Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Nathaniel & Kaya v.03
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 20, 2015 10:11 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Vajon mit tenne az ember ha tisztában lenne vele, hogy mennyi ideje van még hátra? Vajon mi mindent csinálna másképpen mik azok a dolgok amelyeket kétszer is meggondolna mielőtt megteszi? Ha akarom ha nem immáron sokadszorra fut át az agyamon ez a gondolat, bár lehet, hogy talán kicsit feleslegesen is. Nem én vagyok akinek a napjai meg vannak számlálva, ellenben én vagyok az aki engedte, hogy az életébe befészkelje magát egy személy által a tudat: valakinek boldogabbá tenni a hátralévő hónapjait. Miért akarom ezt? Nem tudom, magyarázatom sincs rá, ahogyan nincs rá egyetlen egy ellenérvem sem, hogy miért ne tehetném meg?nem akarok szánakozni rajta, nem akarom, hogy azt lássa rajtam, hogy minden percért én magam is hálás vagyok amit vele tölthetek. Azon kezdek morfondírozni, ahogyan az édességből időnként egy-egy villányi kerül az ajkaim közé, hogy ha én magam egy olyan helyzetben találnám magam amilyenben Nate van vajon mit tennék? Mit csinálnék másképpen, mi az amit egészen másképpen intéznék, egészen másképpen történne meg? Jobban visszatekintve az életemre semmi másról nem szólt csak a szabályokkal való szembehelyezkedésről. Arról, hogy csupán mímeltem a felsőbbrendűséget egy-egy társadalmi eseményen, miközben legbelül üvöltött belőlem a középszerű kislány, az alsórangú hölgy, aki arra vágyott volna, hogy kiszakadva a megszokás, és az állandóság rabigájából végre azt tehesse amihez igazán kedve van. Ám apám tökéletesen tudta, hogy mivel lehet engem kordában tartani. A lázadó természetem mellé mérhetetlen hiúsággal ajándékozott meg az anyatermészet, és ha akartam ha nem ezt el kellett fogadnom. A pénz, a gazdagság, a csillogás volt az én közegem. Hogy a  gyermekkoromat és a későbbi éveket is tökéletesen átszőtte az az élet, hogy mindennel kiszolgáltak, hogy mindent megkaptam, csak kérnem kellett. Én nem ismertem annak a fogalmát, hogy valami túl drága, vagy túlságosan sokba kerül és nem engedhetjük meg magunknak. Apa gondoskodott arról, hogy miképpen rendezze be az aranykalitkát a kismadarának, hogy az oda akarjon örökkön visszatérni, bármennyire is csábító a kinti világ. Én pedig visszatértem, minden egyes alkalom után, mert ott voltam otthon, ott voltam biztonságban. Mai napig tétován toporgom az olyan helyzetekben amiket nem ismerek, ahol nem érzem otthonosan magam amiben elveszek. Soha, egyetlen pillanatra nem jutott eszembe az, hogy esetleg az a nap lehet az utolsó, hogy az  a naplemente amit még láthatok, anyám utolsó zongorajátékát hallgathatom ahogyan a kis kék szalonban Chopint játszik átszellemülten. Mindenek közül a legnagyobb bűnöm az volt, hogy örököltem valamit az anyámtól: nem a mérhetetlen alázatot amit apám iránt táplált, hanem azt, hogy volt bennem hajlam a szelídségre, volt bennem hajlam a jóra. De nem mutathattam ki, és  a mai napig úgy hiszem, hogy nem is mutathatom ki a továbbiakban sem, mert azzal elgyengülök, azzal csak igazolnám apám azon tézisét, hogy az érzelmek pusztán arra jók, hogy az embert elvezessék a helyes útról és téves ingoványos ösvényekre sodorják. De mégis hogyan legyek képes neki elmagyarázni, hogy valahányszor erre a bohókás, időnként makacs zöld szemű férfire nézek a legkevésbé sem érdekelnek az ingoványok, és a legkevésbé sem érdekelnek azok a dolgok, amelyek az érzelmek elrejtésére irányulnak. Vajon másképpen viselkednék ha nem lennék tisztában azzal, hogy Nathaniel számára nem csupán fél év van hátra, hanem még sok év? Minden bizonnyal. Ahogyan az is biztos, hogy ez esetben azon az egy estén kívül ott a bárban mi soha nem töltöttünk volna együtt többet. Különös talán a sorstól, hogy a szememet egy haldokló férfi nyitja fel, és nem magamtól eszmélek rá, hogy vannak olyan dolgok, amelyekért érdemes küzdeni. Ha én lennék az ő helyében….bárcsak én lennék az ő helyében! Még mindig úgy vélem, ahogyan első éjszakánkon ott a kórházban, hogy az élettől ez igenis igazságtalan, hogy nem neki kellene itt lennie, egy listán valahol a csuda tudja hol, de nem a megérdemelt első helyen. Gyűlölöm magam amikor elérzékenyülök, és ez most egy ilyen pillanat, ahogyan megcsókolom most én őt, és még érzem ahogyan az orrán keresztül a kifújt levegő megcsiklandozza a bőrt az ajkaim felett. Én is meg tudnám szokni, az egészet képes lennék megszokni, még akár holnap reggel is így állni, hozzá bújni. Jóságos egek, életemben talán először nem lefeküdni akarok egy férfival, hanem mellette elaludni. Mi a csoda történik velem? Megrázom a fejem, miután homlokon csókol és mosolyogva bólintok, szinte az én mellkasomon ver ritmust az ő szíve is.
– A minden a mindent jelenti. Téged, az úszómedencédet, a kutyáidat, az egyébként roppantul minimál konyhádat, a maszatos csirkeszárnyaidat, a latinos temperamentumodat, mindent amitől te vagy te.- súgom bele a mellkasába, és a legijesztőbb talán, hogy komolyan gondolom a szavaimat, holott nagyon jól tudom, hogy ennek az egésznek a legminimálisabb esélye sincs. Csak egyszerűen jól esik azt gondolni, hogy van, hogy igenis lehet ebből valami, hogy mi megadhatjuk egymásnak ami hiányzik az életünkből. Én megadhatom neki az elkövetkezendő hónapokat, ő pedig az egyszerű világába ránthat magával. Hiszen mindig erre vágytam, nem? Ezért jöttem ide, ez volt az amit akartam. Bűntudatosan horgasztom le a fejemet, és valahol legbelül feddem meg a saját hazug gondolataimat. Lesz valaha alkalom, hogy le tudjak mondani a luxusról Nathaniel kedvéért? Ez az a kérdés, amiben világosabban kell látnom, sokkal világosabban a ma esténél. De pont a ma este lesz erre a válasz. Lehunyom a szemeimet ahogyan a homlokomon érzem az ajkait, és bólintok, amikor elveszem a kezéből az édességes tányért. A kanapé felé indulok és kényelmesen huppanok le, a villával egy jó nagy adagot kicsippentve az édességből.
– Meg kell hagyni ez a Créme Caramel isteni!- utánozom le én is Nate előbbi franciás hangsúlyát és nem tudom megállni, hogy a végén ne kuncogjak bele a számba dugott falatba. Majd nyammogok kettőt és úgy folytatom
– Szóval ha úgy döntenél, hogy cukrászként akarsz a továbbiakban tevékenykedni, egyrészt szívesen látlak, másrészt remek ajánlóleveleket tudok neked biztosítani. Bármelyik nívós cukrászda szívesen látna, főleg, hogy biztosak lehetnek benne nem falod fel a teljes sütemény készletet.- mókázva lendítgettem meg a lábaimat és vonogattam a vállaimat, ahogyan próbáltam olyan szemöldök mozgást felvenni amilyet Nathaniel is produkálni szokott nem beszélve, az egyébként rémesen izgató mélységekbe kúszó hangjáról.
– Nekem vigyáznom kell a formás hátsómra, elvégre Larrabbe kisasszony is megmondta, hogy úszónadrágban verhetetlen!- prüszkölve tört ki belőlem a nevetés, a tányért az asztalra helyezve dőltem hátra, és onnan néztem mit ügyködik Nate a konyhapult mögött. A teafelsorolást hallva kiegyenesedtem, és felállva a kanapéról a zenelejátszó felé kezdtem riszálni. Megálltam előtte, majd a vállam felett pillantottam vissza Nate-re.
– Angol vagyok Nathaniel, én éjszaka nem teázom, és nem kávézom. Ezen szokásomról pedig egy jó darabig még nem vagyok hajlandó lemondani. Szóval maradjunk az erősebbnél vagy töményebbnél, rád bízom mi legyen. – kacsintottam rá derűsen, majd visszafordultam a házi kis zenerendszer felé, és Nate-nek háttal kezdtem válogatni a kínálatból, ami tényleg pazar volt. Kezdve azon slágerektől, amelyeket még a nagyanyám hallgatott, egészen addig amire már titokban én is táncoltam kamaszként valamelyik Soho beli klubban, természetesen apám legnagyobb bosszúságára. Aztán találtam valamit és egy másodperc alatt szorult össze a szívem. Egy egészen enyhén sandítottam hátra a vállam felett, mintha arról akarnék meggyőződni, hogy Nate nem látja mit ügyködöm. Nem tudom mennyire jó ötlet, de valamiért ennél a dalnál akadtam meg. Anyám kedvencei voltak az előadók, ez a dal pedig egykor az egyik legkedvesebb volt a számomra, és különös talán az élettől, hogy mostanra talán szomorú aktualitás is lesz belőle. Nem akarom, hogy az legyen. Mégis itt állok meg, és bár kissé bizonytalanul választom ki de mégis megteszem. A zene dallama lassan és finoman kúszik be a nappaliba, és én hagyom, lehunyt szemekkel hagyom, hogy magával ragadjon a ritmusa, a hangulata.

Our Last Summer

Párizsról énekelnek, de lehetne akár Sydney is, olyan mindegy a világ melyik pontján éli meg az ember azt a bizonyos utolsó nyarat, amit nem lehet soha elfelejteni. Vajon ez lesz? El tudom engedni ha majd kell, ha majd….nem tudom. Nem kellett volna ezt a dalt választanom, vagy nagyon is illik ide. Megfordulok és Nathanielt nézem a konyhapult mögött, amikor az első refrén bekúszik, kezdek el sétálni felé, ajkaimmal némán tátogva a prozódiát, és azt hiszem van abban valami különösen varázslatos, ahogyan idáig ma eljutottunk. A háta mögé sétálok, és a karomat a derekára simítom a fejemet a hátára hajtom és veszek egy mély lélegzetet.
– Anyám egyik kedvence volt ezt az együttes, gyermekként nagyon sokat hallgattam, ahogyan anyám énekli velük együtt. Nekem sosem volt jó hangom. De volt abban valami gyönyörűséges amikor a mama elkezdett énekelni…tudod. Hallottál már igazi angyalt énekelni? Ő az. Egy elbukott, szomorú angyal.- érzem, hogy megakad a mozdulata, így biztatóan mozgatom meg az összefűzött kezemet.
– Csináld nyugodtan amit csinálsz…én csak…fecsegek mindenfélét. Érzékeny vagyok a zenére.- végül rájöttem, hogy így csak feltartom a teája elkészítésében, így hagytam lehullani a derekáról a kezem, és oldalra fordulva Helenét figyeltem, aki meg minket nézett.
– Nyugi, nem lesz semmi baj, ketten vigyázunk rá, nemigaz nagylány?- hátrébb léptem és a csípőmet nekitámasztottam a pultnak, karomat pedig a mellkasom előtt keresztbe fontam. Tudom, hogy a kanapéhoz irányított, de nem akartam ott ücsörögni. Valahogyan a szokásosnál is nagyobb gyűlölet ébredt bennem az igazságtalan élet iránt, amelyik elveszi őt tőlem. De hiszen soha nem volt az enyém és nem is lesz.
– Mit szólnál ha…szóval arra gondoltam, hogy valamelyik nap elmehetnénk együtt hajóval valahová. Tudod, mindig is vágytam egy lakatlan szigetre, itt  a környéken meg rengeteg ilyen van, ahol csak egyszerűen kikötsz és semmit nem csinálsz egész nap, csak kókuszdióból szürcsölöd a finomságokat és kifekszel a forró homokra…hátradőlsz és ….élsz! Csak így szimplán. Keagen remekül elbánik egy kétárbócos vitorlással. Nem mellesleg rendelkezem is egy ilyennel. GrapeTears a neve. Ha jófiú leszel talán elmondom neked, hogy miért éppen ez a neve, vagy rossz fiú….még nem döntöttem mely esetben vagyok hajlandó mesélni róla. Mit gondolsz tetszene az ötlet?- mosolyodtam el és két kezemet magam mellett megtámasztottam a pulton úgy figyeltem ahogyan Nathaniel ügyködik a konyhában.
– Egyébként ha már itt tartunk, ha a cukrász szakma mégsem tetszene annyira úgy szoríthatok neked helyet a saját konyhámban is. – vigyorogtam töretlenül, noha az előző dal kellemesen szomorkás hangulatvilága még mindig rámtelepedett. Kettős érzésem volt. Vidám is voltam és egyben keserű is, de rá kellett jönnöm, hogy ha Nathaniel mellett akarok lenni az elkövetkezendő időkben, akkor ez mindig is jellemző lesz rám.



••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 22, 2015 2:52 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Mindig voltak célok, amiket kitűzhetett maga elé, viszont egyiket se nevezhette olyan sokat mondónak, mint azt, ami most alig negyed óra alatt a maga bonyolult, de annál tökéletesebb mivoltában megfogalmazódott benne. Eddig csak napokra maximum rövidebb hetekre lebonyolított célokat vitt véghez, melyek inkább tervek és ötletek, lehetőségek voltak. Viszont most tervezhet és talán akkorát tud majd durrantani, amire mindenki emlékezni fog azok közül, akik részt vettek benne. Persze nem akarja túl nagy dobra verni, nem akarja mindenkivel, kutyával, macskával megosztani az élményeket. Azt akarja, hogy csak az övé legyen és még valaki másé... valakié, aki most itt áll előtte teljes valójában. Akivel talán nem is találkoztak volna, ha aznap nem hívják le a barátai abba a bárba, és akivel talán nem itt tartanának, ha aznap nem mondott volna kakukkot a szíve. Túl sok a talán, azt pedig észre kell venni, hogy lehet, hogy kicsi a világ és ott találkozunk egymással ahol nem is számítunk rá, viszont az ő életük annyira különbözik, annyira más utakon jártak mind idáig és járnak még mindig, hogy talán nem lett volna az a sors ami összehozta volna őket más esetben. És lehet, hogy ez így lett volna jól, ha hagyják, hogy a dolgok folyjanak tovább a saját medrükben mert most újabb és újabb elágazásokat keresnek.
De ha így is történt volna akkor se biztos, hogy túlzottan érdekelték volna egymást már csak azért se, mert Nate tudja jól magáról, hogy nem ingerküszöbe a sok nagy névnek, ő pedig nem is kezd azokkal akikről lerí, hogy nem az átlag középosztályt képviselik.
Most végre látja, hogy van jövője, azt, hogy nem kell berozsdásodott vénembert játszania aki nem csinál mást, csak az otthona és a munkahelye között ingázik, olykor pedig levonul kocsmázni. Jó, az ő esetében ez bárokat jelent, kocsmába nem szívesen jár egy ideje. Nem túl kulturáltak, neki pedig szüksége van a tisztaságra, arra, hogy fiatalabbakkal legyen összezárva ne vén, cefre szagú faszikkal kik csak a fröccsöt vagy a konyakot ismerik. Egyszerűen nem akar azzal foglalkozni, hogy mi lett volna akkor, "ha...?" Pont ezek azok a gondolatok melyeket most messzire kell űznie. A múltról le kell mondania, a talánokat el kell temetni valahol mélyen, míg a jelent megtörténtként, a jövőt pedig lehetőségként felfogni. A lehetőségek adottak már csak azt kell eldöntenie, hogy él velük vagy inkább nem?!
Ő élni akar vele és ajándékként tekinteni az előtte lévő fél évre. Ajándékként Kayára is, aki talán angyalaként fog szolgálni neki ez idő alatt. Esetleg ezért küldték ide hozzá? Hogy legyen valaki aki felnyitja végre a szemét, hogy az idő az idő és megszabott, de hasznosan is el lehet tölteni emlékekkel, boldogsággal, célokkal és csodával fűszerezve. Annyi viszont biztos, hogy ő lesz a következő fél éve.
Célja pedig nem más, mint világot látni és élni. Persze Sydneyben született és itt is nőt fel angol és spanyol felmenőkkel, így lehetett volna neki Ausztrália a világ... jelenthetne számára egy olyan mindenséget, ami vadregényes és csodálatos, de van ami így se elég. Rengeteg olyan hely van még ezen a hatalmas szigeten, amit nem látott még. Nem járt még ott, ahol az ismerőseinek zöme igen, noha hívták már, hogy ő is menjen, de egyszerűen nem merte bevállalni. Tudta és tudja a mai napig, hogy a szíve nincs olyan állapotban amivel megengedhetné magának a hosszabb utakat legyen az sík, kicsit sivatagosabb helyszín vagy barlangos, kúszó-mászó esetleg hegyvonulati. Nem akarta, hogy fél úton meg kelljen állni miatta vagy cipelni keljen. Bár ha jobban belegondolunk, lehet, hogy csupán az lebegett a szemei előtt, hogy "túlságosan megszeretném és még többet akarnék, inkább maradok itthon." Csak kellett valami amivel takarózhat a tartózkodása mellett, mert igen ez talán tényleg csak az volt és nem merte bevallani, hogy nem attól fél, hogy egyik út közben érné utol a vég, hanem attól, hogy ezek után nem lehet több ilyenben része. Hogy egy buta örökletes betegség miatt ennyi mindenről le kell mondania.
Mind ahogy arról is le kell majd mondania, hogy így ölelhesse Kayát. Csak egyszerűen, viszont sokat sejtetően, odaadóan. Kezei a hátát simogatják, érzi hajának kellemes illatát, mint ahogy a parfümének lágy, számára oly' kedves aromáját.
- Ezt kérdezned sem kell. Ha tehetném, még annál is díszesebb dobozban kínálnám fel neked, amiben a fürdőruhádat hozta az a kétajtós szekrény. Viszont ennyi minden nem férne bele. De talán elég, ha én vagyok a saját magam, és életem csomagolása. Így is megfelel? - mosolyodik el halványan. Talán megelégszik Kaya azzal a "csomagolással", amit Nate egész teste, lénye nyújthat, mert e nélkül nem lennének meg azok, amiket felsorolt. Hátának simogatását akkor hagyja abba, mikor nyom egy puszit a homlokára és felveszi a pultról a tányért. Egy kis ideig tartja előtte jelezve, hogy vegye el.
Érzi és tudja is, hogy mindennek amit mondanak és tesznek, súlya van. Egy fajta súlya annak ami a kimondatlan szavakra nehezednek... kis melankólia, a tudat, hogy az aminek most próbálják alávetni magukat, nem lesz olyan hosszú életű mint szeretnék. Talán az életminőségük miatt, talán azért, mert az a fél év nagyon hamar el fog érkezni bármennyire is próbálnak távolodni tőle.
Ha visszavonulót nem is fúj, de annyi ideig félre vonul a konyha egyik távolabbi pontjába, hogy bevegye a gyógyszereit, majd a teákkal kezdjen el bíbelődni ami sajnálatos módon zsákutcába üldözi őt.
- Legalább valakinek ízlik, és meg is eszi - ő nem tudja sajnos megenni. Amennyire imádta kiskorában a karamellt, mostanra annyira megundorodott tőle. Talán azért, mert túl sokat evett már élete során, talán azért, mert egyszer valaki nagyon trehány munkát adott ki a kezei közül szegény alapanyaggal.
- Hát, ha nekik egyfajta biztonságérzetet jelent, hogy a cukrász nem eszi meg a sütit, akkor állok elébe - akaratlanul is elneveti magát - de azt is hozzá kell tenni azért, hogy csak egy lelkes amatőr vagyok, akinek néha jól sikerül egy-két munkája. Még, hogy én nívós cukrászdába?! - hangja inkább hat kérdésként, mint bármi másként, s egy pillanatra a plafonra emeli a tekintetét. Amúgy is, jobban szereti a munkáját annál mint, hogy felmondjon neki és a cukrászatot válassza. Ez egy szép hobbi és bár sokat hallotta már életében, hogy az az ember a legboldogabb, aki a hobbijából él tudja, hogy ez rá is igaz. Nem munkaként és kötelességként fogja fel a gyógypedagógia és a fizioterapeuta szakirányt, hanem hobbiként... a gond csak az, hogy nem mindig a boldogság az, ami eszébe jut róla. Olykor sokkal több a dráma, feladás és kétségbeesés mint a boldogság, de ez is benne van a pakliban.
- Ó valóban? - vet egy lopott pillantást Kayára, ezután pedig elkezdi sorolni hogy milyen teákkal tud szolgálni. Egyiket se szereti túlzottan, de magának kikap egy citromosat, annál rosszabb már csak a narancsos-fahéjas lehet, amivel szinte biztos, hogy kikergetné saját magát a világból. Egyetlen egy alkalommal se vetemedett még arra a borzalomra, hogy csináljon magának, mindig csak kínálták vele és egyszer próbálta csak ki. Egyszer.
Ettől függetlenül lelkesen ajánlja mikor van itt valaki, mert kidobni nem dobhatja és hátha olyan ember jön aki szereti, vagy kíváncsi arra, hogy milyen!
- Akkor te nagyban nyomod. Csak én maradtam olyan gyermeteg kisfiú, hogy lefekvés előtt teát vagy kakaót, cukros tejet iszok? - somolyog vidáman az orra alatt miközben beteszi a teafőzőbe a vizet forrni. Volt mikor alvás előtt megivott egy kis pohár whiskyt vagy valami más erőset vagy annál is erősebbet, viszont reggel arra ébredt, hogy a feje úgy zakatol mint egy ősrégi gőzmozdony. Nem szerencsés az ő esetében alkohollal megkísérelni az elalvást. A kávé viszont annál jobbat tesz.
- Whisky, vodka, bor vagy likőr. Ezekkel tudok szolgálni - kicsit megcsappant a készlete a két év alatt, inkább elosztogatta őket mikor vendégségbe ment mint, hogy hagyta volna őket itt megromlani. Régen volt, hogy egy-egy este leült filmet nézni egy pohár pezsgő társaságában vagy, hogy rumos kávéval indította a reggelt. Viszont lemondott a szokásokról a remélt egészségjavulása miatt ami csak nem történt meg.
Egy pillanatra megáll benne az ütő, mikor meghallja a zenét. Egyszerűen imádja az ABBA-t a mai napig, viszont egy ideje nem hallgatta őket pont azért, mert a kedvenc száma pont arról szól, amitől ő mostanában a legjobban fél. És most Kaya mégis bátorkodott elindítani.
Néhány másodpercig felhagy a tea filter csomagolásának bontogatásával, csak bámul maga elé meredten. Ha jobban belegondol van valami titokzatos ebben az egészben, valami ami kíváncsivá teszi, nem ijedté. Most jutott el arra a szintre, hogy már azt se érti, hogy miért úgy fogja fel, hogy az utolsó fél évével kell farkasszemet néznie? Talán... talán még van esély arra, hogy idő előtt megkapja a hívást, hogy van szív. Talán nem olyan értelemben lesz ez az utolsó nyaruk, hogy aztán búcsút kelljen venni tőle és ezzel együtt egymástól is... csak ilyen módon kell az utolsóként tekinteni rá. Mert olyan nyár, mint amilyen a mostani, nem lesz még egy. Változatos és vágyakozással, reménnyel teli.
Halványan elmosolyodik mikor megérzi derekán Kaya kezét, majd azt, hogy nekitámasztja  a fejét a hátához.
- Nekem is nagy kedvenceim, nem tudnék lemondani róluk, viszont az utóbbi időkben nem hallgattam őket, ezt a számot pedig főleg nem. Túl sokat sejtet és kicsit talán meg is ijeszt - vonja meg a vállát. Egy ideig nem kezd újra beszélni fél, hogy megbicsaklana a hangja.
- Angyallal egy héttel ez előttig nem találkoztam, szóval akár énekelhetnél is. Biztos nincs olyan rossz hangod. Vagy talán poharakat törsz vele? - hangjában van valami pimaszság, s noha ő maga sokat énekelt fiatalabb korában és azóta is gitározik, zongorázik, mégse egy Caruso. Pedig biztos benne, hogy annál nincs is nagyobb ajándék, mint ha egy kincset rejtenek el az ember torkában. Az ének és a zene az önkifejezés egy, ha nem a legjobb, legszebb módja. Neki csak zenében adatott ez meg. Lehet, hogy tud énekelni, és annyira   nincs rossz hangja, mint eleinte gondolta, de ettől függetlenül nem állna énekesnek.
Gyorsan beleteszi a felforrt vízbe a filtert ami még mindig az üvegfalú kancsóban buborékozik, majd megfordul, mikor Kaya odébb lép. Zöldjei elidőznek Helenén, de nem elég sokáig ahhoz, hogy észrevegye annak jelzését, mivel máris a szőkeség felé fordul.
Mondani se kell, hogy milyen mértékű meglepetés éri Kaya felajánlása vagy inkább kérdése közben. Először nem is tud reagálni rá, s mielőtt meg is szólalna, megköszörüli a torkát.
- Nem messze innen van egy kis sziget, ahova annak idején a testvéremmel nagyon sokat jártunk ki ketten, a nagy korallzátonyoknál van. Utoljára akkor voltam ott, mikor kiderült, hogy beteg vagyok. Nem túl nagy, épp csak akkora, hogy egy kellemes, több személyes partyt  meglehessen tartani rajta. Van egy nagyobb erdős része, a másik fele viszont homokos, kagylós. A vize ragyogó kék és gyönyörű a korallzátony is... éjszaka pedig csak a csillagok és a hold az, ami segít a tájékozódásban - szeretett volna oda kimenni a napokban, de egyszerűen nem volt rá lehetősége. Most pedig, hogy Kaya felajánlotta, kapva kap az alkalmon. Miért utasítaná vissza, hisz erre vágyott nem? Arra, hogy az emberektől távol legyen, viszont Kayához elég közel ahhoz, hogy maga mellett érezhesse, hogy beszélgessen vele és még többet megtudjon róla.
- És mit szeretnél? Jófiú vagy rossz fiú legyek?... rajtad áll - vonogatja meg a szemöldökeit miközben közelebb lép hozzá s két oldalt megtámaszkodik Kaya dereka mellett a pulton. Elég közel kerül hozzá ahhoz, hogy kék íriszeiben minden apró kis részletet pontosan, tökéletesen kivehessen. Mindig is szerette a világos szemű nőket főleg akkor, ha ez a világos szem nem rideggé, sokkal inkább vidámabbá, közvetlenebbé teszi az arcukat. És ez rá is igaz.
Lehet, hogy van valami birtokló a mozdulatában, ettől függetlenül arc kifejezése és tekintete ugyan olyan, mint eddig volt. Vidám, közvetlen és kedves de van bene némi szomorúság is. Mint egy kiskutya...
- És mi van ha azt mondom, hogy a te konyhádba sokkal jobban vágyok, mint egy cukrászatéba? Biztos sokkal ízlésesebb és kellemesebb közeg - szinte automatikusan nyúl Kaya arca felé, tenyerét rásimítva cirógassa meg makulátlan bőrét. Nem tud neki ellenállni.  




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 23, 2015 2:44 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Különbséget kellett tennem magamban aközött, hogy sajnálom, hogy nem akarom elveszíteni meg aközött, hogy komolyan érdekelni kezdett. Hogyan jutottunk el a bártól a konyhájáig? Hosszú az út, bár talán valódi távolságban rövidebb, mint ahogyan ez az én agyamon végigfutott. Persze továbbra sem vagyok egyszerű helyzetben, mert egy lezáratlan kapcsolat árnyéka még ott lebeg felettem, és jelen pillanatban még igen erőteljes harcot folytatok azért, hogy ne megmenteni akarjam azt a másikat, hanem végleg magam mögött hagyni. Hol van az a lány, aki egykor egy olyan ember miatt megszökött, aki a családot és az egész életét hátrahagyva, mindenét félredobva csak arra vágyott, hogy vele legyen? Jobban belegondolva akkor sem tettem mást, mint valami bizonytalan ígéretért feladtam negyed századnyi biztonságot. Most hat hónapért kellene tennem ugyanezt, hat olyan hónapért, ami pótolhatatlan, ami nem ígéret, sokkal inkább egy beteljesítésre váró csoda. Arra vár, hogy valóra váltsam, miatta. Amiért mégis félek, amitől mégis rettegek, amely sokkal erőteljesebb visszatartó erő minden másnál, hogy ma este rádöbbentem képes lennék beleszeretni, hogy úgy magával tudna rántani, hogy már magam sem tudnám ki vagyok, csak azt hogy ki lehetnék általa. De nem ragaszkodhatunk valamihez, ami az elmúlást sokkal hamarabb elhozza semmint azt gondolnánk. Ezért volt veszélyes, azt hiszem ettől féltem a legjobban és ez volt az amit el akartam kerülni. Nem vagyok érzelmes fajta, nem vagyok az aki ilyesmivel dobálózik, soha életem során nem követtem el ezt a hibát, mert nagyanyámtól azt tanultam, hogy ha ilyesminek még a gondolata is megfordul a fejemben, akkor onnan menekülni kell, akkor magam mögött kell hagyni mindent, felégetni, sóval behinteni, nem létezővé kell válnia a számomra, és az idő az majd helyrekalapálja, a szívem tévedéseit. A szerelem egy eszement tévedés, amikor az agy szabadságra megy, és soha többé nem akar visszatérni, nyomában csak a rózsaszín köd marad. Ezt tanította még nekem. Nem az érzelmek tesznek gyengévé, hanem amikor ilyesmi egyáltalán megfordul a fejemben, amikor azt hiszem tudnék lenni...tudnék...na nem! Be kell ezt fejezni most azonnal, és nem engedni elhatalmasodni magamon. Vonzalmat érzek, ez valami egészen más. Mégis ahogyan múlik velem az idő úgy érzem már egy örökkévalóság óta itt vagyok, hogy ücsörgünk mi ketten egy érzelmi hullámvasúton, ami szépen lassan célba ér, és megpihenünk, de csak ma éjjelre. Fáradtnak és tompának érzem magam, hosszú nap áll mögöttem, sőt ha jobban megnézzük hosszú napok. Most már okosabb lennék, most már nem várnék annyit, most már nem Anthony telefonja lenne, ami befolyásol sokkal inkább a saját magam gondolatai, ami az én elmémben is megfordult egy héten keresztül. Persze a könnyebb utat választani mindig is kifizetődőbbnek tűnik. Rövid távon. Hosszú távon azonban sokszor rádöbbenünk, hogy nem volt az, hogy elhibázott lépések sorozata van mögöttünk, hogy egyik ostobaságot követtük el a másik után. Persze nem vagyok meggyőződve teljesen arról, hogy nem éppen az az ostobaság, hogy most itt vagyok vele, már a második inget viselve magamon pedig eddigi életem során még egyet sem lettem volna hajlandó felvenni. És jól érzem magam benne, nem csak azért mert a bőröm szinte magába issza az illatát, hanem mert egyszerűen szabadabbnak érzem magam ebben. Szabadabbnak, éppen annyira, amennyire szabadnak érzem magam mellette, ebben a házban. A maga egyszerűségével, a maga diszkréten kedves bájával, az apró kis helységeivel, ami számomra leginkább az öltöző szobámmal vetekszik, az nála a nappali. De mégsem bánom, mert itt van velem. Jó érzés valaki mellett úgy lenni, hogy nem várja el tőlem, hogy akkor mosolyogjak amikor ő akarja, nem várja el, hogy kiszámított mozdulatokkal tegyek a közelében bármit, éppen ellenkezőleg. Hiszen arról próbál meggyőzni folyamatosan, hogy csak egyszerűen legyek mellette az aki szeretnék lenni, és ahogyan már benne járunk jócskán az éjjelben, azt hiszem szépen azzá is válok. Leolvadt rólam a smink, a hajam sem érdekel, a ruha sem, igazából semmi  más nem érdekel jelen pillanatban csak beszélni még vele, terveket szövögetni, ami nem biztos, hogy megvalósul, de jól esik egyáltalán csak gondolni rá. Nem bánom még tán most azt sem ha az ördöggel kellene érte paroláznom, ellopni neki még hónapokat, éveket akár, csak maradna még sok ilyen esténk. A zene, a hangulat az egészet átszövő kellemes légkör az időnkénti évődés. Néha felvillanva eljátszom azzal a gondolattal, hogy milyen lehet úgy nyaralni, hogy az ember nem egy sokcsillagos szállodában tölti a napokat, hanem igazán felfedezi a világot. Én tudtam, ahogyan azt is tudtam milyen érzés a svájci hegyek között egy apró kocsmában inni a forralt bort olyan emberekkel akikről azt sem tudtam kicsodák mégis órákkal korábban az életemet bíztam rájuk amikor sziklát másztunk vagy éppen a lejtőn siklottunk lefelé egyetlen szál deszkán. Nekem akkor az volt a szabadság, amit mindig kerestem és amit a városokban soha nem találtam meg, sem itt sem otthon, sem Londonban sem a világ egyetlen pontján sem. Mert a szabadságot az ember önmagában leli meg, amikor legyőzi a félelmeit, legyőzi a gátlásait, legyőzni minden addigi ellenszenvét olyan dolgok iránt, amelyeket csak ámulattal nézett korábban. Ezek azok a dolgok amelyeket az elsők között emleget. Első mindenből, amit nem felejt majd el. Nincs ahhoz fogható érzés több azt hiszem a világon, amikor az ember sziklaugrik, vagy szabadesésben zuhan lefelé, egészen addig a pontig amíg remeg az ujja az ejtőernyő biztosító hevederén, és ezerszer is átfut a fején, hogy mi történik, ha most az egyszer nem nyílik ki. Nagyjából öt éve műveltem ezt, minden alkalommal szembe mentem a természet törvényeivel, és senki nem tudta rólam. Mit nem tesz az emberrel egy kis barna hajszínező és gyakorlatilag semmi smink. Ez így volt jó, ez voltam én akkor amikor kiszakadtam a megszokott közegemből. És most megint szembenézek a halállal a saját választásom szerint de ez most más...most nem én vagyok a tét, hanem Nate. Most olyan dolgokat kell majd megtennem, amellyel neki emlékezetessé tehetem. Nem indíthatok egy rafting túrával, kicsiben kell kezdeni, meg aztán ez olyan dolog, amit nagyon kevesen tudnak rólam.
- Maradjunk abban, hogy szeretem a gyermeteg kisfiús énedet is. – pöccintettem meg játékosan az orra hegyét, majd elnevettem magam és fejben végigvezettem a választékot.
- Whiskey, ha van egy kis gyömbéred itthon akkor azt is szórhatsz bele, és esetleg egy közepes jégkocka, semmiképp sem nagyobb... utálom, amikor jéghegyeket szórnak a finom bourbon-be. De ha scotch akkor hagyjuk a gyömbért, akkor elég a jégkocka, továbbra is közepes.-  az ital körüli rendelési mizériám már a bárban is megmutatkozott, és elég nehéz róla leszoknom, de most valahogyan még magamnak is feltűnik a  dolog, úgyhogy a végét igyekszem elviccelni.
- Ha óhajtod a hangulat kedvéért egy kis Cocomo-t is betehetek, ha esetleg Brian Flanagan-t szeretnél játszani. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy igencsak jól bánnál azzal a mixerrel.- mozgattam meg játékosan a mutatóujjam felé, és elmosolyodtam. Csak álltam ott a pultnál és őt figyeltem, várva, hogy végezzen a teával és elkészítse a kért italt. Lehet, hogy hamar befáradok tőle, de nem nagyon érdekelt jelen pillanatban. Az ötletem amit felvetettem azonban annál inkább. A zene azt hiszem most engem is megérintett és láttam rajta, hogy őt is, meglehet mindkettőnket másképpen. Nekem emlékeket hozott felszínre, és a lehetséges jövőt, hogy az utolsó nyár, az utolsó olyan nyár, amit még így élünk meg, mert én hiszek abban, hogy tudok rajta segíteni, az utolsó pillanatig hinni fogok benne, ennek egyszerűen nem lehet másképp történnie. Azon a listán előrébb kell lennie, az első helyen, mert én akarom, mert így akarom...és mert....nem tudom. Magamnak akarom megmenteni, vagy egyszerűen önmagának? Mindkettőnknek, azt hiszem. Megint egy olyan gondolat, ami nem tudom honnan táplálkozik, hogy honnan nyeri az erejét, de szüntelen a felszínre kívánkozik a közelében. Sok dologra szeretném fogni, hogy miért, de jelen pillanatban egyetlen kifogás sem jut eszembe, csak a letisztult és egyszerű gondolatvilág: szeretnék hozzá ragaszkodni, ahogyan még nem ragaszkodtam senkihez. Félrebillenő fejjel hallgatom a beszámolóját a szigetről, és elképzelem magam előtt. Nem tudom hol lehet, de nagyon jól hangzik. Egy apró kis tündérmese, egy nap a paradicsomban. Elismerően bólogatok és látható minden rezdülésemből minden arcomra rajzolt kis apró mosolyfoszlányból, hogy tetszik amit mond, meg az is, hogy tovább gondolta amit én, hogy szívesen velem tartana erre a napra. Hogy ő is, akárcsak én azt szeretné, hogy többet lássunk a másikból egy olyan közegben ami kívül esik mindenen. A várost magunk mögött hagyva, egy apró szigeten elbújva. Mosolyom tovább szélesedik, amikor elém lép, és mellettem megtámaszkodik a pulton. Szeretem amikor ilyen, magával tud ragadni.
- Hááááát ha már így kérdezed, akkor legyél olyan jó és légy rossz! Naaaaaaaagyon naaaaaaagyon rossz! Grrr!- morranok játékosan elég közel hajolva hozzá, hogy akár meg is csókolhatnám, de ez most nem olyan, ez most játékos, ez most frivol, ez most kellemes, ez most másról szól. Elvesztem a zöld szemekben, ahogyan az ember elveszik az eső utáni erdőben, ahogyan elveszik a frissen kaszált mezőn, végigterülve bízza magát a természetre, én most ugyanezt tettem, hagytam, hogy a kékjeim körülöleljék őt, ahogyan ráborul az ég a világra. Néma csend ült meg közöttünk. Hallani lehetett a hűtő egyenletes kattogását, hallani ahogyan a zene lejárta után kattan a lejátszó, és csendben serceg tovább, még azt is hallottam ahogyan levegőt vesz. Mondanom kellene valamit de nem jön ki hang a torkomon, csak hosszú percekig ebben a némaságba burkolózunk. Van amikor a csend többet üzen, és néha szükséges, hogy beékelődjön a játékos pillanatok közé. Mert ettől válik emberivé. Belehajtom a tenyerébe az arcomat és egyetlen másodpercre hunyom le a szemem, hogy eltelítődjek a mozdulat okozta kellemesen lebegtető érzéssel.
- Akkor azt mondom, hogy akkor már ne csak a konyhába akarj vágyódni.- nyitottam ki a szemem némi torokköszörülés közepette, és kezemet rásimítottam az ő kezére, egy apró puszit lehelve a tenyerébe, majd hogy némiképp megtörjem a komolyabb hangvételt, és melankóliába sodorjam ismételten magunkat kibújtam a karjai alatt és ismét a zenelejátszót céloztam meg, hogy zenét keressek ezúttal egy kissé másabb hangulatút, amivel újfent láthatom azt a semmihez sem fogható huncut mosolyt az arcán. Ezt akarom még sokszor látni, hogy jókedvű, hogy élvezi az életet. Kiválasztva a zenét elindítottam, majd táncolni kezdtem lassú mozgással, miközben a konyhában maradt Nathanielt fixíroztam.
Cocomo
- Gyerünk Mr Flanagan, hol marad a koktélom? Akarom mondani a rendelt italom?- és még mindig mozogtam a zenére könnyedén. Ki akartam verni a fejemből, hogy nehéz napok következnek, hogy mire elérkezik a hajós kirándulásunk napja, nekem legalább három sarkalatos problémát kell megoldanom: hazudnom egy sort anyámnak, hogy ez semmiség, én csak segíteni akarok. Lerázni egy gyémánt dílert, aki két hónapja nem hagy nyugtot, még Devon sara....jah igen és Devon. Vele rendeznem kell még a soraimat. És már azt is tudom hogyan.



••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 24, 2015 5:26 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


2 évvel ez előtt.
- Jól van Nate, csak próbáld tartani a tempót. Ha nagyon nem bírod akkor szólj, és leállunk - veregeti meg a hátát a doki miután ráköti meztelen felsőtestére az utolsó kis tappancsot is. Megigazgatja az orrára és szájára tett fekete maszkot mely két pánttal rögzíti azt a fejére, hogy ne essen le onnan miközben fut. Jelen esetben úgy néz ki, mint egy bányász akit így igyekeznek leküldeni szenet bányászni, de ha nem is a maszk miatt, hát azért, mert szemei alatt termetes szénfekete karikák teszik kontrasztossá fehér, sápadt arcát. Betegnek, nagyon betegnek hat, mint amikor negyven fokos lázzal küzd az ember és próbálja azt lábon kihordani. Ajkai egészen kékesnek tűnnek, bőre szürke már-már fal fehér, de nem csak az arcán és nyakán hanem az egész testén.
Nagy fekete karikák csúfolkodnak a szemei alatt napok óta, s verejtékek homlokán, halántékán. Nem elég, hogy az utóbbi időkben sokkal fáradékonyabbnak és tompábbnak érzi magát, de a mellkasából kiinduló lüktető fájdalom se akar szűnni ami egyre csak sugárzik a végtagjai felé és éjjelenként sem engedi pihenni. Olykor már úgy érzi, hogy a veséje is bajban van, szúr s többször ment orvoshoz vese problémákkal amit nem tudtak az orvosok mivel és hogy kezelni. Rémálmoktól és egyre sűrűbben jelentkező légszomjtól szenved, ami nem csak nap közben, de éjszakánkét is gyötrik.
Először asztmára gyanakodott amiért tüdőgondozóba ment, de ott nem találtak semmi asztmára vagy más tüdőbetegségre utaló jelet... "A tüdejének semmi baja, hipochonder."
Ennyi az ami a zárójelentésében áll. Kezdi úgy érezni, hogy bekerült egy mókuskerékbe amit egyszerűen nem tud megállítani és csak pörög benne és pörög, mert a futásra nem képes... fél, hogy ebből nincs kiút, hogy nem tudja meg mi az, ami okozza a tüneteket mert az orvosok is csak értetlenkednek. Mikor először nézték a szívét, nem láttak rajta semmi eltérőt, semmi különlegeset ami említésre méltó lenne.
Ettől függetlenül hosszú napokon át kellett visszavennie a munkájának intenzitásából, szabadságot kért, mert három óra eltelte után verejtékezve támaszkodott meg a térdein s úgy löktek alá egy széket, mielőtt felbillenne. Idővel kezdte elhinni, hogy tényleg hipochonder, de az egyik betege tanult a nagyanyja esetéből és javasolta, hogy keressen fel egy másik kardiológust, mert ha nem rák, akkor szívproblémái lesznek.
Egy méretes futógépen áll lassan ötödik perce és várja, hogy elkezdődjön végre a vizsgálat, mert dolga lenne. Egy számítógépből induló elektróda köteg van rákötve a testére mely mutatja az EKG-ját miközben ő fut a gépen. Ez a negyedik vizsgálat az utóbbi rohama óta, - amit már nem lehet ráfogni arra, hogy hipochonder! - s ebbe már kezd belefáradni. Mintha arra játszanának, hogy minden alkalommal előtudják idézni a rohamot, mintha csak azzal lehetne kitalálni, hogy mégis mi baja van és az mennyire súlyos.
- Akkor indítom - először csak szép lassú séta tempót diktálnak ami alatt nem történik változás, a szíve tökéletesen egyenletesen ver még akkor is, mikor kocogásra ösztönzik. Miután a szívében nem találtak változást, először az orvosok cukorbetegségre, autoimmun betegségre gondoltak és egyéb vérképző problémákra de egyiket se tudták bizonyítani. Ezután a stresszt nevezték meg okozó tényezőnek de Nate rögtön megcáfolta, hisz egész életében stresszben él, nem rosszabb most se a helyzete, mint eddig volt. Szűrték rákra, megjárta az MRI-t és a CT-t is, de semmi. Arra pedig nem lehet fogni a futás közbeni légszomjat és gyors zihálást, zavaros látást, hogy túlsúlyos lenne, elvégre jól láthatóak az izomkötegei, egy csepp felesleg sincs rajta. A legutóbb rögöt kerestek a tüdejében, de ödémára is negatív lett. Ha most sikerül valamit a terheléses vizsgálattal kideríteni, akkor átutalják egy másik kardiológushoz, aki alaposabban szemügyre veszi őt, hátha lát valamit.
Akkor kezd el változni az EKG vonala, mikor gyorsabb, már sietős tempót diktáltatnak vele. Ütemesen szedi a lábait s pár percig teljesen normális a légvétele, addig két perc elteltével már úgy zihál, mint aki a maraton-t futja és lassan már a célnál jár és nem bírja tovább. Kilengő, folyamatosan változó értéket mutat a gép is, ami egyre kétségbeesettebb csipogással adja az orvosok tudtára, hogy talán jó lenne leállni.
Nathaniel homlokán elkezdenek kiserkenni a verejtékcseppek ahogy a hátán is, ujjai közben görcsösen szorítják a futópad karját amit eddig fognia se kellett.
- Márpedig ez a szíve lesz - súgja oda a nő a mellette ülő másik orvosnak, ki rögtön nyúl a telefonért, hogy szóljanak a kardiológiának, várjanak egy betegre aki nem szimplán egy beteg de a kórház orvosa.
És ez volt az a nap, mikor az élete összedőlt, kiderült, hogy több billentyűje rosszul működik. Nem jól keringetik a vérét ami visszafolyik a szívébe, az pedig többszöri roham után elkezdte feladni a szolgálatot. Azt hitte, hogy rosszabb nem jöhet. Egy-két műtét amitől jobban lesz bár sok időbe fog telni, míg teljesen rendbe jött. Ám nem véletlenül szokták mondani, hogy "hinni a templomban kell", mert ez csak a kezdet volt...

Napjainkban.
... hisz mára ott tart, hogy félti a saját nyüves életét, fél meghalni, egyszerűen rosszul van tőle, hányingere van a gondolattól főleg azért, mert egy olyan nővel hozta össze a sors, akit nem adna semmi pénzért, akit meg akar tartani, akit szeretni akar és azt szeretné, hogy ő viszont szeresse. Azt akarja, hogy közös jövőjük legyen, hogy egymás mellett éljék le az életüket így vagy úgy. Persze tudja, hogy ha nem lenne beteg, akkor talán közük se lenne egymáshoz és most is unottan fetrengene a kanapéján miközben Demetrius ráncait gyűrögeti maga mellett, Helené pedig a lábánál szuszogna. Tehát van amit köszönhet életének nyavalyás keresztjének is. Méghozzá egy nőt!
- Csak nehogy idővel meggondold magad. Megrögzött kakaó és meleg, cukros tej mániás vagyok... és rémes beteg, szóval ha megfázok akkor kettő közül valamivel mindig kénytelen leszel kedveskedni. Omlós keksszel... áhh, nincs is jobb ennél. Úgy hallottam nektek angoloknak híres a keksz hagyományotok - gondolkodik el egy pillanatra majd hátra hőköl és elvigyorodik mikor Kaya megpöcköli az orra hegyét.
A szívének betegségét hősiesen viseli kezdetektől fogva, egyszerűen nem tudja olyan szinten megrendíteni, hogy megállásra késztesse. Arra, hogy csak feküdjön és unatkozzon miközben a sok hülyeséget bámulja a TV-be. Tudja, hogy van veszteni valója, meg kell élni minden percét az életnek. Bezzeg mikor megfázik vagy influenza kínozza, tipikus hisztis, rossz beteg pasas aki egész nap csaj jajong, morog és szenved, szipog és hümmög. Talán azért, mert tudja, hogy ezek nem ölik meg, míg a szívelégtelensége igen.
Már épp nyúlna az egyik whiskyért, mikor megáll a mozdulatban, kezét visszaejti a teste mellé s vidáman csillogó szemekkel, mosolyogva figyeli a lányt, hogy az miként adja le a rendelést. Tökéletesen úgy, ugyan olyan hangnemben, mint a bárban.
- Hát kislány, te aztán tudsz valamit. Én nem válogatok ennyit, pedig egykor rengeteget ittam. Akkor remélem scotch jó lesz? - tarkóját vakarva neveti el magát és már nyúl is a scotch-ért, hisz mondandójából azt vette ki, hogy jobban kedveli ezt - ezer szerencséd, hogy van a fagyasztóban, nem sokszor használok jeget - mondjuk azt nem tudja, hogy miként fogja kivadászni a kis jégkockát a tartóból mert lassan második hete, hogy bent pihennek. Így rögtön azzal kezdi. Amint kiszedi a fagyasztóból, forró víz alá nyomja, hogy egyszerűbben tudja kiszedni a tartóból, így egy közepes - nem nagy! - méretű jégkocka kerül az egyik tökéletesen tiszta, csillogó üvegpohárba amit hamar eláraszt az arany színű de piszok erős ital. Ő maga ellenzi a whiskyt, noha fiatal korában rengeteget ivott, nem is sűrűn volt józan azokban az időkben. Csak nagyon ritka alkalmakkor iszik, mikor már nem bírja ideggel a kialakult helyzetet, mikor elege van mindenből, de akkor is keveset, hisz hamar a fejébe száll és leginkább hígítóra emlékezteti az íze. Ugyan így van a vodkával. Nem elég, hogy úgy érzi, felrobban utána a nyelőcsöve és a gyomra, de még az íze is szar és ha már tud hígítót is inni, minek költsön drága italra?
- Viszont ki kell, hogy ábrándítsalak. Egyszerűen utálom azt a filmet, nem beszélve Mr. Cruise-ról. Úgyhogy ha nincs ellenedre, akkor inkább maradok saját magam, nem pedig Flanagan - jót mulat persze a szitun. Van valami abban a fazonban, amit nem tud elviselni... elég ránéznie a fejére és már szinte biztos, hogy utálni fogja a filmet, amit amúgy szeretne, ha nem ő lenne benne a főszereplő. Nem beszélve a hülye vallásáról vagy micsodájáról amit szcientológiának neveznek...
Amint kitölti a whiskyt a pohárba, a még teli üveget visszateszi a vitrines konyhaszekrénybe nehogy kárba vesszen, emellett pedig szereti ha minden a helyén van. Nem mániákus, egyszerűen megszokta a rendet maga körül, hisz mindennek megvan a helye ahonnan nem mozdulhat el az adott tárgy hosszú időre. Visszalépve a pult mellé, a tea filtert kiveszi a forró vízből, tesz a teához némi cukrot és citromot és már indul is a szőkeség felé, hogy átadja neki azt amit kért. Ám ez nem történik meg, hisz a bögre és a pohár is  pultra kerül ahogy  megtámaszkodik mellette s mélyen búgó hangján kérdőre vonja, mit is szeretne valójában mert ezt nem közölte, csak adott két opciót.
- Nem tudod mit kérsz tőlem - pimasz kacsintással szélesedik mosolya vidám vigyorrá és tényleg nincs tisztában azzal a lány, hogy mit jelent neki "rossznak" lenni. Többször említette, hogy nem olyan jól nevelt és üde, mint amilyen most is.
Pillanatok alatt elveszik azokban a lehetetlenül kék szemekben, melyek ugyan olyan kíváncsian és jelentőségteljesen fürkészik az ő zöldjeit, ahogy azt Nate is teszi.
- Hidd el hogy nem csak oda akarnék - tekintete olykor az ajkára vándorol... szinte megbolondul még egy csókjáért, de nem akarja átlépni a határokat és hát... nem is tudná, mert a következő pillanatban Kaya kicsúszik a karjai alatt.
Fejét leheletnyit megrázva neveti el magát s kap a két pohár után miközben fülel, mi lesz az indított zene. Ez már valamivel kellemesebb számára, hisz nem emlékezteti semmire. Nincs amihez kösse, nem tud mit felidézni ami elszomorítaná. Nem kúsznak be újra életének képei a tudatába, nem kezd el tudat alatt körmöt rágcsálni, hogy milyen jó lenne, ha egy év múlva is itt hülyéskedhetnének egymással. Jelen pillanatban csak egy egyszerű zenéről van szó, ami betölti a néma csendet mely szinte ordítani képes, ha nincs megfelelő téma.
Zöld pillantását végigvezeti a ringatózó, egy szál ingbe bújtatott testén. Legszívesebben letenné a poharakat és odarobogna hozzá, hogy magához ölelje, hogy végigsimítson minden egyes domborulatán, hogy érintései nyomán újabb és újabb illatáradatot engedjen szabadjára a bőréből. Fogalma sincs, hogy mit tud ez a szőke, hogy mire képes amire a legtöbb nő nem. Mert voltak jócskán, akik kerülgették őt mint macska a forró kását. Tudott is volna mit kezdeni velük, hisz kit mi miatt kedvelt jobban. Valakit a külseje miatt, valakit pedig a természetéért. Viszont Kaya egy olyan valaki, akiben minden megvan. Úgy vonzódik hozzá, mint talán Michellehez se annak idején... már most ragaszkodik hozzá és talán nem is lenne képes arra, hogy elengedje. Szüksége van rá, kell neki! Birtokolni akarja hisz vágyik rá.
Menet közben ahogy halad felé, belekortyol a teájába s átadja neki a whiskyt.
- Ahogy kérted. Scotch, közepes jéggel... már, ha ez annak számít - néz bele a poharába. Sejti, hogy mit jelent a pici és azt is, hogy milyen a nagy, azt viszont nem tudja, hogy ez jó-e neki még ha nem is a jég teszi az italt.
- Nos?... mennyi van még benned? - megvárja, hogy Kaya kortyol-e  az italból. Ha megteszi utána ki is veszi a kezéből és a dohányzóasztalra teszi a whiskys poharat a saját bögréjével együtt. Ezután lassan de megközelíti a szőke szépséget, megfogja a kezét s pörgetve rajta egyet, egyszerűen csak közelebb vonja magához. Olyan közel kerül hozzá, hogy nem férne be közéjük nagy valószínűséggel még egy  vékony papírlap se. Orra a haját érinti, érzi kellemes illatát, de közben a zene ritmusára táncol karjai között Kayával egészen addig, míg véget nem ér a pörgős zene melynek helyét ezután egy kellemesen lassú dal veszi át. Imádja Van Morrison-t, főleg EZT a dalát ami talán tökéletes megkoronázása lehet az estéjüknek egy kis lassúzással együtt. Reméli Kayának nincs ellenére.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 25, 2015 1:55 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Ha lenne lehetőségem most olyasmit kérni ami nem köthető Nathanielhez, de mégis, akkor azt hiszem azt kívánnám, hogy ez az éjjel soha ne érjen véget. Persze butaság és ostobaság ilyenre még csak gondolni is, egyrészt mert hamar megtanultam, hogy csodák márpedig nincsenek, másrészt meg azért, mert azt hiszem, hogy egy ilyen nap és éjszaka után már csak sokkal jobb jöhet. Feltéve ha hagyom, feltéve ha hagyja....mindig minden két emberen múlik, azon, hogy tovább mernek e gondolkodni az első pillanat varázsán, hogy vajon el merik hinni magukról, hogy jelenthetnek esetleg többet a másiknak. Igaz, azt hiszem az én esetemben nem is erről van szó, nem arról, hogy el tudnám e képzelni magam az ő világában, hiszen mióta Sydney-be jöttem gyakorlatilag mást sem csinálok, csak próbálok a hétköznapi emberek között a magam módján elvegyülni. Nem mindig vagyok ebben tökéletes ahogyan nem mindig vagyok abban sem, hogy az alapvetően normális dolgokat elfogadjam. Nem éltem burokban, nagyon sok dolgot megtapasztaltam a világból, egyszerűen a neveltetésem okán nem megy olyan könnyen elfogadnom bármit. Amíg másnak természetes az, hogy olyan ruhát vesz fel, ami éppen reggel a kezébe akad a szekrényben, addig nekem időnként ez is kész tortúra. Imádom a szép ruhákat, imádom a különleges anyagokat, imádom a drága és igazán mutatós holmikat, ezekről sem tudnék mondani, de néha elgondolkodom rajta mi lett volna, ha nem egy egész szoba, hanem csupán egy szekrény jutott volna nekem ilyen szempontból? Nem...nem is tudom ezt elképzelni, ahogyan azt sem, hogy mi lesz holnap mi lesz holnapután, mit fogok kezdeni ezzel a több órás boldogsággal, ezzel a több órás harccal magam ellen, ellene, magunk ellen, az ellen, hogy egyáltalán merjünk többet engedni, vagy megmaradjunk ezen a kedves és kellemes szinten? Jól tudom a választ, ahogyan jól tudtam akkor is, amikor amellett döntöttem, hogy nem csak eljöttem de maradni is akarok. Itt maradni ameddig csak hagyja, és az sem számít, hogy hol fogok éppen aludni, hogy Conchita nem hinti be az ágyneműmet levendula vagy éppen ánizs olajjal a nyugtatóbb álomért, ahogyan mindig. Itt minden egész más, mégsem adnám most ezt semmiért oda, hiszen órák óta azért harcolok magammal viaskodva, hogy végül engedjek magamnak annyit, hogy eddig eljussunk. Az önfeledtségért mindig sokat kell fizetni, hogy ha engedünk magunknak egy keveset akkor azért az élet majd később nyújtja be a számlát. Gyermekkoromtól ebben élek, ebben nevelkedtem és amióta csak az eszemet tudom arra neveltek, hogy minden körülmények között őrizzem meg a méltóságomat, hogy soha ne feledjem ki is vagyok valójában. Most értettem meg azt hiszem, hogy ha igazán hű akarok lenni önmagamhoz, akkor olyannak kellene lennem amilyennek ő akar látni engem. De nem vagyok ilyen. A jóég tudja mi mindent meg nem adnék azért, hogy a régi bűneimet képes legyek elmosni, hiszen olyanok ezek mint a csontvázak a szekrényben, egyszer majd kiborulnak, és lehet nagyobb kárt okoznak, mintha bevallottam volna őket. Mégsem teszem, mégis inkább a kegyes és nyugtató hallgatásba menekülök magamról. Romlott vagyok, mindig is az voltam és ez nem is fog változni, csak ma éjjelre azt akarom gondolni, hogy egy egyszerű angol lány vagyok, akit  a balszerencse, az élet és minden együttesen ide sodort, itt kell megtalálnia a szerencséjét. Igazából azt hiszem ezért is menekültem egykor ide, pontosan azért, hogy ezt az érzéset megtaláljam, és mégsem megvalósítottam hanem szépen lassan visszavedlettem az álcámat a grófkisasszony számítóan hűvös álcáját, és azt mutattam a világnak, inkább azt mint azt a sebezhető lányt, akivé Devon mellett váltam. Úgy érzem ma éjjel, hogy több vagyok semmint egy kapcsolat margójára szorított harmadik, hogy többet érdemelnék, nem csupán játékszernek lenni akarok, hanem olyan játékszernek, aki megismételhetetlen, aki egyedi. Nem a sarokba dobott plüssmackó akarok lenni, hanem az asztal közepén álló zenedoboz apró papírmasé balerinája. Ha kinyitod a dobozt táncolni kezd....ha kinyitod a dobozt megláthatod. Ki mered vajon nyitni? Nathaniel ki merte...
- Nana, fogalmad sincs arról, hogy az én gyönyörű filippínó mindenesem Conchita mikre nem képes. Szóval ha megfázol, vagy éppen omlós kekszet ennél remekül el tudja készíteni. Azt nagyon gyorsan felejtsd el, hogy ezeket én készítem el neked. Hidd el jobban jársz! Én ebben nem vagyok jó, de megvan az az előnyöm, hogy tudom ki jó benne Süteményekben például te, koktélokban Anthony barátod, minden másra ott van Conchita.- nevettem derűsen elképzelve, hogy a konyha számomra mindig is egy misztikus terület marad, eltekintve attól, hogy éppen tudom melyik szekrényből vegyem elő a tányérokat, vagy éppen attól, hogy addig már eljutottam, hogy a mikrót tudom kezelni. Sokáig ez is egy bűvös szerkezet volt a számomra, ugyanis első napjaim egyikén abban akartam valamit felmelegíteni de fogalmam sem volt mit hogyan kell így aztán össze-vissza tekergettem a gombokat. A végeredmény egy szénné égett valami lett, a mai napig nem lehetne beazonosítani, hogy bélszín volt. Azt hiszem. Töretlen kedvvel figyeltem miképpen készíti el nekem az italt, és magyarázatot is fűztem hozzá.
- Hogyne tudnám. Most vagy rendesen csinálom vagy sehogy. Egyébként meg kérlek értékeld, hogy visszafogtam magam. Sem évjáratot, sem pedig birtokot nem mondtam ahonnan a kívánt ital származhat, igaz errefelé palackozva árusítják, amit a bátyámnak például házhoz hoznak. A hőmérsékletét sem határoztam meg, sem pedig a jég formáját. Szóval még csak el sem kezdtem válogatni. Jóóóóó nevezz csak sznobnak, de akkor sem fogok egy italt kérni, csak úgy szimplán. Még nálad sem.- nevetve könyököltem a pultra és úgy figyeltem ahogyan sürgölődik és forog. A scotch jó lesz, amit egy bólintással jeleztem neki, és a jég nagysága is megfelelő volt, ahogyan a forró víz alá tartotta.
- Be kéne szerezni neked egy normális jégkocka tartót, ha sűrűn akarsz itt vendégül látni. Hogy lehet ilyen trehány módon tárolni? Az eszem megáll! Mentségedre szolgáljon, hogy nem nagyon ihatsz alkoholt. És nem!- emeltem fel játékosan a mutató ujjam , miközben ajkaim szélén egy pajkos mosoly jelent meg.
- Nem foghatunk mindent a kis beteg ketyegődre. Kivéve azt amihez nekem is közöm van. Na jó a whiskey-hez van közöm. Oké, ebben az esetben eltekintek a feddéstől.- bólogattam is hozzá sokat sejtetően, majd egyszerűen csak nevetve hátráltam ki a karjai alatt. Tudom mire gondolt, én is arra gondoltam, és pont ezért kellett időben lépnem. Már egy ideje ezen a vékony kis határvonalon egyensúlyozunk és hol ő lök át engem a másik oldalra, hol én rántom magammal.  Végül aztán belefeledkezve bolondoztam tovább a nappalijában táncolva, és azt hiszem az este folyamán úgy oldódtam fel én is ahogyan a jég az italomban ami aztán végül megérkezik. Viccesen billegetem meg a poharat.
- Biztos, hogy nem kérsz egy kicsit belőle  a teádba? Jó, tudom, hogy nem lehet. Csak vicceltem. Hát akkor...koccintani nem fogok a bögréddel, de egészségünkre. Emelem ezt a remek...valamilyen évjáratú scotch-ot abból az alkalomból, hogy végül mégiscsak meggyőzött az ellenállhatatlan rosszfiús bájod, és maradásra bírtál. Legközelebb margaréta mintás jeget kérek!- komolyan pillantottam rá a poharam pereme felett, majd elnevettem magam és kortyoltam a finom, aranyló italból. Nem is volt ez olyan rossz, egészen kellemesen marta végig a torkomat.A kortyot végül lassan nyeltem le, és a kérdést hallva elgondolkodva billent oldalra a fejem, magam előtt kissé meglóbálva  a poharat, amiben a jég finom csendüléssel koccant az üveg oldalának.
- Hogy mennyi van bennem? Még csak most kezdtem inni. Eddig lássuk csak ittam abból a....nemondunkrárosszat pezsgőből, és miközben bevágtál a medencébe sikerül abból is kortyolnom egy kevest. Mérsékelt benne majd a klórt, olyan mintha egy teljes tisztítószer raktárat ittam volna.- vigyorogva engedtem le a poharat, és amikor kivette  a kezemből sértődötten biggyedtek le az ajkaim, de ez is inkább a  játék része volt, tudta ezt ő is.
- Naaaaaaaa héééé, még csak most kaptam, ne már, Nate!- végül aztán belém fojtja a szót ahogyan közelebb von magához. Meg sem kell szólalnia, hogy érezzem gyakorlatilag a vesémbe lát. Mit mondjak, milyen szavak lennének helyesek ebben a percben? Aztán rájövök, hogy egyik sem, hogy most bámit is mondanék annyira semmit mondó, annyira középszerű lenne, így aztán egyszerűen hagyom, hogy a zene a ritmus magával ragadjon bennünket. Valahogyan eszembe jut az első esténk amikor táncoltunk a bárban, és felidézve magamban a pillanatot meg kell állapítanom, hogy van ebben a férfiban valami ami képes magával ragadni az embert, valami ami miatt olyan leszek a közelében, mint a verdeső lepke a lámpa fényénél, és bár tudom, hogy meg fog égetni, és akár én magam is belepusztulhatok, mégis kell nekem az a tökéletes melegség, és nyugalom amit a közelében érezhetek. Tökéletesnek is nevezném ezt a pillanatot, és nem akarok most arra gondolni, hogy mi lesz hónapokkal később. Nem fog megtörténni, én egyszerűen nem hagyhatom. Minél inkább és minél többet tudok meg róla, minél több időt töltök vele, melyeket még csak órákban mérhetünk annál inkább biztosabb vagyok a dolgomban, annál inkább rendbe akarnám tenni az életemet a dolgaimat magam körül, hogy rá tudjak figyelni. Végül aztán egy olyan zene szólal meg amit nem ismerek, de leginkább azokra a helyekre emlékeztet amiket nagyanyámmal látogattunk meg valahol Skócia és az ír lankák határánál. Kezem finoman helyezem a nyaka mögött a vállára és a fejemet a vállgödrénél pihentetem, bár még nem hajtom rá, egyszerűen csak érezni akarom az illatát, a közelségét. Lassan mozog velem, mintha egy apró kis csónakot ringatnának az elcsendesülő hullámok, és én e percben semmiért sem adnám oda senkinek ezt a varászlatot, magamnak akarom megőrizni, és neki. Végül aztán eltelítődve vele a fejem óvatosan pihen meg a vállán, kicsit olyan érzésem van, hogy ha eljön a reggel akkor sem akarok majd hazamenni, akkor sem akarnám itt hagyni. A zene magával ránt, és egy olyan világba repít el, ahol még hihetek abban, hogy minden tökéletes lehet, de nem abban az értelemben, ahogyan az én fajtám látja, sokkal inkább úgy ahogyan a világban a dolgok rendeződnek. Hinni akarok benne, annyira hinni akarok, hogy nem hagy nyugodni a gondolat, és érzem, hogy ez után a nap után már semmi nem lehet többé ugyanaz. Beengedtük egymást a világunkba, ami majd szépen lassan összeér, és talán valami egészen más egészen különleges alakulhat ki belőle. Nem tudom biztosan....csak azt, hogy ebben szeretnék hinni. Jobban mint bármi másban.  Lassan beszívom majd kiengedem a levegőt és fáradtan szusszantok egyet. Bár minden ilyen egyszerű lenne. Emlék....idővel ez lesz majd számunkra, de abban biztos vagyok, hogy soha életemben nem tanultam még ennyit senkitől egyetlen este alatt. Végül aztán azt hiszem tökéletesen magával ragadva a zene érzelemvilága megemelem a  nyaka mögött pihenő kezem és finoman simítom át az ujjaimmal a tarkóját. Végül már csak lassan cirógatom, és a szemeim lehunyva folytatom a mozdulatot. Nem gondolkodom, ösztönből cselekszem, és az ujjbegyeimben van most minden érzésem: finomság, nyugalom, meghittség....Nathaniel.


••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 28, 2015 6:54 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Tisztán emlékszik arra a néhány órára, ami napokra, olykor pedig órákra lebontott vizsgálatok között és a diagnózis közlése között telt el. Hosszú, kínzó percek voltak amit ujjtördeléssel töltött és mind ahányszor megjelent egy doki vagy egy nővér, úgy érezte, hogy egy lépés előre és nem kettő, de kapásból három hátra. Anthony és Leah két óránként váltották egymást várakozás szempontjából, egy percre se akarták magára hagyni Nathanielt aki a végén ragaszkodott ahhoz, hogy menjenek haza. Épp ezért se lehettek ott, mikor közölték vele, mi is a baj.
Egyre csak úgy érezte, hogy a másodpercek lajhár tempóban döcögnek, mint amikor a munkahelyén ül az ember. Ránéz az órára, ezután dolgozik tovább szorgalmasan de annál is inkább unottan, s mikor ismét a kakukkosra téved a tekintete,  kétségbeesetten veszi tudomásul, hogy csak két perc telt el pedig ő úgy érezte, hogy vagy negyed órát letudott már. Bezzeg mikor reggel csörög a vekker, lenyomja a szundit - amit általában ő tíz percre állít be - épp, hogy behunyja a szemét, már újra ébresztőt fújnak. Talán erre szokták azt mondani, hogy az idő relatív? Attól függ a gyorsasága vagy épp lassúsága, hogy mit csinálunk, hogy az mennyire érdekel minket vagy épp untat. Mondjuk Nate ide sorolná azon órákat is, melyeket úgy tölt el az ember, hogy annak érdembeli eredménye is van.
Emlékszik, hogy az orvosok fáradt, több, mint húsz órázás szolgálatban léte miatt ráncos és kétségbeesett arca feszültségről árulkodott, mind ahányszor látta őket elhaladni maga előtt vagy a folyosó végén tanakodtak párosával. Haragosak és elképedtek voltak egytől egyig, de főleg a főorvosok, amiért nem voltak képesek idejében rájönni arra, hogy mi lehet baj. Csak írták fel neki folyamatosan a gyógyszereket melyeket nem kellett volna szednie, hisz a pirulák csak még inkább megterhelték beteg, fáradt szívét. Sokan már azt mondogatták, hogy csoda, hogy egyáltalán életben maradt lévén olyan gyógyszereket is kapott melyeket normális esetben nem írnak fel szívbetegeknek.
Ezután, hogy kiköszörülhessék a csorbát, többször is átnézték a leleteket és a röntgen képeket, több orvossal is összedugták a fejüket, két órán át konzultáltak és felkészültek mindenre de legfőképpen arra, hogy Nathaniel feljelentést tesz. Hetekig csak lökdösték innen oda aztán a harmadik helyre is beutalták, gyógyszereket fizettettek ki vele melyek nélkül még jobb esélyei lettek volna. Közben pedig ráakasztottak egy olyan betegséget, ami meg se közelítette az övét. A kétségbeesés másik tárgya pedig az, hogy a gyógyszerekkel megnőtt a szívrohamok kockázata amivel elveszíthetnek egy beteget, egy társat, sokaknak jó barátját.
Viszont neki esze ágába se volt bírósági ügyet csinálni ebből, hisz úgy vélte, hogy emberek, ők is tévedhetnek még akkor is, ha orvosok. Valamint barátai, munkatársai, nem akarta kiszúrni a szemüket egy idézéssel se.  Egyszerűen csak azt akarta, hogy kezeljék. Kezeljék és ne csak a tüneteket de az igazi okot is próbálják meg kiküszöbölni, mert tisztában volt azzal, hogy milyen következményeket vonhat maga után egy billentyű hiba. Mondani se kell, hogy mennyire félt. Lehet, hogy férfiből van és sokat megélt már élete során, de azért egy ilyen mértékű szervi betegség még őt is megrémisztette noha mostanra úgy ahogy elfogadta.
Nate nem csak a várakozásra de arra is tisztán emlékszik, hogy mi volt a véleménye mikor kiderült, hogy nagy valószínűséggel műtétre lesz szüksége, mert anélkül nem élné túl. Bár nem lett volna szabad, de az apját hibáztatta. Utálta őt. Jobban, mint valaha, elvégre tőle "örökölte" ezt a betegséget s ha belegondol abba, hogy ő belehalt akkor nagy valószínűséggel az ő sorsa is hasonló lesz.
Az orvosok viszonylag korán elkezdték már az egyeztetést, hogy a komolyságra való tekintettel mikor kellene lebonyolítani a műtét előkészületeit és, hogy ki lesz az aki a beavatkozást végzi. Ez idő alatt ő csak ült és nézett ki a fejéből azon gondolkozva, hogy teljesen egyedül van. Egyedül, hisz bár vannak barátai akik mindig ott voltak neki mikor szükség volt valaki támogatására, viszont egy-két családtag nagy segítség lehet az embernek a bajban még ha akad, hogy a háta közepére se kívánja őket.
A jelenre és jövőre való tekintettel Kayat természetesen nem azért akarja maga mellett tudni, hogy legyen mellette valaki a nehéz időkben, hogy ne csak egyedül kelljen ücsörögnie mikor hazajön a munkahelyéről. Nem kihasználni akarja, nem várja el tőle, hogy dajkálja és gyermekként babusgassa. Egyszerűen nem tud elszakadni tőle, szüksége van a jelenlétére hisz már most, alig egy heti ismertség után is úgy érzi, hogy függ tőle, hogy szüksége van rá. Annak ellenére pendülnek egy húron, hogy olykor hajba kapnak, mely alapjáraton sem azért történik, mert nem tudnák elviselni egymást, egyszerűen mindkettejüknek van olyan dolog az életükben amitől nem tudnak még harcok árán se szabadulni. Mindkettejüknek szüksége van alapvető dolgokra ami az eddigi életükből maradt meg, amiről nem mondanak le. Viszont nem felejthetik el azt se, hogy talán egymásba kapaszkodva fogják tudni ezt a fél évet valamilyen módon túlélni annak tudatában is, hogy sírás lesz a vége.
Örül annak, hogy megtudta érinteni a Kaya szívét. Örül annak, hogy bár csak egy pasi lehet a sok közül, ettől függetlenül mégis ő mellette van, vele van együtt, vele szórakozik és vallotta be az imént, hogy a Nate, Kaya által táplált érzései egyeznek az övével csak még nem tudja, miként fejezze ki. Annak ellenére érzi magát különlegesnek és meg nem ismételhetőnek, hogy olyan szinten egyszerű amit a legtöbb ember el sem tud képzelni. Tudja persze, hogy milyen értékeket képvisel, azzal viszont nincs tisztában, hogy ez milyen módon hat a szőkeségre mint ahogy azt se, hogy meddig fog ez tartani. Csak remélni tudja, hogy sokáig.
Leheletnyit lebiggyeszti a szája széleit mikor meghallja, hogy márpedig a kisasszony nem fog neki se kakaót se pedig kekszet készíteni még akkor se, ha nem egy nagy ördöngösség a dolog.
- Jól van, értem én. Majd meglátogatom néha ezt a bizonyos filippínó mindenest. Bizonyára nagyon csinos hölgyről van szó - a végén pedig kiderül, hogy egy vén, szottyos asszonykáról van szó, bár biztos benne, hogy olyat Kaya nem igazán tudna elviselni és nem is így beszélne róla. No de aztán ki tudja?
- Persze, minek után a szádba lett rágva - nevet fel, de aztán gyorsan hozzá teszi - hidd el nekem, hogy megfogod tanulni, hogy kell sütit sütni anélkül, hogy egy kupac szagos koksz lenne a sütődben - bele se mer gondolni abba, hogy Kaya miként mocorog a konyhában, vagy hogyan gyúr meg egy leveles tésztát. Azon kívül, hogy nyilván egy gyakorlott tésztagyúró a haját tépné, még viccesen is elsülhet a dolog. Mikor ő először, még gyerekkorában bekerült a konyhába, csak a szerencsének lehetett betudni azt, hogy nem égette oda a tojásrántottát. Nagyon sokat figyelte az anyját, hogy az miként kevergeti, hogy fordítja meg, mit tesz hozzá s lévén mindig jó megfigyelő volt, csak az emlékeiben bízott. Abban, hogy majd annak képére fog emlékezni mikor megpillantja a saját, tökéletes tojásrántottáját és  végre megállhat a sütésben.  
És ha jobban belegondol, ez most sincs másként. Az emlékekben bízik mind a mai napig, hisz azok segítik hozzá ahhoz, hogy úgy érezze, él. Mit érne az ember a múltja nélkül? Lehet, hogy nem tudja biztos pontként felfogni, hogy nem tud bele kapaszkodni de ettől függetlenül ott vannak és az énünk, egész lényünk egy részét képezik. Nem felejthet el semmit se a rosszat se a jót, inkább azok segítségével kell elérnie azt, hogy a jelent és a jövőt ne rontsa el. Az emlékei biztos útján tud tovább haladni és építkezni egy szebb jövő felé.
- A végén még én fogom megköszönni, hogy nem kértél tőlem extra pontos paramétereket, égne a pofám  mert a felét nyilván nem tudnám teljesíteni - egyszerűen nem tudja visszafojtani a feltörni kényszerülő halk, de annál szórakozottabb nevetést. Hihetetlen, hogy mire képes ez a nő és hova juttatja el Nathanielt.
- Jól van majd körülnézek az egyik boltban, hátha van kisállat figurás, vagy hercegnős. Az ugye jó lesz? - csak egy egyszerű jégtartó tálja van, az is tökéletesen elég neki ahhoz, hogy hiányosság nélkül élje az életét.
- Nem, azt nem ihatok, de nyaranként belefulladok a limonádéba, ahhoz is dukál a jég. De eddig hat éven át tökéletesen elboldogultam ezzel és a párjával, ami szebb napokat is látott azóta, hogy mérgemben földhöz vágtam. Fagyott állapotban - igen, szerencsétlen tartó eszköz már rég valamelyik szemétdomb legalján csücsül, de ez az egy azóta is tökéletesen szolgál.
- Nem akarok én mindent arra fogni, hogy szar a szívem, Kaya. Egyszerűen nem láttam értelmét annak, hogy vegyek még egy jégdobozt vagy esetleg olyan hűtőt vegyek, ami jégkészítőként is funkcionál. Ha szükségem van egy kis jégre, az mindig ott van a fagyasztóban, ebben a kis műanyagban. Ha pedig nincs, akkor ott marad és fagyoskodik tovább - pimasz hanglejtése és intő tekintete inkább mulatságosnak hat, mintsem túl szigorúnak vagy eltökéltnek. Természetesen eszében volt már, hogy kellene venni egy új hűtőt, mindig leenged és vizet ereszt a mostani, így kéthetente egyszer biztos, hogy a hűtő előtt gubbaszt és próbálja rendbe tenni, csak még nem jutott el odáig. És, ha már adatik rá, hogy vegyen egy olyat ami képes jeget sajtolni akkor miért ne vehetne olyat? Na talán ez lesz a legközelebbi terve... új hűtőszekrény.
- Egészen biztos. Nem szeretem a whisky-t. Olyan íze van mint a hígítónak, annak meg azért drága - ettől függetlenül mikor Kaya megemeli a poharát, biccent egyet jelezve, hogy ő is hasonlókat kíván.
- Akkor én meg köszönöm a rosszfiús bájamnak, hogy egy titkon rosszkislányt megtudtam vele fogni. A margaréta formát pedig megjegyeztem... aztán nehogy meglepődj, tudok ám bőven meglepetéseket okozni, ha hiszed, ha nem - emelgeti a szemöldökeit ezzel is jelezve, hogy rosszban sántikál. Ezentúl lesni fogja Kaya minden kívánságát s igyekszik még az elejtett szavakat, kéréseket is úgy felfogni, hogy talán meglepetés erejeként fog hatni azzal, ha cselekszik. Így holnap első dolga lesz, hogy vegyen egy hűtőt és egy jég.... jégmargaréta tartót. Igaz biztos abban, hogy hülyének fogják nézni, ha a boltban eljátssza, hogy "egy margaréta formájú jégtartóért jöttem", de mit számít?
- Talán egy kis klór nem fog megártani. Vagyis biztos vagyok benne, hogy nem fog ártani úgyhogy ezt le is vehetjük a listáról - ezzel már vonja is közelebb magához jót vidulva azon, ahogy lebiggyeszti a szája szélélt. Volt, mikor ő egy betege miatt kis híján az egész medencét kiitta, de még mindig itt van.
- Ne nézz már így rám, a végén megsajnállak! Nem megittam előled, csak elvettem - suttogja a fülébe miközben vigyorogva kezd el táncolni karjai között Kayával a zene ütemére, mi szépen lassan átvált egy kellemesen lágy, lassúzásra tökéletesen alkalmas ritmusra.
Ujjai finom táncot lejtenek a lány derekán miközben illata többször is befészkeli magát az orrába. Egyszerűen nem tud elszabadulni tőle, olyan, mintha magát a levegőt jelentené számára az, ahogy parfümje és bőrének kellemes aromája elegyedik egymással. Talán ez az ami a földön tartja, s ennek köszönheti azt, hogy még nem lépett át akaratlanul is egy olyan határt amit nem lett volna szabad.
Zöld tekintete elidőzik egy kis időre a kanapén ücsörgő kutyán, kinek annyi mindent köszönhet már azon kevés két éve alatt amit mellette töltött. Fontos számára a négy lábon járó, de talán egy embernél is értelmesebb állat, ám be kell látnia, hogy nem tudja betölteni azt a hatalmas űrt, ami keletkezett a lelkében és ezzel együtt az életében is, mint ahogy azt egy ember tudná. Lehet, hogy feleannyira se tartja a legtöbb emberi lényt, mint némelyik állatot, viszont most ahogy a karjaiban tartja Kayat, úgy érzi, hogy ezt a lyukat el lehet tüntetni csak megfelelően kell nekikezdeni. Kellő magabiztossággal, szerénységgel és óvatossággal. Lehet, hogy mind idáig csak az lebegett a szeme előtt, hogy túl sokat csalódott már az emberekben, de be kell látnia, hogy nem lehet általánosítani mert nem minden ember egyforma és koránt sem biztos, hogy megint olyanokat fog ki, akiket nem tud elviselni, vagy akik megint lóvá teszik.
Érzi ahogy Kaya minden mozdulatával egyre lazábbnak hat. Nem feszeng, egyre közelebb és közelebb kerül hozzá, mozdulatai finomak, óvatosak és lágyak. Ez pedig számára egyfajta jelzés, hogy mégse csinálja olyan rosszul vagy tolakodóan.
- Tudod... egy hete még nem gondoltam, hogy ma itt fogunk egymás karjaiba borulva ringatózni miközben a háttérben Van Morrison dalol - suttogja miközben élvezi a tarkójára sikló kéz érintését és ujjak masszírozását - el nem tudod képzelni, hogy ez milyen jó érzés nekem. Mikor azt hiszi az ember, hogy végleg elbukott, hogy már nincs miért... nincs kiért élnie. De aztán jön valaki, aki mindent megváltoztat. Úgyhogy javaslom, mihamarabb ejtsük meg azt a bizonyos hajó utat mert úgy döntöttem, élni akarok még! Mit szólsz?
Ajkai beszéd közben a haját súrolják. Lehet, hogy így is kihallatszik a hangjából a hála és az, hogy milyen jól érzi magát, viszont leginkább tekintetéből vehető ez ki, amit most egyedül csak Helené láthat. Ettől függetlenül van benne még valami, amit talán gyermeki lelkesedésnek nevez az ember. Azt akarja, hogy végre tényleg csak ketten legyenek. Kaya és Nate. Hogy kizárjanak mindent ami ma nehézséget okozott, a világukat és az egész életüket. Bár ma már kapott betekintést abba, hogy milyen Kaya amikor csak tényleg egy lány a sok közül, de őszintén kíváncsi arra, hogy milyen meglepetéseket rejt még, és mi az amiből többet enged Nathanielnek és mi az, amiből nem.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 29, 2015 2:38 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Egykor nagy kanállal faltam az életet, és jobban belegondolva nem nagyon volt olyan helyzet amibe nem mentem volna bele. A kamaszéveim zöme arrl szólt, hogy miképpen törjek ki az apám által állított szabályok tengeréből, és ha nem lett volna a bátyám, bizonyosan nem maradhattam volna olyan sokáig otthon, apa már régen elzavart volna valahova az Alpokba, hogy némi fegyelmet tanuljak. Sőt abban is biztos vagyok, hogy legalább három éve házas lennék, ahogyan az egy tisztességes Larrabee lánytól elvárható lenne. Nem én kértem, hogy ide szülessek, ahogyan nem én kértem azt sem, hogy az egész életem meghatározó része legyen a származásom, a neveltetésem, és úgy általában az egész környezet amiben felnőhettem. Másnak az otthon melegség, hangulat, egy nyugalom sziget, ahova vissza-vissza térhet. Számomra azonban minden esetben a protokoll az előre kiszámított dolgok, az előre megírt forgatókönyvek háza volt. A hatalmas épületben elvesztem, és elveszítettem önmagamat. Aztán ahogyan növekedtem elkezdtem hinni, hogy én valóban ez vagyok, ez a rideg és számító kisasszony, akinek az érzelmeit kordában kell tartani, akinek a teste csupán a céljai elérésének eszköze, ahogyan nagyanyám tanította. Féltem mindig attól, hogy túl könnyű az álarc, hogy túl könnyen mögé lehet látni, hogy valaki egyszer majd meglátja, hogy én nem olyan vagyok amilyennek mutatom magam, noha talán titokban mindig is ezt akartam: hogy meglássák végre. Hogy valaki észrevegye a lányt aki a büszkeség és a gőg maskarája mögött rejtőzött. És mi történik amikor ez valóra válik? Menekülni kezdek, és napokig elrejtőzöm, talán magam sem merve elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, hogy számomra elérkezett a csoda. De az élet továbbra sem osztogat semmit ingyen és még ha el is merném hinni, hogy ez gyönyörű lesz, hogy ez igazán az amire vártam, akkor sem kaphatom meg véglegesen. Csak nézem Nate arcát, mintha mindig fel akarnék valami újat fedezni rajta, vagy egyszerűen csak az utolsó apró vonást is meg akarnám őrizni. Fáradtnak látom, de boldognak. Hogy én okozom, a helyzet, vagy az egész amit itt ma teremtettünk, nem is tudom. Szeretném azt gondolni, hogy csodálatossá tudom neki varázsolni a következő hónapokat. Hogy a lány, akit elővarázsolt a jelmeze mögül itt maradhat neki, hinni akarok abban, hogy a csodák nem három napig, nem egy hétig és nem is hat hónapig tartanak. Hinni akarok abban, hogy bármi is lesz ezután mi magunk lehetünk azok akik szebbé tudják tenni. De ezt egyedül nem tudom megvalósítani, ehhez szükségem van rá, szükségem van arra, hogy ő is tudjon abban hinni amiben én. Egy belépő a végtelen körforgásba, ahol egy-egy mosoly a továbblépés záloga.
- Conchita igen szemrevaló és igen csinos teremtés. Remek szakácsné, kiváló a ruhák kiválasztásában, elvégre a fürdőruhámat is ő választotta amit végül Keagen elhozott, szóval minden szempontból tökéletes. És nem, még csak eszedbe se jusson elcsábítani, mert bárki aki eddig megpróbálta nem járt túl jól.-szórakozott volt a hangom érezhető volt, hogy féltékenységnek még csak a szikrája sem hallható ki belőle. Igazából ezen tulajdonság soha nem volt meg bennem. A bosszú azonban annál inkább. Persze nem mondom, hogy nem fordult meg időnként a fejemben, hogy Devon menyasszonyát kissé alantasabb és rám jobban jellemző módszerekkel távolítsam el, de ha ehhez kellett volna folyamodnom már régen rossz. Azt akartam, hogy magamért kelljek, és ne azért mert az sötét hajú cafka már régen nincs a képben. Dühös voltam? Hogyne lettem volna az, mert mellőzöttnek éreztem magam. Akkor azért mentem le a bárba, hogy aztán végül már más oka volt annak, hogy maradtam, hogy Nate-el beszélgetni kezdtem, hogy táncoltunk...nos igen, az már egy külön történet.
- Roppant nehéz manapság jó és megbízható munkaerőt találni, és az én Conchitám ilyen szempontból, sőt jobban belegondolva minden szempontból tökéletes. Szóóóóóóóval- évődtem tovább vele derűsen.
- Igen, nagyon csinos hölgyről van szó. Ami pedig a konyhát illeti ne lépjünk át egy bizonyos határt. Nem nekem való hidd el, rémesen kétbalkezes vagyok, és éppen ezért nem is erőltetem a dolgot. Amikor megszöktem otthonról azt gondoltam, hogy mindenre képes leszek, hogy majd a nevem mindenhol ajtókat nyit meg a számomra, aztán rá kellett döbbennem, hogy a pincérnő a sarki kifőzdében értetlenül bámul rám, amikor leadom a rendelést, és nem érti, hogy én miért nem értem, hogy ő nem érti.- először komoly arccal meredtem a zöld szeműre, aztán elnevettem magam igazán jóízűen, végül  csak legyintettem, mintha a saját gondolataimat akarnám így leinteni.
- Lényegtelen. És nem kell igazán miattam külön....na jó, de kell.- koccintanék ha lenne mivel és nem éppen a poharat bűvészkedné ki a kezemből, ami után olyan arcot vágok mint akinek a kedvenc porcelán babájától kellett megválnia és nem éppen egy remekül jegelt whiskeytől. A zene elringat és magával ránt bennünket, és én valahol egészen máshol járok már gondolatban, hiszen volt egy ötletem, egy elképzelésem, amit szerettem volna vele megvalósítani, és ha lehetőségem lett volna rá, arról a szigetről nem tértünk volna vissza. Eljátszottam azzal az eshetőséggel, hogy nincs semmi baja a szívének, és nem kell többé betennie sem a lábát a kórházba és ott lehetünk ezentúl ahol csak akarunk, hogy nem kell egyetlen pillanatra sem arra gondolni mi lesz majd ha....vagy mi lesz majd amikor....nem nem akarok ebbe belegondolni, mert ahogyan mondtam hinni akarok a csodában, a csoda pedig kézzel fogható és éppen engem tart a karjában, miközben érzem, hogy az arca a hajamhoz ér, a forró lehelete megcsiklandozza a nyakam vonalát. Egyetlen másodpercre majdnem cserben hagynak a végtagjaim, és zavaromat újabb kuncogással próbálom oldani. Persze azért még mindig aggódom és valószínű aggódni is fogok, mert a másnap mindig olyan kijózanító, amikor rádöbbenünk, hogy ami előző éjjel történt pusztán illúzió, pusztán mi gondoltuk a zene, az ital az egész helyzet felfokozott volta miatt, hogy ebből esetleg több is lehet. Ha létezne valami csodaszer amivel megállíthatnám az időt, ezt a percet választanám, ezzel a dallal, ezzel a pillantással ahogyan rám néz és beszélni kezd. Én pedig nem vágok közbe, csak hallgatom, arcomon egy szolíd mosoly telepszik meg végül és a nyugalom jár át. Már nem akarok arra gondolni, hogy ki is vagyok én valójában, már nem számít hova fogok hazamenni, már nem érdekel sem a világ, sem anyám ostobaságai, sem apa valószínűleg beváltásra szánt fenyegetései, nem érdekel az sem, hogy mennyi időt jósoltak Nate-nek, egyszerűen csak arra vágyom, hogy megragadjam ezt az egyetlen pillanatát az időnek és itt tartsam, itt kettőnk között. Mozdulok vele együtt, és ahogyan oldalra billentem a fejem,csak bólintok lassan, beleegyezően arra, hogy nem....egyikünk sem gondolta. Nemhogy egy hete hanem úgy általában soha. Elérzékenyülök....a pokolba is, hogy ezt váltja ki belőlem! Utálom és imádom ezért a tulajdonságáért, és azt hiszem jobb lesz ha hozzászokom.
- Kérlek....tudasd velem holnap, hogy ezt a Van Morrison urat valamilyen módon támogassam. Ha még életben van akkor úgy, ha pedig már nincs....nos akkor is megtaláljam a módját, hogy hálás legyek neki ezért a hangulatért. Neked meg....nem is tudom mit mondjak Nathaniel. Én nem vagyok egy....szóval nem vagyok egy könnyű és egyszerű természet, tudom. Ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy mi vár rám, ha ebbe az egészbe belemegyek. De a francba is, miért ne tenném?- azt már nem tettem hozzá, hogy mit veszíthetek, mert sajnos túl sokat is, de ezzel nem foglalkozom jelen pillanatban. Kissé hátrébb húzom a fejem, hogy bele tudjak nézni a szemeibe, és egy ideig még rágódom a kérdésén. Hogy mit szólok?
- Azt hittem soha nem fogod végre már kimondani ezt!- próbálom elviccelni a dolgot, de aztán némiképp elkomolyodom, láthatóan határozottan tetszik ez a hozzáállás. Azt akarom, hogy akarjon élni, hogy ne adja fel, mert ha feladja, akkor onnantól nekem is nehezebb lesz, onnantól lesz csak igazán nehéz. Még nem beszélek neki arról, hogy mi történt az előző egy hétben, és arról sem milyen terveim vannak az elkövetkezőkre. Még nem beszélek semmiről, mert jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy magában higgyen, hogy bennem higgyen, hogy célja legyen annak, hogy meg akar gyógyulni. És önző talán vagy sem, de én akarok lenni a cél. Most tudatosul bennem, hogy igazából mióta csak itt maradtam ez akartam lenni. Mindig is önző voltam, mindig is vágytam a figyelem középpontjára, de most először talán életem során valakinek tényleg én lennék a fontos, és nem a kisasszony az üvegpalotában. Aki nem azért tudna elfogadni ami vagyok, hanem aki vagyok. Érdekek nélkül, tisztán. És hogyan tudnám én ezt viszonozni? Ideje megtudni, mert én magam sem tudom....Nate-el együtt fedezem fel ezt az oldalamat.
- Horgonyt fel kapitány, a GrapeTears indulásra készen áll!- szalutáltam játékosan és nevettem újra és jól esően, és őszintén, ahogyan utoljára gyermekkoromban nevettem talán.



••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 01, 2015 2:34 pm Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Van, mikor az ember nem tudja elfogadni a múlandóságát. Tisztán emlékszik arra, mikor kicsi volt és álmatlan éjszakái közepette verejtékezve forgolódott akcióhősös paplanjának tengerében, nem egyszer gondolva arra, hogy mi lesz, ha meghal? Vajon lesz utána valaki, akiről azt mondhatja, hogy: Igen, én vagyok és tudom ki voltam egykor! Lesz a halála után megint élő? Vagy teljesen megszűnik, mint egykoron létező személy?
Sose fogja elfelejteni, hogy volt, mikor zokogva trappolt át az anyja szobájába és próbálta kitudakolni tőle, hogy van-e megoldás arra, hogy ne haljon meg?! Ekkor persze mint butuska, parányi gyereket nem nyugtathatott másként az anyja mint, hogy: Mire eljutunk odáig, hogy félned kellene a halált, úgyis kifognak találni valamit aminek köszönhetően az emberek örökké fognak élni. Csak ki kell várni a bejelentést.
Ez hatalmas megnyugvást jelentett számára, hisz ki lehetett bölcsebb egy kisgyerek édesanyjától? Legalábbis az ő szemében nem volt más, aki okosabb lett volna. Mindig adott az anyja szavaira, ha kellett mások torkának is neki ment volna aki megcáfolta azokat.
Hosszú éven át sejlettek fel a halált övező gondolatok a fejében, akadt olyan időszak is mikor egyáltalán nem is gondolt rá, később pedig nagyjából tizenöt-tizenhat éves korában elfogadta az ember mulandóságát. Nem gondolkozott azon, hogy mi lesz utána, hogy mi lesz vele, hisz remélte, hogy a lélek egy másik síkon él tovább, túléli a fizikai valót... elvégre egy egészséges tizenéves srácnak miért kellett volna ezen az ostoba dolgon gondolkoznia állandóan?  A folyamatos rettegés csak befeketíti a mindennapokat, levon az értékekből és félve éli a maradék életét általa.
Idősebb korában persze minden megváltozott,  legfőbb gondolta az volt, hogy milyen lenne már az örök élet?! Unalmas, túl sok gyötrelmes év állna az emberiség előtt, lehet, hogy fejlődne minden viszont ezzel együtt az emberek egyre butulnának. Hogy miért? Már most a 21. században is mekkora káosz él a Földön? Mindenki hadban áll mindenkivel, mindenki a másikra mutogat, utálkoznak és gyűlölködnek nincs semmi elfogadás. béke vagy tolerancia noha mindenki piszok toleránsnak vallja magát. Mi lenne kétszáz év múlva, mikor már nem egyszerű tankok és pisztolyok lennének mint bevethető hadi szerkezetek, hanem más-más technológiai eszközök melyeket manapság csak egy sci-fi filmben láthatunk? Nem csak egy egyszerű atombomba jelentene hatalmas veszélyt, hanem maga az ember... mert bár minden változik, de az ember nem. Mindig marad az ostobaság, a gyűlölet, mindig mindenki okosabb akar lenni a másiknál, mindenki más eszmét vall ami nem összeegyeztethető a másik nép eszméivel.
Egy a biztos, hogy Nate nem akar és soha nem is akarna örök életet, egyszerűen csak még néhány évet. Még párat, hogy valaki mellett élhessen, hogy gyermekei szülessenek és azt mondhassa, hogy végre van családja kinek tagjait feltétel nélkül szereti és bármit megtenne értük. Csak szeretne kérni még pár évet, hogy majd kedvese mellett megöregedhessen és gyermekei legyenek azok, akik sírva toporognak sírja felett majd gondolnak vissza az együtt töltött hosszú, boldogságtól gazdag életre. Ennél többre nincs is szüksége, csak még egyszer ugyan annyi, mint amennyit eddig megélt.
Hogy mi a boldogság? Úgy ácsorogni egy szőke hölgyemény előtt, hogy minden gondja füstbe ment tervnek tűnik... nem érdekli a fél évnek számító halálos ítélete, nem érdekli az, hogy ki milyen értéket képvisel az életben, mint ahogy az sem, hogy teljesen máshol állnak a tabellán, legalábbis pénzbeli ügyek terén. Hidegen hagyja az, hogy mit von majd maga után ha esetleg a kapcsolatuk bevégeztetik, ha tényleg sikerül elérniük azt, melyre most akkora hangsúlyt fektetnek még ha nem is utalgatnak rá, nem lépik át a határt. Neki nem kell senkivel se elfogadtatnia a lányt, hisz nincsenek szülei - persze van egy anyja akit már nem tart annak - csak barátai, akik a modern, 21.század világában élnek és inkább tartják úgy, hogy a szívére hallgasson az ember, mint az eszére. Az már más kérdés, hogy mi lesz akkor, ha tényleg elég komolynak gondolják ezt, hogy Kaya bemutatná őt a családnak... De talán ennyire még nem is kell előre szaladni.
Pimasz, de annál is inkább kíváncsi tekintettel fürkészi Kayának kedves, mégis határozott, karakteres vonásait. Egyszerűen imádja mikor teljesen átszellemülve beszél valamiről, szinte megváltozik az egész arcszerkezete, sokkal mesebelibbnek, sokkal kislányosabbnak hat általa s a grófi komolyságnak nyomát se véli felfedezni rajta. Már csak a két, rózsaszín masnival díszített copf hiányzik és tökéletes lenne az összkép... legalábbis ha tényleg kislányt akar belőle faragni.
- Akkor tényleg ő a tökéletes mindenese az ember lányának. Többre nem is vágyhatnál ezek után - mert mi a jobb annál, aki lesi az ember minden gondolatát, tudja, hogy mit kell neki küldeni, tudja, hogy mit érez, mire gondol ráadásul jó az ízlése, jól főz és még csinos is  - már csak az a kérdés, hogy ő olyan határozott, hogy kiáll az elvei mellett és nem engedi, hogy lecsábítsák, vagy a pimasz "felettese" akasztja fel őket a töküknél fogva, mikor próbálkoznak? - arckifejezéséről és hangjából is ordít a szarkazmus. Persze nem ilyennek ismeri Kayát, de ki tudja? Lehet, hogy odahaza egy két lábon járó diktátor akit nem lehet elviselni mert komoly elvárásai vannak mindennel és mindenkivel szemben.
- Tökéletessége megkérdőjelezhetetlen. Már csak azt nem értem, hogy képes ilyen névvel élni szerencsétlen lány? - egyszerűen nem tud a neve felet napirendre térni. Soha nem értette, hogy hogy képesek a szülők ilyen nevet adni a gyereküknek, valamint tudat alatt rögtön azon kétségbeejtő tény kezd vulkánszerűen a felszínre törni, hogy van egy Conchita nevű úriember aki nőnek öltözve énekelget pucéran egy fürdőkádban, megannyi rózsaszirom között. Persze soha nem volt rasszista, nincs ellenére ha valaki férfiként nőnek vallja magát. Viszont vannak bizonyos határok, amiket átlépve már Nate esetében is túlzásról lehet beszélni. Oké, nincs baja a nénibácsival hisz eleve az elfogadásról szól nem csak egy dala hanem az egész élete, mégse szeretne vele szembetalálkozni az utcán.
- Persze, hogy az vagy, ha meg se próbálod. A leginkább alapnak számító dolgokat azért gondolom megtudnál tanulni... és mivel olyan jótét lelket fogtál ki magadnak, mint amilyen én is vagyok, se perc alatt megtanulnád, milyen egy jó palacsinta, vagy egy sajtos rántotta. Talán még egy szakácskönyvet is mellékelek hozzá. Az abban leírtak alapján még egy magadfajta főző analfabéta is finom ebédet tud rittyenteni.  Vagy megszoksz vagy megszöksz. Ezen elv alapján fogunk élni jó? - csillan fel a szeme, hisz számtalan kép megjelenik előtte ahogy próbálja a szőkeséget bevezetni a konyha rejtelmeibe. Lehet, hogy otthon mindent az orra elé tesznek amit kinyög, de nem olyan rossz az, mikor eltudunk készíteni valami igazán finomat, amivel akár még kedveskedhetünk is valakinek. Egyrészt jól esik, mikor valaki örül annak amit saját kezűleg elkészít az ember, másrészt biztat minket arra, hogy még többet foglalkozzunk ezzel. Így kezdte ő is a sütögetést. Először nem mert még egy egyszerű piskótát se megsütni, mert félt, hogy odaég, letapad, nem tudja kiszedni vagy egyszerűen íztelen, szagtalan furcsa tapintású és állagú cucc lesz belőle. De aztán addig-addig próbálkozott és készített el minél több finomságot, hogy ma már egy bonyolultabbat is kiráz a kisujjából.  
Már épp szóra nyitná a száját mondván nem tűr el semmi ellenkezést, mikor változik Kaya véleménye. Ezt csak egy egyszerű vigyorral nyugtázza, hisz felesleges bármit is mondani rá, helyett táncba hívja őt.
Próbál nem arra gondolni miközben egyik lépését egy újabb majd még újabb követ, hogy mi lesz holnap? Az már szinte biztos, hogy itt fogja tölteni a lány az éjszakát, csak ki tudja, hogy mi lesz reggel mikor felébrednek? Mindketten előmásznak álmot hozó fészkükből, megdörgölik a szemüket ezzel kiűzve minden álmosságot belőle, egymásra néznek... és? Folytatják ott ahol az éjjel abbahagyták? Titokzatosan, kíváncsian és lelkesen csipkelődnek tovább? Huncut mosolyra húzódik majd az ajkuk, bohóckodnak s olykor egy-egy kósza, lopott de alig érezhető, viszont annál többet sejtető csókot is megengednek maguknak? Megvárják míg a másik végez a fürdéssel? Kávét készítenek együtt s még pizsamában csattognak fel alá? Kiülnek együtt a teraszra és megnézik a napfelkeltét miközben úsznak a kora reggeli, hókatag fényben? Vagy csak legyintenek egyet ezzel tudomásul véve a másik jelenlétét, feszültek lesznek és szorongani fognak, Kaya pedig kétségbeesetten hívja a kétajtós szekrényét, hogy jöjjön érte?
Nate minden bizonnyal az elsőhöz ragaszkodik, ahhoz viszont mindenek felett. Tudja, hogy ez az este nem ámításon vagy átverésen alapszik, hisz a vak is láthatja és érezheti, hogy van valami a levegőben mikor ezek ketten egymásba gabalyodva táncolnak, vagy szimplán pimaszkodnak egymással. Nem olyan ez, mikor két barát ugratja egymást, vagy mikor két egymást fizikailag vonzó ember leül a bárban a pulthoz és beszélgetésbe elegyednek. Ennek a kapcsolatnak már most súlya és jelentése van és lehet, hogy nem akarják, hogy ez elillanjon de nem is szabad hagyniuk!
- Ó, persze, hogy él még. Hetven év körül van már a művész úr - vágja rá rögtön, elvégre szó sincs arról, hogy elhunyt volna. Viszont egy ideig nem reagál a továbbiakra, legalábbis szóban biztos nem, helyette csak lágy, kellemes mosollyal figyeli azokat a pompás kék íriszeket, melyek egyre több érzelemről árulkodnak. Mikor először találkozott vele a bárban, még egy igazi jégkirálynő érzetét keltette Nathanielben, egy megérthetetlen, meg nem értett szépséget látott benne aki még a szemeivel is ölni tudna. Most viszont? Mintha teljesen megváltozott volna. Egyszerre tűnik érzékenynek, elvarázsoltnak, közvetlennek és határozottan erősnek.
- Nem, tényleg nem vagy az... annál is inkább bonyolult, akaratos és talán kicsit rideg. Legalábbis ilyennek tartottalak akkor, mikor a bárban elkezdtünk beszélgetni. Viszont most.... figyelj, én örülök, hogy elő tudtam csalogatni belőled azt, aki most vagy. És visszatérve a nap eleji kis vitánkra. Nem akartam, hogy ilyen légy, nem én akartalak megváltoztatni... bár más vagy mint akkor voltál, de ez is te vagy. És örülök, hogy megmutatod nekem ezt az énedet - hangjában nincs semmi akaratosság, vagy sértettség tekintve arra, hogy mit rendeztek le itt órákkal ez előtt. Sokkal inkább egy ismeretlen, komoly mélysége van amúgy is kellemes baritonjának, végtelen mennyiségű empátiával és szeretettel fűszerezve azt.
- Én is tudom, hogy mi vár rám, mi vár ránk. De ... hogy is szokták mondani? Egyszer élünk nem? - immáron látni azt a jól ismert pimasz mosolyt melyet bár jól tud rejtegetni, mégis nyilvánvaló. Örül annak, hogy végre megtud nyílni valakinek. Valakinek, aki megérti, és akinek annak ellenére számít valamit, hogy túl sokat várna el tőle. Mert az ő esetük nem azon alapszik, hogy mit várnak el a másiktól vagy mit nem...
Élvezi, hogy befészkelte magát az agyába a tudat, hogy akarjon még élni és ne adja fel csak úgy, ne legyintve gondoljon erre a félévre. És ezt is csak Kayának köszönheti, nem pedig azoknak akik évek óta mellette vannak, mert azok mit csinálnak? Nap nap után közlik, hogy mennyire sajnálják és, hogy mennyire nem hiszik el, hogy X idő múlva nem láthatják majd. Ebből építkezzen egy beteg ember? Rossz taktika.
Mikor megemlíti a hajó utat, valamiféle csillogás költözik a szemébe főleg akkor, mikor meghallja Kaya lelkes hangját amit csak tetézni tud a lelkesedése és nevetése. Talán most érzi először azt, hogy talán hosszú évek állnak még előtte, hogy kinyílt előtte egy titokzatos ajtó, amin átlépve egy teljesen új világot fedezhet fel.
Ez a világ pedig nem más, mint az előtte ácsorgó játékos tekintetű, gyönyörű szőkeség akibe annyi hitét fekteti, akinek már most annyit köszönhet, hogy talán soha nem tudja meghálálni. A soha pedig piszok hosszú idő.
- Azt azért még megsúghatnád nekem, hogy miért ez a neve... azóta voltam már rossz fiú, szóval - ugráltatja vidáman a szemöldökeit, elvégre megígérte, hogy ha rossz - vagy jó - fiú lesz, akkor elmeséli neki ezt a kis titkot.
Közben pedig Mr. Morrison teljesen elhalkul a háttérben s helyét a lejátszó halk sistergése veszi át.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 02, 2015 12:31 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Néha szeretném azt hinni, hogy az egész életem egy álom, néha szeretném azt hinni, hogy ami velem eddig történt az valaki másnak az élete, nem az enyém. Volt már másban is időnként ilyen érzés? Amikor szeretné, ha egy része kiszakadna a testéből, kiszakadna abból a világból amelyben a mindennapjait éli, hogy szabadon azt tehessen amit csak akar. Én gyakran éreztem ezt, és három éve meg is tettem az első lépést a tökéletes elszakadás felé. Azt hiszem az már inkább az én hibám, hogy ezt nem vagyok képes befejezni, hogy nem tudok azóta sem igazi értelmet találni az életemnek. Mert mivel foglalkoztam idáig, amióta Sydney repülőterét először érte a drága cipőbe bújtatott apró lábam? Igazból az égvilágon semmivel. Nincsenek igazi céljaim, nincsenek igazi barátaim, nincsenek még igazi érdekbarátaim sem, mert ha azt vesszük az alvilági kapcsolatok nagy része még ennek sem nevezhető. A gyémántok a nők legjobb barátai, tartja a régi Marilyn Monroe klasszikus, de az igazat megvallva még nagyobb barátaink a belőle szerzett pénz, és az azon vásárolt egyéb értékek. De már ez sem tett az utóbbi időkben boldoggá, mert ebben a semmilyen kapcsolatban továbbra is csak én voltam  a harmadik, nem a nevető harmadik, hanem pont az akin jót lehetett derülni. Amit adott helyzetben én is így tettem volna. De én nem erre születtem. Mire is születtem igazából? Arra, hogy kevélyen járjak a világban, soha senkire nem pazarolva pár másodpercnél több figyelmet és senkire nem tekintve úgy mintha egyenrangúak lennénk? Azt tanították nekem, hogy egyedi vagyok és megismételhetetlen, hogy amikor belépek egy szobába, úgy kell viselkednem, úgy kell megjelennem, hogy minden szemet magamra vonzzak. Ezt hívják jobb helyeken kellemnek, sikknek, bájnak magával ragadó személyiségnek. Több néven is emlegethetjük, végülis mindegyre megy, mert ugyanazt jelenti. Feltűnni és kitűnni. De ezek csupán arra az egy estélyre szólnak és nem tovább, én pedig egy idő után azt vettem észre jobb több kell, hogy nem elegendő számomra az illékony népszerűség valaki számára tényleg és tartósan egyetlen akarok maradni. Nekem ez valahogyan soha nem adatott meg. Bár ennek nagy része jól tudom az én hibám, én tettem ezt ilyenné, én voltam az aki mindig mindenkit távol tartott magától. Hűvös voltam és távolságtartó, és valahogyan senkiben nem volt meg a kellő kitartás, hogy mögém akarjon látni. Mindenki azt gondolta ez vagyok én, és az igazat megvallva a mi köreinkben legkevesebb értéke a léleknek van. Az gyengévé tesz, ahogyan apám mindig magyarázta, és én jobbnak tartottam eltitkolni, hogy bennem talán több is van a kelleténél. Létezik vajon ember a világon akiben kellő mersz és kitartás rejtezik arra, hogy ne csupán a grófkisasszonyt lássa a smink, a szépen elrendezett frizura, a drága és egyedi holmik között, hanem megláthassa, hogy ki is van valójában bennem? És ha még mersz társul is mellé, van benne annyi bátorság, hogy ezt a felszínre is tudja hozni? Én voltam egykor aki elítélte egyik vagy éppen másik kuzint a lágysága, a finomsága a túlzott naivitása miatt, de ha bizony magamba tekintek ez nem volt más mint irigység. Irigység azért, mert én nem voltam képes ezt kihozni magamból én ezt nem tudtam megmutatni, én ezt elrejtettem mindenki elől. És mivel nem akadt senki akit a legcsekélyebb mértékben is foglalkoztatott volna, hogy ki is vagyok én valójában, hovatovább elhitettem magammal, hogy ez vagyok én. Amilyennek Nate is látott az első este amilyennek mások látnak. Jobb ez így? Nem tudom, inkább azt mondanám, hogy kényelmesebb. Nem késztet küzdelemre, nem késztet arra, hogy igazán tudjak valamiért lelkesedni. Egészen mostanáig....Azt hiszem az étel kellően finom volt, a társaság kellően magával ragadó, a sütemény kellően finom, a zene kellően andalító ahhoz, hogy egy kicsit többet engedjek még mint más, normál esetben. De talán órák óta már nem is nagyon akarok foglalkozni vele, hogy én honnan jöttem, és hova fogok hazatérni. A kettő között van egy apró kis megálló, egy hely ahol egy időre elfeledkezhetek erről, elfeledkezhetek arról is, hogy pontosan mi is vár rám holnaptól. Megérdemlem ezt az estét és Nathaniel is megérdelmi. Aztán a hajómon elmegyünk majd egy apró szigetre ahol még többet tudhatok meg róla. Valahogyan az a kép villan be amikor nagyapámtól elbúcsúztam egykor, akitől a hajót is kaptam ajándékba amellyel kirándulni hívtam a férfit aki most a karjában tart és táncol velem. Szeretnék hinni abban, hogy tudok ilyen lenni, hogy nem csak egy estére tudok, hanem tartósan is. Hogy talán az ő kedvéért még arra is hajlandó lennék, hogy kimerészkedjek a konyhába, magam elé kössek valami rémes kötényt és elkészítsek valami még rémesebb ételt. Mondjuk azt sem tudom melyik dobozban mi van, talán csak a sót tudom jobban megkülönböztetni a cukortól, de egyebek tekintetében, olyan vagyok, mint a vak a színes szalagok között. Érzem és tudom, hogy ott van csak éppen nem ismerem fel egyiket sem.
- Conchita...az a lány aki olvas a gondolataimban. Meg merem kockáztatni, hogy néha jobb lenne, ha nem látna bele a fejembe....óóómagasságos egek! Hogy milyen pillantásokkal képes az emberre nézni, ha bűnbánatot akar kicsikarni.- forgattam meg nevetve a szememet, miközben még mindig szórakozottan cirógattam Nate tarkóját időnként előre engedve a kezem, hogy a válla vonalán is végigtáncoltassam az ujjaimat.
- Nem bántom én őt, és nem vagyok egy despota otthon, ha erre céloztál.Hagyom őt érvényesülni, bár ő is tudja ahogyan Harry az inasom és Keagen az általad már megismert vörös veszedelem, hogy az én házamban egészen más szabályok uralkodnak mint otthon. Nate, én egykor elszöktem, mert azt gondoltam fontos vagyok annyira valakinek....mert azt gondoltam fontos vagyok annyira, hogy az a lány kelljen aki segített neki meglovasítani egy ékszert a családi bankettről. Azt hittem, hogy...- keserédesen nevettem el magam, nem is tudom mit reméltem én egykor ettől az egésztől? Hogy egy fehér galléros bűnöző mellett igazán pazar és semmihez sem foghatóan remek életem lesz? Ostoba gyerek voltam, talán még most is az vagyok. Ha nem lennék, akkor engedném apám nyomásának, hazatérnék  családhoz, akikre minden általam képzelt rossz ellenére is számíthattam. A probléma csak az volt, hogy túl sokat láttam már a világból ahhoz, hogy ezt meg is tegyem. Túl sok minden kötött ide, és most, hogy találkoztam Nate-el azt hiszem hat lovas hintóval és a csillagok leígérésével az égről sem lehetne hazaimádkozni. Feladatom lett, valami amiért igazán küzdeni szeretnék, és noha a mai estéig azt gondoltam, hogy ezt kívülállóként is meg lehet tennem, az idő előrehaladtával egyre inkább úgy érzem nem vagyok képes kívülállóként viselkedni. Belebonyolódom valamibe amibe nem kellene, de amikor az ember hagyja, hogy az érzései utat törjenek maguknak és nem is akar nekik gátat szabni azt hiszem már végsősoron olyan mindegy.
- Mindegy mit hittem, meg fogom oldani. Most inkább csak arra akarok koncentrálni, hogy remek társaságban telik az estém, és egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy végül maradtam. Bár be kell vallanom kevés olyan jól érvelő embert ismerek mint te. És le merem fogadni, hogy te nem olyan iskolákban tanultál mint ők.- mosolyodom el, és ahogyan a kezemet előre húzom, óvatosan folytatom a cirógatást, ezúttal a füle mögötti részen. Nekem jól esik, abban bízom, hogy neki is.
- Tudod mit Nathaniel? Benne vagyok abban a kipróbálásban. Elvégre nem lehet olyan nagy művészet a dolog, és ha valaki képes a pókfészekben légyként sétálgatni időnként, nehogy egy rántottától ijedjen meg. De! És ez nagyon fontos! Ígérd meg, hogy bármilyen is lesz az első próbálkozásom, az egekbe magasztalod, és közlöd, hogy a világ soha nem hordott még hátán ilyen tehetséges és minden porcikájában tökéletes szakács tanoncot!- egy másodpercre teljesen komoly ábrázatot vágtam, ajkaimat összeszorítva szemeimet lehunyva határozottan biccentettem, majd megjelent az a sokat sejtető kis mosoly kezdemény az arcomon végül elnevettem magam és átkarolva Nate nyakát hozzábújtam. Megnyugtatott a közelsége, és jól esett felszabadultan nevetni a közelében. Egyszerűen magával rántott az a szemlélet az a letisztultság, ahogyan nem akarta a dolgokat túlbonyolítani.
- Ha megszököm úgyis visszahozol, nem igaz? Szóval rendben, benne vagyok.- ezt a vállába fúrt fejjel mondtam talán kissé tompán hallatszottak a szavaim, olyan voltam most mint egy buta és makacs kisgyerek aki kénytelen engedni a szülői szigornak. Én nem úgy látom ahogyan ő, nem látom, hogy változtam volna, inkább azt látom, hogy előtérbe került valami amiről tudtam, hogy van, csak éppen még alkalmam nem volt ezt senkinek megmutatni, mert igazából soha nem érdekelt senkit. Én voltam a lány, aki csábított és akit elcsábítottak, én voltam az az arisztokratikus kiállású kissé pökkhendi lány, aki mindenkiben csak a hibát kereste, talán, hogy leplezze a sajátjait. Én voltam a lány aki most itt táncol egy – az ő mértékével nézve – kisebb nappaliban egy férfival akit gyakorlatilag az égiek halálra ítéltek. Azt gondolom a sorstól ennél kegyetlenebb és gyönyörűbb ajándékot nem is kaphattam volna. Szeretném tudni ez kinek a hibája, hogy kit szidalmazhatok üres óráimban, ki az akit hibáztathatok, mert valahogyan le kell vezetnem a dühömet azt illetően, hogy egy ilyen embert mint Nathaniel el lehet és egyszer majd el is kell veszíteni. Hadakozok mindennel amit csak ismerek és tudni akarom, hogyan lehet elkerülni, tudni akarom, hogyan menthetném meg, és nem fogom feladni. Jól tudom minél inkább közelebb engedem magamhoz minél több időt töltök vele, minél több mindent megtudok róla ez egyre nehezebb lesz, de nem érdekel. Lehetne azt gondolni rólam, hogy ostoba és felelőtlen vagyok, hogy nem foglalkozom mások érzéseivel, hogy csak kihasználom, mert ő képes meglátni bennem a jót is. Meglehet igazuk lenne, de mégis mit kellene tennem, elengedni a kezét, és úgy tovább sétálni mintha mi sem történt volna, mintha nem lett volna abban a véletlenben valami magával ragadóan édes, a találkozás elkerülhetetlenségében valami ami még mindig itt tart a közelében? Olyan dolgokra vesz rá, amit normál esetben nem tennék meg. De ki dönti el innentől már, hogy mi számít normál esetnek? Amikor kimondja, hogy csak egyszer élünk, valami olyanfajta szomorúság suhan át az arcomon amit az addig ott tanyázó szelíd mosolyom sem képes elfedni, így aztán mutatóujjamat a szájára simítom, és csendre intem.
- Nem akarom, hogy erről beszélj, rendben? Nem akarom hallani sem most sem később. Még annyi....annyi mindent lehet és szeretnék és akarok. És azt szeretném, hogy te is ugyanígy akard, hogy megmaradjon az a hit az ahogyan képes vagy engem másképp látni. Nem változtam én semmi Nathaniel sem most sem korábban, csak eddig senki nem volt arra kíváncsi milyen is vagyok így....jóóóó aláírom nem a legszexisebb darab egy férfiing, de ha el is tekintünk tőle, akkor is...szóval köszönöm ezt a napot neked.- komolyan gondoltam amit mondtam, ahogyan azt is komolyan gondoltam, hogy még több ilyet akarok, hogy adni akarok neki annyit amennyit csak tudok. Az elhalkult zenét követően egy ideig még nem szólalok meg csak nézek bele a szemeibe, és annyira szeretnék tenni valamit amivel elűzhetem belőle az árnyékot, ami az egész helyzetet a maga vidáman váltakozó komolyságát körbelengi. Az ugráló szemöldöke és a megjegyzése hallatán, aztán már én magam is elnevetem magam.
- Nana! Annyira még nem voltál rossz, tudsz ettől többet is!- persze mindketten tudjuk, hogy ez nem ma és nem itt. Valahogyan nem illene az egészhez....nem is tudom mi illene. Vagy talán nagyon is tudom. Finoman helyezem a testsúlyom a lábfejemre, hogy fel tudjak emelkedni, mert másképpen nem érem őt el. Pontosabban az ajkait, hogy egy apró csókot még elcsenjek, egy egészen finomat egy egészen leheletnyit, amit pajkosan adok, nem szenvedélyes ez, inkább valamiféle pecsét a ma estére, a terveimre, mindenre amit tőle szeretnék. Finom, kellemes, elolvadóan lágy, akárha a selymet húznák végig az ember ajkain. Végül ahogyan elhúzódom megnyalom a szám, és ott csillog a szemeimben a vidámság, amiből adni akarok neki, ma estére mindenképpen.
- Legyen, elmesélem a történetét a hajónak. Csak....csak még egy dal, rendben?- azzal már siklok is ki az öleléséből, hogy megszakítsam a lejátszó monoton kattogását és kiválasszak egy dalt.

"Sometimes it's hard to find the ground, cause I keep on falling as I try to get away from this crazy world."


Óvatosan fordulok meg, majd a kanapé felé indulok, hogy lehuppanjak rá, és a kezemmel megpaskolva a mellettem lévő helyre mutassak. Ha végül mellém ül, akkor visszabújok az ölelésébe, és odakucorodom mellé. Olyan meghitt az egész....olyasmi amiben soha de soha nem volt még részem, pedig rengeteg alkalommal láttam már filmekben vagy éppen elcsípett pillanatokként valami fotón. Mindig is tudni akartam milyen valakinek a karjában elaludni. Kissé talán nevetségesen egyszerű dolog, de még nem próbáltam soha. Kezem a mellkasára simítom, hogy a tenyeremben érezzem a szívének lassú dobbanását. Megnyugtató a gondolat, hogy még ver ez a kis szerkezet.
- A hajót az anyai nagyapámtól kaptam, akinek a szülei Bordeux vidékén rendelkeztek igen szép és igazán jóhírű szőlőültetvényekkel. A nagyapám azt mondta, hogy amikor a szőlő beérik, és az első dér megcsípi, akkor könnyezni kezd. Akkor adja vissza a nap sugarának megannyi csókját, megannyi ölelését. A nap és a szőlő szerelme a bor igazi zamata. A szőlő könnyei a bor. GrapeTears az egy borfajta, Bordeux mellől, ami szőlészet a nagyapámé volt, és most már az enyém.- pillantok fel rá mosolyogva, azt hiszem ez olyan dolog amiről még senkinek nem meséltem. Olyannak legalábbis, aki nem a családunkhoz tartozik.
- Most pedig én is kérek egy titkot rólad. Olyat amit még senkinek nem meséltél el.- a háttérben a zene kellemesen andalítóan úszott körbe, és azt is elhatároztam ahogyan meghallottam, hogy egyszer elviszem őt koncertre. Még Van Morrison is belefér, ahogyan Josh Groban is. Bárhova és mindenhova ahova csak el tudunk jutni.



••©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 12, 2015 1:17 am Keletkezett az írás



Kaya and Nathaniel
 


Látja maga előtt a szépen faragott, talán még egy dollármilliókat érő jachtnál is drágább vitorlást, mely rendíthetetlenül halad előre az ismeretlen sziget felé, ami pont a hatalmas korallzátony felett terül el maga szerény közegében. Pálmafák és egyéb, az ég felé meredő növények díszítik zöldellő koronájukkal, aljnövényzete dús és vadregényes, talán jobban jár az ember, ha a legszéléig se merészkedik, nem lehet tudni, hogy milyen veszély leselkedik bent egy apró rovar vagy valami nagyobb állat képében.
Az utánozhatatlanul kék, nyomokban persze zöldes derengést idéző víz fehér habot hagy maga után a hajó iramától, nyomukban pedig kisebb-nagyobb örvényeket és hullámokat képez, mely egyenlő lehet talán a maguk mögött hagyott útnak, és ugyan akkor egy bizonyos, de megváltoztatott életútnak is mely a feledés homályába merül pusztán azzal, hogy körbe-körbe kering, majd eltűnik.
Nate szeretné, hogy az eddig élete amit maga mögött tudhat, szintén ilyen lenne noha vele ellentétben sokan ragaszkodnak hozzá... már döntött. Nem akarja megtartani őket, eddig imádta és függött mindentől ami az elmúlt kicsivel több, mint harminchárom év alatt történt, de már van kiért küzdenie akiért érdemes minden másról lemondani!
Nem vágyik most másra, csak egy örvénnyé formálódott zavaros tölcsérre, amibe kivétel nélkül minden emlékképe, minden kellemetlen de talán még a jó sztorija is bekerülnének és ezzel nem csak elnyelné őket végtelen, de reméli, hogy többet nem is láthatja őket viszont. Új fejezetet akar nyitni életének könyvében új, tiszta lapot kell maga elé vennie, hogy a kezdőbetűt odafirkantva folytathassa az útját egy teljesen más szereposztással, reménnyel és hittel. Mert ugyebár ez utóbbi kettő kéz a kézben jár. Megakarja alapozni a jelent követő jövőt, amit bár nem láthat előre, de reméli, hogy nem egyedül fog élni...barátok ide vagy oda, talán felejthetők és süllyesztőbe küldhetőek talán nem. Ez mind függ attól, hogy mennyire ragaszkodik hozzájuk, kitől mit vár és ők mit várnak tőle.
Fontos, hogy nyisson az új dolgok felé és ne zárkózzon el, mint ahogy eddig tette. Mind idáig rettegett attól, hogy új barátságokat kössön, hogy olyan embereknek engedjen betekintést az életébe, akiket megkedvelhet, akiket a kelleténél is jobban szerethet. Eleve nem mondott el magáról semmit sokaknak, csak igazán kivételes személyeknek. Inkább szerette volna nap nap után elfelejteni azokat is, akikkel osztozik örömén és szomorúságán egyaránt, hisz itt már nem csak róla van szó. Nem csak arról, hogy szembe kell néznie a halállal, hanem arról, hogy szembe kell tudnia szállnia a tudattal, hogy mennyi embernek fog fájdalmat okozni azzal, hogy elmúlik akárcsak egy álom, melyre egy ideig emlékszik az ember, de hamar elfelejti vagy azért, mert túl jó volt vagy pedig azért, mert épp olyan felejthető mint amilyen jó. És itt van a másik aggodalmának az oka, hogy nem tudja, csak egy álomkép akar-e lenni miután a sírköve a helyére került a temető egy kellemesebb pontján, valahol az apja mellett, de nem túl közel hozzá. Egy emlék, akit egykor Nathanielnek hívtak és bár siratják napokig, talán nem tudják elképzelni, hogy fognak boldogulni a hiányában, de aztán... sajnálatos módon minden változik, ezért elfogadják a tényt, hogy nincs már. Nincs, és nem is lesz, meg kell tanulni élni nélküle, és míg eleinte hetente többször is kimennek a temetőbe, hogy virágot vigyenek, kifejezve vele a törődésüket és fájdalmukat, ezek a napok és hetek így vagy úgy de elfognak múlni. A megfáradt, rogyadozó sírkőn készült kővázákban elhervad a virág mígnem elszárad és az enyészetté válik a földben nyugvó testtel együtt, aztán már nem is lesz ott többet egyetlen egy szál virág se, mert nem lesz ki vigyen.
Tudja, hogy nem aggodalmaskodhat emiatt, és miértjére egy egyszerű komikus válasz van csupán: Mert a halála után már oly' mindegy nem? Úgyse fog tudni semmiről, megszűnik létezni. Viszont be kell látni, hogy nem csak ő van ezzel így, nem csak ő fél... hisz az elmúlást említve talán sokan rettegnek attól, hogy nem lesz aki emlékezni fog rájuk, elfelejtik. Az ember önző és szüntelen magára gondol még halála óráiban is.
Épp ezért is akarja, hogy legyen az életében egy hely, ahova kijárhat lepakolni azt a sok gondolatot, fájdalmat és kellemetlenséget, amivel együtt kell élnie. Kell egy biztos pont, ahol tudja, hogy pihenhet, ahol nem keresi ő senki és csak egyedül van, vagy azzal akit szeret. Erre a kis szigetre kimehet lerázni magáról minden atrocitást ami a munkahelyén éri vagy csak odahaza, hogy aztán egy új emberként távozzon és lépjen vissza szerettei körébe.
Egy parányi kis sziget, nem nagyobb a saját telkénél, de maga a megtestesült nyugalom, ahol nincs más csak a színtiszta puha, pergő homok mely akkor okozza a legnagyobb gyönyört, mikor az ember mezítláb lépked benne és lábujjai közé csúszva simogatja azokat.
Csak most jön rá igazán arra, hogy mind idáig mekkora élni akarás volt benne mind azok ellenére is, hogy olykor eszébe jutott, talán jobb lenne mihamarabb túlesni ezen az egészen. Ennek okát pontosabban nem tudta volna megmondani, csak nemes egyszerűséggel a maga lazaságában rávágta volna, hogy: utál várakozni, túl akar esni rajta. Nem akarta sose kivárni, hogy mi lesz mikor elérkezik odáig, hogy ki kell x-elnie életének ablakát a hatalmas computeren. És hülye lenne nem bevallani, hogy a mai napig irigyli azokat akik már átléptek a túlvilágra, lévén túl vannak rajta.
Viszont ahogy Kaya mellette van, tudja jól, hogy mit veszíthet azzal ha lemond magáról, lemond az életről és ezzel együtt kettejükről is... már nem akar túl lenni rajta, nem akar túl lenni semmin csak egyszerűen élni akar a mának. Egyszerű férfiként akar jelen lenni aki dolgozik, aki eltartja magát, és aki meglátogatja a kedvesét, akinek apróságokkal kedveskedik. Talán ez alatt a fél év alatt megadatik ez neki, és biztosítani is fogják afelől, hogy ez az élet megmásíthatatlanul az övé lesz így vagy úgy.
- Hidd el, erre ez a kettő mamlasz is képes. Elég rájuk nézni, máris bűnbánóan veszi az ember tudomásul, hogy kimaradt az aznapi séta, pocak vakarás vagy épp a beígért jutalom falat. És még csak nem is kell hozzá, hogy belelássanak a fejembe - mutat a két kutyára, kik közül Helené körülöttük lábatlankodik komolyan örülve annak, hogy vendégük van. Figyeli a két fiatal minden egyes mozdulatát, Demetrius pedig a háttérbe húzódva fekszik a szőnyeg kellemes meleget jelentő szőrme felületén. Szemei mind ezek ellenére elárulják azt amiről most beszélnek, hogy képes egyetlen pillantásával kiváltani az emberből a bűnbánatot. Azt persze nem tudja, hogy most mit felejtett el vagy mit nem csinált meg.
- Jaj, tényleg kérdezni is akartam a vörösről. Ő tényleg olyan komor és mogorva, ijesztő alak mint amilyennek kinéz, vagy azért van egy kis szíve, ami érez is? Bevallom legszívesebben egy lapátra tetettem volna le a magával hozott csomagot csak, hogy ne kelljen megközelítenem őt. Elég szigorú pillantása van, és dupla olyan széles a válla, mint az enyém - lehet, hogy túl gyorsan tér el a tárgytól, de ettől függetlenül tudni szeretné, hogy viszonyuljon a nagydarabhoz. Nem szeretné azon kapni magát, hogy akkora pofon csattan az egyik arcféltekén, hogy a tőle két méterre lévő fal adja a másikat... tudni kell a súlycsoportbeli különbségeket és talán ennek a legtökéletesebb módja az, hogy attól kérdezi meg, aki elég jól ismeri őt. És ez nem más, mint Kaya.
Ezután viszont egy pillanatra elkomorodik, hisz végig akarja hallgatni a szőkeséget. A beállt csend "hallatán" kicsit megijed, de aztán csak nem tudja meg, hogy mit is gondolt, mert nem ilyen módon folytatja Kaya a válaszadást, talán kicsit kitér a téma elől.
- Nem, nagy valószínűséggel nem olyanban, viszont valahogy életben kellett maradnom mind idáig, szóval volt honnan merítenem - egyszerűen csak megvonja a vállát, majd egy halovány mosoly kíséretében finoman megérinti a lány arcát, hogy végigsimíthasson a puha, makulátlan bőrén. Szinte belepusztul mikor nem érintheti. Olyan ez, mintha úgy tett volna cölibátusi fogadalmat, hogy több száz bombázóval van körülvéve.
- Ha a pókot és a legyet kihagyjuk, akkor még szépen is hangzik a történet - lehet, hogy férfiből van, ettől függetlenül retteg mindenféle ízeltlábútól, legyen az pók, hangya vagy egyszerűen csak egy légy. Tudja, hogy Ausztráliában mekkora veszély leselkedik az emberre nap, mint nap és ezt mi sem bizonyítja jobban mint, hogy két héttel ez előtt egy kisbabát vittek be rohammentővel a kórházba pókcsípés miatt. Ráadásul csak nagyon nehezen jöttek rá arra, hogy milyen ellenanyagot kell adni annak a szerencsétlen babának, hisz nem találták a pókot ami történetesen egy fekete özvegy volt. Csodával határos módon úszta meg a csúnya balesetet, ez pedig ráébresztette arra, hogy olykor jobb lenne nem ezen a vidéken élni. Undorodik a bogaraktól.
- Amennyiben nem égeted kokszkockára és nem rí le róla, hogy "megdögleszhamegeszelúgyhogyóvatosan!!!". Mind ezt egybe írva, sok felkiáltójellel! Ha ezektől megkímélsz, ígérem, hogy az egekbe magasztalom. Így is áll a dolog? - félrebillentett fejjel próbál leolvasni bármit is a csinos arcról, reménytelenül - mondd meg nekem őszintén, hogy a francba vagy képes ilyen határozottan és komolyan beszélni még akkor is, mikor a legnagyobb hülyeség hagyja el a szádat?
Ő maga pedig meglehetősen jól szórakozik a látottakon és a hallottakon is egyaránt, tehát lehetetlen küldetés volna nem vigyorognia, de minimum mosolyognia. Közelsége pedig ismét megrészegíti, elég annyi, hogy közelebb lép hozzá és átkarolja a nyakát. Kezét csinos, nőies csípőjére simítja, miközben bólint egyet.
- Hogy a fenébe hagynék egy ilyen nőt veszendőbe, de komolyan? Ha kell, visszarángatlak csak, hogy magam mellett tudhassalak. Remélem jó válasz - túrja ujjait Kaya dús, selymes fürtjei közé, hogy így cirógathassa nyakát és tarkóját, majd végigsimít a hátán, hogy ezzel is jelezze, itt van. Imádja mikor egyszerre mutatja magát határozott, talpraesett nőnek, valamint egy sebezhető kislánynak, aki védelemért kiált.
Mr. Morrison lassú dalára ringatózva fonódnak egymás karjaiba s emleget fel Nate legnagyobb hibájára egy olyan témát, amit talán tényleg nem kellene, nem véletlen, hogy Kaya megállítja.
- Még szép, hogy én is akarom... és Kaya! Komolyan mondom neked, hogy nem tudom eléggé kifejezni a hálámat, hogy megtudod mutatni, milyen is vagy valójában. Mert ha hiszed ha nem, én tényleg kíváncsi vagyok mindenre... mindenre ami te vagy. Hogy milyen az életed, kik vesznek körül egy átlagos napodon és kik akkor, mikor valamiféle díszgyűlést vagy krokett vagy milyen partyt tartotok - talán krikett? Mindegy is...
- És kikérem magamnak, a férfi ing nagyon is szexis. Láttad már magad egy teljes alakú tükörben? - utal itt arra, hogy gyakorlatilag az egész lábát látja teljes hosszában és formájában, még térd felett is amit sokszor takarnak a női ruhadarabok, viszont egy ing... az nem.
- Ha te köszönöd, akkor én még a két kezemet is összetehetném, mert az utóbbi időkben nem sok ilyenhez volt szerencsém - suttogja majdnem az ajkára, de aztán elhúzódik tőle, nem akar meggondolatlanul cselekedni amit talán akaratlanul is megtenne.
- Tudok, de ki mondta, hogy akarok is az lenni? Talán nem tudod mit kívánsz - köti az ebet a karóhoz, tekintetét le nem véve a hosszú pilláiról és jég kék szemeiről, melyek már az első pillanatban, pontosabban a bárban elcsavarták a fejét.
Hirtelen éri az apró csók, amit kap így lehetősége sincs arra, hogy viszonozza bármennyire is szeretné lévén Kaya egész hamar el is húzódik. Beharapja az ajkait annyira, hogy ezzel elmentse magában az emléket, mely talán az első lépések egyike a jövő felé. Az ilyet megakarja őrizni, soha el nem feledni, hogy évek elmúltával ha talán tényleg sikerül elérniük azt, amit most még csak kerülgetnek, jó lesz visszaemlékezni az első napokra. Az első érintésekre, az első csókra, melyet a konyhapultnak támaszkodva adtak egymásnak és nem is bonyolították tovább, mert van amit nem érdemes elkapkodni.
Egyenes háttal áll a nappali közepén miközben végignézi ahogy Kaya a lejátszóhoz sétál majd a kanapéhoz aminek felületét paskolva jelzi, hogy várja oda. Nem is teketóriázik sokáig, leül mellé és engedi, hogy a lány hozzábújjon, mely talán az éjszaka legbensőségesebb pillanata mindazok ellenére is, hogy több, apró és lágy csók is elcsattant már közöttük. Az ilyen egyszerű, talán mesébe illő dolgok teszik a találkozásokat a legszebbé és legemlékezetesebbé. Miért kapkodni? Minek kell rohanni, hisz... van idő!
Kaya a mellkasára csúsztatja a kezét, amit ő az idő alatt míg a lány mesél, megállás nélkül simogat lassú, óvatos és gyengéd mozdulatokkal, tekintetét le se véve a szőnyegen hosszan elnyúló Helenén, ki mélyeket szuszogva jelzi, hogy elaludt vagy csak közel jár ahhoz, hogy pár perc múlva halkan elkezdjen horkolni. Igen, mindkét kutyája hajlamos rá.
- Filmbe illő történet. Nem gondoltál még arra, hogy megkeress egy jó rendezőt vele? De most tényleg, minden viccet félre téve. Nem mindenkinek van ilyen bölcsességgel és meglátással teli története, melynek van egy tárgyi hozzávetője is. Az a hajó igazi nevezetesség lenne - bár ha jobban belegondol, az ő sztorijuk úgy ahogy van könyvbe vagy filmbe illő, felesleges lenne tagadni.
- Szeretném látni azt a hajót, egyre kíváncsibbá teszel - hangja őszinte, mély és kellemesen rezonáló. Viszont rátérve a titokra, fogalma sincs, hogy azon sok közül ami a tarsolyában van, mit mondhatna el. Épp ezért halványan elmosolyodik.
- Odáig vagyok Josh Grobanért... nem csak a hangjáért, de az egész jelenség magával ragadó, színpadra született és az egyetlen olyan előadó, akiért komolyan rajongok. És ne kérdezd, hogy miért nem meséltem erről senkinek. Egyszerűen azért, mert minden ismerősöm utálja az ő általa képviselt műfajt - ennél persze mondhatott volna sokkal komolyabbat is, mert tudna. De csak akkor fogja ezt megkísérelni, ha Kaya igényli...




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 12, 2015 1:19 pm Keletkezett az írás




Nathaniel & Kaya


Vannak dolgok amelyek alapvetően nem változnak. Hogy kik vagyunk, hogy honnan jöttünk, hogy hová tartozunk, hogy milyen körülmények között élünk, és az ami a jólétünket szolgálja van e annyira fontos, hogy bármit feláldozzunk érte. Én  e percben nagyon jól tudtam, hogy mit teszek kockára azzal, hogy maradok, ahogyan azt gondolom Nate is tisztában volt vele, hogy mire vállalkozik amikor arról beszél, hogy nekünk talán van együtt jövőnk. Már gyermekkoromtól görcsösen ragaszkodtam egy eszményképbe, abba, hogy a szabad akarat mint olyan az életem egyik legfontosabb része, hogy minden esetben élni tudok majd vele. És most, amikor ez valóban megadatik, amikor tényleg az én kezemben van a döntés, most bizonytalanodom el. Mint a futó, amely kifullad a finis előtt nem sokkal, és alig bírna bevánszorogni a célvonalon túlra. Annyira meghitt és nyugalmasan szelíd lesz az éjjel, ahogyan itt most együtt táncolunk, és én azt hiszem életem egyik legszebb éjjeleként könyvelem majd el, mert olyan dolgokat tanulhattam meg mellette, olyan élményekkel lettem gazdagabb amelyet senki nem lesz képes soha megadni a számomra. Én mégis akarom, mégis olyan erővel kapaszkodom belé, olyan mérhetetlenül akarok hinni ebben az egészben, hogy végül egy kellemes és nyugtató kis álomba kezdem ringatni önnön magamat győzködve az elmémet, hogy helyesen cselekszem, hogy a jövőben ez az egész így folytatódhat. Hogy majd felülünk a magángépre, és elrepülünk oda ahova csak szeretnénk, megmutathatok neki mindent amit csak szeretnék, hogy bárhogyan lesz a továbbiakban van olyan, hogy közös út, van olyan, hogy közös jövő. Balga módon talán, de nem veszem észre, hogy kicsiny, ég felé törekvő álmaimnak éppen csak gyökere nincs, amellyel a talajba kapaszkodna, amellyel ha minimálisan is de valamennyire a realitásokat is képes lenne meglátni. Hiszen anya is megmondta, hogy azok a dolgok, azok a személyek, akik annyira különböznek tőlünk, végül elhullanak és elporladnak, a semmibe vesznek akár a tenyerünkön elolvadó hópelyhek. Nem akarom elhinni a szavait, ahogyan gyakorlatilag napok óta csak veszekszem vele minden egyes telefonbeszélgetés alkalmával és meg akarom győzni arról, hogy ha lehetne, ha csak egy szemernyi esélyt is akarnék adni ennek az egésznek, amiről nem tudtam, hogy van realitás alapja vagy nincs, akkor sem érdekelne, hogy ki ő és hová tartozik. Pedig anya szerint kellene, hogy érdekeljen, ahogyan a nagyi is arról beszélt, hogy ostobaságot követek el, talán nagyobb ostobaságot mint azzal, hogy megszöktem egy tolvajjal. Hogy miért? Mert amíg az előzőben még egy csökönyös szamár voltam akit kizárólag az anyagiak, a csillogó drágakövek, arany csecsebecsék vonzottak, mint valami elromlott szarka, addig ez utóbbi esetben valakinek az életével foglalkoztam, és ez sokkal erőteljesebb volt, sokkal nagyobb súlya volt. Igazuk volt. Hogyan érdekelhetne mi lesz vele, ha nem kezdett el bennem felébredni valami érzés, valami ami nem kéne, hogy ott legyen, hiszen én soha nem voltam gyenge és szentimentális, és egyáltalán nem voltam az a fajta aki egykönnyen az érzelmek rabságában találta volna magát. Most mégis egy férfi mellett vagyok, és nem érdekel, hogy mi lesz holnap nem érdekel, hogy mi lesz két perc múlva és egy cseppet sem érdekel, hogy mi lesz hat hónap múlva, mert nem ezt az időt látom magunk előtt hanem sokkal többet. A bátyám szerint önző vagyok, mert Nate soha nem fog a világunkhoz tartozni, anya szerint éppen őt teszem tönkre azzal ha többet képzelek mögé, minthogy csak segítsek rajta, a nagyanyám szerint elpocsékolom az életem értékesebb idejét egy haldoklóra akinek már úgyis mindegy. Hogy lehet ilyen kegyetlen, én is ilyen lennék, vagy ilyen leszek idővel? Igen, ha maradok az aki voltam, ha hagyom, hogy a racionalitás maga alá gyűrjön ha kicsit sem akarok hinni az álmokba, akkor mindez megtörténhet. Akkor majd egy reggel arra ébredtem, hogy a vagyonom felett állva tökéletesen magányosnak érzem magam. Tudod mi az igazi magány? Amikor már a reményt is elveszíted arra, hogy találj valakit aki mellett boldog lehetsz. Nem nem ismertem tökéletesen ezt a férfit, szerintem a közvetlen környezetében nem volt senki aki tőlem kevesebbet tudott volna róla. De nekem volt velük ellentétben valamim, amivel föléjük voltam képes emelkedni. Nem ismertem a múltját, igen nem tudtam valójában milyen ember. De éreztem, a gondolatai eljutottak hozzám, és tudom, nagyon jól tudom, hogy nem a betegségéről akar hallani a továbbiakban, nem arról, hogy miképpen kell kímélnie magát, hogy melyik gyógyszer után melyiket kell majd beszednie, nem arról akar hallani, hogy mások már talán arról beszélnek milyen virágból készüljön majd a koszorú, hogy milyen márványból a sírkő...eszement módon rázom a fejem gondolataban, és a viaskodásom talán egy pillanatra rogyasztja meg a testem és úgy kapaszkodom belé, mintha nem az ő élete lenne a tét hanem az enyém. Nem... nem akarok belegondolni, hogy kilépek majd ezen az ajtón, amin bejöttem és soha többé nem nézek majd hátra, nem akarok arra gondolni, hogy nem lesznek bolondos pillanatok az életemben, amit ő okoz nekem. És tudom lenne idő, amikor a medencém gyönyörű feszített víztükrébe bámulva azt kívánnám bárcsak ott lenne, bárcsak dobna bele a vízbe, azt sem bánnám, ha előtte fél órával lettem volna fodrásznál vagy éppen a drágább kosztümöt vettem fel, ami eddig a ruhásszekrényben pihent a helyes kis levendulás zacskók között. Még mindig próbálom rendezni a gondolataimat amit leginkább az okoz, hogy hamarosan elnyom majd az álom, és a másnap bénító világossága köszönt majd rám, messze viszi az egészet akárha egy varázslat lett volna, ami meg sem történt, csak az én képzeletem buta kis játéka volt.  Nem akarom azt hinni, hogy az volt, és azt hiszem ami még hátra van idő azt úgy akarom eltölteni, hogy semmit nem akarok megbánni, és azt akarom, hogy hiányozzon, hogy annyira hiányozzon, hogy vissza akarjak jönni, hogy a lépteim önkéntelenül visszahozzanak, hogy amikor beülök a Bentley finom, fekete bőrrel bélelt hátsó ülésére ne járjon semmi más az elmémben, csak a címe, csak ide akarjak visszajönni. Mint valami eltévedt kóborló, mint a sivatagban rekedt vándor aki az oázist keresi, és nem leli, nem lelheti, mert éppen benne toporog csak nem veszi észre. Csöndes mosoly ül meg az arcomon amikor a testőrömről kérdez, de nem lep meg, hogy mit is gondol róla, a legtöbb emberből hasonló gondolatokat vált ki, pedig mi sem áll távolabb a valóságtól.
- Hogy Keagen? Emlékszel amikor a bárban találkoztunk, és azt gondoltad rólam, hogy egy felszínes buta, arisztokrata liba vagyok, aki egész nap partikra jár, és teát szürcsöl, az óriási csupakárpit dísz szalonban? Nos, ez közelebb állna a valósághoz, minthogy Keagen esetleg valami félelmetes monstrum. Amilyen nagydarab annyira jámbor is egyben. Hinnéd róla példának okáért, hogy angol romantikusokat olvas, és Shakespeare szonettjeit úgy fújja mint más az éppen aktuális zeneslágerek szövegeit? És mellé milyen tehetségesen. Emellett tökéletesen játszik csellón, és nem mellesleg a legjobban viseli gondját Gyémántüstöknek, a lovamnak. Ajándékba kaptam, és bár nem sokat értek hozzájuk, gyerekkorom óta szeretek időnként kilovagolni. Szóval ne tévesszen meg a nagy vörös lobonc és a hatalmas külső. Keagen csak engem véd, vagy próbál védeni, ha nem lennék olyan csökönyös mint most, hogy hazaküldtem. Szerintem itt maradt volna, hogy tartsa a gyertyát.- kuncogtam majd a nevetésem még inkább fokozódott
- Krokett? Az krikett...édesem, krikett.- nevettem tovább, mert ezen egyszerűen nem lehetett nem nevetni.
- Hidd el rémesen unalmas, és a legtöbbször csak arra jó egy ilyen, vagy éppen a tavaszi és az őszi derby, hogy a férfiak jól kielemezzék a politikai helyzetet, a nők meg mutogathassák a nagy kocsikerék méretű kalapjaikat. Ami szerintem már nem divat ma, sokkal szebbek a helyes kis hetyke kalapok, de hát ízlések és pofonok. Nem szeretek egy komplett virágoskertet vagy gyümölcsöst a fejemen hordani.- szívesen meséltem neki a családomról, és szívesen meséltem volna arról, hogy milyen az a világ ahova én tartozom, de nem voltam biztos benne, hogy megtalálná a helyét, hogy valóban jó lenne neki ott. Talán ezért merültem hallgatásba a végén, és talán ezért volt, hogy csak pihentettem a fejem a mellkasán, a kezem a  szívén, és lehunyt szemmel hallgattam Mr Grobant, Nathaniel keze többször átfutott a kézfejemen, minden annyira békés volt annyira magával ragadóan meghitt és én megint megijedtem, folyamatosan megrémültem attól, hogy hibát követek el...de aztán nyugalomra intettem magam. Hiba lenne talán, hogy tudnám szeretni? Hiba lenne talán, hogy ha el tudnám képzelni, hogy hazaviszem magammal Angliába, vagy a svájci hegyekbe, vagy megnézzük a karácsonyi Bécset, esetleg még gesztenyét is eszünk és forralt bort iszunk...szóval ha mindez hiba lenne, akkor hibázni szeretnék még nagyon sokat.
- Én inkább kerülném a nyilvánosságot Nate, foglalkozott velem eleget a sajtó, kivált amíg kamasz voltam...most már örülnék neki, ha nem követnének, de ha visszamegyek Európába megint kezdődik majd az egész előlről. De...tudod nem számít igazából.- bújtam hozzá közelebb, és éreztem ahogyan a pilláim elnehezülnek, és egyre kevesebbet beszélek, egyre hosszabbakat hallgatok, és egyre többször marad pislogás közben lehunyva a szemem. Régen érzett nyugalom volt rajtam. Meg sem tudom mondani az idejét mikor aludtam el úgy, hogy valaki álomba simogatott...talán gyerekként, még a dadusom. De így....így azt hiszem még soha. Hogy szükségem lett volna rá, abban biztos voltam. Hogy mindezt tőle megkaphatnám abban is. De ki merjem tenni vajon annak a világnak amiben én élek? Vajon meg tudom tenni, hogy kiszakadok abból amiben én töltöm az időm nagy részét? Soha nem volt még két ember talán ennyire távol egymástól, és még soha nem volt ez a távollét ennyire meghitten közeli, mint most ebben a pillanatban. Vajon komolyan ennyivel többet ér nekem a csillogó világ, mint egy ilyen simogató szeretet, összekucorodva elaludni valaki mellett? Istenem, mit hagytam eddig ki, eddig talán fel sem fogtam! Nem tudom....csak azt tudom, hogy képtelen lennék úgy kilépni az ajtón, hogy soha többé ne nézzek hátra...és ha egyszer is hátranézek, elvesztem. Nem tudok tőle elszakadni, és nem is akarok. A világ összes gyémántja nem ér annyit, amennyit ez a mai este ért itt, vele...és amikor végül az álom magával ragadott, amikor már nem tudtam megszólalni sem, csak az egyenletes szuszogásom hallatszott, az utolsó gondolatom ő volt. És ez jelent valamit....jelentenie kell valamit. És nem is valamit....Mindent!




••©
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:57 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Nathaniel & Kaya v.03
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: