Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 23, 2015 3:40 pm Keletkezett az írás






Ethan & Jeanne


Elkéstem… utálok késni, meg utálom, hogy mindig akkor van dugó, amikor sietek. De hát tehetek én róla, hogy a barom a kávézóban kilökte a kezemből a kávét? Így azért mégse mehetek dolgozni… egy nagy kávéfolttal a felsőmön. Főleg, hogy ma egy fontos páciensem lesz. A kórház egyik fő támogatójának a lánya. Alapvetően egy különleges és izgalmas eset, de így azért még is csak meg kell jelenni valahogy. Műtős ruhában pedig csak akkor szeretek megjelenni betegek előtt, ha már kora reggel műtétem van esetleg. Most pedig, ugye pláne jó benyomást kell keltenem akkor is, ha az országban rajtam kívül alig pár ember képes elvégezni egy ilyen műtétet és hát, lássuk be, egész jó vagyok, sőt… a legjobb kezekben van az a magzat jelenleg.
Berobogok a bejárati ajtón, egyenesen a lifthez, köszönök közben egy-két elhaladó kollégának, majd az öltözőben ledobom a cuccom. Magamra kapom a köpenyemet, meggyőződök róla, hogy tökéletesen tiszta, még cipőt se cserélek, kivételesen kibírják, hogy ebben tipegek végig a kórházon, csak annyira állok meg, hogy belenézek a tükörbe, aztán már indulok is a betegszobák felé.
A nővérpult előtt megpillantok pár rezidenst várakozni, fogalmam sincs, hogy kit osztottak mára hozzám, de az biztos, hogy szerencsés lesz az illető, mert ilyen esetet nem mindennap lehet látni.
- mrs. Sanford kórlapját kérném. – Mosolyogva, kedvesen. A nővérekkel csak így lehet beszélni… ha felbosszantod őket, megkeserülöd. Volt már nem egy konfliktusom velük, egyszerűbb így kommunikálni, békességben.
Még keresik a kért papírokat, oldalra fordulok a rezidens bandára nézve és szemügyre veszem őket.
- Nos, kit nyertem meg mára? – Teszem fel a kérdést nekik, remélhetőleg, tekintve, hogy elkéstem ezt már rég tudni fogják… ha esetleg mégse, akkor majd én eldöntöm, hogy kit kapok.
- Ethan. Csodás… igazán szerencsés vagy, szuper kis műtétem van mára. De feltételezem ezzel már tisztában vagy mostanra és tudod is, amit tudnod kell… - Nem, egyáltalán nem szigorúan mondom mindezt, csak úgy tájékoztatásképpen. Nem szeretem megfélemlíteni őket.  
Ismét csak mosolyogva bólintok a nővér felé, ahogy kezembe adja a mappát, majd el is indulok a kórterem felé.
- Mozgás… - Pillantok hátra, bevárva a fiút.
Alapvetően nem vagyok olyan keménykezű, mint a legtöbb szakorvos errefelé, viszont nem is tűröm az ostobaságot magam körül. A hezitálást meg pláne nem. Főleg egy rezidensnél. Egy rezidensnek már tudni kell, hogy mit merre és hogyan. Ha pedig nem biztos valamiben, mert ne adj isten még nem találkozott vele, akkor határozottan tudja kijelenteni azt is, hogyha nem tudja. Még velünk is előfordul, hogy egyes beavatkozások után olvasnunk kell, tanulmányozni korábbi papírokat, hisz olyan kiterjedt már az orvoslás világa, hogy nem tudhatunk még a saját szakterületünkön belül se mindent.
- Ha jól tudom, érdekel a szülészet, ugye? – Pillantok oldalra, közben meg se állok, úgy nyitom fel a mappát, megnézve az esti eredményeit a betegnek.
- Kitűnő, ma bizony műteni fogunk… - Be is csukom a mappát, ahogy odaérünk az ajtó elé. Tökéletesen meg vagyok elégedve az eredményekkel.
Kopogok kettőt, mielőtt benyitnék, majd előkaparom a legbizalomgerjesztőbb mosolyomat. Ezt rengetegszer kellett gyakorolnom… elvégre fapofával, vagy akár még csak morcosan se léphetek be egy beteghez, aki alapvetően halálra van rémülve a helyzetétől. Az a dolgom, hogy megnyugtassam, ugyebár.
- Szép napot, Nora, mr. Herman. – Bólintok az édesapa felé, majd egészen a beteg ágyáig sétálok.
- Hogy vagy? – Fordulok a beteg felé, bár igazából nagyon is tisztában vagyok az állapotával, azért muszáj megkérdeznem. Alapvetően nincs ezzel gondom, empatikus nő vagyok én, de sokszor a hajamat tudnám tépni, amikor mindenféle számomra lényegtelen információval elhalmoznak ezeknél a kérdéseknél.
Figyelmesen, persze még mindig, mint mindig, mosolyogva hallgatom a válaszát, majd Ethan felé fordulok.
- dr. Redfield, elmondaná, hogy mivel állunk szemben? – Fordulok a fiú felé és most mindjárt ki fog derülni, hogy elvégezte e a házi feladatát. Márpedig, ha tudta, hogy ma velem lesz, akkor nagyon ajánlom. Köztudott, hogy nem gyilkolom a rezidenseket, csak szeretem, ha felkészülten állnak elém, vagy inkább ne is álljanak.

१ Zene १ Kinézet १ …
©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 23, 2015 8:17 pm Keletkezett az írás



Jeanne & Ethan

Jobbjában egy nagy pohár, fekete kávét szorongatva, hónalja alatt a "kötelező olvasmányt" egyensúlyozva, bal kezével a zsebében turkálva fordít hátat az ajtónak, hogy könyökével ösztökélje a kilincset arra, hogy kis támogatással megadja magát, és a zár kattanása után kinyithassa az ajtót. Alapjáraton igen vicces látvány nyújthat, de ő valamiét csak azt érzi, hogy feje szép lassan vörös színbe vállt át, és nagyon megkönnyebbül, mikor végre befordulhat a rezidens szobába, és fellélegezhet egy pillanatra. Beljebb téve pár lépést, a papírpoharat szájához tartva kortyol egy nagyot a barnás löttyből, majd a szekrénye elé érve előrántja a bal zsebéből a gyógyszereit. Fél kézzel bénázva egy kicsit lehalássza annak tetejét, és végül körülbelül három vagy öt pirulát önt a tenyerébe, már nem is foglalkozik az adagokkal, amennyi jön, annyit vesz be. Nem is tétovázik azzal, hogy kövesse az előírt mennyiséget, a szájába dobja a gyógyszereket, és egy nagy korty kávéval küldi le azokat, rákontrázva még egy bónusszal. Azzal sincsen már teljesen tisztában, hogy ez most az az adag volt, amit a betegségére szed, vagy valamelyik azok közül, amit szimpla önszorgalomból szokott magának megszerezni a különféle osztályokról. Egyszerűen csak kell neki bizonyos időközönként, holott alapjáraton nem szorulna rá egyikre se túlzottan, de pár éve már a mindennapjai szerves részévé váltak.
A poharat és a gyógyszereket egységesen elhelyezve a padon ül le melléjük, hogy elővehesse a bizonyos hölgynek a kórlapját, akivel a mai nap folyamán dr. Whitley-vel fognak foglalkozni. Mindig is tudta, hogy jó lehetőségekkel kecsegtet, hogyha mellé tud szegődni egy-két nap erejéig, hiszen mindig is érdekelte a szülészettel kapcsolatos szakirány, és most szinte az ölébe hullott egye hatalmas lehetőség. Szorgosan olvassa végig a lapokat, és szinte minden egyes mondat után egyre tágulnak zöldes szemei, ahogy mosolya is egyre szélesebbé válik. Tény, hogy ez most hatalmas felelősséggel is jár, de ugyanakkora adrenalinlöketet is ad neki, hogy végre valami érdemlegesben vehet részt, pláne olyan téren, amit esetleg ő is szívesen csinálna. De ez persze még a jövő zenéje, egyelőre viszont nem úgy látszik, hogy a sebészet lenne az ő szakterülete a remegő kezének hála, de végül is a szakosodásig még van egy-két éve. Addig pedig bármi megtörténhet.
Felpattanva a kényelmetlen fa ülőalkalmatosságról, kék ingéből a lehető leggyorsabban kezdi el kihámozni magát, hogy végül magára ölthesse a szokásos öltözetet. A bő, mentaszín nadrágot, és az ugyan ilyen színben pompázó pólóját, és hevesen becsapva a szekrényének ajtaját máris nyúl a padra helyezett cuccokért. Természetesen semmit nem felejt ott... Gyors léptekkel hagyja maga mögött az öltözőt, hogy mi hamarabb a nővérpulthoz érjen, ahol mosolyogva adja le Mrs. Sanford lapjait, és odébb állva, csípőjét a pultnak döntve szemléli a kórház sürgő-forgó életét. Egy-két alkalommal belekortyol a kávéjába, mely a vége fele egyre inkább édesnek mondható, hiszen nem volt arra ideje reggel, hogy kellőképp felkeverje, ezért úgy itta, ahogy volt. Feketén, forrón, és keserűen... de manapság már kezd hozzászokni ehhez az ízhez, és halvány fintor ül ki arcára, ahogy ismét leküldve egyet már ténylegesen, szinte csak cukor ízűnek mondható löttyöt ízlelhet. Azonban ez már aligha tudja érdekelni, mikor a várva várt szakorvos, majdhogynem civilben robog a pult felé, hogy magához vehesse azt a bizonyos kórlapot, amit alig pár perce tetetett be. A kérdését hallva Ethan arcára halvány mosoly ül ki, és nem válaszolva, csupán, mintha legalábbis jelentkezne, feltartja a kezét, és tesz felé pár lépést, ezzel megszabadulva a többi rezidens társaságától.
- Igyekszem nem csalódást okozni -de a hangja ezek után nem mondható túl magabiztosnak. Tudja, hogy az orvosok körében nem ő az, aki leginkább aprítja a rezidensek büszkeségét, de nyilván neki sincs ínyére, hogyha valaki nem tudja az elvártakat. Addig is, míg nem kell a tudását felhánytorgatnia, csak engedelmesen szegődik a nyomába, és az utolsó korttyal is végezve, az egyik útba eső kukába hajítja a kiürült poharat. Mindkét kezét a zsebébe temeti, és balban viszonylag mohón kapkod a gyógyszerek után, és megkönnyebbülten markol rá arra, mintha legalábbis megnyugvást jelentene számára.
- Igen, ezt nagyon jól tudja -széles vigyor ül ki arcára, ami ezúttal tényleg őszintének mondható, és nem holmi kényszer mosolynak. Nem sokszor fordul elő, hogy alkalma nyílik bemosakodni egy műtétre.
- Remek -bólint egyet, majd megtorpan a bizonyos ajtó előtt, és ő is egy barátságosnak, vagy csak kevésbé komornak mondható arckifejezést próbál az arcára festeni. Ahogy belép, biccentéssel köszön mindkettejük felé, majd becsukva maguk mögött az ajtót, egyenesen az ágy végéhez lép, kezét maga előtt összekulcsolva hallgatja végig, ahogy a hölgyemény kipanaszkodja magát. Azonban amikor meghallja a saját nevét, az utána következő kérdést, egy pillanatra összerándul a gyomra, és egy mély levegővétel következtében tesz előre egy lépést.
- Természetesen... Nos, sajnálatos módon a méhnek is vannak bizonyos fejlődési rendellenességei, ilyen a kettős méh is, szaknyelven az uterus. Ebben az esetben mindkét méhben létrejöhet terhesség, ahogy ez Mrs. Sanford helyzetében is történt. Azonban az egyik magzatnál kialakult a nyitott gerinc, latinul a spina bifida, ami szintén egy rendellenesség, méghozzá a gerinc és a központi idegrendszer fejlődéséé. Ez mihamarabbi, méhen belüli operálást igényel... -tudja le a magyarázatot, tekintetével figyelve az arcokon történő változásokat, különösen a kedves papáét tanulmányozva, ahogy szépen lassan, már csak a gondolattól is elsápad. Végül pedig egy gyors pillantást vet a páciensre, de megerősítés céljából tekintete mégis az orvoson állapodik meg.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 24, 2015 10:51 am Keletkezett az írás






Ethan & Jeanne

Sose felejtem el az első alkalmat, amikor a beteg elé állítottak… és ugyan tudta a beteg, hogy mi a baja, nekem kellett elmondanom mindenki előtt. Valahogy, olyan volt, mintha a homlokára írtam volna a betegségét. Nem volt egy jó érzés… de az évek során olyan rutint szerzel, hogy lazán meg tudod már csinálni anélkül, hogy rosszul érezd magad, vagy, hogy a beteg rosszabbul érezze. Fontos, hogy ne csak az orvosi nyelvet hablatyolsz, hanem, hogy ő is megértse, hiába tudja már, ha róla beszélsz, tudnia kell, hogy mit mondasz, ezt így illik.
Elégedetten bólintok, ahogy a rezidensem végigmondja a kis szövegét, gondolatban megveregetem a vállát. Ügyes fiú, nem lesz kidobva a szolgálatomból ma, elvégezte a házifeladatot. Csak egy apró gondom van vele…
- Kitűnő. – Bólintok felé mosolyogva, majd a beteg felé fordulok. – Egy pillanatra ha megbocsájtanak.
Finoman megragadom Ethan karját és félreinvitálom a sarokba.
- Jól elmondtad, nincs is azzal semmi gond, amit mondtál, viszont… Ha beszélsz, sokkal magabiztosabban tedd azt, mintha álmodból felébredve tennéd és mintha ez a legtermészetesebb dolog, amit mondtál. Így fogsz bennük bizalmat kelteni, hogy te biztosan a legtökéletesebb vagy arra, hogy a kezedbe adja magát. Nem szükséges ilyenkor kifejezni a sajnálatodat, hogy beteg… ezt már tudja nagyjából amióta az eszét tudja. –Nem kioktató hangon beszélek, csak egyszerűen és viszonylag halkan, hogy csak ő hallja amit mondok.
- Viszont Te ilyenkor nekem bizonyítasz, nem neki, ő már tudja, hogy miért van itt, pont ezért maradjunk a lényegnél. De ezen felül szép munka. – Kezemmel finoman simítok végig karján, nem hátsó szándékok által vezérelve, csak bíztatóan.
- Elnézést. – Mondtam, miközben ismét a beteg ágya mellé sétáltam. – Megnéztem az eredményeidet, pont ideálisak ahhoz, hogy ma megműtsük a kis Saraht.
- Megbocsásson doktornő, de én kicsit kételkedek ebben a méhen belüli műtétben – Szólalt meg hirtelen Mr. Herman. Kételkedsz, hát persze… csak kár, hogy nem tudod, hogy én az egyik legjobb vagyok, de hát meg kell nyugtatni, akkor meg kell nyugtatni.
- Megértem. Ez még mindig fiatal szakiránynak számít a sebészet terén, viszont. – Itt megállok egy pillanatra és a betegre emelem a tekintetem az édesapjáról. – Biztosíthatlak, hogy a legjobb kezekben vagy. Én is a legjobbaktól tanultam és biztosíthatlak, hogy elérhető… és talán elérhetetlen közelségben is a legjobb vagyok, aki ezt a műtétet el tudja végezni. Nem szoktam hazudni csak, hogy megműthessek valakit, ha nem tudnám megcsinálni, nem vállaltam volna el. Elvégre nem csak egy, jelen esetben három élet is kockán forog.
Tekintetemet időközben ismét mr. Hermanra emelem és végig magabiztosan, mosolyogva beszéltem.
- dr. Redfield, el tudja mondani a betegnek és az édesapjának, hogy miért fontos még most, születés előtt elvégezni a műtétet? – Fordulok a rezidensem felé és bízom benne, hogy erre is megfelelően fog tudni válaszolni. Persze ha esetleg mégse, nekem nyilván a kisujjamban van a válasz és egy pillanat alatt a helyére tudok ugrani, de az előbbiekből kiindulva erre nem lesz szükség.
Viszont azt hiszem nekem is szükség lesz még némi meggyőzésre, nem is a beteg felé, leginkább az apja felé, nem szeretem azt látni a hozzátartozókon, hogy kételkednek… ha kételkednek, akkor a betegre is át fogják ragasztani, ha pedig átragasztják a beteg még stresszesebb lesz. Egy terhes nőnél az pedig kifejezetten rossz, pláne, hogy az egyik gyerekét hamarosan meg fogja szülni és a másik se egészséges. Ráadásul ez a férfi nem is akarja leplezni azt, hogy mennyire nem tetszik neki ez az egész. Sebaj Jeanne, meg tudsz birkózni ezzel is. Hibát nem véthetsz, azt hiszem fejem se lenne többet, ha bármit elrontanék itt, mert biztosan jó sok 0-tól szabadulna meg a kórház.

१ Zene १ Kinézet १ …
©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 24, 2015 1:04 pm Keletkezett az írás



Jeanne & Ethan

A kórlap áttanulmányozása után szinte reflex szerűen pattan fel a padról, hogy mihamarabb magára ölthesse szokásos ruházatát, így újult erővel léphet ki az üressé vált öltözőből. Kezében cipelve a poharát és a dossziét siet végig a különböző folyosókon, kikerülve egy-két szakorvost, kik lassú léptekkel, egymás meggyőzésébe kezdenek talán egy kicsit hevesebb hangon a kelleténél, de a tesztoszteron, és a bizonyítási vágy természetesen mindenkit hajt. Hiszen, kétség kívül mindenki szeretne a legjobb lenni, és bebizonyítani, hogy már pedig az az eljárás ígérkezik jobbnak, és sokkal inkább kecsegtetőbb a beteg számára, amit ő javasol, nem pedig a másik. Aztán ott vannak még a sürgő-forgó rezidensek is, akik egyik kórteremből rohannak át a másikba, félúton hallgatva a feletesse javaslatait, hogy mit hogyan csináljon. Lassan ő is erre a sorsa fog jutni, addig viszont még meg is kéne érkeznie a bizonyos személynek. Burkolt türelmetlenséggel kortyol bele ismét a kávéjába, alaposan végigmérve az embereket, hogy a számára lényeges személy vajon mikor is bukkan fel a közelében. Mikor megjelenik, egy félszeg mosollyal szegődik mögé, és követi végig az emeleten, kissé lemaradva mögötte, amit a pohár kidobásának köszönhet, de a szavait még ettől független is egyértelműen érti, és igazán ínyére van, hogy már tényként közli, hogy bemosakodhat a műtétjéhez, és nem pedig csak enyhe célzásokat tesz afelől, hogy talán megengedné, hogy mellette szorgoskodjon. Azonban a pillanatnyi jókedvét levakarja, ahogy megállnak a terem előtt, és az orvos után ő is beteheti a lábát. Persze nem fapofával teszi mindezt, de nem a fogkrémreklámba illő mosolyát villogtatja. Mindvégig néma csendben hallgatja végig a beszédeket, mígnem rá kerül a szó, mikor is tény, hogy kissé meginog a magabiztossága, de azért hibátlanul ledarálja a rá maradt monológot. Viszonylag nagy kő esik le a szívéről, ahogy az orvos is elismeri, hogy a válasza jó volt, de a szemöldöke összeszalad, amikor is a karjánál fogva invitálja a szoba egyik sarkába. Értetlenül, de végül bólogatással helyeselve hallgatja végig a javaslatokat, miközben próbálja felidézni magában, hogy miként is mondta el az imént a helyzetet. Ő úgy érezte, hogy nincsen komolyabb probléma vele, mondhatni magabiztos volt a vége felé, de ezek szerint külső szemlélőként még így is akadnak kritériumok.
- Rendben... -lényegében csak ennyit fűz hozzá egy bólintással az első adaghoz, majd alsó ajkába, továbbra is fejét ingatva hallgatja a második felét. - Rendben, köszönöm -halvány mosoly ül ki szája szegletébe, majd ahogy a nő visszalép a betege mellé, Ethan is úgy tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, és egy kis tétovázás követően visszalép az eddig elfoglalt helyére. Engedelmesen hallgatja a további diskurálást, de amikor egy nem várt férfi hang üti meg a fülét, rögtön a nem sokkal mellette elhelyezkedő apára, de nemsokára nagypapává avanzsálóra emeli tekintetét. Legszívesebben ő maga is beszédre nyitná a száját, hogy kifejtse saját maga véleményét, de azonban be kell látnia, hogy ez aligha az ő reszortja, ezért csak hevesen bólogatva hallgatja a doktor szavait. A hozzá intézett szavakra rögtön felkapja a fejét, és mérlegeli a lehetőségeket, és a válaszokat. Azonban megkísérli a lehető legmagabiztosabb énjét felvenni, mind hangban, mind tudásban, és ugyanakkor megjelenésben is, hogy megpróbálja ezzel meggyőzni a kedves, Mr. Hermant, és a lányát is.
- Nem lehet azt mondani, hogy a magzati sebészetnek nincsenek kockázatai, de a nyitott gerinc kezelésében továbbra is ez a legjobb kezelési módszer. Lehetséges a születés utáni beavatkozás is, de nagyobb előnye van, hogyha mihamarabb elvégzik, mert így a nyitottan maradt gerincvelői szövetek kevesebb ideig fognak érintkezni a méhen belüli környezettel, mert a magzatvíz mérgező hatással lehet a szabad gerincvelői szövetekre és a csontokra is egyaránt. A beavatkozás a károsodott idegrendszer funkcióit nem tudja visszaállítani, de megakadályozza, hogy történjenek további károsodások -ő maga se tudja, hogy most konkrétan kihez intézte a szavait, a pácienshez és az apjához, vagy ténylegesen az orvoshoz, akinek a leginkább bizonyítania kell. De most talán első körön az a legfontosabb, hogy biztosítsa, hogy mindezzel ők csak a magzat, mondhatni normális fejlődését szeretnék előidézni, hogy a későbbiekben ne ütközzön problémákba. Jelen esetben a magzat nem mondható egészségesnek, de a műtét után normálisan tud tovább fejlődni, ezért lenne szükséges, hogy az úr is megértse, hogy jobb, ha minél előbb közbeavatkoznak. És csak remélni tudja, hogy a tudása, amit az imént mutatott be, valamilyen szinten meggyőző hatással volt a számára.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 4:49 pm Keletkezett az írás






Ethan & Jeanne

Ilyenkor azért büszke vagyok, hogy a kórházunkban és a programban vannak még nem túlságosan idióta emberek. Az a baj, hogy amíg rezidensek, vagy gyakornokok, nem mindenki veszi elég komolyan a dolgot, hisz nincs komolya felelősség a kezükben. Én pedig szeretek azt rakni, legalábbis úgy intézni, hogy azt higgyék, bizony rajtuk múlik a dolog, mert a legtöbben azon a felfogáson vannak, hogy majd a szakorvos úgyis helyrehozza, ha valamit elrontottam. Így viszont, majd ha arra kerül a sor, hogy tényleg rajtuk múlik majd egy ember élete, remegő kézzel állnak majd a dolgok elébe, vagy, ami még rosszabb, ijedt kiskutyaként elmenekülnek. Így sose lesz belőlük igazi orvos. Az én tanárom ugyanilyen kemény kézzel bánt velem és semmilyen tévedést nem tűrt szó nélkül. Mert ez a szakma nem az, ahol hibázhatunk felelősség nélkül.
Elégedett mosollyal hallgatom végig a rezidens válaszát, aztán pedig az édesapára nézek. Nincs meggyőzve. Kedvem lenne elereszteni egy sóhajt, de visszatartom egyelőre.
- Nézze, nem mondom, hogy nem kockázatos a műtét, de minden műtét kockázatos, akár egy sima vakbélműtét is lehet az. Jó kezekben van a lánya és az unokái is, elhiheti.
Ha ezt a betegséget nem kezelem magzati korban, a gyermek egyrészt nem egészségesen jön a világra, másrészt a terhesség is kockázatos lesz és ha, bár ez nyilván nem egy alapvető lehetőség, de ha esetlegesen halva születne a csecsemő, akkor nem csak ő, hanem a méhe is ugyanolyan stresszben lenne és talán a második baba se jönne világra egészségesen. Ok nélküli műtétet soha nem javasolnék...
A másik oka pedig, hogy a nyitott gerinc fizikai elváltozást is jelent a gyermeken. - Kinyitom a mappát és a leg végéről előhúzok egy képet, ahol egy nyitott gerincű csecsemő található.
- Látja? Nem túl szép látvány... - Persze, nyilván ez az utolsó dolog, ami miatt a műtét mellé akarom állítani, de laikus embert hátha rá lehet venni, mivel a többi részét, mivel nem ért hozzá, talán fel se fogja és meg se érti annyira, amennyire azt egy orvos teszi. Sajnos egy dolog mindig is nehezen ment, az pedig az, hogy mások által érthetően mondjam el azt, amit hallani szeretnének.
- De ha szeretné, megnézhetjük ultrahangon a babát és láthatja saját szemmel, hogy miről beszélek, hátha úgy egyszerűbb lesz. - Át is sétálok az ágy túloldalára és magamhoz húzom a kocsit, amin az ultrahang van és a szükséges zselé persze.
- dr. Redfield, legyen kedves fogja a másik gépet és mutassuk meg mind a két babát egyszerre, hogy látható legyen a különbség. -
Ugyan általában nincs két ultrahang egy szobában, de az ilyen különleges eseteknél erre mindenképpen felkészültünk.
Ujjamat feltűrve kinyomom a zselét a beteg hasára, majd az egyik oldalra helyezem az ultrahangot, ahol legutoljára a baba volt, remélhetőleg együttműködik és úgy fordul, ahogy én azt szeretném.
Közben átpillantok Ethanre, aki remélhetőleg már ugyanúgy a babát keresi. Pár pillanat múlva a monitor alján már meg is jelennek a sinus görbék, s ahogy hallom a túloldalon is, ugyanis két szívverést kezdünk el hallani mind a két oldalon.
Egy apró mosollyal pillantok az édesanyára, majd lehalkítom a hangot.
Megpróbálom a gerinc felé irányítani a képet, s alig láthatóan ugyan, de kivehetővé válik amit mutatni akartam. Odahúzok egy széket és leülök, közben átnézek a túloldalra.
- Sikerült megtalálni Ethan?
Visszafordulok a saját monitoromhoz, majd előkapok egy tollat, azzal mutatok a kép irányába.
- Látható, itt, ez a szakasz - húzom végig a tollat a képen - a háta és a gerince, ott pedig egy kis dudor szerű rész látható. Még a másik képen, a másik csecsemőnél ilyet nem láthatunk. Ugyan ő fejlettebb már pár héttel, de ez nem egy olyan dolog, ami elmúlik. Ez csak rosszabbodhat.
Várok egy kicsit, még megvizsgálják mind a két oldalt, ha van esetleg kérdésük, azt is megvárom, majd kinyomtatom a képet, s jelzek Ethannek is, hogy tegyen hasonlóképpen.
A zsebemből előhúzok egy tájékoztatót, amit a beteg felé nyújtok.
- Itt kaphatsz bővebb információkat is, kevésbé szakmai nyelven leírva. Viszont olyan sokáig már nem várhatunk... Hamar dönteni kell, még nincs túl sok károsodás, ahogy dr. Redfield is elmondta, minél tovább várunk, annál több a rendellenesség kialakulásának lehetősége. Most magatokra hagyunk, hogy átgondolhassátok alaposabban. - Finoman megsimítom Nora felkarját, biztatóan rámosolygok, aztán megfogva a kórlapot elindulok kifelé.
- Nos... mennyire szeretnél bemosakodni a műtétre? - Fordulok Ethan felé, mikor már kiléptünk a kórteremből és meg is állok egy kicsit messzebb.
१ Zene १ Kinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:40 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Ethan & Jeanne
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: