elegendőt ahhoz, hogy ne kelljen két perc után kipattanni a vízből, hogy ismét inni tudjanak.
Sötét hajából a hátán lefelé csordogáló vízcseppeknek hála néha összerezzen de mivel tudja, hogy hamar a vízben fog ismételten kikötni, felesleges lenne megtörülközni.
Gyermeteg kíváncsisággal fordul vissza a szőkeség felé remélve, hogy felöltözött már.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 07, 2015 12:51 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Az élet játszik velünk, folyton és szüntelen. Különben miért csinálna egy ekkora tréfát velünk mint kettőnk ma estéjével, amikor szeretnénk valamit mégsem tesszük meg, mégis állandóan visszavonulót fújunk, hol én hol ő? Azt hiszem a válasz végtelenül kézenfekvő: mert még nem most jött el a tökéletes pillanat. Hogy lesz ilyen vagy sem ugyan ki is tudná azt előre megmondani? Nem szokásom hosszú távra tervezni, többnyire csak akkor ha az életem egy olyan momentumát kell megterveznem ami számomra fontos, amitől előrébb lehetek, ami olyan szinten befolyással bír, hogy arról már a családomnak is tudnia kell. Utoljára ilyen hosszú távú tervem az volt, hogy elhagyom a szigetországot, hogy Devonnal Sydney-be jöjjek, átrepülve az óceánt, és magam mögött hagyva az addigi életemet. Mindent elterveztem amikor ideértem. Hogy nem leszek soha többé olyan karót nyelt arisztokrata amilyen voltam, nem leszek soha többé jól nevelt bábja senkinek. Boldog voltam, felszabadult, telve megannyi tervvel, amit tökéletesen romba döntött a tudat: Devonnak két éve menyasszonya van, egy doktornő a kórházból. Először el sem akartam hinni, azt hittem valami ízetlen tréfa, hogy csak ugrat, hogy az nem lehet, hogy egy kis senki miatt kerültem ilyen helyzetbe, hogy képtelen kiszállni belőle, hogy nem tudja neki azt mondani, hogy vége. Fel sem fogtam, és azt hiszem életemben először bántam meg valamit egészen huszonnégy órára, hogy aztán új erőre kapjak és harcoljak tovább egy kapcsolatért. Egy kapcsolatért, ami nem ért egy lyukas pennyt sem, és igazából szinte már csak én akarom hónapok óta. Lopjuk az időt abból a rengetegből ami Cindynek jut, és édes a játék egy ideig, ameddig nyert pozícióba érzem magam. De már nem érzem magam abban.  Egy hónapja azon meditálok, hogy kilépek, hogy nem csinálom tovább, hogy már nem számít, hogy engem akar választani vagy sem, ez egyszerűen így nem mehet. És aztán mint valami intő jel beperdül az életembe, ez az egyszerű férfi. A maga egyszerű világával, édesen naív és imádnivaló személyiségével, a betegségével, amiért aggódni kezdek a csuda tudja, hogy miért, és már nem vagyok biztos semmiben. Minden tervem és gondolatom, minden ami idáig tiszta volt és tökéletesen – legalábbis számomra tökéletesen- átlátható, hirtelen zavaros és kusza lesz. Amikor azt mondtam neki, hogy nem vagyok jó, nem csupán az életvitelemre gondoltam, nem csupán arra, ahonnan származom, amely világból érkeztem, hanem arra is, hogy ő....nem ilyet érdemelne. Amikor egy hete távozóban elhatároztam, hogy bármi áron új szívet szerzek neki akkor még azon morfondíroztam, hogy esélyt adok egy teljes életre amibe megtalálja azt akivel boldog lehet. És ha ez én vagyok? Nevetnem kellett a gondolaton már csak azért is mert egyszerűen abszurd elképzelés, és meggyőztem magamat arról, hogy csak fáradt és kimerült vagyok, és valójában majd egy kiadós alvás helyrehoz. És ez így is lett, noha nem abban az értelemben ahogyan azt gondoltam volna. Az első napokban felkaptam a fejem minden orvosi híradásra a kábelcsatornán, amely a helyi információkról szólt. Ha csak a töredékét is meghallottam a nevének, aztán persze rájöttem, hogy nem róla van szó. Többször telefonáltam be a kórházba, és az állapota felől érdeklődtem, aztán abbahagytam a negyedik napon. Nem lenne jogom hozzá, ahogyan ahhoz sem amit művelek, ahogyan nekiálltam a saját magam feje után menni, hogy majd én megkísérlem azt amire mások azt mondták ostobaság, nem lehet csak úgy egyszerűen. Végül jött a kiskapu: ha kizárólag neki ajánlanak fel egy szivet....de ilyet honnan szerezhetnék? És itt jönnek be a mocskos kapcsolatok, azok amelyekről neki nem is kell tudnia, majd egyszer...talán ha eljön az ideje. Most az a legfontosabb, hogy sikerüljön. Elmosolyodva evickélek még mindig a vízben, hátam a medence hűs falának támasztom és a fejem hátrahajtva lehunyom a szemeimet. Nem is emlékszem, hogy csináltam volna valaha ilyesmit, hogy mezítelenül vagyok a vízben, miközben fölém a csillagos égbolt terít szemérmesen pislákoló csillagaival takarót. Persze hogy élvezi, hogy teljesen bolondot csinál belőlem, hogy időnként nem én irányítok, hanem ő, és meg kell vallanom, hogy még akkor is tetszik a dolog, ha közben hangosan és egyre nyilvánvalóbban tiltakozok ellene. Kezemet neki simítom a csempének, tenyerem finoman simul rá, arcomról nem tűnik el a boldog mosoly. Bármi is van, bárhogyan is alakul jól éreztem magam, s már olyan régen megérdemeltem ezt az érzést. Én legalábbis így gondoltam. Aztán csak nem hagy nyugodni az a belső hang, amely kéretlenül bukkan elő, és minden olyan pillanatot tönkre vág amikor kicsit megpróbálnám jól érezni magam. Jön az ostoba kérdéseivel, azokkal a nyilvánvalóakkal, amire úgyis tudom a választ. És mit is akarok pontosan? Hogyan leszek képes megszokni ezt a közeget? Hiába mondja, hogy lehet élni a csillogás nélkül, hogy a gyémántok csupán a gazdagság szimbólumai, de nem azé a gazdagságé amiben kettőnknek lehetne része. Milyen kettőnknek? Ó egek ennyire nem lehetek ostoba! Itt olyan van, hogy Nathaniel és Kaya világa, olyan nincs, hogy kettőnk világa. Közeledik egymáshoz, talán néha egymást csókolják az egybe boruló hullámok, de mindig két külön kis világ leszünk ő meg én. Dühös vagyok, de nem rá, hogy kiváltotta belőlem ezt a bizonytalanságot, hanem magamra, hogy hagyom. Hogy egyáltalán meg lehetett ezt velem tenni. Mi művel velem ez a férfi? Én aki alapvetően a társadalmi rangomnál fogva is odahaza bármilyen kapcsolatba bonyolódhattam volna, és ami azt illeti párszor azért bonyolódtam is, most mégis azon meditálok, hogy még csak véletlenül se rontsak el egyetlen csókkal egy estét? Igen, olyan mintha én lennék de mégsem. Talán igaza volt Nate-nek, más vagyok mint amit a tükör mutat, csak talán eddig még senki nem akarta látni ki lakozik a szép szőke loknik alatt, talán valakinek nem kellett még sosem az egyszerűségem az akit elrejtettem a sokadik és az ezredik maszk alá is. És most jön ez az egyszerű kellemes hangú Nathaniel nevű fickó és óvatosan, szépen lassan, rétegenként kezdi lefejtegetni rólam. Talán kicsit még én is félek attól amit ott találni fog. Még talán nekem is új lesz. A torokköszörülésére kapom fel a fejem, és emelem meg, szemeim úgy elkerekednek, hogy azt hiszem ha ettől kerekebb lenne, vetekedhetne egy szép méretes üveggolyóval. Átöltözött. De bár ne tette volna! A látványt a vizes pólóban még csak el tudtam valahogy viselni, de ahogyan mindent ledobált magáról. Ez kínzás, méghozzá a legaljasabb ami csak létezik, de megveszek érte! Nincs miért dühösnek lennem, vagy neheztelésre sincs okom, hiszen én kezdtem az egészet azzal, hogy hűtsük le magunkat. Ő csak ehhez mérten öltözött fel. Én meg vetkőztem neki. Bár a végeredmény szempontjából olyan mindegy, vonzotta a tekintetemet mint a legaljasabb mágnes. Csak a fejem látszik ki a vízből ahogyan a medence partjához úszom, hogy elvegyem a nekem hozott hófehér, apró kék pettyekkel díszített fürdőruhát.
- Naháááááttt! Sikerült megkülönböztetni a szirmokat és ezt itt? Te egyszerűen lenyűgözöl a lexikális tudásoddal, Nathaniel!- veszem el apró kis szurkálás közepette tőle a ruhaneműt, hogy átöltözzem. Hátat fordít, hogy lepakolja a törölközőket és a pezsgőt a kis asztalra, amiért külön hálás vagyok, legalább nem nekem kell megkérnem rá. Nem tudom meddig volt távol, mert annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem figyeltem az idő múlását, már csak azt érzem, hogy a kinyújtott kezemet átborzolja a kellemes esti szellő. Ha kissé még nehézkesen is de sikerül magamra varázsolnom a fürdőruhát, bár nem vagyok hozzászokva, hogy egy medencében kelljen átöltöznöm, otthon egy komplett gardrób szoba állt rendelkezésemre, és itt is megvolt ez a luxusom, talán csak annyi volt  a különbség, hogy itt csak két ilyen szoba volt és nem négy mint Larrabee Hall-ban. Mire megfordul, már készen vagyok, hiszen nem egy estélyiről volt szó, ami nálam alapvetően két órás tortúrát igényelt, kivált ha nagyanyám ragaszkodott ahhoz az elavult de szerinte rettentően elegáns szokáshoz, hogy fűzővel vegyem fel a ruhát. Rémes volt! Olyan voltam benne mint egy rosszul elkészített homokóra, és enni sem bírtam rendesen olyankor. Úrinő nem tömi magát! Ez volt a vesszőparipája, és gyaníthatóan kitért volna a hitéből, ha látja, hogy pár órája hogyan tömtem magamba a csípős csirkeszárnyakat álá Winston.
- 1939. ez volt a tökéletes év. A háború előestéje, az egyik legfinomabb szőlőtermést eredményezte az ír lankákon. Talán a természet már sejtett valamit. De pszt, megígértem, hogy nem szidom az új kis kedvencedet, úgyhogy már be is fejeztem, de akkor is!- kiemeltem a kezemet és a mutató ujjammal csalogató mozdulatot tettem felé, miközben vigyorogtam.
- Ott fogod melengetni azt a bűn rossz italt, vagy esetleg az egyik pohárral nekem szántad? Vagy jobb ott távol tőlem? Esetleg külön engem kínzol a látvánnyal? Bármelyik verzió is legyen, én arra szavazok, hogy csobbanj be ide mellém. Természetesen nem a szó szoros értelmében, és ha már erre jársz, akkor az egyik poharat magaddal hozhatod. Gondolom ezért töltötted ki az italokat.- meg kell állapítanom, hogy a tény mely szerint egy férfi haja kizárólag szárazon a legjobb alapjaiban rossz tézis. Neki vizesen is tökéletes, sőt azt hiszem külön előirányoznám, hogy mindig így hordja. Nevetve simogatom át a vizet, és úszkálok benne ide oda, mint valami kicsit habókos tündérke, aki nem találja a helyét ebben a közegben. Nincsen tervem, semmit nem akarok, egyszerűen csak beszélgetni vele, kortyolni a pezsgőt s hagyni magunkat, hogy megismerjük a másikat. Bizonytalan vagyok, mintha sötétben botorkálnék, ismeretlen nekem a világa, ismeretlen, mert ilyen fajta egyszerűségben nem volt még részem, ez az amit én kispolgárinak nevezek, amelybe nem szívesen mozdulok, amely a komfort zónámon kívül esik, amit csak távolról szeretek szemlélni. Most mégis itt vagyok, benne vagyok és tagadhatom de akkor is élvezem, mérhetetlenül élvezem. Ahogyan elindul felém, és a tompa hold fénye, meg a medence körüli apró kis lámpák fénye megcsillan a mellkasán egyetlen másodperc alatt futnak grimaszba az arcvonásaim, noha még a mosolyommal megpróbálom valamennyire ellensúlyozni. Nem...nem undorodom egyáltalán, sőt, épp az ellentéte. Most először őszintén szeretném megölelni, mert mindezek emlékeztetnek arra, hogy bármennyire is igyekszem tökéletessé tenni az estét, vagy éppen bármennyire is próbálnék az lenni, akinek látni akar, mindig ott lesz a múlandósága, amely sokkal gyorsabb mint bárki másnak. Olyanok voltak a hegek a mellkasán mint fán az évgyűrűk mindnek jelentése van. De ha sikerül amit akarok ezek sem lesznek majd...nem lesz nyoma annak, hogy valaha is volt a szívének baja. Lassan sétál be a vízbe a két poharat egyensúlyozva, én pedig odaúszok hozzá, hogy elvegyem tőle az egyiket, miközben a még szabadon lévő bal karom mozdul, ujjbegyeim finoman simulnak rá a mellkasára, átsimítva az egyik legfrissebb vágáson. Ránézek, ebben a szűrt fényben, olyan mintha valamiféle mese szereplői lennénk, akik megtalálják a nyugalmat a vízben, a nyugalmat amit olyan régóta keresnek. Nem akarok semmit, igazából csak annyit szeretnék, hogy tudjam, ott a rengeteg heg mögött még akkor is kitart a szíve egészen addig amíg újat nem találunk neki.
- Tudod én alapvetően tényleg nem ilyen vagyok....úgy értem nem tudok két percig meglenni a hátsómon, nekem mindig csinálnom kell valamit. De ez most itt...veled, jó. Komolyan.- koccintom neki a poharat ma már harmadszor az övének, és  a pereme felett rámosolygom, hagyva, hogy a tenyerem rásimuljon a mellkasára. Ez az érintés most más. Nincs mögötte semmi más, csak a törődés. Ritka érzés, és nem tudom meddig tart úgyhogy ki akarom élvezni. Kortyolok a pezsgőből és lehunyom a szemem egy rövid időre.


••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 07, 2015 3:05 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


A konyhában eltöltött idő tökéletesen elég neki ahhoz, hogy átértékelje az életét, valamint, hogy mindkettejüknek adjon egy kis időt a másik társasága nélkül. Nem azt mondja, hogy sok már neki a szőkeség, sőt annak örülne a legjobban, ha az egész éjszakát vele tölthetné és nem kellene attól tartania, hogy bármelyik pillanatban bejelentheti, ő most inkább elmenne. Csak egy kis beszélgetés adasson meg nekik... akár az egész éjszakát átbeszélgetné vele kint a medencében vagy a nappaliban, hogy még jobban megismerje és felfedje énjének titokzatosságát, hogy megtudja, mi az amit annyira fél megmutatni neki a szöszi. Mit rejteget? Mit nem akar világgá kürtölni és mit ért az alatt, hogy ő "nem jó?". Talányokban beszél, és egyre több és több gyanakvásra ad okot amibe Nate nem igazán akar belefulladni még akkor se, ha jó úton halad. Biztos benne, hogy nem egy-két nap lesz az ami alatt megtudják ismerni egymást, talán erre soha nem lesz idejük. De valahol elkell kezdeni vagy legalábbis megpróbálni mindig érdemes.
De, hogy akkor miért hagyja kint egyedül, ő pedig miért időz a konyhában? Egyszerűen csak az előzőkre való tekintettel talán jobb, ha hagyják maguknak leülepedni a történteket. Meg kell emészteniük azt ami történt, azt ahogy közeledtek egymáshoz, ahogy érintették egymást és kisebb-nagyobb célzásokat tettek, hogy játszadoztak, mint macska az egérrel. És ennek lehet, hogy most jön el az ideje. Most kell szünetet tartani, most kell lehetőséget adni a másiknak, hogy eldöntse, mi lesz ezután...
Nathanielnek van egy kis rálátása a medencét rejtő udvarszakaszra, így látja ahogy Kaya a medence szélének dőlve vár... vagy szimplán gondolkozik nem tudja, de már  csak a gondolat, hogy meztelenül lubickol  a vízben, felizgatja a fantáziáját.
Fogalma sincs arról, hogy mi jár most a saját fejében. Oly nagy benne a káosz, oly annyira nincs tisztában a gondolataival, azzal hogy mit érez. Annyi viszont biztos, hogy hamar meg kell emésztenie különben ez lesz az ami rányomja a bélyegét az estére. A bizonytalanság, a kérdések fel nem tétele... egy szóval a feszültség ami idővel a vonásain is jól látszik majd. Feszes állkapocs, nyakon kidagadó vaskos erek s az az ismerős kis mozdulat mikor a szemöldökét felfelé vonja ezzel szúrósabbá varázsolva amúgy is vesébe látó tekintetét.
A félhomály, az az érdekesen csillogó derengés mellyel a napelemes lámpák bronzos izzása vonja körbe lehetővé teszi, hogy egy kis idő erejéig meditáljon az élete jelentős részeiről. Nem szereti túlzásba vinni az érzelgést, nem szeret magába roskadni és azon gondolkozni, hogy "mi lesz ha", valamint, hogy "mi volt akkor mikor"....
Zöld szemei egész mélynek, színével ellentétben szürkésnek hatnak ahogy a konyhapultnak támaszkodva bámul ki a fejéből s figyeli a teret mely egy nyitott könyv előtte. Gyakorlatilag itt zajlott az életének nagy része. Itt fogadta az első betegeit, mikor elindította az otthonában tartott órákat. Itt született meg majdnem egyik barátjának a gyereke, miután a kedves hölgy megette a citromos süteményt. És itt hülyéskedett, beszélgetett órákon keresztül Michelle-vel mikor még minden rendben volt. És végül de nem utolsó sorban, innen vitték el, mikor az első szívrohama volt. Épp az ágyon feküdt miközben az egyik páciensének gyógyulási naplóját írta s ment volna ellenőrizni a kaját amit néhány perccel az előtt rakott oda főni. Vendégeket várt, akik aztán megmentették az életét csak, mert korábban érkeztek a vártnál.
Az üveglapon tükröződő sebhelyei egy-egy történetet mesélnek el nem csak neki de az orvosainak és közeli hozzátartozóinak is. Két hullámos heg a melleinek domborulatán melyek egészen feszesek és halványak, már-már fehérnek hatnak mivel az utóbbi időben elkezdett "férfiasodni". Úgy változnak a hegek, ahogy az ő teste is. Három év alatt eltűnt a fiatalkori véznasága, már nem olyan mint egy tinédzser kölyök akit valamivel szigorúbb, szúrósabb pillantásokkal áldott meg a sors, hogy azzal nyerjen magának tekintélyt. Megemberesedett, csípője szélesebb lett ahogy a válla is, mellkasa erőteljesebb, hasfala izmosabb. S talán ez is jelzi, hogy mekkora élni akarás szorult belé, hisz sokan egy ilyen betegséggel csak magukba roskadva ücsörögnének odahaza miközben egyre csak elfogynak, elszürkülnek és várják a halált.
Ő ez idő alatt kivirágzott és bár látni lehet rajta néha, hogy nincs a helyzet magaslatán, hogy fáradt és kimerült, de biztos lehet benne mindenki, hogy egy percre se adta fel mind idáig. És most már nem is akarja hiszen ami változhat az folyamatosan változik. Nem csak az állapota de a kedve is, és az élete azzal, hogy egy újabb barátra tett szert... vagy hát fogalma sincs, hogy mi lehet Kayaból az ő történetében.
Az álló óra halk kongása jelzi, hogy eltelt egy újabb óra, mióta Kaya itt van valamint tíz perc azóta, hogy ő bejött. Nem illik egy vendéget, főleg nem egy nőt ennyi időre magára hagyni. Lassú, komótos mozdulatokkal kapja fel a poharakat és a pezsgőt, valamint az igen csak szemrevaló fürdőruhát mely olyan falatnyinak tűnik, hogy először bele se mer gondolni abba, hogy mit fog tudni ebbe a lány beletenni. Addig ő maga is eljutott, hogy Kayat nem áldotta meg túl nagy keblekkel az élet, ettől függetlenül igen csak kedvére valóak. Pont akkora, amire neki, Nathanielnek is szüksége van, hogy...khm...
Mielőtt túlzásba esne és elveszítené a fejét elindul kifelé, hogy aztán torokköszörülés kíséretében jelezze a lánynak, hogy itt van. Fölé tornyosulva megvárja, hogy megforduljon és odaevickéljen hozzá ám csak produkál egy újabb, gúnyos vigyort a szőkeség arckifejezését látva miközben küzd, nehogy illetlen módon kezdje el keresni azt, amit amúgy takargatna a szöszke.
- Mi ez az arc? Talán tréningben kellett volna maradnom ahhoz, hogy fürödhessek? - hitetlenkedik meglepő, színészi drámaisággal - amúgy is, te kezdted - emlékezteti újból arra, hogy ő volt az aki levette magáról még az inget is csak, hogy ezzel hergelhesse őt.
- Tényleg, feltűnt már, hogy mindent te kezdesz, ami "rossz" és "erkölcstelen"? - eközben persze udvariasan elfordul, sokkal kellemetlenebb lenne ha ő kérné meg arra, hogy "ugyan fordulj már el...". Emellett jól nevelt fiú, tudja ő, hogy mi a helyes. Kivétel amikor agyának ködössége miatt elfeledkezik erről.
Így az idő alatt míg Kaya a vízben valamilyen úton módon magára veszi a fürdőruháját, addig ő tölt a pezsgőből mindkét pohárba, mikor pedig újra meghallja a hangját már fordul is az irányába. Egyik kezében fogja a lánynak szánt poharat másikban az övét miközben két ujja közé becsúsztatja a pezsgősüveg száját, amit a medence partjára tesz le. Nem sok kedve van ki-be ugrálni a vízből, így jobb ha karnyújtásnyira teszi azt. Ez épp olyan, mint a telefon éjjelente. Mindig a hatalmas franciaágy szabad részére kerül, mert utál keresgélni és tapogatózni mikor meghallja a csöngést.
- Nagyon helyes, nincs ezzel semmi gond. Legalábbis nekem nincs bajom vele... de annyit emlegeted, hogy a végén még sértésnek veszem, hogy nekem "csak" egy ilyen silány minőséget hoztál el... - tettetett sértettséggel indul a lépcső felé. Jelenleg nincs kedve megint dobni egy seggest.
- Aha, kínozlak persze... viszont ha így fogod fel akkor azt is tedd hozzá, hogy kölcsönös! - biccent a lány lénye felé ezzel is utalva a nemrég történtre.
Kaya arckifejezése meglepi és egy pillanatra megállásra készteti. Nem gondolta, hogy ilyen hatást vált ki belőle mellkasának látványa. Tudja, hogy nem a legszebb, hisz sebhelyes mely az élete részévé vált de annyira azért nem vészes.
Lefagy a mozdulatban mikor kiveszik a kezéből a poharat s puha ujjbegyek simulnak sebhelyeire. Lesütött szemekkel veszi szemügyre a mozdulatot miközben átvezeti tekintetét Kaya ajkaira és szemére. Szégyelli magát amiért tökéletlensége első körben a szívében és annak hibájában rejlik mely még a testére is kivetül, elvégre... ki hord magán ilyen nyilvánvaló hegeket. Más egy műtét és más egy baleseti seb. A balesetből maradt hegeket általában hősiesen fogják fel, úgy, hogy "túlélte", "legyőzte", "kitartott" és "erős volt". Viszont a betegség az mit mutat?
Gyengeséget. És ki akar maga mellé egy olyan valakit, aki gyenge, és talán bármelyik napja az utolsó lehet.
- Ezek... - már épp belekezdene a mondandójába mikor Kaya közbevág, így inkább elhallgat, kihúzza magát hogy őt figyelhesse és felfogja amit mond.
- Örülök, de hidd el nekem nagyon tetszik ez az éned is. Percről percre egyre kíváncsibbá teszel - halovány mosolya elhitetheti vele, hogy komolyan gondolja, hogy tényleg számít neki az, hogy jól érzi magát.
Szinte érzi, hogy fontos a szőkeségnek az a mozdulat, ahogy a szívére, heges bőrére simíthatja a tenyerét. Van valami különös csoda a pillanatban, mintha ezzel valamit próbálna neki elmesélni a lány... viszont csak élvezni próbálja a helyzetet, átélni azt legalábbis a lehunyt szemei erről árulkodnak.
- Nagyjából fél évem van még vele... valamivel kevesebb - mintha nem találná meg a hangját, ismeretlennek, sötétnek és reményvesztettnek hat. Nem akarja a kedvét szegni semmilyen szempontból, viszont ez most kikívánkozott bele. Ezt a fél évet is úgy mondták neki, hogy "legjobb esetben fél év", ha nem történik semmi, főleg nem olyan mint a múltkori amit sokszor még most is nyög.
Ujjait finoman a lány keze köré fonja, tenyerébe veszi azt, hogy pár pillanat erejéig tanulmányozhassa majd az arcához emelve apró csókot nyom rá.
- Tudod, nagyon örülök annak, hogy itt vagy, bár... még mindig nem értem, hogy mi vett arra rá, hogy el gyere. Persze Anthonytól eltekintve - elvégre már az elején mondta Kaya, hogy Tony volt akinek köszönheti a szőkeség jelenlétét, de ettől függetlenül csak meg kellett lennie a késztetésnek ahhoz, hogy meg is tegye.
- És mit gondolsz? Lesz ebből még hasonló? Vagy ezzel a nappal ki is lépsz az életemből? - rekedtes hangon búgja a maga mélységével. Tényleg kíváncsi rá, ám szemei inkább azt árulják el, hogy ő akarja, hogy legyen még ilyen nap. Nem akarja elveszíteni Kayát főleg nem most, mikor úgy néz ki, jobban megismerhetik egymást.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 08, 2015 10:30 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


A távolság amit felvettünk sikeresen lehűtötte a kedélyeket, de csak annyira, hogy valami más vegye át a helyét. És jelen pillanatban még nem tudom eldönteni, hogy melyik a jobb. A felfokozott vágyakozás, a test szüntelen és akaratos könyörgése valamire amit meg akarna tenni, vagy az érzelmek felszínre kerülése, amit én a leginkább elleneztem és foggal-körömmel tiltakoztam volna ellene. Nem, ez nem az aminek látszik, ez csak egy egyszerű baráti látogatás, csak egy....hm...na ez az a pont ahol azt hiszem érdemes egy kis időre elgondolkodnom és számot vetnem azzal miről is szól pontosan egy baráti látogatás az én köreimben. Semmiképpen sem arról, hogy már az első órában hagyjuk magunkat irányítani. Semmi esetre sem arról, hogy barbár módon táplálkozunk, még kevésbé arról, hogy fülledt latin zenét választunk egy olyan helyzetben  amiben az érzékek már így is kellően kiélesedtek, és semmiképpen sem arról, hogy pucérra vetkőzünk a házigazda kerti medencéjében. Ilyet a könnyűvérű kisasszonyok csinálnak, vagy a romlott erkölcsű dámák. Hova is sorolnám magam a két kategória közül? Melyikbe tartozom? Gondolatban már rázom is a fejemet, hogy egyikbe sem, és nem is akarok, pont ezért volt szükséges, hogy némiképp visszataláljak valamiféle távolságtartáshoz, valamiféle nyugalomhoz, amiben rendezhetem a gondolataimat.A probléma csak annyi volt, hogy Nathainel olyan szinten kavarta fel az agyamat és benne mindent, amit addig katonás rendben sorakoztattam fel, hogy már nem voltam képes ugyanúgy gondolkodni mint ideérkeztemkor. Már benne jártunk az estében, nekem meg még eszemben sincs hazamenni, ha lehetne itt maradnék ameddig csak lehet, akár átbeszélgetve vele az éjszakát, meginni a maradék pezsgőt és megenni a teljes gyümölcsös kosarat ami gyaníthatóan még mindig a konyhában pihent. Valahogyan el is feledkeztünk róla. Ahogyan a jó erkölcsről, a visszafogottságról, arról, hogy igazából közöttünk nem történt az égvilágon semmi, csak jól éreztük magunkat egymás társaságában, hogy megvan mindkettőnknek a saját kis élete, és ez csak egy kis kitérő, egy este ami szépen kellene, hogy véget érjen. Akár komolyan, akár jókedvűen nevetgélve, de mindenképpen emlékezetesen. Szeretném azt gondolni, hogy lesz még ilyen esténk, szeretném azt gondolni, hogy döntésre fogok jutni a saját dolgaimat illetően, szeretném azt gondolni, hogy a családom el tudja fogadni, hogy beengedtem valakit az életembe akinek a legkevésbé sincs köze a mi világunkhoz. Szóval erre az estére szeretném elhinni, hogy egy egyszerű lány vagyok, egyszerű gondolatokkal és egyszerű tervekkel, nincsenek nagyszabású elképzeléseim, tulajdonképpen nincs semmi más vágyam csak az, hogy itt legyek, vele legyek. Mielőtt túlságosan elragadnának a botor és sehova nem vezető gondolataim mosolyogva veszem tudomásul, hogy már egykor sem volt idegen tőlem ez a viselkedés, hogy már egykor is megszöktem többször otthonról, hogy a Soho-ban mulassam át az éjszakát ki tudja kiknek a társaságában, és aztán jött a kijózanító másnap amikor apám elém dobta a mahagóni díszes berakású dolgozó asztalán az előző éjszaka készült paparazzi képeket amin Larrabee grófkisasszony éppen valakit ölelgetve....mit is csinál? Szimplán jól érzi magát, ahogyan az emberek többsége szokta ha szórakozni indul. De nekem nem lehet, nekem kötelezettségeim vannak, és nem szólhat arról az életem, hogy kompromittálom a családot, holmi tivornyákkal és rangon aluli partnerekkel mutatkozva. Ha az ékszerész dinasztia fiát, vagy éppen a cukorültetvényes ikreit apám rangon alulinak gondolta, milyen véleménnyel lenne Nate-ről? Azt hiszem tíz percen belül ízekre szedné, ha beállítanék vele egy vacsorára. Szóval azt hiszem ezeket is át kell gondolnom mielőtt elragadtatom magam holmi gyerekes és kislányos eszményképeket hajszolva. Ez csupán szórakozás lehetne nekem semmi több, ahogyan Devon is csak az lehetett, és valószínű a háttérből továbbra is gróf Larrabee irányította a szálakat, hogy ha borul minden én akkor is talpon maradjak. Nathaniel azonban nem érdemli azt, hogy csak egy átmeneti megálló legyen az életemben, noha éppen arra készülök, hogy egy ideig itt tartsam, mert segíteni akarok neki. Erről szól az egész hét, erről szólt a ma este eleje is. És azt hittem képes leszek megtartani, hogy erről szóljon. De ahogyan már neki is utaltam rá, az eredeti terveim szépen lassan kudarcosan bedőltek, mert mindent felborított a személyiségével. Azzal a naív kisfiúsan ártatlan kitartásával, az érveivel, amit meg kell vallanom piszok jól csinált, azzal, hogy egyszerűen lehengerlően képes hatni az emberre. Én meg hagyom magam neki, mert nem akarok ellenállni és azt hiszem erőm sem nagyon lenne tiltakozni. Holott tudom, nagyon jól tudom mit kockáztatok ezzel az egésszel. Ha túlságosan beleéli magát mi lesz akkor ha majd istenhozzádot kell neki mondanom? Hazudjak a szemeibe, azokba az édes boci szemekbe és mondjam, hogy nincs semmi baj, hogy ennek van így jövője, hogy igazából belevághatunk lesz ami lesz alapon? Néha kellenek a kegyes hazugságok ahhoz, hogy valamit elrejtsünk, és ha ennek az az ára, hogy őt boldoggá teszem akkor lehet mégis azt kellene tennem. Hazudni. A gond azt hiszem leginkább az, hogy egy idő után már nem lenne hazugság. Mert pontosan tudom, hogy mit képes kiváltani belőlem, és ha ez ilyen erőssé tudott válni ilyen rövid idő alatt....hónapok alatt nem tudom mivé tudna fajulni. Készen vagyok én erre? Nem, nem vagyok és soha nem is leszek, ahogyan azt a tényt sem fogom tudni elfogadni, és utolsó másodpercig küzdök ellene, hogy csupán pár hónapja legyen hátra. Makacs vagyok mint az öszvér, és ezen tulajdonságom őt illetően még inkább felerősödött. Napok óta beszélek anyával telefonon, veszekszem emberekkel telefonon az óceán túloldalán vagy éppen itt Sydneyben, akik megpróbálják nekem elmagyarázni, hogy mik a lehetőségei, hogy ezt a pár hónapot rendben átvészelje, utána pedig nincs tovább ha nem kerül a listán előrébb mire eljön az ideje. Nem és nem, nem fogadom el ezeket az érveket, és diplomatikusan küldöm el azokat a pokol kénkövesebb felére, akik ebben ellentmondanak nekem, vagy éppen megpróbálnak hatni rám, hogy feleslegesen hadakozom, és akarnom megmenteni. Bizonyos dolgokhoz ő is kell....de amíg ez nem érkezik el, addig nem akarom, hogy tudja. Maradjunk meg így, maradjon meg ez az este és még több ilyen este, napok, olyan alkalmak amiket meg akarok neki mutatni. Mi a fenét művelek? Újra és újra előbukkan a kérdés, és újra csak ugyanaz a válaszom: élek, próbálok élni. A tervek amelyek megfogalmazódtak a fejemben, újra jelentőséget kapnak,  újra olyan dolgok kezdenek foglalkoztatni mint az, hogy miképpen teríthetném a lábai elé a világot. Máskor, jobb esetben ez fordítva kellene, hogy legyen, de azt hiszem én már többet kaptam jelenleg tőle, semmint azt anyagi dolgokban mérni lehetne. A világ nem mindig azt jelenti, hogy kincsekkel van telve a pince, hanem azt, hogy mivel telíti meg valaki az eladdig kihűltnek vagy éppen üresnek vélt lelket. Nem tudom mikor lettek ennyire szentimentális gondolataim, ha nem jön vissza hamarosan azt hiszem még egy Miatyánkot is elrebegek annak ellenére, hogy anglikán vallású vagyok. Viszont pont addig van távol, hogy ez az állapot uralkodjon el rajtam és ez határozza meg a továbbiakat számomra. Ahogyan ott áll a medence szélén és hibás tökéletességének teljes tudatában magasodik fölém
- Közlöm veled, hogy igen. Mert régen a férfiak teljes kezeslábas ruházatban fürödtek...igaz a nők is. Tuché! Hééééé mi az, hogy én kezdtem? Nem, nem én kezdtem. Hogy is kezdődött? Már az étkezési szabályokat is felrúgtad. Ott kezdődött! – zsörtölődöm vele játékosan, persze tudom, hogy igaza van, de azért nem hagyhatom magam, hiszen pont erről szólnak az efféle szópárbajok.
- Énnnnnnn erkölcstelen és rossz? Nem hallottam, hogy egyetlen szóval is tiltakoztál volna bármi ellen. És különben is a medencébe te dobtál be, én át akartam előtte öltözni. Csak nem gondolod, hogy egy férfi ingben fogok úszkálni a vízben? Jesszusom!- forgattam meg nevetve a szemeimet, miközben nekiálltam átöltözni. No igen, vannak dolgok, amikről elég nehezen mondok le, és ez a ruházatomat illető rátartiság, amely jellemez, ez is közéjük sorolandó. Miközben magamra veszem a fürdőruhát azért még magyarázok rendületlenül, noha csak a hátának tehetem, de akkor is.
- Egyébként is közlöm veled, hogy több generációs igen erkölcsös család tagja vagyok, a családunk nem egy anglikán papot, vallási harcost, és erkölcsi védelmezőt adott már a világnak. Mindemellett, Margit hercegnő negyvenkettedik keresztlánya is vagyok, igaz nem sűrűn találkozom őfelségével, de akkor is. Szóval az erkölcstelenségnek még  a látszatát is elutasítom és a leghatározottabban kikérem magamnak!- évődtem vele tovább, és bár próbáltam a hangomnak valamiféle felsőbbrendű hangsúlyt adni ott bújkált benne a jóleső derültség, amit ma már sokadszorra váltott ki belőlem. Nem lehetett rá haragudni. Ennek az estének azt hiszem ezután érkezett el a legbensőségesebb pillanata, amikor a pezsgővel a medencébe kezdett sétálni, és bár az elején még viccesre vettük mindketten a dolgot, egyre komolyabbá vált a beszélgetés.
- Héééé nem ismered a szabályokat? No jól van, azért hoztam ilyen minőségű pezsgőt, mert amikor vendégségbe mész valakihez nem illik jó italt vinni, hiszen ha nem a házigazda szolgálja fel a jobbat, az sértő rá nézve, hogy nem rendelkezik olyan innivalóval amivel méltó módon tud téged fogadni. És mivel a legjobb tudomásom szerint nem rendelkezel Sydney szerte a legjobb borospincével...ha jól tudom itt csupán néhányan mondhatják el ezt magukról, köztük én is, ezért úgy próbáltam kompenzálni, hogy rissz italt hoztam. Vagyis, magamhoz mérten rosszat. Érted már?- persze a mondat végét már nem volt olyan egyszerű vidáman és kedélyesen befejezni, mert megpillantottam azokat a hegeket. Láttam az arcán, hogy egy pillanatra megakad, ahogyan a mozdulata is. Azt gondolja talán, hogy viszolygom tőle, pedig erről szó sincs. Én így találom őt tökéletesnek a sebezhetőségével együtt. Fél éve van még...ahogyan mondja, de a mondata végén a mutató ujjamat az ajkaira simítom nagyon finoman.
- Cssssssss!- mintha arra próbálnám rávenni erről most ne beszéljen, nem akarom tudni, és nem is akarok vele foglalkozni, pedig Anthony is pontosan ezt mondta nekem. Hogy talán még hat hónap, vagy annyi se, attól függ mennyire vállalja túl magát munkával, amire Nate hajlamos volt szerinte. És ahogyan utánajártam a dolgoknak én is így láttam. Ha meg merem tenni amit akartam, ha végre legyűröm a bizonytalanságomat, akkor ezt az időt szebbé varázsolhatom neki, közben pedig küzdhetek azért, hogy ne csak ennyi jusson. Nem akarom, hogy csak ennyi legyen! A kérdése meglep, és azt hiszem nem készültem fel még arra, hogy őszinte magyarázatot adjak a szavaira. Ha most bevallom mi késztetett arra, hogy idejöjjek kiadom teljesen magam, csupaszra vetkőzöm és itt nem a testi oldalamat értem, sokkal inkább a lelkit, erre pedig még nem készültem fel, úgyhogy egy mosoly mögé rejtőzködve válaszolok neki.
- Anthony vett rá, hiszen már mondtam. Igen, szerettem volna tudni, hogy hogy vagy, de....nem tudtam, hogy van e jogom ahhoz, hogy betoppanjak az életedbe, mint a lány a bárból aki imádja a Blue Helenát.- igyekeztem valamiféle könnyed hangsúllyal mondani mindezt és nyeltem  csak nyeltem vissza azt a bizonyos vallomást, hogy igazából össze voltam zavarodva, hogy a kaotikus életembe beengedtem egy újabb bonyodalmat, amely mégis úgy tűnik talán egy jobb irányba képes kimozdítani. Mellette jónak érzem magam, olyannak amilyen most vagyok. Hétköznapinak. De talán az egészben az a különleges, hogy közben vágyom vissza a biztonságos közegembe, mert még nem tudnék itt maradni, az még sokkal jobban vonz. Devonnak még van ereje, noha már egyre kevesebb. Legalább ebben őszintének kell lennem vele, ezt el kell mondanom mert a kérdése, az a reménykedő pillantás olyan mintha belém látna, mintha tudná, hogy van valami amit nem mondok el neki, ami miatt nem tudom engedni ezt az egészet sokkal jobban mint amennyire ő is szeretné, és láthatóan én is. Hagyom, hogy a kezem a mellkasáról a vállára simuljon, szórakozottan dobolok rajta és egy egész percig kerülöm a pillantását, mintha félnék, hogy túl hamar meglátja a kékségeimben a ki nem mondott szavaimat, amelyek ott vannak, amik a felszínre kívánkoznak, hogy legalább ebben az egyben nyílt legyek. A pezsgős poharat a kezemben egyensúlyozva kulcsolom át a másik kezemmel is a nyakát és átölelem. Nem tolakodom bele az intim szférájába, csak helyet keresek magamnak benne, és az ölelésem sokkal inkább őszinte és azt hiszem bennem van minimálisan az is, hogy a mondatom után talán el fog tolni talán nem akar beszélni velem....talán...annyi talán volt, hogy ez az ölelés még kellett, hogy megerősítsen. Nem tudom meddig simulok hozzá, mindenféle egyéb gondolat nélkül, csak egy szimpla és egyszerű ölelésben, de amikor végül elengedem, a szabad kezemet az arcára simítom, és a hüvelykujjam egy finom kis táncot lejt ahogyan simogatni kezdem a pofa csonttól lefelé, az álla irányába. Csak nézem és fogalmam sincs hogyan kezdjek bele, de látom rajta a reménykedő pillantást, hogy ő akarja...ahogyan én is, de ez most még nem ilyen egyszerű, bárcsak az lenne.
- Amikor azt mondtam nem vagyok jó, én azt komolyan gondoltam. Nem vagyok az. Olyasmit teszek folyamatosan ami szembe megy mindannak amire neveltek, ami....- megrázom a fejem.
- Nekem még csak itt sem kéne lennem, mármint Sydney-ben. A butaságom, a kalandvágyam és a naívságom hozott ide. És egy férfi.- kitartóan nézek a szemeibe, látni akarom benne azt, hogy nem mond le rólam, hogy nem érzem, hogy ezért elküldene, de ha ezt teszi egy másodpercig sem hibáztathatom.
- Két éve van valakim, Nate. Bár ez kimondva túl egyszerűen hangzik, de nem az.- hirtelen hűvössé válik körülöttem a víz, lassan elcsitulnak a testünk mozgása által keltett hullámok. Nézem őt, mert érezni és látni akarom a reakcióját. Nem tudom mi lesz az, nem vagyok semmire felkészülve, de ki kellett mondanom. Mert ezt a hazugságot nem érdemli meg, noha ez csupán a jéghegy csúcsa volt.



••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 08, 2015 1:46 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Nap, mint nap farkasszemet kell néznie a lemondással a hitével és a reménnyel. Mindig akadnak olyan történetek az ember életében melyek elhitetik vele, hogy egy adott szemponthoz, egy elengedhetetlen emberi normához ragaszkodni kell és minden áron kapaszkodni belé, ha pedig olyan amit nem tud elviselni akkor méltán elengedni.
Gyerek, fiatal tinédzser korának nagy részét a lemondás és a félelem, a reményvesztettség összegezte, ennek okát pedig nem más, mint az anyja és az apja szította. A kettejük állandó veszekedése, utálata és összeférhetetlensége volt az, ami szétzüllesztette a családot. És ez nem csak rájuk négyükre de az egész famíliára igaz volt. Míg korábban a férj és a feleség rokonsága együtt teázgatott, kávézott és szórakozott, addig ez teljesen ellenkezőjére fordult és úgy rebbentek szét, mintha csak egy lángoló falat húztak volna közéjük. A férj közvetlen, vérszerinti rokonai és barátai nyilván az ő szemléletét tartották elsődlegesnek és fontosnak akárcsak az elveit és gyereknevelési módszereit, vagy ha konkrétan egyet nem is értettek, de illett őt pártolni kimondatlanul is. De ez igaz volt a gyerekek anyja rokonaira az ő szempontjából. Mindenki a válást javasolta nekik és ők ezt meg is fogadták mint utolsó lehetőséget aminek hála, bár nem maradt túl nagy baráti kapcsolat közöttük, mégse a gyűlölet volt az utolsó szó és hangvétel amivel elváltak egymástól. Hosszú ideig beszéltek még egymással lévén kíváncsiak voltak fiúkra aki a másik szülővel élt tovább.
Arra viszont nem gondolt senki, hogy ez a gyerekek életére is hatással lett. A mindig jó természetű, higgadt Daniel olyan lett, mint a pokol gyermeke. Utált mindent és mindenkit, nem lehetett vele szót érteni, nem járt be az iskolába és rendszerint olyan közeggel mutatkozott akik rossz hatással voltak rá. Nathaniel pedig aki alapjáraton elég haragos, türelmetlen és hiperaktív gyerek  volt, mély depresszióba zuhant. Ennek oka pedig nem az volt, hogy közölték velük, nem lehetnek egy házban, nem élhetnek együtt tovább, hanem a saját válásukat a szülők úgy állították be, mintha meghalt volna valamelyik gyerek. Alapot adtak a haragnak és a gyűlöletnek ami az anyjukat a mai napig kíséri.
Danielnek azt mondták, hogy Nate veszítette életét míg Natenek azt, hogy Daniel. Le kellett mondaniuk arról a személyről, aki a legfontosabb volt számukra, hisz tizenhat éven át jó barátok és testvérek voltak, még az anyaméhen is osztoztak nyolc és fél hónapig.
Mikor később kiderült, hogy az ikreknek kutya bajuk, és vígan vagy épp kevésbé vígan élik az életüket, csak egyszerűen jobbnak látták a szülők ha az egyik viszi az egyiket a másik a másikat, akkor Nathaniel a reménnyel és a haraggal egyaránt küzdött. Az apja ekkor már réges-rég beteg volt, de még mindig el kellett viselnie az utálatát amit ő kivetített az anyjára, akit többé nem tekintett annak. A nő eldobta őt magától, nem tartotta vele a kapcsolatot pont azért, hogy tökéletes legyen az álca miszerint nincs már meg a másik gyerek. Csak egyszer úgy döntött, hogy küld neki egy levelet amiben mesél, tudat és remél...
Daniel pedig ez idő alatt veszélyes vizekre evezett, így most a hit az ami életben tartja fivérét, valamint a félelem lengi körbe mindennapjait ami az ő esetében több okból is érthető. Első, hogy fél attól, baja történik a testvérének ami nem lenne meglepő, hisz a maffiának dolgozni nem kis feladat. Egyáltalán nem érti, hogy került ilyen közegbe, mi volt az ami erre késztette. Talán a kiszolgáltatottság?  A harag és az undor? Bosszút akart állni a szülein? Talán ezt soha nem fogja még Nate se megtudni lévén akárhányszor kérdezte efelől, annyiszor intett, hogy nem akar róla beszélni. Viszont ennyi erővel most itt ülhetne mellette, együtt kínlódhatnának azzal a tudattal, hogy kellene egy szív a fiatalabb Winstonnak amit jobb lenne mihamarabb megkapnia. Fogalma sincs, hogy mit csinál a fivére, milyen veszélybe keveri magát, hol és milyen körülmények között él, mit csinálnak vele és mire kérik... és ha már itt tartunk akkor itt a másik aggodalomra okoz adó tényező, a szíve.
Örülne, ha nem egyedül kellene ezt végigcsinálnia. Persze itt vannak a barátai, de ők is dolgoznak, van saját gondjuk amit nem tudnak összeegyeztetni Nate-vel. Családjuk gyerekeik és munkájuk ami mindig elsődleges. Nem tudnak mindig vele lenni, nem tudnak mindig segíteni neki még akkor se, ha azt mondják és bizonygatják, mindig itt lesznek. Ezt pedig ő még csak véletlenül se várja el tőlük, tudja, hogy nem teheti.
És ha már túl is tette magát a tudaton és az örökös fejfájáson amit a ketyegője okoz, akkor most belépett az életébe egy olyan lány, amilyen Kaya is.
Az ő szempontjukban nagyon fontos  és nagy befolyással bíró tényező a társadalmi elhelyezkedés és a neveltetés. Fogalma sincs, hogy milyen úton módon kerülhetne közelebb hozzá úgy, hogy mindketten ugyan azok maradjanak, hisz azzal, ha drasztikus változásokat tesznek a másikért az nem kapcsolatot eredményez hanem megfelelni akarást a másik normáinak. Apró kis dolgokat meg lehet tenni, lemondani egy parfümről mert az nem tetszik a másiknak, vagy a kedvéért mindig kiengedni hosszú tincseit mert így vonzóbbnak tartja. De azt, hogy lemondjanak az életükről vagy arról amiért küzdenek, az nem lesz célravezető viszont minden más elrontója igen. Ez által elveszítjük azt, ami emberré tesz minket.
Ahhoz, hogy ők együtt lehessenek valamikor, ahhoz az kell, hogy megtanulják elfogadni magukat és a másikat is annak hibáival együtt. Sokaknak ez hosszú út, hegyekkel és rögökkel, de talán úgyis megléphető és annál nagyobb az öröm és a szeretet mikor vége szakad a "próbatételeknek".
Ám még mindig bizonytalan, a bizonytalanság pedig félelmet és bonyodalmat szül. Itt még a medence mellett is megfordul a fejében a gondolat, hogy talán ez az amit nem kéne. Nem akar se Kayának se pedig magának fájdalmat okozni márpedig ennek szinte biztos, hogy meglesz a maga hátulütője, és míg a saját gondolataival, dolgaival sincs kibékülve teljesen, addig abban még bizonytalanabb, hogy Kaya hányadán áll vele. A jelek egyértelműek, látja, hogy miként viszonyul hozzá, hogy reagál arra ahogy közeledik. Az érintések és suttogások míg Nate hátán felállítják az utolsó kis szőrszálat is miközben karja libabőrözni kezd, addig a lány égkék szemében és kis rezdüléseiben érzi, hogy hasonlóan érez ő is. Csipetnyi kis bizonytalansággal, távolságtartással fűszerezik az estét minden mozdulatukkal, ami csak még inkább előhozza a közöttük lévő rejtett vonzódást és tüzet.
De van ott valami amit nem ismer,amivel még nincs tisztában ami titokzatos és zavaros, kicsit talán tart is tőle ennek ellenére mégis szeretne választ kapni rá.
- Jól van ahogy szeretnéd, bemehetek felvenni egy búvár ruhát, csak kérned kell - van neki elvégre mindig is imádott a mélybe merülni csak mióta jött a szíves incidens, azóta nem teheti. Az se biztos, hogy beleférne még, de egy próbát talán megér. Viszont szeretné, ha nem most jönne el ennek a próbának az ideje. Nem akarja megint magára hagyni Kayat főleg nem azért, hogy magára rángasson egy nevetséges maskarát.
- Az más! Az nem kifejezetten az érzésekre irányul... sokkal inkább a hasra amiért az ember képes nagyon sok mindent megtenni, még te is összemaszatoltad magad. Szóval ezt nem róhatod fel - vigyorog rá és bár akkor is tény, hogy szerepet játszik a mai napban a vacsora is de nem abban az értelemben amire ő maga gondol.
- Talán azért mert én magam alapból erkölcstelen vagyok és rossz és ez az én életembe belefér. Viszont örülök annak, hogy a tiédbe is, legalábbis am az inget illeti. Még kezet is nyújtottam neked, hogy bekísérlek, nem kellett volna a vízben átszenvedned a  bikinit - biccent felé. Ismét jó alaposan megnézi magának s legszívesebben olyat tenne amit nem szabad. Közelebb húzná magához, hogy tenyerét vékony csípőjére és derekára simítsa, hogy érezze a bőrének puhaságát miközben mélyen a nyakába csókol. Vonzódik hozzá, ragaszkodik hozzá... de egyelőre még fél attól, hogy ez csak fizikai, testi vonzalom noha számtalanszor bizonyította már, hogy ez nem ilyen egyszerű és van ott más is csak elő kellene bogarászni a mélységből. Lehet, hogy úgy fest, hajlik afelé, hogy többet engedjen maguknak de az a veszteség ami Michelle személyében érte, még mindig hatással van rá. Fél, hogy ugyan úgy járna mint vele is, márpedig Kaya elég kiszámíthatatlannak tűnik... nem akar megint a süllyesztőbe kerülni.
- Jó-jó értem én! - nevet fel és megnyomkodja orrnyergét, fejét ingatva egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát - hitetetlen, hogy mindenre tudsz valamit mondani, amivel nem csak meglepsz de meg is nevettetsz.
És ismét szóba kerül az a szerencsétlen pezsgő. Egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy mi az oka annak, hogy ennyire szidja? Lehet, hogy ő nem tartja a legjobbnak és ha már Kaya ellene szólalkozik akkor egy borász is nagy valószínűséggel ezt mondaná. De neki ízlik és jelen pillanatban ez a fontos. Aztán...
- Ha kritérium lenne úgy élni Sydneyben, hogy kötelező legjobb borokat termelő földet venni és borospincét üzemeltetni akkor biztos, hogy jó borok lennének nálam. Viszont sajnálom de így marad a sör, a whisky és mi egyéb. De az ötletet azért megtartom - ha túléli azt ami még előtte van akkor talán lehet szó arról, hogy lesz egy szőlészete. Már amennyiben itt megterem normális mértékben a szőlő.
A kedve viszont pillanatok alatt megcsappan mikor a hegek kerülnek előtérbe. Vannak időszakok mikor teljesen megfeledkezik arról, hogy ott vannak és bár tudatalattijába teljesen beleégtek már, egészen mostanáig nem gondolt rájuk. Próbál megszólalni, próbál mondani valamit róluk, reméli, hogy elhitetheti Kayával, hogy nem olyan nagy katasztrófa, hogy ott vannak mert emlékeztetik valamire. Arra, hogy él és arra, hogy még élni is fog! Mert szeretné ezt hinni.
Egy pillanatra lehunyja a szemét, mikor Kaya ujja a szájára kerül ezzel belé fojtva a szót. Csak nyel egy nagyot, zöld íriszei pedig félve fürkészik a szép arcot mely nagy valószínűséggel már beleégett a retinájába.
- Értem - lehet, hogy azt a látszatot kelti, hogy érti és nem akar vele tovább foglalkozni mert megkapta a válaszát, ettől függetlenül birizgálja a csőrét de nem akarja kötni az ebet a karóhoz és kiszedni belőle azt, hogy mi a valódi igazság - jogod mindig mindenhez van. Csak hallgass a megérzéseidre - ezt a leckét ő maga is megfogadhatná, ha már tanítani próbálja.
A nem várt ölelés valami egészen furcsa hatást vált ki belőle. Először nem reagál csak ácsorog tovább egyhelyben miközben tekintetét a ház falára emeli. Talán azon keresi a választ, hogy mit lépjen erre, viszont valójában fél, nem válaszokat keres.
Fél attól, hogy mi fog ezután következni, hisz ez az ölelés mintha egyfajta bevallást rejtene magában. Tisztában van azzal, hogy nem tud róla mindent és, hogy talán most kap egy olyan információt ami vagy egy újabb adrenalin löket lesz és még inkább teperni akar, vagy eléri vele, hogy... lemondjon. Lemondjon róla és bebizonyosodjon, nem kell többet küzdenie mert nincs miért elvégre felesleges.
Akkor ijed meg igazán mikor a puha tenyér az arcára simul és simogatni kezdi azt. A szava elakad, látszólag teljesen elfehéredik a hallottakat követően így felerősödik a sötét haja, szemöldöke és falfehér arca között a kontraszt. Szíve kihagy egy két ütemet ami levegővételén is hallható s reszketeg sóhajtása csak még inkább rátesz egy lapáttal.
Hogy mi lenne most a legjobb amit tehet? Az, hogy elhúzódik tőle és visszavonulót fúj mielőtt komoly beleélné magát bármibe és fájdalmat okozna magának. Talán nem tudná elviselni akkor se, ha valójában egy igazi küzdő.
Ehelyett viszont szépen lassan megpróbálja visszanyerni az eddigi erejét és kihúzva magát zöld íriszei határozottan csillannak meg ezzel is jelezve, nem fogja tudni ezzel ellökni magától.
- Mindig vannak olyan lépései az embernek amit normális esetben nem tenne vagy hibaként könyvelnek el. Viszont, ha még mindig úgy él mint amit választott magának akkor az csak nem lehet akkora hiba, mert szereti és élvezi. Kaya... gyakorlatilag ez csak a második találkozásunk. Nem mond sokat senkinek, nem mondhatna sokat nekünk se, hisz ennyi idő alatt nincs az a vonzalom, az az erő ami úgy hozzáláncolja magához a másikat, hogy az ne tudna engedni. De tekintettel arra, hogy milyen mozdulatokat teszel, hogy hogy közeledsz, nézel és beszélsz, kénytelen vagyok arra következtetni, hogy az a kapcsolat amiben elmondásod szerint két éve élsz, mégsem olyan felhőtlen. Különben miért lennél itt? Talán nem adja meg azt amire vágysz? De akkor mit keresel nálam? Én még kevesebbet tudnék adni neked... legalábbis vagyonilag - halkan beszél, nagyon halkan mintha attól tartana, hogy bárki lefülelheti őket. Azt akarja, hogy csak ő hallja, hisz neki szól, az eszének és a szívének.
- Nem lennél most itt, ha olyan erős lenne a kapcsolatod, mint lennie kellene. És ha ezzel most próbára akarsz tenni, akkor figyelj rám! Nem fogok lemondani arról, amik vagy akik lehetünk együtt... Viszont most megadom neked a választás jogát, mert tisztán akarok látni és azt akarom, hogy ezt tedd te is - húzódik hátrébb ezzel megszüntetve minden testi kontaktust tekintete még mindig nem változik. Határozott és szinte belelát a lányba, ujjai egészen elfehérednek ahogy szorítja a pohár üvegét.
- Ha tényleg fontos neked az a férfi, ha tényleg nem számít az amit ma produkáltál a jelenlétemben és ezek után csak annyit érzel, hogy menned kell hozzá, akkor ki is adom az utadat na nem mintha eddig köteleztelek volna arra, hogy itt légy. Talán arra jó voltam, hogy bebizonyosodjon, mellette akarsz lenni. Viszont ha te is azt érzed amit én... és azt reméled, hogy ez az este még tovább tarthat, esetleg valamilyen irányba elbillenthet minket és nem zavar a gondolat, hogy van otthon más is aki vár rád, akkor - nyúl a medence széle felé, hogy megragadja a pezsgőt - akkor ne ezen a férfin gondolkozz. Mert nyilván oka van annak, hogy nem vele hanem velem vagy! - talán most először érezhető a nap folyamán az, hogy birtokolni akar. Tudatta vele már az elején, hogy nem olyan jó és kellemes természet, mint gondolnák. Van benne erőteljes önzőség, birtokolni akarás és sértettség is, csak kell a megfelelő téma ahhoz, hogy előjöjjenek. És most itt van a téma...




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 09, 2015 11:39 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Nem olyan világból jöttem ahol az lehetsz aki vagy, nem olyan világból, ahol nap nap után felvállalhatod magad, beismerheted, hogy sebezhető és megtörhető vagy mint bárki más. Nem olyan világ az enyém, amelyben érzelgősségnek vagy éppen a hibalehetőség akár töredékének is helye lenne. Ha elgyengülsz, ha megbotlasz, nem kezek nyúlnak utánad, hogy felemeljenek, hanem lábak, hogy beledöngöljenek a földbe, hogy szégyenszemre kullogj el. Az én világomban farkastörvények uralkodnak: vagy megszokod, vagy elveszítesz mindent. A rangot, az ezzel járó nyitott ajtókat, alkalom adtán még a hitelképességedet is. Voltak családok, amelyek nem azért élhettek fényűzésben, mert megvolt hozzá a kellő anyagi hátterük, nem azért volt mindenük meg, mert éppen a rangos családfő kemény munkával kereste meg a betevőt, hanem azért mert a nevük és a rangjuk nyomott még annyit a latba, hogy anyagiakra válthatták jelzálogként valamely banknál. Apán talán annyiban különbözött a többi ilyen arisztokratától, hogy hamar belátta, meg kell újulnia, különben egy napon azon kapja magát, hogy a családi névvel és presztízzsel együtt úszik a vagyon és Larrabee Hall, meg minden amelyért az őseink megharcoltak. Persze ezek a harcok jócskán bővelkedtek álságos képmutatásban, árulásban, vérontásban és megannyi olyan dologban amelyre nem hiszem, hogy büszke lennék, de a végeredmény szempontjából, hogy hová is jutottunk, azt gondolom, hogy tán nem is ezen kellene morfondíroznom. Apám megteremtette az anyagi biztonságot, amellyel mintegy hátteret biztosított a nevünknek, és méltóképpen viselt rangunknak. De soha nem dőlhetett hátra és a mai napig sem teheti, hiszen ez nem egyszeri cselekedet, nem csupán egyszer van erre szükség, hanem folyamatosan. És mi, a családja ehhez nyújtunk neki támogatást. Bár én mindig is kibújtam alóla, nem voltam hajlandó elfogadni az arisztokratákra jellemző dogmatikus és kissé talán elavult gondolkodásmód minden velejáróját. Nagyanyám szerint a nagyapám technokrata gondolkodásmódját örököltem, amely folyamatosan ellene ment a maguk részéről vallott konzervatív nézeteknek. Kellenek ilyenek is egy grófi családba...férfi oldalról. A nőknek más lapokat osztottak le. És amikor apám bejelentette, hogy huszonöt éves korom előtt férjhez kell mennem, betelt a pohár. Már nem ezt a világot éljük, ébredjenek már fel! Nekem saját élet kell, saját gondolatok, szabályok nélküli világ. És ekkor kezdődött az ámokfutásom, amelyet csendes beletörődéssel tűrt és tűr a mai napig. Én pedig lassan elgondolkodom azon, hogy mindezt miért, hogy miért vagyok én olyan különleges, hogy mindezt elnézi nekem, hogy nem vonta még meg ezidáig az apanázsomat, hogy mindenféle gondból egyenes háttal felszegett fejjel sétáltam ki? Hogy kamaszkorom temérdek olyan dolgát, amelyre talán már most sem lennék büszke a sajtó előtt elrendezte, és ami napvilágra került az is csupán apróság, a nagyobb hibákról még csak nem is tudott senki, kivéve ő és én. Azt hiszem a Devonnal való kapcsolatomat is olyannak vélte amelyet majd egy könnyebb óceáni fuvallat messzire fúj, én pedig kisírt szemekkel és bűnbocsánatért esedezve térek majd haza. Anyám szerint méltatlan rám nézve, hogy nem csupán egy rangon aluli férfi után futok, hanem egy olyan után, akinél csak második helyen vagyok. Egy ideig igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy Devon engem szeret, hogy a menyasszonya már csak azért van az életében, mert nehezen tud lemondani valakiről, hogy már nem olyan fontos, nem számít neki, csak és kizárólag én. De rá kellett szépen lassan döbbennem, hogy én valószínű csak azért kellettem, hogy bejusson olyan helyekre, ahova egyébként nem lehetne. Én voltam aki a mocskos dolgaiban osztozott vele, a gyümölcsét pedig Cindy kapta. Mindez talán még izgalomba hozott akkor amikor dacolni akartam az előbb említett családi elvekkel, amikor szembeszálltam a neveltetésemmel, a világommal, amelyben soha nem lehetek igazán az aki vagyok. Csak közben nem vettem észre, hogy amíg kisétálok ebből az életből egy olyanba sétálok bele amiben szintén nem lehetek más csak egy szerető, egy másodhegedűs. Meddig lennék képes várni arra, hogy döntsön végre? Azt hiszem a kérdésre a válasz már akkor nyilvánvaló volt, amikor egy éve visszavonulót fújtam, és nem voltam hajlandó többé lefeküdni vele. Úgy éreztem a méltóságomba esett csorba, hogy akkor érkezett el az a pont, amikor meghúztam a határokat, eddig és nem tovább. És már ekkor látnom kellett volna, hogy mindez rá nincs akkora hatással mint rám. Ő továbbra is szervezte az akciókat, és továbbra is bevont engem. Továbrra is kellettem neki, az talán már csak mellékes velejárója volt, hogy a bűntársak nem bújtak ágyba. De még mindig nem léptem, azt hiszem féltem attól, hogy magamra maradok egy olyan világban ami tökéletesen idegen volt a számomra, hogy nem leszek képes majd talpon maradni, de nem akarok így hazamenni. Nem akarok úgy megtérni az otthonomba, hogy magam mögött tudhatok két elpazarolt évet, amikor nem tettem semmi mást, csupán vártam valakire, akiről már az elején tudnom kellett volna, hogy csak kihasznált. Naív voltam. A saját közegemben otthonosan mozogtam, a mi világunk intrikái kiszámíthatóak voltak, azért mert egyformán gondolkodtunk. De ami itt kinn volt, a normális és hétköznapi világban az nekem kaotikus, és hovatovább hajmeresztő volt. Hogy már régen döntésre kellett volna jutnom, és utolsó cseppként csobbant a pohárba a felismerés: nekem több kell, azon a napon érkezett el amikor találkoztam Nathaniel-el. Nem akartam tőle az égvilágon semmit, pont azért mert a mi közegünk teljesen más volt, mégis az a latin bár egy semleges terület volt. És pont ez volt benne a varázslatos....a tudat, hogy nem várok el semmit, és a  mai napig nem teszem ezt. Jogom sem lenne hozzá. És ő sem akar semmit, pusztán csak megismerni. De nem hiszem, hogy akarnám, hogy megismerjen, mert túl sok mindent rejtegetek a mélyben, és nem akarom neki felfedni. Hazugságokra pedig nem lehet építeni egy kapcsolatot...még egy induló barátságot sem. Tudom, hogy tudja....érzi, hogy elhallgatok valamit, hogy nem mondok ki dolgokat és talán ez okozza azt, hogy nem vagyok képes tökéletesen elengedni magamat. Viszont eljön az a pont még ebben a gyönyörű estében is, ami szépen lassan már éjszakába fordul, amikor nem lehet tovább rejtőzködni félig kimondott szavak és gondolatok mögé, és nem lehet csak egyszerűen a hallgatásba burkolózva a tudomására hozni a másiknak, hogy van igen van még ott valami amiről nem beszélek, amit nem mondok ki, talán azt a látszatot keltve ezzel, hogy a bizalmamat vonom meg tőle, holott nem így van. Hullámzóan édes hangulatú az összes itt töltött óra, és ha akarnám sem tudnám tagadni, bár nem is akarom, hogy hatással van rám a személyisége, az egész megjelenése, és ennek már régen semmi köze ahhoz ami történt. Ha azért is jöttem el, mert tudni akartam hogy van, korántsem ezért vagyok még itt. Hiszen itt voltam láttam, beszéltem vele, elhoztam az ajándékaimat és mehettem is volna tovább, de nem mentem, hanem maradtam. És még mindig itt vagyok, még mindig bizonytalanul evickélek a medence vizében, még mindig csak a félig kimondott gondolatokon rágódom...még mindig fontos nekem, hogy mit gondol. Csak megmenteni akarnám, tényleg csak erről szól ez az egész? Ha így lenne, akkor azt hiszem elsétáltam volna akkor amikor befejezve az étkezést letusoltam a fürdőben. Nem kellett volna elfogadnom az inget igazából semmire nem kényszerített rá, de mégis. Ahogyan rám nézett....Nathaniel nem az a férfi akin megakad az ember szeme, de van benne valami megfoghatatlanul varázslatos. Nem lehet ezt egyszerűen másképpen megfogalmazni, mert minél tovább nézem őt annál több dolgot veszek észre rajta. Olyan mint egy festmény, ami felett elsiklik az ember figyelme, aztán megtorpan, visszafordul, és hosszú ideig nézi a képet. Feltűnnek rajta a szépségei, a rejtett és mások számára talán észrevehetetlen szépségei, amelyeket csak ő lát, úgy érzi csak az övé. Végül aztán beleszeret és örökre birtokolni akarja. Elkalandoztam. Az első ami feltűnik, hogy nem ölel vissza, valószínű meglepem a mozdulattal, ahogyan magamat is. Csak úgy érzem szükségem van rá, hogy bármi is lesz a szavaim következménye ezt még szerettem volna mielőtt esetleg elküld. Mert ezt érzem, én ezt tenném. Valóban ezt tenném? Nem két kézzel próbálnék kapni utána, hogy maradjon még mert túl keveset tudtam meg, túl keveset ahhoz, hogy döntésre jussak? De igen...ha valamit akarok...ha valakit akarok, akkor nem érdekel a háttere, nem érdekel honnan jön, hová tart, az sem, hogy éppen ki az aki mellett lehorgonyzott, kell nekem, és ha én is neki, akkor mire várnánk? A szavaimnak súlya van, jól tudom, ahogyan azt is, hogy esetleg nem képes az információt befogadni, hogy talán azt hiszi tréfálok, de ez nem vicc, eszemben sincs tovább hallgatni erről. Mintha megkönnyebbülnék, mintha valami tehertől megszabadulnék. Látom a szavaim keltette döbbenetet az arcán, ahogyan megváltozik a szemnek a csillogása, ahogyan a sóhaj reszketve hagyja el a száját. Rémült vagyok mint gyermekkoromban amikor néha megpróbáltam igazat mondani, és súlyos következményei lettek. Az én világomban az igazmondásnak nincs túlságosan örvendetes fogadtatása. Inkább büntettek érte semmint megdicsértek. Meg kell tanulni elrejteni a nyilvánvalót és mindig úgy manipulálni, hogy a helyzet nekünk kedvezzen. Megtehettem volna most is, hogy játszom tovább vele, ahogyan ő is velem. Könnyedén és felszabadultan és nem is kell tudnia róla mi az én hátterem. Aztán majd én eldöntöm mit akarok. De nem akarom becsapni. Ma már sokadszorra működik úgy velem szemben Nate mintha lassú dózisban adagolt igazság szérum lenne, és én szépen lassan megkapom a teljes adagot, idővel már nem nagyon tudok neki ellenállni, pedig kellene. A titkok mindig kellenek egy nő életébe. Ettől marad érdekes, ettől marad még felfedezhető. Ha mindent kiadnék elveszne a varázslat. De vannak olyan fajsúlyos dolgok, amelyeket nem lehet rejtegetni, amelyeknek a felszínre kell kerülniük. Nem én akarok választani....és a dolgok könnyebbik végét megfogva talán azt akarom, hogy ő küldjön el. De nem teszi, hosszú percekig meg sem szólal, és én érzem, hogy nem a víz lett hidegebb hanem a szavaim keltette hűvösség karmolja a bőrömet és festi lilára a számat, de nem akarok innen kimenni. Úgy érzem, mintha a víz visszhangként verné vissza a neki kimondott szavaimat, és addig nem lennék képes innen elmozdulni amíg választ nem kapok: menjek vagy maradjak? De ez nem ilyen egyszerű. Hogyan is gondolhatom, hogy az lesz? Nem ront nekem, hogy miképpen is gondoltam én ezt az egészet, hogy egyáltalán mit keresek így itt, ha egyszer egy kapcsolatban élek. Majdnem felnevetek arra gondolva, hogy mégis mi a fenéről beszélek? Egy kapcsolat a bizalomra épül, arra, hogy csak és kizárólag mi vagyunk benne, hogy nem osztozunk, hogy fontos a másik....én hiszek ebben, noha azt gondolom, hogy erre a lehetőségem soha nem adatott meg. Vagy hazamegyek és választom az apám és a családom által kikövezett utat, vagy maradok itt és vergődöm tovább ebben a szerelmi háromszögben Devon oldalán. Hogy van harmadik lehetőség is? Igen, csak ez előző kettőnél is nehezebb. Igen....ahogyan Nate mondja. Sok dolgot nem tud nekem megadni még akkor sem ha keresztre feszül....márpedig én elsősorban anyagias lány vagyok. Mégis van valami egyre erőteljesebben vonz ahhoz, hogy ezt az utat válasszam, hogy ez legyen végül amit én is akarok. Sokkal kevesebb érv szól mellette, mint amennyit fel tudok ellenben sorakoztatni, de az tény, hogy semmi sem lehet erősebb annál, minthogy az ember képes legyen felszabadulni, és tökéletesen – jobban mondva majdnem tökéletesen – önmaga lenni egyetlen estére. Lehet ezt vajon tartóssá tenni? Csak egy kicsit távolodik el tőlem a szavait követően, és én a kezemmel átsimítom a víz felszínét magam körül. Pótcselekvés. Hiányzik a közelemből. Viszont ha nem akar itt lenni, nem fogok én lenni az aki újra közelebb megy. Megpróbáltam, de nem, ez most nem az a pillanat. Itt most dönteni kellene, amit nem tudok, most még nem. Viszont igaza van, túl sok mindenben és én általában soha nem tudok mit kezdeni ezzel, ahogyan most sem. Ha szembesítenek az önnön döntéseim következményeivel legtöbbször elfutok, elszaladok mint egy sértett csitri. Most azonban csak annyit teszek, hogy hátrébb úszom tőle, legalább két karnyi távolságra, ezzel elérve a medence falát, amelyen megkapaszkodom. A lábaim és az eszem azt mondja, hogy most induljak. Sétáljak ki a medencéből vegyem a törölközőt a nyugágyról és egy finom, de bocsánatkérő mosoly után olyan hirtelen ahogyan beletáncoltam az életébe, ugyanúgy távozzam is onnan, csak magam után hagyva egy lehetőséget, ami valahogyan nem adatott meg nekünk. De csak állok ott mintha idecövekelt volna egy érzés, egy megszülető érzés, ami nem tudom honnan nyeri az erejét, és azt sem, hogy meddig lesz képes növekedni bennem. Nate nem az a férfi akire szükségem van....Nate pontosan az a férfi akire szükségem van. Soha nem lesz képes megadni nekem az anyagi biztonságot....soha nem lesz képes senki más megadni ezt a felszabadultságot...és ez megfizethetetlen. Kavarognak bennem a gondolatok. Devon számára nem lehetek az egyetlen....Nate számomra lehetne az egyetlen. Megrázom a fejem, csendes vagyok. Szokatlanul csendes. Végül aztán ránézek, ekkorra már a pezsgős üveget szorongatja. Halkan szólalok meg, ritkán szoktam efféle önvallomásokba bocsátkozni, úgyhogy most sem kapkodom el.
- Két éve....amikor magam mögött hagytam a ködös Albiont én hittem, hogy az életem jó irányba halad majd. Hogy valaki valóban engem akar....azért aki vagyok. Nem azért mert én vagyok Larrabee gróf lánya, nem azért aki vagyok, hanem azért aki lehetek mellette. Tévedtem.- a poharamból kortyolom a pezsgőt. Tényleg nem olyan rossz. Majd a következő mozdulattal a medence szélére rakom. A hajamat átsimítom ismételten, egészen hátra. Már lassan száradóban, ahogyan a langyos éjjeli szél fújdogál körülöttünk. Jelen pillanatban még kerülöm a tekintetét mert nem tudom mit látnék benne, lehet, hogy még nehezebbé tenné, ami már így sem könnyű számomra.
- Olyan dolgokat tettem amire nem vagyok büszke, mindezt azért mert egyedinek véltem magam, megismételhetetlennek. Ma már inkább valami buta, gyerekes badarságnak gondolom az egészet. Nem....én nem akarok egy kapcsolatban élni, ahol nem jut több számomra, mint titkos találkozások, elhallgatott telefonbeszélgetések és egy olyan jövő ígérgetése ami sosem jön el, mert nem vagyok annyira fontos, hogy feladja miattam. Igazad van Nathaniel valami nem működik jól....vagyis igazából nem valami, hanem semmi. Az egész...cccccc...sszzzz- ciccentem fel keserűen és megcsóválva a fejemet megint, mintha saját magamnak akarnék ellentmondani, csak éppen nincsenek ellenérveim.
- Az egész egy nagy hazugság!- emeltem végül fel határozottan a fejemet és most már kékjeimmel a zöld mélységeket kutattam.
- Én nem vagyok képes és nem is akarok osztozni soha, senkin! Mégis megtettem mert azt hittem, hogy végül győztesen kerülhetek ki egy olyan csatából, aminek már az elején vesztese voltam azzal, hogy egyáltalán belekezdtem. Végül azt hiszem már csak én ragaszkodom valakihez aki soha nem is volt az enyém. És ez hovatovább fárasztóan keserű...- vallottam be végül és mutattam meg neki, hogy igen a kemény külső mögött valaki olyan lakozik akit meg lehet bántani meg lehet sérteni, bele lehet rúgni, ő akkor is feláll, leporolja magát és méltóságának teljes tudatában indul tovább. Mint én is.
- Nem tudom, hogy mit gondolok vagy mit érzek...ez az egész annyira eltér attól amit én megszoktam, eltér mindentől amiben valaha részem volt, és nem tudom még eldönteni, hogy a pillanatnyi gyönyörűsége és bűnös volta vonz vagy hosszabb távon is képes lennék elviselni. Nathaniel....én azért vagyok itt mert itt akarok lenni, és nem máshol. Hogy mit érzek? Azt érzem, hogy össze vagyok zavarodva, hogy fogalmam sincs már arról, hogy szabad nekem ezt az egészet vagy sem, hogy mégis mennyi jogom van belemászni valakinek az életébe, akiről az égvilágon nem tudok semmit, akinek pusztán a jelenléte elég ahhoz, hogy mosolyt csaljon az arcomra.- igen ez a legjobb kifejezés arra, hogy mit is érzek: zavart. Újfent hidegnek érzem magam körül a vizet, és kényelmetlennek is. Nem akarok itt lenni, még mindig túl közel van hozzám, így aztán elhallgatok, és a lépcső felé indulok, hogy kisétáljak a medencéből. Ahhoz  a lépcsőhöz amely hozzám van közelebb és ahol nem tudja olyan könnyen megakadályozni azt amit akarok. Igaz nem is hiszem, hogy vissza akarna tartani. A leterített törölközőkhöz sétálok, most én fordítok neki hátat amíg felveszem az egyiket és áttörölöm, végül beleburkolom magam, így fordulok vissza felé.
- Többet kaptam ebben a pár órában tőled, mint két éve alatt tőle. Hát ezért vagyok veled és nem vele most.- fejezem be végül de nem mozdulok. Fogalmam sincs mit kellene tennem. Maradni akarok, de nem tudom, hogy ezek után hogyan tegyem, ahogyan elmenni sem szeretnék, pedig végül lehet az lesz a vége.



••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 09, 2015 4:29 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Emlékszik az anyja arcára akkorról mikor utoljára találkoztak egy helyi kávézóban. Félt. Félt megállni Nathaniel előtt, hogy kedves szavakkal köszöntse. Félt a saját fiától, a véleményétől és attól, hogy miként fog reagálni a jelenlétére... persze jogosan, mert kis híján az arcában kötött ki a forró kávé, de mindig úgy volt vele, hogy egy esélyt engedni kell az embereknek főleg ha véletlenszerűen érkezik. Nem volt megbeszélve találka, egyszerűen csak mindketten rosszkor voltak rossz helyen és ha már anyja fia egy helyen van, csak illik váltani egy-két szót még akkor is, ha nem felhőtlen a kapcsolatuk igaz? Nate invitálta őt az asztalához, ő kérte meg arra, hogy üljön le bár utólag belegondolva fogalma se volt, hogy miért tette. Nem volt miről beszéljenek, nem volt közös témájuk. Gyakorlatilag csak vérkötelék kötötte össze akkor őket, nem pedig az érzelmek. Olyan volt neki mint a tőle fél méterre ülő férfi aki a laptopját bújta flancos zakójában és fényesre tisztított bőrcipőjében vagy az a takarítónő aki a kis, megmaradt morzsákat rejtette el a pulcsijának zsebébe, hisz neki is ennie kellett valamit. Nem volt náluk több csak egy ember, egy nő akit nem ismert... talán régről egy kicsit. Emlékezett arra, hogy ki volt egykor és miért volt. Hogy mindig mesélt neki és Danielnek lefekvés előtt azzal nyugtatva őket, hogy nincsenek szörnyek az ágyuk alatt. Játszott velük, főzött nekik de ezek az emlékek mintha... mintha csak álmok volnának.
Egy olyan élet álmai amit megélt de nem emlékszik rá, mintha csak elültették volna a tudatában. Vagy szimplán nem akar emlékezni rájuk mert nincs értelme. Csak szívfájdítás és saját énjének megtagadása. Teperhetett volna ő, de nem akart elvégre nem ő okozott kárt másban, nem neki kellett és kell bocsánatért esedezni, küzdeni. Az anyja pedig nem próbálja így megbocsátásra sincs lehetősége. Ha pedig valaki, akkor ő tanult a múltból és tudja, hogy az emberség megrögzött, csökönyös és megbízhatatlan léte az élet formájának, nincs ember aki a legnagyobb sértéseket és fájdalmakat meg akarná oldani, el akarná érni, hogy letűnjön. Átugrani át lehet, legyőzni meglehet próbálni. De az élet akadályát csak a pesszimista próbálja meg kardokkal vívni. Nate pedig nem pesszimista, csak kétségbeesett és hite vesztett.
Úgy érezte, a kávézóban hogy egy idegen nő ül vele szemben. Egy idegen nő, aki próbált a kedvében járni, aki próbálta elhitetni vele, hogy bármilyen régen is találkoztak, bármilyen kegyetlenül kellett elválniuk, ő akkor is szereti mind a mai napig és csak arra tudott gondolni, hogy rendbe hozza amit elszúrt. Igen, elrontott mindent többek között két gyerek életét ami úgy ahogy van, kerekestül fel is forgatott benne mindent amit csak fel lehetett. Üres szavak voltak ezek. Üres de nagy szavak eredményük pedig sose kerekedett. Nem látta azt az igyekezetet amit ő mondogatott s bizonygatott. Eleinte elhitte vagy csak elszerette volna hinni így várta a változást de az csak nem érkezett. Nem véletlen, hogy a bizalom hosszú időre eltűnni látszott Nathaniel szótárából s az volt a szerencséje, hogy akadt egy olyan társa Michelle személyében akiben - egy ideig - megbízhatott.
Számtalan titkot tudott meg az anyjától többek között Danielről a fivéréről. Azt, hogy hol dolgozik és mivel foglalkozik. Viszont ezzel egyidejűleg azt is megtudhatta a kedves mama, hogy a fiatalabbi fia jegyben jár és már csak pár lépés választja el attól, hogy feleségül vegye azt a nőt aki az életet jelentette számára, aki megtanította őt élni. És, hogy erre mi volt a válasza?
"Ne kapkodd el a döntésedet Drágám! Fiatal vagy még, előtted az élet..." Megpróbálta lebeszélni róla. Talán egy anyai megérzés volt, talán csak okoskodás, de ezt az egyet tényleg megfogadhatta  volna mert csak, hogy ne legyen minden olyan szép és jó, felhőtlenül boldog, csak bekapta ismét a csalit...
... míg akkor, közel két és fél évvel ez előtt éltette az anyja előtt a menyasszonyát, addig ismét jött a kopp. És ekkor tanulta meg azt, hogy minden jót valami rossz követ. Azt nem tudná megmondani, hogy hol hibázott, hogy mit vétett amiért ezt az életet érdemli. Segít ahol tud, segít embernek és állatnak, gazdagnak és szegénynek egyaránt, nem tesz különbséget. De eldobta magától az anyja, az ikre le se sz*rja szökőévben ha egyszer meglátogatja de ezek után talán soha nem is fogja már. A menyasszonya megcsalta, a szíve kipurcanni készül és itt áll előtte egy szőke amazon akinek köszönhetően talán megint hoppon marad. Legalábbis az arckifejezéséből ítélve.
És, hogy miért emlegetjük fel az anyja arcát régebbről mikor semmi köze ehhez az esetgez? Mert nem csak az övén, de Michelle és most Kaya arcán is ugyan az a kifejezés ül. Nem tudná szavakba önteni, hogy mit lát a világos szemek rejtekében, de furcsán csillognak s mintha némi kétségbeesés is volna benne. Talán tétovázik, osztogat és szorozgat fejben, hogy mit csinálhat és mit nem, mit engedhet meg magának vagy maguknak és mit kell megtagadnia. Mérlegel folyamatosan a két élet között, pedig Nate egy büdös szóval nem mondta, hogy le kellene mondania arról amiben eddig élt. Ha ragaszkodik hozzá akkor miért akarná megváltoztatni a mindenséget? Pedig szívesen megtenné! Csak jöjjön el az az idő mikor annyira fogja szeretni a szőkeséget, hogy még a csillagot is lehozná neki csak, hogy boldoggá tehesse... viszont ilyen módon még ő is azt fontolgatja, hogy talán nem kellene eddig eljutniuk. Talán mindenki boldogabb lenne és tisztábban látna, ha  a saját útját követné és nem várna a másiktól drasztikus lépést. Mert ahogy Kaya, úgy ő se tudna lemondani a saját fényűzéséről és pompájáról. Kayanak szüksége van a nemes életre, a drágaságokra a csillogásra, arra, hogy késsel villával egye még a pudingot is. És ezt megérti... viszont neki is szüksége van a betegeire akik életben tartják, akik jobbá, akik emberré tették őt és teszik is nap mint nap. Annyi bölcsességet és tudást köszönhet nekik, annyi segítséget és bizalmat, hogy szavakba se tudná önteni. Lehet, hogy nincs annyi pénze, hogy napi szinten gyémánt fülbevalókat vegyen valakinek, de míg nincs is erre jelölt, felesleges lenne az anyagiakat fontolgatni. Van számlája nem is egy... a bankból tudna kivenni bőven pénzt de nem teszi. Mert nincs rá szüksége. Az ami kell neki, hogy élni tudjon, hogy legyen mit ennie az mindig benne van a tárcájában vagy egy kártyán amin kisebb összegeket tárol. Bevásárlás céljára vagy egyéb, kisebb kiadásokra.
Fogalma sincs, hogy hogy fogadja a hallottakat nem véletlen, hogy nem ölel vissza. Bár megtenné, de egyszerűen mintha lebénulna s nem tudja megemelni a karját az csak csüng mellette míg a másikban a pezsgős poharat tartja mely félő, hogy apró szilánkjaira fog robbanni. Így az sem véletlen, hogy egy idő után elhúzódik tőle ezzel valamennyi kétségbeesést szőve a beszélgetésbe melynek eddig nyoma se volt. Ismét visszatér a párás, fullasztó hangulat s ő inkább a meleget, a forróságot érzi a levegőben mely megizzasztja és egy kis ideig nem is engedi, hogy hideg fejjel gondolkozzon. Néma csend követi a szőkeség vallomását... erre nem számított elvégre melyik nő időz órák hosszát egy másik férfi házában, ha van aki haza várja? Már itt is sántít neki a dolog de csak nem tesz pontot ennyivel a téma végére. Nem fogja emiatt elküldeni, megakarja hallgatni a kérdésekre a választ.
- Ha valaki már csak azért akar egy embert mert nagy a neve, régen rossz - fűzi hozzá ha már szóba jött. Neki mind idáig elkerülte a figyelmét és úgy ahogy van hidegen hagyja Kaya neve. Az az mögött lévő jelentés, hogy mekkora név ez a való életben. Nem azt a grófkisasszonyt látja maga előtt akit az újságokban ábrázolnak, nem azt akit sokan gyűlölnek a szépsége vagy a pénze miatt. Egy egyszerű lány aki a család visszamaradt szokásai miatt nem önnön modernségében éli az életét, hanem... mintha szerencsétlen leragadt volna a tizenkilencedik században. Ettől még kedveli... kedveli és érzi, hogy szeretni is tudná, hisz rengeteg feladatuk lenne, sok ki nem kényszerített helyzet, nehézségek melyek bár próbára tennék a kapcsolatukat de mégis ettől lennének csak emberiek. A problémák megoldása mindig az ember magáé. Tudni kell elfogadni őket és élni kell a lehetőséggel, azzal ,hogy mit hozhatunk ki belőle.
Ezután ismét elkomorodik és fejét ide-oda rángatva fejezi ki nemtetszését.
- Két ember létezik. Legalábbis az elmúlt X év alatt ezt tanultam meg. Valaki aki túl sokra és valaki aki semmire se tartja magát... az pedig, hogy mi melyek vagyunk, csak az életünk és annak minősége, annak hogyan és miként megélése dönt. Nem veled van baj! Nem te érezted úgy, hogy egyedi vagy és megismételhetetlen. Hanem az a lány akit neveltek belőled. Amúgy meg csak, hogy mondjak valamit, mindenki egyedi és megismételhetetlen mert nem lesz még egy ugyan olyan mint amilyen te vagy vagy pedig én. Csak nem szabad hagyni, hogy azon értékek melyeket magunkénak tudhatunk mert érezzük és látjuk is, hogy másnak nincs, eluralkodjanak rajtunk. Az egoizmus, a túlzott akarás és a nagyravágyás... - érces hangja még füstösebbnek hat ahogy a néma csöndet és a közéjük telepedő üres teret betölti. Nincs madár aki csiripelni merne az óceán partjáról nem szűrődik fel emberek zaja. Minden tökéletesen csendes és nesztelen.
- Ha olyan kapcsolatban él az ember ami három főből áll és már, mint te is említetted az elején tudjuk, hogy mi vagyunk  kirekesztett és vesztes fél, nincs értelme folytatni. És ezt nem azért mondom, hogy a magam malmára hajtsam a vizet egyszerű tapasztalat. Nem lehetsz benne elég boldog, nem lehetsz biztos abban, hogy mi fog történni. Vátoztatni akarsz folyamatosan, hogy mégis te nyerj, elvárásaid lesznek majd elkezded a magad személyének lekicsinylését mert ráébredsz, hogy veszett fejsze nyele. Az élet nem egy film vagy egy idétlen bábjáték amiben a főszereplők története happy enddel végződik. Mert észre kell venni, hogy mindig más a főszereplő ez attól függ, hogy kinek a szemszögéből nézzük - lesüti a szemét, a víz tükörsima majd lágyan fodrozódó felszínét kezdi el figyelni. Ő nem tudna osztozni senkin és azt se szeretné, ha rajta osztoznának mások. Önzőség és rátartiság...
- Ragaszkodsz hozzá, mert mint említetted, miatta jöttél el otthonról, miatta adtad fel az eddigi életed mert reméltél és hittél... viszont csak, hogy minden a saját medrében folyjon tovább, neked kell döntened afelől is, hogy ezek után mit csinálsz. Otthagyod őt mert tudod, hogy nincs miért harcolni és visszatérsz oda ahol eddig boldogan vagy számodra ideálisan éltél, viszont akkor elveszítesz ki tudja hány évet. Vagy tovább remélsz és bizakodsz ezzel hülyét csinálva magadból mert szebben tényleg nem tudom kifejezni magam. És van egy harmadik lehetőség... elengeded őt, és elkezdesz a jövődre koncentrálni! Arra, hogy mit akarsz csinálni, hogy ki akarsz lenni és milyen szerepet akarsz betölteni azok életében akiknek fontos vagy - kőkeményen megmondja a maga véleményét és ha ezzel Kaya szembe száll, akkor is lesznek érvei amivel megvédje magát. Az elmúlt tíz évben megannyi betegét terelte már vissza a helyes ösvényre és jelen pillanatban, azzal, hogy Kaya megtört és megenyhülni látszik, már látja benne a kétségbeesett szenvedő lányt, őt is annak tartja. Páciensének akinek segítség kell...
- Ez az élet Kaya nem bűn. Nem rosszabb annál mint amit te éltél... ez a 21. század amiben a legtöbb mai, világbéli él. Csak nem ismered eléggé ahhoz, hogy bevalld magadnak az esetek nagy részében ez a normális - óvatos akar lenni, nem arra megy ki a játék, hogy megsértse. Csak furcsállja, hogy még most is bűnként, hibaként kezeli azt a világot amit Nate mutatott neki.
- Ha össze vagy zavarodva, adj magadnak egy kis időt. Engedd, hogy leülepedjen. Vonulj el, gondold át, hogy mit akarsz és mi az amit nem. Bárhogy is döntesz, az a tiéd lesz és jól kell benne érezd magad. Nem megbánásra kell játszani és a veszélyekre, bűnre. Hanem a saját megélhetésedre az életedre és a boldogságodra - hosszú percek óta most először enged meg magának egy biztató, kellemes mosolyt amivel reméli, hogy némi bizalmat ad a lánynak.
- Akkor akard, hogy többet tudj meg róla és fogadd el hogy belemászhatsz az életébe! Ne csak egy kedves mosoly legyen aki megtanít erre arra. Engedd, hogy ő is bizonyítson neked, hogy rátermett arra, hogy szerepet tölthessen be az életedben. Hogy mi félét, az majd a sors hozza - tudja, hogy kiről van szó, nem véletlenül nem kezd el saját magára asszociálni mert itt és most nem ez a lényeg.
Végignézi ahogy kiszáll a vízből majd maga köré csavarja a törülközőt és csak, hogy tudni tartsa vele a szemkontaktust ő maga is kimászik a medencéből és egész közel sétál hozzá. Aztán csak megérkezik a személyéhez szóló merénylet.
- Mert én akarom is, hogy kapj, ne csak adj! Akarom, hogy legyen aki megnevettet, mert nagyon jól áll. Fiatal vagy erős és gyönyörű... miért ne lenne valaki aki a szívedhez szólhat, akiben megbízhatsz? Akiben hihetsz, hogy melletted lesz ameddig csak tud, ameddig képes rá és engedik. Kaya, én melletted leszek! - simítja mindkét tenyerét az arcára - nem akarom, hogy csak egy játékszer legyél egy porcelánbaba a polcon! Azt akarom, hogy élj és az alapján amit múltkor láttam a bárban, a kórházban vagy ma nálam, tudom, hogy képes is vagy rá. Csak a megfelelő ember kell hozzá.
Zöld szemeivel fürkészve a szép arcot próbál benne keresni valamit ami jelzi, hogy megérti, mire akar célozni Nate, hogy felfogja azt, hogy segíteni akar és mellette lenni. Ujjaival a füle mögé tűri a nedves, arany tincseket majd elvigyorodik.
- És ne nézz így rám, mert ilyen pillantás után még magamban sem lehetek biztos nem, hogy másban - neveti el magát, majd az ajtó felé biccent.
- Gyere, öltözzünk fel... van süti majd az felvidít - nem akarja, hogy a dráma túlságosan az egekbe törjön, ráadásul egy süti mellett még folytathatják is kicsit könnyedebb hangvétellel a témát.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 10, 2015 10:34 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Két dolgot soha nem tettem korábban: nem volt szokásom kiadni magam senkinek olyan mélységekben, amiben már utána könnyebben utat találhatna hozzám és nem engedtem bepillantást engedni a valódi életembe. Meglehet, hogy ezzel együtt elzártam a lehetőségemet a normális élettől, de számomra az volt a normális amiben nevelkedtem, ami az én világom volt. Egy ideig nem is vágytam többre, egy ideig úgy éreztem mindenem megvan ami az életemhez szükséges, ami ahhoz szükséges, hogy a családom számára azzá váljak akinek születtem. De elég hamar világossá vált, hogy valami nem stimmel velem. Egy idő után már nem volt elegendő az otthonom nyugalma, a falak amik körbevettek, a csillogás amiben éltem hirtelen kevés lett, mintha találtam volna mögötte valamit ami sokkal érdekesebb volt, pusztán azért mert az ismeretlen szépségével hatott rám. Gyermekkorom nagy részét ez határozta meg, hogy szüntelen kutattam a világ azon dolgait amit nem mutattak meg nekem, és szinte ittam Constance dadus szavait arról éppen merre járt és mit csinált, noha ezek többsége egészen hétköznapi dolognak számított. Kamaszkoromra azt hiszem gyakorta éreztem úgy mintha Larrabee Hall-ban megállt volna az idő, és ahelyett, hogy előre tekintenénk folytonosan a múlt kísérteteibe kapaszkodunk. Mintha apáink és anyáink mindent tökéletesen csináltak volna és nekünk az a dolgunk, hogy az ő nyomdokaikban haladjunk tovább, még csak meg sem fordulva a fejünkben, hogy letérjünk a helyesnek vélt útról. És elérkeztem a huszas éveim elejére, amikorra már nem vágytam semmi másra csak megismerni azt a másik világot, azt amire olyan dölyfösen tekintettünk, amelyben az embereket apró, dolgos kis hangyáknak tekintettük semmi másnak. Az emberek nem voltak egyebek számomra játékszernél, és kizárólag akkor álltam bárkivel is szóba, ha a jól megfontolt érdekeim úgy kívánták. Nem voltam szent életű, követtem el olyan dolgokat amelyekre nem vagyok büszke, és olyanokat is amelyeket egy percig sem bántam, még akkor sem ha csak azért történtek meg mert valamire szükségem volt, valami kellett. A nagyanyám megtanított arra, hogy nekünk ennyi jut csupán: kihasználni a pletykákat és információkat amelyeknek a birtokába jutunk, és igyekezni még többet szerezni. Helyenként nem különböztem egy olcsó ribanc és egy drága dáma ötvözetétől, de az igazság az, hogy nem élveztem én sem. Soha egyetlen pillanatig, mégis csináltam. Ha fel is ébredt helyenként a lelkiismeretem azzal csitítottam magam, hogy ez szükséges, hogy ez kell nekem, hogy elérjem a célomat. Mindig volt miért, mindig voltak kifogások és okok arra nézve mit éppen miért teszek. Felépítettem magam köré a saját kissé torz arisztokrata világomat itt is, csak éppen a falak már omladoztak. Ha valaki belekóstol a másik életébe, és rádöbben, hogy tetszik neki, akkor visszavágyik, akkor függővé válik, és már nem számít mit kell érte feláldozni. A problémát esetemben az jelentette, hogy áldozatok nélkül akartam mindezt megvalósítani. Hogy semmit és senkit ne kelljen feladnom. Két éve eljöttem otthonról egy olyan férfi után, aki nem érdemelte meg. Két éve feladtam a világomat egy olyan férfi miatt, akinek ha jobban megnézzük semmi egyébre nem kellettem, csak arra, hogy hátteret biztosítsak egy másik élethez. Mintha ő is két külön életre vágyott volna, de valójában soha nem az volt az igazi, aminek én is a részese voltam. Neki mindig a másik kellett, a menyasszonya oldalán. Az utóbbi időben lassan rádöbbentem, hogy nekem soha nem volt helyem ebben a kapcsolatban, hogy igazából olyan vagyok mint egy nem várt történés, mint egy drámában felbukkanó apró kis komikus gikszer, amelyet megtapsol a közönség, de aztán újfent az előadást figyeli, velem már nem foglalkoznak. Tán nem is tudják már, hogy ott vagyok. De én ettől büszkébb vagyok, miért hagyom hát, hogy bolondot csináljanak belőlem? És miért akarok az egyik hibából a másikba cseppenni? Az agyam gőzerővel azon kattogott, hogy Devon után Nathaniel lenne a másik véglet, és egy újabb eszement lépés lenne tőlem, ha hagynám. De elég csak ránéznem, hogy tudjam az eszem ezúttal is badarságokkal próbál letéríteni az útról. Milyen útról? Már régen letértem mindenféle útról és most valahol a pusztában kóborolok. Hallgatom ahogyan beszél hozzám, de nem azt a hatást éri el azt hiszem amit szeretne vele. Minden bizonnyal nyugtatni próbálna, elmagyarázni, hogy miért látom rosszul a dolgokat, hogy miért nem azt kellene tennem amit éppen teszek, hogy miért követek el hibát, egyiket szépen a másik után, és, hogy miért rossz az a szemlélet amellyel a világot látom. A szavai nem megnyugtatnak, hanem egyre inkább feldühítenek, és ennek ékes bizonyítéka, hogy egyre gyorsabban veszem a levegőt a végére már fújtatok mint egy gőzgép, vékonnyá húzódnak a dús ajkaim, és sértett önérzetem hatalmas vehemenciával dörömböl odabent. Legszívesebben most azonnal úgy ahogyan vagyok sarkon fordulnék, de úgy, hogy vissza se néznék. Nem vagyok egy gyerek, akivel így kell beszélni, nem vagyok valami rosszul gondolkodó elme, akinek meg kellene magyarázni, hogy az ég kék, nem vagyok lelkileg sem megtörve, hogy úgy beszéljen hozzám, mintha egy sérült életet hurcolnék magammal. Most bánom meg, hogy többet mutattam magamból neki, hogy már ahhoz is jogot formál, hogy engem elemezzen. Nem, ehhez a legkevesebb joga sincs! Legbelül egy hang azt súgja, hogy csupán megrémített a tudat, hogy valaki jobban belém lát, de én ellenkezem és továbbra sem vagyok hajlandó elfogadni ezt a nyilvánvaló tényt. Halkan beszél, miközben lassan kijön a vízből, végig egymás szemébe nézünk, de én már nem tudom mit látok az övében, azon túl, hogy még mindig itt akarok lenni vele. Szeretném tudni, hogy ezek után mégis miért, de lehet túl sokat meditálok dolgokon, ahelyett, hogy megélném őket. Igaza van....minden szavával igaza van de ez csak még jobban bosszant. Először akkor sikerül némiképp csillapítania a haragomat amikor a keze az arcomra simul, és ekkor, még ha csak egy egészen finoman is de megenyhülnek a vonásaim, és úgy nézem őt tovább, hallgatom és nem bólintok, még csak a szemhéjam sem rezdül. Küzdelmes folytatok ellene, és küzdelmet folytatok azon dolgok ellen amikről beszél, amit én igazából nem is akarok....hazugság, perszehogy akarom, ezért vagyok itt. Vagy ha nem ezért mégis miért? Igen pontosan azért amit végül kimondtam neki, hogy többet kaptam tőle pár óra alatt, hogy még többet is kaphatnék, az inkább csak megijesztett. Nem szoktam hozzá, hogy bármint önzetlenül kapok, és ez gyanakvással tölt el. Hagynom kellene ezt a világot befolyni az életembe? És ha így teszek annak vajon a másik életemre, annak ami a családomhoz köt milyen következményei lehetnek? Ez az amit ő nem ért meg, és talán nem is akar. Meglehet nekem sem ezzel kellene foglalkoznom. Egyetlen egyszer az életben nem kellene azon meditálnom, hogy mely cselekedetemnek mi lesz  a velejárója, hogy milyen kihatással lesz ez a továbbiakra. Milyen továbbiakra? Nézem Nathanielt és még mindig rezzenéstelen és érzelemmentes marad az arcom, mintha gondolkodnék, de valójában üres vagyok. Nincsenek most gondolataim, nincsen bennem semmi amivel megtölthetném a szavait. Egyszerű és vegytiszta arroganciát érzek a kioktatása hallatán, még akkor is ha tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy jót akar.
- Én nem a páciensed vagyok, Nathaniel! Nem egy kezelésre szoruló beteg és nem egy olyan nő akit manipulálni lehet. Úgyhogy kérlek, ez volt az utolsó alkalom, hogy elemezni próbáltál! Én ezt egyszer sem tettem veled az este folyamán, mert tisztellek annyira, hogy elfogadlak olyannak amilyen vagy. Olyannak amilyennek éppen akkor látlak. Nem mindig értelek, de elfogadlak. Nem kérdezem miért vagy olyan? Egyszerűen elfogadom. Még akkor is ha éppen rossz.- a hangom nem emelem meg, ahogyan azt korábban is kérte, szinte már suttogva mondom mindezt. Ösztönösen olyan dolgot tett, amely talán a többi embernél működött, de velem szemben nem, és talán soha nem is fog.
- Érdekel a véleményed, mindig is érdekelni fog. Őszinte akarok lenni veled mert nem érdemelsz hazugságot. De nem kérek a hegyibeszédből, abból jutott már éppen elég életem során és elhiheted nekem, hogy mostanra kicsit sok is lett belőle.- csak egy fél percre hallgattam el, hogy egy felszakadó sóhajnak utat engedjek.
- Össze vagyok zavarodva, mert összezavartál, és nem azért vagyok bizonytalan, mert én alapvetően ilyen vagyok. Nem vagyok! Mindig is tudtam mit akarok, noha abban nem voltam biztos, hogy azt tartósan akarom. Szeszélyes és kiszámíthatatlan vagyok, lehet talán, hogy egy normális reggelit sem tudok elkészíteni, feltéve, ha a kissé odaégett pirítóst és a pocsék kávét annak vesszük, akkor ez talán menne. Nem vagyok képes megkülönböztetni egymástól a boltban a fűszereket és az ég szerelmére azt sem tudom mennyiben kerül egy pár közepes minőségű harisnya! Ez lenne az a világ ami szerintem normális? Ehhez akarnék ragaszkodni? Nem!- ráztam meg a fejemet egy kicsit idegesebben nevetve a kelleténél. Egy dologra világított azonban rá mindenképpen úgy, hogy már tudtam mi az amit megérdemlek és mi az amit nem.  A másodhegedűs szerepét példának okáért nem, és azt hiszem ha másra nem is volt jó ez az egész arra mindenképpen, hogy végre lépni merjek ennek kapcsán. Hogy a tétovázásom és ragaszkodásom sutba dobva, ebben a kérdésben is az a határozott nő legyek, akiről olyan vehemensen nyilatkoztam az iménti pillanatokban neki. Némiképp enyhültek a vonásaim, az előbbi haragot mintha messzire vitte volna, az elcsendesülő hullámaival ragyogó medence vize felett elnyúló éjjeli sötétség. Bizonytalanul meredtem rá, és talán kétkedve is.
- Mellettem akarsz lenni? Valóban? Hiszen éppen az imént vázoltad fel azt, hogy én tulajdonképpen gyáva vagyok a saját világomat magam mögött hagyni, hogy túlságosan lenézem a tiédet, ami alapvetően normális, normálisabb az enyémnél.- sértett voltam? Igen az voltam, és  kicsit csalódott is ami azt illeti, de ezen majd felülkerekedem.
- Ugyanakkor azt is mondtad, hogy akit a bárban láttál, amilyen most vagyok az tetszik neked. De én nem vagyok mindig ilyen Nate, ahogyan te sem vagy mindig ilyen. Téged mi az ami elbizonytalanít, mondd?- fürkésztem a tekintetét, és továbbra sem akartam közelebb menni hozzá, sőt még egy lépést hátrébb is léptem. Az előzőekben a medencében kapott elutasítás után az est hátralévő részében kerülni akartam a kettőnk közötti fizikai kontaktust. És igyekeztem azt is figyelmen kívül hagyni, hogy a hajamat a fülem mögé tűrte. Persze ha az olyan egyszerű lett volna! Végül azt hiszem ideje volt annak, hogy egy részére mégis hallgassak annak amit mondott. Utolsóként még egy gondolat szavakba öltött formája hagyta el az ajkaimat, ami azt hiszem méltó zárása lehetett az ő szavainak.
- Tudod Nate, ne kérd meg valakitől, hogy bízzon benned, ha te magad sem tudsz neki feltétlen bizalmat szavazni. Minden mozdulatodból süt az elutasítás. Mintha a tükörképem lennél.- a ház felé pillantottam, majd el kellett telnie további öt percnek, hogy valamennyire rendezzem a kusza gondolataimat, és könnyedebbre vegyem a hangomat. Nem bántani akartam, csak érzékeltetni vele, hogy ha valóban többet akar belőlem akkor nem elemezgethet, hanem elfogad, ahogyan én is teszem vele.
- Felöltözni? Mégis mibe? Kapok egy újabb inget? Vagy esetleg más egyéb ötleted van?- biccentettem oldalra a fejemet és már nem voltam ingerült egyáltalán. Nem akartam tovább borzolni a kedélyeket, már így is eléggé messzire mentünk bizonyos dolgok tekintetében, semmint azt egy második találkozás alkalmával meg lehetett volna engedni magunknak. Szóval jött a már megszokott kellemes kis maszk, amit időnként magamra aggattam, és most is ezt tettem. Mosoly mögé rejtettem a korábbi percek nagy őszinteségét. Megigazgattam magamon a fürdőlepedőt, a hajamat pedig eligazgattam egy lófarokban összefogva, hagyva leomlani a hátamon. Smink nélkül, nedves hajjal és egy szál fürdőlepedőben ácsorogtam egy férfi lakásának kertjében, és még egy fikarcnyi lelkiismeretfurdalást sem éreztem. Valószínű ezt is értette Nate normális élet alatt, és szó se  róla meg tudnám szokni. Felragyogtak a szemeim, mint egy gyereknek a vasárnapi ebéd után.
- Süti? Te aztán tudod, hogy mi egy nő gyengéje a virágokon és a gyémántokon kívül. Sütemény! Hmmmm...- szimatoltam a levegőbe vidoran, majd ránéztem Nathanielre és a rossz kedvem köddé vált, száműzve egy időre, nem akarok ezzel foglalkozni most.
- Vezess Mester! És most te leszel a zöld kis lény, és nem én!- emeltem meg a kezem és mutatóujjam ingatva fenyegettem meg játékosan.



••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 12, 2015 2:17 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Nincs az az ember, megnyilvánulás vagy bátorító szó ami most megtudná őt nyugtatni. Persze nem haragszik, nem mérges egyszerűen csak fél. És ez az egy szó el is mond mindent.
Retteg attól, hogy azok a szavak melyek kikívánkoznak belőle és hosszú, végelláthatatlan monológgá válnak, megbántják a lányt. Noha bár köztudott, hogy nem bántásból mondja vagy azért, hogy kioktassa és idomítsa, hisz mindenkinek megvan a maga joga, ítélőképessége és véleménye, mégis helyesnek véli a tények közlését saját meglátása alapján. Nem hagyhatja szó nélkül, csak az üres szavak nem találnak meghallgatásra váró füleket. Ezeknek a szavaknak pedig súlya van, látja a lány rettegését és félelmét de főleg a sebezhetőségét.
Nem találomra vagy csettintésre mondja ki azt ami épp a szájára jön, sokkal inkább tapasztalatból és az alapján, hogy ő maga mit tenne. Lehet, hogy nem nyilvánvaló, viszont a szavak mögött rejtett célzások és kérések lapulnak, csak legyen aki észreveszi azokat. Reméli, hogy Kaya azért képes "olvasni a sorok között" és nem csak legyint, hogy "áhh megint egy okoska."
De alapul véve azt, hogy túlzottan őszinte tud lenni nem biztos, hogy jó ha hosszabb szónoklatokba kezd lévén nem tudja, hogy milyen megfogalmazás mód az, ami nem tetszik az illetékes másik félnek főleg úgy, hogy az nem épp a legtöbb 21.századi "fiatal" gondolkodásmódjával él. Annak idején nem egyszer volt emiatt vitája Michelle-vel is, és ha ebbe belegondol, már koránt sem biztos abban amit csinál. Talán nem kellett volna mondania semmit, csak hallgatni és bólogatni, együtt érezni.
Mikor két évvel ez előtt kiderült, hogy van egy harmadik személy is a kapcsolatukban, akiről ő nem tudott, mikor felvilágosodott és rájött, hogy gyakorlatilag egy háromszögről van szó lévén egy idegen férfivel osztozik a menyasszonyán, teljesen elborult az agya. Lehet, hogy előtte se volt a legjobb probléma megoldó, ha meg kellett emelnie a hangját, hisz túl sok támadást, túl sok bántást kellett elviselnie ami megkeményítette őt. Rögtön védekező üzemmódba kapcsol ilyenkor ami olykor a legjobb támadás tud lenni és ezzel nem biztos, hogy lemészárolja a másik félt és ezzel rögtön hátrálásra bírja, hanem apró, fájdalmas sebeket üt rajta amitől csak még keserűbb lesz a harag. Mert ezek szülik az igazi vitákat, nézeteltéréseket és a haragot.
Két éve pedig... hát, nem szívesen állt volna egy olyan ember elé akit akkor ismert meg, mert szinte biztos, hogy ez alapján ítélték volna meg. Végtelen mennyiségű sértést kellett elviselnie, ami kérdőre vonta nem csak a személyét, de a férfiasságát és büszkeségét is. Mekkora sértésnek számít, ha belegondolunk, hogy van egy harmadik fél a kapcsolatban... felmerült benne ezernyi kérdés: nem voltam elég jó? Nem voltam megfelelő? Játszadozott velem? Hazudott nekem? Talán ennyire vak voltam? ..
És még sorolhatnánk. Először úgy érezte, hogy pontosan, hideg fejjel kell megbeszélnie a nővel a dolgokat, viszont erre nem volt képes. Csak bele kellett néznie azokba a fekete szemekbe, ő máris elborult aggyal ontotta magából a szót és nem érdekelte, hogy Michelle reszketett a megalázottságtól a félelemtől és a sírástól.  Sértett volt, csorbult a büszkesége és lévén annyi szennyet kellett már életében elviselnie, ez volt az utolsó csepp a pohárba, a lány feltette vele a pontot az i-re.
- Hogy mi van? - bukik elő belőle hökkent hangnemben. Szemei először elkerekednek majd vékony réssé szűkülnek - Kaya, te hallod magad? Hallod amit mondasz? Nem akarlak se elemezni se manipulálni. Én is tisztellek téged, egyszerűen csak az eddig tapasztaltak alapján próbálok veled beszélni. Próbálok nem csak hülye, bamba jószágként részt venni ebben a beszélgetésben, mert sokszor csak ezt csináljuk mi férfiak mikor nem vagyunk abban biztosak, hogy hozzá tudunk szólni. De mivel nekem is volt szerencsém hasonlóhoz, és b*ssza meg nekem se volt könnyebb az életem mint neked az utóbbi időkben vagy a harmadiknak, tudom, hogy milyen helyzetben vagy! Én is elfogadlak olyannak amilyen vagy, nem változtatnék semmit, hisz ez az a lány aki felkeltette az érdeklődésemet és minél tovább haladunk annál több titkot tudok megfejteni. Egyszerűen nem értem, hogy miért vagy ilyen bizonytalan még velem szemben is. Sajnálom, ha bármivel is megbántottalak, nem állt szándékomban csak egyszerűen próbállak megfejteni, kiismerni és hidd el, egyáltalán nem olyan egyszerű mert semmi nem nyilvánvaló az esetedben - hangja egész mélyen remeg, nem a felindultságtól sokkal inkább az értetlenségtől és meghökkentségtől amit a szőkeség okozott.
Fejét rázva, zöldjeit meresztve simítja a tarkójára a kezét s fordul el tőle lévén fogalma sincs, hogy mit tehetne. Nem érti, hogy mit és miért vett támadásnak ebből, viszont úgy érzi, hogy ezt nem lehet kiengesztelni... viszont míg neki nem volt semmi bántás a szavaiban, addig Kaya ha akaratlanul is de többel is elő állt. Meggyanúsította azzal, hogy pácienseként tekint rá, azzal, hogy elemezgeti és manipulálja. Valamint felszólította, hogy "Ez volt az utolsó alkalom...". És bár rejtett célzás volt de feltűnt neki az is, hogy míg Kaya tiszteli őt, ez fordítva nincs így. Lehet, hogy nem tesz különbséget közötte és egy átlagos életet élő nő között, ettől függetlenül tiszteli. Tisztel mindent és mindenkit főleg ha meg van rá az oka. Mert a megvetésre is képes, viszont semmit nem tesz csak úgy, mindennek kell, hogy legyen alapja. Ám a bizalmat is ki kell érdemelni és ezzel amit most Kaya tett, megcsappant benne valami és ez talán az arckifejezésén is látszik. Csalódott régebben az anyjában, az apjában és az egész családjában. Csalódott az életben, később a halottnak hitt ikertestvérében. Csalódott a volt menyasszonyában, egy barátban. Nem akar megint ilyen hibába esni, óvatos akar lenni ezért is tartózkodó és védekező üzemmódba kapcsol mert olybá látszik, ebben a témában neki nem lehet szava még akkor se, ha hozzá fordultak, hogy majd beszélnek róla. Innentől kezdve nem ő lesz az, aki ilyen témában kezdeményezni akar és ha rajta múlik akkor a segítség se fog ilyen száraz, rideg és távolságtartó szavak után érkezni a részéről.
- Ebben biztos vagyok - teszi hozzá szárazon legalábbis ami a hegyi beszéd témát illeti. Ő se szereti ha túl sokat beszélnek egy témáról, viszont próbál mindig valami olyan módon tekinteni ezekre a témákra, hogy azzal az ő érdekeit tartják szem előtt nem csak üres beszédről van szó. Arca sápatag bőre és rosszalló, szúró tekintete jelezheti, hogy nem igazán van kibékülve a jelenlegi helyzettel. Ő a legjobb tudása és lelkiismerete minden erejével azon volt, hogy beszéljen a lánnyal, hogy segítsen neki ezzel szemben mit kapott? Célzott leszúrást, hogy mégis hogy képzeli, hogy így beszél vele?
- Nem azt mondtam, hogy ragaszkodni kell hozzá. De ha már olyan helyzetbe kerül az ember akkor meg kell tanulnia alkalmazkodni mert nem lesz mindig olyan helyzetben az illetékes, hogy kiszolgálják és ágyba vigyék neki a reggelit. Mellesleg mindent meg lehet próbálni csak ott kell elkezdeni, hogy kipróbálja az ember... veszítenivalója nincs senkinek. De nem akarok újabb "hegyi beszédet" tartani, mert mi lenne a következő? Ne okoskodjak és különben is minek próbállak más útra terelni? - hangja lemondástól és szomorúságtól válik színessé így nem csak az ismert rekedtsége és mélysége van már.
- Az isten szerelmére Kaya ne forgasd ki a szavaimat! - csattan fel idegesen minek hála a szíve is kihagy egy ütemet ami meg is látszik az arcán. Tenyerét egy pillanatra a mellkasára simítja, előredől valamennyire de ezután egy mély levegővétellel folytatja - nem azt mondtam, hogy normálisabb, hanem megszokottabb mert abból a közel nyolc milliárd emberből aki a földön él az én közegem világát éli vagy még rosszabbat. Emellett képes vagyok arra, hogy hibáival szeressem az embereket úgy ahogy vannak! Nem akarok változtatni, miért tenném? Én se vagyok hibátlan de oly annyira nem, hogy több hibám van mint nagyon sokaknak. Hirtelen haragú vagyok, igen az vagyok! Finnyás vagyok? Talán, nem tagadom... boldog vagyok? K*rvára nem vagyok boldog mert emberek százainak segítek egy hónap alatt, ha akarom ha nem, meghallgatom a problémáikat de az enyémet ki hallgatja meg? Az mégis kit érdekel, hogy alig fél évem van hátra? Nem vagyok hibátlan... és nem is leszek soha az. De emlékszel mit mondtál a bárban? Hogy mindig legyen az embernek egy olyan "valamije" amitől egyedi lesz? Nekem talán ez az egyediségem... neked az, hogy nehezen lépsz ki a közegedből, hogy remélsz és hiszel - apró verejtékcsepp csorog végig a halántékán amit egyszerűen csak eltüntet onnan csuklója segítségével.
- Tudod miért lettem bizalmatlan? Mert csak a hibát keresed a szavaimban! Azt, hogy mivel akarlak bántani, hogy nem segíteni akarod ezt pedig könnyedén ellenem fordítottad! Meggyanúsítasz és vádolsz. Ezek után hogy akarjak kedvesebb és bizalmasabb lenni mond?! És mintha a tükörképed lennék... igen. Gondolj bele, hogy miért. Nem szeretném azt hinni, hogy ha ebből a sztoriból felébredek akkor belelóg a kezem a bilibe - gyászos tekintete arról árulkodik, hogy őszintén sajnálja és kikezdi a gondolat, hogy bármi összeomolhat abból amit eddig ők ketten felépítettek. Viszont nem tudta hang felemelés nélkül elmondani az előbbit, mert nem csak a lány érezheti magát sértetten, de ő is. Persze elzárhatta volna az érzést, ellent mondhatott volna neki de egyszerűen képtelen rá. Túlságosan hangosan ordít benne a késztető erő, hogy védje magát mert nem teheti ki újabb fájdalomnak se a szívét se az eszét, mert nincs hosszú ideje már hátra, nem élhet megaláztatva és hoppon maradva.
- Inkább ücsörögsz egész este fürdőruhában? - vonja fel a szemöldökét - igen, kapsz egy újabb inget, vagy vissza veszed a kosztümöd. Más ötlet? - hangja jelen esetben inkább lelkes, de ennek ellenére van benne valami szomorúság is, de gondolkodás nélkül a biccent a ház felé, hogy ezzel is invitálja.
- Még hozzá nagyon is jó sütemény. Ha szakmát váltok szerintem cukrász leszek - vigyorodik el miközben kinyitja a szőkeség előtt az ajtót. Lehet, hogy hirtelen váltottak hangnemet egymással szemben, de valahogy meg kell törnie az előbbi kétségbeesett és vitatkozó hangnemet.
- Zöld lény? Tudod mit? Befogom tenni neked a DVD-t csak, hogy tudd miről van szó. Istenemre mondom - dobja a vállára a törülközőt, ujjait Kaya csuklójára fonja és maga után húzza a fürdőszoba irányába. Másik keze közben érinti karcsú derekát.
- A fürdőszoba csak a tiéd. Két másodperced van, hogy dönts, mit szeretnél felvenni ing vagy a saját ruhád? - les rá kíváncsi tekintettel. Ha inget mond akkor nyilván elvonul és keres neki egy másik inget, de ha a ruháját kívánja akkor csak tessék.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 14, 2015 12:34 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Piszkosszürke nyárutón kopogott az eső Larrabee Hall üvegablakain. A hatalmas terasz előtt állok, azt hiszem olyan nyolc éves lehetek és várom, hogy visszatérjenek anyáék a látogatásból amit a skót felföldön tettek a harmadik unokatestvérénél. Nem akarok onnan elmozdulni, attól félek, hogy akkor lemaradok az érkezés gyönyörűségéről. Hiába magyaráz mögöttem Constance dadus kitartóan, karján a hugommal, hiába próbál a bátyám, belekapaszkodva a karomba elráncigálni onnan, nem vagyok hajlandó elmozdulni. Már nyolc évesen tudtam, hogy nincs őszintébb pillanat a megérkezésnél. Hazatérni, megérkezni, ott lenni, ahol azok vannak akiket szeretünk.  Az én életemben három éve csak a pompa van, de nincs otthonom. Hiába próbálom anyám ízlésvilágát belecsempészni a házamba, hiába próbálok meg mindent, hogy azzá tegyem, ahova jó megtérni, hiányzik valaki, aki hazavár, ahogyan én egykor a szüleimet. Nem akarok elérzékenyülten beszélni arról, hogy ez alatt az idő alatt amíg berendezkedtem Sydney-be mennyi mindenben megváltoztam, mennyi dolgot másképpen látok, és mennyi dolog az amit mégis ugyanúgy. A visszavárás semmihez sem fogható érzését. Azt hiszem ez az ami a legjobban hiányzik az életemből, ha igazán és valóban őszintén szeretném felmérni a helyzetemet és elmondani, mire is vágyom a legjobban. Valakire, aki vár. Mégis valahányszor ennek a lehetősége félrémlik megrémülök és elfutok, és nincs senki aki visszatartana, mintha ez nem is lenne olyan fontos. Most is ezt tenném, legszívesebben az első pillanatoktól futnék ez elől a férfi elől, mert felismertem benne a lehetőségét annak, milyen lenne várni rá, vagy milyen lenne ha ő várna rám. A megérkezés egy varázslat, azt jelenti, hogy fontos vagy valaki számára. És mi a marasztalás? A lehetőség megteremtése. Ezért vagyok itt azt hiszem, a hullámzó gondolataim ellenére is, és azért, hogy valami olyasmit hozzak létre, valami maradandót, ami vele lehet, amivel boldoggá tehetem Nathanielt. És mégis mit művelek a megérkezésem óta? Keresem benne a hibát, lekicsinylően nyilatkozom róla, pökkhendi és helyenként túlságosan rátarti vagyok vele. Pedig ő mit is szeretne? Egyszerűen csak megismerni engem. Ettől félek ennyire? Igen, ha jobban belegondolok pontosan ettől, mert ami ott van mélyen legbelül, amit a világ számára nem mutatok meg, hogy én tulajdonképpen egy jól felépített kis világ csillogó bábja vagyok, egy törékeny darab a Larrabee család palettáján. Apám ezt tudta, ahogyan azt gondolom, hogy anyám is, és pont ezért akartak minél hamarabb férjhez adni, eldugni a világ elől, hogy még véletlenül se lehessen senki számára nyilvánvaló: ezer fokon égnek bennem az emberi érzelmek. A mi világunkban ez gyengeség, a mi világunk nem engedheti meg magának a nyilvánvalót. És Nathaniel az első találkozás alkalmával a közvetlenségével a lehengerlő stílusával, az egyszerűségével lazán és öntudatlanul repesztette meg a burkot. De én meg hagytam, egyetlen pillanatig sem tiltakoztam, és utána sem. Mintha már arra vártam volna nagyon régen, hogy ezt valaki megtegye. Mégis valamitől megijedtem. Azt hiszem attól, hogy egyre nyilvánvalóbbá válik ki lakik ott legbelül, és a saját magam által megélt érzések tökéletesen összezavarnak, ahogyan Nate is ezt teszi velem. Tiltakozhatom még egy darabig, mondhatom, hogy nincs hatással rám, hogy nem lehet hatással, hiszen az égvilágon semmit nem tudna nekem adni, de mindez egy olcsó hazugság. Soha nem a csillogás kellett nekem, hanem az ami mögötte van. Legyek legalább ma éjjel őszinte, mutassam meg, hogy ki is vagyok valójában, aztán majd másnap eldöntjük kell ez nekünk vagy sem. Meg akar ismerni? Hát ne féljek megmutatni, hiszen ő is saját magát a legsebezhetőbb állapotban mutatta meg. Őszinte volt velem, nem ígért semmit, és abból adott  a legkevesebbet amire talán a legnagyobb szükségem lett volna vele kapcsolatosan: időt. Lehet talán nem felesleges problémákra kellene ezt elpazarolni, mondvacsinált és sehova nem vezető meddő vitákra, hanem ajándékként kezelni. Mindez átfut rajtam ahogyan próbálom meghallgatni mit is válaszol a szavaimra. Megbántottam, akaratlanul vagy sem a végeredmény szempontjából végülis azt hiszem nem számít. Egyetlen este alatt többször ugrottunk egymás torkának semmint mások több évnyi kapcsolat alatt. Féltem őt ez nem is kérdéses, akkor nem értem miért én vagyok az aki mégis fájdalmat okoz neki minden olyan kimondott szóval amit nem érdemel meg. Mélyet sóhajtok és elfordulok, miközben beszél. Nem akarom látni a szemeit, nem akarom látni, hogy vádol velük, éppen elég, hogy a szavai élesen marnak belém, és nem tudok a gondolattól szabadulni, hogy igaza van....egekre, igaza van! De a büszkeségem az a fajta amit az évek alatt belém neveltek, nem fogja ezt neki soha beismerni. Talán majd az enyhülő vonásaim, ahogyan visszafordulok felé, és rémülten állapítom meg, hogy a kelleténél jobban felizgatta magát, és a szívére simul a keze. Lélekben pofon csapom magam, és igyekszem felrázni a lelkiismeretem, hogy Nathaniel túl fontos nekem ahhoz, hogy büntetlenül belérúgjak. De még mindig nem mondom ki, hogy igaza van még mindig visszafogom a szavakat, ajkaimat összeszorítva nézem őt, és a pillantásom a homlokán végig guruló verejtékcseppen felejtem. Annyira szeretnék előre nyúlni és letörölni, de a mozdulat megreked a gondolatok szintjén, tettek nem követik. Ahogyan nem követik további szavak a kirohanásomat sem, csak bízni tudok benne, hogy a csendem beszédes lesz a számára, hogy meg fogja érteni a hallgatásomból azt, hogy sajnálom....amit mondtam.
- Én csak....össze akarom törni azt a tükröt.- jegyzem meg rezignáltan egyszerűen és azt hiszem minden benne van a szavaimban. Hogy nem akarok én sem olyan lenni aki nem engedi őt közelebb és azt sem akarom, hogy ő tartson távol magától.
- Ha meg akarsz ismerni, ha tényleg az érdekel milyen vagyok, akkor ne gondolj arra, hogy mi lesz másnap, hogy felébredünk és kiderül, hogy ostobán azt gondoltuk, hogy ennek az egésznek nem lehet jövője. Emlékszel mit mondtál nekem amikor idejöttem? Hogy ne akarjak megfelelni, hogy legyek csak egyszerűen Kaya.  De ha ezt akarod, akkor fogadd el, hogy ez is én vagyok....ez is hozzám tartozik. Nem vagyok tökéletes, bármennyire is szeretnék az lenni. És ezt most már te is tudod...rád bíztam valamit magamból, de te észre sem vetted.- elhalkul a hangom, azt hiszem most van egy olyan pillanat, mielőtt elindulunk a lakásba, hogy igazán és teljesen megnyílok neki. Illékony és talán ennyire igazi, ennyire világos még sosem volt és talán nem is lesz, de mégis, elérkezik. Röpke idő.
- Megmutattam neked mennyire sebezhető vagyok. És te ebből mit szűrtél le? Hogy támadok. Megfordult a fejedben, hogy mindezt azért teszem, mert megrémít a gondolat, hogy életemben először valakihez igazán őszinte tudnék lenni? Kötöttségek nélkül?- megráztam a fejem. Nem akarok veszekedni, ma nem. Ma különleges estét akarok, aztán majd a másnap reggeli derengő napsütésben eldől, hogy akarunk e még további estéket vagy sem. És nem mellesleg nekem is valami megoldást kell találnom arra nézve, hogy lezárjak valamit, ami három esztendeje mérgezi az életem, és amitől azt gondolom még több tüskét növesztettem, pedig már így is rengeteg volt bennem. Mert ha beismerem ha nem, ennek az árnyéka elég erőteljesen rávetődik nem csupán a ma estére, hanem az egész eddigi életemre, és erről Nathaniel még csak nem is tud. Az, hogy felemeli a hangját nem rémiszt meg, noha talán egy leheletnyit rezdül a szemhéjam, és cseppnyi csodálkozás ül ki a szemeimbe. De inkább azért, mert ez azt jelenti a számomra, hogy a helyzet éppen annyira fontos neki, mint nekem, hogy valamennyire tompuljon ez a sértettség, talán azért mert mindketten ugyanattól félünk: hogy köddé válik, hogy elillan. Akárcsak azon a reggelen, amikor kisétáltam a kórházból, és magam után vonszoltam a reményt arra nézve, hogy mi valaha újra találkozhatunk. Ha nehezen is de most megint próbálok mosolyogni, lassan ajkaimra kúszó derültséggel, hogy megértessem vele, nem fogok csak egyszerűen elsétálni, hogy nem lesz az ébredés olyan amilyennek ő gondolja. Nem lépek közelebb továbbra sem akarok úgy a közelében lenni, hogy nem ő hív, vagy ad erre jelzést.
- Nathaniel, én nem fogok csak úgy kisétálni az ajtón, nem kell ettől félned, csak ne akarj engem mindenáron megérteni. Fogadj el, ennyit kérek csupán! Számomra nem kell, hogy tökéletes légy, hát nem veszed észre, hogy pont ezért vagyok itt? Mert éppen ez vonz. Túl sokszor láttam már a világot teljesen hibátlannak, amikor minden pontosan a helyén volt. De te....megmutattad, hogy milyen úgy élni, hogy tudod, bármikor az az utolsó napod lehet, és akkor adott pillanatban nem számít semmi más, csak az, hogy a magad módján élvezd. Mi különbözünk egymástól, a jóég tudja, hogy létezik e még jelen pillanatban két ennyire társadalmilag, neveltetésileg, világlátásilag és úgy egyáltalán mindenféle szempontból különböző ember....mégis itt vagyunk. Lehet, hogy bizonytalanul toporgunk, de keressük egymás társaságát. Valamiért. Én még nem tudom miért, ahogyan te sem. És nem ma fogjuk ezt megtudni. De ehhez az kell, hogy ne akarj megérteni, csak fogadj el! Ahogyan én téged!- sóhajtottam egyet, majd igazgattam egy keveset a törölközőn és elindultam a ház felé, hogy felöltözzem. Már tudom is mit akarok, de ennek nem adtam hangot. Meg kell vele értetnem, hogy fontos számomra mit gondol, de nem akarok a kedvéért megváltozni, soha nem is fogok.
- Cukrász?!- hitetlenség csendült a hangomban, de ez valamiféle vidámság volt már, majd megcsóváltam a fejemet mímelt rosszallás ült ki az arcomra.
- Mr Peabody, a személyi edzőm ezért keresztre feszít, ha megtudja, hogy az éjszaka közepén süteményt ettem. De tudod mit? Imádok rosszalkodni, úgyhogy ide nekem az összes süteményt!Habos, krémes, gesztenyés, édes, marcipános....jajjjj egekura imádom a marcipánt, csokoládé nem kell, azt utálom.- fintorogtam miközben Nathaniel-el haladtunk befelé a fürdőszoba irányába. Keze a csuklómra simult a keze a derekamra. Nem vontam el magam tőle, noha nem tagadom a korábbi távolságtartásának nyoma nem múlt még el belőlem, és nem tettem a mozdulataimmal semmi olyat, amivel többre biztattam volna. Mégis jó volt, volt valami meghittség a mozdulatban, vagy csak én gondoltam bele? A fürdőszoba ajtóban végül megálltam és elgondolkodva billent oldalra a fejem.
- Hmmmm....- hümmentettem hosszan majd megnyaltam az alsó ajkamat végül fejcsóválva nevettem.
- Tudod mit? Legyen ing. És ezúttal rád bízom a választást. Lepj meg!- kacsintottam egyet, majd már perdültem is befelé, hogy becsukva magam mögött az ajtót, megszabaduljak a vizes holmitól. Még eszembe jutott valami, úgyhogy visszaléptem, nagyon enyhén nyitottam ki az ajtót és kidugva a fejem szóltam Nate után ha már távozóban volt.
- Héééé Nathaniel! A konyhapulton van a táskám van benne egy apró rózsaszín üvegcse, a parfümöm és egy gyöngyház nyelű hajkefe, lennél olyan jó és az inggel együtt ezeket is behoznád? Köszönöm.- hintettem egy csókot a tenyeremre és felé fújtam, majd bezártam magam mögött a fürdőajtót, és néhány másodpercre megtámasztottam rajta a hátamat, szemeimet lehunyva mosolyogtam. Hogy min is mosolyogtam pontosan? Várakoztam...valakire....Rá! A várakozás gyönyörűsége elérkezett még akkor is ha ez csupán egy fürdőszoba, még akkor is ha csak a ruhára, a parfümömre és a hajkefére várakozom. Az apró dolgok jelentik a kiindulást, aztán majd lehet előrébb haladni. Végül eltoltam magam az ajtótól és félredobva a törölközőt elkezdtem lehámozni magamról a fürdőruhámat.


••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 15, 2015 11:21 am Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Minden áldott nap, mióta itthon van, felidézi azt a szürke, borús napot mikor még a kórházban feküdt s a kardiológusa leült mellé, hogy tisztázza vele Nate és a szíve helyzetét. Nem csak ő de az orvos is furcsa lelkivilágban volt aznap, nem véletlen, hogy csak nehezen tudta megtalálni a kívánt szavakat melynek az lett a vége, hogy Nate összefoglalta amit a másik mondani akart. Mindketten leszegett fejjel ültek és hallgatták az eső monoton kopogását az ablakon, a szél süvítését mely tépdeste a fákat és a kábeleket. Nézegették a kezüket majd a papírokat melyen a gyógyszerei nevét, Nate ellátását és kezeléseit sorakoztatták fel vázlatszerűen. A doki jó barátja, neki is fáj ha olyat kell mondania, amit nem kifejezetten jó hírként kell elkönyvelni. Mellette van mióta kiderült, hogy beteg, noha csak egy egyszerű szívbillentyű hibaként kezdődött minden. Ő már akkor mellette volt és segített ahol tudott, most pedig gyakorlatilag a halál szélén táncolva se hátrál el mellőle, fogja a kezét és ha rajta múlna akkor magához is kötözné, nehogy ideje korán zuhanjon bele a gödörbe.
Bár nehezen jutott el odáig, de a kardiológus felhívta a figyelmét arra, hogy figyeljen oda magára mert az elkövetkezendő fél évben nagyon sok dolgon múlhat az élete. Ez nem csak azt jelenti, hogy ne erőltesse meg a szívét a túlzásba vitt sportolással vagy túl sok munka elvállalásával, ami nem mellesleg jellemző Natere, hanem azt is, hogy ne legyen túl szélsőségesen ingadozó kedélyállapotban. Figyeljen oda arra, hogy ez idő alatt tökéletes harmóniában éljen, inkább legyen folyamatos az ami  hangulatáról elmondható mintsem, hogy egyik pillanatban ilyen a következőben pedig olyan. Ez az ami a leginkább nehezítheti a helyzetét elvégre a sportról letud mondani egy időre és a betegei nagy részéről is. Csökkentheti az óra számokat és a páciensek számát is, átirányíthatja őket más fizioterapeutákhoz... neki ezután már csak azzal kell foglalkoznia, hogy ne találkozzon az anyjával aki rendszerint az egekbe ugrasztja a vérnyomását, vagy a testvérével és olyan más emberekkel akik hasonló, nem túl jó eredményt képesek elérni nála.
Viszont ezen a ponton a minap többször is megbukott, hisz néhány óra eltelte alatt más-más hangulatforma is jellemző volt rá. Most szinte tapintható a belőle áradó feszültség mely megváltoztatja a szemének tónusát, sötétebbé és feneketlenebbé válik általa, arckifejezése komorrá, míg a hangja ércesebbé, távolságtartóbbá válik.
Tudja, hogy nem elég az az ismertség amit eddig a magukénak tudhatnak. Ennél mélyebbre kell ásni, meg kell ismerniük egymást ami talán komoly fejfájást fog okozni, hisz rettenetesen különböznek egymástól ami talán nem fogja engedni, hogy megtalálják a közös hangot. Jelenleg pedig az a legfontosabb, hogy tudjanak egymás gyengeségeiről és erősségeiről, arról, hogy mennyit bír a másik elviselni, hogy mi az amit fel lehet emlegetni és mi az amit jobb, ha kerülnek. Mert most kiderült, hogy bőségesen van ilyen mindkettejük életében.
Nem tetszik Natenek, mikor Kaya elfordul tőle miközben ő még nagyban beszél. Mindig úgy érezte, hogy egy jó nagy adag nemtörődömségre utal vagy szimplán arra, hogy az illetékes feladta a vitát, visszavonul és inkább nem emel többet szót magáért. Nem tudja, hogy a szőkeség esetében mi igaz ebből de egykor ő visszavonulásként használta ezt a mozdulatot, mikor úgy látta, hogy felesleges folytatni a szájtépést.  
A nap folyamán először érzi azt, és bár fáj a gondolat számára, de amit pár óra alatt ügyesen bajosan felépítettek az most mind összeomlani látszik. Kicsúszik Nate kezéből az irányítás, mintha az eddig oly jól ismert mozdulatok ismeretlenné válnának számára. Nem tudja, hogy Kaya mit miért csinál, miért fordul el tőle, miért nem néz a szemébe. És ez a bizonytalanságának fő oka. Nem érzi a figyelmet, nem érzi úgy, hogy foglalkozna a kimondott szavakkal.
- Akkor tedd azt - egy pillanatra elnéz a lány feje felett, kezeit karba fonja mellkasa előtt, mintha ezzel is azt jelezné, hogy nem szívesen foglalkozik tovább ezzel a témával. Kaya elég nagy kislány már, tudnia kell egyedül is döntéseket hoznia és nem azért van itt, hogy bármire is rávegye, vagy valamit rá erőszakoljon.
- Igen, emlékszek - biccent és leszegett fejjel kezdi el tanulmányozni a padlót és annak egyszerű, homogén mintázatát - elfogadlak, mert el akarlak fogadni. Lehet, hogy nem volt sok ez a néhány óra amit eddig együtt töltöttünk és az esetek nagy részében ez is veszekedéssel telt, de nem tekinthetek el a jó pillanatok felett. Kaya, fontos vagy nekem! Fontos vagy - bukik ki belőle ismételten de mintha szégyellné magát, végig a padlót fürkészi. Nem mer a szemébe nézni, most ő az aki nem mer komolyabb, határozottabb mozdulatokat tenni mert fél attól amit láthat a kék szemekben. Lemondást, értetlenséget esetleg kétségbeesést.
- Tudod nagyon nehéz észrevennem a nőkből mostanában úgy bármit. Próbálok keresni, próbálom figyelemmel kísérni a változásokat de mindig mikor... na jó. Kezdjük ott, hogy akkor szoktam megijedni és akkor szoktam igazán megemelni a hangomat mikor kétségbeesek. Két éve, pont akkor mikor kiderült, hogy beteg vagyok, a menyasszonyom megcsalt egy férfivel öt együtt töltött év után. Hazugságban éltem hónapokig és a mai napig félek tőle, hogy hasonlóban lesz részem. És ennél rosszabb nincs. Pofán vágták a büszkeségemet,kérdőre vonták a bizalmamat és azt, hogy egyáltalán képes vagyok-e elfogadni úgy valakit megint, hogy előtte már félre lépett egy szeretett nő. Hosszú napokig csak könyörgött, hogy bocsássak meg neki, de olyan mértékű sértettséget éreztem, hogy nem engedtem. Nagyon nehezen tudtam megállni, hogy ne csináljak olyat amit később megbánok. És ez volt az az egyik törés az életemben ami hatással van a mára is. Ezért félek és emiatt is tartok annyira mikor valaki felemeli velem szemben a hangját. Rögtön védekező üzemmódba kapcsolok ami nálam a leghasználhatóbb, legnyilvánvalóbb támadás. Ezért se veszek észre mindent, mert rögtön a hibát kezdem keresni úgy, hogy közben próbálok segíteni... tudom bonyolult és kiborító, de ez van. Próbálok rajta változtatni de nem megy... még nem - és mint mondja, ez egy nagy hibája amivel meg kell Kayának is birkóznia. El kell fogadnia, hogy van benne távolságtartás, hogy a következményektől retteg a leginkább. A veszteségtől és az őt ért támadásoktól. Nem akarja, hogy bármi is megismétlődjön, csak találni akar valakit aki szereti, akit szerethet és akiben megbízhat.
- Nem a sebezhetőségedből szűrtem ezt le. Hanem azokból amit mondtál és ahogy. Sajnálom, hogy neked ez jött le belőle és sajnálom, hogy ha tényleg így adtam elő. Próbálok változni és változtatni de nem mindig megy. Mint mondtad, sebezhető vagy. És ez rám is igaz noha nekem kellene lennem annak a pasasnak akinek sírnak a vállán, aki vigasztal aki simogatja a kétségbeesettek hátát. De sajnos nem mindig megy ez a verzió - tárja szét a karjait mozdulatában megannyi tanácstalanság és értetlenség, sajnálat rejlik. Egyszerűen nincs előtte az a példa, az a lehetőség és levonható tanulság, hogy magától tudjon változni. Persze ott vannak a betegei akiken próbál segíteni és akiket bár tanít és segít nekik, ők is ezt teszik. Akaratlanul is tanítják Natet az elfogadásra, a továbblépésre a kitartásra és a fájdalmak legyőzésére. Nekik köszönheti, hogy még mindig él, hogy nem akasztotta fel magát akkor mikor kiderült, hogy beteg. Nekik köszönheti, hogy mer nőként tekinteni Kayára, hogy azt reméli talán lehet még ebből a látszólag elfuserált kapcsolatból valami. Mert folyamatosan biztatták. Kölcsönösek voltak a tanítások és a bizalmi szálak szövögetései, egyik volt páciense Anthony azóta is a legjobb barátja valamint Amelia is akit a mai napig kezel a bénult lábai miatt. Megtanította a nőket, hogy fogadja el magát úgy ahogy van, elhitette vele, hogy valaki számára még fontos lehet noha a férje elhagyta a hibája miatt. Felnyitotta a nőszemét aki elveszítette a babáját és nem is lehet többet sajátja. Így lassan második éve, hogy örökbe fogadott négy afrikai gyereket és új férje is lett azóta aki kitart mellette és úgy szereti ahogy van, azért szereti aki lett belőle. Ez a kitartás ösztönzi nap, mint nap Natet is a kitartásra. Nem adja fel, mert nem adhatja fel.
- Szóval nem, Kaya! Nem akarlak megváltoztatni.  Úgy akarlak elfogadni ahogy vagy elvégre ez az a nő aki felnyitotta a szemem - mutat végig a szőkeség egész megtestesülésén. - Te vagy az, akinek már most rengeteget köszönhetek, akitől tanultam és akitől még tanulhatok - tudja ő, hogy hatalmas élni akarással áldották meg de ez idővel elkezd szürkülni, fátyolosodni mígnem teljesen eltűnik és akkor már nem lesz mibe kapaszkodjon. Nem azt akarja ezzel elérni, hogy Kaya egy legyen azok közül akikbe mindig belekapaszkodhat ha baj van, hanem azt, hogy egy olyan ember legyen aki teljessé teheti az életét a végső harcban mert nem vesztesként akar távozni, hanem győztesként. Ha az életet nem is nyerheti el, de a lány szívét igen... szép tündérmese volna.
A következő szavak viszont tényleg meghatják és a nap folyamán először, sőt! Hosszú ideje először úgy érzi, hogy valami, valaki megérinti a szívét és az eszét is egyaránt. Ajkai leheletnyit elnyílnak egymástól, hogy egy halk kis sóhaj kiszakadhasson belőle mely eddig hatalmas kőként nyomta a szívét. Szemei szinte bepárásodnak s mintha ezt próbálná eltüntetni a kíváncsian csillogó kék szemek elől kinyújtja a karját, hogy tenyerét a nedves szőke tincsekre simítsa Kaya tarkóján, majd egy bensőséges mozdulattal közelebb húzza magához. Arcát némán, lehunyt szemekkel a nyakába temeti. A nedves tincsek csiklandozzák a nyakát és az orrát is de nem is érdekli csak kapkodja a levegőt, mintha pánik roham kínozná.
Eleinte nem is tud mit mondani csak vár, hogy eltűnjön végre a szűnni nem akaró vad szívdobogás mely most nem is a rosszat, sokkal inkább az izgatottságát igazolja. Azt, hogy mennyire örül Kaya szavainak, hogy legszívesebben megtenne most érte bármit. Az persze feltűnik neki, hogy Helené mellettük ücsörög és fekete bogár szemei Nate arcát keresik, de nem érdekli. Most nem a kutyának akarja szentelni a figyelmét hanem a lánynak.
- Hidd el nekem, hogy így fogadlak el ahogy vagy... - hangja halk suttogás az éjszakában, egyedül csak a vadul ciripelő tücskök azok melyek elnyomják reszketeg, rekedt és mélyen dörmögő sóhaját. Lévén nem akarja túlzásba vinni az ölelgetést és ki tudja, hogy ezt a mozdulatot mennyire tolerálja a lány, lassan de elhúzódik tőle. Bocsánatkérő zöldjeit végigfuttatja a csinos arcon s még egy egészen halvány mosolyt is megenged magának ami jelzi, hogy tovább lépett az iménti témák egyvelegén.
Olybá látszik, hogy Kaya szívéhez is az édességen, süteményen keresztül vezet az út minek hangot is ad, Nate pedig vidáman nevet fel mikor meghallja a meglepettségtől vibráló, hitetlenkedő hangot. Még utoljára végigsimít a bársonyos arcbőrön de csak, hogy ne legyen frusztráló a túlzott közelsége Kaya számára, elhúzódik tőle.
- Úgy úgy - biccent - évekkel ez előtt elvégeztem egy cukrász tanfolyamot az egyik ismerősöm vezetésével, mikor nem voltam abban biztos, hogy mégis mivel akarok pontosan foglalkozni. Nem voltam mindig olyan biztos a dolgomban, mint most, szóval kipróbáltam és akkor rám ragadt ez-az. Azóta is szeretek sütni, főzni. Olyan vagyok mint egy túl lelkes öregasszony aki imád az unokáinak főzni. Nem tudom kinőni, eleve szeretem az édeset a baráti társaságom szint úgy, szóval ha rám jön a pár perc akkor neki állok "futószalagon" gyártani itthon a tortákat, süteményeket.  Aztán vagy a kukában kötnek ki mert nem fogynak el, vagy odaadom nekik. Sok a gyerek a baráti társaságomban, szóval mindig örülnek, ha van mit egyenek és jobb egy egyszerű háztartási keksznél - foglalja össze a kis sztorit. És úgy tűnik, hogy az elkövetkezendő pár hétben, hónapban még többet fog unatkozni és még több süteményt fog alkotni amivel nem tud majd mit kezdeni. Ha nincs munka, ha nem tud sportolással időt eltölteni akkor jönnek a további, B, C, D tervek.
color=#000099]- Remélem a karamell krémmel nincs gondod. Azért odafigyelek majd Mr Peabodyra és... nem kapsz egész adagot. A végén miattad kerülök bitófára[/color] - bár van némi rosszallás a hangjában, mégis vidám mosoly ül a szája szélén. A francia édességet úgy kell elképzelni, mint egy sűrű puding szerű lágy, tejkaramella ízű krémet amire folyékony karamell öntet kerül. A krémet kicsit markánssá teszi az abba került likőr. Persze nincs benne sok csak épp annyi, hogy érezni lehessen az ízét és nem folyik szét tőle a sűrű massza.
Ezen szavak között kíséri a fürdőszobáig ahol egy kis közjátékot is megenged magának az érintésekkel. Próbál nem túl tolakodó lenni, egyszerűen csak benne van a mozdulat a kezében, nem tud neki ellen állni. Mielőtt még eltűnne a lány szeme elől, megáll az ajtóban és kérdőre vonja, hogy mit szeretne. Inget vagy a saját ruháját?
- Merész vagy. Határozottan állíthatom, hogy merész vagy és bevállalós. Egy hete még azt állítottad, hogy nem vennél fel semmi pénzért se férfi ruhát, talán még ki is kérted magadnak mikor felajánlottam a kabátomat. Erre mi van ma? Két inget is kérsz egymás után... megáll az eszem - hangja komoly lelkesedésről árulkodik, szeme vidám fénnyel csillog és egy pillanatra se fordul el tőle. Látni akarja miként reagál erre. Mielőtt megtenné az első lépéseket, hogy összeszedje az inget, egy pimasz vigyor kíséretében biccent, a felé küldött puszi láttán pedig kacsint egyet és csak ezután indul el a szobája felé, hogy keressen valami hasonlót ahhoz, ami nemrégiben volt Kayán.
- "Köszike puszillak mi?" - pimaszkodik. Olyan inget kell keresnie, ami elég hosszú, elég bő és elég kényelmes ahhoz, ami Kayának megfelelő lehet. A szekrény előtt ácsorogva bámulja a felhozatalt azt remélve, hogy majd valamelyik rá ordít, hogy "engem vigyél" bár köztudott, hogy ez nem fog megtörténni. Végül aztán úgy dönt, hogy bár megakad a tekintete a rózsaszín ingen, azt inkább nem adja oda neki hisz elég határozottan kijelentette, hogy soha nem akarja látni azt a darabot noha ő nagyon szereti. A végén még kitérne a hitéből, így inkább egy egyszerű fehér darabnál marad ami ugyan olyan, mint az előző. Meglepni nem fogja vele, de praktikusan cselekszik.
Kicsit meglepődik, mikor az ajtó felé indul és az arra felakasztott egész alakos tükörben farkasszemet néz tükörképével. A szokásosnál is sokkal sápadtabbnak hat az ezüstös lámpafény alatt amit még jobban kiemel sötét, még nedves haja. Mellizmai között mélyen ülő sebhelyek világosan, egészen fehéren csillannak és ez által kénytelen megállapítani, hogy úgy néz ki, mint egy harcedzett, leszerepelt főszereplője valamelyik régi akciófilmnek. Alapjáraton soha nem volt baja a hegekkel, lévén élőbbnek érzi magát általuk és legalább van valami ami emlékezteti arra amin keresztül ment és arra, ami még előtte áll.
Az elkerülhetetlenre.
Fejét megrázva próbálja kizavarni a tudatába beékelődött gondolatokat a halandóságának jelét, fáradtságát és szomorúságát és ezzel már indul is a konyha felé ahol a lány táskája pihen az asztalon. Mivel nem szeret más dolgai között turkálni, emellett férfi legyen a talpán aki kiismeri magát egy női táska rejtelmeiben, nem veszi ki amit kért csak felnyalábolja a csinos darabot és az inggel együtt visszatér a fürdőszoba ajtajához. Hármat kopog a tömör fa ajtón s nem nyit be, csak vár szorgalmasan kezében a kért holmikkal.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 15, 2015 8:37 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Másoknak sok idő adatik meg, hogy megéljenek dolgokat. Másoknak sok idő adatik meg arra, hogy kiteljesedjenek az életben egy frissen induló kapcsolatban. Másoknak sok idő adatik meg, hogy eldönthessék mit várnak el a másiktól, hogy elvárnak egyáltalán valamit? Másoknak sok idő adatik meg arra, hogy bizonyos kérdésekben képesek legyenek többet engedni, másoknak sokkal több idő adatik meg arra, hogy az életükbe beköszöntő változást feldolgozzák. Nekünk ez úgy tűnik nem adatik meg. Gyorsan kellene dönteni, gyorsan kellene megadni mindent a másiknak…gyorsan kellene élni mielőtt késő lesz. Pár órája vagyok itt és ezt a gyorsaságot noha akaratlanul is de felvettem, meglehet mindig is szeszélyes természet voltam, ami most úgy tűnik még jobban kiütközött rajtam. Először el sem akartam jönni, aztán maradni akartam, most már elvontatni sem tudnának innen.  Az este előrehaladtával többet tudtam meg róla mintha csak szimplán iszogatnánk valahol az óceánparton belefeledkezve egy kellemes esti táncba, ahogyan a szél az arcunkat cirógatja. Ha jobban belegondolok a kettőnk találkozása annyira oda nem illő volt, mint egy félreütött hang a zongorán, mint egy eltévesztett betű, egy megsárgult napló oldalain, mint egy kiejtett szó, amit adott pillanatban nem szerettünk volna mondani. Az ilyen találkozásokra szokták közhelyesen mondani, hogy a véletlen szülte, én mégis úgy mondanám, hogy éppen az össze nem illősége okozta, hogy ennek az egésznek meg sem kellett volna történnie.  De talán nem kellene kézzel és lábbal hadakoznom a sorsom ellen, talán egyszer az életben hagyhatnám, hogy ne csupán a lázadásom vezessen, ne csak az, hogy a családommal szembe menjek, hanem merjek kicsit érezni, merjek kicsit többet engedni magamnak, semmint a dacos akaratosság. Nem azért voltam itt mert a családom ellen akarok vele tenni, hanem azért mert én akartam itt lenni, mert éreztem, hogy szüksége van rám, ahogyan nekem is arra az egyszerűségre, arra a világlátásra ami a sajátja. Ami ellen folyamatosan küzdelmet folytatok…már vele szemben is? Nem lennék képes csak egyszer végre lenyugodni, és a maguk egyszerűségében szemlélni a dolgokat? Mitől félek? Azt hiszem leginkább attól, hogy kinyílik majd egyszer Pandóra szelencéje, és akkor ő meglátja milyen is vagyok valójában. Nem az a lány akit megismert. Én bármit és bárkit képes vagyok feláldozni, ha el akarom érni a célomat, és a cél jelen pillanatban az lett a számomra, hogy neki új szívet szerezzek, nem számít milyen áron. Hogy drága lesz? Azt hiszem mindig vannak járulékos veszteségek és ez engem egy cseppet sem érdekel. Most csak ő érdekel, meg az, hogy ezáltal esélyt kaphatna….és ha kicsit is magamba nézek átlátva az álságos kedvesnővér álcáján be kell ismernem, hogy azt is akarom jelen pillanatban, hogy még nyerjek…időt leginkább. Most ez a legdrágább mindennél és már azt is tudom miképpen fogom felhasználni.  Vajon járt már valaha a világ olyan pontjain, amit mindenkinek látnia kell egyszer az életben? Vajon tudja, hogy milyen amikor az őszi eső a Szajna parton ér, miközben a távolban Párizs fényei kacsingatnak? Tudja milyen érzés a lábunkat belemeríteni a Szahara forró homokjába, és milyen a svájci hegyek között hajnalban kifeküdve a hóra hóangyalt csinálni? Talán ki sem nézné ezeket a dolgokat belőlem, ahogyan bizonyosan a kanadai rafting túrákat sem nézné. Észre sem veszem és miközben nézem az arcát az fut át a fejemben, hogy vajon hogyan bírná mindezeket a szíve? Vajon mennyire lenne képes ezeket feldolgozni? És ezzel együtt az is megfordul a fejemben, hogy jelen pillanatban ezzel foglalkozom a legkevésbé, mert boldognak akarom őt látni, még akkor is ha az utolsó amit lát egy vegasi kaszinó hamis fényei között megbújó apró kápolna lesz, ahol egy hamis Elvis fülsértő hangon énekli a Can’t help falling in love with you-t.
– Meg is fogom tenni, ebben biztos lehetsz.- miközben ezek a szavak elhagyják a számat, már biztos vagyok benne, hogy meg fogom tenni, hogy ezt az egészet meg fogom neki szervezni, és ezzel együtt összetöröm a tükrünket, hogy ne a sértett önmagunkat lássuk benne. Többé ne. Mint valami bolond kislány tervezgetek és megannyi verziót futtatok le a fejemben, egy pillanatig arról is megfeledkezve, hogy ha mindezeket meg akarjuk valósítani akkor lehet….már megint az idő, az átkozott idő ami kevés! Fél év? Hiszen akkor a nyár….nem akarok úgy belebódulni a nyárba, hogy nincs ott. Megrémít a gondolat, hogy ez egyáltalán az eszembe jut ahogyan attól is megrémülök, hogy bármiféle hatást váltanak ki belőlem a szavai. Hallgatom miképpen esett csorba a büszkeségén, hogy miképpen bántották, hogy miképpen kellett majdhogynem ugyanazt a megalázottságot elviselnie, amiben nekem van részem. Csak amíg én magam választottam annak reményében, hogy én kerülök ki ebből a kapcsolatból győztesen, addig Nathaniel számára nem maradt választási lehetőség. Készen kapta a helyzetet annak minden hátulütőjével együtt. nem megváltoztatni akar, hanem fél. Fél attól, hogy ugyanazt teszem vele amit az a másik nő. De én én vagyok nem egy másik nő, nem egy olyan aki bántaná…én soha nem….gondolatban azt hiszem bűnbocsánatért kell esedeznem magamnak, hiszen Nate előtt valóban én is tettem olyan dolgokat amiket ma már, jobban belegondolva kizárólag az önző lelkivilágom vezérelt. Mennyi olyan fiú volt, akit játékszernek tekintettem, akikkel kellemesen elszórakoztam, csak mert önös érdekeim úgy kívánták, csak mert akartam tőlük valamit. De sosem hitettem el egyikkel sem, hogy szeretem, ez a szó számomra olyasmi volt, amit eddigi életem során talán egy valakinek mondtam, és azt komolyan is gondoltam. Akkor még. Buta kis gyerekek voltunk, akik azt gondolták, hogy egymásnak teremtette őket az ég. Noha valóban nem lett volna rossz, hiszen nem hiszem, hogy a rangom lett volna a probléma, sokkal inkább az, hogy a hercegi családban sokkal kimértebb és erőteljesebb protokolláris szabályok uralkodtak, semmint a miénkben. Tizenkilenc voltam és azt hittem belepusztulok, napokig még csak enni sem akartam, a menyegzőt pedig úgy álltam végig mint akit viaszba öntöttek arra a napra. Ha valamikor lehetett szívem, egy egészen aprócska, akkor azon a vasárnapon a westminster abbey harangjai porrá zúzták. Többé nem akartam hinni a világunkban többé nem tudtam őszintén lelkesedni érte, úgy éreztem elárultak. Onnantól pedig még erőteljesebb lett az ámokfutásom, nem sokkal később pedig megszöktem egy tolvajjal. Lehet ettől mélyebbre is süllyedni? Igen, ideérkeztem után nem sokkal be is bizonyítottam. Csak annyi kell, hogy elfogadjon, hogy megértse nem csupán jó dolgokból állok, ahogyan tudom, hogy ő sem. Nekem kell az ő egyszerű világa, és én miért kellek pontosan neki? Ha meg tudod mondani miért fontos a másik, ha igazán meg tudod fogalmazni, akkor talán nem is fontos. Az apró, megmagyarázhatatlan dolgok teszik különlegessé az induló kapcsolatokat. És az apró jelekből merek arra következtetni, hogy ez esetleg az lehet. Még ha csak fél évre is. Átkozom az égieket és mindenkit akit csak tudok, hogy ilyen rövid időre akarják őt nekem adni, tényleg csak ennyi jut számomra belőle? Ha igen, akkor azt megbecsülnöm kellene, és lassan hozzászoknom a gondolathoz, hogy ami igazán jó, azt nem örökre kapom, hanem csak zálogba, ahogyan őt is. De kell nekem. A hangja megnyugtató mélységekből tör elő, ahogyan beszél hozzám, és azt hiszem ha álmatlanságban szenvednék, ezt a hangot írnám fel magamnak nyugtatóul. melengetően lágy, mély és selymesen suttogó. Ahogyan nézem őt, kétségbeesett kékjeimmel, szinte megijedek az első mozdulattól ahogyan a hajamhoz ér a tarkómnál, majd a fejét a nyakamhoz hajtja én pedig finoman és lágyan szusszanok fel. Jól esik a mozdulata, amely arról beszél nekem, hogy ugyanúgy vágyik az érintésemre ahogyan én az övére, csak talán mindketten félünk kicsit, hogy ezzel tovább megyünk mint amennyire ma éjjel szeretnénk. Annyira vékony a határvonal, és olyan könnyű észrevétlen átlépni, nem látva, hogy alattunk már a lejtő terül el. Ahogyan elhúzódik tőlem és rám néz finom mosollyal az arcán én is visszamosolygom rá. Mintha néma, meghitt bocsánatkérés lenne a másiktól. Nem is kell beszélnünk erről tovább, az már elrontaná az egészet azt hiszem. Bár egy pillanatra még megrémülök, ahogyan tekintetem találkozik Helene bogár szemeivel, láthatóan a kutya minden érzékszerve tökéletesen kiéleződött a gazdájára. Ahogyan Nate a csuklómnál fogva húz be a házba még bocsánatkérően nézek vissza a barna kutyára.
– Sajnálom Helene, hogy a jelenlétemmel plussz munka hárul rád. Vigyázok rá, ígérem!- nevetgéltem a kutya felé, Nate-re mutogatva a szabad kezemmel a kutya pedig szépen komótosan követett bennünket a házba, és barátságosan csóválta a farkát. Kezd megkedvelni, remélem. Bár nem értettem túl sokat a kutyákhoz, hiszen gyermekkorom tragédiája óta nem szívesen vettem a társaságukat. Féltem megkedvelni őket. A sütemények emlegetése azonban csakhamar újra Nate-re vonta a figyelmemet és már a gondolatba is beleborzongtam. Rettentően édesszájú voltam, noha Mr Peabody szerint ez lesz majd egyszer a vesztem és ha nem akarok úgy kinézni mint drága Nanny, az anyai nagyanyám, akkor ezekkel óvatosan kellene bánni. És akkor összehoz a jósorom egy hobbicukrásszal. Ilyen az élet!
– Alapvetően semmivel nincs bajom, ami édes, így a karamellel sem. A nagyim mindig azt mondta, hogy ha a méhecskék megéreznék rajta az édesség illatát azon nyomban ellepnék az egész testemet annyit ettem már életem során. Szóval tartogasd csak azt a finomságot az átöltözésem utánra.- jót derülök végül, amikor az ing választásával sikerül meglepnem, és leplezetlenül vigyorog, tetszik neki az egész helyzet, és bizony nekem is. Az estből már annyira kevés van hátra, hogy nem akarom újabb meddő vitákkal eltölteni. A kopogásra kapom fel a fejem, magam köré csavarva egy újabb fürdőlepedővel, ettől függetlenül úgy nyitok ajtót, hogy csupán a csupasz vállaimat és a fejemet dugom ki rajta, meg a kezemet, hogy a holmikat elvegyem.
– Egy újabb fehér ing. Nahát, te aztán a meglepetések embere vagy! Köszönöm, Édes vagy!- nevetem el magam, majd már csukom is be magam után az ajtót, hogy úgy nagyjából fél órát készülődjek, és még csak nem is tusoltam, azt már megtettem korábban. Szóval megvan az ing, a gyöngyvirágra emlékeztető parfüm, kedveltem ezt az illatot, némi ámbra beütéssel, csak a hatás kedvéért. Mielőtt elhagytam volna a fürdőszobát egy újabb férfi ingbe burkolózva, még felhívtam Keagent, és közöltem vele, hogy nyugovóra térhet, nem fogok hazamenni, és kértem, hogy reggel 9-kor legkésőbb jöjjön értem Mr Winston házához, valamint azt is meghagytam, hogy feltétlenül hozzon magával két váltás rózsaszín férfi inget, nem érdekel honnan kerít elő. No igen, az ilyesmi sosem foglalkoztatott. Én is okozhatok búcsúzóul még meglepetést. Ezen gondolatokkal a fejemben kacsintottam kacéran a tükörképemnek és mezítláb, smink nélkül egy szál ingben riszáltam ki a fürdőszobából. Mivel nem láttam Nathanielt, ezért az első gondolatom a konyha volt, nyilván nekem készíti elő a süteményt. Már a gondolatra is összefolyt a nyál a számban.
– Hahó, merre van az én saját magáncukrászom?- kiáltottam bele vidáman a folyosóba és amerről a válasz érkezett arra indultam el.


••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 15, 2015 10:29 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Egy bár tökéletes, füstös és kietlen sötét egyvelege az, ami a gondolataiba ékelődve emlékezteti őt a közelmúltra s egy kecses, gyönyörű alak tánca az, ami arra, hogy mi lehetett volna belőle. Mi lehetett volna a múltból ha hagyja kibontakozni, ha elegendő teret ad neki ahhoz, hogy kitáruljon előtte. Talán nem csak egy jótevő orvos lenne, nem egy olyan személy aki másokon segít miközben a maga problémájába beledöglik... hanem valaki, aki rendezi a saját számláit, rendezi az életét és idejében megírja a végrendeletét, hogy fennmaradjon valami belőle az utókor számára. Talán megengedhette volna magának azt a luxust, és csipetnyi önzőséget, hogy elhiggye, sokak fognak emlékezni rá...
És, hogy ki ez a táncos lábú csinos alak? Az elszalasztott múlt jelképe.
A sötét csehó cigaretta füsttől utópisztikus képet fest le háborodott elméjében, mellyel sejteti az eljövendőt a reményvesztettséget és az ürességét lévén nincs olyan személy aki tökéletes helyet tudna elfoglalni eme történetében. Kihez tudna nyúlni? Az anyjához aki még csak észre se vette rajta, hogy valami nincs rendben? A fivére aki felé se néz mióta egyszer, négy évvel ez előtt felbukkant? A barátai? Nincs benne semmi csak végtelen mennyiségű félelem, rettegés és borzalom. Halál. Halál, mi zenéjét játssza a tamburáján, mitikus zajok szűrődnek akár egy régi horrorfilmben.
Nem látja a jövőjét. Volt egy időszak mikor azt érezte, nem is... szinte látta maga előtt a képet ahogy őszes hajszálak serkennek a halántékán ezzel markánsabbá, komolyabbá varázsolva valódi megtestesülését, majd megjelennek a borostájában is ami lassan szakállá növi ki magát.
Látta maga előtt a gyerekeit, egy titokzatos asszonyt aki neki szülte a kicsiket és akivel boldog házasságban él adott ideje. Szeretett volna ebben biztos lenni, kapaszkodni akart a képbe és magához ölelni, hogy egy biztos pontot jelentsen számára. Ez által hinni akarta, hogy van jövője, a múltat letudhatja és csak arra kell majd koncentrálnia, hogy a saját szájíze szerint alakítsa a további éveket amit ajándékba kap.
Viszont eljött az idő, mikor már minden álomkép elillant, mikor nem tudott már mibe kapaszkodni, mikor a gyerekek eltűntek velük együtt pedig a nő is. Ma már nem látja az arcukat, nem érzi a jelenlétüket és tudja, hogy ez már az elmúlás egyik képe amit magához vonz. Vagy talán maga az elmúlás vonja őt egyre szorosabban a keblére megfosztva őt minden reménytől és attól, amit eddig életnek nevezett. Nem emlékszik az arcokra. Tudja, hogy voltak de ez is olyan mint kiskorodban elhunyt kedves rokonod, nagyszülőd akinek hosszú ideig még látod magad előtt az alakját, az arcát ahogy ücsörög a fotelben az ablak mellett miközben a szája szélét rágcsálja nagy koncentrációja közepette. Hosszú ideig még a hangját is hallod mikor óva intett a rosszaságtól és a veszélytől, mikor kedves szóval csalogatott ki a szobádból, hogy megedd a reggeli vajas kenyeret és a hozzá járó nagy bögre forró habos kakaót. Az illata is az orrodban vagy inkább az elmédben van és ez az egyik legfontosabb ami hozzá fűz. Az emlékezés... mert egy ember addig él, amíg emlékeznek rá, tartja a mondás...
De aztán ahogy cseperedsz s mígnem egészen felnőtté válsz rájössz, hogy az élet nem habos kakaó de még csak nem is melengető forró, annál is inkább jég hideg és rideg. Eltűnnek az eddig dédelgetett emlékképek, nem emlékszel az arcára, a vonásai megfakulnak a fejedben miközben a hangja már réges-rég messze jár, azt se tudod mély vagy lágy, kellemes tónusú volt-e? Olykor bevillan egy kép de azt is már csak rémálomnak vagy kellemetlen illúziónak tekinted mert rájössz, hogy ami régen volt az elmúlt és már nincs semmi ami hozzá fűzne. Rettegsz attól, hogy végleg elfogod őt felejteni és nincs ami elhitetné veled, a szívedben él tovább, nem kell mindig felidézni az arcát vagy kezének puhaságát az arcodon. Csak az álmok lesznek azok ahol visszatér, ezek segítségével békélsz meg az emlékezés gondolatával... fáj vagy sem, de talán így a jó.
Nate is retteg attól, hogy ez lesz a sorsa. Rengeteg, de tényleg rengeteg barátja van akik szeretik és óvják őt, sokan napi kétszer is képesek felhívni, hogy mi újság vele. Tudja, hogy ellenőrzik, hogy rendben van-e, él-e még, de mindig csak azt mondják csupán reflexszerűen, hogy "jaj tényleg már hívtalak, el is felejtettem ne haragudj."
Félnek.
Félnek és ezt hallja a hangjukból, látja a szemükből és a szájuk remegésén mikor ezen témák feneketlen, sötét vizeire eveznek. Ilyenkor általában bátorítóan elmosolyodik vagy igyekszik legjobb tudása szerint terelni a szót, de tény, hogy ez a félelem benne is ott lakozik. És nem csak a halál az ami megrémíti hanem a feledés is. Hogy ő is úgy végzi, mint gyerekkorunk nagy hősei a nagyik és nagypapák, nagynénik és nagybácsik... persze nem várja el, hogy az idők végezetéig emlékezni akarjanak rá, de talán a tudat, hogy mindig ott hordják egy kis részét belőle magukban, megnyugtatná.
És, hogy ki a kiút ebből a poros, füstös csehóból? Ki az aki magára vonja Nate figyelmét és nem csak az elmúlás szimbólumával foglalkozik a megállás nélkül táncoló nővel?
Kaya.
Talán ő lesz az aki kivezeti a vesztegzárból, aki eljuttathatja a tudatáig, megmutathatja neki, hogy igenis érdemes küzdeni és ezt a fél évet amit jósoltak neki, akár még jóra is használhatná. Lehet, hogy kevésnek tűnik, de valójában elég hosszú idő ahhoz, hogy komoly dolgokba kezdjen és hegyeket mozgasson melyek letérdelnek az akarata előtt ha ő úgy akarja.
Sokan teszik fel a kérdést, hogy miért olyan titokzatos és bűnbe ejtő az, akitől amúgy tiltanák az embereket. Hát épp azért, mert az elérhetetlen, a megfoghatatlan, a tiltott gyümölcs a legédesebb és legkedvesebb. Van valamiféle diadal, dicsőség abban ha megszerezheted.
Számára elmúltak már az ábrándos szép napok, már nem a reménynek kell lennie annak, ami életben tartja és engedi, hogy két lábon álljon a földön. Hanem ehhez valaki kell! És úgy érzi, hogy megtalálta bár még tart ettől, hisz emlékszik mikor erről beszéltek Anthonyval aki megköszönte, hogy ő a legjobb barátja és az is marad örökre. Szinte megszakadt annak a nagy meláknak a szíve mikor Nate közölte vele, hogy ne kérjen olyat, hogy legyen mellette az élete végéig, mert sajnos nincs annyi ideje. Viszont azt megígérte, hogy amíg ő él, a legjobb barátja lesz.
És Kayanak mit ígérhet?
Ajkai megremegnek mikor elhúzódik tőle. Legszívesebben nem is cselekedett volna így, hosszú percekig ölelte volna még, de mégis van valami ami kikívánkozik belőle. Lesütött szemekkel először csak elmosolyodik majd kétségbeesetten megemeli a fejét, hogy láthassa a csinos arcot.
- Anthonynak tudtam ígéretet tenni, Kaya. Neki megígérhettem, hogy bár nem lehetek mellette az élete végéig, hisz nincs annyi időm, de barátja lehetek amíg az én időmből futja. De mond, neked mit tudnék megígérni? Mi az, amit én adhatok neked? Egyáltalán mit adhatok neked amit senki másnak nem, vagy amit neked nem tud más? Talán azt, hogy jobban foglak szeretni, mint eddig bárki az életben? Vagy, hogy az én szeretetem lesz az, ami majd utánam felnyitja a szemed és ösztönöz arra, hogy újabb férfiben találd meg azt, amit a minap bennem? - halványan elmosolyodik de egy könnycsepp így is végigcsordul az arcán. Benedvesítve ajkait, sóhajt egyet.
- Belefáradtam már az üres ígérgetésekbe, végre lenni akarok valaki mások életében. Én is jelenteni akarok valamit, érezni akarom, hogy mások tudják, számíthatnak rám. Azzal, hogy itt vagy velem és tudom, hogy nem áll szándékodban elmenni, teljesen magadhoz láncolsz. Kaya, én annyi embernek okoztam már fájdalmat és fogok fájdalmat okozni annyiuknak, hogy azt elmondani nem tudom... felkészültél arra, hogy te is közöttük leszel? - és nem azért remeg a hangja szüntelenül, mert a saját bőrét félti mert tart a haláltól. Oké, nem tudott még teljesen belenyugodni, de ez vele jár. Van amit nem lehet megszokni, amit nem lehet elfogadni. Hanem azért, mert tudja, hogy szebb napok, szebb hetek esetleg hónapok állnak előtte amit el kell engednie. A halálos ágyán úgyis mindent megfog bánni amit megbánhat, amihez pedig ragaszkodik és ami szép volt, felerősödik. Akarja, hogy a lány mellette legyen, egyszerűen nem tud elszakadni tőle... de fél. Minden porcikája azt ordítja, hogy míg meg nem bizonyosodik afelől, hogy mellette lesz és a halála után jól lesz, nem fog miatta életmódot váltani, nem képes megnyugodni. Lehet, hogy még nem tartanak ott, hogy ettől kelljen félnie, lévén az a kapcsolat ami most van közöttük nem nevezhető még szerelemnek, de biztos, hogy hatással vannak egymásra. És biztos benne, hogy ha Kayával történne valami, ő nem lenne képes a továbblépésre egyhamar.
Szeretné, ha ez az este nem múlna el nyomtalanul és nem hagyna bennük olyan gyomorideget amivel már percek óta ő küzd, így fittyet hányva a kutya oltalmazó és bajt sugalló nyüszítésére, csak elindul a ház felé miközben maga után húzza a szőkeséget, aki még intéz néhány szót a kutyához. Helené körmeinek halk kopogását egészen a nappaliig lehet hallani de aztán ott megszűnik.
- Akkor javaslom borzoljuk a méhek kedélyét még egy kis édességgel - bár ő maga is édes szájú, mégse képes túl sokat enni belőle. Lehet, hogy sok pasinak a gyengéje, ő mégis inkább a sósra esküszik és az édesség iránti vágya kimerül annyiban, hogy míg készíti a finomságot, néha-néha megkóstolja, hogy helyén vannak-e az ízek. Ez az idő tökéletesen elég arra, hogy megunja az adott süteményt vagy krémet és egy jó ideig ne is akarjon olyat enni vagy készíteni.
Minek után elidőz a szobájában egy kicsit a mellkasán lévő sebhelyek tanulmányozgatásával, gyorsan összeszedi a Kaya által kért holmikat és már ácsorog is önnön fittségében az ajtó előtt mígnem az kinyílik előtte. Zöld tekintete akaratlanul is lejjebb vándorol mint ahol megjelenik Kaya arca, de jelen esetben semmit a szemnek átirattal kell szembesülnie. Lemondva hát a tettetett pofátlanságról csak elvigyorodik a szavak hallatán.
- Nekem mondod? Még engem is meglepett, hogy mekkora meglepetéseket tudok generálni - húzza fel egy pillanatra a szemöldökeit s orra alatt somolyogva megrázza a fejét.
Tekintettel arra, hogy van egy sejtése mennyi ideig fog Kaya tollászkodni a fürdőszobába, addig ő is rendbe szedi magát, elvégre nem akar egész éjjel egy nedves fürdőgatyában ücsörögni. Amúgy is kezd kellemetlenül hideg lenni a darab a számára, így attól megválva egy egyszerű szürke póló és egy tiszta tréning nadrágot vesz magára. Fő a kényelem. Lehet, hogy társasága van és illendőbb lenne egy farmert felvennie, viszont ha arra gondol, hogy a szőkeség is csak egy ingben lesz, akkor miért kellene annyira kiöltöznie?
Elfordulva a hatalmas, egész falat beterítő grafitszürke és fekete szekrényétől, hátrahőköl mikor Helenével találja szembe magát. A kutya az ajtóban ücsörög s úgy méregeti a gazdáját, mintha valamiféle kifogásolható dolgot keresne rajta. Szemei gyanakvóan összeszűkülnek egy pillanatra s mikor Nate megveregeti a saját combját ezzel jelezve az állatnak, hogy menjen oda hozzá, az vidáman, nyelvét kinyújtva kocog oda hozzá s vágja földhöz magát jelezve, pocak vakargatásra vár.
- Ne haragudj kislány, de tudod ez a nő... - kezd bele de mintha valaki hátba vágná, el is hallgat - na majd holnap kiengesztellek, leviszlek a parkba jó? Csak győzzem összeszedni a haverod jókora seggét - igen, Demetrius egyike azon kutyáknak akik utálnak sétálni vagy olyan helyre menni ami nagyobb, mint a jól ismert ház udvara.
Még simít egyet-kettőt Helené fényes szőrén majd felegyenesedik és a konyha felé veszi az irányt ahol első körben kezet mos és csak aztán nyúl be a hűtőbe. Az egyik üvegtálkába tett krémet kiveszi belőle és egy fekete, négyzet alakú lapostányér közepére helyezi fejjel lefelé, hogy kitudja fordítani belőle a méretes, de ínycsiklandozó darabot. Most csinált először ilyet, így bár talán nem a legjobb ötlet, hogy Kayával kóstoltatja meg, de kellenek a kísérleti nyulak.
Finoman megemeli a vaskos üvegfalú tálat a kocsonya, vagy puding állagú tejkaramellás krém pedig kicsúszik belőle, s így a tál alján lévő sűrű, sokkal intenzívebb színű karamell öntet rá csuroghat. Elégedetten hümmög egyet a tál szélére pedig tesz néhány szem félbevágott epret amolyan díszítésként.
- Szerinted hol a helye egy cukrásznak? - teszi fel a költői kérdést miután meghallja Kaya hangját mely betölti az éjszaka csendjét s Nate számára olyan, mintha a szívéhez szólt volna.
- Végre, hogy itt vagy. Úgy száz évet öregedtem - fordul felé hitetlenkedő de vidám arckifejezéssel - soha nem értettem, hogy ti nők mit tudtok ennyi ideig tollászkodni főleg, hogy nem jutottál tovább mint egy ing felvétele. Rekorder leszel ebben biztos vagyok - kapja fel közben a tányért amit meglebegtet a lány előtt.
- Megfelel kegyednek, vagy kérsz még hozzá valamit? - biccent a konyha asztal felé ahol Kaya gyümölcsök sokaságának valódi tárházával találhatja szembe magát-



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 16, 2015 10:58 am Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Amikor a fürdőszoba ajtaja rám csukódott nem csupán azért voltam olyan sokáig, hogy elkészüljek, noha természetesen számomra még egy ing felvétele is kisebb procedúrával jár, hanem azért is, hogy némiképp rendezzem magamban az előző órák történéseit, hogy helyrerakjam ezt az egészet ami itt történik, és végre tisztábban lássak, hogy amikor majd kilépek az ajtón, akkor már könnyebben menjen újfent a társalgás. Mielőtt a lakásba jöttünk még mondott pár olyan dolgot amivel elgondolkodásra késztetett, ami még mindig ott motoszkált a fejemben, ami miatt olyan nehéz volt most minden, mert egyszerűen már nem tudom annak látni, akihez átjöttem koradélután. Nem az a beteg férfi, akivel egy hete megismerkedtem, nem az az ember akivel nem mertem találkozni. Valami megváltozott az órák alatt, valami aminek most kellett történnie, mert később nem lesz rá mód. Az ilyen pillanatok megismételhetetlenek, és amikor visszagondol rájuk az ember, akkor döbben rá, hogy a varázslat akkor történt meg de ő észre sem vette. Én nem akarok ilyen lenni, én látni akarom és megélni, és addig csimpaszkodni bele, amíg magával nem húz oda, ahova tartozik.
Felkészültem arra, hogy fájdalmat fog nekem okozni? Azt hiszem ez volt az a kérdés amire nem lehet felkészülni, és nem a fájdalom. Olyan kérdés, amelyet még nem gondoltam át. Átgondoltam ellenben több mindent. Hogy valóban nem tud nekem megadni dolgokat, hogy valóban nem képes számomra olyan életet biztosítani amire szükségem van, amit  a neveltetésem okán szinte alanyi jogomként akarok. Nem tudja elém teríteni az egész világot, nem tudja számomra kitárni a csodák birodalmát, hogy ott belépve megkaphassak mindent. Ebben az értelemben biztosan nem. De meg tud számomra olyan dolgokat adni, amire eddig mindig vágytam, amely megfizethetetlen volt a számomra, mert nem lehetett, mert nem élhettem át, és amit megkaphatok tőle. Hétköznapi és egyszerű dolgok, amelyek számára éppen olyan természetesek, mint nekem az, hogy miképpen is üljünk helyesen egy főúri vacsorán. Nekem magától értetődik, hogy egy társaságban mely témákat illik említeni egy éltesebb korú baroness-nek, számára az természetes, hogy miképpen beszél a barátaival, hogy milyen hangsúllyal milyen szavakkal üdvözlik egymást. Számára az én világom az idegen, számomra az övé. Az enyémben kicsit megállt az idő, de én ide tartozom, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lennék kíváncsi az övére. Hogy ne vonzana magához. Miközben ujjaim finoman gombolják be az inget elgondolkodva meredek előre, és arra gondolok mit tudna nekem adni, amit csak én kaphatok meg és amit más nem, mi az ami csak nekem jár, és az enyém marad akár örökre is? És rádöbbenek, abban a pillanatban rádöbbenek, ahogyan előre pillantva meglátom a saját tükörképemet, a kócos hajamat, azt a lányt, akit más szinte soha nem látott még korábban, hiszen alapvető smink nélkül ki sem mozdultam a lakásomból, kócos hajjal pedig soha egyetlen másodpercre sem mutatkoztam szinte még a saját tükreim elől is elmenekültem. Havonta vagyonokat költök az ápolására, és most mégis itt állok egy férfi fürdőszobájában, ma már másodszor, kócos, vizes hajjal és mégis mosoly ül meg a szám szegletében, egy cseppnyi bosszúság sincs bennem. Egy emlékmorzsa...és még több. Fél évnyi emléket adhat nekem, amely csak a minénk lenne, csak az enyém, amit soha nem vehet el többé tőlem senki. Az a régi családi legendárium jut eszembe, szépapámról, aki beleszeretett egy matróz dél-skóciában hátrahagyott lányába, és elhatározta, hogy feleségül veszi szembe menve a családi akarattal és mindennel ami csak akkor létezett. A lány nem akarta elhagyni a szülőfaluját, így aztán ő költözött oda, halásznak állt, noha nem értett semmit hozzá. Végül aztán rájött, hogy az az élet nem neki való, és még a szerelem sem olyan erős benne, hogy a saját életkörülményeit feladja. A lány két hónappal a távozása után ágynak esett, állítólag akkor tombolt a spanyol nátha a környéken, és pár napra rá bele is halt. Tizenöt éves lehettem amikor a szépapám naplója a kezembe akadt, és benne reszketeg, idős kori betűkkel véste le a történetet, a végére megjegyezve, hogy már csak azok a boldog emlékek tartják életben, amíg hitt valamiben, amíg elhitte, hogy boldogok lehetnek azzal a lánnyal, amikor még mert hinni és mert tenni érte. Amikor aztán feladta többé nem volt visszaút.
„ Ha feladod az álmaid, élve halsz meg”....ezeket a sorokat véste a napló utolsó oldalaira, meg azt, hogy soha ne bánd meg azt amit megtettél, mert amikor már nem sok lesz hátra, amikor a vég már olyan közel, hogy szinte érzed az angyalok apró szárnyainak surrogását a vállaid felett és számot vetsz mindazzal amit tettél, végül azok a dolgok fognak hiányozni amit nem cselekedtél, amit nem tettél meg, amit gyáva voltál meglépni. Hát ez az amit nem akartam, nem akartam, hogy úgy hiányozzon majd nekem egykor, hogy a fájón keserű gondolatok fészkelnek be a fejembe, hogy mi az amit nem adtam meg neki, és mi az amit még én akartam kapni tőle. Nem sok időnk van ezeket az emlékeket eltárolni, de talán elég, hogy még lássam az arcán a mosolyt. Különös, hogy efféle gondolataim vannak, és csak merem remélni, hogy nem a sajnálatom ütközik ki rajtam, hogy nem igazolódik be a családom véleménye ezzel az egésszel kapcsolatosan, hogy Nate számomra csak egy úri passzió, egy hóbort, amit a következő áramlattal érkező passzát majd messzire sodor. Ahhoz, hogy erről bizonyosságot szerezzek még maradnom kell itt vele, éppen ezért hagyom, hogy ezúttal ne a józan eszem sokkal inkább a  megérzéseim vezessenek. Nem akarok megbánni egyetlen elmulasztott percet sem, ami azért történhetett meg, mert nem adtam meg rá az esélyt, a lehetőséget. A mi családunk sem volt makulátlan, a mi családunkban is előfordultak már olyan gondolkodók mint én, akik mindent képesek lettek volna feladni azért, hogy a szabadság kényszeres látszatát megszerezzék. Lehet, ez csupán egy álom, hogy valójában nem lennék soha szabad, mert rengeteg minden kötne a családomhoz. Anyám erre próbált rávilágítani több alkalommal is amikor Nathaniel kapcsán felhívtam és mindegyre arról beszéltem neki, hogy nem tudom kiverni a fejemből, hogy nem tudok a gondolattól szabadulni, hogy meglenne a lehetőségem segíteni rajta. Most először nem arctalan segély adományokkal tehetnék valamit, hanem kézzel foghatóan, és láthatóan. Eszembe jutnak a testén a hegek, amelyeket a medencében láttam, és pontosan tudom, hogy mit mondtam neki. Hogy a tökéletlenség sokkal vonzóbb, mint a szimmetria. Mert az előbbi nem szokványos, az utóbbi unalmas is lehet helyenként. Anyám azt próbálta elmagyarázni, hogy az efféle gondolatok soha nem vezettek jóra a családunkban, hogy valahol mindegyiknek meglett a böjtje, hogy olyan dolog után ácsingóztak és most én is ezt teszem ami nem fér bele a mi életünkben, ami fájdalmat fog okozni. De ki dönti el mi fáj jobban: az, hogy most holnap reggel kisétálok az életéből, vagy az, hogy ott maradok egészen addig amíg még tehetem és utána...utána mi lesz? Számít ez bármit is? Levon ez bármit is az együtt töltött idő emlékéből? Dacolni akartam, és miközben menekültem nem vettem észre, hogy sokkal jobban belegabalyodtam az egészbe mint szerettem volna. Felszegem a fejem és kacsintva egyet a tükörképemnek, mintha cinkostársakká váltunk volna már átgondoltabban hagyom el a fürdőszobát. A hangom is másabb, mintha döntésre jutottam volna kettőnket illetően, és ebben van is igazságtartalom. A mai nap fogja eldönteni. Ha egy ilyen intenzív nap után még mindig érzem a hiányát, ha reggel felébredve az lesz az első gondolatom, hogy halljam  a hangját, hogy tudjam még úgy indul a nap, hogy ő is a részese, akkor visszatérek, akkor nem sétálhatok ki egyszerűen az életéből. Nem csak miatta hanem magam miatt sem. Szépapám szerint vannak az életben találkozások, amelyekben benne vannak a kiaknázatlan lehetőségek arra nézvén, hogy azzá váljunk akiknek lennünk kellene valójában. Meglehet nem arra predesztináltattam, hogy egy grófi család elkényeztetett legidősebb lány gyermeke legyek, lehet nekem ez a sorsom hogy itt legyek, vele. Ugyan ki döntené ezt el? És ki vagyok én, hogy a végzettel vitába szálljak? Mi van akkor, ha nekem most itt kell lennem, hogy a jó döntést hoztam meg? Semmi nincs az égvilágon. Akkor csak megtörténik a csoda, egy varázslat, egy élet szőtte mágia, finom ujjával megpöcköli az orrunkat és egymáshoz lök, ahogyan tette ezt már eddig is. Nate hátrált és én mozdultam utána. Aztán én tettem hátrébb két lépést és ő jött utánam. Az életünk csalóka és magával ragadó eddig nem ismert tánclépései. A konyhába tipegek és meglepetten túrok bele  a hajamba, valamiféle kislányos és szégyenlős mosollyal vonva meg a vállamat.
- A cukrászt én az édességek között képzelem el, tengernyi finomságba beleburkolózva, ahova igazán magához ránthatna engem is. És különben is egy cukrásznak mindig finom marcipán illata van, és cukor, és karamell, és tejszínhab..ééééééssss...ééésssss jesszus nem is folytatom az már túl perverz lenne!- nevettem el magam és elsétáltam Helene mellett egyenesen Nathaniel felé tartva, játékosan ráncoltam a homlokomat.
- Hé, kérlek ez nem egy egyszerű ing!- igazgattam meg amúgy mindkét kezemmel a gallért, felhajtva mint valami királyi palást, felette pedig hátradobva igazgattam el a szőke, kifésült, de a medence vizétől kissé szanaszét álló hajamat. Holnap be kell jelentkeznem Charlie-hoz. Forró mint a sütő, de isteni finom és puha kezei vannak, nem mellesleg egy fél évembe telt mire sikerült rábukkannom. Kizárólag exkluzív vendégeket fogad. Ő az én emberem. Megráztam a fejem és szemeimet az édességre függesztve megnyaltam a számat. Egek, de gusztusosan néz ki.
- Amúgy is, ahogyan ti szoktátok mondani, jó munkához idő kell, a tökéleteshez pedig még több! Vagy valami ilyesmi.- legyintettem szórakozottan és közelebb araszoltam a finomsághoz, aminek kellemes, rumos karamell illata szinte bódítóan csiklandozta az orromat. Nagyot nyeltem, a szemeim elkerekedtek, ahogyan még meg is mozgatta előtte a tányért.
- Ez már emberkínzás Nathaniel!- jelentettem ki határozottan és  elvettem a kezéből a tányért aminek a szélén ott csillogott egy villa is, meg díszítésül pár szem eper amiből egyet azonnal be is gyűrtem a számba, és elégedett, szinte már kínzóan lassú nyögések közepette rágcsáltam meg és nyeltem le, végül belefordítottam a villát és az első falat bekerült a számba. Szétomlott, szinte eltelített mindenemben éreztem a karamell kellemes hűvös édesét, az eper után kifejezetten savanykás volt, de még éppen olyan ami kiadja az édesség aromáját. Újabb nyögések és hümmögések kísérték az akciót, még nem szólaltam meg, csak a villát játékosan mozgatva fenyegettem meg Nathanielt az asztal felé is mutogatva félig.
- Megfelel...egy darabig, de az igazi körítés nem az asztalon pihen.- mosolyodtam el, majd egészen közel sétáltam hozzá, annyira, hogy már ne legyen közöttünk távolság, és a következő villával a falatot neki adtam ha elvette, remélem elvette róla, én pedig hátravetettem a fejem és nevettem.
- Szóval a desszert után...kérem a másik desszertet. Amit én választhatok ki.- évődtem és játékos volt megint a hangom, mert egyszerűen ezt váltotta most ki belőlem. Nyugodt voltam, nem is tudom, szokatlanul nyugodt. Elkomolyodtam mert láttam a vonásain, hogy valami nyugtalanítja, mintha még az előző beszélgetésünkből maradt volna vissza néhány gondolat a fejében. Ezt most el kell űznöm. Még egy villával dobtam a számba a finom karamelles finomságból, végül a tányér finoman koppant a pulton. Ujjaimat rásimítottam a csuklójára, és közelebb húztam magam hozzá. Már nem érdekelt semmi. Csak az idő....amiből kevés jutott és nem számított semmi, csak az, hogy ne bánjak meg semmit ez után a nap után, amit elszalasztottam. Két tenyeremet az arcára simítottam és kényszerítettem finoman, hogy rám nézzen, bele a szemeimbe, és nem is fogom most egy darabig hagyni, hogy másfelé nézzen. Amíg el nem mondtam neki amit akarok.
- Jól figyelj rám, mert ezt csak egyszer mondom el! Nem....nem okoztál nekem fájdalmat és nem fogsz okozni. Mit tudsz adni nekem amit másnak nem? Ezt kérdezted tőlem. A válasz pedig olyan kézenfekvő. Magadat, úgy ahogyan másnak nem. A hitedet, hogy hinni tudsz bennem, a bizalmadat, hogy bízni tudsz bennem és....- sóhajtottam egyet és egy egészen röpke időre elhallgattam, a saját gondolataim egy másodpercre megrémítettek.
-...és hogy általad megtudhatom milyen tudnék lenni.- lehajtottam végül  a fejem és a homlokom megtámasztottam az állán. Nagyjából eddig értem el.
- ....és persze ki nem hagynám a süteményeidet. Azoktól még Mr Peabody sem tudna eltántorítani.- nevettem el végül magam és bár némi keserűséggel telt vidámság szorult ebbe a nevetésbe mégis őszinte volt. Én az voltam most hozzá. Én ezt tudtam neki adni.



••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 16, 2015 4:17 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Hallja maga után becsukódni a fürdőszoba ajtaját majd a bentről érkező halk, csilingelő zajokat. Ezek azok a zajok melyek élettelivé teszik a házat, mely alapjáraton üresen és kietlenül tornyosul alapja fölé. Lehet, hogy Nate az esetek nagy részében itthon van, mert jobbára itthon dolgozik a betegeivel és csak időszakosan a kórházban, de mégse tudja elegendő élettel megtölteni a hatalmas házat.
Lassan hetedik éve, mióta felépült ugyan olyan. Nem volt egy fal se átfestve, nem voltak kicserélve a függönyök csak addig kerültek le a kovácsoltvas karnisokról, míg betette őket a mosógépbe, hogy a port eltüntesse róluk de ezek után vissza is kerültek méltó helyükre. Nem lettek kicserélve a kanapék párnái, az állólámpák is ugyan azok, csak a villanykörték változtak. Az evőeszközök, tányérok és csészék is mind-mind ugyan azok a darabok, mint amelyek hét évvel ez előtt idekerültek egy kedves barátja jóvoltából nem beszélve a szőnyegekről. Ezeket persze sűrűn tisztíttatja a kutyák miatt, úgyhogy havonta három napig nincsenek a lakásban ami miatt még üresebb és komorabb tud lenni.
Egyedül az alatt a néhány - pontosabban három - év alatt volt vidámabb kinézete és légköre, mikor Michelle itt lakott. Mindenhol otthagyott egy keveset magából. Díszek,  virágok, selymek és szaténok, számtalan más nőiességre és jó ízlésre utaló piperék. Ám azzal ahogy ő eltűnt, úgy eltűntek a kis apróságok is az életéből. Volt amit itt hagyott de az utána egy dobozba került majd fel a padlásra. Mintha Nathaniel tudat alatt bár, de távol akarta volna tartani magát a széptől és kellemestől, ami remélhetőleg most meg fog változni, hisz pár óra leforgása alatt minden a visszájára fordult Kaya jóvoltából...
Olyan érzés lengi körbe, mintha egy időutazáson venne részt ami nem csak mutatja a múltját, de megnyitja a jövője kapuját és a kettő egybeforr. Talán így kell lennie.
Lassan mérséklődni látszik az egyik-másik helyiségben uralkodó szerzetesi rend, ahol mind idáig néma csend honolt. Sok helyiségre az újdonság illata volt a jellemző, a frissen gyalult fa illata dominált nem pedig Nate jól ismert füstös, mégis frissességet és üdeséget üvöltő parfümje. Úgy gondolta, hogy míg nem lesz mellette valaki, a ház minden pontja úgy marad ahogy volt mert így szokta meg. Idegennek és üresnek.  
Kaya szöszmötölése viszont most olyan élettel tölti meg, amihez ő maga is hozzá tudna szokni se perc alatt. Eltudná fogadni, hogy látja a cipőit az ágy mellett, a kosztümkabátját a szék egyik támláján, mellette pedig az inget ami nemrég megjárta a medencét és nem ártana mihamarabb kimosni, mielőtt széteszi a klór. Megszokná a csörömpölést ami leszűrődik a fürdőszobából és ami elég ahhoz, hogy újabb, lidérces szellemképek szőjék be az agyát és ezzel át is sodorják a feledés útjára. Mert miért is akarná a rémképeket megtartani?
Nyugodtan lehet állítani, hogy az ő lidérce mindenek előtt a halál.
A halál, mint olyan, többször is megfogalmazódott már benne. Próbálta megmagyarázni, próbálta átértékelni a jelentését, kicsit kedvesebbre, kellemesebbre formálni az elmúlt hónapok alatt,de sajnálatos módon nem jutott vele messzire, mert mindig azt kapta eredményül, hogy: elmúlás.
A halál valaminek a végét jelenti, valami megmásíthatatlant és meg nem ismételhetőt. Vajon valaki miután meghal, ismét lesz valaki? Erre még nincsenek bizonyított források, de Nathaniel reméli, hogy a de ja vu érzések jelentenek valamit és nem azt, hogy kétszer jártál már életedben ugyan azon a helyen csak először nem jut el a tudatodig mígnem rá fogod a kellemes de furcsa bizsergésre, hogy "de ja vu-m van".
Annyit mindnyájan kijelenthetnek, hogy a halál örök, és talán az egyetlen, ami minden emberben megegyezik kivétel nélkül. Élni, vagy meghalni... élni lehet az életünket ezer különbféle módon, egészségesen és betegen, boldogan és boldogtalanul, esetleg gazdagon és szegényen egyaránt. Erre pedig a legjobb példa a grófkisasszony Kaya és ő egyszerű önmaga. Tökéletesen különböznek egymástól nem csak pénztárca ügyileg de felfogásilag is, minden apró kis porcikájukból ordít az ellentét. De mindketten ugyan oda tartanak, a vég felé csak mindkettejük számára máskor jön el az idő. Viszont a tény az tény marad mely egy szóban összezár: Vége!
Úgy tartják, hogy "Aki egyszer megmenekült a halál torkából, többé már nem tartozik teljesen az élők világához."
Egy héttel ez előtt eljutott erre a szintre. Mikor csak harminc perc elteltével tudták visszahozni őt a halál bugyraiból. A szíve kis híján feladta a szolgálatot épp úgy, mint az orvosok a reményt, hogy visszatudják őt hozni komolyabb károsodások nélkül. Fél  órán át bizonyítottan halott volt. És ha ő nem is tapasztalta, de az ilyen esetekből születnek azon históriák melyek szájhagyomány útján terjednek tovább, hogy: láttam a túloldalt!
Esetek nagy részében szépnek, kellemesnek és hívogatónak írják le, és mikor ott álltak az élet és a halál kapujának határán, már a küszöbön toporogtak, végtelen, soha nem tapasztalt boldogság öntötte el őket. Tudták, hogy ha nem lépnek be akkor valami olyanról mondanak le, ami talán hosszú évnyi szenvedés után maga lenne a megváltás, és amire többet nem tehetnek szert. De aztán a családjuk miatt inkább lemondtak a továbblépésről.
Vajon mi van akkor, ha ez a bizonyos halál eset volt az, ami felnyitotta végre a szemét, és elhitette vele, hogy elkezdhetne végre élni úgy igazán?!
Ennek a gondolatnak köszönhetően kis híján kiejti a kezéből a fekete négyzetes tányért, mi nyilván nagy félelmet szült volna ha csörömpölve földet ér és apró cserépdarabjaira robban szét. Lehet, hogy nem erőssége a lemondás, de mi van, ha ezzel nem is kell most foglalkoznia? Mi van, ha az építkezésre kell játszania? Arra, hogy végre véghez vigyen olyan dolgokat az életében amit akart, csak egyszerűen nem mert a kilátástalan helyzete miatt? Talán ideje lenne felnőni a gondolathoz, hogy a múltját el kell engednie, vele együtt az anyját, a testvérét és a volt menyasszonyát is kiknek rémképe oly elevenen él a fejében, mint az, hogy hét hónap múlva talán már a feledés homályában fog lubickolni miközben ismerősei könnyeiket morzsolgatják a temetésén.
Zöldjei egy pillanatra az óceán világos sziluettje felé vándorolnak s a remény úgy csillan fel bennük, mintha meggyújtottak volna előtte egy gyertyát. Számára itt és most van a legjobb hely, nem a kusza gondolatok között, hogy mi lett volna ha vagy mi lesz, ha...
Kaya mellett van a helye még akkor is, ha percekkel ez előtt legördül egy sokat sejtető könnycsepp az arcán mert nem tudta, hogy mit kezdjen mellette, hogy mit tehetne a szőkeségért. Mit tehetne érte ami más? Mit jelenthet Kaya számára? Talán majd most megkapja a választ, és bár megakarja magyarázni saját magának is, de ezt a témát nyitott könyvként kezeli és talán a szőkeség még időben választ ad neki elvégre neki kell értékelnie. Viszont ahhoz, hogy megtudja a választ, elő kellene táncolnia abból a nyavalyás fürdőszobából.
A mai napig nem tudja megérteni, hogy mi a fenét képesek a nők ennyi ideig csinálni odabent főleg úgy, hogy nem estélyre vagy esküvőre készülnek. Kayanak jelen esetben csak fel kellene vennie egy inget és leballagni, megenni a már elkészült édességet ami unottan ringatózik ide-oda "Őkocsonyaságában" a tányér közepén. De talán jobban is jár, ha nem próbálja meg megérteni nyilván biztos lenne a fejfájás.
Azt szokták mondani, hogy kérdésre nem illik kérdéssel felelni de ő mégis ezt teszi, mikor meghallja Kaya kellemes, dallamos hangját, ráadásul jót is mulat rajta, hisz a válasz kifejezetten meglepőre sikeredik.
- Hát ez az ami nem fog soha megtörténni. Kezdve ott, hogy utálom a marcipánt. Túl édes, túl cukros és már csak attól képes vagyok cukormérgezést kapni, hogy ránézek. És a koleszterinemnek se tesz túl jót. De talán egyszer elkaphatsz egy olyan pillanatban, hogy édességek között toporogva próbálok kiutat keresni a bajból. És már azt is tudom, hogy mivel foglak kényeztetni, ha épp nem érzel hozzám kedvet - gonosz fény csillan a szemében miközben le se veszi a tekintetét Kayaról. Csak akkor gondol bele, hogy mennyi perverzió volt most nem csak a mondandójában de a hangjában is, mikor a szőkeség is visszavonulót fúj, hisz hasonló vizekre evez ő is. Micsoda véletlenek...
- Nem hát, mert az én ingem. Szóval kérlek ne tedd tönkre ezt is - húzza fel az orrát bár látszik rajta, hogy titkon jól szórakozik elvégre a másik ing is az ő hülyeségét sínylette meg, Kayának vajmi kevés köze van hozzá. Ettől függetlenül szeret élcelődni vele. Imádja nézni az arca változásait, azt, hogy semmit nem hagy szó nélkül azt pedig főleg nem engedi, hogy hülyét csináljanak belőle. Szereti a kis pulyka énjét.
- Igen, de mond meg őszintén. Mihez kellett tökéletes munka. Felvettél egy inget, kicsit borzosabb a hajad. Semmi smink. Nem látok ebben nagy munkát, mégis tökéletes vagy. Vagy talán ez a titkod és boszorka vagy... - szűkíti egész vékony, gyanakvó réssé a szemeit, mintha próbálna a helyzet mögé látni, de aztán csak elneveti magát - csak hülyülök.
Azzal már nem, ahogy meglóbálja előtte a karamellkrémet és a hozzá járó epret, karamellöntetet. Vidám mosoly jelenik meg a szája szegletében Kaya arckifejezése és megjegyzése hallatán.
- Tudom és én nagyon jó vagyok ebben. Ahogy te is - utal itt a hosszú, csupasz combjaira amit nem fed semmi, még az ing is alig és csak rá tesz még egy lapáttal a halk, de annál lelkesebb nyögdécselésekkel. Kimérten figyeli minden mozdulatát, azt is ahogy egész közel sétál hozzá. Úgy fordul közben, hogy nekitámaszkodhasson a konyhapultnak, keze pedig rásimul Kaya kerekded csípőjére mikor kap ő is egy falatot az édességből.
- Hmm... - nyammog egy kis ideig a falaton - mázlid van, hogy eddig ez sikerült a legjobban. Ha pár héttel korábban jössz akkor szinte biztos, hogy fenéken billentettél volna - lévén három héttel ez előtt jó alaposan elrontotta a finomságot. Csak kicsit égette szenesre szerencsétlen karamellt amiről azt hitte, hogy megmentette de nem így lett.
- Amit csak szeretnél. Bármit - hangja sejtelmes mélységgel tölti meg az éjszaka csendjét, de mintha Kaya megint az álarca mögé látna, gyanakvó tekintettel kezdi el méregetni az arcát. Először azt se tudja, hogy mi kínja van éppen, mi az amit lát megint, de aztán megérti. Elég csak hozzáérnie az arcához és hangnemet váltania. Ezzel is, nem csak a tetteivel de ösztönzi arra, hogy zöldjeit le se vegye róla, míg be nem fejezi amit mondani szeretne. Ahogy kint Kaya, most ő lesz az aki minden idegszálával koncentrálni fog a kimondottakra.
És végül megkapja a remélt választ, még csak kérnie se kell. Legalábbis szóban nem, mert úgy néz ki, hogy arckifejezése és hangjának hordozása mindent elárult és némán de a válaszért ordítozott. Először nem is akar rá válaszolni, csak mosolyogva lehunyja a szemét, mikor Kaya az állának dönti homlokát. Mégis mit mondhatna? Mi az ami többet mond minden szónál?...
Megvárja míg egy utolsó gondolatot is hozzáfűz, de aztán ujját az álla alá simítja és jelzi neki, hogy ideje felemelnie a fejét, nem szereti az orrát lógató Kayát.
Ő maga se tudja, hogy pontosan mi az ami a következő tettére ösztönzi, de ajkait a lány dús ajkaihoz érinti apró csókot lehelve rá. Nem tart sokáig, nem az az igazi szenvedélyes, vágytól túlfűtött csók amit a filmekben produkálnak az emberek és ami után egymásba gabalyodva terülnek el az ágyon. Egy egyszerű, kedves, lágy kis pusziról van szó mely mégis épp olyan bensőséges és szép, mint amilyen egy mély csók lehet. Van egyfajta bája a jelenetnek és még épp elég ahhoz, hogy mindketten a határon ringatózzanak tovább mert innen több irányba is vezethet az út, csak dönteniük kell. Leheletnyit elhúzódik tőle, csak annyira, hogy láthassa az arcát.
- Tessék... ez lennék én számodra. Aki másnak soha sem - mélységileg nem sikerül megtalálnia a hangját, többször el is bicsaklik, de ettől még sokat sejtet.
- És ez volt az én kívánt desszertem - ezúton sikerül vidámabb és játékosabb élt megütnie de a tekintete és az arckifejezése is ugyan így változik- és köszönöm...




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 16, 2015 8:42 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Nem akarom ismerni azt a fogalmat, hogy mi lett volna ha. Nem akarok azon morfondírozni, hogy ha akkor adott pillanatban valamit másképpen tettem volna, ha csupán egyetlen mozdulatommal többet sugalmaztam volna, akkor vajon másképpen mentek volna végbe az események, akkor esetleg minden másképpen alakult volna? Túlságosan előre szaladtam az időben és túlságosan az járt a fejemben, hogy mennyire lesz majd más a tudattal együtt élni, hogy már nincs. Amikor valakit megkedvelünk, ha csak egy kicsit is közelebb engedjük magunkhoz, és tudatosul bennünk az elmúlás, akkor rádöbbenünk, hogy nem különbözünk mi annyira egymástól, pusztán a rendelkezésre álló idő más. Nathaniel esetében ez túl kevés, és mi túl későn találkoztunk ahhoz, hogy mindent meg tudjunk élni, hogy képes legyek számára mindent megmutatni. Az évszakok váltakozásából pusztán azt gondolom talán két fordulónyi adatott meg nekünk, hogy legyen egy simogató ősz, és egy puha, nyugtató tél, ami itt Ausztráliában annyira egyforma, én azonban szeretném számára mindezt emlékezetessé tenni. Ez a két évszak lesz számunkra az örökkévaló, amibe beleburkolózhatunk, amibe én visszamenekülhetek, amikor majd hazatérek és újra Larrabee Hall csendes nyugalmát élvezem. A találkozásunk után nem lehetek többé az aki voltam. Nem lehetek, mert ennek az embernek az élete, ahogyan képes a dolgokat megélni, ahogyan a világot szemléli rádöbbent, mennyi eltékozolt nap van mögöttem, napok melyek hónapokká duzzadtak, és aztán évekké terebélyesedtek, hogy itt most rádöbbenjek, mind csak álságos hazugság volt. Nem csupán megváltoztatott, hanem rontott rajtam. Nem azt mutatta meg nekem, hogy ki lehetek, hanem azt, aki soha nem akartam lenni. Azt hittem a szabadság azt jelenti, hogy nincsenek korlátok amelyek az otthonomhoz kötnek, nincsenek szabályok és képmutató élet. De a szabadság nem azt jelenti, hogy magam mögött kell hagynom azokat akikhez tartozom, hanem azt, hogy immáron kellően felelős vagyok a cselekedeteimért. Mindegyikért egyben és külön-külön is. Amikor a szabadságot hajszoltam valójában a kamaszkoromból kimaradt feltételek nélküli lázadásomat éltem újra. Nem volt ez más, csak ennyi. A korlátok és a szabályok tengerével való szembe helyezkedés, amiből már jól tudom csupán vesztesen sétálhatok ki. Életemben először meg kell ismerkednem azzal a fogalommal, hogy nem nekem van igazam, hogy nem lehet mindig az amit én szeretnék, nem fognak minden esetben körül ugrálni és a kívánságaimat lesni. Meg kell tanulnom azzal a tudattal együtt élni a továbbiakban, hogy ha hagyom, hogy ebből bármi is kialakuljon, akkor nem feltétlenül lesz mindig az amit én akarok, meg kell ismernem a „mi ketten” fogalmát. Ha az én világomban maradok, ha követem az apám által elrendelt utat, minden kiszámítható lenne. Akkor még azt is tudnám két hét múlva milyen ruhát fogok felvenni, hogy hova fogunk utazni az eljegyzésünk után, hogy a nászutunk pontosan hol lesz, még az ágynemű színével és anyagával is tökéletesen tisztában lennék. Tudnám, hogy pontosan hány órakor és kivel fogok találkozni egy év múlva októberben, és azt is tudnám előre, hogy mikor kell felszolgálni a steak-et finomra párolt vajas zöldbabbal vacsorára. Lazán átsütve, még kissé véresen, mert a jövendőbelim kizárólag így szereti. Ahogyan én is előre kiszámítható voltam szinte mindig. Pontosan tudták, hogy ha megérkezem valahova, akkor hogyan kérem az ásványvizet, hogy citrommal iszom a teát, szám szerint kettő karikával, hogy a frissen facsart narancslébe mindig kérek egy csipetnyi fahéjat, mert én kedvelem így, és úgy általánosságban szinte minden esetben tudták mely napokon milyen ruhát viselek. Mert előre eltervezettek voltak a napjaim, és nem volt bennem semmi spontaneitás, nem kedveltem azokat a dolgokat amiket nem láthattam előre, amik meglepetésként értek, azokkal nem tudtam mit kezdeni. Apám szerint ez tökéletesen így lenne rendjén, mert az életet az előre eltervezett és kiszámítható dolgok mozdítják előre, és a mi feladatunk, a mai modern kori arisztokráciáé, hogy ezeket a dolgokat megteremtsük, hogy meg legyen a világban az állandósult egyensúly. De apám arról nem beszélt, hogy mi történik akkor ha megbillenünk, mert meglátunk valakit, valakit aki felkelti a figyelmünket. Egyetlen mozdulatával, egyetlen hanglejtésével, ahogyan megmozdul, ahogyan tánc közben a derekunkra simul a keze, ahogyan az egésznek van valami meghitt varázsa, és többé nem lehetünk ugyanazok akik voltunk, mert elmozdultunk az állandóság közép pontjáról. Megyünk az árnyéka után, követjük őt, mert annyira vonzó, vonszol magával, szinte megbabonázva követjük, és jön az első pofon: múlékony és illékony illúzió csupán, semmi más. Rádöbbenünk, hogy amit olyan lazán elérhetőnek véltünk, amit azt hittük, hogy számunkra igazán könnyedén megszerezhetünk, az csak egy ideig lehet a miénk. Mert az igazán becses dolgokat az élet időben méri és érzésekben és sokszor a kettő nincs egyensúlyban. Ha sok az idő nem maradnak érzelmek sok esetben ha pedig kevés, akkor sokkal intenzívebbek mint bármikor. Amikor a fürdőjét magam mögött hagytam ezeket a gondolatokat is magammal vittem és az a tudat, hogy lehetőségem van megváltozni, hogy erre ő az egyetlen lehetőségem azt hiszem már ezzel adott nekem valamit ami csak ő, és ami csak az enyém maradhat. Ha a világot kivételesen nem tőle várom a lábaim elé, hanem én hozom el neki, ha nem tőle várok el dolgokat, hanem én adhatok neki. Jól tudom a büszkesége, ami minden férfiban ott munkál sok dolgot nem engedne, így aztán ki kell játszanom, trükköznöm kell jól tudom, de a végeredmény szempontjából olyan lényegtelen. Ha majd az Eiffel torony tetején állva arcát a hideg decemberi éjszaka felé fordítja, és úgy érzi a világ tetejéről szemléli az apró fények között imbolygó világot, akkor talán megérti, hogy számunkra ennyi a világ, és mi vagyunk benne a fontosak. Akkor meg tudom neki mutatni ki is vagyok én. Egy apró pont a világ tetején. Ha innen nézzük ők a picik, ha onnan akkor én vagyok az. De most….most kell megteremtenem mindennek a lehetőségét. Mikor is lettem én ilyen mérhetetlenül szentimentális? Ó igen, azt hiszem akkor amikor Mr Winston betáncolt az életembe. Azóta nem vagyok kiszámítható, egy cseppet sem, azóta művelek olyan dolgokat, amelyek hellyel-közzel nem csupán a személyzetet hökkentik meg, hanem hovatovább engem saját magamat is. Példának okáért az az apró kis estély, amit pontosan két napja tartottam és kizárólag öt vendéget hívtam meg. Az európai központi donor bizottság svájci elnökét, egy ausztrál bankárt, aki főleg kórházi és szervbanki részvényekkel foglalkozik, és két neves európai kardiológust, akiknek az itteni költségeit anyám fedezte, természetesen apám tudta és beleegyezése nélkül a privát bankszámlájáról. Hogy miért segít nekem? Talán azért mert hall valamit a hangomban minden egyes beszélgetés alkalmával, és talán először érzi a hangomon, hogy nem változik csupán akkor ha Nate-el kapcsolatosan bármiféle olyan megjegyzést tesz ami nem nyeri el a rokonszenvemet.
– Ha valaha meglátlak édességek között toporogni, igazán légy észnél nehogy összekeverjelek valamelyik ínycsiklandozó finomsággal- vágtam vissza nevetve a szavaira, és kifejezetten örültem, hogy visszataláltuk ehhez az évődő és kissé kacér hangnemhez. Még akkor is ha tudom, hogy minden második szavam mögé kellően odaképzelem az adott jelenetet is, ez pedig a jelenlegi helyzetben nem éppen üdvös. Nekem kell leginkább észnél lennem, mert ha egyetlen egy jelet is adok felé, hogy számomra nincsenek többé határok, azt hiszem ő sem veszi többé figyelembe, hogy valaha is voltak.
- És mondd csak mivel fogsz te engem kényeztetni? De hé, ki mondta, hogy valaha is lesz olyan, hogy nem lesz hozzád kedvem? Na jó, ha még egyszer bevágsz a medencébe, akkor tényleg nem lesz.- nevettem el magam és megrázva a fejemet sétáltam közelebb hozzá, miközben a konyhapultnak támaszkodva vont közelebb magához és elvette a villáról a felkínált falatot.
- Mázli? Nem is akarom tudni milyen az amikor nem készül el jól ez azzzzz….ez azzzz izé- mutogattam a kocsonyás finomságra.
-  Kocsonyás izé álá Nate. Még jó hogy fenéken billentelek, akinek ilyen formás hátsója van, kéremszépen. Éééééés én nem hülyülök.- dobtam vissza a szavait még mindig derülten. De éreztem, hogy valami nincs rendben, hogy valami van még ott ami foglalkoztatja, egy ki nem mondott kérdés, valami amit tudni szeretne, méghozzá tőlem, ahogyan bennem is bennem volt ez a kimondatlan gondolat, amit azt akartam, hogy tudjon. Hogy tudja mire jutottam, mi az amire jelen pillanatban vágyom, a desszerten és az estén túl, amiből már csak pár óra van hátra, de jól tudom, hogy nem akarok innen menni sehova. Még sosem aludtam úgy egy férfinél,hogy ne az ágyában kössünk ki ilyen vagy olyan indokkal, de Nathaniel esetében egészen mást terveztem, valamit ami sokkal meghittebb amit nem adok akárkinek, amit csak ő kaphat meg tőlem. Olyan könnyű valakivel lefeküdni, olyan egyszerű megtenni, hozzá simulni, és egyszerűen elhitetni vele, hogy kell nekem. Adott pillanatban ez valóban így is van. De ha csupán ekörül forogna az élet, ha csupán ez mozgatna semmiben nem különböznék bármelyik közönséges nőtől. Márpedig én különböztem, én többre tartottam magam ennél. A szavaimat követő csendben, ahogyan a homlokom az állának döntöttem szelíden mosolyodtam el, és én magam is lehunytam a szemeimet, csak addig amíg élvezem még ezt a pillanatot, amiben volt egyfajta különlegesség, valami, amit mások minden bizonnyal másképp csinálnának, mást tennének, másképpen zajlana a továbbiakban az este még hátralévő része. De azt hiszem megállapíthatjuk, hogy Nate és én másképpen működtünk és ilyen tekintetben tökéletesen egymásra hangolódtunk. Érzem ahogyan lassan és nagyon óvatosan siklik az állam alá az ujja, és kényszerít, hogy emeljem fel a fejemet. Abban a másodpercben, hogy szinte egy vonalban volt a tekintetünk, egymástól el nem vonva éreztem, hogy ez az a megismételhetetlen másodperc, ami ebben a formában soha többé nem jön el. Ha nem tesszük meg bánni fogjuk….bánni fogjuk mert ugyanígy többé nem érkezik el a számunkra. A csókja lassú, finom, puha, mézes, édes különlegesen omlik szét az ajkaimon, mintha ez is az egyik tökéletesen elkészített édessége lenne, de a zamata a lelke az ott rezdül benne. Annyira óvatos, amennyire én magam is az vagyok, és most az én szívem is kihagy egy taktust. Nem azért mert még sosem csókoltak meg, hanem azért mert ÍGY még sohasem. Volt már részem szenvedélyben, lopva és titokban adott csókban, de olyanban, amibe valaki belesűrítette minden odaadását, félelmét és mégis ott volt, letörölhetetlen pecsétként immáron az ajkaimon, ilyenben nem volt még részem. Ezt most tapasztaltam meg először. Tényleg adott nekem valamit, ami különleges….ami igazán ő. Borult az egyensúly és nem tudom melyik lenne a helyes irány…illetve tudom, csak nem tudom, hogy képes leszek e azt követni. Ezek után elég nehéz lesz. Lassan húzódik el tőlem, nagyon kicsit, éppen csak annyit, hogy láthassuk egymás arcát újra, nekem mégis olyan mintha messzire ment volna tőlem.
- Hűűű- mosolyodom el, a hangom soha nem hallott mélységekben vibrál, mintha leütötte volna valaki a zongora legmélyebb akkordját. Megköszörültem a torkom, felemeltem a kezem és a mellkasára, a szürke pólóra simítottam a tenyerem.
- Khm…olyat lehet, hogy díszcsomagolásban úgy az elkövetkezendő örök életre ezt úgy kérném is egyben mindenestől?- alig érzékelhető mosolyra húzódtak az ajkaim majd egészen lábujjhegyre kellett állnom, de szerencsére segítségemre volt, hogy még mindig a karjaiban tartott. Közel hajoltam és ahogyan beszélni kezdtem minden mondatomat követően a mozgó szám súrolta az övét. Leheletnyi, bizsergető érzés volt, de nagyon kellemes. Tagadhatatlanul.
- Köszönöd? Mit köszönsz? Ki mondta, hogy nem veszem vissza a saját részemet?- nem kellett tovább beszélnem, mert most én voltam az aki lelopta az ő szájáról a csókot, keveredett a finom karamell íz, annyira édes volt….vagy Nate volt az? Nem tudom eldönteni. Egészen apró csók volt, amilyet ő adott nekem az előbb, mert még mindig éreztem, hogy a határainkat nem ma fogjuk átlépni, noha tagadhatatlan, hogy végtelenül és eszement módon vonzott magához. A csók pedig nem tette könnyebbé, sőt nehéz volt. Sóhajtottam egy mélyet, ahogyan fejemet a mellkasán pihentettem, karommal pedig a nyakát fogtam át. Bújtam mint egy bolondos gyerek, akinek odaígértek mindent, ha jól viselkedik. Csak én egyre nehezebben tudtam jól viselkedni. De kellett.
- Mondd van még egyéb kívánságod? Egyéb desszert egyéb….úgy bármi?- pillantottam fel a mellkasáról derülten. Nyugalom…ezt éreztem, meg azt, hogy ezt tényleg meg tudnám szokni. Egyszerre volt ijesztő és gyönyörű az érzés. Kettős, mint én magam is.



••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 16, 2015 11:23 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Egyik leghőbb vágya, hogy bejárja a Világot még akkor is, ha már nincs rá elegendő ideje, pénze pedig még annyi se. Lehet, hogy spórolt, hogy még mielőtt az utolsókat rúgja lásson valamit amit jó emlékként eltehet későbbre, ínségesebb időkre, de annyit azért nem, hogy mind az összes helyszínt megtudja nézni, elvégre nem olcsó egy repülőjegy főleg nem akkor, ha az kapásból húsz alkalomra bővül. Köszönhető mind ez kedves Nate telhetetlenségének.
Ettől függetlenül egyet-kettőt megengedhet magának. Persze azokat a helyszíneket szeretné elkerülni, ahol most az elképzelhetetlennél is kegyetlenebb és undorítóbb körülmények uralkodnak, egyszerűen csak annyit szeretne, hogy lássa a legszebb országok legszebb részeit. Talán nem olyan nagy kérés ez igaz?  
Írt magának egy bakancslistát, melyen számtalan dolog szerepel és amit mindenképpen véghez szeretne vinni még a halála előtt. És ebbe beletartozik a Világ legszebb helyszíneinek meglátogatása függően attól, hogy egy egész városról, vagy egy templomról esetleg csak egy nevezetességről van szó.
Elsők között, elszeretne tölteni egy, vagy két hetet Santorinin. Az időintervallum természetesen attól függ, hogy mennyire érzi ott jól magát.  Látni szeretné a hófehér házakat, a sziklás strandokat és Görögország legszebb naplementéjét ami szintén ide köthető. Van valami furcsa, előkelő varázsa és régies bája a városnak. A régi vulkánnak köszönhető félhold alakja szintén különleges főleg, hogy míg az egyik oldal kisebb-nagyobb sziklákból áll addig a másik fekete, vulkáni kőzetből.
Ha már Európában jár, akkor meglátogatná a Plitvicei Nemzeti Parkot is, ami egyik kedves barátjának legnagyobb kedvence. Lassan nyolcadik éve jár oda nyaralni de minden alkalommal úgy jön vissza Ausztráliába, mintha legalábbis egy másik Világon járt volna ami mindenki más számára titok és talány, ő pedig nem tudná tökéletesen elmondani azt, hogy milyen érzés volt számára látni. Valljuk be, épp olyan átéléssel szokott beszélni róla, mint amikor Nate először látta 3D-ben az Avatar című filmet. Minden zöld és kék, mesebeli és hihetetlen. Legalábbis Theo véleménye szerint... bár elmondása alapján kellene időt spórolnia, hogy bejárhassa az egész országot, megnézhesse a kikötőit a kavicsos tengerpartot, a kék öblöket melyek olyan tiszták, hogy még a három méterrel lejjebb lévő korallzátonyokat is ki lehet venni a fodrozódó Adria alatt.
És, hogy mi az ő hőn áhított helyszíne? Természetesen a Machu Picchu melyekből csak a régi, kincsvadász filmekben láthat eleget az ember vagy a TV-ben leadott természetfilmekből. Persze így is megvan a maga varázsa, de mégse ugyan az, mintha ott lennél és kézzel foghatnád azokat a réges-régi köveket melyeket ki tudja, hogy mikor tettek le oda először a régen élt őslakosok és még mindig állnak. De ha már itt tart, megkeresné El Dorádót is, de kalandornak már nem szívesen állna.
És ha már itt áll előtte ez a szőke szépség, mindenképpen meglátogatná az Egyesült Királyságot is. Első körökben persze Skóciát, hisz ki ne akarná látni a virágzó nárcisz mezőket, mely még egy férfit is elképeszt. Megnézné a Eilean Donan kastély-t, talán még egy eldugottabb téglájába bele is karcolná a nevét mint egy rossz kisgyerek csak, hogy valamit megőrizzen belőle is. Edinburgh is csodálatos látnivaló lenne valamint meglesné Nessie-t a Loch Ness tavában ha már arra jár. A fene enné meg, kiskora óta látni akarja de soha nem jutott el odáig.
Daniellel az volt a gyerekkori tervük, hogy őslény kalandorok lesznek és bebizonyítják, hogy márpedig létezik a Loch Ness-i szörny, nem csak találgatás és nem más, mint egy hatalmas dinoszaurusz. És a jó voltuknak köszönhetően egy idő után ismét létezni fognak ezek az őshüllők a Földön, emberek között. No hát igen, volt egy időszak mikor nagy mumusa volt a Jurassic Park trilógia. Ez a gyermeteg énje pedig a mai napig elkíséri így teljes extázisban volt míg nézte a negyedik részét a moziban. Ebből is látszik, hogy mennyire ragaszkodik a múltjához és, hogy nem lesz könnyű lemondani arról. Se a jó se pedig a rossz eseményekről, mivel a jó és a rossz kéz a kézben jár.
Viszont most, hogy jobban belegondol s zöld szemét végigvezeti az előtte ácsorgó szépségen, szeretné ezeket az élményeket megosztani valakivel. Hisz mit ér az élet, ha egyedül lát világot? Ki lesz az, aki részese lehet az örömének, ki lesz az, aki vele van, mikor megunja a hosszú sétákat, elfárad és leroskad egy fa tövébe miközben kijelenti, hogy onnan nem óhajt egy tapodtat se mozdulni. Ki lesz  az aki biztatja és kéri, hogy menjenek tovább, mert nincs sok hátra az útból? Csak kicsit meg kell erőltetnie magát. Kivel fog éjszakákba menően beszélgetni a látottakról? A gyönyörű gótikus, öt hajós katedrálisokról, a Notre Dame-ról vagy épp a Köln-i katedrálisról minek hatalmas, égbe nyúló tornya már önmagában is több órányi szemgyönyörködtetést követel.
Kell valaki, akivel megemészthet mindent, akivel lent sétálhat az éjszakai tengerparton mely a sötét ellenére mégis világosnak hat, hisz a világ közepén van, ahol minden fény, minden pompa és minden szem rájuk szegeződik. Igen, az ilyesfajta csoda hiányzik az ő életéből, ez az amit meg akar élni. Az elé kitárulkozó végtelen világot a maga lehetőségeivel és azt, amit egy kedves, számára fontos személlyel élhet meg.
- Hajaj... És mi lennék? Egy mignon? Esetleg egy nagy kehely fagylalt öntettel? - egy pillanatra ráncolni kezdi a homlokát s megköszörülve a torkát hangnemet vált, hisz megint kezd átesni a ló túloldalára ami nem épp szerencsés - vagy szimplán egy tök egyszerű szuflé. Ami nem is olyan egyszerű na de mindegy - legyint széles vigyorral.
Szereti azt a fajta játékosságot ami fűszerezi a kapcsolatukat. Lehet, hogy eleinte nem indultak olyan jól a dolgok mint azt szerették volna, és a nap folyamán többször is összeakasztották a bajszukat, de ettől függetlenül nem mondtak le arról, hogy ez még változhat és talán ezek a rögök azok, melyek a tökéletes, tükörsima felülethez vezetik majd őket. Bár ebben Nate nem igazán hisz. Úgy látja, hogy mindig is lesznek kisebb-nagyobb buckák, buktatók az ő kapcsolatukban, de talán épp úgy, mint a mai gondokat, azokat is képesek lesznek rendjén kezelni.
- Nem tudom, majd ha élesben kell szembenéznem a helyzettel, biztos, hogy találó leszek. De jelen pillanatban nem sok ötletem van. Vagy talán épp az a baj, hogy túl sok - gondol bele alaposabban. A feje jelenleg olyan mint egy robbanni készülő gránát amiben érzések és gondolatok millióit zsúfolták bele, most pedig a robbanással együtt minden kikerül belőle.
- Látod? Mondtam, hogy lesz olyan alkalom - pajkos vigyorral és kacsintással mutat rá.
Furcsa érzés számára, hogy úgy húzza közelebb magához, még csak véletlenül se tolulnak előre azok az érzések, hogy ágyba akarná őt vinni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs így, csak végtelen mennyiségű tiszteletet érez az irányába, ami miatt türtőzteti magát. És persze hozzá kell tenni azt, hogy van amit jobban akar, mint a szex. Valószínűleg sok hímnemű társa most vágná őt nyakon egy fahusánggal, hogy "mi azt, hogy jobban akar valamit a szexnél". Viszont nem akar hazudni, mert tényleg így van. És ez a valami nem más, mint elhitetni Kayával és persze magával is, hogy ez a kapcsolat működhet és nem csak egy futó egyéjszakás kalandot jelentenek egymásnak. Most mindent megtenne azért, hogy bizonyítson.
- Créme Caramel - tudatja vele némi franciás kiejtéssel fűszerezve - ha nem ilyen tökéletes lenne, akkor nyilván szétfolyna vagy kis csomók lennének benne ami miatt nem lenne olyan élvezetes. De ki, hogy szereti - vonja meg egyszerűen a vállát. Nem téma, de ha már nem tudja a lány, hogy miről van szó akkor gondolta közli. S mind ezt kisfiús lelkesedéssel az arcán.
- Na látod! Formás hátsó, vagyis én készíthetek neked édességeket de én nem ehetek. Hova tűnne ez a formás hátsó, ha elhájasodna? - vonogatja meg a szemöldökét ezzel is jelezve, hogy bár édesszájú, ő maga nem tud olyan sokat enni belőle bármennyire is szeretné, valamint azt, hogy az előző falat is az agyára ment cukormennyiségileg. Próbált már eltérni a receptektől, de mindig valami undorító massza lett belőlük ezért is gondolta úgy, hogy most mindent a leírtak szerint csinál és akkor biztos nem lehet baj.
Bár felhőtlen a szórakozottságuk, mégis egy egészen röpke időre beékeli magát a kétségbeesés közéjük csak, hogy ne menjen minden olyan simán, mint amilyen például ez a Créme lett.
Persze válasz már nem érkezik a hallottakra, de talán nem is kellenek, hisz minden egyes rezdülése arról árulkodik, hogy elégedett és különösen örül annak ami a szőkeség ajkait elhagyta. Nem véletlen, hogy ezután próbálja picit átlépni a némán de oly' biztosan felállított határokat, vagy legalábbis egy ideig még táncolni akar annak biztató rendíthetetlenségén.
Ujjai finoman érintik az állát, épp annyira finoman, mint ahogy az ajkaik érintik egymást.
Apró, és kellemes csók ez, de benne hordozza mind azt, amitől Nate Nate lesz. Óvatos, tapintatos, szerethető, szerető és nyugodt mégis szenvedélyes és önzetlen. Ettől függetlenül félelemről és bizonytalanságról is árulkodik mely csak pikánssá teszi, de nem ijesztővé esetleg távolságtartóvá. Talán életében nem érzett még olyan édeset, mint akkor, mikor szája Kayaéhoz ér. Ezután sokan nagy valószínűséggel megismételnék az előbbit immáron sokkal határozottabban és bátrabban, de Nate nem erre játszik. Inkább titkon valami hang elkurjantja magát benne, hogy "igen!"
Ez a pillanat olyan, mintha újra beakarna mutatkozni neki de ezúton egy apró csókkal tenné meg mely így többet mond ezer szónál.
Első gondolata mindenképpen az, mikor elhúzódik tőle, hogy majd most jön egy hatalmas pofon amitől három napon át csöngeni fog a füle, de aztán megnyugtatja Kaya arcának látványa mely üde színfolt a jelenlegi helyzetben is. Tudja, hogy ő se tartotta soknak, hogy ez pont az volt amire szüksége volt. Ezzel bizonyított.
Egy pillanatra úgy érzi, mintha a levegőt is kiszívták volna a tüdejéből így mielőtt még megfulladna, gyorsan levegőhöz juttatja kétségbeesett szervét, de aztán elmosolyodik.
Alsó ajkát beharapva vigyorog miközben a lány beszél, s nem zavarja, hogy ajkuk összeér, sőt! Egy pillanatra még a szemét is lehunyja, hogy átadja magát a pillanat varázsának mely épp oly kedves és szívhez szóló, mint amilyen előzőleg a csókjuk volt. Mielőtt még megszólalna, egy picike puszit nyom Kaya rózsaszín szájára, aztán ugyan úgy válaszol, mint ahogy az imént ő beszélt.
- Semmi akadálya. Csak mondd, hogy mi legyen az a "mindenestől"?! - hangja piszkosul halk és van egy ismeretlen selymessége, amit eddig talán még Kaya se hallhatott. Mind idáig csak az ércessége és a mélyebb baritonja volt biztos, és fene se gondolná, hogy ez a hang ilyen lágyságokba képes elmenni.
- Mindent - nyögi a következő csókba melyre bár nem számított, mégis épp oly mézes és ellenállhatatlan, mint az előző néhány perc amit megéltek. Közben egy gyakorlott mozdulattal Kaya füle mögé simít egy előre hulló hullámos tincset.
- Ezt azért valljuk be, hogy megtudnám szokni - nevet fel. Zöld szemei lázasan csillognak miközben egyik tenyere Kaya csípőjéről a hátára csúszik, s azt kezdi el cirógatni. Imádja ezt a pillanatot, legszívesebben ezt emelné most fennkölten az egekbe, hogy mindig emlékezhessen rá. Szinte elképesztő a pillanat meghittsége és az, hogy bár mindketten többet akarnak, legalábbis Nate biztos, mégis képes megfékezni magát és inkább a gondolatnak élni, hogy ezt semmiképp nem ronthatja el. Ezt a kapcsolatot úgy kell dédelgetni, mint egy apró, törékeny életet és engedni kell a maga ütemében kibontakozni. Nem kapkodhatnak, mindennek eljön a maga ideje.
Állát Kaya feje búbjához érintve sóhajt egy nagyot de egy pillanatra se hagyja abba hátának simogatását és egész testének ölelését. Csak akkor emeli fel a fejét, hogy a szemeibe nézzen mikor Kaya őt kezdi el nézni.
- Hidd el nagyon sok ötletem lenne, de talán az lenne a legjobb, ha ezt most megennéd és engednéd, hogy a jó öreg Nate lelassítsa a szívverését - nyom gyorsan egy puszit a homlokára majd felkapja a pultról az ott hagyott karamell krémet és a kanapé felé int vele ezzel jelezve, hogy üljön le.
- Mindjárt jövök én is - ha Kaya megteszi az első lépéseket a kanapé felé, ő belép a pult mögé ahol van egy kis ideje arra, hogy kellőképpen kifújja magát és bekapkodja az éjszakai gyógyszereit amik kicsit elmaradtak itt a nagy beszélgetések közepette. Hat szem pirula kerül ki a gránitszerű pultra melyek jelenleg egy részben az életét és életben maradását képzik. A gyógyszereket gyorsan egy pohár víz segítségével letudja, de már nyúl is a teás dobozhoz minek tartalma remélhetőleg kincset rejt.  
- Kérsz egy teát? Kismillióval tudok szolgálni. Van citromos, narancsos-fahéjas ami nem tudom mit keres itt mikor múltkor kiszórtam a kukába de van még... citromos és narancsos-fahéjas. Meg megint citromos és narancsos... mégse tudok annyi mindennel, kicsit elkiabáltam. Igazából ezeket nem szeretem így mindig a végére megmaradna és... kicsit megcsappant a készletem. Csak tudnám, hogy mikor itthon se voltam na mindegy - tanakodik komoly tekintettel, mélyen dörmögős hanghordozással és csak akkor jön rá, hogy ezeket tényleg ki is mondta, mikor Helené értetlen tekintettel kezdi el őt bámulni. Alig észrevehetően megrázza a fejét, hogy kiűzze belőle a felesleges gondolatokat.
- Szóval? De valami töményebbel is tudok szolgálni, amihez kedved van - ő igazából most egy teát inna, az biztos, hogy nem fogja elvenni az eszét és engedni fogja, hogy a természetessége síkján maradjon.  





Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:38 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Nathaniel & Kaya v.03
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: